|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Sado-chan | 2025. 06. 18. 10:56:41 | #36637 |
 Karakter: MD-26
Megjegyzés: Li Hongnak
Olyan békés, főleg, hogy csak ketten vagyunk. Nem mintha romantikázni akarnék vele, de ez valóban kellemes. Talán mindketten lenyugszunk kicsit, ami több szempontból is praktikus lenne, ha nem ugranak állandóan egymás torkának.
Fél szemmel felé pillantok, de ő nem veszi észre, olyan nagyon a gondolataiba van merülve.
- Mi jár a fejedben? - kérdem egy idő után - Nagyon elgondolkodtál.
- Csak ez-az – von vállat- Jelentéktelen dolgok. Mondd csak, télen ti mivel töltitek az időt? Úgy értem, csak szórakoztok, vagy mi.
- Télen is kell dolgozni és vadászni. Az élet nem csak játékból áll. De a gyerekek szeretik egymást dobálni, meg hóvárat építeni.- halványan elmosolyodok. Mi is játszottunk anno. Így vissza gondolva olyan gondtalanok voltunk, ha jobban meggondolom, megfelnőttként is. Mindenkünk megvolt, ami kellett, nem kellett félnünk semmitől...
- Mint nálunk – feleli, mire érdeklődve nézek rá. Nálunk, mint a kolónia, vagy mint anno a saját bolygójukon? - Mi is hógolyózunk, meg hóvárat és hóembert építünk. Meg szánkózunk, síelünk, snowboardozunk és elmegyünk korcsolyázni. Bár most már leginkább csak a kialakított műjégpályákra, hiszen a városon kívül veszélyes a terep egy embernek. Meg minden télen megnézzük a jégszobor kiállítást. Bár gondolom a legtöbb neked semmit sem mond.
- Nem, mi nem megyünk a jégre, mert beszakadhat – nem is értem, mért mennénk a jégre. Itt általában nem elég vastag ahhoz, hogy rámerészkedjünk - Ti emberek nagyon furcsák vagytok.
- A műjég nem szakad be. Meg az igazi jég sem, ha elég vastag. Akkor egy felnőtt ember súlyát is simán elbírja. Gondolom a szánról és a többiről sem nagyon van fogalmad. - a fejem rázom - A szán olyan, mint egy szekér, csak siklik a havon. A sí pedig két léc, amit a lábadra csatolsz és azzal siklasz. De elég nehéz elmagyarázni, ha nem láttad. Nekem nem nagyon megy, a családom mindig a fejét csóválta, hogy béna vagyok. Engem meg nem érdekelt túlságosan egy idő után. Nem lehet mindenki mindenben jó.
- Ti akkor is furák vagytok – csóválom a fejem. Azok alapján, ahogy elképzeltem egész érdekes lehet - Az a szán nevű dolog… Gondolod, hogy meg lehet itt is csinálni?
- Fa kell hozzá, meg fém, hogy a talpa le legyen vasalva és siklani tudjon. Meg egy kötél, amivel húzni lehet és irányítani is. Miért, csak nem ki akarod próbálni? - kérdi vigyorogva
- Még mit nem! - hördülök fel. Nem fogom miatta kinyírni magam!
- Jól van, jól van, ne légy mérges! – legyint, majd a medence peremére könyökölve szemléli a tájat - De tudod, néha annyira rosszul hazudsz.
Csak az orrom alatt mormogok. Itt nem szokás hazudni, nem úgy, mint náluk, persze, hogy nem megy! Bár való igaz. Valójában piszkálja a fantaziámat, mi lehet pontosan az a szerkezet. Bár ezt nem fogom az orrára kötni. A végén még elbízza magát.
Jó ideig nem szólunk egymáshoz. Nem haragból, de mindketten el vagyunk merülve a gondolatainkban. Én a családomra és a kedvesemre gondolok. Sokszor töltöttük itt az időt. Ahogy behunyom a szemem és elképzelem, hogy itt fekszik mellettem egy pillanatra minden megint olyan békés. Olyan, mint régen...
- Szerinted Nylian mikor jön vissza? - hallatszik hirtelen a kérdés
- Ha elég vadat ejtettek – válaszolom. A vadászat nem egy napos elfoglaltság- Ilyenkor télen nehezebb vadászni. De szerintem egy-két héten belül visszaér. Miért?
- Mert megígért nekem valamit – sóhajtja. - Azt mondta, legközelebb, ha hazaér betartja.
- Akkor úgy is lesz – felelem, miközben fel szemmel őt figyelem. Nem kérdezek rá. Bár igazából érdekel kicsit. Mivel nem mondta, valószínűleg nem tartozik rám. Ha engem is érintené, elmondaná.
Jó ideje áztatjuk már magunkat, de azt hiszem lassan ideje kimásznunk. Egyikünknek sem tesz jót, ha szép lassan megfőlünk a medencében. Szerencsére a partján sincs hideg, kellemesen meleg és párás. Elő húzom a magammal hozott pokrócot, majd az élelmet, italt és szépen megterítek. Jól fog esni mindkettőnknek.
- Piknikezni fogunk, vagy mi? - kérdi meglepetten, mire elmosolyodok- Te aztán mindenre gondolsz.
- Gondoltam, ha már elcsaltalak magammal, nem árt a változatosság a falu után. Úgysem nagyon mész sehová – mondom, miközben az ételt osztom ketté. Régen is mindig piknikeztünk úszás után. Bár akkor inkább Edan főzött, vagy a nővéremet kértem meg indulás előtt, hogy készítsen valami finomat. Akkoriban nem érdekelt a gasztronómia... de Edan főztjét imádtam. Jó érzéke volt hozzá - Így most csak az enyém vagy.- nyújtom felé a tányért, és mintha egy pillanatra valóban Edant látnám Li Hong helyen ülni. Aztán, mikor tudatosul bennem, hogy mit mondtam, és kinek, kis híján a tányért is elejtem.
- Rey? - kérdi letéve a tányért. Biztos, hogy félre értette!- Minden rendben?
- Én… ezt… ezt én… nem… nem úgy… szóval… - hebegem idegesen. Most mi a francot mondjak?
- Tudom és ne aggódj, nem értettem félre – mosolyodik el, Bár nyilván most csak engem akar nyugtatni. Ha egy ölelésen úgy kiakadt, valószínűleg ezen is. - Hé, minden oké, ne nézz már ilyen rémülten!
- Én… sajnálom… - sóhajtok fel. Proálom össze szedni magam- Csak kicsúszott a számon. Ne… ne haragudj… Li Hong.
- Oké, semmi gáz – paskolja meg a karomat - Ne aggódj miatta, rendben? Inkább együnk, mielőtt éhen halok.- nem tiltakozok. Én is éhes vagyok, de leginkább csak el akarom terelni a gondolataimat. Mégis mért hittem, hogy ő Edan? Olyan ostobának érzem magam. Még csak nem is hasonlítanak! Nem szólunk egymáshoz, csak a fejünket tömjük. Fél szememet rajta tartom. Egész biztosan azt hiszi, hogy akarok tőle valamit. Engem akar nyugtatni, de egyértelműen látszik, hogy rosszul érintette. Nem csodálkozom rajta.
Miután elfogyasztjuk az ételt össze csomagolunk és elindulunk vissza a faluba. A haza út hangulata is fagyos. Egyikünk sem próbál nyitni sem most, sem a következő napokban. Igazából hálás vagyok, hogy nem zaklat, nem vádol, vagy dühöng. Épp elég pocsékul érzem magam anélkül is. Párszor ugyan próbálkozik beszélgetni velem, de mikor látja, hogy nem vagyok jó passzban feladja a próbálkozást. Félek, nem tudnék most semmi kedveset mondani, egy újabb veszekedéshez pedig nem lenne most lelki erőm.
Hamarosan Nylian és a többi vadász is haza tér. Szép mennyiséget hoztak, az egész falut ellátják hetekre az elrejtett vadak. Épp a mi adagunkért megyek, mikor beszélgetésen kapom őket
-...Apropó! Holnap, ha gondolod, teszünk egy jó nagy kirándulást. Úgy tűnik, végre nyomra bukkantam, de szeretném, ha te is ott lennél.
- Megtaláltad az apját? - kérdem őszinte kíváncsisággal. Megérdemli, hogy megismerje a gyökereit. Szemmel láthatóan megleptem őket, mert mindketten felkapják a fejüket.
- Szeretnél jönni? - kérdi Li Hong, bár mintha nem is igazán gondolná át, mit kérdezett
- Nem, köszönöm- emelem fel a kezeimet- melegebb időben talán, de télen csak a terhetekre lennék. Csak meséld majd el, hogy mire jutottatok- intek, majd Nylian felé fordulok- igazából a húsért jöttem, aztán már itt sem vagyok- az asztalom fekvő csomag felé biccent. A kosaramba helyezem, és már indulok is vissza. Nem marasztalnak, de amúgy sem vágyom most beszélgetésre...
Másnap korán indulhattak, mert mikor felébredek Li Hong már nincs a házban. Nem tudom, mennyi időre mentek, de nem aggódok érte. Nylian remek vadász, kiváló nyomolvasó. Az életemet is rá bíznám. Jó kezekben van. Míg nincs itt én gondozom az állatokat, gyűjtöm be a tojásokat, bár télen csak elvétve találni párat a szénahalmok közt. A falubeliek nem kerülnek, de nemis igazán keresik a társaságom. Az első pár nap még kellemes, utána viszont egyre jobban zavar a magány. Hiába az anyanyelvem, hiába próbálnék beszélgetést kezdeményezni mindig az a vége, hogy valami bugyuta ürüggyel leráznak... tényleg nincs már helyem köztük...
Két hét után, késő esti órákban érkeznek meg végül. Épp Nylian karosszékben ejtőzök, könyvvel a kezemben, mikor nyílik az ajtó.
- Örülök, hogy épségben megjöttetek!- üdvözlöm öket.- A vacsora még meleg, és van még egy kis tea is...
- Köszönjük...- biccent Nylian, de Li Hong szokatlanul csendes. Rám sem néz, kerüli a tekintetem. Talán csak fáradt. Vállat vonok, majd letéve a könyvet felkelek és a konyha felé indulok, hogy vacsorát szedjek nekik. Asztalhoz ülünk, én egy bögre teával, ők egy-egy tál vacsorával a kezükben. Csendben kanalazza mindkettő, ha kérdezek is valamit, tőmondatokban válaszolnak
- Ennyire szörnyű személy csak nem lehetett!- sóhajtom, megunva, hogy fogóval kell kiszednem belőlük minden szót- Ismertem őt? Mondjatok már valamit!
- Ismerted- feleli Nylian- a neve Farian volt- egy pillanat alatt ledermedek- igen, az a Farian. Edan és Li Hong testvérek voltak...- nem mondok semmit, csak felállok és faképnél hagyom őket. Az nem lehet... ez az embergyerek, és a kedvesem... nem lehet...
A ház mögötti padra rogyok le. Zsibbad a fejem... és mégis, annyi minden értelmet nyer így... Edan mindig is testvérre vágyott... az a nő...az embernő, akit haláláig védett... Li Hong anyja... és vele együtt Li Hong... miatta halt meg! Ökölbe szorul a kezem, a karmok a tenyerembe vájnak. Ha ő nem lenne, Edant sem érdekelte volna az a nő... nem kellett volna miatta meghalnia... nem... nem lehetek ilyen önző... Edan vágyott arra a testvérre. Ha ott lettem volna, egész biztosan nekem is örömmel újságolta volna...
- Rey...- felemelem a fejem. Li Hong áll előttem, tisztes távolságba persze, mintha attól félne, hogy neki esek... talán képes lennék rá... nem tudom. Tombol bennem a harag és a fájdalom, de tudom, nem lenne bölcs dolog rajta kiélnem a dühömet... Ha nem tudnám, Edan mennyire szerethette őt már születése előtt... nem érdekelne talán az sem, hogy a párom testvére...
- Így sok minden értelmet nyer... - sóhajtom, erőt véve magamon. Többek közt talán az is, hogy mért láttam helyette Edant többször is. Elvégre... testvérek... basszus... mekkora ennek az esélye?- Szóval... gondolom találtatok élő rokont... -bólint - ez... remek hír...- sóhajtom fásultan- Akkor gondolom van, aki haza vár...
- Nem terveztem oda költözni- jegyzi meg, mikor felállok, hogy vissza menjek a házba- rokon, de nem család... nem sok közöm van hozzá...
- Hozzám sincs... nem vagyunk rokonok. Nem vagyunk egy pár sem... semmi sem köt hozzám, szabad vagy...
- Most komolyan ki akarsz dobni?!- fortyan fel
- Mért akarnálak? És honnan? Semmi sincs köztünk, ami hozzám kötne...
- Én szeretném, ha lenne...- elkapja a karom, amikor ott akarom hagyni
- Tudom... de ezt ne most beszéljük meg... nem akarok semmi olyat mondani, amit megbánnék... de jelenleg csak arra vágyom, hogy kicsit egyedül lehessek... úgyhogy engedj el, Li Hong...- nem válaszol, de teljesíti a kérésemet és elenged. A házba megyek, hogy magamra kapjam a vastag ruhákat, meg pár dolgot, ami kellhet, majd az erdő felé veszem az irányt. Sem ő, sem Nylian nem jön utánam szerencsére. Egy régi relytekhelyet keresek fel, amit még Edannal építettünk, oda vackolom be magam...
Napok, majd hetek telnek el. Sikerül elejtenem egy vadat, de az időm nagyobb részét elmélkedéssel és alvással töltöm. Talán aggódnak már értem, de itt esélyük sincs megtalálni. Ilyen magasan, és ilyen mélyen az erdőben. Próbálom összerakni, mi történhetett akkor régen... Edan a nőt védte, mikor az emberek érte jöttek... nyilván a férj, vagy annak az emberei... sikerrel jártak, és haza vitték a nőt, ő pedig úgy adta elő, mintha elrabolták volna? Talán bosszúból tértek vissza, és mészárolták le őket... a szerelmem, a családom, és a sok ártatlan... valószínű, de csak egy elmélet. Bár ott lettem volna... bár vele haltam volna...
.oOo.
Tavaszodik már, mikor vissza térek a faluba. Legalább már tudom, pontosan mért is halt meg, így mintha, csak egy kicsit, az én lelkem is könnyebb lenne.
-Rey?- hallom meg a hangját, mikor az istálló mellett haladok el- reméltem, hogy vissza térsz... szörnyen festesz- mér végig rajtam, mikor felé fordulok
- Te sem nézel ki valami jól- viszonzom a bókot. Tetőtől talpig tiszta kosz és széna
- Örülök, hogy látlak
- Én is- biccentek, majd a ház felé indulok. Bent lepakolok és ledobom magamról a vastag ruhát, majd mosakodni megyek. Közben fél füllel hallom, hogy Li Hong is bejött, majd amikor felpillantok meglátom őt az ajtóban
- Tényleg nem festesz valami jól... csont és bőr vagy
- Nem jutottam túl sok élelemhez... de ne aggódj, jól vagyok- ragadok törölközőt, majd miután megtörlöm magam a konyha felé indulok
- Nylian nemsokára haza tér... ő is biztos örülni fog neked...
- Remélem- magamhoz veszek pár gyümölcsöt és visszavonulok a hálószobába. Kimerült vagyok... rám fér az alvás. Li Hong persze nem mozdul mellőlem, de most valahogy ez sem tud zavarni. Magamba tömöm gyümölcsöt, majd elterülök az ágyon, ő pedig mellém. Nem mászik rám, csak mellém fekszik. Ennyire hiányoztam neki? Jó érzés, hogy valaki van mellettem... de túl kimerült vagyok most bármihez...
- Hiányoztál...- suttogja. A hangja szomorú, meggyötört. Erről az egyről tényleg nem tehet, nem is vádolom vele. A családját nem választhatja meg senki. Annak azért kicsit örülök, hogy Edan megkapta, amire vágyott, még ha nem is érhette meg
- Edan mindig is testvérre vágyott- mondom halkan- egész biztos megbecsült volna téged...
- Úgy gondolod? Nem tudom, jobb lett volna-e úgy, ha életben maradt volna... - össze rándul a testem. Még szép, hogy jobb lett volna!- te az ő párja lennél most is...
- Valószínűleg esélyed sem lett volna úgy nálam... de lenne helyettem más. Más, aki képes lenne viszonozni az érzéseidet...
- Mi van a te érzéseiddel?
- Nem akarom, hogy legyenek. Nem akarok megint szeretni, és aztán össze törni. És neked sem kellene pont engem kiszúrnod magadnak... ne felejtsd el, hogy nem élek már sokáig...
- 10 év hosszú idő- szorosabban bújik hozzám. Egyelőre hagyom neki. A derekamra kulcsolja a karjait, arcát pedig a nyakamba temeti. Fura érzés, ahogy a lehelete bizsergeti a bőröm. Azt hiszem, jó érzés...
- Li Hong... mire készülsz?- lehelem, mikor az ing alá nyúlva simít végig a mellkasomon. Jó érzés... mint mikor Edan csókolt és simogatott. Nem ellenkezem, mikor a hajamba túr. Az eszem nem akarja, de a testem sóvárog utána, a szívem pedig köztük örlődik. Nem érzek szerelmet, de hazudnék, ha azt mondanám, nem kezdek beindulni. Az oldalamra fordulok, mire szinte azonnal hozzám simul.- nagyon nem jó ötlet...- lehelem, mikor ajkai már csak centikre vannak az enyémektől
- Lehet... de mindketten vágyunk rá...- súgja, majd lágyan csókolgatni kezd. Bele nyögök a csókba, és most először viszonzom. Meglepetten pislog, mikor a dereka köré fonom a karjaim és mohón kezdem kóstolgatni. Nem akarok most semmire sem gondolni, csak sodródni az árral... talán holnap pocsékul fogom magam érezni emiatt, de most jó érzés...
Nem történik konkrét aktus, csak rengeteg csók és annál is több simogatás. Erőm sem lenne hozzá most, és nem is igazán érzem úgy, hogy itt lenne az ideje. Reggel bűntudattal telve ébredek. Úgy érzem, magam, mintha félre léptem volna...
Li Hong még alszik, mikor kimászok mellőle. Az alsó rajtunk maradt, a többi ruhát az ágy alól kotrom elő. Kicsoszogok a konyhába reggelit készíteni. Nagyban dolgozok, mikor hirtelen valaki átölel hátulról. Az egész testem megfeszül
- Ezt légyszi ne...- teszem le a kést, majd lebontom a derekam köré fonódott karjait
- Bocsánat... a tegnapi után azt hittem...
- Egyszeri eset. Jó érzés volt, de jobb, ha nem megyünk tovább...- fordulok felé- nem bántam meg. De nem szeretnék ennél többet egyelőre... így is bűntudatom van miatta
- Nem tettünk semmi rosszat.
- Lehet... de én úgy érzem... és ez nekem elég ok ahhoz, hogy megálljak itt. Tudom, más idők járnak, sokan vesztették el a párjukat, és kezdtek utána új életet... ki miben nő fel. Nekem ez nem megy... legalábbis még nem...
|
| Andro | 2025. 06. 12. 16:57:35 | #36634 |
 Karakter: Song Li Hong
Megjegyzés: (Sárkánykámnak)
- Féltékeny?...
- Azt ne mond, hogy nem tudod, mit jelent?! - csattanok fel. Nem hiszem el, hogy ezt a kifejezést sem ismerik náluk.
- Tudom, hogy mit jelent... - mondja elgondolkodva, mint aki nem biztos benne. - Én is éreztem már hasonlót, azt hiszem... nagyon nem kellemes érzés
- Egyáltalán nem az! - remegnek meg a kezeim. Újra a kezembe veszem a fát, de Rey elveszi tőlem a késsel együtt.
- Múltkor... Kaldernél...
- Ne kezdd megint! - mordulok fel. Ha megint elkezdi, én esküszöm pofán verem és nem érdekelnek a következmények. Fogalma sincs, mit éreztem akkor és még mindig mit érzek.
- Hallgass végig! - csitít, én meg nagy nehezen türtőztetem magam. - Az a csók... jó volt, de eléggé felzaklatott. Álmomban ott voltál te is, aztán újra megtörtént, és... megjelent Edan is. Nem volt féltékeny, inkább örült, azt hiszem...
- És utána? - faggatom, mert kezd érdekelni a dolog. Végre kitárulkozik és nem nekem kell mindent harapófogóval kihúzni belőle.
- Felébredtem... nem értettem, mért álmodok ilyeneket... nem tudtam, mi valós, és mi nem az... nem tudtam, hogy azért álmodok-e ilyet, mert te tettél valamit, míg aludtam... vagy a tudat alattim üzent, hogy baj van...
- Mért lenne baj? Mért baj az, hogy nem vagy kőből? Mért baj az, hogy vannak vágyaid? Ez nem rossz dolog – mondom őszintén és így is gondolom. Még ha nem is érez irántam semmit, akkor is, legalább vannak érzései.
- Nem akarom, hogy legyenek... csak fájdalmat okoznak.
- Csak akkor, ha megpróbálod elnyomni őket – hajolok közelebb és érzem, hogy melegem van. Rey hátrál, az arca piros, mint az érett paradicsom. Majd hirtelen felpattan a székről és rémülten mered rám. Mintha attól félne, hogy rosszat csinált.
- Ideje neki látni a vacsora készítésnek – indul a konyha felé, én meg hagyom. Tereli a témát, de fogadok, hogy ha érzelmileg nem is, de testileg érez irántam valamit. Vagy érzelmileg is kezd belém habarodni. A fene sem tudja, de nem megyek utána, neki is kell egy kis tér.
A vacsora csendben zajlik, nem szólunk egymáshoz. Még csak egymásra sem nézünk. A gondolataimba merülök, majd mikor végzünk, én elmegyek fürdeni. A fürdés lenyugtat, mert valljuk be, én sem vagyok éppen nyugodt. Bennem is dúlnak az érzések, de muszáj türelmesnek lennem. Mintha Rey számára a bátyámon kívül senki sem létezne. Fura így gondolni Edanra, de végtére is a féltestvérem volt. Mikor végzek, még vizes hajjal lépek be a hálóba, ahol Rey egy könyvet olvasva fekszik az ágyon. Mikor meghall engem, hátranéz.
- Néha nem tudom eldönteni, hogy ennyire nem akarsz senkit... vagy csak engem nem akarsz… - mondom tétován.
- Nem tudom… - teszi le a könyveet.
- Ha tudtam volna, hogy beléd fogok szeretni jobban bántam volna veled – mondom remegő hangon, ahogy leülök és a hajam kezdem fésülni. Nem szól semmit csak közelebb csúszik hozzám és kiveszi a kezemből a fésűt.
Fésülni kezdi a hajamat, mire megremegek, de nem húzódom el. Az egész testem remeg, de az érintésére kezdek megnyugodni és a fejem is hátradöntöm. Érzem, hogy a hajamat fonja, de nem érdekel. Talán náluk ez szokás. Olyan, mint valami intim gesztus, vagy mit tudom én. De mindenesetre megnyugtat és ellazít az érintése.
Mikor végez, elenged és visszafekszik én pedig mellé heveredem. A homlokomat a vállának döntöm és valahogy olyan természetesnek hat az egész. Mintha ennek így kéne lennie.
