|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| yoshizawa | 2014. 02. 26. 21:16:02 | #29433 |
 Karakter: Noah Hopkins (Lanton)
Megjegyzés: (mumusnak és testvéreimnek)
Általában amikor abból a különösen szörnyű rémálmomból ébredek, amiben testvérkéim eltűnnek mellőlem, hogy a helyükön feltűnő láncok megfosztva testem a legkisebb mozgástól is jó erősen a földhöz szegezzenek, mialatt a háttérben hisztérikusan nevet rabságomon, és kétségbeesett engedjenek el kiáltozásomon a mumus, még néhány percig képtelen vagyok arra, hogy a kezem, és a lábam szabadságának ellenőrzésén, esetleg a sokk miatt kicsorduló könnyeim letörlésén kívül mást is tegyek. Viszont most… Izgatottan ülök fel az ágyban, fordítom minden érzékem társaim irányába. Az éjszaka közepén veszekednek.
Mindig figyelemfelkeltőek számomra az ehhez hasonló események, minden egyes alkalommal egyre jobban, és jobban várom is őket. Rejtélyt, izgalmat sejtetnek. Hiszen… A szóváltásból egészen biztos, hogy hamarosan csata lesz. Talán Valentino verése. Talán apuci is felbukkan… Ki tudja… Én nem. Sokszor még egy jósnak is lehetetlen lenne előre megmondani a történések kimenetelét.
Annyi biztos, hogy csatlakozok hozzájuk olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudok. Az egymással folytatott harc jól is jön néha ebben az unalmas babaházban. Amíg ütnénk a másikat, pontosabban Valentinot nem kellene erre a nyomorúságos poros börtönre se gondolnunk. Pár új heg a testemen is csak változást hozna mostani kínkeserves, és mozdulatlan életembe.
Amikor végül megoldódik a baj mielőtt még Benjivel tettlegesen közbeléphetnénk, és Travis a visszaszerzett kis kincsével elvonul borzasztó csalódott leszek. Mondjuk csak pár pillanatig… Mivel a hangoskodás hatására megjelenik ébren töltött perceink megkeserítője, a szobánkban, ismét a várakozás feszült izgalma kerít a hatalmába.
Ma valahogy az átlagosnál is dühösebbnek tűnik. Az is nyilvánvaló, hogy már kifürkészte különösen éles érzékeivel Valentino sérülését. Szóval… Talán… Mégiscsak lehet eseménydúsabb az éjszaka az eddigieknél.
Megszólalásakor már biztosan tudom, hogy minden kitelhet tőle, beleborzongok rosszat sejtető hangjába:
- Mi ez a szag?
- Mi ez a szag?! – faggat minket ismét vészjóslón, amikor nem kap választ, ekkor oldja fel a megjelenése miatt keletkezett feszült csendet Valentino:
- Elvágtam a kezem.
- Mit műveltél?
- Én… én csak… - igen, te csak? Légzésem visszafojtva várom a válaszát. Nem akarok annyira rosszat sem neki, sem Travisnak viszont tényleg elviselnék már egy kis akciót a sok unalom után. Hiszen hetek óta a tegnap kikelt pókocskák okozták nekem az elmúlt idők legnagyobb változását.
***
Nesze nekem akció…
Sophie arcán csattan a keze, aztán már állhatunk is előtte egyenes sorba, teljesen kiszolgáltatva aktuális kényének kedvének.
A hajunk fogja levágni, pedig új, rövidebb frizurát most nagyon nem kellene eszközölnie rajtunk… Miért nem bírt még pár napig úgy hagyni minket, ahogy vagyunk? Akkor kimoshattam volna a ruhám, amit tegnap este összekoszoltam, és a matrac, valamint az ágyrács közé dugtam. Josh próbál arra tanítani, hogy ha koszos lesz, mossam ki, mintha nem abban másztam volna mindenhol, de tudja, hogy nekem nehezemre esik takarítani. A házimunka, főleg a mosás monoton, és legalább annyira unalmas, és szürke, mint az itteni napjaink.
- Lanton! Ülj le! – nagyot nyelek, aztán inkább teszem, amit mond. Talán így majd nem bánt annyira, amikor kiderül, hogy nem tud beöltöztetni.
- Megszabadulunk ettől. – jelenti ki undorodva a tincseimre, mielőtt elkezdené vágni, pontosabban csonkítani őket.
Pff… Kissé talán túl sokáig is, ha nem kiabálna rá Benjire, és térítene észhez a hangjával biztos önkívületben csusszannék a székem körül sötétlő volt hajamba, és fetrengenék, csúszkálnék benne kicsit:
- Aoi! Hozd a szereket!
Édes sorstársam persze mindent szükséges dolgot behoz a ruháimon kívül, viszont a mumus nem hiába a mumus. Egyből észreveszi, hogy valami nincs rendben:
- Hol a ruhája??
- Nem tudom – sóhajtja Benji, hangja miatt kezdem magam rosszul érezni. Őt nem kéne bántania a hibám miatt.
- Hogy?
- Nem tudom, nem találtam. – az olló a földön koppan, a tekintete pedig elborul, mialatt a neki hozott tálcát is fellöki, hogy a ruhásládához siessen. Végem…
- Hol van?? – egyenesedik fel sikertelen keresési kísérlete után, dühös faggatózása miatt csendesen vallom be neki az igazat:
- Koszos lett.
- Koszos?! – vészjósló hangja körülölel, és teljesen megbénítja beszédkészségem, szívem is mindjárt kiugrik a helyéről, viszont tudom, muszáj megmagyaráznom neki az előző kijelentésem, ezért ismét megpróbálok szavakat nyöszögni:
- Bebújtam az ágy alá. – sikerült… Bár ez még nem elég neki. Ennyivel nem szokott megelégedni…
- Hányszor mondtam, hogy ne koszold össze a ruhád??? - mást is ki kell jelentenem a számára. Bocsánatot kell tőle kérnem olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudok:
- Sajnálom, a… - elkéstem… A dühe egy erős pofon formájában csattan az arcomon, ütése lendülete miatt pedig meg sem állok a földig, sírva húzom magam összébb. Büntetést már nem akarok. Nem szeretnék kötözést, vagy láncok. Beléjük őrülnék…
- Takarodjatok! Látni sem akarlak titeket! – nem ad… Hála az égnek, most megmenekültem… Olyan gyorsan szedem össze magam, és indulok előle vissza a szobába Josh segítségének köszönhetően, amilyen gyorsan csak lehet. Mindenki más is menekül a mumus haragja elől. Vagyis… Majdnem mindenki. Basilnak, és Travisnak maradást parancsol, szegény Benjit is maga mellé kényszeríti.
Amint visszaérünk kedves nagytesónk, aki szüleink helyett ügyel ránk, és véd minket a mumus dühe elől már évek óta egyből aggódva faggat minket:
- Mindenki rendben van? – az ő szeretete őszinte, és viszonozni való, igyekszem én is legalább annyira átkarolni, mint amennyire szorít magához engem, és Emmyt. Látni rajta, hogy vérzik a szíve odaát maradt társainkért is.
– Sophie, hercegnőm?
- Igen, persze… jól vagyok – mosolyog a kérdezett, aztán kisomfordál a szobából arra, amerről az előbb visszajött. Láttam, hogy már amikor apuci a hajunk kezdte vágni is eltűnt valamerre. Semmi nem kerüli el a figyelmem. Ha tudom, akkor követem. Szívem szerint most is ugyanúgy vele tartanék. Egy ideig úgyis szabadságot kaptunk.
- Noah? – apuci elengedett, úgyhogy sokkal jobban. Vigyorogva mondanám neki, hogy ne aggódjon értem, viszont mielőtt lenne esélyem a beszédre, Valentino felszólal:
- Nem, senki sincsen rendben! Én legalábbis biztosan nem! – ennek a srácnak a hisztijeit gyűlölöm. Miattuk mindig valaki nagyon nagy bajba kerül. Az előbb is sápítozását követően ütötték meg édes kis húgunkat. – Elegem van már belőle! – mint mindenkinek, de túl hangosan fejezi ki a véleményét. Teljesen meghibbant.
- Halkabban! – csitítja Josh amikor a másik szoba ajtaja nyílik, és Benji visszatér hozzánk, de mintha a falnak beszélne visítozik tovább a lökött:
- Teszek rá, hogy meghallja! Miért nem szö… - idáig, és nem tovább, a mi őrangyalunkkal, Josh-sal ugrok hozzá, némítjuk el ajkai befogásával. Még képes lenne arra, hogy visszahívja a nyakunkra a mumust. Pedig az előző izgalmak nekem is bőven elegek voltak. Emmy is Lucyt átkarolva pityereg a sarokban Brettel, az összes többi testvérünk szeméből is könnyek csorognak:
- Kérlek, ne mondd ki! – nyüszög Benji is Valentinonak, de úgy tűnik, már későn. A mumus visszatért:
- Itt meg mi folyik?!
- Apa, mi csak… - válaszolna Josh, hogy megússzuk haragját, viszont az elnémított idióta beleharap a kezébe, és önmaga mentésébe kezd:
- Anatole szökni próbált! – miért? Miért ennyire kegyetlen Josh-sal? Vagy ennyire irigy rá, amiért őt vele ellentétben mindenki szereti?
- Hogy mi történt? – akkorát csípek Valentinoba, amekkorát jelenleg bírok, hogy Josh tudja menteni a helyzetet. A száját apuci előtt nem foghatom vissza.
- Apa… tudod jól, hogy szerető fiad vagyok. Ilyet nem tennék. Valentino csak félrebeszél a láztól, ugyanis az éjjel megfázott. Nézd, milyen rosszul van! – ügyes próbálkozás, erről a kis hüllőről talán el is hinné apuci. Mondjuk… Az alapján ahogy néz mégsem hitte… Reszketünk, mint a nyárfalevél, mialatt a kezünk ügyében tartott ismét igyekszik Josht besározni:
- Ne-nem vagyok rosszul, apu! – az újabb csípésem ellenére sem?! Akkor megint nagyot csípek belé - Csak hazudik, hogy mentse az irháját! – miért bír még beszélni?! Miatta a mumus megint idegesen mordul, aztán Josh vállába mélyeszti körmeit. Szerintem a csontját is összeroppantaná, ha Travis nem kiáltaná el magát kétségbeesetten:
- APU! – mindenki, még a mumus is felé kapja, a tekintetét aztán hozzá siet, amikor összeesik. Mégsem. Valentino a kivétel. A zavart kihasználva a kis görény elhagyja a helyiséget. Ráadásul arra indul, amerre Sophie ment. Gondolom csak azért, hogy újabb zavarok okozhasson, komoran hajolok a hozzám legközelebb állók, Basil, és Benji füléhez:
- Szemmel tartom Valentinot.
- Ha apuci kimegy, utánad megyünk. – sóhajtja vissza Basil, aztán az egyre rosszabbul lévő Travis inhalátoráért rohan.
Persze furdal a lelkiismeret amiatt, hogy szegény Travist magára hagytam, de tudom, rendben lesz. Josh soha nem hagyná, hogy baja essen. Épp emiatt kell nekem meg édes húgunkra figyelnem. Neki is rendben kell lennie. Muszáj vigyáznunk egymásra.
- Visszaadom… Visszaadom, de cserébe teljesítened kell egy kérésem. – mi a fene folyik abban a tisztítószeres szobában? Halkan, óvatosan lopakodok, és figyelem közben a helyiségből kiszűrődő hangok. Nevetés hallatszik, aztán az édes kis Sophie szólal meg:
- Hiába is próbálsz zsarolni valakit, akinek nincs semmi veszítenivalója…
- Josh… Ő az egyetlen, aki nincs lerajzolva… és ő is rajzol, ugye? Apuci nekem fog hinni, s Josh, nos, miattad fog bűnhődni… - egyre közelebb vagyok a raktárhoz, de ettől még nem hiszek a füleimnek. Valentino már megint Josh ellen mesterkedik. Miért gyűlöli ennyire a testvérünk? Mit ártott neki?
- Megteszek akárm… - és Sophie mit vétett ellene? Ő még egy légynek sem tudna ártani, nemhogy egynek azok közül, akit szeret… Gyorsítom lépéseim, hogy előbb ott legyek mellettük. Valentino mostanában olyan, mintha megszállta volna valami, pedig eddig se volt mindig észnél…
Egy pillanatnyi csend után verekedés hangjai szűrődnek ki a kicsiny helyiségből, mivel közben elé értem, gyors mozdulattal tárom ki az ajtaját, aztán faggatom rabtársaim arról, mit csinálnak.
- Ha ennyire hangosak vagytok, - teszem hozzá kérdésemhez fejcsóválva - még a végén idejön a mumus, és megbüntet titeket. – beleborzongok a lehetőségnek már a gondolatába is.
