|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Andro | 2021. 10. 03. 20:17:31 | #36012 |
 Karakter: Damien Silver
Megjegyzés: (Devonnak) Kezdés
Alig várom, hogy végre vége legyen az óráknak és mehessek dolgozni. Imádom a munkát a Sunrise nevű kisebb napilapnál, ahol jelenleg, mint gyakornok fotós dolgozom. Nincs szükségem a pénzre, hiszen az ösztöndíjam bőven fedezi a kiadásaimat, és nem lennék olyan hülye, hogy elhanyagolva a tanulmányaimat, elveszítsem azt. Viszont a munkáért kapott pénz is jól jön, hiszen gondolnom kell a jövőmre, ha egyszer saját galériát szeretnék alapítani, meg ki akarok adni egy fotóalbumot is. Éppen ezért nem engedhetem meg magamnak a lazítást sem tanulás, sem munka terén. Bár a Sunrise nem a New York Times, de rengeteg olvasója van, mert mindenféle témáról írunk az üzleti életben történtektől kezdve egészen a celebek botrányaiig. Ma délután egyébként is izgalmas feladatunk lesz, hiszen felkérést kaptunk, hogy egy interjúra magától, Devon Turnertől, akiről úgy hírlik, alvilági üzletekben is érdekelt. Én leszek a fotós, nekem kell majd fényképeket készítenem róla, amik a Hank által íródó cikkhez kerülnek majd. Muszáj lesz a legjobb formámat hoznom, ha nem akarok lebőgni. A főszerkesztő egyébként is dicsérni szokott, nincs velem sosem sok baj, csendben meghúzom magam és csak a gépemet kattintgatom szorgosan. Ugyan, kinek tűnnék fel, még ha a külsőm nem is szokványos. Egy egyszerű fotóssal senki sem foglalkozik, de nem is baj, szeretek a háttérben maradni, míg az éppen aktuális riporter a kérdéseket teszi fel az aktuális alanynak. Vagy alanyoknak.
Elmélázva nézek ki az ablakon, miközben fél füllel a tanárt hallgatom. Nem értem, mi a fenének kell matekot tanulnunk, de ha ez kell ahhoz, hogy kézhez kapjam a diplomámat, akkor nincs mese, tanulni kell. Bár ezt az anyagot már vagy két hete vesszük, igaz, hetente csak két tanóránk van matekból, de szerintem akkor is felesleges. Sosem fogjuk használni, de legalább a félév végén leadhatom a tantárgyat és koncentrálhatok a fontosabb dolgokra. Aztán végre vége szakad az előadásnak és mindenki pakolni kezd. Éppen a táskámba rámolok, amikor megáll előttem valaki. Mikor felnézek, az egyik szobatársamat, Jimmyt pillantom meg, aki arcán széles mosollyal néz rám. Kedvelem, sosem zavar, ha tudja, hogy dolgom van. Nem erőszakos, mint itt néhányan. A másik szobatársam, Carlo már biztosan az ajtóban várja a cimbijét. Mi hárman egész jól kijövünk egymással, mert nem mászunk bele egymás magánszférájába. Néha még el is megyek velük ide-oda, ha éppen nincs jobb dolgom.
- Damien, ráérsz? Mit szólnál, ha meginnánk valamit a hétvége tiszteletére? - kérdi reménykedő arccal rám nézve. Péntek van, ilyenkor már beindulnak a hétvégi bulik.
- Sajnálom, ma dolgozom – hárítom el. - Nagyon fontos interjúnk lesz, és Hank engem kért fel fotósnak. Nem mondhatom le.
- Nem értem, minek melózol – von vállat, majd mikor elindulok, jön mellettem. - Ösztöndíjas vagy, csak a tanulásra kéne koncentrálnod.
- Lehet, de gondolnom kell a jövőmre is – világosítom fel. - Az egyetem nem tart örökké, és utána is élnem kell valamiből, ha nem kapok esetleg munkát. A gyakornokoskodás meg jó alapot biztosít a későbbiekben. Már másodévesek vagyunk, lassan nektek is el kéne kezdenetek gyakornoki helyet keresni.
- Hű, haver, szerintem életedben nem jött még ki ennyi szó a szádon – kuncog fel, mire sóhajtok egyet. - Jaj, nem akartalak megbántani, csak ritka, hogy önmagadtól ennyit beszélsz.
Nem haragszom rá, csak bólintok. Tudom, hogy nem akart megbántani, és ők ketten az egyetlenek, akikkel tényleg tudok beszélgetni. Meg talán Hank, bár tőle tartok egy kicsit, nem is tudom, miért, pedig sosem volt velem ellenséges. Intek Carlonak, majd elbúcsúzom Jimmytől és elindulok. Hála égnek, nem vagyok még késésben, mindig időben szoktam érkezni, de azért kissé megszaporázom a lépteimet. Inkább előbb legyek ott, mint késsek, ráadásul így biztosan időben el tudunk indulni.
~*~
A Sunrise lapkiadó alig két utcára van az egyetemtől, így még buszra sem kell szállnom. A forgalom viszont ilyenkor már hatalmas, mindenki siet valahová, a járdák zsúfoltak, így néhol csak araszolni tudok. De szerencsésen megérkezem a három emeletes épülethez, amely ugyan kissé szerényen bújik meg a többiek között a betondzsungelben, de nem éppen észrevétlen. Belépve nincs nagy mozgás, ma csökkentett módban dolgozunk, ráadásul a többség az utcán van sztori után kajtatva, vagy interjút készítenek. Hank már az íróasztala mögött ül, és éppen serényen gépel valamit. Nagydarab fickó, valahol a negyvenes éveiben jár és jó pár kiló súlyfelesleg van rajta. Sötét haja megint olyan, mintha nem ismerné a fésűt, de a tekintete intelligenciától csillog. Halkan megköszörülöm a torkom, mikor megállok mellette, ő pedig abbahagyva a gépelést, felnéz rám. Egy lépést hátrálok.
- Damien! - mosolyog rám, majd felpattan, és csontropogtatóan megölel. Utálom, ha így érnek hozzám. - Végre megjöttél! Tedd le magad, vagy igyál valamit, még van egy kis időnk. Befejezem a holnapi cikket, aztán mehetünk is.
- Igen… értem… - bólogatok, mikor végre elenged.
Az automatához sietek, és veszek magamnak egy adag kávét. Jól fog jönni, szükségem is van rá, bár egy nyugtatóra még inkább. Hank mindig ilyen, de én nem szeretem a heves érzelemkitöréseket. Nem tudok velük mit kezdeni, de ezt nem lehet neki megmondani. Aztán még néhány kolléga jön be, köszönünk egymásnak, de mindenki megy a dolgára. Leülök egy üres asztalhoz, és miközben a kávémat iszogatom, arra várok, hogy Hank végezzen végre.
Nagyjából negyed órát kell várnom, mire végül elmenti a cikkét, és int, hogy indulhatunk. Magamhoz kapom a fotós táskámat, benne az elmaradhatatlan Fuji fényképezőmmel, meg a filmekkel, és utána sietek. Bár használhatnék digitális kamerát is, én mégis jobban szeretem ezt a régi, hagyományos masinát, amit még a középiskolában vettem, mikor diákmunkáztam. Sokan meglepődnek, hogy ezt használom, de a világ minden kincséért nem cserélném le. Sok mindenen vagyunk már túl együtt, és a kis Fuji mindig is hűséges társam volt eddig jóban és rosszban is. Főleg rosszban.
Végül jó húsz perces autókázás után állunk egy Sakkmatt nevű bár előtt. Ez egyike Devon Turner híres bárjainak, amelyről úgy hírlik, több rejtőzik a falak mögött, mint elsőre tűnik. Még nappal van, minden csendes és elég gyorsan bejutunk. A hely szép, a tánctér egészen nagy, amely úgy néz ki, mint egy fekete-fehér sakktábla. A pult mögött egy huszonéves srác tevékenykedik, a tánctér két oldalán elhelyezkedő, elegáns boxok még üresek. Egy nagydarab, fekete hajú, öltönyök krapek lép oda hozzánk, majd mikor Hank elmondja, miért jöttünk, int, hogy kövessük. Kezdek aggódni, mert nem szívesen teszem be a lábam egy ilyen helyre. Bár a bár a város előkelő részén van, azért hallottam egy-két dolgot Devon Turnerről. Állítólag nem éppen finomkodó ember, hanem éppen ellenkezőleg. Megszorítom a táskám pántját, ahogy végigmegyünk egy hátsó folyosón, majd megállunk egyszerű, tölgyfából készült ajtó előtt. A fickó kettőt kopog.
- Bújj be! - hallatszik egy határozott hang, mire a férfi benyit.
- Főnök, meghoztam a vendégeit – mondja öblös hangján.
- Engedd be őket, és menj a dolgodra! - A férfi bólint, majd int, hogy lépjünk be. Ő pedig egyszerűen eltűnik. Bár én is megtehetném, de akkor nem fizetnek ki.
Belépve egy ízlésesen berendezett irodát látok. Az egyik oldalán bárpult, tele a legfinomabb és természetesen legdrágább italokkal. A padló fényes fából készült és drága, vörös-fekete mintás szőnyeg fedi, amely elnyeli lépteink zaját. Alig merek rálépni, nehogy összekoszoljam. A falakon tájképek, az ablakon sötét színű brokátfüggöny. Minden berendezés drágának tűnik. Az ablak előtt mahagóni íróasztal, amely mögött egy alak ül. Ahogy ránézek, visszalépek egy lépést.
Elsőnek a jéghideg kék szemei fognak meg, amelyek úgy vizslatnak mindkettőnket, hogy szinte úgy érzem, a lelkemig látnak. A férfi arca gyönyörű, mintha angyalok faragták volna, ajkai csókolni valók, fülében több fülbevaló, szemöldökében egyetlen piercing. Drága, méretre szabott öltönyt visel, amely mögött jól látható, hogy nincs híján a testi erőnek. De a legkülönösebb a haja. Hosszú, sötétbarna, néhol raszta tincsek vannak benne és mindez a bal oldalára van fésülve. A feje jobb oldala fel van nyírva, szinte kopasz. Még ha akarnám sem tudnám levenni róla a szemem, miközben feláll és ruganyos léptekkel lép oda hozzánk. Előbb Hanknek, majd nekem nyújt kezet. Remegve fogadom el, ez az ember teljesen letaglóz.
- Devon Turner vagyok, üdvözlöm az urakat! - mondja kellemes hangon, és egy apró mosolyt is megereszt mellé.
- Köszönjük, hogy fogad minket, Mr. Turner – válaszolja Hank. - Hank Foster vagyok a Sunrise napilaptól. Ő pedig itt a fotósunk.
- És neve is van a fotósnak? - kérdi Devon egyenesen a szemembe nézve. - Vagy tán szólítsam pusztán Fotósnak?
- Én… szóval… - dadogom riadtan. A fene, sosem tudtam normálisan kommunikálni az ilyen emberekkel. - A… a nevem… Damien Silver. Örülök, hogy… hogy… megismerhetem… uram…
|
| Andro | 2021. 05. 29. 10:26:16 | #35932 |
 Karakter: Lucius Cornwell
Megjegyzés: (tanár bácsimnak) VÉGE!
Kár, pedig jó játéknak indult . :(
|
| Andro | 2019. 11. 22. 17:10:58 | #35687 |
Karakter: Lucius Cornwell
Megjegyzés: (Professzoromnak)
Sosem gondoltam volna, hogy valaha is visszatérek Amerikába, pláne nem New Yorkba, még kevésbé az egyetemre, amelynek padjait öt évig koptattam szorgalmasan. Most mégis úgy tűnik, hogy ellátogatok a régi alma materbe, ahol tanultam. Annál is inkább, mert az egyetem rektora végre rájött, hogy igen, én írtam pár éve azt a könyvet, amelynek egy tiszteletpéldányát az egyetem könyvtárának ajándékoztam. Hetek óta beszélgetést folytatok ímélben egy Adyn Oritz nevű férfival, aki mellékesen az egyetemen tanít irodalmat, amit én magam is tanultam annak idején. Egyetemi professzor, de ha jól tudom, doktori végzettség nélkül. Nem mintha problémát okozna, de gondolom, nem fizethetik agyon még a Nagy Almában sem. Hiába, a papír nagyon számít, kivéve, nálunk, íróknál.
