Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6.

Sado-chan2024. 04. 03. 16:29:44#36493
Karakter: MD-26
Megjegyzés: Li Hongnak


 - Rey… - suttogja halkan, majd az arcomat kezdi simogatni. Az egész testemben össze rándul, de nincs erőm tiltakozni- Rey… életben vagy. Hála Istennek! - mosolyodik el halványan, majd ölelgetni kezd. Mért hiszi azt, hogy erre vágyom?
- Mi… történt? - kérdem erőtlenül. Az elmém még nem tiszta, keverednek a két világ emlékei. Érzem Edan jelenlétét, az illatát, de az eszem tudja, hogy nem láthatom többé... hacsak...
- Majdnem megölted magad, te idióta! - vágja a fejemhez. Kár, hogy csak majdnem. Annyiszor haltam meg majdnem. Mért nem lelhetek végre békére? Csak a kedvesemmel akarok lenni, ekkora nagy kérés? Edannak talán igaza volt, és ez a gyerek szerelmes belém, na és aztán? Én Edant szeretem. Ez nem számít? Az ő érzései mért érnek többet, mint az enyémek?!- Tudod, hogy mennyire aggódtunk érted?! Ne merészelj még egyszer ilyet csinálni, vagy esküszöm, úgy fejbe váglak, hogy jövő télig sem térsz magadhoz! Én… aggódtam érted… te marha! Ha… ha meghalsz azt… sosem… sosem bocsátottam volna… meg magamnak… Te hülye! Idióta! Utállak! - újra sírni kezd. Nem fogom őt sajnálni... - Te… rohadék…
- Nem számított… volna… - sóhajtom- Én csak egy… másolat vagyok… Egy tárgy és…
- Hogyne számítana? - Nylian hangjára mindketten odakapjuk a fejünket. Nem tudom, eddig is itt volt e, vagy csak most érkezett, nem is igazán számít... - Minden élet számít, a tiéd és a kölyöké is. Megértem, miért tetted, hallottalak titeket üvöltözni egymással. - fél szemmel figyelem, ahogy a kölyök elfordul. Csak nem érzékeny pont? - De mindketten tévedtek.
- Hogy… tévedhetnénk? - kérdezek vissza. Se hangom, se erőm, de nem fogom hagyni, hogy ennek a baromnak a bűneit rám kenje!
Nylian persze mellettem terem és vissza tessékel az ágyba. Nincs erőm ellenkezni
 - Nekem… semmi értelme… élnem…
- Te tényleg idióta vagy – jegyzi meg Nylian. Erre meglepetten pislogok - Meg te is. - fordul Li Hong felé- Két szánalmas hülye, akik felnőttnek hiszik magukat, de úgy viselkednek, mint a kisgyerekek. Meg sem hallgatjátok egymást, csak egymásnak estek, mint a vadállatok. Rey, ha nem is kedveled a kölyköt, azért meghallgathattad volna. Ha rosszul is bánt veled annak idején, most szeretne megismerni, bizonyítani neked. Én sem bízom benne jobban, mint te, de szerintem nem reménytelen eset. Félig a mi vérünk, megérdemel egy esélyt. - meglehet. De Nylian nem volt ott, nem tudja, miket művelt. Nem látta, mikor rongybabaként feküdtem alatta. Nem hallotta, miket mondott, és nem látta, milyen gyűlölettel és undorral nézett rám. Longként csak egy eszköz voltam, mért várja el, hogy Reyként szeretettel és tisztelettel bánjak vele? Segített megszökni, és? Őt is ugyanúgy levadászták volna... Ostoba voltam, amiért azt hittem, megváltozott...
 - Te meg, kölyök, jobban teszed, ha nem követsz el újabb hülyeséget. Nincs kedvem téged is összekaparni. Több kurázsi van benned, mint sok emberben.
- A nevem Li Hong! Nem kölyök, ezt jól jegyezd meg, nagyfiú! - morog rá Nylian pedig csak bólint, majd kettesben hagy minket. Hosszú percekig csend telepszik ránk, végül én töröm meg a csendet
 