- Valentino el akarja venni a könyvem. – panaszkodik édes húgunk. A szemeiből könnyek folynak, ruhája eltépődött pár helyen, puha bőrét pedig a harca miatt kicsiny sebek tarkítják, de még most is erősen szorítja magához azt a könyvféleséget, amit a mellette fekvő srác mindenáron ki akar kaparni a kezei közül.
- Figyelmeztetlek Noah… Ha beleütöd az orrod a dolgaimba, – repít felém egy szemeteslapátot, aminek útjából csak gyors reflexeim miatt tudok kitérni - akkor csúnyán megjárod – fenyegetni mer?! Az eszem megáll… Mély levegőt veszek, aztán becsukom magam mögött a helyiség ajtaját. Tényleg végünk lenne, ha a szobájába visszatérő mumus benézne hozzánk a zaj miatt.
- Te most rám akartál ijeszteni?! – nekem nagyon úgy tűnt, pedig már egy párszor megmutattam neki, hogy erősebb vagyok nála. Sokszor nincs vele bajom, de az ilyen kitörései miatt mindig kedvem támad a veréséhez.
- Menj innen. Az a könyv kell nekem, és így, vagy úgy, de megszerzem… – kakaskodik amikor rá nehezedem, és leszorítom kezeit, hogy visszakerülhessen Sophiehoz a tulajdona, mivel válaszként nemet intek neki a fejemmel arcon köp.
- Bosszút fogok emiatt még állni rajtad. – üvölt is támadását követően sértetten - Sophien, Joshon, és mindenki máson is. Mindannyian nyálas idióták vagytok!
- Úgy félek… – vigyorgok rá, az éppen ekkor belépő Basil is kuncog:
- Pont egy győztesre hasonlítasz, aki megtehet, mindent, amit elképzelt.
- APUCI SEGÍTS, JOSH… - tör ki iszonyatos ordításban, mintha csak bizonyítani akarná, hogy igen, de az emlegetett elnémítja egy pár zokni szájába tömésével, mielőtt tovább folytathatná az üvöltést:
- Az eszedbe se jutott, hogy te is kapnál tőle, mert nem vagy a szobában? – válaszul a szavaira rázza a fejét, és valami olyasmit motyog, hogy, ittlétét az idevonszolásával magyarázná, fáradt sóhajjal engedem el, aztán ásítok egyet. Már unom a kapálózását. Tiszta dinka. Inkább mennék valamerre, minthogy rá figyeljek.
Arra a könyvre nagyon szemet vetett, szinte már betegesen vonzódik hozzá, visszaél a szabadságával, és pillanatok alatt fordul a hátáról hasára, veti magát húgunk után, hogy megragadhassa a lábait.
Ő időközben próbált kimenni a helyiségből, és szerintem egy ilyen alattomos támadás fel se merült benne. Csak emiatt eshetett el, és ejtette ki könyvét kezei közül a folyosóra, ami után Valentino már mászik is. Úgy, ahogy volt, zoknival a szájában.
- Hagyd már békén! Az az enyém - indul utána Sophie, viszont mielőtt bármelyikük is elérhetné a folyosóról újabb lépések zaját halljuk. Lassú lépések.
Mindenki megdermed a félelemtől addig, amíg Emmy elő nem somfordál.
- Miért dobálóztok ilyesmikkel? – veszi a kinyíló könyvet kis kezeibe, szinte egyszerre sóhajt mindegyikünk. Megnyugtató, hogy nem a mumus, de talán ideje lenne távoznunk innen valamerre.
Josh is ezt szorgalmazza:
- Sophieé, csak elejtette. Légyszi add neki oda, aztán menjünk a szobánkba, még mielőtt a mumus meglátná, hogy a folyosón vagyunk.
- Rendben. – motyogom a többiekkel együtt, aztán habár más fele mennék, segítek Basilnak támogatni bicegő húgunk. Ekkor lendül Valentino ismét támadásba. Kikapja Emmy kezéből a könyvet, és ellöki, hogy diadalittas vigyorral nézhessen felénk:
- Végetek lesz…
|
| ookami67sophie | 2013. 09. 05. 17:15:24 | #27228 |
 Karakter: Sophie Rawsthorne (Candie)
Megjegyzés: Mumuskának és testvérkéimnek
Fény. Vakító fény.. tiszta, hófehér…
Érzem, ahogy bőrömön keresztülfolyva megtölti remegő szívemet. Nyugalmat érzek, földöntúlit… határosat a boldogsággal. Ez lenne Ő!? Véget ért már!? Nincs többé szenvedés. Győztem.
- Candie!
nee, nem lehet igaz!! Gyűlölöm ezt a szót. Összerezzenek, érzem, ahogy pergő homokként áramlik ki testemből a megnyugvás.
Egy üres szoba közepén állok, a félhomály szürke fátyolként nehezedik rám. Félek. Tudom, hogy mögöttem egy ajtó van. Nyitott ajtó, ahonnan halvány, sárga lámpafény árad.
- Candie… édes kis cukorkám!
Visszhangzik a szoba, lépéseket hallok, de elbújni nincs hova! Kétségbeesetten tekergetem a fejem, s olykor lopva az ajtóra pillantok. Egyszer csak meglátom a szemem sarkából. A küszöbön áll és integet.
- Nézd csak mit találtam… - sziszegi gúnyosan, s nevet. Odafordulok.
Bárcsak meghalnál!
A könyvemmel a kezében lassan leoltja a villanyt.
Sötétség…
·•ღ
Felébredek. Egész testemben remegek, és nem kapok levegőt! A szívem kalapál, erőm elhagy...
Nyugi kislány, próbálj megnyugodni!
Előkeresem a pipámat, torkomba fújok, s hagyom, hogy tüdőmet átjárja az orvosság.
A mellettem lévő ágyon Benji szuszog. Szeretem őt nézni. Mindig az öcsém, Marlon jut az eszembe, amikor rápillantok. Remélem nem ébresztettem fel a krákogásommal…
Most már sokkal jobb, de szívverésem nem hagy alább. Keservesen lüktet, akár a kép fejemben, ahogy ott áll Apuci, a féltve őrzött kincsem újdonsült birtokosa. A kincs, ami nem csak engem vihet kárhozatra.
Nem tiszta a lelkiismereted Candie…
Pedig néha milyen jó lenne meghalni!
Buta vagy, erre ne is gondolj! Nem hagyhatod cserben a többieket!Jobb helyre kell rejtened! Rá fog találni, bármikor megtalálhatja: rejtsd el és megnyugszol!
De legbelül tudtam, hogy nem a könyvecske nyugtalanságom oka. Mostanában sokszor gyötörnek rémséges képek, a naplóm, a rég nem látott családom, az itteni testvéreim és tulajdon józanságom elvesztéséről jövendölve.
Mégis, nem az álomban van a hiba, már felébredtem, meg kell nyugodnom, a könyv biztos helyen van… de valami nem.
Josh? Ő lenne az, aki miatt ilyen nyugtalan vagyok. Hisz mindannyian a testvéreim, mostanában mégis csak akkor érzem ezt, mikor őt viszi el. Őt, aki vigyáz rád, aki megvéd.
Értünk teszi, de bánt… bánt és féltékeny vagyok Apucira, hogy vele lehet, de hálásnak kell lennem, mert, megvéd. Gyűlölöm Apucit, és gyűlölöm Őt, amikor elmegy vele, de leginkább magam, mert nem tudok hálás lenni, és nem tudok túljutni a hiányán. Félek. Rettegek.
Neked ő lett a biztonság, kislány. Nem akarom, hogy így legyen. Ez nem jó így…
Felülök, s látom, hogy valaki ül az ágyán. Felkelek, s elindulok felé. Félek, de valami azt súgja, baj van.
- Travis? – kérdezem az árnyat. Sötét van, rettegek, de a testvéreimért bármit megtennék..
Meglátom a vért. Úgy érzem lüktető szívem megáll, könnyek gyűlnek a szemembe.
- Travis, mit csinálsz? – nem hiszem el, amit látok. Miért bántja magát, miért…
Ekkor megszólal s a szavai irtózatosan fájnak. Elsírom magam. Felkel Valentino. Veszekednek, én meg csak bőgök. Mindenki felébred. Nyílik az ajtó. Megérkezik Apuci, s vele Josh.
S én még mindig csak bőgni tudok…
Gratulálok kislány, ezt jól megcsináltad, felkeltetted az alvó démont.
Mi lesz most, bántani fogja Travist?! Most még Josh sem tudja megvédeni.. miattam van az egész, ha nem vagyok ilyen hangos…
- Apu! – hangom önkéntelenül hagyja el torkomat.
- Mi ez a szag? ... Mi ez a szag?! – ordít a Mumus, s én ott állok előtte. Hátrálok, mire megragadja a karom. Nem értem, Valentino miért csinálja ezt. Miért akarja Travis vesztét… miért akar ártani nekünk? Biztos összezavarodott és csak...
- ELÉG! Mit műveltek idebent? – ismerem ezt a hangot, ez a szörnyeteg hangja.
- Apuci! - nem tudom, valójában mit akarok, de nem is lényeges. Csak egy ütést érzek.
A földre rogyok, sírok és remegek, de boldog vagyok, igazán boldog. Nem szólok többet, feltápászkodom, lefekszem és alszom.
·•ღ
Sorba állít, akár a marhákat a vágóhídon. Ollót fog, rettegek. Pedig úgy elvághatná a nyakadat, végre véged lenne…
Rettegek, hogy egy nap a tükör előtt nem saját magam néz majd vissza rám. Nem akarok hajvágást, nem akarok festéket, nem akarok Candie-t!
Hála az égnek Noah, Benji, Travis és Basil lefoglalja Apucit. Nincs erőm ott lenni.
- Felsöprök… – nyöszögöm halkan, nem is figyel rám.
Elindulok, végig a folyosón, a végén balra, be a kisajtón. Itt tartja Apuci a tisztítószereket. Ám a fertőtlenítőszereken, a seprűn és a felmosórongyon kívül van itt még egy fellazult padlógerenda is.
Ez az én titkos könyvecském, s az elcsaklizott arcfestékek rejtekhelye. Mohó türelmetlenséggel csapom fel, s közben fekete festékbe mártok egy vékony fadarabot. Folytatom Valentino oldalát.
Mindenkiről szól egy oldal. Élsőként Apuci, utána következik az összes baba szépen sorjában…
A babák közül az első Benji. Igazából az öcsémnek szántam az oldalt, de nem tudtam méltó emléket… mindegy. Az első Benjamin Benett, hisz ő az új Marlon Rawsthorne. Az öcsém ruhájában rajzoltam le.
A második Basil. Vele beszélgettem eddig talán a legtöbbet, mégis ő a legnagyobb rejtély. Már nem igazán látom, hogy hol végződik ő, s hol kezdődik Anselme. Kifestve rajzoltam le arcát…
A harmadik én magam, Sophie… aki előbb utóbb szabad lesz. Vagy így, vagy úgy, kislány. Magamat váll felett visszatekintve, ruha és smink nélkül ábrázoltam. Az utálatos Candie nélkül.
Negyedikként Noah következik, na, vele szívesen cserélnék. Annyi energia van ebben a fiúban, hogy egyszerre legalább nyolc énemnek elég lenne. Belőle ezért is skicceltem többet.
Travis az ötödik, tőle néha tartok egy kicsit. Nem attól, hogy bántana… bár néha rideg tud lenni. Viszont biztos kedvelem, hiszen megbántani csak az tud, akit szeretünk. Ő eddig az egyetlen, akit csak úgy, „simán” rajzoltam.
Valentino pedig még befejezetlen… most rajta dolgozom, és biztos vagyok benne, hogy az értelmetlen és értehetetlen rosszindulata mögött ő is egy jó lélek.
Ekkor vettem észre, hogy mögöttem áll ez a „jólélek”, s ahogy épp a mentegetőzésen pörgetem az agyam, kikapja a kezemből kincsemet.
Hogy történhetett?
Mindig figyelek, mindig meghallom a padlórecsegést, ahogy a folyosón közlekedik valaki. Ennyi erővel Apuci is állhatna itt…
Megint kitettél magadért Candie!
- Micsoda remekmű, igazán tetszene Apucinak… - hangja egyszerre szarkasztikus, és készséges.
- Úgy hiszem, ő nem méltányolná! - lehelem megbánóan.
Nem adhatja oda neki, ennyire félreismertem? Nem, ilyen kegyetlen egyszerűen nem lehet.
- Én is így gondolom. - s felém fordítja az épület belsejét ábrázoló részletet. Minden ajtó, minden ablak, minden titkos kis fejtek… Én ostoba!
- De hát ez nem egy… terv! ééén… eszemben sem volt, csak lerajzoltam… - teljesen meg is feledkeztem róla, hogy az utolsó oldalra emlékeztetőt rajzoltam magamnak.
És valóban, úgy néz ki, mint egy elképzelés, a lehetséges kijutás fontolgatása.
- Visszaadom… - csendült fel a megváltó szó - Visszaadom, de cserébe teljesítened kell egy kérésem.