Nagyjából már mindent lefixáltunk, kivéve az időpontot. A helyszín az egyetem nagy előadóterme lesz. Ennek örülök, mert amennyire tudom, a tengerentúlon is remekül fogynak a könyveim. A kiadóm és a lektorom bizonyára nem hazudna ilyesmiben. Nagyon várom a találkozót, de nem mindegy, mikorra kell ott lennem. Mindenesetre egy bármikor felhasználható repülőjegyet váltottam, amivel egy éven belül bármikor utazhatok bárhová. Anya és apa nagyon örültek a hírnek, ők nincsenek kiborulva attól, hogy homoszexuális regényeket írok. Örülök neki, hogy ennyire megértőek azzal, ahogy élek és azzal, amit csinálok. Nem lehetett könnyű nekik, ahogy nekem sem, amíg tisztába jöttem önmagammal. De anyáék mindig támogattak, amiért iszonyatosan hálás vagyok nekik.
Annyira izgulok, mert másnap utazok, így még gyorsan pakolok, miközben megcsörren a telefon. Anya hív, így abbahagyom a pakolást és felveszem.
- Szia, anya! - szólok bele a telefonba. - Miért hívtál? Valami baj van?
- Semmi gond, kisfiam, csak még hallani akartam a hangod, mielőtt elutazol – mondja anya. Csak ő hív kisfiamnak, hiába, neki mindig gyerek maradok. - Mindent bepakoltál? Ne feledd, hogy New Yorkban más az időjárás, mint itt Londonban.
- Anya, ne aggódj már annyit – nevetek fel. - Nem vagyok már ötéves. És igen, mindent bepakoltam. Majd hívlak, ha odaértem, és ígérem, sok fényképet fogok csinálni. Majd hozok nektek valamit New Yorkból. Van valami különleges kívánságotok?
- Nincs, csak vigyázz magadra! - mondja anya. - Mi sajnos nem tudunk kikísérni a repülőtérre. Apádnak holnap egy fontos megbeszélése lesz, és én sem érek rá. Érezd jól magad, rendben, kincsem?
- Rendben, anya! Szia! - mondom, majd ő is elköszön, én meg bontom a vonalat.
Jó érzés, ha az embernek ilyen szülei vannak, akik mindig megértik és gondolnak rá. Nem is tudom, meddig leszek New Yorkban. Talán egy-két hétig biztosan, esetleg picit tovább is. Még az is előfordulhat, hogy ihletet kapok egy új regényhez. A legutóbbi regényem, a „Mielőtt lemegy a nap” nagyon szépen fogy világviszonylatban is. Ugyan nem egy bestseller, de engem nem zavar.
Mikor mindennel kész vagyok, akkor látom, hogy már este tíz is elmúlt, a gépem meg reggel hatkor indul. Ami azt jelenti, hogy maximum fél négykor fel kell kelnem, így nem sok időm van aludni. Gyorsan lezuhanyozok, majd irány az ágy.
Reggel látom csak, hogy e-mailem jött Adyn Oritz professzortól. Hála égnek, az okostelefon csodákra képes, így wifin meg tudom nézni, mit írt. Végre megvan az időpont. Remek, kedden lesz, addig lesz időm egy kis városnézésre is. Feltéve, hogy nem töltöm az időt alvással, mert valljuk be, az út mégiscsak tizenkét óra odáig. Ott már este lehet, vagy legalábbis esteledik, ha jól sejtem. De már nincs időm most hosszan válaszolni, így csak egy rövid SMS-t írok, mielőtt felöltöznék és indulnék a repülőtérre. Még jó, hogy elmentettem a professzor számát.
feladó: +44 20 645-3231
tárgy: Találkozó
Köszönöm! Még Londonban megkaptam az emailjét, de már nem volt időm válaszolni a gép indulása előtt. Így elmentettem a telefonszámát, ha nem probléma. Ma este 8-kor szállt le a gépem. Ott leszek a kijelölt helyszínen, a kijelölt időpontban kedden.
Lucius Cornwell
Mikor kiérek a repülőtérre, és éppen arra várok, hogy becsekkolhassak, megnézem a mobilomat. Kaptam egy SMS-t, amit a professzor írt. Azt írja, nem gond, hogy elmentettem a telefonszámát, hiszen ő a kapcsolattartó. És hogy ő is várja már a találkozást.
~*~
New York nem sokat változott, amióta itt jártam. A hotelhez vitetem magam, majd bejelentkezem, megkapom a szobakulcsot és felcuccolok. Nincs sok csomagom, nem tervezek maximum egy hónapnál tovább maradni. De azért van nálam egy bőrönd, egy hátizsák, egy válltáska és egy laptoptáska, amelyben ott lapul elengedhetetlen munkaeszközöm. A repülőn kellemesen aludtam, így nem okozott gondot, hogy New Yorkba érve már este van. Nem is tartott sokáig elvergődni taxival a hotelig. A szobám egyébként nagyon szép, kellemes, ahogy azt az ember egy négycsillagos helytől elvárná. Minden tiszta, rendezett, sehol egy porszem, az ágy szépen bevetve, a párnán pedig egy kis tálkában ott figyel a hoteltől kapott bonbon. Pontosan hat szem, mindegyik más ízű. Az asztalon egy kosárkában friss gyümölcs, mellette egy hófehér vázában nárciszok virítanak. A padlót vérvörös, puha padlószőnyeg fedi, az ablakon fehér függönyök és mélybarna sötétítő függönyök vannak. A falak krémszínűek, amelyekhez jól megy a bézs színben pompázó ágynemű. Minden egyszerű, mégis elegáns hatást kelt. Kicsomagolok, gyorsan letusolok a gyönyörűen kialakított fürdőben, majd átöltözöm. Úgy döntök, ideje megnézni a várost, hátha akad errefelé valami szórakozóhely. Bár utánanéztem néhány meleg bárnak, és egy fel is keltette a figyelmem. A neve Wild Orchid, amely igazán exkluzív és izgalmas szórakozást ígér az oda betérőknek. Nincs is nagyon messze, még gyalog is mindössze fél óra, így úgy döntök, vacsora után meg is célozom.
Eme tervemet be is váltom, így egy könnyű vacsora után, amit a hotel éttermében költök el, útnak is indulok. Szerencsére még otthon váltottam némi amerikai dollárt, de legfeljebb majd leveszek még a kártyámról, ha szükség van rá. De hála égnek, elég sok helyen lehet bankkártyával fizetni, habár kétlem, hogy egy bárban elfogadnák a kártyát. Könnyen megtalálom a bárt egy kis utcácskában, amelyből Londonban is akad nem egy. Odabenn rengetegen vannak mind az asztaloknál, mind a bárpultnál, a színpadon pedig éppen folyik a műsor. Egy fiú-lány páros van éppen a porondon, én pedig leülök az egyik asztalhoz, ahonnan jól rálátni mindenre. Egy igencsak hiányos öltözékben pompázó pincérfiú veszi fel a rendelésem, majd hamarosan hozza is az általam rendelt whiskyt. Végül a páros lemegy a porondról, a pultos pedig bemondja az utolsó „művészt”, aki ma fellép.
- Hölgyeim, és uraim, és most következzék Axel, aki ezen a estén is felkorbácsolja mindenki kedélyét! Fogadják szeretettel! - mondja a mikrofonba a meglehetősen pocakos férfi.
A zene beindul, és egy igencsak csábító, vakítóan jóképű férfi lép a színpadra rendőri jelmezben. Még bilincse és gumibotja is van. A haja hollófekete, szemei igézőek, sötétek, mint a téli égbolt, arca mintha egy istené lenne. Teljesen megbabonáz, ahogy a zene ritmusára mozgatja a csípőjét, tekeri a testét, miközben igéző pillantásokat lövell a tömegre. Kezd felajzani, nem mondom. Egy lány sikongat, a tömeg őrjöng, látszik, hogy imádják és meg is tudom érteni. Odahaza ritkán járok ilyesfajta bárokba, de itt nem bántam meg, már most látom. Axel a színpad szélére csúszik, majd széttépi az ingét, feltárva izmos felsőtestét. Bevallom, tetszik a látvány. Visszatáncol a színpad közepére, lassan táncol, majd a fényeket hirtelen kikapcsolják. Mikor újra felkapcsolnak a lámpák, Axel mindössze egy lángvörös férfitangában virít a színpadon, amelyen keresztül jól látható méretes szerszáma. Nyelek egyet, ahogy végignyal a kezében tartott gumiboton, majd a tömegbe dobja. Az asztalomra esik, felveszem, majd később visszaadom neki, amennyiben… Már kész is a tervem, meg akarom szerezni magamnak, mert az ilyen táncosok elég könnyen kaphatóak mindenre.
Axel táncolni kezd, látom, hogy sok a borravaló, így én is a színpadhoz lépek és egy tízdollárost dugok a tangájába. Mennyire szeretném a kezeim között érezni, végignyalni, a számba venni és leszopni. Mielőtt észre vehetném, már vége is a táncnak, Axel pedig eltűnik. Ez bosszant, biztosan iszik még valamit, én azonban el akarom kapni őt, mielőtt még elsurran nekem. Szeretném emlékezetessé tenni a mai estét, holnap úgyis meg kell felelnem mindenkinek. De ma csak egy egyszerű meleg férfi vagyok, aki egy pici kalandra vágyik. Megiszom a whiskyt, némi pénzt dobok az asztalra, majd kilépek és még éppen látom, hogy Axel kijön a sikátorból. Egyből megszólítom, nem vesztegetem az időt. Egy ilyen pompás csődört nem lehet elszalasztani.
- Axel... azt hiszem, hogy ez a tied – nyújtom fel a gumibotot. Jó alkalom, hogy beszédbe elegyedjek vele, és esetleg fel is szedjem. Meglepetten néz rám, majd elneveti magát.
- Köszi – kacsint rám, és végigsimít a karomon, mire felvonom a szemöldököm. Erre nem számítottam. - De megtarthatod. Ajándék és csak a tied.. ha szeretnéd... - súgja fülembe és olyan bugyiszaggató mosollyal néz rám, hogy egyből félárbócon vagyok.
- Köszönöm – mosolyodom el, bal kezemmel átölelve a derekát, mire meglepetten néz rám. Mint aki nem ezt várta. A gumibottal végigsimítok a felsőtestén. - És mi lehet még az enyém, ha szeretném? - súgom a fülébe, mire megborzong és értetlenül bámul rám. Most mi a baj? Ő ajánlkozott fel egy kis keringőre.
- Várjon! Én… én… én nem olyan férfi vagyok! - fakad ki kétségbeesve, miközben eltol magától.
- Nem olyan?! - kérdem felvonva a szemöldököm. - Akkor mégis, milyen? Hiszen te akaszkodtál rám, virágszálam – kuncogok fel lágyan, igyekezve leplezni a megdöbbenésem.
- ÉN NEM VAGYOK BUZI! - kiabálja magából kikelve, amivel kissé magunkra vonja a figyelmet. De az emberek valószínűleg annyi ilyesmit láthattak, hogy oda sem bagóznak.
- Igen, persze, ezért illegeted magad egy meleg bárban, szépségem – döntöm oldalra a fejem. - Talán biszex vagy? Vagy pán szexuális? Esetleg azért titkolod, mert szégyelled a barátaid előtt? Vagy még te sem tudod eldönteni, hogy mi is vagy? Én segíthetek eldönteni – lépek felé, és lágyan átölelem a nyakát, majd mielőtt tiltakozhatna, megcsókolom. Érzem rajta az alkohol és a cigaretta szagát.