~*~
Mire másnap reggel felébredek, Rey már nem fekszik mellettem. Pocsékul érzem magam, nyúzottnak és kimerültnek. A hajamhoz érek, ami még mindig be van fonva. Szétbonthatnám, de inkább hagyom. Mikor elég erőt érzek magamban, kitámolygok a konyhába. Odakinn már a majdnem kész reggeli fogad.
- Jó reggelt! – szólalok meg, mire Rey hátrafordul és rám pillant. Ő sincs jobb állapotban, mint én, ahogy elnézem. De nem tesz megjegyzést, ahogy én sem.
- Jó reggelt! Mindjárt kész a reggeli – int a fejével az asztal felé, mire letelepszem. Most nagyon jól esne egy bitang erős kávé, de gondolom azt ők nem ismerik. - Mi ez? - fintorodom el, mikor Rey valami lilás színű masszát tesz elém.
- Reggeli... azt hiszem a ti konyhátokban a zabkása áll hozzá a legközelebb. Legalább kóstold meg. A gyümölcstől ilyen a színe. - Beadom a derekam, elvégre nem lehetek udvariatlan. Rey megdolgozott a kajával.
- Az íze jobb, mint a színe – ingatom a fejem pár falat után. Nem olyan borzalmas, de ha ezt eszik a helyiek, nem lesz a kedvencem.
- Ne aggódj, nem kell minden nap ilyet enned, látom, hogy nem ízlik.
- Köszönöm... és a tegnap estét is… - mondom, mert tényleg hálás vagyok neki. Sok mindenen mentünk át és elég szemét voltam vele sokáig.
Nem mond rá semmit, csak megreggelizünk, én pedig az istállók felé veszem az irányt. Van elég munkám most is, hiába van tél. Az állatokat akkor is el kell látni és a tűzifa felhasogatása is az én feladatom, míg Nylian távol van.
Sok a munka és egészen megéhezek, mire végzek. Mikor belépek a házba, finom illat fogad. Azt hiszem, kész az ebéd. Hús és zöldség illatát érzem, ami határozottan boldoggá tesz. Kezdem megszokni ezt az életet és az egyszerű ételeket. Nem is hiányzik annyira a régi életem, a sok szabály, meg az az ember. Rey int, hogy foglaljak helyet, amit meg is teszek. Mintha én lennék a férfi, ő meg a… Inkább kiűzöm a gondolatot a fejemből, mielőtt megtelepedne benne és az ételre koncentrálok. Valamiféle ragunak nézem.
- Ez határozottan jobban néz ki, mint a reggeli – szimatolom meg a gőzölgő fazekat.
- Várd ki a végét – tesz elém egy tányér ételt.
Egész jó hangulatban telik az ebéd és a ragu is sokkal jobban ízlik, mint az a fura, kásaszerű reggeli.
~*~
Nem tudom, hogy hová tartunk, hiába kérdem Reyt, nem árulja el. Egyszerűen magával csal, hogy kissé szellőztessük ki a fejünket. Igaza van, kell a környezetváltozás. Most Kalderrel sem találkozom annyit, mert sok a hó az erdőben és nehéz járni benne.
- Pontosan hová is megyünk? - faggatom immáron sokadjára.
- Mondtam már, meglepetés. - A válaszra elfintorodom, mire ő csak elmosolyodik. Nem nagyon szeretem a meglepetéseket. - Visszanyal a fagyi! Nem tetszik, mi? - Erre nem mondok semmit, csak morgok. Valóban nem jó érzés.
Hamarosan megérkezünk valahová. Meglepetten veszem észre a meleg vizű forrást és a körülötte nyíló, élénk színű virágokat. Mi ez? Egy hőforrás, mint amilyenek a Földön is voltak állítólag? Nem tudtam, hogy itt is vannak ilyenek.
- Megjöttünk – pakolja le Rey a hátizsákot.
- Újabb titkos hely? - kérdem felé sandítva.
- Nem egészen. Ez egy gyógyhatású fürdő, a környező klánok mind ismerik. - Rey elkezd levetkőzni, mígnem csak egy áttetsző, vékony nadrág fedi a testét. Önkéntelenül nyelek egyet az elém táruló látványra. - Telente szokás ide, vagy a többi tóhoz ellátogatni, így úgy gondoltam, beavatlak egy újabb helyi szokásba. - Elindul a víz felé, majd belesétál, én meg megdöbbenve nézem. Olyan gyönyörű, mint egy fehér márványból faragott szobor. Rey visszanéz rám, már derékig a vízben van. - Nem jössz? Kihűl a víz, mire rászánod magad! - vigyorog rám pimaszul.
Elfintorodom a pimaszsága láttán, de én is nekilátok vetkőzni, mígnem csak a nadrág marad rajtam. Egy vékony, ahogy rajta. A víz jóval melegebb, mint amilyenre számítottam, felszisszenek, de nem kellemetlenül forró. Így beljebb merészkedem. Rey már elfoglalt egy lapos követ a forrás alján, mire én is mellé telepszem.
- Tényleg kellemes… - sóhajtok fel. - Hasonlók nálunk is voltak... főleg az öregek és betegek használták. Gondolom itt is… - bólintás a válasz.
- Mint mondtam, főleg a gyógyászatban használják… - mondja Rey, majd behunyja a szemét és hátradönti a fejét.
- Köszönöm, hogy elhoztál ide – mondom hálásan. Tényleg örülök neki, hogy kirángatott a faluból egy kis időre.
- Szívesen…
Sokáig nem szólunk egymáshoz semmit, csak élvezzük a békét és a nyugalmat. A testem hamar megszokja a víz hőmérsékletét és egyre jobban el is lazulok. Vajon ilyen lehetett annak idején a Földön is? Bár az emberek itt is próbálkoztak hasonlóval és tudom, hogy anyám és a férje szoktak gyógyfürdőbe járni, de ez mégis egészen más. Legalábbis szerintem, mert én ugyan be nem tettem volna annak idején a lábam egy ilyen helyre. Most meg itt ülök egy természetes hőforrásban egy ardenivel, akit eleinte megvetettem és csak kínoztam. Elég sok minden történt azóta, hogy Rey hozzám került és én is sokat változtam.
- Mi jár a fejedben? - kérdi hirtelen Rey, mire meglepetten meredek rá. - Nagyon elgondolkodtál.
- Csak ez-az – vonok vállat. - Jelentéktelen dolgok. Mondd csak, télen ti mivel töltitek az időt? Úgy értem, csak szórakoztok, vagy mi.
- Télen is kell dolgozni és vadászni – mondja Rey. - Az élet nem csak játékból áll. De a gyerekek szeretik egymást dobálni, meg hóvárat építeni.
- Mint nálunk – mondom, mire Rey érdeklődve néz rám. - Mi is hógolyózunk, meg hóvárat és hóembert építünk. Meg szánkózunk, síelünk, snowboardozunk és elmegyünk korcsolyázni. Bár most már leginkább csak a kialakított műjégpályákra, hiszen a városon kívül veszélyes a terep egy embernek. Meg minden télen megnézzük a jégszobor kiállítást. Bár gondolom a legtöbb neked semmit sem mond.
- Nem, mi nem megyünk a jégre, mert beszakadhat – mondja Rey. - Ti emberek nagyon furcsák vagytok.
- A műjég nem szakad be – magyarázom türelmesen. - Meg az igazi jég sem, ha elég vastag. Akkor egy felnőtt ember súlyát is simán elbírja. Gondolom a szánról és a többiről sem nagyon van fogalmad. - Újabb fejrázás. - A szán olyan, mint egy szekér, csak siklik a havon. A sí pedig két léc, amit a lábadra csatolsz és azzal siklasz. De elég nehéz elmagyarázni, ha nem láttad. Nekem nem nagyon megy, a családom mindig a fejét csóválta, hogy béna vagyok. Engem meg nem érdekelt túlságosan egy idő után. Nem lehet mindenki mindenben jó.
- Ti akkor is furák vagytok – csóválja a fejét Rey, de látom, hogy érdekli a dolog. - Az a szán nevű dolog… Gondolod, hogy meg lehet itt is csinálni?
- Fa kell hozzá, meg fém, hogy a talpa le legyen vasalva és siklani tudjon – mondom. - Meg egy kötél, amivel húzni lehet és irányítani is. Miért, csak nem ki akarod próbálni? - kérdem ravaszul rávigyorogva.
- Még mit nem! - hördül fel mérgesen és elfordul. De sejtem, hogy ez csak a látszat. Túl kíváncsi.
- Jól van, jól van, ne légy mérges! – legyintek és megfordulok, hogy a két kezemmel megtámaszkodhassak a medence szélében. A virágokat nézem. - De tudod, néha annyira rosszul hazudsz.
Erre csak morog valamit az orra alatt, amin halkan kuncogok. Annyira átlátszó, ahogy próbálja elhitetni, hogy nem érdekli a dolog. Pedig tudom, hogy majd’ meghal a kíváncsiságtól, de túl büszke ahhoz, hogy bevallja.
A virágokat nézem és azon gondolkodom, hogy vajon Edant is elhozta-e ide. Biztosan, hiszen egy pár voltak. Megint belém nyilall a féltékenység, holott tudom, hogy ez röhejes és felesleges dolog. Edan halott, de mégis rosszul érint, hogy Rey életében volt valaki előttem, aki szerette és törődött vele. De nem kérdezhetem meg pont most, amikor ilyen jól elvagyunk itt a forrásban. Nem lenne szerencsés, mert újabb sebeket tépnék fel benne.
- Szerinted Nylian mikor jön vissza? - kérdem kis idő múlva.
- Ha elég vadat ejtettek – hallatszik a felelet. - Ilyenkor télen nehezebb vadászni. De szerintem egy-két héten belül visszaér. Miért,
- Mert megígért nekem valamit – sóhajtom. - Azt mondta, legközelebb, ha hazaér betartja.
- Akkor úgy is lesz – mondja Rey, miközben egy kíváncsi pillantást vet felém. De nem úgy tűnik, hogy rá fog kérdezni a dologra.
Nem is teszi, amiért hálás vagyok. Még nem állok rá készen, hogy elmondjam neki, de egyszer meg fogja tudni. Nylian szerint nem viselné jól a dolgot és én is hasonlóképpen érzek. De ha egyszer kiderül, hogy Edan a bátyám volt… Nem tudom, hogy fog Rey reagálni rá. Valószínűleg nem túl jól.
Végül csak ki kell másznunk a vízből. Még Reynek sem tesz jót, ha túl sokáig üldögél ilyen meleg vízben. Bár hidegvérű lévén, ő jól bírja, nekem viszont már ki kell innen mennem. A víznek hála a partján is meleg van, így megtöröljük magunkat, majd Rey előhúz egy pokrócot és ennivalót, meg innivalót.
- Piknikezni fogunk, vagy mi? - kérdem meglepetten, mire elmosolyodik. - Te aztán mindenre gondolsz.
- Gondoltam, ha már elcsaltalak magammal, nem árt a változatosság a falu után. Úgysem nagyon mész sehová – mondja, miközben megpakol egy tányért és felém nyújtja. - Így most csak az enyém vagy.
Még éppen időben veszem el a tányért, mielőtt Rey a szája elé kapná a kezét és elpirulna. Én is meglepetten pislogok. Ez egy… vallomás volt? Ugye nem? Vagy igen? Vagy…
- Rey? - kérdem óvatosan és leteszem a tányért. - Minden rendben?
- Én… ezt… ezt én… nem… nem úgy… szóval… - hebegi össze-vissza.
- Tudom és ne aggódj, nem értettem félre – mosolyodom el. Pedig de. Ez egyértelműen egy vallomás volt. Szerintem legalábbis, de ezt mégsem mondhatom meg neki. - Hé, minden oké, ne nézz már ilyen rémülten!
- Én… sajnálom… - sóhajt fel. - Csak kicsúszott a számon. Ne… ne haragudj… Li Hong.
- Oké, semmi gáz – paskolom meg gyengéden a karját. Csak úgy barátilag. - Ne aggódj miatta, rendben? Inkább együnk, mielőtt éhen halok.
Nekilátok az evésnek, részben, mert tényleg éhes vagyok. Részben, hogy tereljem a témát és időt adjak Reynek, hogy megnyugodhasson. Sanda tekintettel méreget, mintha bizony én szóltam volna el magam az előbb. Komolyan, mintha azt mérlegelné, mégis mennyire hihet nekem, pedig semmit sem tettem.
A hangulat viszont odalett, így evés után szedelőzködni kezdünk és hazafelé vesszük az irányt. Nem szólok semmit, nem vádolom Reyt, de igyekszem, hogy megnyugodhasson. Tudom, hogy még mindig pocsékul érzi magát és nem lennék meglepve, ha megint bedepizne. A szavakat nem nekem szánta, tudom jól. Hanem Edannak, mert talán a pillanat hevében hirtelen összekevert vele. Talán hibásnak érzi magát, pedig nem az.
~*~
Kifejezetten nem tetszik a hideg, amikor visszatérünk a faluba. Fagyos, mint a köztünk levő hangulat, amit hiába próbálok felmelegíteni. Az elkövetkezendő néhány nap csendesen telik. Én ugyan próbálok beszélgetést kezdeményezni, de Rey mindig kitér előlem. Nem tudom, mit tegyek és mikor egy héttel később Nylian is megérkezik, ő is tanácstalan. Miután elmondom neki, mi történt, csak a fejét ingatja.
- Adj neki időt – mondja végül. - Nem az ő hibája és nem is a tiéd. Apropó! Holnap, ha gondolod, teszünk egy jó nagy kirándulást. Úgy tűnik, végre nyomra bukkantam, de szeretném, ha te is ott lennél.
- Megtaláltad az apját? - Rey hangjára mindketten odapillantunk. Az ajtóban áll az ajtófélfának támaszkodva.
- Szeretnél jönni? - kérdem és a szavak azelőtt buknak ki a számon, mielőtt felfoghatnám, mit is mondtam. Ha igent mond, abból hatalmas katyvasz lesz.
|
| Sado-chan | 2025. 04. 16. 17:30:40 | #36627 |
Karakter: MD-26
Megjegyzés: Li Hongnak
Hosszú órákig nem alszom még. Visszhangoznak a szavai a fejemben, és az a csók... hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt jó érzés. Ha mást nem is, de ezt jól csinálja. Persze ezt nem mondhatom meg neki, a végén még elbízza magát és többet nem tudom levakarni magamról...
Kavarognak a gondolataim, zsibbad a fejem tőlük, de próbálok meg sem moccanni, hogy azt higgye már alszom. Végül sok kínlódás után végre tényleg elnyom az álom...
Ismerős helyszín... minden fa, minden szikla és bokor ismerősként üdvözöl. Talpam alatt érzem a patak hűs vizét, majd a meleg köveket, végül a selymes fűszálakat. Ezer közül is megismerem ezt a helyet... ez a mi helyünk, az öreg Golia fa...
- Tényleg szép hely- ijedten fodulok hátra. Li Hong áll mögöttem, térdig a patakban mártózva, hagyományos Ardeni ruhában. Egész jól áll neki- ez volt az a fa? A titkos hely?
- Igen. Az egyik kedvenc helyünk. Helyi szokás... valamennyi párnák van legalább egy relytekhelye...
- Szép hagyomány- kiérve a vízből leheveredik a fa alá. Felvonom a szemöldököm, de nem szólok, inkább mellé fekszem- nekünk is lehetne közös helyünk...
- Nekünk?!- mordulok felé- Nincs MI... nem is lesz...
- Pedig lehetne... hányszor akarod még összetörni a szívem?- erre felé fordulok. Fejét térdeire hajtva ül mellettem, mint egy elárvult, szárnya szegett madár
- Tessék?-pislogok értetlenül- Nem tartozom neked semmivel. Főleg nem szerelemmel!- vágom a fejéhez
- Nekem lehet, hogy nem... na és magadnak? Őszinte vagy magadhoz?- pillant fel rám. A szemei a csontjaimig hatolnak, éles késként vájnak a szívembe- tetszett, mikor megcsókoltalak... lehetne ennél több is...- közelebb mászik hozzám, de eltolom őt
- Nem akarom, hogy több legyen!- felelem, de a hangom bizonytalan. Bizonytalan vagyok... vágyom a szeretetre, a kötődésre, de mért pont ő?! Nem akarom, hogy közöm legyen hozzá...
- Még mindig hazudsz magadnak...- közelebb csúszik, majd újra megcsókol. Ezúttal nem hagyom magam lenyomni. A hajába túrok és viszonzom, olyan hévvel, minha Edan lenne a karjaimban. Kiéhezve tapadok az ajkaira, ő pedig a ruháimat kezdi lefejteni rólam. Már épp bele lendülnénk, mikor egy alakot pillantok meg a szemem sarkából
- Edan...- szakadok el Li Hongtól. Nem szól semmit, csak mosolyogva figyel minket, de mielőtt megszólalhatnék felébredek...
- Eressz már el!- hallom Li Hong haragos hangját, miközben próbál lerúgni magáról
- Mi… mi van? - kérdem még félálomban, próbálok magamhoz térni, de azt sem tudom, hol vagyok - Mi történt?
- Ha nem akarsz tőlem semmit, akkor ne ölelgess, te hülye! - vágja rá.
- Én nem is… - mentegetőzök, de csak a csókja lebeg a szemem előtt, és ahogy a ruháimmal bajlódik, de nem tudom, mi álom és mi valóság - Mit műveltél?! - kérdem rémültem. Próbálok szabadulni, de észre sem véve, hogy a farkam a dereka köré tekeredett, végül magammal rántom és vele együtt én is a földön kötök ki. Pontosabban ő a földön, én pedig rajta. Elkerekedett szemekkel bámuljuk egymást. Most vajon kezdődik minden elölről?
Mielőtt bármi történhetne nyílik az ajtó
- Hé, ha már úgyis fenn vagytok, szólnék hogy… Upsz, csak nem megzavartam valamit? - hallatszik házigazdánk hangja
- Ez nem az… - kezdene bele, de ő csak elvigyorodik
- Akkor én megyek is – kuncog fel és magunkra hagy minket.
- EZ NEM AZ, AMINEK LÁTSZIK! - üvölt fel Li Hong, majd lelök magáról - Lennél szíves lemászni rólam? - húzódik arrébb, de én még mindig sokkos állapotban vagyok. Mostanra nagyjából elkülönült, hogy mi volt álom és mi valós, de egyáltalán mért álmodtam ilyenekről? Tett valamit, ami miatt piszkos gondolataim támadtak?!
Csak figyelem, ahogy öltözködni kezd, majd mielőtt elhúzhatna felpattanok
- Megígérted, hogy nem próbálkozol! - vágom a fejéhez. Mi másért álmodtam volna ilyeneket?
- Én NEM próbálkoztam. Te ölelgettél, mint valami plüssmackót és még engem vonsz felelősségre?! Nem tehetek róla, ha a volt pasidnak nézel!
- Miért hinnék neked? Eddig is… - megtorpanok. Talán részegen is ezért csókoltam meg... nem mondom, hogy egyáltalán nem hasonlítanak egymásra, de ahhoz nem eléggé, hogy össze keverjem őket... elvégre két külön faj... Li Hong pedig hiába félvér, egyáltalán nem hasonlít ránk... a másik két alkalommal pedig ő kezdeményezett, úgyhogy nem értem, mi alapján van felháborodva, hacsak... féltékeny lenne?
- Szarok rá, hiszel-e nekem, vagy sem – morogja. - De kapd össze magad és húzzunk vissza a faluba, mielőtt Nylian aggódni kezd érted.- nem várja meg, hogy válaszoljak, igaz, nincs is mit mondanom neki. Nylian nem fog aggódni, maximum ha hónapokig nem térek vissza. Össze szedem magam, felöltözök, majd végül utána megyek. A konyhában találom őket. A kölyök az asztalnál, a házigazdánk kicsit távolabb, de fél szemmel minket figyel. Helyet foglalok Li Hong mellett, majd hozzá látok a reggelihez. Nem mondanám, hogy haragszom rá... jelenleg nem tudok kiigazodni az érzéseimen. Túlságosan felkavart az álom, és ami a legszomorúbb, hogy élveztem, ami történt...
Reggeli után már indulunk is, úgy tűnik minél hamarabb távozni akar. Inkább nem mondok semmit
- Kösz a vendéglátást! Majd valamikor viszonzom.
- Majd észben tartom.Vigyázz erre az idiótára, még eltéved hazafelé – egyértelműen rám gondol. Megrándul a szemöldököm, de nem szólok egy szót sem. Mért gondol mindenki egy ostoba gyereknek?!
- Az ő baja, ha eltéved... Menjünk! Még a következő havazás előtt vissza akarok érni.
Végül elbúcsúzunk és elindulunk vissza a faluba. Mindent hó borít. Gyönyörű, fehér takaró, mi pedig lábnyomainkkal rondítunk bele a tájba. Sokáig nem szólunk egymáshoz, de csak nem hagy nyugodni a dolog. Az álom... miért álmodtam ilyeneket?
- Li Hong… - töröm meg végül a csendet.
- Hm? - fordul félig hátra.
- Nézd… tudom, hogy hazudni nem szoktál, de… megértheted, hogy nem bízom benned túlságosan – erre csak morog az orra alatt - De tudnom kell! Tényleg én öleltelek át éjjel?
- Én erre ébredtem – von vállat. - A te dolgod, elhiszed-e, vagy sem.
- Dühös vagy? - faggatom tovább.
- Nem. Csak rosszul esik, hogy még ezt is megkérdőjelezed. Mondtam, hogy nem fogok rád mászni és nem is tettem. Hagyjuk ennyiben, mielőtt újból egymásnak esünk. Nekem is vannak érzéseim, ha nem tudnád.
- Rendben – zárom le én is a témát. Ezek szerint én voltam a bűnös... egy kicsit sem lettem nyugodtabb...
Haza érve szinte azonnal az istálló felé veszi az irányt. Nem megyek utána, inkább megpróbalom elterelni a gondolataimat. El akarom felejteni mindazt, ami ma történt...
.oOo.
A következő napok csendben telnek. Csak akkor szólunk egymáshoz, ha feltétlenül muszáj, akkor sem többet a kelleténél. Nylian ismét messze jár, kettesben vagyunk a házban, már amikor itthon vagyunk. Ilyen időben nem megyek már az erdőbe, de a széléig még elmerészkedek, mikor elég jó idő van hozzá. Télen is akad pár hasznos alapanyag, nyilván sokkal kevesebb, mint nyáron, de nem is az a lényeg. El kell foglalom magam valamivel, ami hasznos. Sosem gondoltam volna, hogy hasznát veszem annak amit a nővérem tanított. Régen nem érdekeltek a füvek. Lányos dolognak tartottam, anyám mindig csak a húgomat és a nővéremet vitte magával, mi, a fivéreimmel vadászni jártunk. Hiányoznak a közös időtöltések...
Hazatérve leteszem a kosaramat, majd beljebb lépve Li Hongon akad még a szemem. Valamit nagyon ügyködik..
- Mit csinálsz? - kérdem kíváncsian
- Faragok és ne ijessz meg, mert magamba vágom a kést
- Kalder tanított meg rá? - kérdem, ő pedig bólint - Ő mennyit tud rólad?
- Eleget ahhoz, hogy ne faggasson – von vállat. Már megint mi baja van? - Hasonlít hozzám, őt is utálják.
