-Csalsz! – Will dühösen nézi a kártyákat. – Nem ér elszeded az összes pénzem! – Fakad ki és a marádék apróját is az asztalra teszi. Az ellenfele Marina egy 14 éves lány aki minden alkalommal kizsebelte Willt ahányszor a faluban jártunk. Elsõnek azt hittem Will szándékosan hagyja nyerni, de ahogy késõbb figyeltem õket, kiderült, hogy a lány ilyen jó.

-Will sétálok egyet addig, ha kérhetem ne játssz el mást! – A fiú rám vigyorgott azzal a pimasz mosolyával. Megcsóválom a fejem és kisétálok a kocsmából. Will 15 éves de már sokkal többet látott mint kellet volna. Az egyik utunk során ki akart zsebelni minket, egy kõvel támadt ránk. Adtunk enni és inni aztán elhoztuk ebbe a faluba, hogy gondját viseljék, de úgy döntött velünk marad amiért segítettünk neki. Talán Marina maradásra tudná bírni…

 A fõ utcán indulok el, figyelem a nagy sürgés-forgást, ahogy az emberek díszítenek készülõdnek. Másnap ünnepelik meg a Navalet. Egy téli ünnep, az eladó sorba kerülõ leányokat fehér ruhába öltöztetik a legények pedig feketében. Mind összegyûlnek a téren, belül a lányok kívül a fiúk. Ahogy táncolna, pörögnek-forognak, összemosódik a két szín. Azt mondták a fehér a tisztaságot és a fényt, a jót jelképezi, a fekete a sötétséget, rosszat. A kettõ nem létezik egymás nélkül, egy házasságnak is vannak gyönyörû pillanatai, de vannak rossz idõszakok is. Nem tudom, az ünnepnek köszönhetõen, vagy valami másnak, de a faluban majdnem az összes lány talál magának párt minden évben.

Összébb húzom magamon a köpenyemet, a tér felé sétálok. Itt is már elõ készítettek mindent, örökzöldekbõl girlandok lógtak lefelé, a tér körül asztalok amik holnap telis tele lesznek minden finomsággal. Mézes sütemények, forró almabor.

-Idén végre te is részt veszel rajta? – Meg fordulok és a nõre mosolygok. Rose a kocsmáros felesége. Kedves asszony, velünk mindig rendes. Talán a negyvenes évei vége felé járhat, csak az a néhány õsz hajszál árulta el, egyébként az arca fiatalos. Egyetlen egy dolgon nem tudtunk közös nevezõre jutni, mégpedig az hogy még nem mentem férjhez.

-Ezt már meg beszéltük…- Mellém sétál.

-Igen, tudom, de gondoltam meg próbállak meggyõzni. – Nem tetszik, ahogy mosolyog. – Tudod a falu szélén az a kis ház üresé vált. Beköltözhetnél, a többieknek is lenne hely, nem kéne abban a kísértetjárta házban laknotok.

-Nincsenek benne kísértetek…- Amit õ kísértet járta háznak nevezett egy elhagyatott birtok. Összesen nyolcan laktunk ott, és mivel a legtöbbünket körözték lemondtunk a normális életrõl. Ebbe a kis faluba is csak azért jártunk mert ki eset az ellenõrzések alól, ami a zsákmányunkból megmaradt, illetve én gyógyszereket is hoztam a betegeknek.

-És ha megjelennek a katonák. Talán egyedül Willre nem tûztek ki vérdíjat. – Igazából egy ideje gondolkoztam már ezen, de a többieknek még nem említettem.

-Gondold át, ezt pedig neked adom. De ígérd meg, hogy hordani fogod! Családi örökség így fontos számomra hogy jó kezekbe kerüljön. – Csak most veszem észre a csomagot a kezébe. Gyanakvóan nézek rá, de azért elveszem.

 – Ugye nem egy fehér ruha van benne? – Oh de utálom, amikor nem tudok semmit leolvasni az arcáról. Az ajkamba harapok, ha valóban az van benne kénytelen vagyok holnap viselni de ha nem…Ki tudja talán egy új köpeny, régebben beszéltünk róla, hogy lassan kéne egy új mert a mostani már elégé viharvert. – Rendben ígérem. – Adom be a derekamat. Rose elégedetten mosolyog.

- Remélem, holnap találkozunk! – Mielõtt bármit is szólhatnék meg fordul és elsétál.

Vissza sétálok a fogadóhoz, felsétálok a tetõtéri szobába és elkezdem kibontani az ajándékot.

-Nem, nem hiszem el! – Kiáltok fel és az ágyra dobom a fehér ruhát. Jó nem tagadom szép, sõt nagyon is szép, de így rászedni. Áhhh miért kellet bedõlnöm neki. Azon tûnõdök, hogyan úszhatnám ezt amikor felmerül bennem a kérdés egyáltalán jó-e? Ha nem akkor nem kell viselnem. Ledobálom a gönceimet és belebújok, az istenverte ruhadarab pont jó. Sõt ami azt illeti még ki is emeli az alakomat.

- Mi a jó….- Meg pördülök, Steve döbbenten mér végig.

- Ne bámulj már! – Csattanok fel mérgesen. – ha akarsz, valamit mond, ha nem akkor meg kifele!

-Jól van csak szokni kell a látványt. Nem minden nap láthatlak ruhába, pláne nem ilyenbe…Egyáltalán honnan van? – Még mindig morcosan nézek rá.

-Az édesanyád adta. – Steve leül az ágy végébe, fújok egyet és elmondom, hogy az édesanyja hogyan is szedet rá. Láthatólag nagyon jól szórakozik rajtam. – Komolyan, ha nem hagyod abba egéré változtatlak és oda doblak a macskáknak!

-Nem teszel te velem ilyent. Egyébként is nem fog ártani ha elmész, legalább szórakozol kicsit. És ki tudja, lehet, hogy megtalálod álmaid lovagját. – Hozzá vágom a párnát mire csak nevet. – Ne neves már. – Újra emelem a párnát de elkapja a kezem, közelebb húz magához és egy apró csókot lop. Teljesen meglepõdök, õ csak mosolyog, és ki sétál. Nyitom a számat, hogy utána szóljak, aztán becsukom. A döbbentem lassan át alakul valami meleg érzésé ami végig járja az egész testemet.