- Ne… haragudj… - suttogom, bár nem érzem úgy, hogy nekem kellene bocsánatot kérném tőle. 
- Semmi gond – rázza a fejét, de csak félig fordul felém. - Igazad volt. Önző vagyok, hisztis, gyerekes és kegyetlenül arrogáns.- igen. Nem is kicsit. Ha most arra számít, hogy ellenkezni fogok akkor nagyot téved 
- Ennek… ellenére… segítettél és… nem… léptél le…- sóhajtom. Nem tudom eldönteni, hogy ennyire ostoba, vagy ennyire életképtelen, bár tény, hogy idegen vidéken jókora hátránnyal indulna a vadonban
- Pihenned kéne – sóhajt fel és végre felém fordul - Pocsékul nézel ki. A gyógyító szerint csoda, hogy életben maradtál. Ne aggódj, többé nem zavarlak. Mindkettőnknek időre van szüksége – felkel és betakar, majd sarkon fordul. Akkor ennyi? Elmegy? Mármint tényleg?
- Hová… mész? - kérdem meglepettem. De mért is érdekel ez ennyire? Gyűlölök egyedül maradni, de Li Hong eddig csak bajt hozott a fejemre. Jobban örülnék Nyliannak, de nem kérhetem tőle, hogy állandóan mellettem legyen...
- Nem azt akartad, hogy eltűnjek az életedből? - kérdi értetlenül - Azt hittem, boldogabb lennél nélkülem. Te még vissza tudsz illeszkedni, itt vannak a barátaid, akik mindent tudnak rólad. Akik ismernek és akikre számíthatsz. Nincs szükséged egy emberre, nem igaz? - pontosan így van, de jelenleg úgy tűnik, hogy kénytelen vagyok vele beérni. A barátok pedig... nekem már csak Nylian maradt. A barátaim halottak, a családom, a kedvesem halott. A kishúgom talán még él, de petként esélyem sincs rátalálni... azok az ardeniek, akik körül vesznek nekem épp úgy idegenek, mint neki...
Kinyújtom a kezem, ő pedig megfogja és vissza ül mellém. Pocsékul érzem magam 
- Én nem Edan vagyok, tudod jól – figyelmeztet. Mintha magamtól nem tudnám...- Én Li Hong vagyok, ne keverj össze minket!
- Talán… Nyliannak… igaza van… - suttogom - Talán… adnom kell… neked… esélyt, hogy… megismerjük… egymást…
- Butus – túr a hajamba. Utálom amikor ezt csinálja, de nem ellenkezek- Inkább aludj! Szükséged van az erődre. - rászorítom a kezére, mikor fel akar kelni. Nem akarok egyedül maradni...- Itt maradok, nyugi! Becsszó, nem megyek sehová, csak pihenj, vagy esküszöm, hívom Nyliant.
Erre önkéntelenül felnevetek, ami inkább hallatszik fuldoklásnak. Végül inkább tényleg megpróbálok aludni. Mást úgysem tehetek...
 