Megremeg a csókra, döbbent, nem is mozdul, miközben én lágyan érintem az ajkait, amelyek puhák, csókolni valóan édesek és ő egyáltalán nem tiltakozik. Hozzápréselem a testem, az övé pedig reagál, érzem ám, hogy odabenn dudorodik valami a nadrágjában, ami jó érzéssel tölt el. Aztán hirtelen ellök magától és zilálva néz rám. Nem értem a dolgot, mert egyértelműen megkívántuk egymást, akkor meg mire ez a nagy játék? Közelebb lépnék hozzá, de ő hátrál, majd megfordul és elrohan. Utána mennék, de ezen a környéken nem ismerem ki túl jól magam, nem akarok eltévedni, pláne nem késő éjszaka. Kár, pedig így közelről még gyönyörűbb, mint a színpadon volt. Elszalasztottam egy jó kis kalandot, de most már mindegy.
- Mi az, cica? Dobott a pasid? - hallok magam mögül egy hangot, és mikor megfordulok, egy, a húszas éveiben járó, feltűnően lányos kinézetű fiú közeledik felém. - Akarod, hogy megvigasztaljalak?
- Köszi, de én a férfiakat kedvelem, nem a nőimitátorokat – közlöm egyszerűen, majd otthagyom a fenébe.
Úgy döntök, visszamegyek a szállodába, mert ahogy látom, már nem nagyon fogok ma este szórakozni. Kár érte, de ez van. A bárba azonban még biztosan el fogok jönni, ha másért nem, hogy újra láthassam Axelt. Talán legközelebb sikerül elbűvölnöm. Miközben visszafelé sétálok, már kezd körvonalazódni egy új regényötletem. Talán játszódhatna egy meleg bárban, ahol az egyik szereplő csak most kezd ráébredni szexuális beállítottságára, a sors pedig összehozza valakivel, aki segít neki felszínre hozni a benne rejlő érzéseket és felszabadítani a gátlásait. Természetesen teljesen fikció lenne, a neveket is megváltoztatnám. Még egy példányt is küldenék ide a Wild Orchidba Axelnek. Bár kérdés, örülne-e neki.
Mikor visszatérek a hotelbe, eszembe jut, hogy fel kéne hívnom anyut, hiszen megígértem neki. De rettentően fáradt vagyok. Úgy döntök, hogy inkább ágyba bújok. Egyedül, pedig ha kissé rámenősebb lettem volna, talán lett volna egy partnerem ma éjszakára. Vagy talán túlságosan is rámenős voltam, az volt a baj. Aztán úgy döntök, inkább írok egy email-t és holnap, majd a dedikálás és az interjú után telefonálok anyának. Gyorsan megírom az emailt, majd előszedem a szokásos hálóruhámat, ami egy egyszerű, fehér színű pólóból és egy fekete rövidnadrágból áll, kikészítem a másnapi ruháimat, aztán átöltözöm és ágyba bújok. Kissé izgatott vagyok a másnap miatt, ráadásul hiába vagyok fáradt, mikor lekapcsolom a villanyt, nem tudok elaludni. Egyre csak azt a gyönyörű szempárt látom magam előtt. Muszáj újra látnom, vagy meg fogok őrülni. Vajon minden este dolgozik, vagy csak hétvégén? Ma hétfő van. Talán hétvégén ráér majd. Muszáj holnap este is elmennem a klubba! Sokáig forgolódom, mire képes vagyok elaludni.
~*~
Reggel sokáig alszom, azért az időeltolódás rendesen megviselt. Mégiscsak nagyjából fél nappal van korábban itt, mint Londonban. Mikor megnézem a telefonom, kiderül, hogy már délelőtt tizenegy is elmúlt. Sóhajtva ülök fel, majd úgy döntök, ideje életet verni magamba. Az interjú délután háromkor kezdődik, addig még magamhoz kéne térnem, ennem kéne valamit el kell készülnöm és oda is kell érnem az egyetemre. Bevetem magam a fürdőbe, letusolok, hajat mosok, majd felöltözöm. Egy sötétszürke nadrágot veszek magamra, vajszínű inget és sötétszürke zakót. Nyakkendőt nem kötök, az már túlságosan elegáns lenne. Tévhit, hogy minden meleg férfi rózsaszínben, meg szivárványszínű ruhákban jár és folyton picsog, meg illegeti magát, mint valami manöken. De sajnos rengetegen vannak, akik szinte kérkednek a másságukkal, aztán fel vannak háborodva, ha az emberek elhajtják őket. Én szerényen meghúzódom, a legtöbb embernek eszébe sem jutna, hogy nem a nőket részesítem előnyben. Persze, a rajongóim, a szüleim, a szerkesztőm, a lektorom és a közeli barátaim tudnak róla, de nem csinálnak ügyet belőle, ahogy én sem. Ilyen vagyok, de sosem vertem nagy dobra, mindössze nem titkolom el, ha valaki rákérdez.
Mire elkészülök, majd az étteremben megebédelek, már indulnom is kell az egyetemre. Nem szeretnék elkésni, az senkinek sem lenne jó, főleg nekem nem. Nem szeretek késni, az megbízhatatlanságra vall. Taxit hívatok a recepcióssal, megadom az egyetem nevét és pontosan három előtt tíz perccel meg is érkezem. Fizetek, majd belépek az egyetem kapuján. Megállapítom, hogy nem sok minden változott, az alapító szobra még mindig a helyén áll, talán több a bokor és néhány új fát is ültettek az elmúlt években. A parkban diákok és diáklányok csevegnek, majd mikor elhaladok egy csapat fiatal lány mellett, észreveszem, hogy szájtátva néznek, összesúgnak, az egyik elpirul, egy másik pedig gyorsan több fényképet készít rólam. Rajongók. Udvariasan rájuk mosolygok, biccentek, aztán folytatom az utamat.
Az épületbe érve köszöntöm a portást, akit nem ismerek. Úgy tűnik, Mr. Lawrence nyugdíjba ment. Igaz, már akkor is öreg volt, amikor én idejártam. A nagy előadó felé veszem az irányt, mikor pedig odaérek, bentről már hallom a csevegés hangjait. Sokan vannak, úgy tűnik. Végül benyitok, mert mintha az én nevemet mondták volna. Mikor kinyitom az ajtót, minden szempár rám szegeződik. Az előadóterem tele van diákokkal, és persze a média képviselőivel. Ők foglalnak helyet az első két sorban, mögöttük tömött sorban a diákok és néhány tanár. A rajongók csillogó szemekkel néznek rám, és nem egynél észreveszek egy, vagy több könyvet, amit magukhoz szorítanak. Elmosolyodom, majd a pódium felé pillantok, ahol egy asztalt látok és két széket. És az egyik széken az az ember ül, akiről nem hittem volna, hogy ilyen hamar viszontlátom. Ő is meglát, és a szemei elkerekednek, arca egészen fehér színűvé válik, kis híján az asztalon heverő jegyzetfüzetét is lesodorja a földre. Ez Axel! Ezek szerint ő lenne Adyn Oritz? Ez meglepő, bár akkor már értem, miért ilyen rémült. Halvány mosollyal, ruganyos léptekkel indulok meg felé, mire remegő tagokkal áll fel. A vakuk villognak, a diákok sóhajtoznak, az újságírók már a diktafonjukat és laptopjukat készítik elő.
- Jó napot kívánok mindenkinek! - mondom udvariasan a nézőseregre és Adynre nézve. - Köszönöm, hogy eljöttek! Lucius Cornwell vagyok. - Aztán kezet nyújtok Adynnek, amit ő kis tétovázás után elfogad. - Köszönöm, hogy meghívott erre a rajongói találkozóra.
- Én… én köszönöm, hogy eljött, Mr. Cornwell – mondja akadozva a férfi, mintha nem találná a hangját. - Foglaljon helyet… kérem!
- Köszönöm! - huppanok le a székre, nem messze tőle. - De hívjon egyszerűen Luciusnak. Bár én talán nem vagyok olyan jóképű, mint a Harry Potter regényekben szereplő névrokonom – nevetek fel lágyan, mire a diákok is velem kuncognak.
Adyn nem nevet, az arcán a zavar, a szégyen és a félelemmel vegyes riadtság váltakozik. Valószínűleg fél, hogy esetleg kitudódik a titka, de én biztosan nem fogom elmondani senkinek. Kíváncsian nézek rá, várom, mit fog tenni.
- Nos… akkor talán… talán… kezdhetnénk is az interjút – mondja végül Adyn. - Lucius… miért döntött úgy, hogy író lesz? Mi motiválta erre?
- Nos, Adyn – mondom, miközben látom, hogy a diákok sóvárogva néznek rám, a firkászok pedig minden szavamat rögzítik –, tudja, mindenkinek van valami hobbija, vagy mondhatjuk perverziónak is – kacsintok rá, amiből tudja, mire célzok. Látom, hogy elsápad. - Más kérdés, hogy némelyek, mint például én is, ebből elég pénzt tudunk összekaparni és még némi hírnévre is szert tehetünk.
Látom, hogy teljesen elsápad a szavaim hallatán, én azonban úgy teszek, mintha semmit sem vettem volna észre. Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, hiszen nem ez a célom. Én csak egy interjú miatt jöttem ide.
- Igazság szerint – folytatom az előbbi gondolatmenetet –, mindig is imádtam a könyveket és egy idő után észrevettem, hogy a fejemben vannak történetek, amelyek kikívánkoznak. Egyszerűen meg akartak születni, én pedig úgy döntöttem, megírom őket. Persze, arra sosem gondoltam, hogy lesznek olyanok, akik kíváncsiak is lesznek rá. Az első regényem, a „Meztelen vágyak” megjelenése után engem lepett meg a legjobban, hogy egész szépen szerepelt a brit ranglistán. Azt hittem, senkinek sem fog kelleni, csak azért, mert férfi írta. Tudja, a legtöbb homoerotikus regényt valójában nők írják, és vajmi kevés közük van a valósághoz. Inkább vágyálmok, fantazmagóriák, mintsem valósághű történetek.
- Szóval, ön valóban meleg? - kérdi kíváncsian, mintha ez tegnap este nem lett volna egyértelmű.
- Igen, valóban homoszexuális vagyok – válaszolom. - De ezt nem szeretem nagydobra verni. De nem is titkolom. Ha valaki rákérdez, őszinte vagyok. De ez nem azt jelenti, hogy bárkire is csorgatnám a nyálam – mosolyodom el.
Adyn zavartan néz rám, mintha eszébe jutott volna a tegnap este. Nekem is az jár a fejemben, de nem mondom ki, most csak célozgatok rá. És nagyon is élvezem.
|
| ryukia | 2019. 11. 11. 02:29:39 | #35670 |
 Karakter: Adyn Oritz/Axel
Megjegyzés: Andronak [Kezdés]
Zúgó fejjel mászok ki az ágyból. Hány óra lehet? Mit is kellene csinálnom? Valami Egyetemmel kapcsolatos. Még szerencse, hogy ma nem kell órát tartanom. Az elemzést se fejeztem be ráadásul a PPT sincs kész. Biztos kérdőre fognak vonni a hallgatók. Ígértem hogy szombatra fennt lesz az oldalon, hogy tudjanak készülni a vizsgára. Erre már vasárnap és semmivel sem vagyok előrébb. Pedig általában tűpontos vagyok. Tegnap nagyon elintéztem magam az Orchidban. Még emlékszem, hogy meghívtak olyan négy-öt körre és... borravaló. Úgy dereng mintha elég sok összejött volna, de már semmi sem tiszta. Megszédülök ahogy felkelek. Franc egye meg! Miért kell nekem mindig felelőtlenül inni? Tény, hogyha a vendégekkel vedelek, akkor egyenes arányban nő a borravaló is, mert több időt töltök velük, de azért tartanom kellene a mértéket. Nem rám vall, hogy ilyen szétesett legyek. Bár amióta... Szóval ki tudja, hogy egyáltalán mi vall rám igazán. Belenyúlok a földön lévő fehér farmer zsebébe, hogy kivegyem belőle a tegnapi esti zsákmányt. Hiszen ez alig 50 dollár.. A kétszerese szokott lenni. Ebből még a villanyszámlára sem telik. Sőt enni se fogok tudni belőle a héten. A franc essen belé! Földhözvágom a "pénzköteget".