Mosolyogva bújtam ágyba, a fehér ruhát pedig ott hagytam elõl, hogy másnap felhúzom. 

Kopogásra ébredek. Álmosan felülök, Rose nyit be egy tálcával. Ahogy meglátja a ruhát elmosolyodik.

-Remélem nem haragszol? De ha igen, engesztelés képen sütöttem neked gyümölcsös kenyeret.

-Tényleg a tied volt? – A gyümölcsös kenyér illatától meg kordul a gyomrom, rögtön neki esek.

-Igen, annyi idõs voltam mint most te. Marcus pár hónapja érkezett csak a faluba, az ünnepségen egybõl levett a lábamról. – Elmosolyodom, a reggeli végeztével felhúzom a ruhát. Rose egy ezüst szalagot fon a hajamba. Amikor elkészülök, kis sétálunk és a tér felé vesszük az irányt. Messzirõl haljuk már a kiabálásokat, sikításokat. Egy pillanatról a másikra egy hatalmas farkas ugrik ki elénk. Pofájáról friss vér csöpög a hóra, hatalmas agyari kivillannak, ahogy ránk vicsorog. Automatikusan Rose elé lépek, a farkasnak ennyi épp elég hogy támadásba lendüljön. Egy tûz labdát vágok hozzá, rendesen oldalba kapja, úgy tûnik erre nem számított. Pár pillanatig azt hittem újra támad, de aztán megfordul és eltûnik a másik utcán. A térre rohanok, átverekedem magam az embereken.

-Ohh istenem Marina….- A lány nyakát keresztülharapta az a bestia. Fehér ruhája vörösé vált, ahogy a hó is körülötte. A mellkasát és a hasát végig karmolta mintha ki akarta volna belezni. Össze szorul a szívem ahogy Willre nézek, ott térdepel a lány mellet és a kezét fogja. – Rose vidd el Willt kérlek. – A nõ bólint, a fiú szerencsére nem ellenkezik.

A tömeg lassan széled szét, a lány testét a templomba szállítják. Az egész falu gyászba borul. Ami reggel még ünnepségnek indult estére temetés lett. A falusiak mindig is rossz ómenek tartották a farkasokat, ezért akit megharapott vagy megölt, azt nem eltemették hanem máglyán égették el.Úúgy hitték így a lelkük megtisztul minden gonoszságtól. Estére a térre egy hatalmas máglyát építenek és ahogy lemegy a nap elkezdõdik a szertartás. Marina testét hatan viszik, meg szakad a szívem ahogy meglátom Willt. Végleg elpattant benne valami. Hatan gyújtják meg a máglyát, csendben figyeljük ahogy a lángok felcsapnak.

Az éjszaka elhúzódik, sokan a kocsmában keresnek vigaszt, míg mások a nagyterembe gyûlnek össze. Nem csak nekem tûnt fel, hogy furcsa volt ez a támadás. Farkasok éjszakai állatok, és ha lehet elkerülik az ember lakta területeket. Csendben ülök az egyik sarokban, fáradt vagyok, és ehhez a veszekedéshez semmi kedvem. De ha nem egy sima farkas…

Az ajtó hirtelen kicsapódik, Steve fal fehér arccal.

-Még két test…A falu szélén…- A kiabálás egybõl megszûnik, síri csend lesz a terembe. De csak egy perig tart, a férfiak fegyvert ragadnak és kivonulnak az utcára. Újabb két fiatal, a torkuk ugyan úgy át harapva. Komoran nézek körbe, néhány nyomot veszek észre.

-Steve nézd…Vissza ment a faluba…- Rögtön mindenki a bestia keresésére indul. Idegesen fújok egyet, ez a dög szórakozik velünk. A szemem sarkából valami sötét árnyat pillantok meg.

-Menjünk…- Steve megfogja a kezemet, de pár lépést tudunk csak meg tenni. Hihetetlen gyorsasággal mozog, idõm sincs reagálni, engem máris a falnak csap. Jó pár pillanatig csillagokat láttok, a sötét árny Stevere veti magát. Szerencsétlen védekezni sincs ideje, az idegen egy mozdulattal kitöri a nyakát. A csont reccsenés valamennyire ki józanít, alig kellek fel már ott tornyosul feleltem. A férfi torkon ragad, és a falhoz szorít. Egyre nehezebben kapok levegõt, a láttásom egyre jobban homályosul. A maradék erõmmel annyit elérek, hogy a kezét alaposan meg égetem több helyen. De a sötét foltok a szeme elõtt egy nagyobbak és nagyobbak míg teljesen elnyelnek….

Vannak olyan napok, amikor az embernek nem jön össze valami, aztán vannak olyanok is, amikor abszolút semmi sem jön össze. Én most PONTOSAN olyan napot élek át, amiben Fortuna Istennõ a bolondját járatja velem. Elõször Papa megparancsolja, hogy segítsek elveszett bátyuskámnak, aztán találkozom azzal a személlyel, aki felé az elsõ szerelmet éreztem, a tetejébe õ a bátyám kedvese volt, szóval cseszhettem. Most is cseszhetem, mert kb. ugyanott tartok, mint három rohadt éve.

Johannes volt az elsõ olyan ember, akibe tényleg belehabarodtam, persze ezt a világ minden kincséért sem mondtam volna el senkinek, hiszen Misha a bátyám, még ha fogadott, akkor is. Most pedig felbukkant és minden a feje tetejére állt megint. Azt hittem, már túl vagyok rajta, tévedtem. És én, címeres marha, ugyanazt csinálom, mint Misha. Segítek felkutatni Johannes jelenlegi pasiját. Családba nem üt, mi?