- Miért? - valami nyomós ok kell hozzá, talán tett, vagy mondott valamit? Mi más lehet még? - A lába miatt, igaz? Mi történt vele?
- Nem mondta, én meg nem faggattam – fordul felém, én pedig elfoglalom a mellette lévő helyet - Ha nem akarja elmondani, akkor nem kérdezem. Az ő dolga, az ő múltja.
Csak bólintok, valószínűleg többet úgysem fogok tőle megtudni. A kezére pillantva észre veszem a fadarabot... valami állat lenne? Nincs még kész, de nem hasonlít semmire, amit ismerek, márpedig elég jól ismerem az állatokat, de nem tudok rájönni, mit ábrázol...
- Milyen állat ez? - kérdem végül.
- Vörös róka. Földi ragadozó, kis méretű és általában kisebb állatokra vadászik. Ja, és nagyon okos, ravasz jószág volt, amit egyes országokban háziállatnak tartottak. Az Adrenen legfeljebb állatkertben láthatsz ilyet. Egyébként főleg éjszakai állat.
- Szép lehet – biccentek. Próbálom elképzelni élőben
- Tudod… azt hiszem… Nem, ez így nem igaz! Tudom, hogy féltékeny vagyok
- Mégis mire? - kérdem értetlenül.
- Edanra – mondja ki a nevét. Akaratlanul is felszisszenek- Féltékeny vagyok Edanra. És tudom, hogy röhejes, mert ő már meghalt. Mégis… tisztában vagyok vele, hogy nem versenyezhetek vele, mert ő előbb ismert téged. És előbb szeretett téged, mint én.
- Féltékeny?...
- Azt ne mond, hogy nem tudod, mit jelent?!- csattan fel
- Tudom, hogy mit jelent... - azt hiszem, volt benne részem nekem is, de nem gondoltam volna, hogy ő így érez. Nem tudom, mit kellene mondanom... hogy mit vár, mit akar hallani tőlem. Vagy hogy választ vár e egyáltalán- én is éreztem már hasonlót, azt hiszem... nagyon nem kellemes érzés
- Egyáltalán nem az- látom, hogy a kezei remegnek. Újra a kezébe veszi a kést és a fát, de elveszem tőle, mielőtt megvágná magát
- Múltkor... Kaldernél...
- Ne kezdd megint!- mordul fel
- Hallgass végig!- csitítom- Az a csók... jó volt, de eléggé felzaklatott. Álmomban ott voltál te is, aztán újra megtörtént, és... megjelent Edan is. Nem volt féltékeny, inkább örült, azt hiszem...
- És utána?- faggat, mintha valóban érdekelné
- Felébredtem... nem értettem, mért álmodok ilyeneket... nem tudtam, mi valós, és mi nem az... nem tudtam, hogy azért álmodok e ilyet, mert te tettél valamit, míg aludtam... vagy a tudat alattim üzent, hogy baj van...
- Mért lenne baj? Mért baj az, hogy nem vagy kőből? Mért baj az, hogy vannak vágyaid? Ez nem rossz dolog...
- Nem akarom, hogy legyenek... csak fájdalmat okoznak
- Csak akkor, ha megpróbálod elnyomni őket- közelebb hajol, de én csak hátrálok. Az arcom lángol, és az ő feje is vérvörös. Nem kellene... nem jó ötlet... felpattanok a székről, ahol eddig ültem. Próbálom rendezni a szívverésem és a légzésem
- Ideje neki látni a vacsora készítsnek- indulok a konyha felé, de mindenem remeg. Szerencsére nem jön utánam. Nem tudom, haragszik e rám... nem igazán érdekel most, csak próbálok magamhoz térni. Mért vagyok ennyire ideges?
A vacsora csendben telik. Egymással szemben ülünk, de még csak egymásra sem nézünk. Nem harag ez, de nem találjuk a szavakat. Evés után fürdeni megy, én addig az ágyon ülök, olvasással próbálom elterelni a gondolataimat. Mikor végez az ágy szélére ül, háttal nekem.
- Néha nem tudom eldönteni, hogy ennyire nem akarsz senkit... vagy csak engem nem akarsz...
- Nem tudom...- leteszem a könyvet
- Ha tudtam volna, hogy beléd fogok szeretni jobban bántam volna veled...- hallom, hogy remeg a hangja, de nem tudom, mit kellene mondanom. Sosem voltam a szavak bajnoka. Közelebb csúszok hozzá, úgy, hogy félig meddig a háta mögé kerüljek, majd kiveszem a kezéből a fésűt, amit szorongat és finoman a vizes haját kezdem el kifésülni. Edan szerette, ha a hajával babráltam... össze rezzen, de nem tiltakozik. Óvatosan fésülöm, hogy ne okozzak neki fájdalmat. Látom, hogy behunyja a szemét, lassan alábbhagy a remegése is. A nyakára sikítva hajtom hátra a fejét, majd elkezdem befonni a haját, úgy, ahogy Edan is viselte.
Mire végzek teljesen ellazul. Elengedem és vissza fekszem. Nem mond semmit, csak mellém fekszik. A homlokát a vállamnak dönti. Igazából, egész kellemes így...
Másnap reggel korán kelek. Ő még békésen szuszog, mikor kimászok mellőle, majd fürdeni megyek. Sokáig elvagyok, de a falon függő tükörbe igyekszem minél kevesebbszer bele nézni. Nem akarom látni, hogy mit tettek velem, és a hegeket sem akarom látni... csak a rossz dolgokra emlékeztetnének...
Mire végzek Li Hong már ébredezik. Hagyom, had térjen magához, addig inkább kimegyek a konyhába reggelit készíteni. A tegnap este jár a fejemben. Talán igaza lehet abban, hogy az érzelmek elnyomása hosszú távon nem megoldás... de az sem, ha bele kényszerítem magam valamibe... nem szeretem őt. Főleg nem úgy, ahogy szeretné. Viszont hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól a csók... vagy hogy nem mozdított meg bennem valamit. Egyértelműen nem szerelem, valami más...
- Jó reggelt- hátra pillantok a vállam fölött. A haja úgy maradt, ahogy tegnap elkészítettem, az arca nyúzott, nincs túl jó állapotban
- Jó reggelt. Mindjárt kész a reggeli- intek a fejemmel az asztal felé. Ő helyet foglal, én pedig pár perc múlva csatlakozok hozzá
- Mi ez?- fintorodik el az egyhén lilás színű kásás étel láttán
- Reggeli... azt hiszem a ti konyhátokban a zadkása áll hozzá a legközelebb. Legalább kóstold meg. A gyümölcstől ilyen a színe- végül beadja a derekát. Ha nem is lesz a kedvence, legalább nem mindig földi ételeket eszünk, és kicsit megismeri a helyi étrendet
- Az íze jobb, mint a színe- ingatja a fejét
- Ne aggódj, nem kell minden nap ilyet enned, látom, hogy nem ízlik.
- Köszönöm... és a tegnap estét is...- nem kérdezgetek, hogy pontosan mire gondol, csak biccentek. Reggeli után mindenki megy a dolga után. Én kitakarítom a házat, ő az istállók felé veszi az irányt...
Ebédre ragut főzök, anyám receptje alapján, már amennyire emlékszem belőle. Persze közel sem olyan finom, mint az övé volt, de hát nem vagyok szakács. Ez van... de legalább meleg és tápláló, sok zöldséggel, hússal. Kell az energia. Épp terítek, mikor Li Hong is elő kerül. Az asztal felé biccentek, ő pedig helyet foglal
- Ez határozottan jobban néz ki, mint a reggeli- szaglássza az asztalon gőzölgő fazekat
- Várd ki a végét- teszem elé a tányért. Magunkhoz képest jó hangulatban telik az ebéd, és a ragu is jobban ízlik neki, mint a kása...
.oOo.
Hiába rövidek itt a telek, egyre kevésbé bírom a bezártságot. Vadászni nem mehetek, erdőt járni sem, csak a ház körüli munkák maradnak, mintha valami házi szolga lennék! Kell valami, hogy kiszellőztessem a fejem. Nem is olyan messze van pár meleg vizű forrás, remélhetőleg nem apadtak ki azóta. Elcsalom Li Hongot is, persze nem avatom be, hogy hová viszem. Rá is ráfér a környezetváltozás
- Pontosan hová is megyünk?- faggat, mikor már fél úton járhatunk
- Mondtam már, meglepetés- a fintorát látva elmosolyodok- vissza nyal a fagyi! Nem tetszik, mi?- erre már nem mond semmit, csak az orra alatt dünnyög. Hamarosan megérzem a vízi virágok illatát. Normális körülmények között ilyenkor nem hoznak virágot, de a meleg víz és sok tápanyag miatt itt egész évben nyílnak. Fél szemmel figyelem az ő reakcióit is. Nem szól egy szót sem, csak tágra nyílt szemekkel lesi a lassan elénk táruló tavat és patakot-Megjötünk- pakolok le a hátizsákot
- Újabb titkos hely?- fordul felém sandítva
- Nem egészen. Ez egy gyógyhatású fürdő, a környező klánok mind ismerik- elkezdem ledobálni a vastag ruhákat, míg csak az alsó, vékony, szinte áttetsző nadrág marad rajtam- telente szokás ide, vagy a többi tóhoz ellátogatni, így úgy gondoltam, beavatlak egy újabb helyi szokásba- elindulok a víz felé, majd térdig gázolva a meleg vízben vissza fordulok- Nem jössz? Kihül a víz, mire rászánod magad!- húzom az agyát. Csak egy kelletlen fintor a válasz, majd végül hozzá lát a vetkőzéshez. A vízbe lépve felszisszen, talán melegebb, mint amire számított. Beljebb menve elfoglalom az egyik ülőhelynek szánt lapos követ, majd mellkasig merülve a vízben kényelemben helyezem magam. Példámat követve ő is elfoglal egy helyet
- Tényleg kellemes...- sóhajtja - hasonlók nálunk is voltak... főleg az öregek és betegek használták. Gondolom itt is...- bólintok
- Mint mondtam, főleg a gyógyászatban használják...- behunyom a szemem, próbálom kiüríteni az elmém. Nem akarok most gondolkodni, csak feltöltődni.
- Köszönöm, hogy elhoztál ide...
- Szívesen...
|
| Andro | 2025. 04. 13. 10:31:24 | #36626 |
Karakter: Song Li Hong
Megjegyzés: (Sárkánykámnak)
Tudom, hogy szörnyen gyerekesnek tűnik, amiért így elrohantam és az istállóba menekültem, de nem tehetek róla. Rey annyira fel tud húzni, még ha igaza is van részben. Igen, bántottam, de már megbántam és próbálok közel kerülni hozzá. Miért kell ilyen gonosznak lennie. Felmászom a szénakazal tetejére, onnan mindent látni és a széna jó meleg is. Kezd hűvösre fordulni az idő. Nekem van ruhám, hála égnek Kalderrel nekem is csináltunk egy öltözéket. Jó meleg és puha. Nem tudom, mennyi idő telik el, mikor nyílik az istálló ajtaja. Rey az, de úgy teszek, mintha nem látnám. Szenvedjen csak, ha akar!
- Köszönöm. Igazán kényelmesek lettek – szólal meg halkan. Őszintének tűnnek a szavai, de nem válaszolok. Most bezzeg jön bocsánatot kérni, de nekem is több eszem van azért ennél. - Sajnos eddig bármikor "ajándékkal "vagy " meglepetéssel" ijesztgettél elég fájdalmas volt, így nem értem mért lepődsz meg, ha némi fenntartással fogadom a hasonlókat... viszont ezeknek jó hasznát fogom venni, szóval tényleg köszi! - Sarkon fordul, majd távozni készül. Mégis mondanom kéne valamit, így kimondom az első szót, ami az eszembe jut. Végtére is, nem lehetek bunkó és nem tarthatok örökké haragot.
- Szívesen...
~*~
A nappalok hűvösödni kezdenek. Én eljárok horgászni Kalderrel a munka mellett, míg Rey is teszi a dolgát, gombát és egyebeket gyűjt télire. Legalább viseli a ruhákat, amik kissé nagyok rá, de hát istenem! Nem tudtam levenni a méreteit, mert meglepetésnek szántam. Meg amúgy is, legalább nem kicsi. Megnyugtat, hogy nem fázik meg és ki fogja bírni az itteni, elég enyhe telet. Ha most otthon lennék, felvennék egy melegebb kabátot és ennyi. Itt csak egy hónap a tél, jóval rövidebb, mint annak idején a Földön. Ebből a szempontból az Arden tényleg jobb.
- Na, és kibékültetek? - kérdi Kalder egyik nap, miközben horgászunk. Rengeteg halat fogtunk már, de szeretnék elraktározni belőle.
- Fogjuk rá – vonok vállat. - A ruhákat legalább hordja.
- Ez is valami – nevet Kalder, mire felsóhajtok. - Nézd, szerintem nem haragszik rád annyira, de adj neki időt! Neki sem lehet könnyű és túl sok a fájdalom benne.
Csak bólintok, mást nem tehetek.
Egyik reggel is elmegy, napokig nem jön haza és egyik nap havazás készülődik. Aztán kitör a hóvihar, de Rey nem jön vissza. Aggódom érte, de Nylian szerint felesleges, mert Rey tud vigyázni magára. Pedig ebben a testben, még ha a melegebb ruhákat is viseli, ki tudja, mi történhet vele. Utána akarok menni, de Nylian egyszerűen elállja az ajtót és nem enged. Tudom, hogy ő is aggódik, de igaza van, ebben a hóviharban esztelenség lenne elindulni. De mi van, ha megsérült? Vagy meghalt? Vagy egyszerűen eltűnt, hogy ne kelljen engem látnia? Végül csak elül a hóvihar, én pedig tudom, hogy kit kell megkérnem, hogy segítsen. Kalder úgy ismeri a környéket, mint a tenyerét, biztosan segít majd.
Az első utam Kalder kunyhójához vezet és bekopogok. Hamar nyílik az ajtó és Kalder kíváncsi tekintetével nézek farkasszemet.
- Rey eltűnt és… - kezdeném, de a szavamba vág.
- Ne aggódj miatta, gyere be! - int, én pedig követem. Nem értem, hogy lehet ilyen nyugodt, de mikor beérünk és meglátom, ki ül az asztalnál teát kortyolgatva, a szemeim elkerekednek. - Rey! - kiáltok fel, amint meglátom őt egy halom takaró alatt. Kis híján a nyakába ugrom.
- Jól vagyok... most már – közli nyugodtan.
- Mi történt? Napok óta haza sem jöttél… - kezdem faggatni.
- Elkapott a hóvihar... ástam magamnak búvóhelyet, de a jól ismert praktikák ebben a testben kevesek...
- Eszméletlenül, de sértetlenül találtam rá. Nem lesz baja. Helyrejön – nyugtatgat Kalder. Megkönnyebbülten rogyok le az egyik szabad székre. Hála égnek, jól van. Rey egy szót sem szól, csak gyanakodva méreget. Mi az? Már megint azt hiszi, hogy akarok valamit? - Elég későre jár már... szerintem az éjszakát töltsétek itt, majd reggel hazamentek.
- Köszönjük – biccent Rey.
Kaldernek igaza van, túl késő van már hazamenni. Ráadásul nem is biztonságos a nagy hó miatt. Én is nehezen értem ide. Kalder hamar kettesben hagy minket, ami gyanút ébreszt bennem. De nem hiszem, hogy hátsó szándékai lennének velünk kapcsolatban. Elrendezzük a fekvőhelyeinket, de nem szólalok meg. Rey sem. Mikor egymás mellett fekszünk, rájövök, hogy nagyon közel van hozzám. Biztosan zavarja, de nem szól, ahogy én sem.
- Aggódtam érted… - töröm meg a kényelmetlenné vált csendet. - Azt hittem, elmentél... vagy meghaltál...
- Nincs akkora szerencséd... bár... megfordult a fejemben, hogy világgá megyek...
- Ne tedd!
- Pedig minden jogom meglenne hozzá – pillant rám. A gondolat, hogy valami baja esik miattam… Nem tudom, miért fakadok majdnem sírva. De nem akarom, hogy baja essen. - Nem vagyok a kisállatod! Nem vagyok a tulajdonod sem!
- Tudom… - sóhajtok, letörölve a könnyeimet. Aztán valami az eszembe jut. Mindig azt mondja, hogy én mozdultam rá először, pedig ez nem igaz. Itt az ideje tisztába tenni a dolgokat. - Egyébként... te csókoltál meg először...
- Mi van?! - mordul rám mérgesen.
- A sátorban... részegen... Edannak szólítottál… - Percekig néha csend ereszkedik közénk. Látom, ahogy próbálja feldolgozni az információt. Talán nem is hisz nekem és azt hiszi, hogy az egészet csak kitaláltam. Nem nagyon érdekel, higgyen, amit akar!
- Ha valóban így történt... valószínűleg nem neked szántam azt a csókot… - sóhajt fel. - Bocsánatot kérek érte... nem állt szándékomban...
- Pedig jó érzés volt... ahogy a másik is... - fordulok felé és magamhoz húzva átölelem a derekát. Ő a kezét kettőnk közé teszi, jelezve, hogy ne tovább! Nem is áll szándékomban semmit sem csinálni, de jó érzés őt megölelni. Bár, ez nem igaz. Szeretem őt, meg akarom csókolni, kényeztetni és… igen, „azt” is akarom vele csinálni. Egyszer.
- Nem tudom, a haragon kívül éreztem‐e mást.
- Mi lenne, ha megpróbálnánk újra? Edan nincs már többé. Szabad vagy...
- Ez nem olyan egyszerű... ha nincs is már itt... akkor is a párom...
- Te is meghaltál... kétszer. Ez sem elég a feloldozáshoz?! Vonulj zárdába, ha ennyire vakon ragaszkodsz az elveidhez! - csattanok fel és elengedem. Olyan messzire húzódom tőle, amennyire tudok. Komolyan, mégis mit képzel magáról?!
- Mi az a zárda? - néz rám értetlenül.
- Nálatok nincs ilyen?
- Nem tudom - von vállat.
- Vallási épület, ahol az emberek elvonulnak, szüzességet fogadva, az adott istenségnek szentelve magukat...
- Ha lenne, sem mehetnék oda. Nem vagyok már szűz, nem emlékszel? - közli, mire elpirulok. Hogyne emlékeznék rá? Minek kell felhoznia?
- Hogy ne emlékeznék? - kérdem halkan, még mindig fülig pirosan. - Ezért nem engedsz közel magadhoz? A rossz tapasztalat miatt? - csúszom ismét közel hozzá.
- És ha igen? - mordul fel és eltol magától.
- Sosem fogod megtudni, ha bezárkózol!
- És ha nem is akarom megtudni? - lök arrébb és felkel. Idegesnek tűnik. De így csak még aranyosabb. - Veled ellentétben én nem vagyok állandóan kanos!
- Pedig működik...teszteltem – mosolygok rá kaján vigyorral. Ha tudná, milyen édes, amikor ilyen durcás és mérges képet vág... - Igazán aranyos hangokat adtál ki, mikor vele játszottam. Ne mond, hogy nem emlékszel... vagy hogy nem volt jó érzés… - Lehet, hogy túllőttem a célon? Mintha dühös lenne.
- Veled ellentétben én nem élvezem a fájdalmat!
- Akkor talán majd ezt… - Kelek fel és elé lépve megcsókolom. Rey döbbenten nyög fel és tolna el magától, de nem engedem. Átölelem a derekát és gyengéden kóstolgatni kezdem azokat az édes ajkait. Nem viszonozza, de mégis érzem, hogy élvezi a dolgot. Kellett már neki ez, hogy valaki gyengéd legyen hozzá, hogy átölelje és megcsókolja. Hogy éreztesse vele, hogy szereti.
Végül eleresztem és hátrébb lépek.
- Na? Ez annyira nem is volt rossz.
- Nem... de ne próbálj meg álmomban megdugni! - figyelmeztet, majd visszafekszik. A fal felé fordul és magára húzza a takarót. Mellé fekszem, de nem csinálok semmit. Csak sikerült kissé felmelegítenem azt a dermedt, magányos szívét. Megértem, hogy szereti Edant, de tovább kell lépnie és el kell őt engednie. Edan hiába a testvérem, nem érzek nagyon iránta semmit. Sosem ismertem, sosem találkoztam vele és sosem beszéltem vele. Csak Rey elbeszélései alapján tudok róla ezt-azt, de az nem ugyanaz. Mégis… féltékeny vagyok rá. Basszus, komolyan szánalmas vagyok! Féltékeny vagyok egy halottra, mert ő előbb ismerte Reyt. Sóhajtok egyet és megpróbálok elaludni, de így nehezen megy. Az a csók túlságosan felkavart engem is, nemcsak Reyt. Viszont legalább tetszett neki és ez is haladás.
~*~
Furcsa érzésre ébredek mintha valami nyomna lefelé, vagy ilyesmi. Mikor lassan kinyitom a szemem, már reggel van. Viszont, amikor meg akarok mozdulni, nem tudok. Ahogy lenézek, két kart és egy farkincát pillantok meg, amik szorosan összefonódnak a mellkasomon. Rey?! Mikor és hogyan és miért?! Halkan szuszog mögöttem, érzem a lélegzetét, ami a nyakamat csiklandozza és a mellkasa a hátamnak nyomódik. És még azt mondta, nem akar tőlem semmit, a kis piszok! Újfent próbálok szabadulni, de a karok csak erősebben fonódnak körém.
- Edan… - motyogja halkan Rey, bennem meg egy pillanat alatt megy fel a pumpa.
- Edan az anyád! - szólalok meg elég hangosan, hogy hallja. - Eressz már el!
- Mi… mi van? - Rey álmos hangja hatol a fülembe. - Mi történt?
- Ha nem akarsz tőlem semmit, akkor ne ölelgess, te hülye! - vágom rá.
- Én nem is… - kezdené, de aztán szerintem realizálja, mi a helyzet. - Mit műveltél?! - kérdi ideges hangon.
Elenged és riadtan hátrál, de a farka még mindig engem ölel, így mikor eltávolodik, én is megyek vele. Nem tudom, hogy történik, de hirtelen a földön találom magam, Rey pedig konkrétan rám esik. Elkerekedett szemekkel bámulom, miközben ő is döbbenten szemléli a kialakult helyzetet. Valószínűleg nem erre számított. De a farkát legalább letekeri rólam, bár a helyzet ettől még nem lesz jobb. Ahogy látom, elpirul, ahogy engem néz és nekem is melegem van. Az arcunk alig centikre van egymástól, a szívem pedig őrülten ver a bordáim alatt. És ekkor nyílik az ajtó.
- Hé, ha már úgyis fenn vagytok, szólnék hogy… Upsz, csak nem megzavartam valamit? - hallom Kalder hangját. Úgy tűnik, mulattatja a dolog.
- Ez nem az… - kezdeném, de Kalder csak elvigyorodik.
- Akkor én megyek is – kuncog fel és magunkra hagy minket.
- EZ NEM AZ, AMINEK LÁTSZIK! - üvöltöm utána idegesen, de úgyis hiába. Reyre nézek. - Lennél szíves lemászni rólam? - emelem fel a két kezem és lököm le magamról, hogy felülhessek.