Félreismertem. Nem volt méltó arra, hogy helyet kapjon testvéreim között… Nevetek. Csak nevetek. Csak nevetni tudok rajta.
- Hiába is próbálsz zsarolni valakit, akinek nincs semmi veszítenivalója…- bököm ki végre közönbösen, egy magabiztos mosoly kíséretében.
Megkínozhat a szörnyeteg, meg is ölhet… de a végén én győzök, és szabad leszek.
- Josh… - a lélegzetem is elakad… hogy jön ide Ő? - Ő az egyetlen, aki nincs lerajzolva… és ő is rajzol, ugye? - kibuggyannak a könnyeim - Apuci nekem fog hinni, s Josh, nos, miattad fog bűnhődni…
Nem. Nem tehetek mást, amúgy is, érte bármit megtennék.
- Megteszek akárm… - s ekkor apró, félénk lépések halk, ütemes recsegése üti meg a fülem.
Egy biztos, nem Apuci. Viszont Valentino összezavarodik egy pillanatra. Több se kell…
Kitépem a kezéből a könyvem, de ő elkapja a vállamat, s hátraránt, akár egy rongybabát.
Esés közben belemarkolok a hajába. Ő is földön van, s egy biztos, nem engedem, hogy még valaki uralkodjon rajtam… gyengébb vagyok, habos babos ruhácskám pántja elszakad, ajkamból vér csordul… de kitartok, s a könyv nálam van.
A lépések zaja felgyorsul, egyre közeledik.
Ne hagyd magad kislány!
Szerkesztve ookami67sophie által @ 2013. 09. 05. 17:32:16
|
| Geneviev | 2013. 08. 05. 09:40:33 | #26707 |
 Karakter: Josh Christensen Sweasye (Anatole)
Zene ˘˘
Én vagyok a legidősebb. Én vagyok felelős értük.
Mégis, botor módon, kiejtettem úgy drága öcsém, Basil nevét a számon, anélkül, hogy megbizonyosodtam volna arról, hogy apa a közelben van-e.
Ott volt. Mögöttem.
Meg is kaptam érte büntetésem, széttépésem. Fájt. Fáj. Éget.
Apu, ne bánts… kérlek, ne bánts!
- Apu! – szólítom meg a közelemben fekvő férfit. Apámnak szólítom, ám… ám ő nem az apukám. Még emlékszem a szüleimre, még ha nem is tisztán, de álmaimban mindig látom mosolygós, boldog arcukat, ahogy hármunkra pillantanak. Tehát ő nem az apukám, ahogy egyikünk apukája sem.
Mégis… minden egyes nap el kell mondanom magamnak is, és a többieknek is, mert lassan, nagyon, nagyon lassan mind kezdünk úgy érezni: talán tényleg csak apuci babái volnánk?
Csak babák, érzéketlen, szerető babák.
- Apu…
Suttogásom erőtlen, gyenge. Fáj, éget. Nem akarom, hogy megint bántson!
Mégsem ellenkezek, mégsem sikítozok. Valahol, mélyen, nagyon, nagyon mélyen még talán élvezem is ezeket a büntetéseket. Fáj, elképzelhetetlenül fáj, ám élvezem, hogy apa ilyenkor csak velem foglalkozik. Csak velem.
- Kedvesem… - hallom meg apám válaszát. Gyűlölöm. Undorodok tőle és megvetem.
Szeretett testvéreimet féltem tőle, rettegek, hogy valamikor már nem fogják majd kielégíteni a büntetések, hanem valami mást, valami borzalmasabb dolgot fog elkövetni. Mégis vágyom arra, hogy szeressen. Hogy szeressen engem, hogy szeressen minket. Hogy itt tartson minket, s hogy hagyjon elmenni innen minket.
Hányok magamtól. Gyűlölöm ezt a kettősséget magamban. Gyűlölöm a megjátszást, gyűlölöm az életet.
Mégis ki kell tartanom. Basil miatt, Emmy miatt, a többiek miatt.
- Anatole – int magához ez a gyűlöletes lény, aki elvette mindannyiunk gyermekkorát, és én ellenkezés nélkül lépkedek felé, félelmetes pillantásainak kereszttüzében. Köntösöm összefogom magamon, de hiába, mikor elé érek, első dolga a letépése. Tudhattam volna.
Nem merek ránézni se, nem akarom tudni, most épp mit formál. Tudom, hogy így is érzem a fájdalmat, de ha ránéznék, csak még jobban fájna. Volt időm kitapasztalni.
- Soha többé ne ejtsd ki a szádon azt a nevet… - figyelmeztet. Igen. Tudom. Értem. Sajnálom. Egy csomó szó jut eszembe még, mit mondhatnék, ám maradok a jól beváltnál.
- Nem fogom.
Heves fejrázásommal bizonyítom, hogy soha többet nem fogom, ám tudom, hogy ettől függetlenül az összes további nap elmondom mindenkinek a saját nevét. Vagy ha nem is mindenkinek, Basilnek és Emmynek mindenképpen. De a többieknek is, Travisnek, Sophie-nak, Benjinek, Noah-nak, és mindenki másnak is.
Miért történt ez meg velünk?!
- Ha még egyszer… – fenyeget hajamba markolva. Ezért növeszti hajunkat, hiszen imád beletúrni, de ugyanúgy imád megtépni is minket. Főleg engem.
Én vagyok a kedvence.
- Nem fogom, apu, nem fogom! – ígérgetem.
- Szeretlek.
Magához húz, megölel. Szeretek az ölelésében lenni. Szeretek szeretve lenni.
Utálom őt.
- Én is szeretlek, apu – hazudom. Vagy mondom ki az igazat. Még én sem tudom, de talán addig jó. Talán nem is szeretném, hogy tudjam, hogy szeretem-e, vagy sem. Addig jó, míg utálom, amíg gyűlölöm.
Félek tőle, rettegek, ám egy puszijától a világ legszeretettebb emberének érzem magam. Hányok magamból az ambivalens érzéseim miatt. Miért nem tudom egyszerűen csak utálni őt?! Miért?! Miért szeretem ennyire, ahogy megpuszil, ahogy megcsókol?
Félek, hogy egyszer már nem lesz meg a gyűlölet. Azt nem akarom. Akkor… akkor az egész életünknek vége szakadna, talán elhinnénk mindannyian, hogy babák vagyunk, nem is emberek. Félek. Rettegek.
- Gyere! – húz maga után a kezemnél fogva, át a szobánknak alig nevezhető szürkeségbe. Elhúzza az ajtót, már előre félek, mi történt, vagy mi fog történni. Túl nagy a csend. Egyszerűen… túl nagy. Nem szoktunk hangoskodni, azt apuci babáinak nem szabad, mert büntetés a vége, de most senki nem mozdul, senki nem beszél.
- Apu! – kivéve Candiet. Azt a kicsike, édes kislányt, akit mindenki úgy szeret, hiszen annyira édes, hogy lehetetlen nem kedvelni. Ezért is lett ez a neve, hiszen mindenkihez illik az a név, amit apuci adott nekünk.
Ezért utálom annyira a kapott neveinket.
- Mi ez a szag? – teszi föl a fontos kérdést. Válasz nincs. Ajjaj.
3… 2… 1…
- Mi ez a szag?! – ordít föl. Mindenki, engem is beleértve megrezzen, pedig már nagyjából kiismertük hangulatingadozásait, a hangos hang viszont még így is ijesztő mindannyiunk számára. Sophie szemeiben könnyek gyűlnek, sajnálom szegény kislányt. Ő van a legközelebb apuci közelében, az ő karját markolássza bántalmazónk. De most nem léphetek közbe. Tudom, mikor szabad, mikor van olyan hangulatban, hogy figyelme elterelhető, dühe lelohasztható, ám ez most nem az a helyzet.
A francba.
- Elvágtam a kezem. – Valentino. Az egyetlen, akivel folyton baj van. Tudhattam volna.
Az események innentől már fölgyorsulnak, az egyetlen, ami mintha lelassulna, az a pillanat, mikor Candie finom arcocskáján pofon csattan. A Mumus pofonja. Éles sikoltás. Hangos puffanás. Esés. Fájdalom.
Felfordulás. Kavarodás.
Ennek nem lesz jó vége!
---*---*---*---
- Lanton! Ülj le!
A szokásos, kéthavonta történő hajvágás. Páran izgatottan fogadják, ők szeretik a csinosítgatást, ám a többség félelemmel vegyes undorral várja, ahogyan én is. Nem szeretem ezt az egészet, ahogy hozzám ér, ahogy levágja…
Rosszul vagyok tőle.
- Megszabadulunk ettől – jelenti ki Noah haját megszemlélve, majd Benjire pillant, akin apró remegés fut át. - Aoi! Hozd a szereket!
Szegény fiú úgy tesz, ahogy apuci utasítja, és elmegy a dolgokért. Szeretem őt. Talán a vérszerinti testvéreimen kívül őt érzem leginkább testvéremnek, de az évek során a többiek is többek lettek egyszerű sorstársnál. Többször hiúsultak meg szökési kísérleteink miatta, mivel túlságosan gyenge az idegrendszere, de nem bántam. Az életünk nem lett rosszabb, hiszen a Mumus sokszor észre sem vette, hogy az szökési kísérlet lenne, ő pedig nem maradhatott itt, ahogyan senki más sem. A világért sem hagynám itt. Nem bírnám elviselni, ha miattam halna meg, azért, mert itt hagytam, a Mumus haragjának kényére-kedvére.
Legszívesebben ilyenkor, egy sima hajvágáskor is megmenteném mindentől, ahogyan a többieket is. Igen… még Valentinot is.
- Hol a ruhája?? – vonja kérdőre apuci a pipere eszközöket cipelő Benjit.
- Nem tudom.
Noah… Noah… Noah… remélem, nem az történt, amire gondolok, apuci nem szereti, ha engedetlen vagy.
- Hogy?
- Nem tudom, nem találtam.
Egyetlen éjszaka. Egyetlen éjszaka, és a gyermekek, ezek az édes gyermekek elfelejtik, mit kell ilyenkor csinálni. Kimosni, gyorsan megszárítani, és el is felejteni, hogy bármi is történt azzal a ruhával. Vagy nem is felejtik? Ők így lázadnak? Csak én volnék olyan, aki próbál mindent megtenni apuci kedvéért, hogy egyikünkre se haragudjon?
Talán… talán én volnék az, aki fura. Észrevétlenül váltam volna a védelmezőjükből egy olyan valakivé, aki apucit szolgálja?
Nem. Nem hinném.
- Hol van?? – üvölti a Mumus.
A Mumus. Nem apuci. Apuci más, apuci szeret minket. A Mumus viszont… a Mumus csak büntetni tud, üvölteni és félelmet kelteni. Apuci viszont szeretni is.
- Koszos lett. – Halk, félős hang. Tudtam.
- Koszos?!
Emmy, drága hugicám hozzám bújik, retteg. Nem csodálom, én is félek, bár én nem magam miatt. Noah-t féltem, édes kis felfedezőnket. Talán őt érinti legrosszabban az, hogy szinte soha nem mozdulhatunk ki, azt is csak apuci, sőt, inkább a Mumus felügyelete alatt, amúgy meg egy szobácskában kell lennünk egész nap, kivéve, ha a házimunkát végezzük, vagy nála töltjük időnket. Noah ezt nem bírja, ő alig bír nyugton maradni. Szerintem, ha egyszer kiszabadulunk innen, belőle nagy világjáró lesz.
Én pedig dadus szeretnék lenni.
De ez nem fog megtörténni, lassan kezdem elveszteni a reményt.
Pedig a reményt sosem szabad föladni.
- Bebújtam az ágy alá. – Ezt is tudtam.
Noah. Kicsim. Ezt nem kellett volna.
- Hányszor mondtam, hogy ne koszold össze a ruhád???
Ezerszer.
- Sajnálom, a… - …puci, mondaná, de a Mumustól érkező ütés megakasztja. Sírása elkeserít, legszívesebben odarohannék hozzá, hogy megmentsem, de ezt már az első években nem tanultam: mikor más van a Mumus dühének célkeresztjében, azt kell tenni, amit mond, és csakis, amit mond.
- Takarodjatok! Látni sem akarlak titeket! – üvölti.
Egy szempillantás alatt ott vagyok Noah mellett, és fölsegítem a földről, hogy kimenekíthessem innen. De mikor meghalom a Mumus következő mondatát, a szívverésem is megáll.
- Anselme! Asar! Maradtok. Aoi! Gyere ide!
Utálom.
Gyűlölöm, mikor a két legfiatalabb fiút veszi magához, főleg, hogy az egyikük Basil. Az öcsém. Az én kicsike, szeretett öcsikém. Nem akarom.
De azt sem, hogy a többiek legyenek karmai között. Inkább lennék én. Én kibírom. De a kisebbek?! Ők hogyan fogják földolgozni?!
Nem akarom itt hagyni őket, mégis átmegyek a másik szobába.