Mindennek tetejében sikerült egy idióta barom puskájába beleszaladnom… azaz repülnöm és hatalmasat zuhannom a magasból. Jó, ép szárnyammal amennyire lehetett, tompítottam a zuhanást, a szél belekapott a tollaimba és jóformán vitorlázva zuhantam egy kényelmes, terebélyes bokorba. Azért landolni, még ha nem is elegánsan, de mindig jól tudtam. Ez volt az elsõ, amit megtanultam, amikor elkezdtem gyerekként alakot váltani, jó, ha úgy esel, hogy minimálisra csökkentsd az elhalálozási tényezõket.

Fájdalom járja át a testemet, igyekszem kikeveredni a bokor ágai közül, de majdnem lehetetlennek tûzik. Nem szoktam félni, de abban a pillanatban, hogy megéreztem a felém közeledõ kutyát a fajtársammal együtt, páni félelem lett rajtam úrrá. Nem kaphatnak el, fel kell állnom, alakot kell váltanom és el kell mennem innen, vissza kell mennem Mishához, kerül, amibe kerül.

A mellettem felbukkanó hot dog töltelék viszont elsõ szívinfarktusomra sem bántott, sõt, elégszen lehidaltam, ahogy megnyalta a tollaim és finoman a fogai közé véve a nyakam és a szárnyam közt lassan kihúz a bokor fogságából. Gyakorlott lehet benne, mert pontosan tudja, hogyan szabadítson ki az ágak közül. Mellettem a sólyom is megjelenik, szárnyát az enyémhez érinti, igyekszik lenyugtatni, a közeledõ léptekre viszont veszett csapkodásba kezdek, pánikszerû menekülési rohamom van, de a megjelenõ fiú sem akar bántani. Persze, hogy a szerencse még most sem az én oldalamon áll, a vihar, amit ki akartam kerülni most úgy zúdul le, mint a feneketlen dézsából öntött víz.

Mélységesen ledöbbenek, ahogy finoman a meleg pulóverébe csavar, még ellenkezni is elfelejtek a puha és jó meleg textil ölelésében. A fiú illata a legédesebb parfüm, magához szorít, de épp csak annyira, hogy ne okozzon fájdalmat, de ne is tudjak elmenekülni. Óvón fölém hajol, védve az esõtõl, amennyire lehet.

Egy házhoz visz, ami felett elrepültem nemrégen, a ház hatalmas, mint egy két szintes kúria. Nem fázom, mert a pulóver melegen tart, a fölém görnyedõ alak pedig szárazon. A kutya és a sólyom a házban maradnak, én pedig tehetetlenül, viszont sokkal nyugodtabban viselem a dolgot. Ez a gyerek vagy hobbisolymász, vagy valami más, de ért a madarakhoz, ezért biztonságban vagyok, ha bántani akart volna, már lett volna lehetõsége bántani. Egy kis rendelõbe visz be, szóval valaki a családból állatorvos, de kezdem kicsit úgy érezni, talán ebben a rémes napban valami apró ki mákom azért mégis van. Felkapcsolja a lámpákat, de nem vakít el, mint ahogy várnám.

- Szép kis slamasztikába keveredtél – nekem mondod, babám?

Óvatosan fektet le egy fémasztalra, a lehetõ legfinomabban hámoz ki a pulóverébõl, amit nem díjazok, vágyom a meleg után, úgy érzem, szétfagyok. Gyakorlottan fordul körbe, hogy elõszedje a sebem ellátásához szükséges felszerelést. Ha nem akarom, hogy a varrataim az átváltozás alatt szétszakadjanak, kénytelen vagyok alakot váltani, ehhez viszont nagyon sok erõre és energiára van szükség. Míg háttal áll, lassan megkezdem a folyamatot, a csontjaim meggyúlnak és átformálódnak, a testemet fedõ tollak visszahúzódnak a bõrömbe, csak a hajamban marad egy kevés belõle.

Épp akkorra végzek, mire õ is felém fordul, már csak a kifejezésért az arcán is megérte az alakváltás. Biztosan nem látott még vérállatot, és mialatt õ azzal van elfoglalva, hogy a szekrénynek hátrálva összerakja a fejében a dolgot én õt tanulmányozom. Nagyon szép fiú, épp, mint Johannes, sõt, talán még szebb is.

- Én...Te... – nem találja még a helyes szavakat, ezért ki kell segítenem. Nagyon fáj a vállam és nem szereznék elvérezni, vissza kell jutnom Mishához, a megfigyelésnek pedig annyi. Ezt cseszhetem, eljutok arra a pontra, amikor már minden mindegy.

- Mit szólnál ahhoz, ha ezt itt rendbe tennéd nekem? – kérdezem sztoikusan.

Rengeteg minden fut át az arcán, a meglepõdés, a zavartság, egy leheletnyi aggodalom, félelem és értetlenkedés.

- É-én nem tudom.

- Hát most kénytelen leszel – jelentem ki, ha nem õ, akkor majd én összestoppolom magam.

- De nem akarom, hogy fájjon – ez még nem fájdalom, amikor Papa megharagszik és ad nekem pár nevelõ célzatú verést, na, az fáj, ez nem. Végül csak megembereli magát és hozzám lép - Ne húzódj el, és ne tegyél semmi hirtelen mozdulatot – eddig oké.

Minden mozdulatát figyelem, ujjaival óvatosan nyomkod és szemügyre vesz, felállít egy diagnózist

- Megmaradok? – a hangomból nem tudom távol tartani a gúnyt és nem is akarom. Elcseszett egy helyzet ez. Sõt, az egész életem úgy, ahogy van el van cseszve. Meg kell állapítanom, hogy a srác tényleg ügyes, egy orvos palánta, végre egy nagy mák. Eddig ez a srác a legnagyobb szerencsém a nap folyamán. Gyakorlott mozdulatokkal fertõtleníti a sebemet, gondosan összevarrja és egy csinos, szoros kötést is kapok. Profi munka. Johannes is így csinálná biztosan… Francba, nem szabad erre gondolnom!

- Öhm... szükséged van ruhára? – zökkent ki a csöndes agóniából. A fájdalom nem fizikailag gyötör, hiszen az érzéstelenítõ megtette a hatását, de mentálisan éppúgy fáj.