Rettenesen szédülök. Segítségül veszem az ajtófélfát, nekitámaszkodom, hogy ellökhessem magamat a fürdőszoba irányába. Épphogy átesem a küszöbön. Gyorsan belekapaszkodom a fürdőköpenyembe, hogy ne fejeljem le a sarokkádat. Uh, szörnyen nézek ki. Látom meg magam a tükörben. Karikás szemek, kócos haj, ami bűzlik a cigifüsttől és az alkoholtól. Alkaromon lila foltok. Ezek szerint tegnap a rúdon voltam fent. Te jó Ég! Ha erre sem emlékszem akkor ki tudja még mit művelhettem... Brr.. Beleborzongok. Nem is akarok ezzel foglalkozni. Ha jobban belegondolok lehet hogy így egyszerűbb. Ha képszakadásig iszom magam, nem kelek bűntudattal. Lezuhanyozom. Az lesz a legjobb. Vonom le a következtetést. A számban alkohol és valami keserű szájíz kavarog. Ja valószínűleg a megbánás. Megmosom a fogaim, mielőtt bemásznék a zuhanyfülkébe. Megugrom amikor a tűzforró víz megüti a mellkasomat. Állítok rajta egy kicsit. Máris jobb. Becsukom a szemem és lehajtom a fejemet a zuhanyrózsa alá. A víz jólesően simogatja minden porcikámat, a zúgás is enyhült egy picit. Mostmár csak enyhén kavarog a gyomrom. Lássuk csak. Mit is kell ma csinálnom. Ahogy tisztulnak a gondolataim egyre több minden ugrik be. A PPT, elemzés, óraterv, rá kell telefonáljak a zeneiskolára, hogy nem kérem a termet. Ez a tanítványom is visszamondta az óráit, egyszóval mégegy pénzszerzési lehetőségnek lőttek. Nem tudom, hogyan fogok így kimászni a szarból... Lehet hogy több éjszakát kéne bevállalnom a bárban. Persze, akkor meg nem fogok tudni helyt állni az Egyetemen. Az sokkal fontosabb. Csak be kéne fejezni azt a doktorit és máris komolyan vennének. Írni egy-két könyvet és meg lenne oldva az életem. Ahj, könnyű ezt mondani. Könyvírásról jut eszembe... Nekünk író-olvasó találkozónk lesz kedden. Lucius Cornwellel. Ez az amit elfelejtettem. Már három hete elküldtem neki az emailt. De még nem küldtem a pontos helyszínt és az időpontot. Azt mondta szívesen jön és beszélget a diákokkal. A helyzet az, hogy nagyon sokan írók vagy irodalmárok akarnak lenni a bölcsész szakon. Az túlzás mondjuk, hogy sokan. Eleve nincsenek sokan. Nem igazán érdekli ezt a generációt az olvasás. Amíg nem erotikáról van szó. Ezért reménykedem, hogy sok arcot fogok látni a találkozón. Cornwell könyvei, hogy is mondjam, eléggé expicit fajtából valóak. Emlékszem, hogy az Egyetem kapott egy tiszetelet példányt, mert az iró itt tanult nálunk elvileg. Gondolkozás nélkül levettem a polcról és elolvastam. El is gondolkoztam utána, hogy lehet nem vagyok száz-százalékig heteroszexuális, de hamar meggondoltam magam a sok disznót látva a Wild Orchidban. Vajon milyen ember lehet az, aki ilyen könyveket ír? Vajon heteró? Biztos nem, túl realisztikus, ahogyan megjeleníti ezeket a kapcsolatokat...
Elzárom a vizet. Máris sokkal jobban érzem magam. A tükörből is egy élőhalott helyett, mostmár csak egy vámpír néz vissza rám. Ennem kell valamit. Az összes vér távozott az arcomból. Magamra dobok egy törülközőt és kislattyogok a papucsomban a nappali-konyhámba. Nézzük mit rejt a hűtő. Sajt, vaj.. három napos pizzamaradék. Nem túl tápláló. De ezzel kell beérni. Sajtos pirítóst fogok csinálni akkor. Gyorsan összedobom. Öntök mellé egy kis narancslevet. Kihozom ezer éves laptopom a hálószobámból és lehuppanok az eblédlőasztalhoz. Apró agglegénylakás egyik csodája, hogy egy íróasztalnak sincsen hely sehol. Na nem mintha tudnék venni egyet. Na és természetesen, a papírokat se nagyon tudom hova tenni, úgyhogy a nappali padlóján vannak kupacokban. Hétfői órákhoz, keddi órákhoz... innen kell nekem a táblázat meg az óratervkezdemények. Már előző héten is Csehov drámákkal foglalkoztunk, bár ez nem törzsanyag, de gondoltam tartsunk egy kis koponyatágítást. Bár nem nagyon érdekli a diákokat a dolog sajnos. A fél csoportomat lassan egy hónapja nem láttam.
Felnyitom a laptopomat. 10:32. Annyira nincs is késő. Egészen időben vagyok. Így talán be fogom tudni fejezni, amit ma be kell. Először is az emailek. Harapok bele a sajtos piritósba. Mhm. Nyami. Másnaposan esküszöm még egy gourmet reggelinek is elmenne ez a száraz kenyérből és enyhén penészes sajtból készült undormány. Másnaposan mondjuk minden elmegy. 10 olvasatlan email. Az nem annyira sok. Minimum 30-ra számítottam. Pozítív csalódás. Ebből ahogy látom 4 diákoktól jött, hogy merre leledzik az a bizonyos PPT. Mára meg lesz, de nem fogom megíratni a vizsgát diákokkal hétfőn ez biztos. Toljuk egy hetet. Igazságtalan lenne. Na de mivel magyarázom. Prof. bácsi nem tudta befejzni az előadás elkészítését, mert vetkőznie kellett a Wild Orchidban és nagyon kiütötte magát a "show" után, úgyhogy nem tudta szombaton befejezni PPT-t. Szorri skacok! Persze. Nevetek fel. Röhejes. Bár biztosan megmosolyognák. Valamit majd kitalálok holnap én amondó vagyok. Nézzük csak. Jött az igazgatóságtól egy email. Végre! Az író olvasó találkozó helye és ideje. Akkor ezt ahogy van továbbítjuk Cornwellnek. Nagyszerű, egy dolog kipipálva. Megnyitom a megkezdett PPT-t és hozzá is látok. Csak be kell másolnom az elmúlt órákon elhangzott információkat. Hamar meg lesz. No meg a telefonok lebonyolítása. Az új óratervek. Ha gyors vagyok este hatra kész leszek és lesz időm futni. Mosolyodok el. Gyakran hiszem úgy, hogy a futás tart életben. Kitisztítja a lelkem. Úgy érzem, hogy teszek valami hasznosat, fejlődök. Egészséges vagyok. Mondom ezt úgy, hogy közben penészes-sajtos-szikkadt kenyeret eszem. Persze szeretem a munkám. (A nappalit!) De le tudok fáradni amikor a negyedik előadást készítem aznap. Ráadásul pályakezdőként meg sem fizetik. Vicces. 34 évesen pályakezdő vagyok. Minimálbért kapok mert nincs meg a doktorim és ki akarna olyan professzor előadására beülni, akinek nincs ott a neve előtt a Dr.
***
6:20. Na végre készen vagyok. Ez nem volt semmi. El is felejtettem, hogy ennyi plusz információt mondtam el. Mondjuk Dosztojevszkiről aztán órákat tudnék mesélni a hallgatóknak. Persze valószínűleg elaludnának rajta, de én jól szórakoznék. Az a lényeg, hogy minden megvan holnapra. Ezt már szeretem. Sokkal jobban érzem magam, ha minden az élén van. Holnap az első órám 10-től lesz, úgyhogy még van időm egy jó kis vasárnap esti futkorászásra. Semmi extra, mert még mindig egy kicsit másnapos vagyok, de mozogni azért kell. Legalább egy keveset. Nyújtózom egyet. Reccsen egy nagyon a hátam. Ezaz! Olyan jó érzés több óra után felállni az asztal mellől. Etgy pöppet éhes is vagyok, de majd eszem, ha hazaértem futás után, mert különben felfordulna a gyomrom.
Bemegyek a szobámba és előszedem a futóruhám. Egy szürke mackónadrág és pulcsi, fekete sportcipő, fehér poló. Ilyenkor ősszel, egy kicsit hűvös van este, meg hideg is, úgyhogy jobb lesz ha most felveszem a pulcsit. Csak egy üveg vizet és a lakáskulcsomat viszem mmagammal. Ennyi. Semmi telefon vagy eletronikus eszköz. Ilyenkor kikapcsolunk.
Bezárom a bejárati ajtót és a lift felé veszem az irányt. Bár ne kellene holnap este dolgoznom a bárban. Másnap van az író-olvasó találkozó. Nagyon rossz lesz macskajajjal menni rá. Ráadásul borzasztó időpontban van. Az óráim után. Akkor leszek a legnyúzottabb. Pedig toppon kellene lennem, mert én fogom meginterjúvolni Cornwellt. Ma délután megírtam egy egész oldalnyi kérdéssort. Annyi biztos okés lesz arra a két óra hosszára. Meg még dedikálás utána. Pittyen a lift, és már nyílik is. Kilépek belőle. Megtartom a liftajtót a hölgynek babakocsival.
- Csak nem futni megy Mr. Oritz? – kérdezi az átlósan alattam lakó barna hajú, kissé molett anyuka. Csak a vezetéknevét tudom, de bájos asszony.
- De igen. - mosolygok rá, és segítek betolni a babakocsit. Ikrei vannak és egyedül él, nem tudom hogyan csinálja. Elképesztő nőszemély. - Honnan tudta Mrs. Miller? - kacsintok egyet, mire a hölgy felnevet, szeretem amikor meg tudom mosolyogtatni az embereket.
- Meg kell hogy mondjam, hogy a vizesüveg és a bemelegítő elég árulkodó. Szép estét Mr. Oritz. - integet miközben megnyomja a harmadik emelet gombját.
- Önnek is Mrs. Miller – integetek és már kint is vagyok az ajtón.
Már sötét van. Hiába ilyenek ezek az őszi esték. Magamba szívom a friss levegőt. Hát igen. A negyedik elemeten felesleges ablakot nyitni, mert az erkély felől csak a cigifüst jön be a szomszédtól. Utálom a bagót. Lassan tempósan kezdek futni. Elsuhannak mellettem a lakó kerület padjai, a közterületi kukák. Elvétve egy-egy szerelmespárt látok meg. Olyan régen volt már komolyabb kapcsolatom. Nem is tudom szerettem-e istenigazából bárkit. Mit kell olyankor érezni? A pillangókat? Vagy egyszerre féltést és vágyat? Fogalmam sincs. Az eddigi kapcsolataim mind nagyon laposak voltak. Közben ráfordulok a főútra és a járdán futok tovább. Itt azért már eléggé folyik az élet. Bárok, éttermek, boltok. Rengeteg ember van az utcán. Mind végzi a maga dolgát. Taxik suhannak. Van aki már az esti bulira készül és miniszoknyában, magassarkúban tipeg a szórakozóhely felé. De vannak olyanok is, akik még csak most fejezték be a munkájukat és öltönyben igyekeznek haza a családjukhoz. Hogy irigylem mindet! Akinek van ideje, kedve, pénze szórakozni. Azokat talán a legjobban akiknek családjuk van. Nekem is volt, amíg Mama... Két egész blokk után már rendesen érzem a combomat és a vádlimat. Már a légzésem sem egyenletes, úgyhogy muszáj lesz ma kevesebbet futnom, mint szoktam. Balra indulok meg. Sajnos tudom, hogy ez mit jelent. Ez az a bizonyos sikátor. De kénytelen vagyok, ha hamar haza akarok érni.