A Mumussal nem lehet ellenkezni. Apucival ésszel, de a Mumussal? Vele soha.
Átérünk a biztonságos másik szobába, és egyből körül nézek, hogy hármukon kívül mindannyian itt vannak-e. Úgy látom, mindannyian itt vagyunk, mind a nyolcan. Sajnos… Sajnos már csak négy lánykánk van öt helyett, már vagy két éve.
De most nem szabad erre gondolni. Nem.
- Mindenki rendben van? – nézek szét a többieken, miközben Noah-t és Emmyt ölelgetem, akiket a másik szoba óta el sem engedtem. Ha már mást nem tehetek, hát egy szerető ölelést adok nekik. Ha már apuci nem képes erre. – Sophie, hercegnőm? – kérdezem meg az egyetlen lánytól, akinek az arcán egy hatalmas lila folt éktelenkedik. Olyan gyönyörű lány, és apa képes volt megütni őt.
Gyűlölöm.
- Igen, persze… jól vagyok – mondja mosolyogva, ám nem az igazával, melyet oly kevésszer mutat meg számunkra, hanem azzal a keserédes mosolyával, mellyel oly sok fájdalmat próbál palástolni. Úgy sajnálom szegényt.
Basil, ugye még jól vagy? Ugye még ártatlan vagy?
- Noah? – nézek le az engem, és Emmyt ölelgető fiúra, akinek arcán szintén meglátszódnak apuci nyomai. Már nyitja válaszra a száját, de nem tud megszólalni, egy idegesítő testvérünk megszólal.
- Nem, senki sincsen rendben! Én legalábbis biztosan nem! – jelenti ki Valentino, az egyetlen fiú, aki senkit se kedvel, és akit senki sem kedvel. Nem azért, mert ő különleges volna, vagy mert apuci vele nem foglalkozna ugyanúgy, mint velünk, egyszerűen csak a stílusát utálja mindenki. Ráadásul… ő az egyetlen, aki megtarthatta a saját nevét, ugyanis mi tudjuk, amit a Mumus nem: neki a középső neve Valentino volt, csak sosem használta. És mégis mindig nyavalyog érte. Meg minden másért is. – Elegem van már belőle! – kiáltja el magát a megszokott hisztijével, ám a szokásossal ellentétben, most nem mérsékeli a hangját.
Buta. Hülye. Idióta!
Közben Benji is kifut a másik szobából, de remélem, nem azért, mert megijedt. Bár nem, mert olyankor szinte szó szerint lefagy.
- Halkabban! – morranok rá idegesen, és a másik szobába vezető csukott ajtóra pillantok. Ha ez a szerencsétlen pont akkor mondta, mikor Benji kinyitotta az ajtót…
Basszus, remélem, apuci nem hallotta meg. Most még annak is örülnék, ha annyira el volna foglalva a két ott maradt fiúval, csak ne kerüljünk bajba emiatt a kis szerencsétlen miatt! El nem tudom képzelni, hogy nem fejlődött ki benne az önfenntartás ösztöne!
- Teszek rá, hogy meghallja! Miért nem szö… - kezdené lázítását egyre hangosabban, de még mielőtt kimondhatná az egész mondatot, benne apuci legutáltabb szavával, Noah-val együtt ugrunk oda, és fogjuk be a száját.
- Kérlek, ne mondd ki! – könyörög Benji is, és sírós szájjal az ajtó felé fordul.
Ami lassan, nagyon, nagyon lassan kinyílik.
A francba!
- Itt meg mi folyik?! – Apuci. Csak most ne!
Mögötte öcsikéim kerekre tágult szemekkel, remegve ácsorognak, nem tudván, mit kellene most tenniük. Jöjjenek-e ide, vagy maradjanak ott? Egyik sem jó, de most talán jobb is, hogy ott vannak. Őket talán nem fogja megbüntetni a Mumus.
Mi viszont…
Félek.
- Apa, mi csak… - kezdeném apánk puhítását, hátha nem hallotta, mit kiabált az az idióta, de Valentino, az a kis átokfajzat, akit eddig bármikor megvédtem, ahogyan a többieket is, beleharap a kezembe, így muszáj elkapnom a kezemet, ha nem akarok ujjatlan lenni.
- Anatole szökni próbált! – kiáltja a hazug, mire mindenki egyenként fordul felé sokkolt állapotban. Hogy… mi?
- Hogy mi történt? – visszhangozza a Mumus vészjósló hangján mindannyiunk gondolatát, és felém lépked.
Nagyot nyelek, és Valentinora pillantok. Nem érdemelné meg, hogy védjem, de már így is elvesztettük egy társunkat. Most veszítsünk el még egyet?
- Apa… tudod jól, hogy szerető fiad vagyok. Ilyet nem tennék. Valentino csak félrebeszél a láztól, ugyanis az éjjel megfázott. Nézd, milyen rosszul van! – próbálom védeni magamat, és ezt a kis hálátlant is, aki már tényleg remeg, és izzad, ám nem a betegségtől, hanem a rettegéstől. Teljesen úgy néz ki, mint aki tényleg lázas, ám nem hinném, hogy a Mumus ezt bevenné.
De remélem, azt sem, hogy én vetettem volna fel a szökés ötletét, ráadásul ilyen hangosan.
Tudom, hogy fél. Mindenki fél, és retteg apától is és a Mumustól is. De akkor miért sodort minket ilyen helyzetbe?! Miért kiabált, miért hazudott?!
Most ki tudja, apa mit, hogy fog reagálni.
Félek.
De… legalább egy kis időre megmentettem öcséimet apuci keserédes, rettenetes ölelésétől. Még magamat is szívesebben dobom oda éjszakára, mint őket kettejüket. Vagy mint bárki mást. Inkább én szenvedjek, mint ők, hisz én már hozzá szoktam, már amennyire ehhez hozzá lehet szokni.
A szeretethez. A gyengédséghez.
A rettegéshez és gyötrelemhez.
Hozzászoktam mindenféle beteges próbálkozásához, mindenféle lehetetlen ötletéhez, és játékszereihez. Volt rá öt egész évem.
Még az a szerencse, hogy sok beteg dolga van, ám nem pedofil, így csak tizenhat éves korunk után kezdi el ocsmányságait. Remélem, velük még nem tett semmiféle szörnyűséget, bár már tizenhét évesek mind a ketten. Remélem, ettől még megmenekültek, ahogy most erre a kis időre is apuci ágyától.
Talán egész éjjelre megmenekültek.
Talán.
Remélem.
Most mi fog történni, apuci?
Szerkesztve Geneviev által @ 2013. 08. 05. 09:46:41
|
| Luka Crosszeria | 2013. 07. 04. 21:40:19 | #26393 |
 Karakter: Boogieman
Megjegyzés: Gyermekeimnek
Esik. A finom cseppek úgy peregnek a kopott bádogtetőről, mintha apró rizsszemek volnának. Éhes vagyok. Sajgok. De mim fáj ennyire? A belsőm. Ég. Ég a szívem. Lángol, perzsel, forró láva áramlik az ereimben a tagjaimban. Menten elpusztulok tőle.
- Apu!
Ki vagy, miért szólítasz? Mit akarsz… Hagyj…
- Apu…
Egyre csendesebb. Távolodik tán? Vagy az én lelkem hagyja el ezt a mocskos porhüvelyt, és emelkedik fel? Hová? Létezik tovább is? Nem tudom, sosem tudtam, senki sem tudja! Miért nem? Miért olyan bonyolult? Nem értem. Vágyom rá, hogy megértsem, hogy kézzel foghassam. Tudni akarom…
- Kedvesem…
Kicsúszik a számon, magam sem értem. Lassan emelem a tekintetem a koszos ablakról a sarokban feketéllő alakra. Az ágyamban fekszik, pajkos, kandúr tekintete szinte világít. Átdöf a fénye, kioltja belőlem a lángot. Miféle teremtmény lennél? Egy angyal? Nem, hisz lesüllyedtél a mocsokba… velem, velünk! Sárban tipródsz, az élet malomkereke darabokra tört… mint egy viaszbabát.
Sóhaj szalad fel a tüdőmből, áhítozok az ölelése után, mégis undorít a teste. Mocskos… minden mocskos, ami létezik. A föld, amin taposok, a levegő, ami az orromon át a belsőmbe áramlik. Mocskos, koszos, szennyes… akárcsak a létem.
- Anatole – intem magamhoz.
Lassan felemelkedik a nyikorgó matracról, és felém lépdel. Puhán, mint egy macska. Félre billentett fejjel áll elém. A vállát takaró, szürke köntösre marok, és letaszítom onnan. Halk surrogással csúszik a könyökéig. Látni akarom a művem. Vöröslik, feketéllik a hófehér bőr. Úgy tetszettem, mint egy elvadult, fékevesztett, őrült festő, aki bemocskolta a vásznát. Mesterművet alkottam.
- Soha többé ne ejtsd ki a szádon azt a nevet…
- Nem fogom.
Hevesen rázza a fejét. Jó, okos fiú, szeretem. Sosem tudnám széttépni… mégis, nem sok tartotta. Talán tényleg egy vadállat vagyok, akit láncra kéne verni, és állatkertben mutogatni. Talán el kéne őket engednem… Talán… NEM!
- Ha még egyszer…. – a hajába markolok, magamhoz rántom.
Megcsap a sajátos, édes illata. Anatole… miért dühítesz fel?
- Nem fogom, apu, nem fogom!
Apu… apu nem haragszik rád. Apu nagyon szeret. Apu a világot is elpusztítani érted.
- Szeretlek.
Magamhoz vonom, finoman a hátára simítok. Drága gyermek, miért kell mindig bántanom? Miért nem tudsz csendben maradni?
- Én is szeretlek, apu.
Tudom, kedvesem. A homlokára csókolok, az ujjaim az arcán vezetem. Gyönyörű gyermek.
- Gyere!
A karjára fogok, arra a csupasz, bőr alatt feszülő izomkötegre. Szeretem, mikor ölel velük, szeretem, mikor kapaszkodik belém, mintha az utolsó mentsvára volnék. Szeretem.
A szobájukig húzom, a többiek ott vannak. Talán alszanak. Nem tudom. Elhúzom a fém ajtót, bentről fura szag árad. Mi ez…
- Apu!
Candie szalad felém. Édes kis cukorkám. A hajába túrok, a szálak cirógatják az ujjaim. Rég érte már olló ezeket a tincseket is. Azt hiszem, itt az ideje egy kis fodrászkodásnak. Igen.
- Mi ez a szag?
Fémes, ismerős. Vér. Bárhol felismerem.
- Mi ez a szag?! – ordítok fel.
Candie ijedten lépdel hátra, a karjára marok. Dühös vagyok, nem felelnek, nem nyitják ki a szájukat!!
- Elvágtam a kezem.
A sarokból jön a cincogás. Valentino… Magam sem tudom, miért van itt. Csak a baj van vele. El kéne vágnom a torkát, hogy a bűzlő okádék beborítsa a testét. Kétszer születne. A vérétől megtisztítva távozna innen. Új, legyőzött mártírként emelkedhetne fel a földi mocsok fölé. Ostoba Valentino.
- Mit műveltél?
A hangom elcsitul, érces sziszegéssé vékonyul. Akár egy penge.
- Én… én csak…
Vontatottan harapja a levegőt, ami lassan szilánkossá fagy körülöttünk. Apró pengék… vágni… vágni akarok. Kaszabolni, fűrészelni. Ölni.
- A… Asar bántotta ma…
- Hallgass!
Anselme… Hát kinyitottad a szád. Mi történik, nem értem!
- De! Meg akarja ölni magát! – mutogat Valentino.
- Baromságokat beszélsz!
- Te beszélsz baromságokat!
Hallom a szívdobogásukat. Érzem a gyöngyöző izzadtságot a homlokukon. Az izmaik feszülnek, a tekintetük vibrál. Mi történik itt… Mit merészelnek?? Hogy gondolják?!
- ELÉG!
A fülem vérzik a saját sikításomtól. Rejtegetnek valamit előlem. Készülnek valamire. Érzem, a csontjaim ütemes remegése súgja. Ropog a csend.
- Mit műveltetek idebent???
- Apuci! – Candie a ruhám ujjára fog.
Förtelmes düh cikázik végig rajtam. Valami csattan. A kezem az arcán. Felsikolt, a padlóra hullik. Mint egy apró levélke, miután a hurrikán letépte az ágáról. Bizsereg a kezem.
Forr a vérem, ráz a hideg. Belül láva, kívül jég ver. Nyugalmat akarok, csendet, rezdületlenséget, sötétet. Szirupos sötétet.
***
Sorban állnak előttem. Mind. Akár a bábuk. Babák. Csinos, vértől lüktető, húsvér babák. Csak ámulok a szépségükön.
- Lanton! Ülj le!
A székre mutatok. Kilép a sorból, leül. A haja már megint úgy megnőtt. Hosszú, az arcát verdesi.