- Szégyenlõs lennék így kimenni egy városnyi ember közé – mégis mit gondolsz, bogaram?

- Vihar van odakint – ha nem mondod, fel sem tûnik… Emberek… Hallom az égdörgést és a cserepeken lezúduló vizet, az én hallásom élesebb, mint az övé.

Ruhákat szed össze nekem, egy póló és egy nadrág, ez tökéletes, még cipõre sincs szükségem.

- Jók lesznek – biccentek, mire elfordul én meg belepasszírozom magam a pólóba, nem a legkényelmesebb, de madarat tolláról…

- Van esõkabátom is, az nagyobb, kényelmesebben felveheted, ha...

- Nincs rá szükségem –köszönés nélkül lépek el mellette az ajtó felé. Vissza kell jutnom, muszáj, itt védtelennek érzem magam.

- Használd csak te, szükséged lesz rá. – hárítom.

- Így csak meg fogsz fázni – csak nem aggódik?

Nem, ezt nem akarom, nem merülhetek ebbe bele. Gyönyörû srác és aranyos, ami számomra tabu. Nem maradhatok itt, mert nem érdemlem meg. Illene megköszönnöm, tudom, és bunkó paraszt vagyok. Mishán és Ary-n, a legkisebb öcsimen kívül még senki nem volt hozzám ilyen kedves és törõdõ. Az, pedig, hogy nem rohant el visítva, amikor alakot váltottam és szó nélkül ellátott, felbecsülhetetlen ajándék, amit nem tudok viszonozni, talán nem is akarok.

Kilépve a viharba elhúzom a szám, még az eresz alatt vagyok, de ez a sok víz lehetetlenné teszi számomra, hogy gyalogoljak, fõleg mezítláb. A repülés kizárva, még ép szárnyakkal is nehéz lenne végigrepülni a távot. A karom tompán lüktet, a fejem is zúg, azért elég erõset estem és pszichésen is leterhelt vagyok. Csessze meg, maradnom kell még egy kicsit, pihennem kell, ha csak egy órácskát is. Visszanyitom magam mögött az ajtót és beoldalazok a rendelõbe. Nagy kerek szemeivel látom viszont a srácot, nem szól semmit, nyilván még mindig nem emésztette meg teljesen, hogy egy vérállatba botlott. Pihenésre van szükségem, amíg eláll az esõ.

- Jól vagy? – kérdez egy hosszúra nyúlt perc múlva, ami kirángat a gondolataimból.

- Miért érdekel? – mordulok rá gorombán, egybõl el is húzom a szám. Igazságtalan paraszt vagyok, nem õ tehet a nyomoromról. – Igen, csak dühít a helyzetem – azért még sem lehetek ilyen szemét, de egyszerûen nem tudok mit kezdeni a helyzettel, a tehetetlenség eredményére pedig õt bántom.

- Pihenhetsz itt, amíg eláll a vihar – nem veszi magára, ez csoda, sõt, mintha meg is értene. – Mindjárt visszajövök – veszi magára az esõkabátot.

- A zsarukat hívod?

- Nem – lepõdik meg. – Hívjam õket?

- Nem.

Ennyiben maradunk, megvárom, amíg eltûnik az ajtó mögött, tudom, hogy nem hazudott, azt megéreztem volna. Frusztráltan ülök vissza az asztalra és ha felhúzom a lábaim, el is tudok feküdni. Francba ezzel az egésszel, az adrenalin már kioldódott az izmaimból, apró remegések rázzák végig a testemet. Rohadt jó, ha madár alakomban ér a baj, rosszabbul viselem, dühös vagyok, mert ilyen helyzetbe keveredtem, mintha hemperegnék egy nagy tengernyi ganéban.

Nem telik el tíz perc és nyílik az ajtó, oldalra fordítom a fejem, hogy lássam a belépõ alakot. Egy kancsót és egy nagyobb szatyrot szorongat. Szótlanul figyelem, ahogy mindent letesz a szekrények közti pultra, kibújik az esõkabátból, majd felém fordul. Okos szemeivel fürkész, kicsit bizonytalan, de jó szándékú. Ha bármi rossz hátsó szándéka lenne, megérezném.

- Mi van? Nem láttál még vérállatot?

- Nem még – rázta meg a fejét enyhén, aztán az egyik szekrénybõl elõvesz egy fehér bögrét, a magával hozott kancsóból pedig friss, forró teát tölt bele. A szemöldököm a homlokom tetejéig szalad, ahogy hozzám jön és szándékában áll odaadni. Összeráncolom a szemöldököm és ép karomra támaszkodva felülök, elveszem a bögrét. Óvatosan emelem a számhoz és elõbb beleszimatolok, mezei kamillatea, és nem is annyira forró, mint gondoltam. Pár korty is elég, hogy felmelegítsen belülrõl, de így meg elkap a libabõr és hirtelen hidegebbnek érzem a környezetemet. A fiút fél füllel hallgatom, ahogy mögöttem matat valamit, aztán épphogy nem nyelek félre, amikor egy meleg pokrócot terít a hátamra és a vállaimra. Úgy nézek rá, mint egy marslakóra, akinek három feje van.

- Te mit csinálsz…? – hitetlenkedek lesokkolva.

- Felmelegítelek – hangzik a könnyed felelet. – Korábban dolgozott benned az adrenalin, a sebedet elláttam, de attól még beházasodhatsz. Szükséged van folyadékpótlásra a vérveszteség miatt, a tested pedig nem hagyhatjuk kihûlni.

Értetlenül pislogok a srácra, komolyan nem értem, bunkó paraszt vagyok, de õ fel se vette, csak segít, amivel csak tud.

- Kelj fel egy kicsit légy szíves.

A pszichés állapotom jól mutatja, milyen megrendült vagyok, mert szó nélkül engedelmeskedem és leemelem a seggem az asztalról. A zacskóból, amit magával hozott, kirángat egy plüsspédet, amit elsimít az asztal tetején, majd egy kispárnát is elõvarázsol. Kész, én itt lepetézek.