Unalmasan telnek a napok. A seb gyógyul, de nem érzem jobban magam. Álmaimban eddig Edannal lehettem, de már nem látom őt... mért bújkál előlem?
Li Hong szinte állandóan körülöttem zsong, ami kezd kissé bosszantani már, de nem szólok. Mivel a többiekkel nem igazán tud szót érteni, biztosan unatkozik... és ahogy hallom, nem is bánnak vele túl jól...
- Szerintem direkt csinálják – dünnyögi mérgesen, miközben éppen a sebet kötözi újra - Ha látnád, milyen képet vágnak, mert tudják, hogy nem értem őket. Mintha nem tudnám, hogy rólam van szó.
- Számukra te ember vagy. Természetes, hogy nem bíznak benned.
- Csak már utálom, hogy sportot űznek belőle – morogja - Bár nem tudom őket hibáztatni. Ez fordítottan olyan, ahogy én viselkedtem annak idején. Én is jó nagy szemétláda voltam, most megtapasztalhatom a másik oldalt. Nem túl kellemes.- erre csak elmosolyodok, de mivel háttal ülök neki ezt szerencsére nem látja 
- Miért nem tanulsz meg ardeni nyelven? - vetem fel
- Nos… talán lenne értelme – von vállat. - Akkor végre nem szívózhatnának velem. Ha meggyógyultál, elkezdhetnél tanítani. De addig semmi munka, semmi megerőltetés, hacsak nem akarsz megint félhalott lenni.- bólintok. Félhalott nem... annak semmi értelme. Ha csinálok valamit, azt csináljam rendesen!
 
Lassan lekerül rólam a kötés, de az állóképességem még nem a régi. A sok vérveszteség, aztán meg a sok fekvés miatt elgyengültek az izmaim, így már az is fárasztó, hogy a házban pakolászok.
Épp az ágyat vetném be, mikor Li Hong sikolya csapja meg a fülem. Eldobom a párnát és a hang irányába indulok. Két házzal arrébb, az istállóban találok rá, két fiú társaságában. Li Hong a földön fekszik, össze gömbölyödve, a két fiú pedig fölötte tornyosul 
 
- Hé, hagyjátok abba! - kiáltom el magam. A hangom még nem az igazi, és alig állok a lábamon, de nem fogom végig nézni, ahogy megölik- Mégis mit ártott nektek?
- Csak azt, hogy ugyanolyan korcs, mit te! - mutat rám- Te is megkapod a magadét, ne félj! - mosolyodik el, majd újra Li Hong felé fordulnak. Mintha átnéznének rajtam... újra őt kezdik püfölni. Ezt nem hagyhatom! Rávetem magam az egyikükre. Nagyobbak mint én, és egész biztosan erősebbek is, én viszont gyorsabb vagyok. A nyaka köré fonom a karjaim, a farkam pedig a mellkasa és a dereka köré tekeredik. Próbál levakarni magáról, de nem eresztem. Egyre szorosabban tekeredek köré, akár egy kígyó. A másik is otthagyja Li Hongot és próbál levakarni a társáról. Hallom, ahogy elroppan a bordája. Felüvölt, de nem eresztem. Mostmár engem ütlegelnek... felszakadnak a varratok, érzem a vér ízét a számban...
- Rey, elég! - hallom Li Hong hangját. Össze szedem minden maradék erőmet és akkorát szorítok rajta, hogy össze esik a fájdalomtól. Nem halt meg, de jópár csontja eltört. Miután a földre rogy eleresztem és Li Hong felé botorkálok 
- legközelebb a nyakadat töröm el a bordáid helyett!- sziszegem. Most már a társa sem próbál támadni, inkább a sérülttel foglalkozik. Az adrenalin, ami erőt adott lassan elhagyja a testem. Mindenem fáj... a karjánál fogva próbálom arrébb vonszolni Li Hongot, de nem megy- Állj fel! Nem tudlak felemelni- morgom kifulladva. Végül össze kaparja magát, de nem jutunk messzire, csak az egyik hordóig, amire erőtlenül rogyunk le mindketten. A két támadó közben lelépett, ha van egy kis eszük, nem próbálkoznak többet... bár...mi is épp, hogy túléltük 
- Köszönöm...- szuszogja
- Hogy a francba sikerült így magadra haragítani őket?- törlöm le a szám széléről a vért 
- Semmit sem csináltam... egyszerűen csak... az is baj nekik, hogy létezem!- csattan fel keserűen- Nem akarok itt lenni! Elegem van az összes nyomorult ardeniből!- erre nem mondok semmit. Tény, hogy nem bántak vele túl kedvesen eddig sem... az más kérdés, hogy megérdemelte. Legalábbis a szivatásokat. A két srác viszont messzire ment... megpróbálták megölni, aztán engem is... ez nem maradhat következmények nélkül... bár az is nyilvánvaló, hogy szinte mindenki az ő pártjukra fog állni. Inkább hisznek nekik, mint nekünk...
- Ha menni akarsz nem tartalak vissza- kelek fel végül. Mindenem fáj...megint. A szemem sarkából látom Li Hong arcán a meglepettséget. Elindulok vissza a házba. Nem jön utánam, de nem is marasztal. Én sem fogom. Ha maradni akar, akkor maradjon. Ha menni akar, akkor menjen. Szabad ember, azt csinál, amit akar...
 