- Megszabadulunk ettől.
Rám sandít, csillognak a szemei. Az ollóm után nyúlok, kezdődik az átalakítás. Hangosan csattog az olló. A szálak hullnak, a padló feketévé lesz.
- Aoi! Hozd a szereket!
A tekintetem a vékony fiúra siklik. Gyönyörű. A szeme. Gyönyörű!
Eltűnik, majd hozza a tálcát. Festék. Fésű. Ecset. Olló. Hol vannak a ruhák??
- Hol a ruhája??
- Nem tudom – oldalra néz.
Furcsa bizsergés borítja az arcom.
- Hogy?
- Nem tudom, nem találtam.
Kiesik az olló a kezemből. Mi… folyik… itt? Minden más, semmi sem a régi. Minden… más! Gyűlölöm!
Felborítom a tálcát, becsörtetek. Feltépem a ruhásládát, nincs ott. Nincs ott!
- Hol van?? – üvöltöm.
- Koszos lett.
Kiszakítom az ajtót.
- Koszos?!
- Bebújtam az ágy alá.
Lanton.
- Hányszor mondtam, hogy ne koszold össze a ruhád???
- Sajnálom, a…
A kezem most az ő arcán csattan. Lefordul a székről, elnyúlik, sír.
- Takarodjatok! Látni sem akarlak titeket! – üvöltöm.
Ostorként pattan vissza a hangom a falakról, megsebzi a fülem. Vérzik, érzem, hogy vérzik!
- Anselme! Asar! Maradtok.
Játszani akarok. Örömöt, vidámságot!
- Aoi! Gyere ide!
Megtorpan, a többiek visszamennek a szobájukba. Aoi, drága kis Aoi!
- Segíts nekem – csókolom homlokon.
- Segítek – fogja meg a kezem.
Szeretem, hogy törékeny. Különleges, bájos. Mint egy fénylő üveggömb, csak sokkal izgalmasabb. Hús-vér üveggömb. Vagy üvegből olvasztott, lüktető hús? Szilánkos, meleg, szúró. Áttetsző vagy vérvörös. Őrjítő, pedig ezek csak szavak.
- Hozd a ruhákat!
Eltűnik, a sötétség magába szippantja, mint egy fekete lyuk.
- Játszani fogunk! – nézek a fiúkra.
Játék, gyermeki örömeink kiapadhatatlan forrása. Az élet maga, csak máshol. Egy kreált világban. Álom, valóság, fekete és fehér. Létezik ilyen egyáltalán? Aligha. A monotonság zöldszemű sárkánya a fantázia. A játékom. A babáim. A gyermekeim.
- Mit játszunk majd? – kérdi Asar.
- A kedvenc játékotokat.
A székeikbe ültetem őket. Mindre ráfaragtam a nevüket. Gyönyörűek, főleg a tulajukkal töltve. Túlcsordul bennem a boldogság, az öröm. Aoi a kezembe adja a ruhácskáikat. Milyen szépek, milyen élethűek!
Lassan a bőrüket is kimázolom. Fehérek lesznek, gyönyörűen mutatnak a nagy feketeségben. Az arcukra csókolok, mielőtt végleg befedném nekik.
- Hol a többi festék?
- Nincs több – feleli Aoi.
- Nincs?
Felszalad a szemöldököm. Mintha le akarna esni a homlokomról. Nincs??
- Hová lett?
- Elfogyott, apu – süti le a szemeit.
- Jól van, jól van! – emelem fel a karjaim.
Nem figyeltem eléggé.
- Holnap hozok másikat, és te is játszhatsz.
Megigazítom a kalapkát, eltűröm a hetyke gallért. Így. Kész vannak. A mesterműveim, az én drága gyermekeim!
A kezüket nyújtják, már tudják, mit akarok. Jó.
- Aoi, menj el!
- De rendet kell…
- Majd én megcsinálom! Menj!
Hezitál, majd elfordul, és beleveszik a feketeségbe.
- Sétálunk, aztán elmegyünk aludni. Ma veletek fogok, drága kis egyetleneim!
Az oldalukat az enyémhez nyomják, a testük hője felhevít. Élnek, mégis olyanok, mintha sosem mozogtak volna. Báb módjára rángatom őket, uralkodok felettük.
Az enyémek.
|
| Laurent | 2012. 08. 27. 22:08:49 | #23172 |
 Karakter: William
Megjegyzés: ~Ordasomnak~
Will:
Tekintete kanosan villan, igazi férfiként, kihasználja csodálatom és kezeim lefogja. Csúnya farkas, ereszd el! Fuj! Persze, jobbat csinál, mint hogy elengedje a kezem. Forró nyelvével körbetáncolja, majd körbeharapdálja számat. Próbálom elkapni, éhesen egy csókra, de a gaz csak elhajolva folytatja a bőröm kínzását pár fokkal lejjebb. Én meg tehetetlenül olvadozok és gyulladok vágyra kezei között.
-Nem is tudtam hogy a kurvák ilyen érzékenyek.
Meg anyád kurva! Lefogja a két kezem, hogy ne tudjam képen nyelni semmilyen értelemben, és másik keze meg nekiindul, és sokkal nagyobb falatokban halad, mint előbb. Nyers vágy villan tekintetében, és egy szemrebbenésnyi idő múltán már fel is kap, hogy eleresztve a farkára csüccsenjek. Kiráz a libabőr a kéjtől, szám hangtalanul formál néhány magánhangzót, majd enyhén szólva hagyom magam úszni az árral.
Nem kell már ide az én segítségem, anélkül is megtalálja a ritmust, és végig is viszi. Sóhajtozok meg nyögök, mint egy szűz apáca, és imádom, ahogy beterít a kéj, és a gyönyör. Sikamlóssá válik bőrünk, hangosan csattannak össze minden mozdulatnál. Ezt nevezem kefélésnek! Nem azt, amikor a másik lagymatagon, kocsányom lógó szemekkel mered rám. Csípőm tekergetem, hogy a hímem farka a lehető legjobb szögben ,,érkezzen”, és innentől nincs már dolgom, csak nyögni. Aztán orbitálisat élvezni.
Alig heverem ki ezt a csillagokat verdeső gyönyört, vagy száz kiló hullik rám, mint mennyből a ménkő, és először csak hápogni tudok meglepettségemben.
-Zearrin... meg... fulladok...
Nyekegek alatta, de szerencsére meghallja, és némi morgolódással kísérve felemelkedik, én meg kikígyózok alóla, hogy ne nyomjon agyon. Visszazuhan az ágyra, szinte nyekken a bútordarab, és nagy szusszanással abbahagyja a mozgolódást is. Kuncogva bújok ruhámba, és elszórakozok a gondolattal, hogy kifestem őt, de végül csak vállat vonva lépek az asztalomhoz, és egy kis üzenetet firkantok. Aztán kilépek az ajtón, és irány Nebraszka. Na jó, valami melegebb helyet képzeltem el...
A reptéren, alig fél óra múlva épp hogy elérem a Fijihez legközelebbi reptérre tartó repülőt, és kényelmesen elnyúlok a székemen. Kár azért a fickóért. Legalább értem, hogy miért küldte őt apám. Szegény talán nem tudta, hogy miben utazom, vagy nagyon nagy slamasztikában lehet, ha vissza akar vitetni. A repülőút erejéig eljátszok a gondolattal, hogy hazamegyek, az unalomig keféltetem magam minden nap a bikával, és amikor unom a banánt, lelépek. Előtte kasztrálva, vagy faroktalanítva a drágát, hogy ne küldjék utánam.
Némi időeltolódással, de helyi idő szerint délután szállok le a gépről, és egy kis kabinos egyezkedés után – megjegyzendő, soha többet ne tegyem szét a lábam egy ilyen garasos alaknak – egy hosszú csónakázás után kitesznek a megnevezett szigeten.
Kiszállok a ladikból, bocsánat, bárkából, és jönnek a hula-csajok, szörfösök, az apacsfőnök meg a sámán... Szóval kivonul a falu, én meg mosolyogva megölelem a főnököt. Némi meghökkenés, majd elárasztanak virággal és kajával, a főnök meg meginvitál egy kis helyi lakomára. A házába. Megjegyezném, csak így lábjegyzetben, hogy akiről beszélünk a helyi szörfbajnok, az összes bátorságpróbát kiállta, és nem csak izma van sok, de esze is lehet, ha ő a mufti.
Tehát délután egymás szájából fogyasztjuk el az ananászt meg a kókuszdiót. Estére már délibb égtájakat célzunk meg, habár ő ma csak kóstolót kap belőlem. Zsibbad kissé az alfelem, emlékeztetve a csodás csődörre, pár országgal arrébbról. De senkinek sincs ellenvetése. Úgy tűnik, a nyelv ismerete nélkül is jól meg fogjuk érteni egymást...
~*~
Egy pazar hetet töltök el a falu társaságában, pénz nélkül, szörfözéssel. Élvezem a fenékig tejfelt, habzsolom két kézzel a földi gyönyört, és időnként visszasírom azt a farkat, amitől három napig zsibbadt mindenem, de úgy, hogy egy darabig én voltam a drága Főnök felett kárpótlásul. Nem bánta. Így maradtunk.
Most is épp vele fetrengek, összegabalyodott végtagokkal, ahol már a néző ne tudja, hogy hol kezdődik egyikünk és hol a másikunk. Kerülöm a csókot, kissé nyálas nekem, de annál többet falok a napbarnított, meleg bőrből. Bevetek mindent, de valahogy ígyis unalmas a történet. Nincs meg a fűszere, az összhang, az a naaagy plussz, ami most nekem kéne. Kellett nekem elmenni!
Megérzem az Ő illatát. Az a szivaros testillat, amit sehol másutt nem éreztem még. Vadászösztön villan bennem, és éhesen nyalom végig a szám. Lehunyom a szemem, és olyan pózokban kefélem szét a drága főnök agyát, hogy fél óra múlva kiterülve hever a gyékényen. Vigyorogva állok fel, cuki ágyékkötőszerű izémet felkapom, és elhúzom az ajtóként szolgáló kagylódíszes akármit.
Amit mögötte látok, az nem csak nekem tetszik, legalábbis a nyakába fűzött micsodák láttán azt hiszem nem egy lány bepróbálkozott.
-Üdv, kis vonyítóm. - sunyi mosolyra húzódik a szám, szemeimben számítás csillan. - Mi járatban erre?
Felmorranva lendül keze, de kivételesen nem pajzán okokból, legalábbis a nem kissé dühös tekintete nem azt súgja, hogy ebből most kefélés lesz. Ügyes mozdulattal rebbenek el előle, mögé kerülve és a hátán jólesőn végigkarmolva.
-Mucuskám, nyugi. Ne rontsuk el a mai ünnepet.
Súgok bele, majd nyalintok a hallókagylójába, majd éhesen belemarok fenekébe, és mielőtt megfordulna az ideiglenesen lemerevedett alak, a part felé sietve felkapok egy deszkát, és besietek a vízbe. Langyos hullámok csapnak felém, körbenyalva, csalogatva, én pedig engedve a csábításnak beúszok a tengerre. Nem látom hű vadászomat, de tekintetét érzem, hát vigyorogva állok fel, és integetek egy sort, majd egy kisebb hullámot kifogva a part felé siklok, ügyesen kikerülve az öblöt, és kicsit nyugaton érve partot néhány másik alakkal együtt. Ég a tábortűz, táncolnak a táncosnők félmeztelenül, szól a helyi zene, dől a földi jó. Beülök az első sorba, közszemlére téve magam egyik felhúzott lábbal, másikat meg kinyújtva, hátam mögött támaszkodva, kelletve magam, és mivel mindenki lát, senki sem mer közelebb jönni. Szegény farkasom azt hiszi, innen a szigetről nem tudok menekülni. Ugyan, futottam már a bőrömért is, nem most fogok elbukni!
|
| Laurent | 2012. 07. 27. 16:52:16 | #22479 |
Karakter: William
Megjegyzés: ~Leonak~ farkascimbinek
Will:
Késő délután már bent vagyok a bárban. Morcos vagyok, és rettentően kielégületlen. De a legrosszabb, hogy ahogy végiggondolom a mai vendégeimet, előreláthatóan mindegyik kis nyuszimuszi az ágyban, márpedig nekem most nem finomkodásra van szükségem. Vad ágytornát akarok, lepedőakrobatikát, megmérettetést! Ó, ha tegnap az a ficsúr kicsit jobb lett volna... Bár kétlem, hogy feladja. És ebben az a szörnyű, hogy biztos apám küldte, tehát valami igen fontos emberke lehet, akiről ha kiderül, hogy a zsákmánnyal kufircol, elveszti kegyeit. Hacsak az elmúlt kábé félszáz évben nem változtak a szokásai.
Második bőrként feszül rajtam a bőrnadrág, felsőtestemen az égvilágon semmi, hosszú hajam amolyan köpenyként omlik hátamra, míg én a teámat keverem fel némi rummal.