- Most már visszadõlhetsz – megy át a szekrényekhez, valamit matatva.

Értetlenül ülök újra a helyemre, de a meleg pokróc és a forró tea elegye olyan fáradtságot zúdít rám, amitõl kénytelen vagyok visszadõlni vízszintesbe. Egyik lábam felhúzom, míg a másikat behajtom alá vízszintesbe, így a felhúzott lábam nem engedi lelógni a másikat. A fejemhez emelem a kezem és a bögrét a fülénél fogva a hasamon nyugtatom.

- Mi történik velem? – kérdezem kissé aggódva.

- Nincs semmi baj – nyugtat meg rögtön. – Csak a pszichéd próbálja feldolgozni a traumát, amit kaptál.

- Milyen trauma? Csak meglõttek…

Elkerekedett szemekkel pillog rám, mint aki nem érti, hogy ez miért nem az nekem, de ha elmesélném, milyen kalandokba és bunyókba keveredtem már, csak megijeszteném. De akkor is, nem értem, elveszem a kezem a szememrõl és fürkészve rápillantok.

- Miért csinálod ezt?

- Mit miért? – zavarodik össze.

- Miért segítesz nekem?

- Megsebesültél – közli, mintha teljesen nyilvánvaló lenne, pedig nem az.

Ez a srác hihetetlen, összeszed egy sebesült madarat, ellátja az embert, amikor kiderül, hogy vérállat, nem hívja a rendõrséget, segít, teát meg párnát hoz nekem, a takaróról nem is beszélve. Próbálok valamit találni a tekintetében vagy az arcán, de semmi hátsószándékot vagy számítást nem találok. Csak kedvességet, aggodalmat és segíteni akarást találok, semmi mást. Még soha nem találkoztam hozzá hasonlóval.

- Ha nem tudsz aludni, adhatok neked egy nagyon enyhe nyugtatót.

- Nem kell, nem akarok aludni – hárítom el azonnal, nem maradhatok védtelen egy idegen helyen, sérülten meg pláne.

- Akkor csak feküdj nyugodtan, de muszáj pihenned, legalább, amíg a vihar eláll.

Sajnos a hangos dörrenéstõl a fejünk fölött még a felkapcsolt lámpák is villogni kezdenek az áramingadozástól, nem hiszem, hogy egyhamar elállna.

Nem értem, dühös voltam, fáradt és csalódott, most meg egyszerûen kibillent a világom az egyensúlyából, ez a fiú egyszerû önzetlenséggel ledöntött a lábamról. Nem tudom eldönteni, hogy melegem van, vagy fázom, apró remegéshullámaim vannak, kicsit izzadok, aztán egy pár pillanatig reszketek. Voltak már sérüléseim, de valahogy mindegyiket elfejeltettem, fõleg az utána járó tüneteket.

A mai válogatás kimerítõ lesz, esküszöm. Több mint 4.000 lányt fogunk megnézni. Én és a két mentor fogunk ott ücsörögni hossszúúú órákon keresztül. Sõt. Napokig. Olvasgathatunk életrajzokat, ajánlásokat, és minden egyebet a lányokról. A havi újság címlapjára és a fõtémához keresünk egy megfelelõ lányt. Aki érdekes, van esetleg olyan említésre méltó karrierje, és persze remek kinézete.  

Tanakodok ezen és felnézek. Felkelek a kanapéról és kinyújtóztatom elgémberedett végtagjaim. Amint fejem fölé emelem kezeim és összekulcsolva ujjaim nyújtózkodok, a jobb vállam egy hatalmasat roppan. Felnyögök a fájdalomtól és leengedem a karjaim.

-Ilyenkor kell a vállamnak is kiugrania, igaz?- teszem fel magamnak morogva a költõi kérdést.

Megmozgatom fájó vállam, de a fájdalom nem akar szûnni. Így hát nem törõdve vele megigazítom elgyûrõdött ingem és elindulok az emeletre. Átsétálok a nappalin, végig az elõtérig a folyosón, majd a hosszú, fehérmárványból készült, tökéletesre csiszolt és fényezett lépcsõsor felé veszem utamat. Kezeim a zsebembe süllyesztem és felcaplatok a lépcsõn. A fokokat kettesével-hármasával veszem.  Végül kis idõ elteltével a -rutinos ismertségnek köszönhetõen- felérek a fõ hálószobáig. Kitárom a hatalmas, kétszárnyú, hófehér ajtókat magam elõtt és belépek. Friss, tiszta levegõ áramlik át a szobán, a nyitott erkélyajtónak köszönhetõen. Ideje készülõdnöm.

Becsukom magam mögött az ajtót és a hálószoba oldalsó faláról nyíló, jókora fürdõszoba felé veszem irányomat. Út közben lassú, kimért léptekkel haladok. Elkezdem kigombolni –félig se begombolt- hófehér ingemet. Leejtem a vállamról, és hagyom a földre esni. A cipõmbõl kibújok és ledobom egy pillanat megállás kíséretében õket. Bal kezem a nadrágom széléhez csúszik és elkezdtem kigombolni. Kipattintom az övem és megállok a fürdõszoba ajtajában. Lehajolok kissé, hogy könnyebben lehúzhassam magamról a nadrágot. Ledobom, ott ahol vagyok, majd besétálok a szintúgy hófehér fürdõszobába. A tökéletes mozaikcsempe lágyan simul a falra. Egy fürdõkád helyezkedik el középen. A hátsó, bal sarokban egy tágas zuhanykabin üvegfalakkal. Dupla mosdók a bal oldali falon, felettük nagy tükrökkel és üvegpolcokkal.  A toalett egy kisebb leválasztott rész mögött van. Egy magasabb falacska választja el a hátsó falon, jobb oldalt kissé. A jobb oldali falon három szekrény és egy egyalakos, falra szerelt tükör foglal helyet. A szekrények üvegpolcosak és ajtósak. Sok illatszer, fürdõszobai kellék, törülközõ és gyógyszer van ott. Körbepillantok és a mosdók és a zuhanykabin között lévõ ablak felé nézek, aminek üvege elõtt opálos, fehér függöny feszül. Belököm magam mögött az ajtót és lehúzom az alsógatyám.