Lihegve veszem a levegőt, de Rey még mindig úgy bámul, mint aki nem igazán fogja fel, mi a helyzet. Mi az? Még mindig alszik? Felállok és nekilátok készülődni. Haza kell mennünk, vagyis inkább vissza a faluba. Mire nagyjából végzek, Rey is magához tér és dühösen néz rám.
- Megígérted, hogy nem próbálkozol! - mondja dühösen, ökölbe szorított kézzel.
- Én NEM próbálkoztam – mondom nyomatékosan. - Te ölelgettél, mint valami plüssmackót és még engem vonsz felelősségre?! Nem tehetek róla, ha a volt pasidnak nézel!
- Miért hinnék neked? Eddig is… - kezdi, de aztán nem folytatja. Mintha leesne neki valami, vagy mit tudom én. Talán Edan említése miatt, de nem kérdezek rá.
- Szarok rá, hiszel-e nekem, vagy sem – vágom rá, mire összeszorítja a száját. Ha akar is mondani valamit, inkább csendben marad. - De kapd össze magad és húzzunk vissza a faluba, mielőtt Nylian aggódni kezd érted.
Nem várom meg, egyszerűen kimegyek a konyhába, ahol Kalder már vár. Ő kaján vigyorral figyel, de aztán, mikor észreveszi, hogy nem vagyok valami jó hangulatban, inkább nem szól semmit. Csak elém teszi a reggelit, de nem nagyon van étvágyam. A veszekedés Reyjel eléggé felkavart. Igaz, hogy nem kellett volna így reagálnom, de neki sem kellett volna egyből vádaskodnia. Rey is hamarosan megjelenik, de nem szól hozzám. Remek, megint haragszik, rám meg azt hiszi, hogy hisztizek. De mérges vagyok. Előbb rám matricázza magát alvás közben, aztán megvádol valami szarsággal.
Mikor végzek, Rey még eszik, de nem nagyon van kedvem megvárni. Viszont egyedül nem talál vissza. Ő még nem járt az erdőnek ezen a részén, én viszont már számtalanszor. Kalder nem véletlenül lakik ennyire benn az erdőben, itt sosem találnák meg. Végül mégis megvárom Reyt, míg végez.
- Kösz a vendéglátást! - mondom Kalder felé fordulva. - Majd valamikor viszonzom.
- Majd észben tartom – vigyorog rám. - Vigyázz erre az idiótára, még eltéved hazafelé – mondja Reyre utalva.
- Az ő baja, ha eltéved – vonok vállat. Bár mindketten tudjuk, hogy nem hagynám magára Reyt. - Menjünk! Még a következő havazás előtt vissza akarok érni.
Rey csak bólint, elköszön Kaldertől, majd nekivágunk az útnak. Rengeteg hó hullott az éjjel, a nyomaink megmaradnak és kissé nehezebb haladni is. De mindketten jól bírjuk. Én is megedződtem már, mióta itt vagyok, Reyt pedig eleve ilyenre tervezték. Nem tudom, melyik a jobb. Ránézek és látom, hogy elgondolkodik valamin. Megrázom a fejem és inkább az utat figyelem. A hó miatt én is eltévedhetek, bár ezt az utat jól ismerem. Mindig erre megyek Kalder kunyhójához.
- Li Hong… - Rey óvatosan ejti ki a nevem.
- Hm? - fordulok félig hátra.
- Nézd… tudom, hogy hazudni nem szoktál, de… megértheted, hogy nem bízom benned túlságosan – kezdi, mire felmorranok. - De tudnom kell! Tényleg én öleltelek át éjjel?
- Én erre ébredtem – vonok vállat. - A te dolgod, elhiszed-e, vagy sem.
- Dühös vagy? - faggat.
- Nem – válaszolom őszintén. - Csak rosszul esik, hogy még ezt is megkérdőjelezed. Mondtam, hogy nem fogok rád mászni és nem is tettem. Hagyjuk ennyiben, mielőtt újból egymásnak esünk. Nekem is vannak érzéseim, ha nem tudnád.
- Rendben – válaszolja halkan és ennyiben maradunk.
Nem szólunk egymáshoz, míg haza nem érünk. Igaz, otthon sem. Nylian nincs otthon, így nem kell tettetnünk, hogy jóban vagyunk. Bár ő úgyis tudja, hogy valami baj van. Lepakolunk, majd megyek, hogy megnézzem az állatokat. Elvégre, az az én dolgom és már késésben vagyok.
~*~
Az elkövetkezendő napok nagyon csendben telnek. Alig szólunk egymáshoz Reyjel. Én kezdeményeznék, de ő úgy tűnik vagy nem mer, vagy nem akar. Bár igaz, ha beszélgetni kezdünk, mindig előbb-utóbb összeveszünk és vagy az egyikünk, vagy a másikunk bántódik meg. De nem tehetek róla, ha féltékeny vagyok Edanra. Szeretem Reyt, de nem tudom, hogy közeledjek felé. Otthon könnyű volt, a fiúk és lányok a lábaim előtt hevertek, csak választanom kellett. Itt ez nehezebb. Sosem tanultam meg, hogy kezeljem az érzéseimet, hiszen soha senki nem segített ebben. Még a bátyám sem.
Aznap megint erősen havazik, így benn ragadunk a házban. Nylian valahol távol jár a többi vadásszal, de én és Rey nem mehetünk velünk. Rey megfagyna, én meg nem tudok vadászni. Így inkább elszórakoztatom magam. Az ő nyelvüket nem tudom olvasni, de megtanultam közben faragni. Olyan hülyeség, otthon nem próbálkoztam volna ilyen örökséggel. Megrázom a fejem és próbálok inkább a kezemben levő fadarabra koncentrálni. Egész jól alakul a róka, amit készítek. Sárkánnyal még nem próbálkoznék, de egy földi róka az már valami azért.
- Mit csinálsz? - hallom meg Rey hangját, mire úgy ledöbbenek, hogy majdnem megvágom magam.
- Faragok és ne ijessz meg, mert magamba vágom a kést – mondom.
- Kalder tanított meg rá? - kérdi, mire bólintok. - Ő mennyit tud rólad?
- Eleget ahhoz, hogy ne faggasson – vonok vállat. - Hasonlít hozzám, őt is utálják.
- Miért? - Rey hangjában őszinte kíváncsiság csillan. - A lába miatt, igaz? Mi történt vele?
- Nem mondta, én meg nem faggattam – nézek Reyre, aki helyet foglal mellettem. - Ha nem akarja elmondani, akkor nem kérdezem. Az ő dolga, az ő múltja.
Rey bólint és a kezemben tartott, félig kész állatra néz. Látszik, hogy sosem látott még ilyet, mert elgondolkodva nézi.
- Milyen állat ez? - kérdi végül. Mintha beszélgetni akarna.
- Vörös róka – válaszolom. - Földi ragadozó, kis méretű és általában kisebb állatokra vadászik. Ja, és nagyon okos, ravasz jószág volt, amit egyes országokban háziállatnak tartottak. Az Adrenen legfeljebb állatkertben láthatsz ilyet. Egyébként főleg éjszakai állat.
- Szép lehet – mondja Rey.
Bólintok. Talán el kéne mondanom. De akkor megint fel fog dühödni. Ám ha nem mondom el, a probléma nem fog eltűnni. Örökre rágni fog belül.
- Tudod… azt hiszem… Nem, ez így nem igaz! Tudom, hogy féltékeny vagyok – fordulok Rey felé.
- Mégis mire? - kérdi Rey értetlenül.
- Edanra – mondom ki a nevét. Rey felszisszen. - Féltékeny vagyok Edanra. És tudom, hogy röhejes, mert ő már meghalt. Mégis… tisztában vagyok vele, hogy nem versenyezhetek vele, mert ő előbb ismert téged. És előbb szeretett téged, mint én.
Kész, kimondtam és már nem tudom visszaszívni. De legalább a súly már lekerült a vállamról. Nem érdekel, mit mond Rey, az én lelkem már legalább tiszta.
|
| Sado-chan | 2025. 01. 17. 15:55:11 | #36613 |
Karakter: MD-26
Megjegyzés: Li Hongnak
Egyáltalán mi a francért vagyok zavarban? És abban sem igazán vagyok biztos, hogy hallani akarom a válaszát. Ez kényes téma, bensőséges, de nem jelenti azt, hogy pont tőle akarnék bármi hasonlót! Longgal megtette. Borzalmas volt... Edannal nem akartuk elsietni, s végül ez lett a vesztünk. Elvesztettem, mielőtt megkaphattuk volna egymást.. velem nem fogja újra eljátszani azt, sem semmi mást! Nincs rá szükségem, és remélem neki sincs rám. Ha lett is volna esélyünk, mindent tönkre tett!
- Ha nem éreztem volna, szerinted leállok? - kérdi halkan, kezét az enyémre téve. Legszívesebben elhúznám a kezem, nem akarom, hogy hozzám érjen, semmilyen szinten, de azt sem akarom, hogy megint bele kezdjen a hisztibe. - Egyetlen ember alapján ítélsz, aki én vagyok. Nem ismersz másokat, így azt hiszed, mindannyian olyanok vagyunk, mint én, nem igaz? - bólintok. Akárhány emberrel találkoztam, szinte mind kegyetlen volt és csak bajt hozott a fejemre. Régen persze más volt, mikor a két faj még idegen volt egymás számára, de hamar elő jött a fölényeskedő természetük. Minden áron le kell igázni a másikat...- Olyan vagy, amilyen én voltam annak idején. Szemellenzős, elfogult, mert elfogadtam azt, amit tanítottak nekem. Nem volt összehasonlítási alapom.
- És… most már van? - húzódok el tőle. Persze mondani bármit lehet, de hol voltak ezek a jó lelkűek, mikor szükség volt rájuk? A fajom haldoklik... és ha az embereken múlik, az otthonomra is ez vár...- Úgy értem… tényleg vannak emberek, akik képesek őszintén szeretni másokat?- kérdem, bár nem nagyon számítok igenlő válaszra
- Az emberek többsége igen. De ez neveléstől függ. Én úgy nőttem fel, hogy a külsőségek fontosabbak, mint az érzelmek. Bárkit és bármit megkaphattam, akit és amit csak megkívántam. Nekem ez volt a természetes és még csak most kezdem megtanulni, milyen tényleg szeretni valakit és megbízni valakiben. Én… a gazdag rétegből kerültem ki és mivel azt láttam otthon, hogy az az ember és a „barátaim”, meg az ő szüleik is pont így viselkednek, miért hittem volna, hogy nem ez a normális?
Valóban. Nagyon sok, talán túl sok is múlik a nevelésen. Ez bármilyen fajra igaz lehet, de ez nem mentesít minden alól. Mért kellene elhinnem, hogy ténylegesen, érdemben képes és hajlandó megváltozni? Úgy értem belül, a lelke mélyén. Sokat tanult, mióta itt vagyunk, ez elismerendő, de mennyi része lehet ennek a kényszer, és mennyi lehet valódi jó szándék? Lehet belőle még valaha tiszta lélek? Nem tudom... azt sem tudom igazán, hogy érdekel-e. Csak azt tudom, hogy belefáradtam.
- Igazad van, csak az alapján tudom megítélni az embereket, amiket én is láttam. - adom be a derekam. Nem mindha számítana, hogy valójában mit gondolok. Ha azt mondom amit hallani akar talán végre sikerül leráznom- És te… nem voltál éppen kedves velem az elején. Nem szép dolog, hogy emiatt minden embert elítélek, ha te is változtattál a véleményeden... De én nem érzek irántad semmit! Én még mindig…
- Edant szereted, tudom- vág közbe - Ezt tiszteletben is tartom, ezért fogom vissza magam. Talán egyszer megváltoznak az érzéseid irántam – kétlem, hogy így lenne, de ezt már inkább megtartom magamnak. Ha a fejéhez vágnám sosem lenne vége a beszélgetésnek. Ő csak engem bámul, de én nem bírom sokáig elviselni a tekintetét. Csak menjen már a dolgára!
Végül egy örökkévalóságnak tűnő perc után felkel és odébb áll.
- Dühös vagyok rá – bukik ki belőlem, mielőtt becsukhatná maga mögött az ajtót- Edanra.
- Mert meghalt? - kérdi visszafordulva. Csak bólinok. -Megszegte az ígéretét... azt ígérte sosem hagy magamra...
- Az teljesen rendben van. Semmi baj, ha haragszol rá, amiért itt hagyott. Állítólag, ez a gyász egyik lépcsőfoka.
- Lépcsőfoka? - kérdem értetlenül. Ez is valami emberi faszság?
- Mi úgy tanultuk, hogy a gyásznak öt lépcsőfoka van. Az első a tagadás, aztán a második a harag, amiben te most vagy. Aztán jön az alkudozás, a depresszió, majd az elfogadás. Mondom, semmi baj, ha haragszol rá, add ki magadból nyugodtan akármilyen formában.
- Igazából… nemcsak rá vagyok dühös, hanem… magamra is – vallom be. Bár ő volt az idősebb, még ha csak egy kicsivel is, én voltam kettőnk közül az erősebb. Engem vadásznak, harcosnak neveltek, őt nem... meg kellett volna védelem, de elbuktam...- Meg az egész helyzetre, amibe belekeveredtünk. Mindenre és mindenkire dühös vagyok.
- Megértem. De egy valamit ígérj meg! Hogy nem fogsz magadnak ártani azért, mert ő már nincs itt. Szerintem Edan sem akarná, hogy bántsd magad, vagy másokat, akik fontosak voltak neki. -Mintha csak őt hallanam. Rohadtul idegesítő...
Mért ne mehetnék utána? Mi joga van pont neki eldönteni, hogy meghalhatok-e vagy sem? Valószínűleg úgysem hagyna, mint az előző aklalommal, annak ellenére, hogy pont ő mondta, hogy hagynia kellett volna meghalni... de úgy tűnik csak a szája volt nagy...
Végül csak bólintok. Nyugtázva a sikerét, és hogy megint az történik mint amit ő akar össze szedi a holmiját és már itt sincs... és megint én érzem magam pocsékul...
A nap további részében magam vagyok. Jobb így, nem lenne most hozzá idegzetem. Megpróbálkozok egy szeánsszal, se senki sem felel a hívásomra, és a harmadik kísérlet után elengedem a dolgot... pedig most tényleg szükségem lenne rájuk. Főleg Edanra, de ő múltkor sem mutatkozott. Félek, hogy talán végleg elment... amikor meghaltam, talán az volt az utolsó alkalom, hogy láthattam őt...
Ahogy a kristályokat kezdem el összepakolni megakad a szemem az oltárkésen. Anyám tőrje... a kezembe veszem, hosszú percekig meredve a halvány kéken derengő pengére. Olyan egyszerű lenne... ha szíven szúrnám magam... most nincs itt senki, hogy gyógyítóért kiáltson... és mi van, ha odaát nem várna rám senki?...
Végül elteszem a kést. Nem lenne sok értelme megint megpróbálni... már rég nem én döntök az életem fölött úgy tűnik... valószínűleg megint vissza hoznának, és utána egy percre sem hagynának egyedül...
Egy könyvet veszek magamhoz, hogy eltereljem a figyelmem. Már épp bele feledkezek, mikor hallom, hogy valaki haza jött. Kilesek a lapok mögül
- Jó soká jöttél – jegyzem meg, mikor konstatálom, hogy a kölyök az- Az mi?- kérdem a kezében szorongatott csomagra pillantva
- A tiéd – bátortalan léptekkel közeledik felém, majd nyújtja át a csomagot. Bizalmatlanul veszem át. Mire készül? Óvatosan nyitom ki, majd mikor ruhákat találok benne értetlenül nézek rá
- Ezt miért kapom? - kérdem értetlenül. Nem igazán vagyok benne biztos, hogy náluk az ajándékozás ugyanazt jelenti, mint nálunk...ráadásul... eddig bármi "ajándékot ",vagy "meglepetést" kaptam tőle, az fájdalommal járt - Ezúttal ezzel akarsz megvesztegetni? Ti emberek aztán…
- Hetekig tartott, mire Kalder segítségével megcsináltam ezeket neked, hogy ne fagyj meg télen! Mert tudom, hogy hidegvérű lévén nem bírod jól a hideget - vág a szavaiban - Semmiféle hátsó szándékom nem volt, csak örömet akartam szerezni. De tudod mit? Ha nem kell, felőlem el is égetheted, nem érdekel! Azt csinálsz vele, amit akarsz!
Kiviharzik, meg sem várja a válaszomat. Csak a szemeim forgatom. Komolyan számon kéri rajtam a bizalmatlanságot? Holott tudja, hogy van rá okom...
Végül annyiban hagyom, és inkább a ruhákat kezdem szemügyre venni. Szép, igényes munka ahhoz képest, hogy ő készítette, valószínűleg minimális eszközökkel. Egy mérettel nagyobb, mint kellene, de annyi baj legyen. Felpróbálom a kabátot. Kényelmes, meleg darab...
Annyiban igaza van, hogy hamarosan itt a tél. Nem túl hosszú, nem vészesen hideg, de hidegvérűként ez lesz az első telem... vajon képes vagyok a hibernációra? Fogalmam sincs, mi vár rám...
Már vagy egy órája elment... még mindig hisztizik?
Kilesek a ház elé, de semmi, viszont az istálló ajtó nyitva... talán oda ment hisztizni...
Az egyik széna kupac tetején találom meg
- Köszönöm. Igazán kényelmesek lettek- szólalok meg halkan. Megrándul, de nem reagál- sajnos eddig bármikor "ajándékkal "vagy " meglepetéssel" ijesztgettél elég fájdalmas volt, így nem értem mért lepődsz meg, ha némi fenntartással fogadom a hasonlókat... viszont ezeknek jó hasznát fogom venni, szóval tényleg köszi!- sarkon fordulok és már épp csuknám be az ajtót, mikor felém fordul
- Szívesen...
A következő hetek nyugodtan telnek. Li Hong eljár halászni a haverjával, én gombákat, gyümölcsöket és füveket gyűjtök télire. Épp egy ilyen utamon járok, mikor havazik kezd. Elmosolyodok, és pár percig csak állok, az égre emelt arccal, behunyt szemekkel és élvezem az idei év első hóesését. A ruhák jó melegek, így nem idegeskedek, csak haladok tovább. Eszembe jutnak a régi telek, hócsaták a testvereimmel, ahogy apám engem és a fivéreimet tanít vadászni... kellemes emlékek.
Jó messze járok már, a hóesés pedig szinte egyik pillanatról a másikra csap át hóviharba. Nem aggódok, hisz úgy ismerem az erdőt, mint a tenyeremet. Keresek valami szélvédett helyet, ott várom ki a vihar véget. Egy hatalmas, odvas fa tövében tákolok ideiglenes vackot magamnak, oda húzódok be, de a vihar csak nem akar elállni... lassan a nap is lemegy, tüzet rakni nincs értelme, a viharban nem maradna meg, és útnak indulni sem jó ötlet... úgy tűnik, itt kell töltenem az éjszakát...
Éjfél lehet talán... még mindig nem akar alább hagyni, és kezdek áthülni... álmosság önt el, érzem, hogy a szívverésem kezd lelassulni...meg kell próbálnom nem elaludni...
Arra ébredek, hogy valaki bökdös. Lassan nyitom ki a szemem, napsütés...elállt a vihar...
- Rey, nem tévedek?- hallok egy hangot, és lassan a hozzá tartozó test is elő kerül... egy ardeni, de az arcát nem látom a háta mögül a szemembe sütő nap miatt- az ember gyerek már mindenütt keresett téged..- biztos Li Hongra gondol.
- Mit? Mióta?...-próbálom össze szedni magam
- Nem tudom...- von vállat, majd felsegít. A lábaim remegnek, de próbálok megállni rajtuk. Végig pillatok rajta. Az idegen ardeni, akivel a kölyök haverkodik... említette a nevét, de nem jut eszembe- gyere, a házam itt van nem messze. Melegedj meg, egyél egy kicsit, aztán ha erőre kapsz vissza tudsz térni a faluba...
- köszönöm...- biccentek. Elveszi tőlem a kosarat, majd elindulunk. A házikó valóban nincs messze. Apró, egyszerű, de rendezett és ami a legfontosabb, meleg. Bent helyet foglalok, míg ő a konyhában ügyködik, majd egy nagy kancsó teával és két bögrével tér vissza
- szerencsétlen fiú hetekig dolgozott a ruhákon, de úgy tűnik mégsem volt elég meleg- biccent a kabát felé
- Nem tudom... a saját testemben egész biztosan melegem lett volna benne, de így... nem ismerem igazán ezt a testet- vallom be - talán hagynom kellene, hogy hibernálódjon, de akkor a maradék kevés időm felét átaludnám...
- Hiányolnának téged... különösen az ember fiú
- Ki tudja... elvileg bejövök neki...de nyilván ezt neked is említette már... vagy hogy mit tett...- erre csak mindent tudón biccent
- Igen, sokat mesélt... rólad, hogy mi történt, és hogy milyen kegyetlen vagy vele- erre felhorkantok
- Épp elég okot adott rá
- Szóval részedről ez valami bosszú hadjárat?
- Nem. Csak nem akarom, hogy bármi köze legyen hozzám!- fakad ki belőlem. Engem is meglepnek kissé a szavaim. De vajon mi dühít benne ennyire? Az, amit tett? Az talán csak az egyik fele a dolognak... hogy át akarja venni Edan helyét? Vagy még inkább az, hogy úgy érzem, még mindig a tulajdonának tekint, mint egy gyenge kisállatok... hogy azt hiszi, kedve szerint rángathat, de hogy én mit gondolok, vagy mit érzek kicsit sem számít...
- És ezt elmondtad neki is? - teszi fel a következő kérdést. Erre megtorpanok. Szóról szóra, pont így nem mondtam meg neki, de szerintem érthetően a tudtára adtam, hogy nem kell nekem.
- Megmondtam neki, hogy nem érzek iránta semmit... de nem hiszem, hogy ténylegesen felfogta...
- Szerintem felfogta. Ha nem tette volna, nem próbálna távolságot tartani... de az érzéseknek nehéz parancsolni... ezt tudhatnád...
Órákig beszélgetünk. Leginkább Li Hongról, de szóba kerül a háború és a petek is. Azt, hogy a központban mit műveltek velem nem hozom szóba, és azt sem részletezem, amit a kölyök tett, valószínűleg van elképzelése a dologról.
Már lassan elfogy a tea, mikor kopogást hallok. A fiú felkel és elbiceg az ajtóig, majd hamarosan, meglepetésemre Li Hong társaságában tér vissza
- Rey!- kiált fel, mikor észre vesz a takaró halom alatt. Kis híján a nyakamba ugrik
- Jól vagyok... most már- tudom le ennyivel
- Mi történt? Napok óta haza sem jöttél...- kezd faggatni
- elkapott a hóvihar... ástam magamnak búvóhelyet, de a jól ismert praktikák ebben a testben kevesek...
- eszméletlenül, de sértetlenül találtam rá... nem lesz baja. Helyre jön - nyugtatgatja. Megkönnyebbülten rogy le a székre. Nem szólok egy szót sem, csak a szemem sarkából figyelem őt. Vajon ténylegesen aggódott értem, vagy megint kontrollálni akar? Minden jogom meglenne, hogy lelépjek, őt pedig itt hagyjam. Nem vagyok a tulajdona...- elég későre jár már... szerintem az éjszakát töltsétek itt, majd reggel haza mentek...