- Axel! - kiabál felém Kain már látszólag ittas állapotban. Na csak ő hiányzott! Szintén egy férfi táncos az Orchidban. Bizony. Ebben a szűkös kis sikátorban van az éjjeli munkahelyem. És hála az égnek nekem pont erre rövidebb hazajutni. Reménykedtem benne, hogy senki nem lesz itt, aki felismerne, de ezek szerint alábecsültem népszerűségemet. - Azt hittem szabad napot vettél ki mára. Ennyire hiányzott a munka, haver? - felnevet. Gyorsan elfutok a hely mellett. - Gyere már be egy italra ha már itt vagy, ne fuss el! - visszafordulok.
- Csak egy kis esti futást tartok éppen erre jártam és gondoltam megnéztem mennyien vannak itt. De látom nélkülem kong a hely az ürességtől. Kitartást! - intek és már fordulok is vissza. Valami káromkodás szerűséget hallok magam mögött. Biztos szidta az anyukámat. Hát szidja ha akarja, nekem aztán oly mindegy. Nem mintha benne lett volna az életemben érdemlegesen. Az hiányzott volna, hogy bemenjek és holnap is másnapos legyek az óráimon. Isten ments! Majd iszom Kainnel egy pohárral holnap este. Akkor tuti megbocsájt. Érdekes, hogy nem melegbárnak van meghirdetve, de mégis több férfi táncos van, mint női. Ráadásul a vendégek nagy százaléka is férfi. Meg persze nem heteró. Azért van női vedégekből is bőven. Gondolom ezért nem akar a főnök buzibárt csinálni belőle mert így több a bevétel.
Olyan tizenöt perc múlva már otthon vagyok. Nyitom is az ajtót, aztán bevágom a szennyesbe az izzadt edzőcuccot. Nagyszerű. Holnap mosni is kell. Beugrom a zuhany alá és gyorsan lecsapatom magam. Ha lenne egy kutyusom, akkor futhatna velem. De kár, hogy nincs! Adyn hova gondolsz? Hiszen magadat is csak épp hogy el tudod tartani, nemhogy egy kisállatot. Könyörgöm...
Pizsamában esem be az ágyba. Azt mondja. 21:00. Nagyon jó. Alszunk tíz órát. Rámfér. Úgysem fogom tudni rendesen kipihenni magam holnap éjszaka. Jobb lesz ha azt az adagot ma is beépítem. Ránézek a telefonomra. Kaptam egy SMS egy ismeretlen számról
feladó: +44 20 645-3231
tárgy: Találkozó
Köszönöm! Még Londonban megkaptam az emailjét, de már nem volt időm válaszolni a gép indulása előtt. Így elmentettem a telefonszámát, ha nem probléma. Ma este 8-kor szállt le a gépem. Ott leszek a kijelölt helyszínen, a kijelölt időpontban kedden.
Lucius Cornwell
Válaszolok gyorsan. Megírom neki, hogy nem probléma, hogy elmentette a számom hiszen én vagyok a kapcsolattartó pont ezért voltak megírva az elérhetőségeim. Aztán felteszem tölteni a telefonom, már csukom is be a szemeimet és elmerülök az álmok kellemes világában.
***
Pittyeg a telefonom. Ezek szerint kelni kell. Sokkal többet aludtam, mint eddig. Akkor hogyhogy mégis fáradtabbnak érzem magam? Mindegy. Kikászálódom az ágyból. Iszom egy kis narancslevet. Tegnap este nem is ettem semmit. Valahogy a futás után nem voltam éhes. Megvajazok egy kenyeret és gyorsan bevágom. A táskámat és a mai ruhámat már előkészítettem tegnap, úgyhogy azokkal nem kell foglalkozni. Reggeli után irány a fürdőszoba. Gyorsan megmosom a hajam és a fogam. Hajszárítás. Sokkal jobban nézek ki. Egészen emberi fejem van. Nagyszerű. Felöltözöm, felkapom a cuccomat és irány az Egyetem. 9:00. Időben is vagyok. 50-re ott is leszek.
Pont elérem a metrót. Ma egészen simán megy minden és még New Yorkhoz képest kevesen is vannak ezen a reggeli járaton. Ez egy jó napnak indul. Majd véget ér, ha megkezdődik a műszakom az Orchidban. Fancsalodom el.
Leszállok az Egyetem állomásán és már bent is vagyok. A portás int egyet, mire én bólintok, mert a kezem sajnos tele van. Több hallgató is köszön nekem. Itt legalább megkapom a nekem járó tiszteletet. El is várom. Elvileg mégiscsak én volnék a professzor. A 119-es előadó felé veszem az irányt. Út közben két lány állít meg. Látszólag barátnők, a keddi órámon vannak. Másodévesek. Sajnos a nevükre nem emlékszem. Azt hiszem a barna hajú, akinek egy kereszt van a nyakában az Samantha. De a szőke hajút nem jegyeztem meg. Nem tudom, hogy vették fel őket ide, de nem sok minden van azokban a csinos kis buksikban.
- Mr. Oritz. - kuncog a szőke. - Samantha kérdezni akart valamit az órájával kapcsolatban. Játszik a hajával. Nem tartom magam testbeszéd-fejtőnek, de azért még én is levettem, hogy flörtörni szeretne velem. Sajnos nem játszunk ilyet az Egyetemen! Nincs jobb jegy valakinek a két szép szeméért!
- Jó reggelt lányok! Gyorsan mondjátok kérlek, mert órám lesz öt percen belül és elő kell készüljek. - darálom a száraz tényeket, de egy félmosollyal az arcomon, hogy azért ne tűnjek jégcsapnak.
- Ugye nem írjuk meg kedden a dolgozatot? - pislog rám kék szemeivel könyörgően Samantha. - A Professzor úr nem tette fel nekünk a PPT-t, úgyhogy egy nappal kevesebb volt tanulni. - vigyorog.
- De igen. A keddi csoporttal megírjuk. A jegyzeteitekből tudtatok tanulni a PPT-m pedig csak kiegészítés volt. Azt ma átnézhetitek. - kacsintok egyet. Lefagy az arcukról a mosoly és durcás szemekkel néznek rám. - A héfőiek nem írják meg, úgyhogy ti lesztek az elsők. Mindent bele. - kikerülöm őket és bemegyek a terembe. Ahogy gondoltam. A csoport felét mintha elnyelte volna a föld. Sóhajtok egy nagyot. Ez a nap is hosszú lesz.
***
Az öt órás metrón megyek hazafelé. Ez is elég eredménytelen nap volt. Szinte már fáj, hogy egyetlen egy hallgatónak sincsenek saját gondolatai. A stréberebbek utánanéznek előre az óráknak és csak felolvassák nekem a véleményeket amiket online találtak. Nem könyvtárban olvasták, nem ők találták ki. Szégyen. A régebbi generációnak még sokkal több lelkesedése volt az irodalom iránt. Ez a két kislány is csak át akar menni. Az órámon is, meg ahogy láttam rajtam is. Mitől ennyire túlfűtöttek a mai fiatalok. Megrázom a fejem.
Közben hazaértem. Lepakolok és lerogyom az ágyra. A szerdai, csütörtöki és pénteki óratervek következnek. Fel is nyitom a laptopomat. Tudom, hogy az ebédlőasztalnál kellene megírnom, de egyszerűen nincs semmi kedvem ott görnyedni, úgyhogy itt az ágyban fogom befejezni az egyetemi munkát a hétre. Ez sajnos már így lesz. 10-ig meg kell lennem. 11-től műszak. Szerintem be is tudom fejezni három óra alatt legalább a szerdai és a csütörtöki anyagot. Muszáj vagyok.
***
10:40-kor kapok észbe, hogy mennem kellene az Orchidba. Gyorsan lecsukom a laptopom. Kész sem lettem, de muszáj vagyok elindulni, mert nem érek oda. Felkapok egy inget meg egy nadrágot. Semmi extra. Ott lesz egy 10 percem összekapni magam. Fújok magamra egy kis parfümöt. Már kint is vagyok az ajtón. Remélem nem leszek leszidva. Egek!
- Mr. Oritz? Hova ilyen későn? Csak nem légyottra megy? - Hallom meg a szomszéd néni cigarettától rekedt hangját. Na ő az aki miatt nem lehet szellőztetni. Banya.
- De igen Mrs. Ravenhood, shh.. - ráteszem mutatóujjam az ajkaimra. Jelezve hogy ez titok és már pattanok is be a liftbe. Az hiányzik, hogy a vén szipirtyó megtudja mit művelek. Na akkor az egész lakóközösség tudni fogja, hogy pénzért vetkőzöm. Nem is tudom hogyan sikerült eltitkolnom egészen idáig.
11:05-re érek be, ami egészen elviselhető. A sikátor felőli "művészbejárón" osonok be. Liáék már a színpadon vonaglanak. Én vagyok az utolsó szám. 8 órakor kezdődik a műsor és én 11:20-kor megyek fel a színpadra. Rázom magam vagy három percig, vetkőzöm, utána az összes táncossal együtt elvegyülünk a tömegben és üdvözöljük a vendégeket. No meg iszunk velünk. Abból van a jó pénz. Több profit a bárnak, több fizetés nekünk a hét végén. Persze vannak olyanok is akik egy kicsit több dologra hajlandóak pénzért, de idáig azért én még nem süllyedtem. Bár ha pénzügyileg így folytatom, akkor ki tudja, hogy mire leszek képes egy kis borravalóért.
- Hellóka! - hallom meg Gina kényes hangját, mikor belépek az öltözőbe. (Nincsen külön férfi meg női. Az luxus lenne.) Egy bögyös vörös. Tökéletesen illik rá Jessica Rabbit imidzse. Ha nem tudnám, hogy nem így van, biztosan azt hinném, hogy róla mintázták a rajzfilmfigurát. - Nem késtél el egy egészen pindúrkát? - rám sem néz, csak próbálja levakarni azt a több kiló csillámot amit a szemére kent. Egyébként minden táncos sminkel itt. Én is szoktam púdert feltenni, ha nyúzott vagyok de körülbelül ennyi. Ha mást is csinálnék szerintem a golyóim két mérettel összébb mennének. Legalábbis én úgy érezném.
- De igen elkéstem. Amíg a főnök nem tudja addig rendben van ugye? - huppanok le a Gina melletti öltözőasztalkához és vetek a nőre egy sokat sejtető pillantás. Ölik a táncosok egymást eléggé errefelé. Ha nem figyelsz akkor simán kitolhatnak veled.
- Tőlem aztán nem fogja megtudni. - vonja meg a vállát, aztán felém nyújta a whiskeys üveget. A mi munkánkat nem lehet józanon csinálni. Kell az alkohol akár mennyire is szégyellem. - Amúgy is te vagy itt a sztár! Ha késnél se akarna Brian kirúgni. Nélküled fele annyian lennének a bárban. Az nem lenne jó senkinek. Nekünk is emeled a fizunk. - küld felém egy már fájóan hamis mosolyt. Nem tudom mire ilyen féltékeny, amikor ő is nagyon népszerű a vendégek között. Nyújtanám neki vissza az üveget. - Idd meg nyugodtan, nekem az már nem kell mára!
Nem is foglalkozom tovább vele. Ha azt mondja nem kell, nem kell. Meghúzom az üveget. Úgy félig lehetett. De ennyi kell belém, hogy ellazuljak. Hamar megérzem, mert ma is keveset ettem. Teszem is fel a púderem, megigazítom a hajamat. Miután kész vagyok a sminkkel átvedlek a preparált rendőrszerkóba. Ma ilyet játszunk. Fel is kapom a gumibotot és elpróbálok vele egy pár mozdulatot. Lia és Kain esnek be az öltözőbe lihegve. Páros számuk van. Mindig nagyon felhúzzák a közönséget, szóval nincs nehéz dolgom.