Beállok a zuhanykabinba és megnyitom a csapot. A fejem magasságában lévõ zuhanyrózsából hideg víz áramlik ki. Megborzongok, de nem állítom melegebbre. Ki akarom tisztítani a kusza gondolataimat egy kis idõre. A jeges víz permet kezdi lehûteni testem. Homlokomat a zuhanyfej mellé, a –szintúgy hideg- csempének nyomom. Hajam az arcomba hullik. A halántékomhoz és a tarkómhoz tapad. Kezd átnedvesedni. Tenyereim a falhoz nyomom finoman és lehunyom szemeim…

Másfél óráig álltam a jéghideg víz alatt. Magamhoz térve elkapom a fejem és kezeim a csempérõl. Bõröm eléggé kifehéredett. Testem lehûlt. Elzárom a –szinte jégcsappá fagyott- csapot. Kihúzom az üvegajtókat és kilépek. A fürdõszobába hideg levegõ áramlik. Az egyik odatolt székrõl elveszek egy törölközõt. Nem túl nagy, de jó lesz. Vérvörös színe van.  Széthajtom, és csípõm alá tekerem. A lényeget mindenesetre takarta. Visszamegyek a hálószobába. A beépített szekrénysor felé megyek. Megtörölközök, útközben majd ledobom a törülközõt is a földre. Megállok és kitárom a szekrényajtókat. Kihúzok egy fiókot és kiveszek egy fekete, fecske alsógatyát. Felhúzom és az egyik fentebbi polcról leveszem a –szintúgy fekete- bõrnadrágom. Belebújok és az ingeim közt kezdek válogatni. Végül egy szokásos, hosszú ujjú, hófehér, kissé áttetszõ ingem mellett döntök. Több tucat volt ezekbõl. Leveszem az egyiket a vállfáról és visszacaplatok a fürdõbe. Befújom magam dezodorral és egy kis kölnit locsolok magamra. Ellenállhatatlan illatú. Saját keverékem. Elmosolyodok, kissé miközben visszateszem halk koppanással az üveg polcocskára az üvegcsét. Felveszem az ingem és kb félig begombolom magamon. Így tökéletesen látni lehet izmos mellkasomat. Az ing kicsit rám simul. A hibátlan, remek izomzatom láthatóvá válik. Széles vállam, kockás hasam, erõs karjaim. Aki el tudja képzelni az álom pasit, akinek perfekt izomzata, õrjítõen dögös teste, helyes arca van, akkor az én lennék. Személyesen. Elõszedem a hajvasalót és megszáradt hajamat kezdem tökéletesre vasalni. Mindig az EMOs frizura állt nekem a legjobban. Jobb oldalt szemembe lóg, kissé elfedi arcomat. Divatosan félhosszú. Soha nem engedtem, még profi fodrászoknak se, hogy hozzá érjenek a hajamhoz. Rühelltem. Mindig magamnak csináltam…

Tíz percet vett kb igénybe a hajam belövése. Semmi lakk, zselé nem került rá. Szerettem a természetességet. Remek. Kész vagyok. Visszasétálok ismét a szobába és az éjjeliszekrényemen lévõ mobilomat a szûk zsebembe csúsztatom. Szerencse, hogy belefér az iPhoneom. Utoljára megigazítom magam, majd elindulok a válogatóra…

Fél óra sem kellett, mire odaértem a pattanásig zsúfolt színházba. Mindenhol szebbnél szebb lányok sereglenek. A hátsó bejáraton besurranok, majd az elõadó terembe jutok sikeresen. Két fiatal férfi vár rám. David és Michael. Intek nekik és odalépek hozzájuk.

-Helló emberek.- a hangom szokásos, mély, férfias, ámde annál lágyabb és simogatóbban visszhangzik a hatalmas színpadon.

-Hali James. Pontos vagy, mondták már?- Michael hangja vidáman cseng.

-Csõ…- hallom David mélyebb, komolyabb hangját a színpad elõtti asztaltól.

Valami papírokat rakosgat kupacokba…

-Igen, mondták már. Nah, hányan is jöttek?- kérdeztem rá és leugrottam a színpadról.

-4.329en.- Mich hangja megremeg egy kis borzongástól, ami végigfut testén.

-Egy pár napig el fogunk pöcsölni…- mormogja Dave elõttem.

Megforgatom a szemem.- Tudtátok mire vállalkoztok, amikor megkérdeztem, hogy segítetek e…- teljesen nyugodt maradok és levágódom az egyik székre, ami középen van.

-Én tudom. Dave is, csak szeret morogni…- felnevet a fiatalabbik férfi.

-Igen, tudom én azt- bólintok és elmosolyodva kezdem fixírozni mi a jó édes anyukámat, rendezget már a sorba tett papírokon David.-Mi a szent szart csinálsz már? Sorba van, jó az úgy…- legyintek.

-Csak sorszám és érkezési idõ szerint pakoltam mindent, hogy ne legyen kavarodás- mormogja fel sem nézve rám.

Leugrik Mich is a színpadról és az asztalra támaszkodik elém- Jah, és túlontúl fontoskodó…

Ezen felnevetek Michaellel együtt. Dave száját egy „pfh” hagyja el, de elvigyorodik. Mich az karórájára pillant.

-5 perc –mondja ránk nézve.

Bólintok és felnézek az elõttem magasodó kis srácra. Azaz Michalere.

-A barátnõd is jelentkezett, nem?- kérdezem

Bólogatni kezd hevesen és szélesen elmosolyodik.-De de. Remélem, azért nem esik nagyon pofára…- elhúzza a száját.

-Széplány, de nincs benne semmi különleges…- vonja meg a vállát lazán Dave.