-Will, itt egy vendég, aki téged kért. - nyit be Dan, én meg intek neki, hogy hozhatják a vendéget.
Fájdalmas búcsút veszek a teámtól, úgy tűnik később kellesz a búfelejtőmet elfogyasztani. De amikor kinyílik az ajtó, és a tegnapi kurafi lép be... Irritál, hogy még a nevét sem tudom, viszont ő tudja az enyémet. Az elmúlt éveket mind azzal töltöttem, hogy elfelejtsek mindenkit, és már elértem azt a szintet, hogy apám neve is csak hosszas gondolkodás után ugorjon be. Minek jönnek most utánam? Szóval nem épp a legkedvesebb pillantásom küldöm felé.
-Mit keresel itt nem voltam elég világos tegnap? Vagy netán, más miatt jöttél? - bár így lenne...
-Nem. Arra ne is gondolj. Ami tegnap történt egy egyszerű félreértés volt. Azért jöttem hogy hazavigyelek. - komor arca nem árulkodik hazugságról, pedig hogy nekem mekkora herótom van ezektől a szavaktól!
-Hát azt baszhatod mert én nem megyek sehova. – fújok rá egy macskát is megszégyenítően, s közben nekiállok valami durva és kemény dolgot keresni, hátha hozzávághatom, ha el akar cipelni. - Kár hogy nem más miatt jöttél…
Motyogom magam elé, de hát én vagyok a hostok legjobbika, és ez az igazi kihívás! Az elrablóm fejét elcsavarni! Mosolyogva fordulok felé, és úgy sétálok elé, akár egy magát kellető sütemény, ínycsiklandóan, illatosan, kívánnivalóan.
-Akkor remekül elszórakoztathattuk volna egymást. Így viszont... - ujjam lassan húzom végig sercegő arcélén. - sajnos meg kell kérnem téged hogy távozz. Ne tartsd fel a valódi vendégeket.
Az utolsó szótagok már a mohó csókja nyeli el. Ó igen! Ne hagyd abba, csináld, te állat! Ajkaim zsákmányolva dől velem az ágyra, és kivételesen nem az jut elsőnek eszembe, hogy a dugás drágább, hanem hogy milyen istenit fogok én itt kefélni.
Keze meg sem állnak, leteper és azonnal a lényegre tér, nem kerülgetve a forró kását. Hasamon siklik végig érdes keze, ami egyébként is egy ilyen helyzetben érzékeny, hát még egy ilyen alak kezétől! Nem sajnálok nyögni és még ajkait sem harapdálni. Húsos kis édességek, amik arra lettek teremtve, hogy én szex közben harapdáljam! Mellbimbómra kalandozik keze, és egy érintéssel keménnyé varázsolja őket, én meg esztelenül csimpaszkodom a nyaka köré, hogy magamra húzzam ezt az isteni testet.
Fulladásig csókol, marja a szám, mint egy éhező, aki a világ vége előtt még jól akar lakni, én pedig odaadok mindent. Belső farkasom, - ami ha farkas alakban lennék, kisujjintéssel parancsolna a falkának, és kötelessége lenne mindenkinek követni engem – éhesen tapad rá, én pedig hagyom magam sodorni az árral. Szemeimbe pillant, de égkékjeiből most csak a színtiszta vágyat tudom kiolvasni. Ajkam felkunkorodik, és csintalan fényekkel szememben simulok hozzá, lábam lassan felhúzva, végigsimítva az ő izmos lábán, morogva halkan, kéjesen. Majd egy hirtelen mozdulattal hengerítem magam alá, hogy a csípőjére üljek lovagló ülésben. Két hatalmas tenyere csípőmön, míg én nadrágon keresztül ingerlem őt övön aluli tájakon, és győzelmes mosoly villantok, ahogy látom élvezettől le-le csukódó szemeit. Pillanatok alatt fosztom meg a felsőjétől, majd nekilátok kicsomagolni az engem érdeklő... hm... testrészt.
Micsoda méret! Mint egy nő valami ritka ékszeren, úgy simítok végig el nem hanyagolható férfiasságán, majd lejjebb csúszok egy erotikus mozdulattal, és nyelvem hegyével körberajzolom a heréit, és amikor a türelmetlenség felvillan a szemében, a teljes hosszán is végigívelek, és némi játszadozás után a makkjával, szinte teljes egészében elnyelem, hála a sokéves tapasztalatnak. Megfeszül alattam, torokhangon felmorranva, és ez a hang szinte cseppfolyóssá remegteti csontjaimat. Lassú szopó mozdulatokkal látok neki őt kényeztetni, addig szeretném nyújtani az egészet amíg lehet. És nem utolsó szempont, hogy minnél jobban felhúzom, annál nagyobb lesz a durranás.
És lám, pillanatokon belül felmorranva ugrik nekem, maga alá gyűrve, türelmetlen mozdulatokkal tépve le rólam a nadrágot, és egyik lábam vállára vetve ujját tolja is belém, hogy felkészítsen magára. És innentől már a dolgok oroszlánrésze az övé. Két kézzel kapaszkodok a nyakába, hogy el ne távolodjon, míg a csókját kérem felé nyújtva éhesen ajkaim, forrón sóhajtozva, ahogy a második ujját is kíméletlenül tolja belém.
Miután már vagy négy ujj után késznek nyilvánít, vagy csak ő készült már ki, kihúzza ujjait, és mielőtt csalódottan felnyögnék, hatalmas harkára már fel is nyársal. Egy hosszú pillanatra bennem reked a levegő, majd a torkomból egy morranás szakad fel. Olyan mélyre tolta magát, mint még soha senki, és olyan pontot talált el bennem elsőre, amit kevesen. Amint kitisztul a kép a gyönyörűségtől, türelmetlenül mozdítom csípőm, és a kúrópajti pillanat alatt mozdul, hogy olyan kemény tempót diktáljon, hogy csak nyögni van erőm. Hátát karmolászom, húzom magamhoz egy fülledt csókra, és közben testem teljesen hozzápréselem. Izzadt bőrünk csúszkál egymáson, így rámfekszik teljes súlyával, de meg se kottyan.
Egy idő után kezd fogyni a lendület, akkor határozott lökéssel nyomom hátra az ágyon, és négykézláb felé mászok, hogy amikor csípőjére ereszkedek, máris az orbitális erekciójára üljek. Szerintem valaki mégiscsak szerethet ott fent, hogy ilyen alakot küldtek az ágyamba! Ezért akciósan számolom majd fel neki az estét. Lovagolni kezdek rajta, és mivel ebben igazán otthon vagyok, eszeveszett tempót diktálok. De úgy tűnik nincs ellenére, hogy a gyönyört így hajszolom, két keze a csípőmön irányít és gyorsít, én pedig könnyedén tartom az iramot.
Aztán egy mozdulat, és érzem, ahogy forró magja kitölt, ő maga megfeszül alattam, és morcos arcáról lehull az álarc egy hosszú pillanatra, hogy amíg én a hasát élvezem tele, lássam a gyönyörtől eltorzult vonásait. Egy röpke pillanatra átsuhan agyamon, hogy évekig el tudnám nézni, főleg ha előtte ilyen fergeteges a szex, de ahogy jött ez a gondolat, úgy el is tűnik.
Pihegve dőlök mellé az ágyba, ajkaimon letörölhetetlen vigyorral, lassan csituló szívveréssel. Ilyen jó szexben már rohadt rég volt részem. Pár évtizede még voltak ilyen macsók, akikre elég volt gyámoltalanul pillantani, és úgy megbasztak, hogy két napig ülni se tudtam, de manapság már csak nyámnyila papucsok vannak... Elégedett ábrázattal mozdulok meg, majd lassan az én hegyomlásnyi alkalmi partneremhez fordulok, kezemmel a mellkasán simítva végig, amire úgy látszik lovaglás közben szép vörös csíkokat karmoltam.
-Na, erről beszéltem.
Hangom rekedt, akár egy repedt fazék, míg tekintetem nyugodt, sőt, már már szelíd. Játékosan beleharapok a karjába, mire körém zárja két karját, és újra felém gördül.
-Kérsz egy kis ismétlést belőle?
Lábaim válaszul széjjelebb tárom előtte, és egyik kezem kettőnk közé csúsztatom, hogy a farkunkat egy markomba fogjam, és kényeztetni kezdjem. Fogaim halkan csattintom össze pár centire az ajkaitól, majd nyelvemmel incselkedve simítok végig ajkain. Gyönyörű kék tekintetébe bámulok, és a bennük kavargó vágyat bűvölöm. Azt hiszem nagyon sajnálni fogom, hogyha vége a menetnek, és elválnak útjaink. Mert ha szépen nem megy, akkor majd az én csavaros eszemmel oldom meg. Nem akarok oda visszamenni, ahonnan száműztek.
|
| Laurent | 2012. 07. 26. 20:09:22 | #22443 |
Karakter: William
Megjegyzés: ~Leonak~ farkascimbinek
Will:
Azt hiszem a maihoz hasonló estékre mondhatom, hogy jól megy az üzlet. A vendégek egymásnak adják a kilincset, én meg meghallgatom őket, leitatom, jó sok pénzt zsebelek be, és közben halálra unom magam. Mindenki csak azt tudja fújni, hogy nekem pont vele kell megszöknöm, mert ő aztán frankón érdemes erre. Alig egy hete vagyok itt, és már exlúzív hosttá léptem elő. Mi abban a pláne, ha az ember... izé, akármi fia nem tud még egy kihívást sem extrák nélkül megtenni? Régen küzdeni kellett az életben maradásért, marakodni a koncon, hazudni, csalni, széttenni a lábam, de manapság már rég elég, ha egy mosolyt villantok és sakét öntök. Hová fejlődött a világ? Kérem vissza a vad farkastörvényeket!
A hanalodó városban indulok el hazafelé, lustán sétálva, ugyanis a környéken már minden rosszfiút helyrepofoztam. Lehet, hogy így pár vadász könnyedén rámtalál, de nem tud érdekelni. Legalább lesz egy kis izgalom ellaposodott életemben. Zsebre vágom a kezem, és arcom az esti szél felé fordítva kanyarodok be a következő sarkon, majd le is cövekelek, kihúzva magam, és újra beleszimatolva a levegőbe. Egy pillanatra mintha... Mintha olyan szagot éreztem volna...
Vagy csak valaki kiadta magából a heti ebédjét, és annak volt valami fura állaga... Nem tudom. Újra nekilódulok, hogy az utolsó utcákat is átszeljem, de valami belül azt súgja, hogy legyek óvatosabb. Egészen a fal mellett lépkedek, mert ha az ösztöneim csilingelnek, akkor nem szabad figyelmen kívül hagyni őket. És lám, a sikátor túlfelén egy olyan alak kanyarodik be, amiből biztos nincs kettő a földön, és akit ha egyszer lát az ember, akkor többet nem is felejti el. Ajkaimon ösztönösen siklik végig nyelvem, míg belül vadászösztönök gyulladnak fel bennem. Ó igen, egy ilyet akarok az ágyamba, hogy doromboljon nekem, és maga alá teperjen, jól az ágyba döngöljön...
Automatikusan lépek felé, és ő szájából lassú mozdulattal veszi ki az égő szivart, kifújva a füstöt, és az ígyis ködös alakja még titokzatosabbá válik. Minden porcikám bizsereg ahogy közelít, szívem feldübörög, és Alfám kinyitja a szemét, hogy szemügyre vegye a másikat. Látom a lompost kilógni a nadrágból, ez pedig csak arra enged következtetni, hogy nem kell magam az ágyban sem visszafogni. A sikátor közepén találkozva nem állunk meg, ösztönösen teszünk egy kört, akár a ringben, végigmérve egymást, és a gyönyörű, szabadságra hasonlító kék szemeiben látom felcsillanni a vágyat. Gyere, te állat, csináld!
- Heló...
Hogy lehet valakinek ilyen farokállító hangja? Tekintetem villan a félhomályban. Fene a farkasvakságba. De ez az illat, ami a szivarok jellegzetessége, hozzá pedig egy kis fenyőillat fűszerezésképp..
- Heló.
Somolygok a semmibe, oldalra billentve a fejem, és alulról fölfelé pillantva rá, egyértelműen jelezve, hogy nem felül szoktam lenni egy ilyen alak ágyában. Ajkai felgörbülnek, olyan igazi ragadozó mosolyra, amire nekem most szükségem van. Egy pillantás alatt teper a falhoz, és ajkait miliméterekre a számtól megállítja. Elnyílt ajkakkal sóhajtok szájába, kacér játékossággal a szemeit bűvölve, egyik kezemmel a karján lévő izomkötegeken végigsimítva, másikkal meg a felsőtestén. Halkan morranok fel, elégedettségemet kifejezendő, míg ő egy kézzel a derekam tartja fogva, az övének préselve, másikkal meg a tarkómat tartja biztos kézzel, csókra készen tartva. A karján felérve a vállába mélyesztemm karmaim, és hevesen rántom magamhoz, de amilyen csókot kapok, arra nem voltam felkészülve.