- Na mi van haver? - pacsizik le velem Kian. - Jót futkostál tegnap este? Ügyesen leráztál. - vigyorog. Bocsánatkérően ránézek, lepacsizunk. Jóban kell lenni vele, mert ha nem lennék rég kirúgtak volna innen. Kitalált volna valami hihetetlen sztorit, hogy adóellenőr vagy beépített zsaru vagyok. A főnök meg még el is hitte volna neki. - Teltház van. Mindenki rád vár. - kacsint rám.
- Tényleg nagyon sokan vannak, úgyhogy gondoltam ma bent leszel. - mosolyog rám Lia. Kedves lány. Nem is tudom, hogy mit keres itt. Bár mindenkinek megvan a maga története.
- Ha megbocsájtotok. - kapja fel a táskáját Gina. Az ajtó felé tipeg.
- Már mész is? - kérdezem. - Nem fogsz ki egy vendéget mára? - csodálkozom, mert Gina mindig talál valakit, aki jól megfizeti. Nem vall rá, hogy csak úgy lelépjen még a vendékkel való vegyülés előtt. Utána hamar felszívódik egy jól tejelő pénzes VIP-val.
- Ma Briannel megyek haza. - mondja az ajtónak, nem is nekünk. Ez kettő dolgot jelent. A főnök nem lesz bent egész este, és Gina végre megfűzte. Már több hónapja kerülgeti, mint macska a forró kását, de nem történt semmi. Jó nekik. Szép is a szerelem. Már ha ez tényleg az.
- Hát nem lepődtem meg. - vonja meg a vállát Lia.
- Én sem. - válaszol Kain. - Na de láttam egy kis barna göndör hajú csajszit, aki szerintem ma estére kapható lesz. - kajánul vigyorog, legszivesebben öklendeznék, de visszatartom – Elvisszük Lia? - Igen ők párosban tolják és nem is ez a legdurvább, ami errefelé folyik.
- Örülök, hogy a társasalgás szerves részét képezhettem, de ha megbocsájtotok mennem kell vonaglani a gumibotomon. - küldök egy mosolyt feléjük. Felnevetnek.
- Azt még hallom hogy motyognak valamit, de egy pár méter után a dübörgő zenétől már semmit. Elhalkul a szám és a pultos bemondja a "művésznevemet" a mikrofonba. Kellően becsiccsentve lépek ki a színpadra. Elvakít a reflektor. Indul a zeném. Ritmusra tekerem a testem, miközben csábító pillantásokat vetek a tömegre. Sikolyok hangzanak fel. A színpad elejére csúszom és széttépem a felsőmet. Egy lány előttem visongat, úgyhogy végigsimítok az arcán és rákacsintok. Mire ő még jobban elolvatd és egy ötöst csusszant az övembe. Ezt követi vagy négy kéz. Nem tudom melyik kihez tartozik, csak engedem, hogy a jól megérdemelt borravalót odaadják nekem. Hát ki vagyok én, hogy titltakozzam? Visszatáncolok a színpad közepére. Egy kígyó kecsességével és kínzó lassúságával vonaglok a zene ritmusára. A mellkasomban dobog a mély basszus. Leveszik a fényeket. Lekapom a nadrágot is. Mostmár csak egy lángvörös férfitanga van rajtam. Mikor a reflektorok újra felgyulladnak a tömeg megőrül. Erotikusan végignyalom a gumibotot, majd végighúzom a testemet és bedobom a tömegbe. Most jön a táncos rész. Egy perces koreográfia. Egyre több és több borravalót adnak. Mielőtt észrevenném vége számnak. Visszamegyek a színfalak mögé. Na ezen is túl vagyunk. Kicsit szédülök. Lehet sok volt az a fél üveg whiskey, úgy hogy nem ettem semmit. Na mindegy. Felnevetek. Kapjunk fel valamit és irány a tömeg. Felveszem a fehér ingem és egy feszes bőrnadrágot.
Kint már várnak. Többen is meghívnak egy italra. Hogy tudnám visszautasítani őket? Minél többet iszom annál több lesz a fizu és annál kevésbé fogok emlékezi mit műveltem ma este is. Na és persze annál inkább készen leszek holnap a találkozón.
- Axel.. azt hiszem, hogy ez a tied. - nyújtja felém valaki a gumibotot amit a szám alatt belöktem a tömegbe. Ez olyan mint amikor elkapják a menyasszony csokrát. Felnevetek és a szememet az illetőre emelem. Egy hosszúhajú tengerkék szemű szemüveges pasas áll szemben velem. Egy picit magasabb vagyok nála. De ebben nem vagyok biztos. Helyes csávó. Levonom a következtetést hogy ferde.
- Köszi. - kacsintok rá és végigsimítom a bal karját mire ő elcsodálkozik. - De megtarthatod. Ajándék és csak a tied.. ha szeretnéd... - súgom a fülébe és küldök felé egy bugyiszaggató félmosolyt. Tessék. Az a megélhetésem, hogy langyikkal flörtölök. Szánalmas. Remélem megfőztem a pasast mert kell a borravaló. Az ilyet bárhol felismerem. Nem vagyok ma született bárány. Rengeteg ilyen beállítású férfi jár itt. Páran már fel is kínálkoztak nekem. Gondolkoztam már el a dolgon, de van egy olyan érzésem, hogy csávót dugni számomra maximum elméletben izgató.
- Köszönöm. - mosolyodik el és bal keze a derekam köré tekeredik. Egyből felszökik a szemöldököm. A gumibottal végigsimít a felsőtestemet... mi a... - És mi lehet még az enyém, ha szeretném? - súgja a fülembe mire végigfut a hátamon valami kellemes borzongás. Mit művel ez velem. Hirtelen köpni nyelni nem tudok.
Szerkesztve ryukia által @ 2019. 11. 11. 16:50:51
|
| Andro | 2015. 08. 30. 07:17:29 | #33402 |
 Karakter: Gilbert Harada
Megjegyzés: (Aidennek) VÉGE!
Sajnos eltűntél, és hiába várakozok reagra. Kár, peidg érdekes játék lett volna. :(
|
| Andro | 2015. 04. 26. 11:21:30 | #32793 |
Karakter: Gilbert Harada
Megjegyzés: (Aidennek)
Nem értem, minek kell anyáéknak pont most New Yorkba menni, és engem is miért visznek magukkal. Már jól beilleszkedtem az itteni egyetemre, és ha nincsenek is barátaim, legalább senki sem zaklat. Semmi kedvem menni, de anyáékkal lehetetlen tárgyalni. A fejükbe vették, hogy a végén bajom eshet, ha egyedül maradok. Ami… talán igaz is. Még mindig félek, sőt, rettegek, hogy az az alak visszajön, és megint ”olyasmit” fog velem tenni. Persze, senkinek sem beszélek a rémálmaimról, még Dr. Raymondnak, a pszichiáteremnek sem. Feleslegesen aggódna, és megint nyugtatókat, meg altatókat írna fel, amik úgysem használnának semmit. Anyáék is csak pánikba esnének, pedig nem velük történt a dolog. Tudom, hogy óvni akarnak, és hálás vagyok nekik.
– - Gil, kész vagy? – áll meg anya az ajtóban, miközben a bőröndömbe próbálom tuszkolni az utolsó pár pólómat. – Ideje indulnunk.
Felnézek rá, és bólintok, majd sikerül lezárnom a bőröndöt. Öt év, ennyi ideje nem beszélek. Képtelen vagyok rá, pedig próbálkozom, de egyszerűen nem jön ki hang a torkomon. Semmi, se egy nyögés, se egy árva hangkezdemény. Így megtanultam jelbeszéddel kommunikálni, vagy néha tátogok, ha nem értik, esetleg leírom, amit akarok. Sokan néztek már siketnémának, vagy értelmi fogyatékosnak, de nem számít. Egyáltalán nem számít a dolog, mert rajtam kívül senki sem tudja pontosan, hogy mi történt azon az éjszakán. Még a szüleim sem, bár tudom, hogy van róla némi fogalmuk.
Végül minden megvan, bőröndök a csomagtartóban, mi a kocsiban, és indulás a reptérre. A Heathrow-ra, természetesen, ahonnan már csak egy tíz órás repülőút, és le is szállunk majd New Yorkban a Kennedy repülőtéren. Apámat New Yorkba helyezte a cég, amelyiknek dolgozik, anya és én pedig elkísérjük. Az átiratkozásom megtörtént, sőt, már egy új pszichiáterrel is felvették a kapcsolatot annak reményében, hogy segíthet nekem. Ami az iskolát illeti, minden gond nélkül felvettek a legjobb new yorki divatiskolába, ahová egyébként nehéz bejutni. De úgy tűnik, a rajzaim és a kész ruhaterveim meggyőzték őket. Valamint a kész ruháimról készített képek és a bemutatkozó videóm. Utóbbi természetesen jelbeszéddel, és feliratozva. Nem csináltak belőle ügyet, nem én leszek az egyetlen ”nem normális” diák az egyetemen. A dékán úgyis azt írta, hogy sokkal fontosabb a tudás, a tanulni akarás, az elszántság és a tehetség, mint az, hogy valaki normális-e, vagy sem. Igen, én nem vagyok normális, de fura mód, ez fel sem dühít. Hiszen végül is, igaz.
– - Nem felejtettél otthon semmit? – kérdi hirtelen hátrafordulva anya, ahogy a városi forgatagban suhanunk.
– - Mindenem megvan – jelelem neki, mire ő csak bólogat.
– Nos, ha még sincs meg valami, majd megvesszük New Yorkban – teszi hozzá apa. – Azt mondják, az a legnagyobb város az USA-ban.
Vállat vonok. Engem nem érdekel, csak legyünk már túl az egész hacacárén. Tök mindegy, hogy hol tanulok, és hol néznek teljesen hülyének. Az egész nem számít.
~*~
Két nap telt el, mióta eljöttünk Londonból. Berendezkedtünk, az iskola azonban csak hétfőn kezdődik. Mivel vasárnap van, anyáék pedig vásárolnak, úgy döntök, én is engedélyezek magamnak egy kis szabadságot. Még fel kell fedeznem a környéket, ráadásul szeretném megnézni végre magát az egyetemet is, ahová járni fogok. Ráadásul tudni szeretném, mennyi idő alatt érek oda, hiszen nem lenne jó elkésni már az első nap. Nem vetne rám túl jó fényt. Anyáéknak hagyok egy üzenetet, hogy elmentem körbenézni, aztán fogom a kis hátizsákom, és nyakamba veszem a várost.
Ó, igaz is, még nem is mondtam. Mivel apa elég jól keres, a Central Park közelében bérelünk lakást, aminek nagyon örülök. Kedves, régies, olyan igazi new yorki ház, amilyenből egyre kevesebb van. A lakók is normálisnak tűnnek, és szerintem simán elkönyvelnek egy magának való fiatalnak, aki nem igen beszél. Viszont legalább nem faggatóznak, ami kifejezetten előnyös. Gyűlölöm a kíváncsi alakokat.
Mindenfelé üzletek, bárok, guruló hot-dog standok, rengeteg autó és még több ember. De ezt már Londonban is megszoktam. Egy térképet is hoztam magammal, biztos, ami biztos, így viszont tutira turistának fognak nézni. Annyi baj legyen. Megkeresem a buszmegállót, ami nagyjából öt percre van a háztól. Innen indul az a busz is, amivel az egyetemre fogok járni. Sokan vannak a megállóban, úgy tűnik, rengetegen kihasználják a jó időt, pedig még alig köszöntött be a március. Sajnálom, hogy pont az első év vége előtt kellett eljönnöm, de jobb ez így, legalább rendesen be fogok tudni illeszkedni. Az idő szép, napos, bár kissé hűvös, így az ingem fölé egy dzsekit is vettem. Igen, ez vagyok én; bakancs, farmer, ing és dzseki. Leendő divattervező létemre nem szeretem a csicsás, feltűnő holmikat, amiért néha a többiek csipkelődtek is velem Londonban. De egy idő után fel sem vettem.