A sebeimet tisztogatom, mikor megjelenik az ajtóban. Rá is ráférne egy alapos mosakodás
- Gyere velem- áll meg mellettem, majd lerogy mellém az ágyra 
- Menj, ha akarsz. Én maradok...
- Szerinted nem próbálnák meg mégegyszer? Meg fognak ölni!
- Jöjjenek csak!- vonok vállat 
- Rey!- elkapja a kezem- ne kezd megint!
- Nem én kezdtem! - erre csak grimaszol, majd felszisszen a fájdalomra. Az arcára is jutott jópár ütés. A szemöldöke és a szája széle felszakadt, nem is beszélve a monokliról. Hosszú percekig nézünk farkasszemet, míg végül csak felsóhajtok. A kezembe veszem a vizes rongyot és felé fordulok- Ne mozogj!- kezdem letisztogatni. Apró mozdulatokkal törlöm le róla a vért és a piszkot. És még én vagyok a felelőtlen...
Egy szót sem szól egész végig, csak hagyja, hogy kitisztítsam a sebeket. Így talán nem fog elfertőződni. Mikor végzek nem szól egy szót sem, csak magához húz és megcsókol. Apró csók, engem mégis felzaklat 
- Ezt meg ne próbáld mégegyszer!- lököm el magamtól, majd felpattanok és otthagyom. Kiviharzok a házból, becsapva magam mögött az ajtót. Nem megyek messzire, de nem akarok a közelébe lenni. De mért is viselt meg ennyire? Edan volt az egyetlen, akit eddig valaha megcsókoltam... ez csak a miénk... vagyis eddig az volt... most már ezt is elvette tőlem...
 
 
Csak este megyek vissza. Odakint esik az eső, nincs kedvem megfázni. Li Hong nem szól hozzám, én is átnézek rajta. Felkapom az egyik párnát és takarót és leköltözök a földre. Nem vagyok hajlandó egy ágyban aludni vele!
Mindenem fáj, szörnyen kényelmetlen, de inkább ez, mint vele
- Sajnálom... nem hittem volna, hogy ennyire felkavar téged a dolog- motyogja alig hallhatóan. Én csak hátat fordítok neki. Nem akarok vele szóba állni!


Andro2024. 04. 01. 14:22:43#36490
Karakter: Song Li Hong
Megjegyzés: (Sárkánykámnak)


Reggel, mikor felébredek, Rey még alszik. Nem tudok magammal mit csinálni, nem illek ide. Talán megkereshetném az apámat, hogy megtudjam, mégis mit szívott, amikor összejött anyámmal. Bár kétlem, hogy a többi ardeni nagyon válaszolni akarna nekem. Úgy néznek rám, mint egy darab véres húsra, mintha meg akarnám gyilkolni őket. Sejtem, hogy csak Nylian miatt nem ugrottak még nekem, csak miatta tűrnek meg engem és Reyt is. De nem hibáztatom őket, mert hát… részben majdnem kiirtottuk őket. Minden, amit az iskolában tanítottak nekünk, hazugságnak bizonyult. Még a saját létezésem is hazugság.
Morranva kelek fel, majd a konyhába megyek. Senki nincs benn, gondolom Nyliannak is jobb dolga van annál, mintsem minket pesztráljon. De az asztalon reggeli vár. Nincs sok étvágyam, de eszek pár falatot, majd úgy döntök, kimerészkedem. Hagyom Reyt pihenni, szüksége van rá, a sebe még nem gyógyult be egészen. Ráadásul, úgy érzem, hogy jobb, ha nem vagyok a közelében.