Áramütésként ér a csókja, a maga füstös ízével is. Magabiztosan hatol számba nyelvével, elsöpörve a kezdetleges próbálkozásaim, hogy felvegyem a tempót és legyűrjem. Akaival olyan masszázst mutat be, ami egy profi kurvát is leelőzne. Ajkába harapva dörgölőzök hozzá, és most én indítok támadást. Úgy tűnik, nem számított rá, vagy nem ekkora erőre, mert minden nehézség nélkül veszem át az irányítást, és penderítem meg, így most én kenem fel a falra, és két tenyerem mohó éhséggel barangolja végig testét. Ó, anyám!
Persze amint magához tér, újra ringbe száll, és nekem feszül, így pillanatok múlva egymásba gabalyodva tekegünk, és ha a fal nem támasztana minket, már rég a földön lennénk. Szerencse, hogy az emberek ilyen tájt még vagy már alszanak.
Az Alfa bennem felmorran, én pedig elengedem. Egyedül a falkabeliekre hat úgyis, merthogy apámmal ugye egy vérből valóak vagyunk, az embereknél nem szeretem elengedni, mert a hullákat már elég nehéz eltüntetni, de a többi természetfölötti lénnyel való szexben ez a kis plusz csak fűszer, olaj a tűzre. Szabadjára engedem, és tombolhat, amennyit csak akar. És a kis akaratos kiszabadulva börtönéből maga alá akarja teperni a másikat, de úgy, hogy a végén ő kerüljön alulra... Micsoda igények, mi?
De amikor a nagy izomkötegek engednek akaratomnak, és báránykává szelídülve rendülnek meg egy hosszú pillanatra, amikor könnyedén leseprem a pályáról, és ha így folytatom, akkor nem ő basz meg engem, hanem fordítva, bizony elugrok tőle.
- Te?!
Egyszerre szakad fel belőlünk a kérdés, míg belőle megrökönyödten, meglepetten, belőlem némi félelemmel keveredve. Óriási távolságra vagyok attól a helytől, amit még annak idején a klán területének hívtak. Hacsak azóta nem lett a kontinens az övék, vagy nem költöztek, akkor mit keres ez itt? Kábán és vágytól fűtötten elég nehéz összekaparni a gondolataim, de ahogy látom az ő szemébe az eltökéltséget költözni, nyelnem kell.
- Velem kell jönnöd.
Dühösen szusszantok fel. Már megint ez a szöveg? Komolyan, senki sem tudna legalább egy vacsorára meghívni vagy valami, mielőtt két dugás között közli velem, hogy menjek, én meg elutasítom??? A düh szinte azonnal lehűti az erotikától túlfűtött képzelgéseim, és lebiggyesztem az ajkaim.
- Majd ha fagy.
Azzal lódulok is jobbra, amerre tartottam eredetileg, és kivetődök az utcára. Tudom, hogy mögöttem van, hallom a lépteit és a légvételeit. Fürgén kerülgetem az embereket, az a pár könnyedén áll el az utamból, ő azonban nehezebb helyzetben van, neki körbe kell mennie, ha nem akarja a farkát az emberek előtt lóbálni. Beülök egy kávézóba, és csúfondárosan vigyorgok az utca túlfelén lévő sikátorból rám meredő férfire. Bocs, aranyom, ez nem a te napod. Mondjuk az enyém se, mert aki ilyen hevesen tud csókolni... Fenébe, miért kellett neked pont onnan jönni? Morcosan kevergetem a teám, majd felállok, hogy bemenjek a mosdóba, de szándékosan eltévedve a hátsó ajtón kisomfordálok, és távozom.
Hazaérve röhögve a markomba pakolok össze, és szépen nekilátok készülni az utazásnak. Gondolataim az üldözőm körül kavarogva igen veszélyes területekre tévelyednek. Újra meg újra eszembe jut az a hevesség amivel nekem esett, a birtokló mancsok, a félkemény farka a nadrágban...
Pillanatok alatt a fürdőben találom magam a zuhany alatt. Azt hiszem tíz percet szánhatok magamra... Vágyamra kulcsolom az ujjaim és a hideg csempének dőlve a langyos víz alatt végigsimítok magamon.
Szerkesztve Laurent által @ 2012. 07. 26. 20:11:45
|
| Nakamura_Sheeny | 2012. 01. 22. 19:29:41 | #18706 |
 Karakter: Tennmaru Lynn
- Nem maradhatunk itt tovább... megtámadtak megint. És szerintem hamarosan kiderítik, hogy hol húzzuk meg magunkat! – Ha nem találok ki azonnal valamit, akkor itt elszabadul a pokol.
- Ez biztos? – kérdezi felpattanva Valedez, és vékonykás torz arca még jobban eltorzul a meglepettségtől.
- Nagyon is.
- Hadd segítsek én is - jön oda hozzám Aya.
- Akkor gyorsan kapkodd a kis virgácsaidat cicám.
Elvonul pakolni, majd visszajön egy táskával. Én egy csókot nyomok rá, mire neki könnyes lesz az arca.
- Hé, mi a baj? – kérdezem és felemelem az állánál fogva.
- Csak, rossz, hogy miattam kell menekülnünk - mondja szipogva.
- Engem nem zavar. Velem vagy és leszel is!
Kimegyünk a városból és az autópálya felé megyünk, jó messzire mindenkitől. A gázra taposok, de mivel nem a Camarommal megyünk, ezért egy kicsit lassúnak érzem a tempót. Hirtelen erős fényszóró világítja meg a kocsink.
- Lynn! - szól nekem hangosan.
- Látom, bukj le! – kiáltok hátra neki, és cikázni kezdek, remélve, hogy ezzel a legkevesebb találatot szenvedjük el.
- Valdez – szól a férfinek, aki letekeri az ablakot és visszafordulva lövöldözni kezd. Természetesen ők azonnal válaszolnak. Kilövik a hátsó szélvédőt. Riadtan nézek hátra.
- Aya!
- Megvagyok, csak… - felemeli a fejét, és látom, hogy véres, akárcsak a keze – Azt, hiszem, megvágott pár üvegszilánk - suttogja. Én még jobban a gázra lépek. Kurva anyátok! Egy nagy torlasz felé haladunk, és mindenki kezében sörétes van. Elágazés meg nincs. Ezért két lábbal a fékre lépek.
- Adjátok át a nekólányt! Most! – Most mit tegyek? Lépjek mégis a gázra? - Amíg háromig számolok, szálljon ki. Egy… - Lövés- … Kettő… - Lövés- Három… - Amit újabb lövés nem követ. Ayat látom kiszállni. Én gyorsan elkapom a kezét.
- Aya ne!
- Nem akarok bajt - suttogja, és elindul a torlasz felé.
- Aya!! – kiáltom, miközben a szívem megszakad, mire egy lövés dördül el. A golyó a vállamba fúródik. Fájdalmas üvöltés hagyja el a számat, és térdre rogyok.
- AYAAAA! AYAAAAA!! - ordítom már szinte bőgve, mire egy rúgást érzek a hátamon, és egy hideg fegyvercsövet. Egy cipő fúródik erősen a hátamba. Ekkor lép az a nő, akit eddig is gyűlöltem, de most mindennél, de mindennél jobban gyűlölöm. Erősen agyonsminkezett, és rúzsozott arca.
- Hellóhelló! Milyen rossz színben vagyunk.
- Te viszont annál jobban nézel ki. Ha kiállnál az út szélére, talán akadna is egy kósza menet.
- TE BÜDÖS RIBANC, HOGY BESZÉLSZ VELEM?! - kérdezi dühösen, és erősen pofán rúg.
- Ayaa...
- Bizony bizony... tudod mennyi pénzt lehet keresni ezzel a lánnyal? Felfogtad te? Ezt pont neked kéne tudnod, akinek a pénz az istene.
- Vannak bizonyos dolgok, vagy emberek... ahol nem ez a legfőbb érték... ezt te fogtad fel?
- Látod, Lynn... ezért buksz most el. Puhányabb lettél. Csalódtam benned, Lynn...
- Ki szarja le, hogy te kiben mit csalódsz? Dögölj meg, és legyen más bajod is.
- Ebből elég volt, aki itt meg fog dögleni... AZ TE LESZEL, LYNN!
Mellém sétál, és az oldalamat rúgdossa. Minden egyes rúgással erősödik a fájdalom. Úgy, ahogy Aya egyre jobban távolodik el tőlem. Nem a rúgás fáj nekem. Hanem valahogy úgy érzem, hogy minden egyes rúgással, hogy Aya iránt érzett fájdalmam teljesedik ki fizikailag.
Elsétál tőlem, és még hátrafordulva annyit mond a többieknek, hogy intézzenek el, majd elmegy a többiekkel.
Ekkor érzem, hogy a fejemhez szegeződik a fegyver. Kattanás... és durr! És ekkor holtan esik össze mellettem a férfi, aki le akart lőni.
- Baszd meg Valdez, már egy pillanatra azt hittem, hogy kapufa lesz nekem!
- Bocs, csak vártam a megfelelő pillanatra, amikor támadhatok.
Szemeimből patakokban kezd folyni a könny, és szorosan magamhoz ölelem Valdezt. Elvették azt, akit szeretek.
- Meg fogjuk találni... várja, hogy megmentsd.
- Nem... sajnos nem ez a helyzet... ő azért ment oda, mert nem akarta, hogy bajunk essen.
- Hát de mi állandóan bajban vagyunk.
- HÁT PONT EZ AZ! Ha ő nincs, akkor is állandóan balhéba keveredünk. Na majd ezt szépen beleverem a pici fejébe!
- Remélem, hogy nem szó szerint érted.
- Még meggondolom. Azonnal indulnunk kell.
- Nem mehetsz el így!
- Valdez... belegondolni se merek, hogy most mit tehetek vele... Ha nem teszünk most valamit, nem bocsátanám meg magamnak. Szedjük össze a felszerelést.
- Okés...
Hazamegyünk, és közben egyre nagyobb dühöt érzek.
- Valdez... megvan még a régi raktár a házunk alatt, igaz?
- Hogyne volna. Örülök, hogy újra lemegyünk... már majdnem berozsdásodtak a fegyverek.
Különböző fegyverek találhatók lenn. Az egyszerű 9mm-estől a rakétavetőig. Én néhány tőrt teszek el, két pisztolyt, és egy sörétes puskát. Valdez elteszi a rakétavetőt, és egy AK47-est, meg egy félautomata fegyvert.
- Mint a régi szép időkben - mosolyodok rá.
- Egyszer és mindenkorra eltöröljük a lotyóját - válaszol Valdez.
Ezzel én behuppanok a kocsijába, Valdez pedig a páncélozott furgonjába és útra kelünk! Aya, te ostoba liba! Miért csináltál ilyen hülyeséget?
|
| Nakamura_Sheeny | 2011. 12. 15. 18:57:27 | #18100 |
Karakter: Tennmaru Lynn
Megjegyzés: No, akkor...
- Na, ne szomorkodj. Itt vagyok neked, nem? Ez számít most. Le van most szarva, hogy mi volt, meg mi lesz. Én most ennek a pillanatnak élvezem ki minden másodpercét. Remélem, legközelebb örömtől lesz könnyes a szemed – Könnyeit letörlöm mutató ujjammal, ő pedig fejemet a nyakamba fúrja. A füleit simogatom, mire ő dorombolni kezd.
- Nem akarom, hogy bajod essen, mert miattam lesz valami bajod…- Nem hagyom, hogy befejezze, a hátára fordítom és a lábai közé helyezkedek.
- Aya, itt leszek neked és a szép buksidból verjél ki minden ilyen gondolatot! – mondom határozottan. Bólint egyet, de látom, hogy ez se nyugtatja meg. Egy csókot adok neki és a melleivel kezdek játszani.
- Lynn. – Nyög egyet, amikor ezúttal a nyelvemmel kezdem a mellét simogatni.
- Mondd - suttogom, mire ő vadul kap az ajkam után.
Szenvedélyesen faljuk egymás ajkát. Elkezdem mozgatni a csípőjét ágyékán, amire ő egy halk nyögést hallat. Végül levarázsolom a melltartóját.
- Olyan kívánatos vagy.
- Te is. Még egy menetet szeretnél? – érdeklődik halkan, de én megcsóválom a fejem, mire az arca meglepettséget tükröz. Meglepődik ezen, de mielőtt bármit is mondana, folytatom.
- Csak kényeztetni téged, mindennel – Ajkára tapadok, majd bugyijához nyúlok és elkezdem simogatni. Ennek hatására egész hamar benedvesedik. – Csodálatos. – suttogom, majd újból megcsókolom, Ekkor aztán leszedem a bugyiját, mozgatni kezdem benne az ujjam, mire ő egyre hevesebben kezd mozogni.