A busz végre megjön, türelmesen megvárom, míg az idősebbek felszállnak, majd én magam is felkapaszkodom a lépcsőn. Bérletet már akkor vettünk anyuval, amikor megérkeztünk, hogy ne legyen rá később gond. Hely persze nincs, így kénytelen vagyok állni, de azért a négy megállóért nem is érdemes leülni. Egyébként is, így nem kell majd tolakodnom az emberek között, ha le akarok szállni.
~*~
Végre megérkezem a megfelelő megállóba, ahol leszállok. Előveszem a térképet, és azt böngészve próbálok rájönni, hogy hol is vagyok, illetve, merre is kéne mennem. Ha jól látom, akkor mindössze háromsaroknyira vagyok az egyetemtől. Elindulok, miközben a térképet bámulom, de néha azért felnézek, hogy ne menjek neki senkinek, és lássam is, merre sétálok. Már csak két sarok, és ahogy látom, megélénkültek az emberek. Sőt, fiatalabbak is, nagyjából velem egykorúak. Ezek szerint ez lehet az egyetemi negyed, ha jól sejtem. Akkor jó felé megyek. Bólintok, majd a térképre nézek. Ha minden igaz, a következő sarok után kell befordulnom, és meglátom az iskolát is. De aztán, amikor végre be akarnék fordulni az utolsó saroknál, valaki nekem jön, de olyan hirtelen, hogy esélyem sincs reagálni, már esek is hátrafelé. Ösztönösen teszem hátra a kezeimet, így legalább nem esek nagyot, amikor a hátsóm földet ér. Fáj, a könyökömön landoltam, de azt hiszem az ijedtség nagyobb.
– - Ne haragudj, nem akartam – hallok meg egy hangot, és mikor felnézek, egy nagyjából velem egyidős fiú néz vissza rám. – Jól vagy? Nem ütötted meg magad? – kérdi aggodalmas hangon, miközben a kezét nyújtja nekem.
A fejem rázom, majd elfogadom a felém nyújtott segítő jobbot, ő pedig segít felállnom. Így jobban meg tudom szemlélni. Nálam magasabb, barna hajú és szemű, csinos arcú, szemüveges fiú áll előttem. Nem tűnik túl izmosnak, de azért a teste még a melegítőn keresztül is jól kidolgozott. Úgy tűnik, éppen futás közben jött nekem, legalábbis a ruházata alapján erre tippelek. Igazán jóképű fiúnak mondanám. Elengedi a kezem, és igencsak bűnbánó arccal néz rám.
- - Minden rendben? – kérdi, mire bólintok. – Biztos? Nem fáj semmid? Ne hívjak orvost?
- - Minden rendben, semmi szükségem orvosra – jelelem a fiúnak önkéntelenül, mire a fejét csóválja.
- Sajnos, nem értem a jelbeszédet – mondja kissé tagoltan.
Sóhajtok, már felkészültem az ilyesmire, így a zsebemből előkapok egy kis jegyzetfüzetet és egy tollat, majd írni kezdek: ”Minden rendben, nem kell orvost hívnod. Nem ütöttem meg magam annyira.”
Mikor végzek, odafordítom neki az írást, hogy el tudja olvasni. Bólint, mikor elolvassa, és az arcán mintha megkönnyebbültség futna át. Tudom, mire gondol, így egy újabb mondatot írok oda: ”Nem vagyok siketnéma, csak jelenleg képtelen vagyok a beszédre.”
– - Ó, értem – bólint, mint aki pontosan tudja, miről is van szó, miután elolvassa a következő mondatot. – De mindenképpen szeretnélek valamivel kárpótolni, amiért neked mentem. Elvégre az én hibám volt az egész. A nevem amúgy Aiden Williams. A tiéd?
– - Gilbert. Gilbert Harada – írom a papírra. Miközben fogalmam sincs, hogy mi a fenének mondtam is meg, hogy hogy hívnak. Hiszen nem is ismerem, nem tudom, hogy miféle alak. Nem bízhatok benne.
|
| oosakinana | 2013. 03. 20. 20:39:01 | #25414 |
Karakter: Cody Diesel
Megjegyzés: (Kainak)
Egy újabb megbízást kaptam a kapitányságon. Be kell épülnöm egy szervezetbe, ahol megérzésük szerint illegális dolgok mennek. Szeretem az ilyen dolgokat. A főnök mindig azt hiszi, hogy vele vagyok, miközben pont, hogy ellene dolgozok. Ezért szeretem, hogy két nő van az életemben, mert veszélyes és ott van, hogy ha valamit rosszul csinálok, akkor lebukok, bár nem mintha nagyon érdekelne, mert van helyettük más, akivel szórakozhatok.
Meg adták, hogy hova kell mennem, így most oda tartok. Bekopogok az irodába, majd be is megyek, mert nem akarok túl sokat teketóriázni. Amint meglát, int, hogy menjek közelebb én meg leülök vele szembe.
- Rendben nagyon szépen köszönöm mihamarabb nyélbe ütjük, amit tudjuk. Visz hall. – leteszi a telefont, majd rám néz mosolyával, amivel azt hiszi, hogy megpuhíthat vagy levehet a lábamról? – Miben tudok segíteni?
- Csatlakozni szeretnék az üzlethez! – mondom komolyan és egyből a tárgyra térve.
- Milyen üzlethez? – most komolyan hülyének akar nézni? Nagyon jól tudja, hogy mibe akarok beszállni.
- 20%-os részesedést akarok! – de nem fogom felvilágosítani, ezért csak azt mondom, hogy mennyit akarok.
- Értesz a régiségekhez és tudod használni a fegyvereket? – mosolyodik el. Végre, hogy felfogta miről is van itt szó, mert bizony, most komoly pénzekről.
Szégyen lenne, ha nem tudnék bánni a fegyverrel, mivel vizsgám is van belőle, bár ezt nem fogja megtudni, max ha rájön, hogy micsoda vagyok. Bólintásomra ki vesz egy mappát, majd elém tolja,
- Ne késs. Elmehetsz – feláll, majd kezet fog velem. Akkor ezek szerint meg kaptam a munkát. Ennél egyszerűbb beépülésem még soha nem volt.
Ott is hagyom és megyek megnézni a mappát, ahol az egyik régiséget kell átvennem és megvizsgálnom. Igyekszek a helyre, mert az időpont elég húzós, amit megadtak, de megérkezek még egy kicsivel hamarabb is, de az meg kit érdekel? Itt vagyok és kész.
Megérkezik az emberke is és elkezdem nézni az árut. Nagyon gyanús nekem, mert nem úgy néznek ki, mint ki kéne nézniük. Túlságosan csillognak ahhoz képest, hogy antik darabok. Nem fogom hagyni, hogy ezzel csesszék el az első bevetésem. Már készülnék komolyabb dolgokra lépni, mint mondjuk megölni őket, de pont ekkor szólal meg a sziréna, aminek következtében elkezdek menekülni a helyszínről.
Amikor már biztonságban érzem magam, megállok és kifújom magam, de ekkor kakas kattanását hallom a fejem mögött. Megfordulok, és a csávóval találom szembe magam, akinél bent voltam és egy fegyvert szegez rám.
- Elbuktál… - szólal meg végül a főnök. - mondtam neked, hogy ne szúrd el, mert fontos üzlet. Csak egy jó indokot mondj, hogy miért ne lőjem szét a fejedet! – ez most remélem nem komoly, hogy le akar lőni.
- Csőbe húztak… - mondom komolyan, mert tényleg így volt. Nem én tehettem, hogy az a köcsög mit csinált.
- Igen? És amíg te nem jelentél meg simán intéztem a kis ügyeimet anélkül, hogy bármi lett volna és a rendőrök nem okoztak gondot! – képtelenség, hogy gyanút fogott volna, de ezeknek most tényleg nem én szóltam.
- Az áru amúgy is hamis volt! – jelentem ki, mire elveszi a fejemtől a fegyvert.
- Gratulálok tökéletesen csináltad. A rendőrök csak szívatás volt minden újonccal eljátszottam, hogy teszteljem, hogy viselkednek éles helyzetben és az áru tényleg hamis volt – akkor tévedtem, hogy könnyen ment. - Azt, hiszen itt az ünneplés ideje – jelenti ki, majd megjelennek még páran.
Nem tudom, hogy mit akarnak,d e amikor beszállunk egy kocsiba és a szállásra megyünk, már nincs több kérdésem. Nem zavar senki, csak bulizni akarok, ha már lehet, meg este dugni egy jó kis nővel.
- Sake-t mindenkinek – kiabálja el magát, amikor már a házban vagyunk. Meg is jönnek a kis szobalányok, akik igazán kedvemre valóak. Olyan kis szépek az egyikőjük ma este az ágyamban fog élvezkedni ez már teljesen biztos.
Az italozás közben még sztorizgatnak is, amiket csak hallgatok és élvezem, hogy több mindent meg tudok róluk, mert így lesz elég anyagom hozzájuk.
- Nos, még nem tudjuk, a nevedet – mondja nekem a főnököcske.
- Cody Diesel – mutatkozok be az álnevemen.
- Cody tőled jobbra – kezd el bemutatni az embereket, akikkel együtt kell, majd dolgoznom. - Ő itt Yoshi fedőneve Herceg szerintem meg sem kell kérdezned miért, jobbra ő Sen. – mutat egy másik srácra, aki tényleg full fekete majdnem. - fedőneve Éjszaka. Utána, pedig Aki – mutat az utolsó emberkére. - mellesleg ő az az elmebeteg tag, aki felcserélte a hajfestéket a samponommal azért lila a hajam. – akkor úgy néz ki vigyáznom kell a hajamra, ha nem akarok kéket vagy esetleg rózsaszínt. - Mindegy az ő álneve Ősz és legvégül én. A nevem Shunsuke de hívj csak Shun-nak én vagyok, a Fekete sárkány, hogy miért az maradjon, még titok – mosolyodik el, majd végig simít az államon, amin nem kicsit ledöbbenek.
El is megy tőlünk, és a többiek elkezdenek hülyéskedni addig én csak iszogatok egy keveset, mert úgy érzem, hogy józannak kell maradni, ha nem akarok balhét. Amikor megérkezik egy fekete selyem kimonóba, csak meglepődök. Jól áll neki, de nem értem, hogy ez engem miért érdekel esetleg?
- Ne aggódj, mindnek van, csaja – mondja nevetve. Most kéne felszólalnom, hogy nekem kettő is van. - úgy döntöttem lesz még egy próba, hogy bevegyelek-e – jelenti ki. Túl hamar elbúztam magam. Amikor viszont kioldja a ruhát és egyenesen a földre hull le és meztelenül áll előttem még a fejemet is elfordítom. - Le kell feküdnöd velem! – na erre nem számítottam, így most teljesen le vagyok döbbenve. - Egyikkel sem feküdtem le. – mutat a srácok felé, de kit érdekel komolyan? - Ezzel a kiváltsággal csak téged tisztellek, meg – bár ne tennéd. Nem akarom. Mami kérlek ments meg. - Ha zavarban vagy elvonulhatunk – behúz a hálóba. Nem csak én vagyok meglepődve, de még a srácok is. A szobában elfekszik, és maga felé húz, én pedig csak kerek szemekkel nézek előre. - Gyerünk Cody… - kezd el kuncogni - Mihez fogsz most kezdeni? – amint meglátom, hogy végig nyal az ajkain, mint ha áram csapott volna meg mászok le róla.
- Semmit nem fogok csinálni. – jelentem ki. – Hetero vagyok. A nőket szeretem és nem a pasikat. – jelentem ki komolyan. – Ha csak emiatt nem veszel be a bandába, akkor így jártam, de nem foglak megdugni. – mondom komolyan visszavéve az álarcomat.
- Jól meg gondoltad a dolgokat? – néz rám, amire csak elfordítom a fejemet, mert nem akarom a farkát figyelni.