Idõközben leült a jobbomra. Mich a balomon foglal helyet. Pár perc erejéig elcsevegünk errõl, arról, majd ránézek a telefonom kijelzõjére –amit az elõbb tettem ki az asztalra magam elé-, amikor néma rezgést hallok meg. A kijelzõn egy ismeretlen szám áll. –Kezdhetünk. Azt a mappát add ide. Jöhet az elsõ…- mondom és felveszem a telefont- Halló?

David a kezembe nyomja a vaskos mappát, amiben az értékelõ lapok vannak, hogy ki megy tovább vagy ki nem a következõ fordulóba.

-Szia szia! Zavarlak?- szólal meg egy nõi hang a telefonban, amit a fülemnél tartok.

Besétál egy vékony, eléggé formás lány. Hosszú vörös haja, szeplõs arca, élesen kiálló arccsontjai és széles csípõje van. Õt nézem, miközben próbálok rájönni kivel is beszélek.

-Öh, nem igazán. Amúgy…- akarok rákérdezni, hogy kicsoda, de közbevág.

-Apu! Nem ismered fel a hangomat?- felnevet a hang.

-Oh, Hope… Bocs kicsim. El vagyok havazva. A havi újság új címlaplányát keressük. Nagyon fontos?- irkálok pár dolgot és a lányt nézem, aki körbeforog.

-Nem túlsürgõs, de amint tudsz, hívj vissza, oké?

-Persze édesem. Puszillak.

-Várj csak…

-Hm?- tekintetem a papíron van, miközben kimegy a vöröske.

-Mikor érsz haza ma?

-Fogalmam sincs édes lányom, de most mennem kell. Hívlak amint tudlak, de komolyan nem érek rá…Szia- köszönök el és választ se várva kinyomom.

-James?- hallom David hangját mellõlem.-Megvagy végre?

-Persze, persze…- bólintok és leteszem az asztalra a telefonom.

Tovább folytatódik a válogatás. Bejön egy lány, megnézzük, lepontozzuk…Ez fog menni órákon át…

Az ágyamon ülök egy lassan elfogyó cigivel. Ez már a harmadik zsinórban egymás után. De csak így csitul az idegességem. Nagyot szippantok a cigarettából. Azt hiszem kezdek megõrülni. Mindegy. Még így is jobb mint az intézetben begyógyszerezve. Elõveszem a festékeimet és megint festeni kezdek. Horrorisztikus formák kerülnek a papíromra. Végre nyugtom van. Órák telnek el és én csak festek. Fáradtan fejezem be a képet és azonnal ledõlök aludni.

Késõ délután van amikor felébredek. A mobilom csörög. Ránézek a számra de nem veszem fel. Az egyik haverom akar találkozni velem. Már megszoktuk, hogy hol találkozunk. Csak negyed óra séta a lakásomtól. Amikor odaérek már vár rám.

-          Helló kislány.

-          Szia- lépek oda hozzá és megcsókolom. Az ajkán most is érezni némi alkoholt. – Miért hívtál? – kérdezek rá azonnal.

-          Van egy alak. Képeket akar és látni téged.

-          Tudod, hogy nem találkozom a képeim új tulajdonosaival. – mondom keserûen.

-          De õ akarja. 10%-al többet fizet mint amit a képekért kérsz és ezt küldte elõ ajándéknak. – a srác átnyújt nekem egy doboz nyugtatót.

-          Baszd meg. Mit mondtál neki rólam? – igyekszem nem bepánikolni.

-          Sokat nem. Csak megkérdezte mivel vehet rá hogy el gyere és én ezt mondtam. Tudom, hogy szereted. Azt mondta lesz még több is.

-          Gyûlöllek, remélem tudsz róla. – a kezem most is reszket amikor átveszem az üvegcsét.

-          Én is szeretlek édes. – nevet fel. – Nem húzom most az agyad, látom, hogy nem vagy jó kedvedben. 3 képet akar. Két hét múlva. Ha beszélni akarsz velem csak hívj.

-          Kösz, szia- és már ott is hagyom. Nagy, mély levegõket veszek hazafelé menet.

Nem érzem jól magamat. Megint hallom õket. Megint bántani akarnak, kiveszek kettõt az üvegcsébõl és gyorsan beveszem. Tovább megyek. Nagyon zavarnak. Ahogy hazafelé megyek kiabálnak velem. Irányt váltok. Nem is figyelem merre megyek csak szabadulni akarok. El fognak kapni, visszavisznek az intézetbe, megint bezárnak és nem fogok emlékezni semmire…

Nem!!!

-          Minden rendben van? – eszmélek fel egy nõ hangjára akit a földre löktem.

-          Ne… kérem engedjen el. – próbálok felkelni. Csak remélem hogy érthetõ dolgot mondtam.

-          Nyugodj meg kedves nincs semmi baj. – magához húz, felsegít és nyugtatgat.

-          Meg fognak találni.

-          Ki fog megtalálni? Kérlek nyugodj meg mellettem biztonságban vagy. Gyere menjünk hozzám, ott biztos nem fognak keresni. – valamiért engedem hogy vezessen. Ahogy itt van velem valahogy más érzés… Nem gondolkodom csak megyek a lakására, engedem hogy leültessen a kanapéra.

-          Kérem ne hagyja, hogy vissza vigyenek. – ezt én mondtam? vagy nem? nem tudom…

-          Nyugodj meg nem fog senki megtalálni itt. – a csókját érzem a számon, egy pillanatra megrázkódom, de az ajkai édesek és finomak. Egy idõ után már csak hagyom neki.  Majd amikor sokára elenged csak néz a szemembe.

-          Miért csinálja ezt?

-          Mert csodálatos vagy, és mert szeretném, ha megnyugodnál. – meglepõdöm. Újra hozzám hajol, ám ezúttal csak egy puszit kapok. –És mert rendkívül kívánatos vagy. – csak nézek rá.

-          Mit akar tõlem?

-          Nem kell magáznod engem. – mosolyog rám lágyan. – Inkább mondd el a neved. – simít végig a nyakamon, ujjai megállnak a mellemen.

-          Christina. – suttogom. A szemeit nézem, mélyen a szemében furcsa lángok égnek.