Egyre fokozom a tempót, amikor kopogás nélkül ránk nyit Valdez, Szikrákat szór a tekintetem, miután odakapom a fejem. Mindkettőn feje egyformán halad lefelé, amíg el nem akadunk a farkán.
- Valdez, menj verd ki. – Mondom, majd megcsókolom Ayát.
- Nem maradhatnék, olyan szép ez a látvány, hogy ti ketten …itt… egymást… - akadozva mondja ki. Aya ijedten próbálja takarni magát. Én pedig kihúzom az ujjam belőle majd lenyalom.
- Menj! Most! – emelem fel a hangom.
- Lynn, kegyetlen vagy - morogja, majd kimegy. Viszont Aya már teljesen felöltözött. Én egy szál gatyába odamegyek hozzá, és megölelgetem. Nagy szemekkel sűrün pislogva figyel.
- Ne félj, csak kanos - magyarázom neki, és a hátát kezdi el simogatni.
- Csak megijedtem, ahogyan a farkát megláttam.
- Ugyan, az nem is nagy, hanem kis hangyapöcs. – Ezen elmosolyodik.
- Látom sose fogsz szépen beszélni – mondja fejcsóválva. Hát nem olyan világban nevelkedtem mondjuk, ahol szépirodalmi nyelven fogalmazva magyarázzák el a dolgokat.
- Dehogynem – felelem, és megköszörülöm a torkom. – Kedves Ayam, imádlak kívánlak, ágyamba kívánlak, oda vagyok őrjítő testedért, szeretem az illatodat, az ajkad puhaságát…
- Óóó... ez szép volt... - feleli, és látom, hogy elpirul.
- Olyan szép, mint te.
- Na, megy ez neked.
- Azért ne reklámozd.
- Mondd, miért kockáztatsz ennyit értem?
- Nem is tudom, hogy mondjam. Mikor megláttalak... egészen úgy éreztem, hogy te ilyen csillgó gyémántként érkeztél meg ebben a sok mocsokban. Elvarázsoltál az első pillanattól fogva, és el akartalak rángatni onnan, ahol eddig tartottak.
- Bejöhetnék most már! - hallom meg kintről Valdez hangját.
- Te egész végig hallgatóztál? Áhh... gyere!
A laptopjával együtt nyit be.
- Ezt nézzétek mit találtam! Gyere, Aya! Ez téged is érdekelni fog!
Meglátok egy hasonló kinézetű nekolányt a képen, mint amilyen Aya.
- Te egy nagyon ritka nekofajtát képezel, aminek rengeteg értéke van!
- Hmm, nem is álltam olyan messze a gyémántos hasonlatommal az igazságtól akkor. Ezért voltál te olyan drága! És ezért akar az a lotyó megszerezni téged.
- Csak nem hívott megint? - kérdezi Valdez.
- Nem, most nem. De ami késik, nem múlik.
- Mindenesetre legyetek résen. Én is nyitva tartom a szemem. Most magatokra hagylak, szóljatok, ha kell valami.
- Okés.
Valdez kimegy.
- Látod... nem lehet ez csak úgy egyszerűen abbahagyni.
- Félek Lynn. Nem akarom, hogy eladjanak valakihez, aki kénye kedve szerint azt csinál velem, amit akar, mintha csak egy eszköz lennék. Félek, hogy elvesztelek, Lynn.
- Nem pusztulok meg olyan könnyen. Nekem is kilenc életem van ám.
- Lynn... csak te csinálhatsz velem azt, amit akarsz. Tied a testem, és a lelkem.
Már benne is lennék a dologban, amikor Valdez keres megint.
- Mi van megint?
- Lenne egy kis dolgod. A szépségem elárulta, hol van a pénzem. Tudod, mit kell ilyenkor tenni.
- Már elő készítettél mindent?
- Ja...
- Akkor indulok.
Ilyenkor az az eljárás nálunk, hogy elvisszük valahova nagyon messzire az illető nőszemélyt. Ha férfi, egy szál alsógatyában hátrakötözött kézzel, valamint bekötött szemmel és szájjal valahol a város szélén vagy erdőben kidobjuk, aztán boldoguljon el valahogy. Nőknél ugyanez a variáció, csak őket teljesen levetkőztetjük.
A feladatomnak eleget is teszek elviszem egy erdőhöz, ahol aztán kidobom.
- Jó mulatást! - kiáltok még neki oda, aztán elviharzok. Ahogy felérnék az autópályára, látom, hogy több fekete kocsi is kezd üldözni. Ketten elém jönnek. Kettő oldalról fog közre, egy pedig mögöttem marad. Az egyikből hangosbeszélő szól, hogy adjam át Ayát... fenébe, ezek az ő emberei! Na, akkor én se tétlenkedek tovább. Kicsit lefékezek, és a sarkát kapom el a tőlem jobbra lévő autónak, amelybe beletrafál a mögöttem haladó autó. A másik oldalon levőt a falhoz nyomomm, és beletüzelek egyet a tankjába, amitől rögtön felrobban az. Az egyik előttem haladó ekkor lefékez, és betüzel az ablakomon, de sikerül lehajolnom. Válaszul egy kézigránátot dobok át, és belelövök a motorházba is egyet. Az utolsót megelőzöm és szembe fordulok vele és úgy haladok tovább. Rátüzelek párat, majd haladok tovább. Egy elágazásnál lefordulok hirtelen, mire amaz továbbszáguld. Valószínüleg nagyon bosszankodhat most a faszkalapja. Gyorsan Ayáékhoz megyek vissza, felrohanok hozzá. Valdez is ott van éppen.
- Nem maradhatunk itt tovább... megtámadtak megint. És szerintem hamarosan kiderítik, hogy hol húzzuk meg magunkat!
|
| Nakamura_Sheeny | 2011. 10. 05. 21:12:03 | #17144 |
Karakter: Tennmaru Lynn
- Ne haragudj, nem akartalak felidegesíteni.
- Olyan hülyeségeket tudsz néha összehordani, hogy az már néha fáj. Igazából a fejem már fáj is. Elfordított arcát a kezembe veszem, és arra kéztetem, hogy nézzen rám. – Most mondd meg, ha nem érzel semmit irántam, míg nekem tisztességes szándékaim voltak, hiszen ki is menekítettelek abból a patkány lyukból. – hordom le kifakadva.
- Tudom, azért hálás vagyok, de nálam nem alakul ki egykönnyen ez az érzés, hogy szerelem, nekem időre van szükségem.
- Tőlem, annyi időt kapsz amennyit szeretnél, csak tudni szerettem volna, hogy van e arra remény, hogy némi kis érzelmet remélhetek e majd? - Ekkor elmosolyodik, és a nyakamnál ölel meg.
- Szerintem igen – suttogja és a nyakamba nyal. Ekkor a hátát kezdem simogatni, majd a kezem a fenekére csúszik.
Elenged ekkor, ad egy puszit a bőrömre, majd egy székre ültet.
- Ezt a táncot, nem kötelességből teszem, hanem szívből, ha így megfelel. – suttogja és leveszi magamról a melltartót, majd úgy sétál oda hozzám, és ül le az ölembe, hogy a szemembe nézzen.
- Istenem – suttogom – szabad? – kérdezek és nyelek is egyet, mert égek a vágytól. Csendben bólint. Ráteszem ekkor, és el is kezdem simogatni, majd nem bírom tovább visszafogni magam, és az ajkammal megpuszilom.
Amint elengedem, elkezd táncolni. Lábaim terpeszbe nyilnak szét, tánc közben folyamatosan mutatja bájait, már amit a fehérnemű láttatni enged. Feláll, majd a hátam mögé megyek, közben a vállam simogatni kezdem, mire becsukom a szemem. Beleremegek, amikor a nyakamba belepuszil, és mellkasomon végigsimítok. Nagyot sohajtok. Még soha nem értek hozzám ilyen finoman. Végigsimít a mellemen is. Háttal az ölembe ül, és a csípőjét kezdi mozgatni rajtam. Ágyékát fogom meg ebben a pillanatban, és simogatni kezdem. Amikor nekem dől, akkor a melleivel teszem ugyanezt. Később lejjebb viszem ujjaim és belemarkolok alul, majd lassan ott is simogatni kezdem. Ő közben leviszi a kezeit a combjaimhoz, és ott simogatom. Érzem, ahogy forróbb lesz a teste. Akárcsak az enyém.
Finoman a hajába kapok, és hátrahúzom a fejét, és belenyalok a nyakába. Teljesen megfeszül a vágytól.
Ezután felállunk A falhoz simul testével, én pedig a hátát végigsimítva a fenekén át kezdem el végül alul simogatni, amíg másik kezemmel a melleit veszem kezelésbe. Egyre jobban izgat a nyöszörgése és egyre hevesebben belejövök. Majd egy vad, de szenvedélyes mozdulattal magam felé fordítom, és az ajkammal apró csókokat adva a testére haladok lefelé, miközben fokozatosan letérdelek elé. Mikor leérek, leveszem a fehérneműjét, és most már teljesen meztelenné tettem. Ekkor előveszek egy bilincset.
- Most én jövök! - mosolygok rá kajánul.
Miután hátrabilincselem a kezét, újból a fal felé fordítom a testét, és a fejét. Odasimulok hozzá, ahol érzem, hogy kezével lent simogat. Nagyon szeretné már ő is, hogy megszabaduljak a maradék fehérneműmtől, de még egy kicsit szeretném húzni. Kezeimet a testének különböző pontján történő simogatásával töltöm el, és végül a mellbimbóit kezdem izgatni, miközben néha belenyalok a nyakába. Végül lefektetem az ágyra, és nyaldosni kezdem testét. Először lassabban, végül egyre gyorsabban és gyorsabban. Úgy gyorsul fel az ő lélegzése is, ahogy az én nyelvem, szinte teljesen egy ritmusra járunk. Testünk és lelkünk egymásra hangolódott. Hát mi ez, ha nem szerelem teljes beteljesülése, basszátok meg? Munkám sikerrel jár. Mi sem bizonyítja jobban, hogy elélvez végül. Így simogatom néhány percig, majd újra lendületre kap. Újból felállunk. Aztán Aya letérdel, én pedig lassan lehúzom a sortomat. Aya mintha csak erre a pillanatra várt volna, úgy veti magát nekem, hogy "munkához" lásson a nyelvével, illetve az ajkaival, ugyanis néha-néha finoman beleharap, amitől az egész testem izgalomba jön, és egyre erősebben nyomom oda neki benedvesedett barlangom, valamint nyomom bele néha kicsit erősebben a fejét. Nagyon ügyes lány, mi tagadás, mert alig pár perc alatt sikerül engem is a mennybe juttatnia. Miután mindketten "kijózanodtunk", levettem a kezéről a bilincset, visszavettem a sortom, ő a fehérneműjét, és az ágyba feküdtünk egymás mellé.
- Olyan gyorsan történt minden - mondja Aya. - Én nem is tudom mit érzek most. De nem bántam meg.
- Én sem. Te aztán tudod, hogy kell az érzékeket a plafonra járatni. Ez kibebaszott jó volt.
- Legközelebb bekötöm a szád, ha ilyen rondán beszélsz továbbra is.
- Miért, ki a faszom beszél rondán?
- Mondom.
- Hát kitelik tőled még a végén. De akkor hogy súgjam majd a füledbe, hogy gyönyörű vagy, és hogy mennyire kívánlak?
- Te tudsz így is beszélni? Megteheted azután, hogy levettem a kendőt a szádról - vigyorog rám.
- Beszélek Sanchezzel, hogy ne kelljen többet másnak riszálnod. Szerintem bele fog menni.
- Már eddig is annyi mindent tettél.
- Nem eleget. Figyelj. Túl sok a mocsok ott egy ilyen szépséghez, mint te. Nem kéne bepiszkítani.
- Ígérj meg nekem valamit.
- Mondd.
- Szállj ki ebből az egészből?
- Mégis miből?
- Hogy állandóan veszélynek teszed ki az életed.
- Rossz pénz nem vész el. Szerintem nekem is kilenc életem van, mint nektek.
- Ne hülyéskedd el, komolyan beszélek most.
- Én is - veszem most tényleg komolyra a figurát. - Egyszer kiszállok. Legalábbis, most látom előszőr értelmét, hogy befejezzem ezt az egész szarságot. De most nem tehetem. Túl sok embernek nem tetszik, hogy még mindig ezt a mocsokkal teli levegőt szívom. Ne feledd, hogy most már te is veszélyben vagy. Üldözni fognak. De én odabaszok majd nekik.
- Értelek - mondja szomorúan.
- Na, ne szomorkodj. Itt vagyok neked, nem? Ez számít most. Le van most szarva, hogy mi volt, meg mi lesz. Én most ennek a pillanatnak élvezem ki minden másodpercét. Remélem, legközelebb örömtől lesz könnyes a szemed - mondom, majd megsimítom az arcát a mutató ujjammal.
|
|