- Teljes mértékben. – Mondom komolyan, majd kimegyek és inkább felvéve a cuccomat hagyom el a házat, vagyis hagynám, de ha nem jönne ki utánam.
- Most ugye nem gondoltad komolyan, hogy elmész? – Jön a kérdés, pedig elég egyértelműen hangzott, amit mondott.
- Te mondtad. Én nem foglak téged megdugni. – mondom komolyan, amire el is fintorodok, de ő csak felnevet.
- Nyugi a következtetést, csaj te vontad le rosszul. – mondja nevetve. – Ne légy már ilyen. Maradhatsz, csak dughatnékom van és olyan jó partinak tűntél, de ha nem hát nem. – mondja vigyorogva, de érzem, hogy ennek lesz még hátulütője, aminek nem fogok örülni.
- És mi a csel? – teszem fel a kérdést.
- Ugyan már. Nincs itt semmilyen csel. – még mindig vigyorog, ezért nem érzem, hogy jó lenne nekem a továbbiakban. – Ennyire nem bízol bennem Cody? – néz rám.
- Senkiben sem bízok, csak magamban. – jelentem ki komolyan, ami igazából igaz. Nem szeretek másokban bízni, mert abból csak baj van.
- Ez nem jó, de akkor majd itt meg tanulsz bízni bennünk. – kacsint rám. – De most már menj a szobádba. Holnap meló lesz és korán szoktunk kelni. – jegyzi meg és a szobájába megy én meg csak nézek. Melyik lenne az én szobám?
Elkezdem a lakást körbe járni, és meglátom kiírva az ajtókra a neveket. Megérkezek egy Cody feliratúhoz, ami mellé oda van tűzve, hogy a vörös démon. Ezek most komolyan gondolják, hogy ez lesz a nevem csak azért, mert vörös a hajam? Ezt azt hiszem holnap reggel sürgősen meg kell beszélnem velük, de most ideje lepihenni.
Bemegyek a szobába, majd szinte azonnal bedőlök az ágyba és el is alszok. Kicsit elfáradtam a mai nap történéseiben.
~*~
Másnap arra ébredek, hogy valaki elkezd mozgatni.
- Hétalvó kelj fel. – lassan kezdem el nyitogatni a szememet és a főnökkel találom szembe magam.
- Ébren vagyok. – mondom még full kómásan.
- Igen azt látom. Még jó hogy mondtam, hogy korán kelünk. – jegyzi meg és mintha rossz kedve lenne, amit nem értek, hiszen tegnap még nagyban vigyorgott.
- Mi ez? Iskolába kell menni, hogy ilyen korán kell felébredni? – kérdezem meg tőle, bár választ nem várok tőle és megpróbálok feltápászkodni, majd elkezdek nyújtózkodni, miközben reggeli merevedésem olyan szépen sátrat csinál, hogy csak na.
- Szép termetes dákóval rendelkezel. Remélem használni is tudod. – jegyzi meg, amire észbe kapok és leülve magamra kapom a takarót.
- Magamra hagynál, kérlek? – nézek rá szinte egyből felébredve. Utálom, ha megjegyzést tesz, főleg, hogy tudom, hogy full buzi. Engem egy ilyen meg se környékezzen. Nem akarok tőlük semmi, most jelen pillanat egyedül csak nyugalmat szeretnék…
- Szeretném végig nézni, ahogy felöltözöl. – mondja vigyorogva, de tök semlegesen nézek rá. Fent kell tartanom az álarcomat, vagy túl hamar kiismernek, és az nem lenne jó, mert akkor oda lenne a teljes álcám is és rájönnének, hogy valójában mi is vagyok.
- Ahogy gondolod, de ne merj hozzám nyúlni. Az este így is rémálmom volt, amiután letámadtál. – mondom neki, amire csak elneveti magát.
- Ennyire nem lehetsz finnyás, te kölyök. – felhúzom az egyik szemöldökömet. Szerintem kettőnk közül ő a fiatalabb nem pedig én, de hát hagyjuk meg neki.
- Tényleg akartam mondani, hogy remélem nem komolyan adtátok nekem azt a nevet, ami az ajtómra ki van rakva. – jegyzem meg.
- Miért talán nem tetszik? – jön közelebb, amikor már a pólómat veszem át.
- A vörös démont csajoknak szokták adni. – mondom komolyan. – A vörös tigris már kicsit jobban tetszik, ha már a vöröshöz ragaszkodtok. – mondom komolyan, mert tényleg így gondolom és remélem, hogy tényleg meg fogják változtatni, mert ha nem akkor ki fogok lépni és nem fog érdekelni, hogy az lenne a feladatom, hogy lebuktassam őket.
|
| Kai | 2013. 03. 04. 20:05:51 | #25268 |
Karakter: Shunsuke Okawa
Megjegyzés: Cody-nak~oosakinana Kezdés
Reggel álmosan nyomom le az órát. Semmi kedvem nincs, felkelni sokkal inkább lustálkodnék még itt az ágyban. De a munka sajnos nem vár meg főleg nem az én világomban.
Egy gyors tusolás után egy szál törölközőben caplatok le a konyhámba ahol friss reggeli és kávé fogad. Evés közben gyorsan elolvasom, az újságot majd magamra kapom öltönyömet és elindulok a cégbe. Egy nagy felhőkarcoló előtt állok, meg ahol egy fiatal fiú már veszi is el tőlem a kulcsokat, hogy leparkoljon a kocsival. Ahogy belépek, mindenki előre köszön, nekem én pedig egyenesen a legfelső szintre az irodám felé veszem az irányt.
Imádom a kilátást, amit nyújt nekem az én saját vackom, de most sajnos csúnya papírkupacok takarják el a lélegzetelállító látványt. Sóhajtva foglalok helyet és kezdek neki a munkának. A délelőtt hamar eltelik és szinte le sem vettem a telefont a fülemről viszont egyre elégedettebb és elégedettebb leszek.
6 éve mikor megszöktem az apámtól egyenesen idejöttem és eldöntöttem, hogy túlszárnyalom őt. Ennyi év elteltével végre sikerül, lassan de biztosan a porba tipornom, hogy minden egyes piti kis üzlettársát magamhoz csábítok, és egyedül marad. Épp egy telefonbeszélgetés közepén vagyok, mikor kinyílik az ajtó és egy élénkvörös hajú férfi lép be az ajtón. Kezemmel magamhoz intem, mire helyet foglal velem szemben.
- Rendben nagyon szépen köszönöm mihamarabb nyélbe ütjük, amit tudjuk. Visz hall- mosolyodom el és leteszem, a telefont- Miben tudok segíteni?- nézek a velem szemben ülő férfira. Ahogy közelebb jött látom, barnásszürke szemeit és, hogy a zakó alatt izompolót hord. Nem rossz párosítás nyalom meg az ajkaimat.
- Csatlakozni szeretnék az üzlethez!- feleli határozottan a szemembe nézve.
- Milyen üzlethez?- nézek rá szórakozottan és hátradőlök a székemben.
- 20%-os részesedést akarok!- mondja arcátlanul.
- Értesz a régiségekhez és tudod használni a fegyvereket?- mosolyodom el. Egyre jobban élvezem ezt a gyereket. Felkeltette az érdeklődésemet.
Csak bólint, egyet mire én kinyitom a fiókomat és előveszek, egy dossziét elé tolom.
- Ne késs-, mondom-, elmehetsz-, állok fel és kezet fogok vele.
Kíváncsi vagyok rá, hogyan fog teljesíteni az első ügyén. Ez egy nagyon fontos szállítmány nekem és szeretném, ha nem tenne keresztbe az én kis alvilági ügyeimben. Miután elment sietve kapom fel a telefont és gonosz mosollyal arcomon, elégedetten teszem le a telefont.
Délután végre kiszabadultam a mókuskerékből és azonnal ledobtam az unalmas zakó összeállítást. Felvettem egy csőnadrágot, tornacipőt és egy pólót. Így azért mégiscsak könnyebb futni plusz így kevésbé sejtik, hogy ki lehet a vezér.
Hamarabb a megadott időpontnál már a dokknál vagyok és figyelem az újoncot, ahogy átmegy, vagy épp megbukik a vizsgán. Hirtelen a rendőri szirénák zavarják meg a munkáját és sietve elmenekül én is a nyomában vagyok, majd amikor biztonságos távolságba jutott megpihen. Kibiztosítom fegyverem és a fejéhez fogom. A kattanásra fordul felém.
- Elbuktál…- jövök ki a sötétségből- mondtam neked, hogy ne szúrd el, mert fontos üzlet. Csak egy jó indokot mondj, hogy miért ne lőjem szét a fejedet!- teszem ujjam a ravaszra.
- Csőbe húztak…- mondja mozdulatlanul, de az elszántság nem tört meg a tekintetében. Egy csepp félelem sincs benne, ez tetszik.
- Igen? És amíg te nem jelentél meg simán intéztem a kis ügyeimet anélkül, hogy bármi lett volna és a rendőrök nem okoztak gondot!- nézek rá dühösen.
- Az áru amúgy is hamis volt!- mondja dacosan. Elveszem a pisztolyt a fejétől és megölelem.
- Gratulálok tökéletesen csináltad. A rendőrök csak szívatás volt minden újonccal eljátszottam, hogy teszteljem, hogy viselkednek éles helyzetben és az áru tényleg hamis volt- mosolygom- Azt, hiszen itt az ünneplés ideje- jelennek meg mögöttem a barátaim 3 másik fiú, akik eddig a sötétből figyeltek engem és óvták az életemet.
Beszállunk a nem messze parkoló kocsiba majd egyenesen a lakásomhoz hajtunk.
- Sake-t mindenkinek- kiabálom és megjelennek a szobalányok, akik tálcán hozzák az italt. Ezek után storyzgatunk egy kicsit. Nem is igazán hasonlítunk egy veszélyes yakuza bandára sokkal inkább, mint egy család olyanok vagyunk. Leginkább azért van ez, így mert nem akarok úgy bánni az embereimmel, mint a kutyákkal.
- Nos, még nem tudjuk, a nevedet- mondom ránézve.
- Cody Diesel- feleli kurtán.
- Cody tőled jobbra- mutatok tőle jobbra, egy szőke férfira, akinek kék szemei vannak, mint egy herceg- Ő itt Yoshi fedőneve Herceg szerintem meg sem kell kérdezned miért, jobbra ő Sen- intek fejemmel a csupa fekete hajú és szemű férfira- fedőneve Éjszaka.
- Utána, pedig Aki- nézek az utolsó tagra, akinek barna haja van és szemei- mellesleg ő az az elmebeteg tag, aki felcserélte a hajfestéket a samponommal azért lila a hajam- erre, Aki zavartan vigyorogni kezd.
- Mindegy az ő álneve Ősz és legvégül én. A nevem Shunsuke de hívj csak Shun-nak én vagyok, a Fekete sárkány, hogy miért az maradjon, még titok- mosolyodom el és végigsimítok Cody állán majd eltűnök a szobámban. Gyorsan letusolok és felkapok egy fekete selyem kimonót és úgy jövök vissza. A fiúk felfütyülnek Cody viszont döbbenten néz rám.
- Ne aggódj, mindnek van, csaja- nevetem- úgy döntöttem lesz még egy próba, hogy bevegyelek-e- kioltom a ruha csomóját és hagyom, hogy lecsússzon először a könyök hajlatomba majd a lábaimhoz. Teljesen meztelenül állok előtte.
- Le kell feküdnöd velem!- mondom és látom, hogy köpni, nyelni sem tud-, Egyikkel sem feküdtem le- intek fejemmel a fiúkra- Ezzel a kiváltsággal csak téged tisztellek, meg- fogom, meg a kezét- Ha zavarban vagy elvonulhatunk-, mondom és behúzom, a szobámba majd becsukom az ajtót. Az ágyra fekszem, és magam fölé húzom.
- Gyerünk Cody…- kuncogom-, Mihez fogsz most kezdeni?- nyalok végig ajkaimon.
|
|