-          Inev vagyok. – továbbra is rajtam kalandoztatja a szemeit.

-          Mi vagy te? – megint meglepem magam. Nem tudom honnan jött ez a furcsa kérdés? Mégis mit csinálok. – Mármint… én… ne haragudj.

-          Semmi baj. – dobja hátra szórakozottan arany tincseit. –Ne félj tõlem. Nem foglak bántani. Sõt ellenkezõleg.  Azt szeretném, ha különösen jól éreznéd magad.

-          Miért?

-          Mondtam már. – von vállat. – Tetszel nekem. Kérsz valamit enni vagy inni?

-          Az jó lenne. – most jövök rá mennyire éhes vagyok. Nem mintha amúgy rendszeresen ennék.

Mire felnézek már a valamit csinál a pult mögött. Most nézek elõször körül a lakásban. Minden letisztult és szép. A dolgok úgy néznek ki mint a rendes házakban. Rend van és tisztaság.  Az én lakásomnak éppen az ellentéte. Nálam mindenhol van minden. Van ami szekrényben de olyan is hogy itt ott a földön. Minden festékes és rendetlen. Takarítani is csak akkor szoktam ha van hozzá kedvem.

-          Tessék.  – adja oda a tányért amin egy szép szendvics van. – Remélem ízlik majd.

Néhány percig nézem. – Te nem eszel? – csak megrázza a fejét. Végig figyel amíg eszek. Tett néhány paradicsomkarikát is bele, aminek különösen örülök.

Amikor végzek mellém ül. – Van egy kis paradicsom a szádon. – egy gyengéd mozdulattal letörli majd az ujját a szájába veszi. Hozzám hajol és megnyalja a szám szélét. Ajkammal megérintem a száját. Érzem ahogy a felém mozdul és csókolni kezd. Ezúttal máshogy nem nyugodt és nem nyugtatni akar vele. Apró csókokkal és ajkának lágy érintésével játszadozik a számon. Az ajka forró az enyémen és én is kezdek átforrósodni. Ritkán érez az ember ilyet amikor annyi gyógyszert szed mint én.

A keze végigfut a felsõmön. Csókjai intenzívebbé válnak. A derekamhoz ér, a pólóm szélét keresi. Megfogom a kezét.

-          Had nézzelek meg. – suttogja füstös hangon. A szeme is más. Leveszem a felsõmet.

Ahogy elérem a csoda szép virágoskertet elbambulva csodálom a virágokat. Mély levegõt szippantva belõle tölti meg tüdõm a virág illat, mikor hirtelen arra eszmélek, hogy belém rohannak és a földön kötök ki ölemben pedig egy fiatal vörös hajú lány fekszik kapkodva a levegõt. Vélhetõen futott.

- Minden rendben van? –Kérdem aggódón rápillantva és felülve ölelem át finoman, hogy nyugtassam.

- Ne… kérem engedjen el. –Mondja és próbál kiszakadni ölelésembõl, de nyugtatólak finoman döntöm vállamra fejét és mosolyogva adok homlokára egy finom puszit.

- Nyugodj meg kedves nincs semmi baj. –Mondom kedvesen, amire érzem, lassan megnyugszik, de még mindig kapkodja a levegõt.

- Meg fognak találni. –Kezd bele és újra ki akar szakadni ölelésembõl én pedig felállva állítom fel õt is és átkarolva vállát kezdek el vele sétálni.

- Kik fognak megtalálni? –Kérdem mosolyogva ránézve. –Kérlek nyugodj meg mellettem biztonságban vagy. Gyere menjünk hozzám, ott biztos nem fognak keresni. –Mondom kedvesen és vezetgetni kezdem magamhoz. A parktól már nem lakok messze, így hamar oda érünk, bár érzem rajta, hogy kicsit félve jön velem, de határozottságom és gyengédségem miatt engedi, hogy felvigyem magamhoz. A lakásomba érve a kanapéra ültetem le és elé guggolva veszem alaposabban szemügyre. Mosolyogva fürkészem szép szemeit.

- Kérem ne hagyja, hogy vissza vigyenek. –Mondja rémülten én pedig finoman megsimítva arcát mélyesztem szemeimbe enyéimet.

- Nyugodj meg nem fog senki megtalálni itt. –Mondom kedvesen és oda hajolva hozzá finoman csókolom meg. Igazán kívánatosnak találom a kislányt. Csókom lágy és nyugodtságot áraszt. Eleinte próbál tiltakozni, viszont nem engedem neki, hogy elszakadhasson csókomból. Finoman, de mégis határozottan tartom fejét, miközben csókolom. Lassan meg is nyugszik teljesen és karjaimba simulva hagyja, hogy csókoljam. Levegõ hiányában szakadok el tõle és nézek bele szép szemeibe.

- Miért csinálja ezt? – Kérdi kicsit elpirulva rám nézve.

- Mert csodálatos vagy, és mert szeretném, ha megnyugodnál. –Mondom kedvesen megsimítva arcát és ismét közel hajolok hozzá, hogy megcsókoljam, de ajkai elõtt állok meg és csak egy puszit adok azokra. –És mert rendkívül kívánatos vagy.

Csak fekszek a helyemen és a plafont nézem. Hm ... Vajon testvérem most mit csinálhat? Gondol még rám? Vagy gyûlöl? Biztos nagyon utál, hogy nem álltam ki mellette.
Lehunyom szemem és elnyom az álom. Napok óta alig pihentem valamit. Bár most se nagyon merek, mert mi van, ha álmomban támad meg.
Rémálomként kísért minden, ami akkor történt.
Testvérem elvesztése, hogy nem õt védtem. Hallgattam, ahelyett, hogy vállaltam volna a sorsát. Inkább tartottam volna vele, de nem. Elvesztettem, mert gyáva voltam.
Tudom, hogy álom, de nem tudok felkelni. Minden szörnyûséget újra kell látnom.
- Charlotte!! - riadok fel. Szívem hevesen ver, teljesen leizzadtam és arcomon érzem a végig folyó könnyeket. Sajnálom ... Én sajnálom ...