- Köszönjük- biccentek hálásan. Rá nincs okom haragudni, főleg, mert megmentette az életemet...
Meglepően hamar kettesben hagy minket. Elrendezzük a fekhelyünket, majd nyugovóra térünk. Li Hong meglepően szótlan. Ennyire aggódott volna?
Egymás mellé fekszünk, mivel kicsi a hely, elég közel. Nem ellenkezek, míg nem próbálkozik be ismét
- Aggódtam érted...- töri meg végül a csendet- azt hittem, elmentél... vagy meghaltál...
- Nincs akkora szerencséd... bár... megfordult a fejemben, hogy világgá megyek...
- Ne tedd...
- Pedig minden jogom meglenne hozzá- pillantok rá. Teljes sötétség van, de én így is látom őt... könnyesek a szemei...- nem vagyok a kisállatod- emlékeztetem- nem vagyok a tulajdonod sem...
- Tudom...- nem kínzom tovább, bár szívesen a fejéhez vágnék pár dolgot - egyébként... te csókoltál meg először...
- Mi van?!- mordulok rá
- A sátorban... részegen... Edannak szólítottál...- percekig meg sem tudok szólalni. Mért akarnék tőle bármit is... mért csókoltam volna meg? Bár ha valóban igazat mond, elég félre érthető lehetett számára. Talán azt hitte, akarok tőle valamit...
- Ha valóban így történt... valószínűleg nem neked szántam azt a csókot...- sóhajtom- bocsánatot kérek érte... nem állt szándékomban...
- Pedig jó érzés volt... ahogy a másik is... - felém fordul, szorosan hozzám simulva. Jól esik most a meleg, amit áraszt magából, így nem tolom el, de figyelem minden mozdulatát. A kezeit a derekamra kulcsolja, én viszont kettőnk közé húzom az enyémeket. Úgy tűnik ért belőle, mert nem próbálkozik tovább
- Nem tudom, a haragon kívül éreztem‐e mást...
- Mi lenne, ha megpróbálnánk újra? Edan nincs már többé. Szabad vagy...
- Ez nem olyan egyszerű... ha nincs is már itt... akkor is a párom...
- Te is meghaltál... kétszer. Ez sem elég a feloldozáshoz?! Vonulj zardába, ha ennyire vakon ragaszkodsz az elveidhez!- csattan fel és elenged. Felkel és a lehető legmesszebb húzódik tőlem az ágyban
- Mi az a zárda?- nézek rá értetlenül
- Nálatok nincs ilyen?
- Nem tudom...- vonok vállat
- Vallási épület, ahol az emberek elvonulnak, szüzességet fogadva, az adott istenségnek szentelve magukat...
- Ha lenne, sem mehetnék oda. Nem vagyok már szűz, nem emlékszel?- erre látom, hogy fülig elvörösödik
- Hogy ne emlékeznék? - Csak nem bűntudata van? Képes rá egyáltalán?- Ezért nem engedsz közel magadhoz? A rossz tapasztalat miatt?- ismét közelebb csúszik, egészen közel.
- És ha igen?- mordulok rá, eltolva magamtól
- Sosem fogod megtudni, ha bezárkózol!
- És ha nem is akarom megtudni?- lököm arrébb, majd felkelek- veled ellentétben én nem vagyok állandóan kanos!
- Pedig működik...teszteltem- mosolyodik el kaján vigyorral- igazán aranyos hangokat adtál ki, mikor vele játszottam... ne mond, hogy nem emlékszel... vagy hogy nem volt jó érzés...- egy pillanat alatt megy fel a vérnyomásom. Lehet, hogy a testem reagált az ingerekre, de távol állt a jó érzéstől! Csak arra emlékszem, hogy minden porcikám szörnyen fájt...
- Veled ellentétben én nem élvezem a fájdalmat!
- Akkor talán majd ezt..- elém lépve magához húz és megcsókol. Meglepetten pislogok. Már megint?! A vállaira teszem a kezem, de nem engedi, hogy eltoljam. A derekam köré fonja a karjait. Most sokkal másabb. Puhán, gyengeden kóstolgat... nem akarom, de jó érzés... mintha Edan lenne itt. Nem viszonzom, de engedem neki, hogy kóstolgasson. Pocsékul érzem magam, de ez annyira hiányzott már...
Végül elereszt és hátrébb lép
- Na? Ez annyira nem is volt rossz...
- Nem... de ne próbálj meg álmomban megdugni!- figyelmeztetem, majd vissza fekszem. Magamra húzom a takarót és a fal felé fordulok. Mellém fekszik, de nem próbál közeledni, szerencsére. Úgy teszek, mint aki alszik, de nem jön álom a szememre...
|
| Andro | 2025. 01. 05. 15:59:39 | #36609 |
Karakter: Song Li Hong
Megjegyzés: (Sárkánykámnak)
- Nem megyek vissza – jelenti ki Rey, mielőtt akármit szólhatnék. Nem mintha szeretném, ha visszajönne velem. Az túl veszélyes lenne.
- Nem is kértem volna tőled – emelem fel védekezőn a kezem.
- Viszont van egy elképzelésem. - Erre felcsillan a szemem. - Téged is és engem is keresnek ott, de mi van, ha csak egy üzenetet küldünk anyádnak? Egy apró, szöveges üzenetet. Szerinted érsz neki annyit, hogy utánad jöjjön?
- Nem hiszem. Nem tudom... most már nem tudom, mit gondoljak róla – vallom be. Eddig úgy tűnt, nagyon gyűlöli még a létezésemet is. De mi van, ha ez csak álca volt? Össze vagyok zavarodva.
- Ha igaz az elmélet, és mindent azért tett, hogy téged védjen van benne logika. Talán az apádat látja benned, és ezért nem mert közeledni feléd, mert félt, hogy téged is elveszíthet.
- Valószínűleg nem is tudja, hogy apám talán nincs is életben már.
- Ez lehetne az üzenet tárgya. Vagy hogy bajban vagy.
Egyelőre jegeljük a témát, a következő pár napban nem is kerül szóba. Alig szólunk egymáshoz, mindkettőnknek megvan a maga feladata. Én az állatokkal foglalkozom, Rey a háztartással, míg Nylian nem ér rá elvinni engem apám családjához. Vagy legalábbis, ahhoz akik még maradtak belőle. Nem szólok neki, hogy Edan a testvérem, Reyt felzaklatná a dolog. Sok időt töltök Kalderrel, már készítem Reynek a téli ruhákat. Nagyjából olyan magas, mint én, de kecsesebb alkat. A falusiak lassanként hozzászoknak, hogy itt vagyunk. Már nem támadnak ránk, de még mindig gyanakodva méregetnek. Egyre kevésbé szólogatnak be akár nekem, akár Reynek, de egyikünket sem tekintenek ardeninek. Viszont, legalább már nem akarnak elkergetni és ez is valami.
Aznap hamarabb végzek az állatokkal, így visszamegyek a házba. Kalderrel csak délután találkozom, neki is megvan a maga dolga, nem akarom zavarni. Ahogy belépek a szobánkba, Reyt az ágyon ülve találom, a kezében egy könyvvel. Elmélyülten néz valamit, ami felkelti a kíváncsiságomat. Csak nem kerget el egy egyszerű kérdés miatt. Szólongatom, de meg sem mukkan, nagyon magába mélyedt.
- Mi olyan érdekes? - telepszem le mellé. - Meg sem hallod, ha hozzád szólok – mormogom, miközben érdeklődve nézem, mi van a kezében. Egy fotóalbum. Úgy értem, igazi képekkel, nem egy digitális képeket kivetítő doboz, amilyet mi használunk. Tiszta őskori dolog, ilyet csak fényképeken meg régi filmekben láttam.
- Nylian és az egyik bátyám, legjobb barátok voltak... ez itt anyám, a nővérem, Kalik és a húgom Mei... ez itt… - mutogatja a képeken levő személyeket és érzem, hogy nagyon szomorú. A családja és a barátai, akik már meghaltak. - Ez én vagyok Edan társaságában.
- Szóval...így néztél ki, mielőtt... ironikus... szintén hófehér – mondom. De gyönyörű. Magasabbnak tűnik, mint a mostani testében, de akkor is nagyon szép. Már ha lehet egy férfira ilyet mondani.
- Igen... ti azt hiszem albínónak nevezték ezt… ezért kaptam a Rey nevet. Azt jelenti...
- Fény. Tudom... Kalder tanította.. - csak biccent, én pedig kiveszem a kezéből a képet. Edan… a testvérem, aki meghalt a születésem előtt. Nem tudom, mit kéne éreznem. - Szóval... ő a... ő volt Edan. Jó végre arcot társítani a névhez... Kedves a mosolya. Biztos jó partner lehetett – adom vissza a képet. - Ha nem túl fájdalmas kérés... meséltél kicsit róla? - Erre felvonja a szemöldökét, de csak sóhajt egyet. Ha tudná, miért kérem, biztosan dühös lenne, de szeretném legalább mások történeteiből megismerni a bátyámat. Meg az apámat is, persze.
- Szerettem őt. Nem, nem ez a jó szó... még mindig szeretem - mosolyodik el halványan. Tudom, nem kell kimondania. Nekem nincs helyem a szívében. Ironikus, hogy mindketten ugyanazt szeretjük. De nem versenyezhetek Edannal. - Együtt nőttünk fel, kicsi gyerekkorunk óta. Az ő családja kereskedelemmel foglalkozott, az enyém vadászattal, anyám pedig a klán főpapnője volt. Úgy volt, hogy a nővérem veszi az a helyét...Edan és én rengeteget játszottunk a patakban, úsztunk, horgásztunk, aztán szép lassan... a patak melletti hatalmas Golia fa alatt csókolt meg először. Az volt a törzshelyünk... mivel csonka családból jött, rengeteg időt töltött velünk. Egyke volt, mivel az anyja belehalt a szülésbe, így a távolabbi rokonokon kívül csak az apja volt neki... sokszor heccelt azzal, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért ennyi testvérem van, párat adhatnék neki is! Mindig is szeretett volna testvért, de sosem adatott meg neki sajnos… - behunyja a szemét és elterül az ágyon. Vajon mit szólna, ha megtudná, hogy Edannak van egy testvére? - Imádott énekelni, annak ellenére, hogy nem tudott, én mégis szívesen hallgattam őt. Végletekig hűséges és védelmező természet volt... azt mesélték, a legelső összetűzésnél, amikor az emberek ránk támadtak a testével védelmezett egy ember nőt, aki félvér gyermeket várt... akkor is voltak, akik a békét választották, de a hangjuk eltörpült a fegyverek zaja mellett... aztán nemsokára rá megölték őt, az apját, a fivéreimet és megannyi ártatlant... sokáig magamat okoltam. Ha ott lettem volna, vajon megvédhettem volna? Sajnos messze voltam, így mire haza értem már nem tehettem semmit… - megremeg a hangja és csak sejthetem, miket élhetett át. Hogy milyen érzések kavarognak benne most is.
- Köszönöm… - suttogom és utána csak gubbasztunk egymás mellett.
- Tudom, hogy túl sokat agyalok még mindig a múlton, de úgy érzem, az emlékeimen kívül semmim sem maradt. Körülöttük forgott az életem, ők voltak a mindenem... és már semmim sincs...
- Ez nem igaz... itt vagyok én… - tiltakozom, mire felnevet.
- Mondj egy dolgot, amiért megérte megismernem téged!
- Megmentetted az életemet. Nem is egyszer. Én is a tiédet... bár tudom, ez nem érv, mert én sodortalak bajba... miattad lettem olyan, amilyen most vagyok...
- Nem tudom, őrüljek-e ennek.
- Mért utálsz ennyire?
- Nem utállak. Haragszom rád. A kettő nem ugyanaz.
- Mért haragszol rám?
- Azt hiszem csalódottság a fő ok – ül fel és néz egyenesen a szemembe. Végre rendes válaszokat is ad és rám néz. - Amiket Longként tettél velem, sosem fogom megbocsátani, de kész voltam lezárni és új esélyt adni. Egészen addig, míg kis híján újra rám nem vetetted magad.
- Ez a bajod?!
- Igen, ez! Képes lettél volna visszaélni, mikor gyenge és sebezhető voltam! Megtennéd, ha nem vennének minket körbe tucatnyian? - szegezi nekem a kérdést. Ez azért nem fair, nem tettem vele semmit és én is a szemére hányhatnék jó pár dolgot. Talán meg is teszem, ha felhergel. - Bárkit képes lennél csak úgy simán megdugni, vagy ténylegesen nekem szólt?
- Neked szólt... de csak ha te is akarod... ezért mentem el akkor, mielőtt még rád vetettem volna magam.
- Milyen nagylelkű! - nevet fel újra. - Azt hiszem, sosem fogom megérteni, hogy ti emberek miért kezelitek ezt ennyire tárgyiasan... képesek vagytok egyáltalán tényleg szeretni? Éreztél bármit, mikor megcsókoltál? - kérdi, miközben elpirul. No, lám csak, ugye nem zavarba jött?
- Ha nem éreztem volna, szerinted leállok? - kérdem halkan és lágyan megérintem a kezét. Elpirulva néz rám, majd a kezemre. - Egyetlen ember alapján ítélsz, aki én vagyok. Nem ismersz másokat, így azt hiszed, mindannyian olyanok vagyunk, mint én, nem igaz? - aprót bólint. - Olyan vagy, amilyen én voltam annak idején. Szemellenzős, elfogult, mert elfogadtam azt, amit tanítottak nekem. Nem volt összehasonlítási alapom.
- És… most már van? - húzza el a kezét, de nem ül arrébb. - Úgy értem… tényleg vannak emberek, akik képesek őszintén szeretni másokat?
- Az emberek többsége igen – bólintok. - De ez neveléstől függ. Én úgy nőttem fel, hogy a külsőségek fontosabbak, mint az érzelmek. Bárkit és bármit megkaphattam, akit és amit csak megkívántam. Nekem ez volt a természetes és még csak most kezdem megtanulni, milyen tényleg szeretni valakit és megbízni valakiben. Én… a gazdag rétegből kerültem ki és mivel azt láttam otthon, hogy az az ember és a „barátaim”, meg az ő szüleik is pont így viselkednek, miért hittem volna, hogy nem ez a normális?
- Igazad van, csak az alapján tudom megítélni az embereket, amiket én is láttam. És te… nem voltál éppen kedves velem az elején. Nem szép dolog, hogy emiatt minden embert elítélek, ha te is változtattál a véleményeden – mondja halkan. - De én nem érzek irántad semmit! Én még mindig…
- Edant szereted, tudom – fejezem be helyette a mondatot. - Ezt tiszteletben is tartom, ezért fogom vissza magam. Talán egyszer megváltoznak az érzéseid irántam – nézek a szemébe.
Egy ideig tartja a szemkontaktust, majd zavartan fordítja el a fejét. Nincs értelme tovább beszélgetni, nem jutnánk egyről a kettőre. Ő még mindig a halott bátyámba szerelmes és egy ideig nem is fogja tudni elengedni őt. Egy halottal amúgy sem tudok versenyre kelni, nem lenne fair küzdelem, ha a másik fél már nem tud visszavágni. Végül egy sóhajtással felállok. Kalder már valószínűleg vár, oda akarok érni, mielőtt még meggondolja magát. A faluba úgysem jönne be, de talán nem fog megvárni a szokott helyünkön.
Mikor elindulok az ajtó felé, Rey megszólal.
- Dühös vagyok rá – mondja halkan. - Edanra.
- Mert meghalt? - kérdem visszafordulva. Csak bólint és a szemembe néz. Szomorú és megtört a tekintete, nem kéne a fényképeket nézegetnie. - Az teljesen rendben van. Semmi baj, ha haragszol rá, amiért itt hagyott. Állítólag, ez a gyász egyik lépcsőfoka.
- Lépcsőfoka? - kérdi meglepetten Rey, mire visszaülök mellé.
- Mi úgy tanultuk, hogy a gyásznak öt lépcsőfoka van. Az első a tagadás, aztán a második a harag, amiben te most vagy. Aztán jön az alkudozás, a depresszió, majd az elfogadás – magyarázom. - Mondom, semmi baj, ha haragszol rá, add ki magadból nyugodtan akármilyen formában.
- Igazából… nemcsak rá vagyok dühös, hanem… magamra is – vallja be. - Meg az egész helyzetre, amibe belekeveredtünk. Mindenre és mindenkire dühös vagyok.
- Megértem – bólintok komolyan. - De egy valamit ígérj meg! Hogy nem fogsz magadnak ártani azért, mert ő már nincs itt. Szerintem Edan sem akarná, hogy bántsd magad, vagy másokat, akik fontosak voltak neki.
Rey beharapja az ajkát, majd egy aprót bólint. Nekem ez is elég. Fogalmam sincs, megértette-e, mit akarok mondani, de nem számít. Végül felállok és kilépek a szobából, majd hamarosan már a cuccaimmal együtt cammogok végig a falun. Senki sem állít meg, néhányan még oda is biccentenek, amit meglep. Talán lassanként tényleg kezdenek elfogadni engem.
Kalder már vár rám a szokott helyen. Az idő kezd hűvösebbre fordulni, még én is megérzem, pedig ember vagyok. Rey viszont hidegvérű, hamarosan fázni fog. De hála égnek, már jól haladok a neki szánt ruhákkal. Remélem, el fogja őket fogadni és nem úgy tekint majd rájuk, hogy ezzel akarok befurakodni az életébe.
- Nem is vagy ügyetlen – mondja Kalder, mikor megszemléli a művemet. - Bár nem tökéletes, de a varrás tartani fog és a szabása is egészen jó lett. A végén még ebbe is rendesen beletanulsz.
- Rey miatt muszáj lesz – mondom. - Ha nem is képes engem elfogadni, csak nem fogja széttépni a ruhákat.
- Azok alapján, amiket meséltél, tényleg jobb, ha még egy ideig nem mondasz el neki mindent – vélekedik Kalder.
Neki elmondtam, hogy Edan a féltestvérem volt. Nem mondja el senkinek, ugyan, kinek mondaná? A falusiak gyűlölik, de fogalmam sincs, hogy miért. Megkérdezni meg nem merem. Ha úgy dönt, majd beavat a múltjába. Mindenkinek vannak csontvázak a szekrényében, az enyém tele van velük. Nincs jogom faggatni sem őt, sem mást. Örülnöm kell, hogy barátkozik velem és sok mindenre megtanít, amire a többiek nem. Most már egészen jól beszélek ardeniül, de a kiejtésemen hallatszik, hogy ember vagyok. Kaldert nem zavarja, türelmesen tanítgat a kiejtésre, a szavakra és szívesen is tanulok. Végre olyat csinálok, ami érdekel is.
- Szerintem ma be tudjuk fejezni, ha kicsit tovább maradsz – mondja hirtelen Kalder. - Már csak a felső van hátra és ma jól haladtunk.
- Akkor maradok. Nem hinném, hogy túlságosan hiányolnának Nylian házában – vonok vállat. - Rey biztosan nem. Szerintem örül, ha nem vagyok a közelben.
- Azok alapján, amiket meséltél, érez irántad valamit, de még nem biztos benne. Adj neki időt, még Edant gyászolja, de aztán ki tudhatja? - veregeti meg a vállam barátságosan.
- Köszönöm! - biccentek hálásan és folytatom a munkát.
Mire végzünk és gondosan be is csomagolom a ruhákat, már öreg este van. Nem hiszem, hogy Reynek hiányoznék, Nylian meg talán megkérdi, hogy „hol a kölyök?”, de ennyi. Kalder elkísér a szokásos helyünkig, majd ott elválunk. A faluban már mindenhol égnek benne a fények, a lakosok otthon vannak, csak én ballagok a sötétben. Az az igazság, hogy aggódom, hogy Rey félreérti a szándékaimat. Pedig csak segíteni akarok neki.
Mikor hazaérek, csak Reyt találom a nappaliban. Az egyik fotelben ül és olvas, de a jöttömre felnéz a kezében tartott könyvből. Nyliannak talán dolga akadt, megesik az ilyen.
- Jó soká jöttél – jegyzi meg, majd észreveszi a kezemben a nagy csomagot. - Az mi?
- A tiéd – mondom és kissé félve lépek oda és nyújtom át neki a csomagot.
Felvonja a szemöldökét és gyanakodva teszi le a könyvét, hogy elvegye a kezemből a holmit. Látom, hogy nem érti a dolgot. Mikor kinyitja és meglátja a ruhákat, előbb azokra néz, majd rám.
- Ezt miért kapom? - kérdi és a hangjából gyanakvást hallok ki. - Ezúttal ezzel akarsz megvesztegetni? Ti emberek aztán…
- Hetekig tartott, mire Kalder segítségével megcsináltam ezeket neked, hogy ne fagyj meg télen! Mert tudom, hogy hidegvérű lévén nem bírod jól a hideget - vágok a szavába és érzem, hogy kezd felmenni bennem a pumpa. Megütközve néz rám. - Semmiféle hátsó szándékom nem volt, csak örömet akartam szerezni. De tudod mit? Ha nem kell, felőlem el is égetheted, nem érdekel! Azt csinálsz vele, amit akarsz!
Nem várom meg a reakcióját, a gúnyos szavakat, vagy a lenéző pillantást. Fogom magam és kivágtatok a házból, egyenesen az istálló irányába. Tessék! Megint elbaltáztam, pedig csak azt szerettem volna, ha boldog. De tényleg nem tud semmit sem értékelni, amit teszek érte.
|
| Sado-chan | 2024. 09. 21. 19:18:19 | #36578 |
Karakter: MD-26
Megjegyzés: Li Hongnak
Levetkőzik és bemászik az ágyba, de tőlem a lehető legmesszebb foglal helyet. Még egy centi és leesik... de ha neki így jó...
- Hogyhogy ma itthon alszol? - kérdem egy fél mosollyal a szám szélén. Talán meglátta a másik arcát, és mégsem kér belőle?- Csak nem megorrolt rád a pasid?
- Kaldernek hívják – válaszoloja fáradtan - Nem a pasim, csak egy barát, akivel pár hete találkoztam horgászás közben. Aznap, amikor a márványhalakat fogtam. Majdnem leszúrtam egy dárdával, de kiderült, hogy nem akart bántani – fordul felém. Én csak figyelek- Beszélgetni kezdtünk és kiderült, hogy a falusiak itt valamiért utálják és kiközösítik. Nem tudom az okát, nem kérdeztem, de ő tanít ardeniül. Meg sok más dologra is. De nincs köztünk romantikus kapcsolat. Emberi években nagyjából velem egyidős lehet és a jobb lábára sántít. De… ő az egyetlen, aki nem ítél el azért, ami vagyok és amiket tettem. Még… tanulom ezt a barátkozás dolgot, de ő egész jó fej. Azt hiszem… kezdek bízni benne.
- Értem – bólintok. Előbb-utóbb ezt is elcseszi...
- Nos, legalább nem akartad megerőszakolni. Ez is valami.
- Rey! Nem ejthetnénk végre ezt a témát? Fáradt vagyok és sok mindent kell megemésztenem abból, amit Nylian mondott.
- Jutottatok valamire? - talán lemaradtak valamiről?
- Van egy… erős tippje az apámat illetően. Azt mondta, pár hét múlva magával visz, hogy megbizonyosodjunk róla
- Mit fogsz tenni, ha kiderül, ki az apád? - faggatom tovább. Itt marad? Kalderhez csatlakozik, vagy lelép megkeresni a rokonait? Nem tudom, melyiknek örülnék jobban...
- Az igazat megvallva… Nos… halvány fogalmam sincs róla. Sokáig csak meg akartam tudni ki az, beverni a képét, amiért anyámmal kamatyolt és elhúzni a nagy büdös semmibe. De most jobban belegondolva, nem tudom, mit fogok tenni. Akkor dühös voltam, de most csak tudni akarom az igazat. Hogy anyám miért lépett le a születésem előtt. Hogy ki az apám és mégis mi a fene történt kettőjük között. Hogy anyám miért ment vissza ahhoz az emberhez. Ezeket akarom tudni, aztán majd eldöntöm, mihez kezdek.
- Kezdesz felnőni – állapítom meg - De még mindig nem bízom benned, jobb, ha tudod!
- Tisztában vagyok vele – von vállat, majd ásítozni kezd - Jó éjt, Rey! - mormogja, ismét az anyanyelvemen.
Inkább nem reagálok, csak megpróbálok elaludni...
Másnap a kölyök még a szokottnál is furább. Kerül engem, ha mégis találkozunk, akkor sem néz rám, és mintha görcsösen próbálna leplezni valamit. Mit művelt már megint? De jobb, ha nem ártom bele magam, különben megint én húznám a rövidebbet. Ma is az istállók felé veszi az irányt, én viszont itthon maradok. Annyira vágytam vissza ide, de ez már nem az otthonom. A hely nem változott annyit, hogy ne ismerjek rá, de a családom, a népem nincs többé. Épp a konyhából lépek ki, hogy elpakoljak pár dolgot a nappaliban, mikor Li Hong kis híján átesik rajtam
- Hé! Nézz az orrod elé! - mordulok rá
- Ne haragudj csak… - sóhajtja- Elgondolkodtam.
- A szüleidről? - kérdem kíváncsian. Ma nem önmaga, mintha nem itt járna lélekben - Tegnap óta nem vagy túlságosan önmagad.
- Van egy elméletem – a konyha felé indul, én pedig utána - A bátyám, Li Feng szerint, mielőtt anyám eltűnt volna, teljesen normális volt és nem az a hárpia, akinek te is megismerted. Valami történt vele az apámmal való kapcsolata és a születésem között. Vagy a születésem után, ha rám sem bírt nézni.
- Talán apádra emlékeztetted – vetem fel, mint ötlet. Ha tényleg ardeni párja volt, talán őt látja benne, annak ellenére, hogy egyáltalán nem hasonlít ránk...
- Hát, anyám és a férje házassága elrendezett volt, nem ők választották egymást – telepszik le a konyhaasztalhoz. Én inkább állva maradok- A kapcsolatuk harmonikusnak volt mondható, de nem szerelemből kötettett. Talán… anyám tényleg beszeretett az apámba? De akkor miért mondta volna, hogy elrabolták és megerőszakolták?
- Talán apádat akarta védeni és vele téged – találgatok. Nem épp úgy ismertem meg, mint minta anya, de a fejébenem láthatok bele- Abban az időben kevesen nézték jó szemmel a vegyes kapcsolatokat.
- Ebben lehet valami. Ha hazudott, azzal elérte, hogy egyrészt visszafogadják, másrészt megvédett engem is. Talán ezért bánt velem is olyan… szívtelenül. De erre csak akkor tudnék fényt deríteni, ha találkoznék anyámmal és egyedül tudnék beszélni vele szem- és fültanúk nélkül. Ami elég nehéz, tekintve, visszamenni a városba életveszélyes. Ő pedig nem fogja megkockáztatni, hogy utánam jöjjön. Azzal a bátyámat is veszélynek tenné ki. Abban a háznak a falnak is füle van, anyám sehová sem ment anélkül, hogy tudtak volna róla. Fogadok, hogy a férje figyeltette és a telefonját is lehallgatta. Ahogy velem is tette és fogadok, a bátyám sem kivétel.
Ezen elgondolkodok. Nem fogok oda vissza menni, az ő kedvéért sem. Ha ő menni akar, nem tartom vissza, bár kérdés, egyedül mennyi esélye lenne túlélni az akciót...
- Nem megyek vissza- jelentem ki, mikor szóra nyitja a száját
- Nem is kértem volna tőled...
- Viszont van egy elképzelésem- erre felcsillan a szeme- téged is és engem is keresnek ott, de mi van, ha csak egy üzenetet küldünk anyádnak? Egy apró, szöveges üzenetet. Szerinted érsz neki annyit, hogy utánad jöjjön?
- Nem hiszem. Nem tudom... most már nem tudom, mit gondoljak róla...
- Ha igaz az elmélet, és mindent azért tett, hogy téged védjen van benne logika. Talán az apádat látja benned, és ezért nem mert közeledni feléd, mert félt, hogy téged is elveszíthet...
- valószínűleg nem is tudja, hogy apám talán nincs is életben már...
- Ez lehetne az üzenet tárgya. Vagy hogy bajban vagy...
Egyelőre jegeljük a tervezést, de nem is baj. Nagyon úgy érzem, nincs abban az állapotban, hogy ilyen helyzetben döntést hozzon. A következő pár napban nem igazán hozzuk fel a témát. Igazából nem is nagyon szólunk egymáshoz. Ő az állatokkal van elfoglalva, én pedig új hobbit próbálok találni magamnak, vagy éppen a ház körül tevékenykedek. Lassan kezdem megszokni az új helyzetet, és ahogy látom, a többiek is megbékéltek már a jelenlétünkkel. Ez persze nem jelenti azt, hogy befogadás volna... attól félek, sosem fogadnak vissza, nem tekintenek már ardeninek. Idegen vagyok számukra, amitől a szívem majd' meghasad...
Hogy eltereljem a gondolataimat újra elkezdem kitakarítani a házat. A felénél járok, mikor úgy döntök, tartok egy kis szünetet, pihenésképp pedig magamhoz veszek valami jó könyvet.
Ahogy a könyvespolcon válogatok valami olvasnivaló után a kezembe akad egy album...fotó album. A borítón Nylian és az idősebbik bátyám, még jóval a születésem előtt. Letelepedek az ágyra és elkezdem végig lapozni. Egy része Nylian családját ábrázolja, a legtőbbön viszont ők ketten, vagy a családom látszódik. Hosszasan meredek a képekre, felidézve az emlékeket. Szép emlékek... megmelengetik a szívem
- Mi olyan érdekes?- telepedik mellém Li Hong- meg sem hallod, ha hozzád szólok- mormogja, majd érdeklődve figyeli, mit szorongatok a kezemben
- Nylian és az egyik bátyám, legjobb barátok voltak... ez itt anyám, a nővérem, Kalik és a húgom Mei... ez itt...- össze szorul a torkom- ez én vagyok Edan társaságában
- Szóval...így néztél ki, mielőtt... ironikus... szintén hófehér...
- Igen... ti azt hiszem albínónak nevezték ezt...ezért kaptam a Rey nevet. Azt jelenti...
- Fény. Tudom... Kalder tanította..- csak biccentek. Kiveszi a kezemből a kettőnket ábrázoló képet- Szóval... ő a... ő volt Edan. Jó végre arcot társítani a névhez... Kedves a mosolya. Biztos jó partner lehetett- vissza kapom a képet- ha nem túl fájdalmas kérés... meséltél kicsit róla?- erre csak felvonom a szemöldököm, de nem mondok semmit, csak sóhajtok egyet
- Szerettem őt. Nem, nem ez a jó szó... még mindig szeretem- mosolyodok el halványan- együtt nőttünk fel, kicsi gyerek korunk óta. Az ő családja kereskedelemmel foglalkozott, az enyém vadászattal, anyám pedig a klán főpapnője volt. Úgy volt, hogy a nővérem veszi az a helyét...Edan és én rengeteget játszottunk a patakban, úsztunk, horgásztunk, aztán szép lassan... a patak melletti hatalmas Golia fa alatt csókolt meg először. Az volt a törzshelyünk... mivel csonka családból jött, rengeteg időt töltött velünk. Egyke volt, mivel az anyja belehalt a szülésbe, így a távolabbi rokonokon kívül csak az apja volt neki... sokszor heccelt azzal, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért ennyi testvérem van, párat adhatnék neki is! Mindig is szeretett volna testvért, de sosem adatott meg neki sajnos...- behunyom a szemem és elterülök az ágyon- imádott énekelni, annak ellenére, hogy nem tudott, én mégis szívesen hallgattam őt. Végletekig hűséges és védelmező természet volt... azt mesélték, a legelső összetűzésnél, amikor az emberek ránk támadtak a testével védelmezett egy ember nőt, aki félvér gyermeket várt... akkor is voltak, akik a békét választották, de a hangjuk eltörpült a fegyverek zaja mellett... aztán nemsokra rá megölték őt, az apját, a fivéreimet és megannyi ártatlant... sokáig magamat okoltam. Ha ott lettem volna, vajon megvédhettem volna? Sajnos messze voltam, így mire haza értem már nem tehettem semmit...- érzem, hogy remeg a hangom, pedig jópár éve már ennek...
- Köszönöm...- suttogja Li Hong. Hosszú percekig csendben gubbasztunk egymás mellett
- Tudom, hogy túl sokat agyalok még mindig a múlton, de úgy érzem, az emlékeimen kívül semmim sem maradt. Körülöttük forgott az életem, ők voltak a mindenem... és már semmim sincs...
- Ez nem igaz... itt vagyok én...- tiltakozik. Erre csak keserűen felnevetek
- Mondj egy dolgot, amiért megérte megismernem téged!
- Megmentetted az életemet. Nem is egyszer. Én is a tiédet... bár tudom, ez nem érv, mert én sodortalak bajba... miattad lettem olyan, amilyen most vagyok...
- Nem tudom, őrüljek-e ennek...
- Mért utálsz ennyire?
- Nem utállak. Haragszom rád. A kettő nem ugyanaz.
- Mért haragszol rám?
- Azt hiszem csalódottság a fő ok- felülök és egyenesen a szemeibe nézek- amiket Longként tettél velem, sosem fogom megbocsátani, de kész voltam lezárni és új esélyt adni. Egészen addig, míg kishíján újra rám nem vetetted magad.
- Ez a bajod?!
- Igen, ez! Képes lettél volna visszaélni, mikor gyenge és sebezhető voltam! Megtennéd, ha nem vennének minket körbe tucatnyian? - szegezem neki a kérdést. Nem emelem fel a hangom, nincs most erőm veszekedni, csak tudni akarom, hányadán állunk.- Bárkit képes lennél csak úgy simán megdugni, vagy ténylegesen nekem szólt?
- Neked szólt... de csak ha te is akarod... ezért mentem el akkor, mielőtt még rád vetettem volna magam...
- Milyen nagylelkű!- nevetek fel újra- azt hiszem, sosem fogom megérteni, hogy ti emberek mért kezelitek ezt ennyire tárgyiasan... képesek vagytok egyáltalán tényleg szeretni? Éreztél bármit, mikor megcsókoltál?- érzem, hogy lángol az arcom. Mért vagyok zavarban?
|
| Andro | 2024. 09. 19. 10:43:27 | #36576 |
Karakter: Song Li Hong
Megjegyzés: (Sárkánykámnak)
Lélekszakadva rohanok haza, miközben egyre rosszabb és rosszabb forgatókönyvek peregnek a fejemben. Rey most biztos valami rosszra gondol velem és Kalderrel kapcsolatban. Pedig semmi nincs köztünk. Mikor hazaérek, Reyt a földön ülve találom és egy nagy koponyát szorongat a kezében. Mint valami szeánsz. Remélem, nem megölni akarta magát. Annyira azért csak nincs maga alatt attól, amit látott. Nem mintha kedvelne, de nem akartam még neki elmondani, hogy új barátot találtam.
- Rey?... mi történt? - kérdem rémülten és közelebb megyek hozzá.
- Csak... a családommal akartam lenni egy kicsit – kel fel és elkezd elpakolni. Jó sok holmi van mindenfelé, a mozgása darabos.
Nem akarom zavarni, pedig talán segítenem kéne. De a fürdőbe megy, onnan meg vissza a szobába és lerogy az ágyra. Mint aki ki van merülve. Nem tudom, mit művelt, de nem is akarom megkérdezni. Majd elmondja, ha akarja. Hirtelen meghallom a hangját és nem tetszik, amit kérdez.
- Ki az új pasid? - kérdi egykedvűen, mint akit annyira nem érdekel.
- Pasim? - förmedek rá. Szóval tényleg félreértette a dolgot az idiótája. - Miből gondolod, hogy a pasim? - Akkor sem járnék Kalderrel, ha ő lenne az egyetlen hím ardeni a világon. Abszolút nem az esetem, csak haverok vagyunk.
- Igaz is, neked az a fontos, hogy megdughasd – bólogat mindentudóan, nekem meg kezd felmenni a vérnyomásom - Őt megdugtad már? Vagy előbb megkínzod, ahogy velem tetted, és majd utána? - Nem bírom tovább, mégis hogy jön ahhoz, hogy vádaskodjon?! Nem hiszem el, hogy még mindig, annyi bocsánatkérés és a közös utunk után is így néz rám! Egy szó nélkül lépek oda hozzá és vágom pofon olyan erősen, hogy csak úgy csattan.
- Szörnyeteg vagy! - sziszegem dühtől csepegő hangon. Nem is értem, miért vesződöm vele.
- Akkor legalább ennyi közös van bennünk! - nevet fel. Erre nem mondok semmit, csak egyszerűen otthagyom.
Nincs sem kedvem, se hangulatom vele vesződni. Idióta hülye barom!
Egyszerűen összecsomagolok pár napi ruhát és úgy döntök, egy ideig Kaldernél húzom meg magam. Ő biztos megérti a dolgot.
Az elkövetkezendő napokban nem szólok Reyhez. Bár napközben elvégzem a falubeli teendőimet, mint az állatok ellátása, a favágás, vagy más, apróbb dolgok, de az időm nagyobb részét Kalderrel töltöm. Nem szól egy szót sem, nem mondja, hogy béküljek ki Reyjel, inkább csendesen ott van mellettem és hagyja, hogy kiadjam magamból a dühömet. Nem hibáztat, nem próbál meg lenyugtatni és nem ítélkezik egyikünk felett sem. Csak meghallgat, miközben gyógynövényeket és mogák bundáját gyűjtjük. Már nem is érzem úgy, hogy Reynek készítenem kéne téli ruhát. Nem is érdemli meg, de igazság szerint tudom, hogy én is hibás vagyok. Rey sosem fog nekem teljesen megbocsátani. Talán… féltékeny? Ez az eshetőség is eszembe jut, de megrázom a fejem. Reynek ott egy egész falu, akik babusgatják, míg én vagyok az, aki eddig egyedül volt. Most meg arra lenne féltékeny, hogy én is megértetem magam valakivel? A hülye idióta!
Egyik este Nyliannak végre hírei vannak a lehetséges apajelöltekről. Megkér minket, hogy csatlakozzunk hozzá a nappaliban, de nem tűnik túl lelkesnek. Rossz előérzetem van.
- Nos… - sóhajt fel. - Találtam pár nevet, aki potenciális apajelölt lehet. Van, ahol nagyobb, van, ahol kisebb a valószínűség...
- Mit értesz több alatt? - kérdem idegesen. Mégis, hány ardenivel volt anyámnak viszonya?
- Több olyan páros is van, vagy volt, ahol a nő ember, de három olyan van, ahol a páros felbomlott, és a leírás illik anyádra. Kettő itt, egy pedig egy szomszédos, sajnos kiirtott klánban. A szóbeszédek nem túl megbízhatóak persze, de a semminél többet...
- És az itteniek? - faggatom tovább, miközben Rey csak csendben figyel. Mint akit nem nagyon érdekel a dolog, de nem figyelek rá. Van más dolgom is.
- Az egyikük életben van, de kicsi az esély, tekintve, hogy alig pár napot töltöttek együtt, és senki sem beszélt gyerekről. A másik, amelyikre a legnagyobb esély van… nos, ott az ardeni meghalt, mielőtt a gyerek valószínűleg megszülethetett.
- Tehát, ha ki is derül a név, nagy eséllyel már nincs az élők közt – foglalja össze Rey az elhangzottakat. Igen, ez az eshetőség bennem is felmerült, de nem ez az egyetlen oka, hogy tudni akarom, ki volt az apám. Ha nincs is életben, de lehet családja, akik tudnának mesélni róla. - Azért reméltem, hogy sikeres lesz a keresés – kel fel és aludni tér.
Nylian megvárja, míg az ajtó becsukódik Rey után, csak aztán néz folytatja. A szemembe néz, nekem meg rossz érzésem támad. Az a férfi nézett így folyton rám. Úristen!
- Ugye… nem te vagy az apám? - teszem fel a kérdés kissé remegő hangon. - A nevelőapám nézett mindig így rám, mielőtt megfenyített.
- Hidd el, tudnék róla, ha emberi nővel lett volna kapcsolatom – mordul fel. - De most jobban megnézve téged, van valaki, akire nem gondoltam és ott is volt egy vegyes páros. Bár az ardeni férfinak már volt egy gyermeke az előző párjától. Te pedig kissé hasonlítasz arra a nőre, aki utána a párja lett.
- Ki volt az? - kérdem kíváncsian. Nylian felsóhajt. Nem tetszik ez nekem, a dolog egyre kényelmetlenebb.
- Rey előtt nem akartam említeni, mert felzaklatta volna a dolog, de az ardeni neve Farian volt – mondja Nylian.
- Volt? Nem tetszik ez a múlt idő – húzom össze a szemeimet.
- Meghalt, mielőtt a gyermek világra jött volna, de tudta, hogy a párja állapotos. És még valami, amiért Rey előtt ezt nem akartam említeni. Farian volt Edan apja. - Az ütő is megáll bennem. - A nő Susan Lee néven mutatkozott be, ha jól emlékszem. Csak párszor láttam, de hasonlítasz rá.
- Susan Lee volt az anyám… egyik neve – suttogom halkan, miközben lassan felfogom a hallottakat. - És… ezek szerint… Edan…
- A féltestvéred volt – bólint komoran Nylian. - Ezért nem akartam erről Rey előtt beszélni. Számára még mindig friss a seb és a tudat, hogy te a halott párja testvére vagy…
- Igen, értem, nem venné ki jól magát a dolog – sóhajtom. - A végén azt hinné, hogy csak azért akarok közel kerülni hozzá, hogy elfoglaljam a… bátyám helyét.
Nehezen jön a számra a szó, hiszen Edan és az apám is meghalt a születésem előtt. Ha Rey tudomást szerez a kilétemről, talán azt fogja hinni, hogy Edan halála az anyám hibája volt és ezáltal engem még jobban gyűlölni fog.
- Egy ideig nem tudhatja meg – mondom határozott hangon. - De… Fariannak… van még élő családtagja?
- Egy nővére, de messze él egy másik klánban – bólint Nylian. - Ha feldolgoztad a hallottakat, néhány hét múlva elviszlek hozzá. Biztosan szívesen lát majd.
Bólintok, majd elköszönök Nyliantól. Mindent megbeszéltünk, amit meg kellett, de a fejem kótyagos. Most hogy fogok Rey szemébe nézni? Vajon anyám miért hagyta ott őket? Vajon önszántából távozott, vagy… Ha válaszokat akarok kapni, most várnom kell. Farian nővére csak tud valamit, amit én nem. Talán tudja, hogy anyám miért távozott még a születésem előtt.
Konkrétan bebotorkálok a szobába, ahol Rey már ágyban fekszik. De még ébren van. Ahogy ránézek, az jut eszembe, hogy ha az anyámmal nem jövünk a képbe, ő most boldog lehetne Edannal.
- Tán szellemet láttál? - kérdi felvont szemöldökkel.
- Nem... - nyögöm ki nagy nehezen. Pedig de. Edan szelleme mindig itt lesz, hogy közénk álljon.
Levetkőzöm és bemászom az ágyba, olyan messzire Reytől, amennyire lehetséges. Ha észre is veszi, nem teszi szóvá.
- Hogyhogy ma itthon alszol? - kérdi némi éllel a hangjában. - Csak nem megorrolt rád a pasid?
- Kaldernek hívják – válaszolom fáradtan. Nincs kedvem, sem erőm veszekedni vele. - Nem a pasim, csak egy barát, akivel pár hete találkoztam horgászás közben. Aznap, amikor a márványhalakat fogtam. Majdnem leszúrtam egy dárdával, de kiderült, hogy nem akart bántani – fordulok Rey felé. Ő csak hallgat, de könnyebb erről beszélni. - Beszélgetni kezdtünk és kiderült, hogy a falusiak itt valamiért utálják és kiközösítik. Nem tudom az okát, nem kérdeztem, de ő tanít ardeniül. Meg sok más dologra is. De nincs köztünk romantikus kapcsolat. Emberi években nagyjából velem egyidős lehet és a jobb lábára sántít. De… ő az egyetlen, aki nem ítél el azért, ami vagyok és amiket tettem. Még… tanulom ezt a barátkozás dolgot, de ő egész jó fej. Azt hiszem… kezdek bízni benne.
- Értem – bólint Rey. - Nos, legalább nem akartad megerőszakolni. Ez is valami.
- Rey! - sóhajtok fel. - Nem ejthetnénk végre ezt a témát? Fáradt vagyok és sok mindent kell megemésztenem abból, amit Nylian mondott.
- Jutottatok valamire? - kérdi kíváncsian, mire egy pillanatra összeszorítom a szám.
- Van egy… erős tippje az apámat illetően – válaszolom. - Azt mondta, pár hét múlva magával visz, hogy megbizonyosodjunk róla?
- Mit fogsz tenni, ha kiderül, ki az apád? - Rey hangja őszintén cseng.
- Az igazat megvallva… - nézek a szemébe. - Nos… halvány fogalmam sincs róla. Sokáig csak meg akartam tudni ki az, beverni a képét, amiért anyámmal kamatyolt és elhúzni a nagy büdös semmibe. De most jobban belegondolva, nem tudom, mit fogok tenni. Akkor dühös voltam, de most csak tudni akarom az igazat. Hogy anyám miért lépett le a születésem előtt. Hogy ki az apám és mégis mi a fene történt kettőjük között. Hogy anyám miért ment vissza ahhoz az emberhez. Ezeket akarom tudni, aztán majd eldöntöm, mihez kezdek.
- Kezdesz felnőni – állapítja meg Rey. - De még mindig nem bízom benned, jobb, ha tudod!
- Tisztában vagyok vele – vonok vállat, majd ásítok egyet. Tényleg fáradt vagyok. - Jó éjt, Rey! - mondom ardeniül, mire Rey megremeg mellettem.
Megfordulok, de még sokáig nem jön álom a szememre. Egyre Reyre, Edanra, az apámra és az anyámra gondolok. Vajon Edan tudott rólam? Tudta, hogy testvére lesz? Vajon ő és apám örült volna egy félvér kölyöknek? A gondolataim addig cikáznak a fejemben, míg végre el tudok aludni.
~*~
Másnap reggel még mindig nem jutok dűlőre, de igyekszem, hogy Rey ne sejtsen semmit. Bár nehéz, de tartom magam, reggelit készítek, ellátom az állatokat, tűzifát vágok, összeszedem a tojásokat – fogalmam sincs, milyen állat tojhat piros alapon sárga pettyes tojást, ami kétszer akkora, mint egy földi tyúké –, meg hasonlók. Ha a falusiak nem is fogadtak be, de elég sok mindent rám bíznak. Azt hiszem, vagy hasznosnak találnak, vagy azokat a munkákat sózzák rám, amiket senki sem akar megcsinálni. Mindenesetre, én jobban járok, mint Rey, aki csak otthon kuksol és ki sem dugja az orrát. A tojásokból nekünk is jut, ha már itt minden közös. Nylian miatt megtűrnek, de igazából, már nem érdekel. Az agyam szinte folyton anyámon jár, meg Edanon, meg Farianon. Vajon mi fogta meg Fariant anyámban? Láttam régi fényképeket anyámról még a születésem előttről. Gyönyörű nő volt és a bátyám elmondása szerint kedves és melegszívű anya volt. Akkor mi változott meg a születésem után? Vagy Li Feng hazudott, vagy anyám húsz éven át titkolt valamit.
Annyira elgondolkodom, hogy kis híján nekimegyek Reynek, aki a nappaliban tesz-vesz.
- Hé! Nézz az orrod elé! - szól rám, mire hátralépek egyet.
- Ne haragudj csak… - sóhajtok fel. - Elgondolkodtam.
- A szüleidről? - kérdi kíváncsian és abbahagyja a takarítást. - Tegnap óta nem vagy túlságosan önmagad.
- Van egy elméletem – sétálok ki a konyhába, hogy letegyem a tojásokat. Rey utánam jön és kérdőn néz rám. - A bátyám, Li Feng szerint, mielőtt anyám eltűnt volna, teljesen normális volt és nem az a hárpia, akinek te is megismerted. Valami történt vele az apámmal való kapcsolata és a születésem között. Vagy a születésem után, ha rám sem bírt nézni.
- Talán apádra emlékeztetted – veti fel Rey.
- Hát, anyám és a férje házassága elrendezett volt, nem ők választották egymást – telepszem le a konyhaasztalhoz. Rey megáll az ajtóban és az ajtófélfának dőlve hallgat. - A kapcsolatuk harmonikusnak volt mondható, de nem szerelemből kötettett. Talán… anyám tényleg beszeretett az apámba? De akkor miért mondta volna, hogy elrabolták és megerőszakolták?,
- Talán apádat akarta védeni és vele téged – találgat Rey. - Abban az időben kevesen nézték jó szemmel a vegyes kapcsolatokat.
- Ebben lehet valami – bólintok. - Ha hazudott, azzal elérte, hogy egyrészt visszafogadják, másrészt megvédett engem is. Talán ezért bánt velem is olyan… szívtelenül. De erre csak akkor tudnék fényt deríteni, ha találkoznék anyámmal és egyedül tudnék beszélni vele szem- és fültanúk nélkül. Ami elég nehéz, tekintve, visszamenni a városba életveszélyes. Ő pedig nem fogja megkockáztatni, hogy utánam jöjjön. Azzal a bátyámat is veszélynek tenné ki. Abban a háznak a falnak is füle van, anyám sehová sem ment anélkül, hogy tudtak volna róla. Fogadok, hogy a férje figyeltette és a telefonját is lehallgatta. Ahogy velem is tette és fogadok, a bátyám sem kivétel.
Látom, hogy Rey elgondolkodva néz rám, de nem szól. Talán… csak nem segíteni akar nekem? Nem, az képtelenség, nem bízik bennem és segíteni sem fog. De valahogy mégis kapcsolatba kéne lépnem anyámmal úgy, hogy senki se tudjon róla. De visszamenni a civilizációba őrültség lenne, öngyilkos vállalkozás, mert a rezervátumból nem fogok tudni kijutni. Bejutni is kész kaland volt, de kifelé még nehezebben menne a dolog. Pedig kell lennie megoldásnak!
|
| Sado-chan | 2024. 06. 23. 11:01:33 | #36542 |
Karakter: MD-26
Megjegyzés: Li Hongnak
- Nem gond – von vállat, majd feláll és bevonul a hálószobába.
Na ez meglepett. Nem is kicsit... vagy inkább dühít? Nem is tudom. Rám mászik, meg akar dugni, lesmárol, aztán egy válrándítással tovább lép, mikor kikosarazom. Nem is én kellek neki, csak valaki, akit megdughat és birtokolhat... köszönöm, ebből nem kérek...
Mikor utána megyek ő már az ágyba fekszik. Semmi kedvem egy ágyban aludni vele, de nem akarok mostantól örökre a földön aludni sem. Hideg és kemény...
- Nem harap az ágy, nyugi – vigyorog, mikor megállok az ágy mellett. Az ágy nem, de én igen!- Nyugi, nem foglak molesztálni éjszaka.
- Nem mintha melléd akarnék feküdni – közlöm harciasan, miközben hátrébb lépek
- Szerintem okosabban tennéd, ha bebújnál az ágyba. Két dolog miatt is. Egy, mert a padló kemény és hideg és a végén megfázol nekem. Ne feledd, hogy hüllőtestben van.
- És mi a másik dolog? - förmedek rá. Nem kell állandóan emlékeztetni rá, hogy szörnyeteget csináltak belőlem...
- Nylian. - erre csak elfintorodok. Mi köze van ennek hozzá?!- Nem mondtam el neki, hogy leköltöztél a padlóra és elég furán venné ki magát, ha meglátná. Hacsak nem akarsz magyarázkodni. Nagy levegőt veszem, majd bebújok az ágyba, de a lehető legmesszebb tőle. Nem bízom benne... szívesebben töltenem az éjszakát a földön, vagy egyedül...de úgy tűnik, már ebbe sincs beleszólásom.
- Tudod, olyan képet vágtál, mint aki citromba harapott – kuncog- Nagyon vicces látvány.
- Kapd be, Li Hong! - förmedek rá. Nem igazán értem, hogy mire gondolhatott, de biztos nem valami kedves dicséretre.
- Vedd elő, szépségem! - mosolyodik el újra. Eszemben sincs! Hozzám ne merj érni!- Ha emberi sértéseket akarsz hozzám vágni, akkor gyakorolnod kell még egy kicsit, Rey. Tudod, iszonyatosan jól lehet húzni az agyad ilyesmikkel.
- Te ezt élvezed te… te… szégyentelen! - sziszegem. Legszívesebben megfojtanám ezért, de minimum megtépném. A problémák fele abból ered, hogy nem tudja a vágyait kontrollálni. Az, hogy Longként miket tett velem, nem jelenti azt, hogy Reyként hagyom, hogy akár csak hozzám érjen!
Egy ideig nem is szólunk egymáshoz. A szavai dübörögnek a fejemben...
- Mi az a citrom? - kérdem végül. Talán valami földi dolog...
- Egy sárga színű, nagyon savanyú gyümölcs. Fán nő és itt is megterem az Ardenen. Süteményekbe és teába használjuk.
- Értem - suttogom
- Jó éjt, Rey! - hallom meg a hangját. Mi van?!
- Mit mondtál?- kapom fel a fejem, de nem válaszol...
A ház már üres, mikor felébredek. Li Hong elment, nem különösebben érdekel hová. Világgá úgysem megy és tud vigyázni magamra. Remélem. Többször nem fogom miatta kockáztatni az életem. Ha újra bajba sodorja magát, oldja meg egyedül!
Kimegyek mosakodni, majd miután végzek észre veszem a nekem kikészített reggelit. Egész jó lett...
Nagyban falatozok, mikor betoppan
- Neked is jó reggelt, napsugaram! - köszön rám, félig az anyanyelvemen, mire kis híján kiköpöm az ételt. Mi van?! Ezek szerint a tegnapi sem álmodtam... de honnan?...- Látom, friss és üde vagy, mint mindig.
- Honnan tudsz ardeniül? - kérdem gyanakodva. A legésszerűbb válasz Nylian, de mikor? Egy este alatt?
- Tudod, ha egy ideig egy másik kultúrában élsz, akaratlanul is megtanulsz pár kifejezést – nincs kizárva... de nem is valószínű. A legtöbben nem beszélik az emberi nyelvet, ha még is értenek belőle valamit, nem hajlandóak megszólalni rajta. Régen más volt persze... de a bizalom elveszett.
- Az ardeni nyelv nem olyan nehéz, hasonlít az anyanyelvemre, hasonlóan dallamos.
- Az anyanyelvedre? - kérdem kíváncsian. - Azt hittem, ti emberek mind egy nyelvet beszéltek. Mint ahogy mi is.
- Sok különféle nyelv van, de van egy közös nyelv, amit mindenki használ – válaszolja, de felem sem fordul, csak a kosarak közt válogat. Minek az neki? - A Földön rengeteg ország volt sokféle nemzettel, a többségnek saját nyelve volt, de mindig volt egy közös, amin megértettük egymást. De a saját anyanyelvemet ritkán használtam még… otthon is. Viszont kiválóan beszélem.
Csak bólintok. Nem értem, és nem is akarom megérteni az embereket... annyira mások, mint mi...
- Hol van Nylian? - kérdem, hogy témát váltsak. Beszélnem kell vele, ő pedig kintről jött, így akár láthatta is, merre ment. - Amúgy hová készülsz?
- Nylian már elment, mire reggel felkeltem. Gondolom, megvan a maga dolga, amihez semmi közünk. És hogy hová készülök, az nem rád tartozik. Te sem szoktál beszámolni nekem a kalandozásaidról. Nyugi, estére megjövök, vagy talán előbb is. De nekem is lehetnek titkaim, nem?
- Nem mintha érdekelne – fonom össze a karjaimat magam előtt. - Csak Nylian miatt kérdem, mert hajlamos vagy bajba keverni magad.
- Köszönöm az aggodalmad, de megleszek – meglepetten pislogok - Tudok vigyázni magamra, nem vagyok már olyan elesett, mint annak idején.
Csak felhorkantok. Úgy legyen. Ha bajba kerül, nem megyek utána!
Miután elmegy a fürdő felé indulok. Lehámozom magamról a régi kötszereket, hogy újakat tegyek fel helyettük, majd vissza fekszem az ágyba. Így hogy csak én fekszem benne elég kényelmes. Kiélvezem az egyedül létét, próbálom össze szedni a gondolataimat. Talán tényleg ideje lenne belátnom, hogy számomra itt már nincs hely. Nekem már nincs otthonom. Az a hely, amiért az életemet adtam volna, azok a személyek, akiket a családommal együtt az utolsó leheletünkig védelmeztünk nincsenek már többé...akik hátra maradtak már idegenként kezelnek, nem kívánatos személyként. Behunyom a szemem, próbálom bent tartani a könnyeket. Elárulva érzem magam. Az istenek elfordultak tőlem, mikor meghaltam... vagy talán azért haltam meg? Ki tudja...
Hosszú ideig rágódok hasonlókon. Li Hong már jó pár órája elment, mire eljutok oda, hogy felkeljek. Már nem érzek haragot, csak keserűséget és fájdalmat. Talán előző létezésemben tehettem valami megbocsáthatatlant, és ez a büntetésem. Végül össze szedem magam és elindulok az erdő felé. A Mindenség sziklái több napi járásra vannak innen, de közelebb akad egy kisebb szentély. Gyerekként sok időt töltöttünk ott... talán egy kis meditáció jót tenne. A gondolataimba mélyedve haladok előre, mikor meglátom magam előtt Li Hongot, és még egy alakot. Kell pár pillanat, hogy felfogjam, amit látok. A kölyöknek van valakije. Jó hamar túltette magát rajtam! Mielőtt megszólalhatna egyszerűen sarkon fordulok és elindulok vissza a faluba. Ezer gondolat cikázik az agyamban... de mért is zaklatott fel ennyire? Talán az, hogy így egyértelművé vált, hogy sosem én kellettem neki? Ezt eddig is tudtam. Hogy így majd nem próbálkozik többet? Annál jobb! Talán mindössze annyi, hogy neki mért lehet, mikor nekem nem? Neki mért lehet párja, mikor tőlem mindent elvettek?...
Otthon a Nylian szobájában lévő házi szentélyhez megyek. Gyertyát és füstölőt gyújtok. Ha a nagyhoz nem tudok eljutni, jó lesz ez is. Letelepszek a szentély elé és szemeimet behunyva próbálok kapcsolatba lépni a családommal. Ahogy a varázsigét ismételgetem újra és újra érzem, hogy lassan kezd lehűlni a szoba. A háttérből mintha neszek hallatszanának... itt vannak!
A szeánszot a bejárati ajtó csapódása szakítja félbe. Kell egy kis idő, hogy teljesen vissza térhessek a jelenbe
- Rey?... mi történt?- kérdi rémülten Li Hong, mikor belépve a földön ülve talál, miközben még mindig kábán egy hatalmas koponyát szorongatok a kezeimben
- Csak... a családommal akartam lenni egy kicsit- kelek fel, hogy elpakoljak, de a mozgásom még mindig esetlen kicsit. Nem lép közbe, csak figyeli, ahogy pakolászok, majd otthagyva őt elindulok a fürdő felé. Az idézés mindig kimerítő, kell egy kis idő, mire az energiák és a növények füstje kitisztul a szervezetemből. Megmosom az arcom, majd a hálóba megyek, ahol lerogyok az ágyra. Li Hong az ajtóban állva néz rám, de egy szót sem szól, így én folytatom
- Ki az új pasid?- kérdem, bár nem vagyok benne biztos, hogy tényleg érdekel. Ha engem ezentúl békén hagy, nekem megfelel a dolog
- Pasim?- förmed rám- Miből gondolod, hogy a pasim?
- Igaz is, neked az a fontos, hogy megdughasd- bólogatok- őt megdugtad már? Vagy előbb megkínzod, ahogy velem tetted, és majd utána?- erre egy szót sem szól, csak elém lépve egyszerűen pofon vág.
- Szörnyeteg vagy!- sziszegi
- Akkor legalább ennyi közös van bennünk!- nevetek fel. Erre nem mond semmit, csak ott hagy. Erőm sincs utána menni, és okom sem lenne. Nincs több mondandóm a számára...
Másnap reggel ébredek, szörnyű fejfájással és az egész testem remeg. Kell egy kis idő, mire erőt veszek magamon, hogy felkeljek. Most veszem csak észre, hogy Li Hong nincs itt... próbálok vissza emlékezni, de nem emlékszem, hogy itt töltötte egyáltalán az éjszakát... a szeánszra még emlékszem, és arra, hogy haza jött... talán beszéltünk... de hogy miről... fogalmam sincs. Kibotorkálok a konyhába. Nem készített reggelit. Nem baj, akkor kiszolgálom magam. Rágás közben érzem, hogy fáj az állkapcsom... mintha pofon vágtak volna...hmmm...
Éppen a fejemet tömöm, mikor hirtelen betoppan. Csak egy biccentéssel köszönök, mire ő egy grimasz kíséretében hátat fordít nekem. Felvonom a szemöldököm, de végül egy vállrándítással elintézem a dolgot. Bal lábbal kelt fel biztos...
A következő pár napban teljesen ignorál. Nem mondom, hogy zavar. Nap közben általában itthon sincs, valószínűleg azzal a másik férfival lóg. Egészségére! Én is igyekszem elfoglalni magam, vagy Nylian könyveit bújom, vagy az erdőt járom. Kezdem megszokni a magányt. Sokat gondolok a családomra, Edanra, mintha itt lennének a közelemben. A szívemben lévő keserűség helyét lassan átveszi a magány és a fásultság. Szép lassan majd ezt is megszokom.
Este Nylian össze hív minket. Lehetséges hírei vannak a kölyök apjának kilétét illetően. A karosszékében ül, és minket is arra kér, hogy üljünk le. Nem tűnik túl lelkesnek
- Nos...- sóhajt fel. Ez rosszat sejtet- találtam pár nevet, aki potenciális apajelölt lehet. Van, ahol nagyobb, van, ahol kisebb a valószínűség...
- Mit értesz több alatt?- kérdi idegesen Li Hong
- Több olyan páros is van, vagy volt, ahol a nő ember, de három olyan van, ahol a páros felbomlott, és a leírás illik anyádra. Kettő itt, egy pedig egy szomszédos, sajnos kiirtott klánban. A szóbeszédek nem túl megbízhatóak persze, de a semminél többet...
- És az itteniek?-faggatózik tovább. Én csak csendben figyelek
- Az egyikük életben van, de kicsi az esély, tekintve, hogy alig pár napot töltöttek együtt, és senki sem beszélt gyerekről. A másik, amelyikre a legnagyobb esély van...nos, ott az ardeni meghalt, mielőtt a gyerek valószínűleg megszülethetett
- tehát, ha ki is derül a név, nagy eséllyel már nincs az élők közt- összegzem. Nem erre az eredményre számítottam. És egész biztos, hogy a kölyök sem. Kár... Megérdemelte volna, hogy megismerhesse az apját...- azért reméltem, hogy sikeres lesz a keresés- kelek fel. Azt hiszem jobb, ha elteszem magam holnapra...
Nylian és a kölyök még tovább beszélget, de én inkább aludni térek. Kérdés, ezek után még itt marad-e, vagy tovább áll... majd holnap kiderül...
Már az ágyban fekszem, mikor Li Hong betoppan. Rám néz, de nem szól egy szót sem. Fura arckifejezés, nem tudom hová tenni... az egész arca falfehér
- Tán szellemet láttál?- vonom fel a szemöldököm
- Nem... - nyögi ki nagy nehezen. Rákérdezhetnék... de kétlem, hogy elmondaná, így csak vissza fekszem...
|
| Andro | 2024. 06. 17. 19:11:28 | #36537 |
Karakter: Song Li Hong
Megjegyzés: (Sárkánykámnak)
- Nylian miatt csináltam, nem azért, mert te mondtad – sóhajt fel, mintha bosszús lenne. Nem értem, mi baja van, még meg is dicsértem. Talán tényleg annyira utál, hogy minden kimondott szó konkrétan fájdalmat okoz neki, amit nekem címez. - A cipőt vedd le! Így is behoztad már a sarat.
- Oh... bocsánat. - Leteszem a vödröt és leveszem a cipőmet. A konyha felé indulok, de Rey nem követ, helyette a hálót célozza meg. Fáradt lehet, vagy csak nem akar velem egy légtérben tartózkodni.
Nem foglalkozom vele, van jobb dolgom is. A halak még mindig élnek és őszintén, sosem pucoltam még halat. Sőt, semmilyen élő állatot nem öltem még meg, nyúztam meg, meg hasonlók. A hús és hal mindig konyhakészen érkezett a konyhára, bár amikor gyerekként néha egy másik, úgynevezett „vidéki” városban jártam az iskolával, láttam, hogy pucolják a halat. De az régen volt és nekünk, az elit gyerekeknek sosem engedték meg, hogy kipróbáljuk. Hatalmas balhé lett volna, ha valamelyikünk megsérül. De néha a piacon is láttam ilyesmit. Remélem, kibelezni is ki fogom tudni őket, bár a gondolatra is megremegek.
Előbb fejbe vágom a halakat, majd magam elé húzom a szemetest. A másik oldalamra egy edényt készítek, hogy abba rakjam a majd megpucolt, ebédnek valót. Kést veszek elő és megpróbálom magam elé idézni azokat a képeket, amiket láttam. De elég suták a mozdulataim, nem szoktam ehhez hozzá és Reyt nem akarom megkérni, hogy megmutassa. Biztos halálra röhögne. A második halnál tartok, mikor megjelenik és engem bámul.
- Finom volt a reggeli... bár kicsit sótlan... - A szavaira megtorpanok egy pillanatra, de aztán folytatom a dolgomat. Nehogy azt higgye, hogy elájulok pár kedves szótól. Ő csak figyel engem, mint valami sas a zsákmányát.
- Jól szórakozol rajtam? - fordulok végül felé. Kissé idegesít a jelenléte, de nem akarom elküldeni.
- Ki ne találd, hogy már a konyhába sem tehetem be a lábam! - mordul fel. Tessék, megint engem okol olyanért, amit nem is tettem. Vagy csak bal lábbal kelt fel.
- Nem ezt mondtam, de bosszantó, hogy csak itt állsz, és bámulsz!
- Pusztán meglep, hogy konyítasz egy keveset a főzéshez. - Úgy meglep a mondandója, hogy a kés az ujjamba szalad. Nem fáj különösebben, de felszisszenek a hideg fém érintésére. Az ujjam vérzik, a seb nem mély, de elég hosszúnak tűnik. - Űgy tűnik tényleg csak egy keveset... ennek a halnak elég éles pikkelyei vannak... érdemes lett volna előbb megtisztítani, és utána a fejjel bajlódni… - Kiveszi a kezemből a kést és megmutatja, hogy kell csinálni. Ügyes, őt biztos megtanították erre is. Halványan mosolyog, ami nagyon jól áll neki. De a mosolya abban a pillanatban tűnik el, ahogy felém nyújtva a kést rám néz. Valami kellemes emléke lehetett, de újra eszébe jutott, hogy én ülök mellette. Biztos Edanra gondolt, amitől kissé összeszorul a mellkasom. Nem értem, miért. Nem vagyok szerelmes Reybe, az a csók csak úgy jött. - Mosd ki és kötözd be a sebet. A márványhal nem mérgező, de elfertőződhet ha nem vigyázol.
Megragad egy tiszta kést és zöldséget kezd aprítani, míg én kimosom és bekötöm a sebem. Nem vérzik annyira, a kötést nem üti át. Később tüzet gyújt, míg én lepucolom és kibelezem a halakat. Lassan és csendben dolgozunk, csak akkor szól hozzám, ha muszáj és én is így teszek. Pedig szeretnék vele beszélgetni, bocsánatot kérni tőle, de úgy tűnik, Rey más véleményen van. Az étel finom, csendben esszük meg, majd míg én elmosogatok, Rey a fürdőbe indul. Remélem, nem akar ártani magának, de csak a fürdés jellegzetes hangjait hallom. Mégis aggódom miatta, bár nekem is fürdenem kéne. Büdös és izzadt vagyok a reggeli halászattól és mindentől. Tiszta halszagom van. Mikor Rey kijön, a haja fel van fogva. Nagyon csinos így, már ha az ember egy másik… fiúra mondhat ilyet. Fiúnak kell hívnom? Vagy hímnek? Nem tudom, náluk mi a szokás.
- Mi van? Ne aggódj, nem itt leszek öngyilkos – mosolyodik el gúnyosan, mikor ajtót nyit. Szótlanul pislogok azon, hogy csak egy nadrág van rajta, a szabadon maradt bőrfelületen megcsillannak a pikkelyei. Gyönyörű, egyszerűen káprázatosan gyönyörű.
- Nagyon vicces! - fújtatok, amikor magamhoz térek. Csak hülyít, de azért zavaró, ahogy elmegy mellettem.
- Ha fürdeni akarsz, hagytam neked meleg vizet.
- Köszönöm… - biccentek, majd törülközőt ragadok és eltűnök a fürdőben. Csak gúnyolódik velem, gyűlöl és igyekszik a tudtomra adni, hogy ne közelítsek hozzá.
- A ma estét is a földön töltöd? - kérdem este, mikor már elhelyezkedünk. Nekem semmi bajom vele, ha velem alszik az ágyban, mert kényelmesen elférnénk. De ő még mindig makacs. Én meg nem erőltetem.
- Kényelmesebb, mint állva aludni. - Erre nem válaszolok, csak magamra húzom a takarót. Ha kényelmetlenül akar aludni, nekem aztán teljesen nyolc. Nem az én hátam fog fájni reggel.
~*~
A napjaink egy hangúan telnek. Én reggelente eljárok horgászni és vagy összefutok Kalderrel, vagy nem. Ő nem bánt és egészen jól összebarátkozunk, de még nem tudok megbízni benne. Ő nem is erőlteti, mert ő sem mond el nekem mindent magáról. Néhány nappal később a vadászok, Nyliannal az élen hazatérnek. Fogadok, Rey nagyon örül neki, bár én is boldog vagyok, hogy már nem kell Rey savanyú képét néznem. Mi is kapunk a zsákmányból egy szép adagot. Vacsora közben beszámolok Nyliannak az elmúlt napokról, persze gondosan kihagyva belőle Kaldert és néhány apró dolgot. Például, hogy Rey a földön alszik.
- Ostoba kölykök! - mordul fel Nylian. - Kezelhetetlen két idióta! De talán érthető... az első háború alatt nőttek fel, nem nagyon ismerhették az az előtti békés időket. Számukra az ember egyet jelent a pusztulással. A te fajtád pedig - pillant Reyre -, az árulás két lábon járó definíciója.
- És ez mért mentség arra, amit tettek?! - csattanok fel dühösen. Nem Rey tehet róla, mert petté alakították, sem azért, amilyen lett.
- Egy szóval sem mondtam, hogy az lenne - pillant rám Nylian szúrós szemekkel. - Pusztán egy valószínű magyarázat a tetteikre. Ettől függetlenül beszélni fogok a fejükkel...
Vacsora után Rey elvonul, én azonban ottmaradok Nyliannal. Sok mindent akarok kérdezni tőle és őt talán választ tud adni a kérdéseimre. Sokat mesél az adreniek szokásairól, így amikor megemlítem neki, hogy reagált Rey arra, hogy megcsókoltam, csak felsóhajt.
- Nem jól tetted, de igaz, Rey is túlreagálta a dolgot – mondja. - A mi fajtánk egy életre választ párt magának és számunkra az olyan intim dolgoknak, mint a csók, hatalmas jelentősége van. Bár Rey is lehetett volna kissé belátóbb.
- Nem tudtam – hajtom le a fejem. - Nem ismerem a szokásaitok, a hagyományaitokat, Rey pedig azóta úgy bánik velem mint a szeméttel. Mióta beértünk a faluba, megváltozott, gyűlölni kezdett engem és a csók csak rátett egy lapáttal.
- Próbáld megérteni az ő álláspontját is – magyarázza Nylian. - Reyt lesújtotta, mi történt a faluban, ő ismert minket és mi is őt. Természetes, hogy sokkolta a látvány, bár az igaz, hogy nem rajtad kellett volna kiélnie a haragját.
- Tudom és próbáltam is tőle bocsánatot kérni, de mindig elutasít – mondom szomorúan. - Bár az utóbbi napokban egész jól megvagyunk, ha nem szólunk egymáshoz. - Azt gondosan kihagyom, hogy Rey a földön alszik a csókunk óta. Nyliannak sem kell mindenről tudnia.
Nylian nem forszírozza tovább a dolgot, én pedig rájövök, mi az, ami igazán érdekel. Kissé helyre tudtam tenni a dolgokat magamban és bár nem vagyok vidám, de sok mindent megértek már az ardeniekkel kapcsolatban. Éppen belekezdünk az ardeni-ember kapcsolatokba, amikor Rey kegyeskedik befáradni. Igaz, hűl a levegő odakinn, nekem meg eszembe jut, hogy hamarosan itt a tél és Reynek kéne valami melegebb ruha. Talán Kalder tudna segíteni.
- Nem csatlakozol hozzánk? - mosolyodik el Nylian.
- Nem hiszem, hogy jó vége lenne… - suttogja Rey. Pedig én szeretném. Itt benn meleg van a kandalló mellett és végre talán Reyjel is tudnék beszélni. Nem akarom, hogy gyűlöljön.
- Sosem tudhatod, ha nem próbálod - von vállat. Csak a szemeit forgatja, de helyet foglal az egyik fotelben. Jó messzire tőlem, ez nem kerüli el a figyelmem, miközben az arcán látszik, hogy feszült.
- Szóval... az ardeni férfi- ember nő pároknál tartottunk… - köszörülöm meg a torkom.
- Igen... hmm... volt pár, itt és más törzseknél is. Szétnézhetek a mieink közt, de nem ígérek semmit...
- Köszönöm... nagyra értékelem a segítséged...
- Azt is tudni kellene, hogy milyen időtávlatban kell keresgélni – szól közbe Rey. Meglep, hogy egyáltalán érdekli a dolog, bár valószínűleg nem nekem akar segíteni. - A két bolygó időszámítása eltér egymáséról. Az emberek 2-3 generáció óta vannak itt, nem igazán álltak még át az új keringési időre...
- Igaz - helyesel Nylian. - Ti a helyi, vagy a saját bolygótok keringése alapján számoljátok az időt?
- Öhm... azt hiszem Földi idő szerint – vakargatom meg a fejem. Van egy központi időzóna, ami 365 napra osztja az évet. Legalábbis így tanultam.
- Értem... hány éves vagy?
- 20 múltam – válaszolom készségesen. Alig hiszem el, hogy csak pár hónapja volt a születésnapom. Aznap kaptam Reyt. Mintha évek teltek volna el azóta az este óta.
- Ez nem sokkal több, mint 15 helyi év. Ez a bolygó jóval kisebb, mint amilyen a Föld volt, és lassabb is a keringési ideje.
- 15 éve? Az egy szörnyű év volt... nagyon sokan meghaltak – húzza össze magát Rey.
- Történt akkor valami?
- Elég sok minden. Körülbelül akkortájt terjedt el a pet készítés, sokunknak levadászták már az első körben is.
- Te is akkor? - pillantok rám megszeppenve.
- Nem. Engem csak évekkel később öltek meg - rázza a fejét, de ettől nem könnyebbülök meg. Mintha az én hibám is lett volna. Bár, ha nem hozzám kerül, akkor más vette volna meg és talán még rosszabb lett volna neki. Talán sosem kapja vissza az emlékeit, de kérdés, melyik lett volna a jobb megoldás. - Van esetleg ötleted, hogy anyád mennyi időt tölthetett köztünk? És hogy merre mehetett? Itt, a közvetlen közelében akkor négy törzs élt, velünk együtt, és talán ugyanennyi nomád horda járhatott erre akkoriban.
- Ha jól emlékszem, heteket töltött távol, de hogy merre... fogalmam sincs – tárom szét a kezem. Én csak azt tudom, amit hallottam és amit a bátyám mondott. Húsz évig azt sem tudtam, hogy az apám ardeni.
- Azt hiszem, puszta elmélkedéssel nem jutunk előrébb - kel fel végül Nylian. - Azt mondom, tegyük el magunkat holnapra. Ennek a témának komolyabban utána kell nézni, ha ki akarunk deríteni valamit, de ne ma. Jó éjt, fiúk! - nyújtózik egyet, majd vissza vonul. Magunkra maradunk.
- Szerinted van rá esély… - kezdek bele, de Rey a fejét rázza.
- Fogalmam sincs – sóhajt fel. - Sok emberrel, sok párral találkoztam akkoriban. De semmi sem garantálja, hogy anyád köztük volt. Ti emberek gyorsabban öregedtek, gyorsabban változtak mint mi – felkel, majd nyújtózik egyet. Fáradtnak tűnik és már vonulna vissza, de megragadom a kezét. Ezt muszáj megtennem.
- Rey... sajnálom, amit tettem… - értetlenül mered rám, de nem menekül el. - Azt, hogy megcsókoltalak. - Látom, hogy a feje vörösödik, de nem tudom, mérges-e, vagy csak zavarban van. Így gyorsan folytatom, mielőtt még lekeverne egyet. - Nylian beavatott, hogy nálatok ez mit jelent... én nem tudtam... mi sok esetben csak azért tesszük, mert jó érzés...vagy mert vonzódunk a másikhoz...
- Én semmit sem érzek irántad – fordul el tőlem.
Ez nem lep meg, bár szerintem ez nem teljesen igaz. Ha romantikus értelemben nem is érez semmit irántam, de már a barátomnak tekintettem. Az, hogy visszautasít, nem tör le túlságosan. Nem ő az első, bár kevesen voltak. Igaz, mindenkit a pénzem és a családom hírneve vonzott hozzám.
- Nem gond – vonok vállat, majd felállok és egyszerűen bevonulok a szobánkba. Már így gondolok rá. A mi szobánk.
Mikor visszanézek, látom, hogy a reakcióm meglepi Reyt. Talán arra számított, hogy bőgve a lábai elé vetem magam, vagy magamba roskadok, mert nem kegyeskedik belém szeretni? Azt már nem, haver! Nekem is van azért tartásom! Persze, jólesett őt megcsókolni, nem vitás, de nem azért, mert ilyenre teremtették. Azért kedvelem Reyt, aki, nem azért, ami.
Éppen lefekvéshez készülődöm, amikor belép a szobába és megáll az ágy mellett. Úgy méregeti, mint valami ádáz fenevadat, miközben én bevackolom magam a takaróm alá és onnan nézek fel rá.
- Nem harap az ágy, nyugi – vigyorgok rá, mire felfújja az arcát. Mint egy mérges kis hörcsög és nehezen tudom megállni, hogy ne nevessem el magam. Elképesztően cuki, még akkor is, ha fél kézzel el tudná törni a nyakam. - Nyugi, nem foglak molesztálni éjszaka.
- Nem mintha melléd akarnék feküdni – közli harciasan és hátrál egy lépést.
- Szerintem okosabban tennéd, ha bebújnál az ágyba – közlöm. - Két dolog miatt is. Egy, mert a padló kemény és hideg és a végén megfázol nekem. Ne feledd, hogy hüllőtestben van.
- És mi a másik dolog? - A hangja éles, szemmel láthatóan nem tetszik neki, hogy az új testét emlegetem.
- Nylian. - A hangom nyugodt és halk, miközben látom, hogy megfeszülnek az izmok az arcában. - Nem mondtam el neki, hogy leköltöztél a padlóra és elég furán venné ki magát, ha meglátná. Hacsak nem akarsz magyarázkodni.
Rey nagy levegőt vesz, majd végre hajlandó átvedleni és bebújni az ágyba. De olyan távol fekszik tőlem, amennyire csak tud és úgy néz ki, mint aki éppen a halálos ítéletére vár. Tudom, hogy csak Nylian miatt teszi, nem miattam, de jólesik a tudat, hogy valamivel motiválni tudom. Hanyatt fekszik és az arcán olyan világfájdalom látszik, hogy nem bírom tovább és elkuncogom magam. Erre csak mérgesen rám néz, összehúzza a szemeit, de már nem ijeszt meg. Nem ártana nekem, de nemcsak azért, mert Nylian a másik szobában alszik. Ha alszik egyáltalán és nem azt hallgatja, mit veszekszünk össze.
- Tudod, olyan képet vágtál, mint aki citromba harapott – kuncogok tovább. - Nagyon vicces látvány.
- Kapd be, Li Hong! - rivall rám. Bár van egy olyan érzésem, azt sem tudja, mi az a citrom.
- Vedd elő, szépségem! - mosolyodom el sunyin, felé fordulva. Kinyitja a száját, aztán becsukja. Nem számított rá, hogy vissza tudok vágni. - Ha emberi sértéseket akarsz hozzám vágni, akkor gyakorolnod kell még egy kicsit, Rey. Tudod, iszonyatosan jól lehet húzni az agyad ilyesmikkel.
- Te ezt élvezed te… te… szégyentelen! - sziszegi dühösen és hátat fordít nekem.
Csak mosolygok. Rey szókincse jelentősen javult az elmúlt időszakban, már sértegetni is tud. De úgy döntök, nem viccelődöm vele tovább, nem akarom túl sokáig feszíteni a húrt. Ki tudja, a végén tényleg kifut a világból miattam. Éppen elaludnék, amikor meghallom Rey hangját.
- Mi az a citrom? - Először nem értem, miért kérdi, de eszembe jut az előző beszélgetésünk.
- Egy sárga színű, nagyon savanyú gyümölcs – válaszolok félálomban. - Fán nő és itt is megterem az Ardenen. Süteményekbe és teába használjuk.
- Értem - suttogja.
- Jó éjt, Rey! - mondom ardeniül és ásítok egyet. Még hallom, hogy mintha valamit kérdezne, de én már az álmok mezején járok.
~*~
Mire reggel felébredek, Nylian már nincs otthon. Persze, gondolom rengeteg dolga van, meg ilyenek. Reggelit készítek, most jobban figyelek a fűszerezésre, majd eszek és kimegyek, hogy ellássam az állatokat. Rey még alszik, be van burkolózva a takaró alá, mint egy gyerek, így inkább nem zavarom. Kétségtelenül kelleni fognak neki melegebb ruhák. Beszélek majd Nyliannal, mit lehetne tenni ez ügyben. De nem akarok mindenben rátámaszkodni, hiszen az is elég nagy segítség, hogy nála lakhatok és segít nekem megkeresni az apámat. Ha okosabb lettem volna, megmondhattam volna neki anyám nevét is, legalábbis azt, amit általában használni szokott. Talán este megemlítem, de első a munka.
Az állatok már várnak, hamar kialmozok, lecsutakolom őket és enni adok nekik. A falusiak ugyan megnéznek maguknak, elhangzik pár halk megjegyzés ardeniül, amiknek egy részét már értem. Kalder jó tanárnak bizonyul, vagy csak ragad rám a nyelv, nem tudom. Éppen kilépek az istállóból, amikor megpillantom azt a testvérpárt, akik pár napja elkaptak. Összehúzom a szemem, de eldöntöm, nem ijedek meg tőlük. Nem futok el, mert tudom, hogy úgysem mernének bántani. Megállnak tőlem pár lépésre és megvetően méregetnek.
- Nehogy azt hidd, hogy csak mert Nylian itthon van, védve vagy, ember – köpi az idősebb a szavakat. Szemmel láthatóan nem szeret a nyelvemen beszélni. - Jobb lenne, ha te meg az áruló haverod elhúznátok innen, mert legközelebb nem lesztek ilyen szerencsések.
- Úgy van, nem látunk itt szívesen titeket! - teszi hozzá a testvére. - Ti emberek csak bajt hoztok a fejünkre. Az a rohadt áruló korcs pedig…
- Rám azt mondtok, amit akartok, de Reyt ne merjétek kritizálni! - sziszegem dühösen és a kezeim ökölbe szorulnak. - Fogalmatok sincs, miken ment keresztül, úgyhogy fogjátok be a szátokat!
Látom, hogy az idősebb már készülne nekem ugrani, de ellazítom a kezem és felkapom a vödröt, ami mellettem van a földön. Látom, hogy dühösek, de nem akarok verekedni, így felszegem a fejem és mosolyt erőltetek az arcomra, mikor ellépek mellettük.
- Mellesleg – fordulok félig feléjük –, nem érek rá veletek bájcsevegni. Van annál fontosabb dolgom is. Na, pá!
Döbbenten néznek, ahogy elfordulok és elindulok vissza hazafelé. A csatát megnyertem, nem ugrottam nekik, de azért nem vagyok nyugodt addig, amíg át nem lépem a ház küszöbét. A vödröt kinn hagyom, bár igazából vissza kellett volna vinnem az istállóba. De most már mindegy. Odabenn Rey éppen reggelizik és csak egy mordulással köszönt, ahogy meglát.
- Neked is jó reggelt, napsugaram! - köszönök félig ardeniül, mire Rey kezében megáll az evőeszköz. - Látom, friss és üde vagy, mint mindig.
- Honnan tudsz ardeniül? - kérdi gyanakodva és úgy méreget, mint valami furcsa, idegen rovart szokott az ember.
- Tudod, ha egy ideig egy másik kultúrában élsz, akaratlanul is megtanulsz pár kifejezést – magyarázom. Azt nem teszem hozzá, hogy ennél jobban megy az ardeni, hála Kaldernek. - Az ardeni nyelv nem olyan nehéz, hasonlít az anyanyelvemre, hasonlóan dallamos.
- Az anyanyelvedre? - kérdi kíváncsian. - Azt hittem, ti emberek mind egy nyelvet beszéltek. Mint ahogy mi is.
- Sok különféle nyelv van, de van egy közös nyelv, amit mindenki használ – válaszolok, miközben egy megfelelő méretű kosarat keresek. Kalder azt mondta, ma elmegyünk gyógynövényeket szedni és szüksége van a segítségemre. Vagy inkább nekem az övére. - A Földön rengeteg ország volt sokféle nemzettel, a többségnek saját nyelve volt, de mindig volt egy közös, amin megértettük egymást. De a saját anyanyelvemet ritkán használtam még… otthon is. Viszont kiválóan beszélem.
Rey bólogat, mint aki érti a dolgot, de nem kérdez többet. Talán így is többet mondtam, mint amennyit hallani akart.
- Hol van Nylian? - kérdi hirtelen Rey, mire hátrafordulok. Végre megtaláltam a megfelelő kosarat, amit a hátamra is tudok akasztani. - Amúgy hová készülsz?
- Nylian már elment, mire reggel felkeltem. Gondolom, megvan a maga dolga, amihez semmi közünk. És hogy hová készülök, az nem rád tartozik. Te sem szoktál beszámolni nekem a kalandozásaidról – döntöm félre a fejem. - Nyugi, estére megjövök, vagy talán előbb is. De nekem is lehetnek titkaim, nem?
- Nem mintha érdekelne – fonja össze a két karját a mellkasa előtt. - Csak Nylian miatt kérdem, mert hajlamos vagy bajba keverni magad.
- Köszönöm az aggodalmad, de megleszek – mosolyodom el. Rey meglepetten pislog. - Tudok vigyázni magamra, nem vagyok már olyan elesett, mint annak idején.
Rey egy horkantást hallat, ami lehet akár nevetés is, de nem foglalkozom vele. Magamhoz veszem a dárdát és már indulok is.
~*~
Kalder a falu határán túl vár engem és együtt indulunk el egy kisebb rétre, ami az erdő szélén terül el. Szerinte itt lehet a legtöbb gyógynövényt megtalálni, de némelyik a fák között rejtőzik. Közben elmagyarázza, melyik fű, virág, vagy gyökér mire való, melyik levéllel lehet lázat csökkenti, vagy melyik jó megfázás ellen. Közben ardeni nyelvre tanítgat és bólogat, amikor megfelelően mondom vissza a szavakat.
- A kiejtésed még kissé darabos – mondja, mikor helyet foglalunk a szokott helyünkön a folyóparton. - De egyre jobban beszéled a nyelvünket. Gratulálok!
- Köszönöm! - válaszolom ardeniül. - Neked köszönhetem, remek tanár vagy.
- És hogy alakulnak a dolgok közted és Rey között? Hallom, Nylian is visszajött – vált témát.
- Igen, Nylian ismét itthon van és ma már a két bunkó kölyök is csak szóban zaklatott – válaszolok. - De nem zavar, nem fogok tőlük megijedni. Rey pedig tegnap este végre kegyeskedett mellettem aludni. Bár akkor is olyan távol feküdt, hogy majdnem lezúgott az ágy szélén.
Kalder elnyom egy feltörő nevetést, ami így kuncogásba fullad. Nem haragszom rá, mellette valahogy el tudok lazulni. Hanyatt fekszem, a két karomat a fejem alá dugom és az eget nézem. Gyönyörű, őszi napunk van, de már lassan ideér a tél. Erről eszembe jut Rey.
- Tényleg, tudnál segíteni nekem? - kérdem Kalderre pillantva, aki bólint. - Rey új teste hidegvérű hüllő és félek, hogy meg fog fázni a télen. Tudom, hogy sosem szólna, mert ahhoz túlságosan utál engem, de szeretnék neki csinálni egy téli öltözetet.
- Ez kedves dolog tőled – bólint Kalder. - Kedveled őt?
- Nem tudom – sóhajtok fel. - Rey tegnap az értésemre adta, hogy semmit sem érez irántam és semmit sem akar tőlem. Ezt tiszteletben akarom tartani, de szeretnék a barátja lenni. Én… nem azért kedvelem, ami miatt megalkották. Hanem azért, aki valójában. Bár ezt sosem fogja nekem elhinni. Szerinte hazug vagyok, kegyetlen és erőszakos. De nem hibáztathatom érte, főleg, mert Nylian elmondta az okát annak, amiért Rey így viselkedik velem.
- Mindenkinek nehéz volt, ami itt történt – hagyja helyben Kalder. - Az emberek sokakat megöltek, másokat elfogtak és elcserélteket készítettek belőlük. De tudod, nem szabad mindenkit elítélni pár ember ostoba kegyetlensége miatt. Te jó ember vagy, Li Hong és Rey sem tehet róla, hogy egy hüllőt alkottak belőle. Persze, mi ardeniek is sokszor csak azt látjuk, amit látni akarunk és nem vesszük észre, hogy ezzel mennyit ártunk másoknak akár akaratlanul is.
Kalderre nézek és úgy érzem, nem pusztán rólam és Reyről beszél. Az arca olyan elgondolkodó, a szemei szomorúak, ahogy a falu felé néz. Olyan fájdalom van benne, amit én nem értek és nem merek rákérdezni. Pedig van egy olyan érzésem, hogy nem véletlenül kerüli a falusiakat. Az ardeniek alapvetően társas lények, nem nagyon szeretnek egyedül élni.
- Ja, az előítélet rossz, értem – dünnyögöm és felülök. Az ég lassan kezd színt váltani. Nem is tudtam, hogy ilyen régóta beszélgetünk. - Ideje mennem, mielőtt Nylian keresőcsapatot indít utánam. Köszönöm a gyógynövényeket! - mutatok a teli kosárra.
- Semmiség, mindig örülök a társaságodnak – mosolyodik el szomorúan Kalder. Sajnálom őt, pedig semmit sem tudok róla. - Holnap ugyanitt? Megtanítalak csapdát állítani, ha gondolod. Foghatunk néhány mogát, azoknak nagyon puha, meleg bundájuk van, remek téli ruha készíthető belőlük.
Bólintok. A mogák nagyjából nyúl nagyságú, hosszú farkú, hosszú fülű állatok, a bundájuk a bézstől a rézvörösig terjed és olyan puha, mint az alpakáé. Ráadásul őket is elég megnyírni, nem kell lenyúzni és a szőrüket az alpakáéhoz hasonlóan meg lehet szőni. Bár leginkább szőnyeget készítenek belőle, de ruhaként is nagyszerű. Mondjuk kizárt, hogy Rey elfogadna bármit, amit én készítek neki, de ha nem tudja, hogy tőlem van…
Elköszönök Kaldertől, aki egy darabig elkísér. Mikor ráfordulok az útra, az ütő is megáll bennem. Rey áll velem szemben és nem engem néz, hanem a távolodó Kaldert. Összehúzza a szemét, majd egyszerűen megfordul és elindul vissza a faluba. Sóhajtok egyet, mert nem akartam, hogy meglásson minket együtt. De már mindegy, a titkomnak annyi.
|
|