A falu elég nagy, a legtöbben már felkeltek, a reggeli munkákat végzik, de mindenki gyanakodva néz rám. Nem bántanak, de elfordulnak, ha a szemükbe nézek. Még a gyerekeket is távol tartják tőlem. Most hibáztassam őket? Nem teszem, nincs hozzá jogom. Hiába vagyok félig ardeni, az emberi külsőm megijeszti őket. Nyliant sehol sem látom, gondolom, neki is megvan a maga feladata. Valami főmufti lehet itt, ha a többiek hallgatnak rá, de azon kívül, hogy jó barátságban van Reyjel, nem sokat tudok róla. Pedig ő talán tudna nekem felvilágosítást adni. Az ardeniek elhúzódnak tőlem, ha közelebb próbálok menni, így néhány próbálkozás után feladom. A gyerekek kíváncsiak, szerintem sosem láttak még embert, de nem akarok balhét. Tőlem telhetően barátságosan mosolygok, miközben majd’ összeszarom magam a félelemtől. Úgy érzem magam, mint egy bárány, ami véletlenül egy farkashorda közepébe került és azt várja, mikor lesz belőle vacsora. Az persze nem kerüli el a figyelmem, hogy összesúgnak mögöttem, mert azt hiszik, nem hallom. Hallom és bár érteni egy büdös kukkot nem értek, mégis tudom, mi hangozhat el a falusiak között rólam. Meg Rey nevét is kihallom, tehát róla is pletykálnak. Komolyan, mint a falusi vénasszonyok!

Végül valami karámoknál bukkanok ki, ahol hátasállatok vannak bezárva. Meg gondolom igavonók is. Állatnak állatok, de ilyet sem lát az ember minden nap. Mintha a madarak és a lovak pajkos ötvözeti lennének, csak még nem döntötték el, mik szeretnének lenni. Mindenesetre, ők legalább nem félnek tőlem. Még meg is tudom simogatni az egyiket, majd nemes egyszerűséggel felmászom a legközelebbi szénaboglya tetejére. 



Nem tudom mennyi idő múlva, Rey közeledik a szénaboglyához, majd megáll előtte. Rám néz, én rá, de percekig nem szólunk semmit. Pocsékul néz ki, de már nem annyira, mint tegnap este. Végül felteszem az ilyenkor kötelező kérdést, de tényleg aggódom miatta. Érdekel, hogy mi van vele, bár sejtem úgyis.
- Jobban vagy? - A kérdés önmagában is vicces, ő meg azt is hiheti, nem gondolom komolyan.
- Ugye nem várod el, hogy erre válaszoljak? - kérdi keserűen. Sejtettem, hogy ez lesz. Maga alatt van, de mégis mit vártam? - Úgyis tudjuk, mit kellene most mondanom, és azt is tudjuk, hogy az nem lenne igaz. Majd jobban leszek, ha végre a halotti máglyán fekszem döglötten – legyint.
Egy szót sem szólok, hiszen bármit mondanék azzal vagy felmérgelném, vagy még jobban a mélybe taszítanám. Úgysem hinné el, hogy őszintén érdekel a sorsa. Még gyászol, hiszen azon a helyen vagyunk, ahol a szerelme meghalt. Ha én is elveszítettem volna valakit, akkor megérteném, de nem tudom megérteni az érzéseit. Végül Rey fogja magát és elsétál, én pedig okosan nem követem. Most időt kell hagynom neki, míg megnyugszik. Csak az a baj, hogy nem a türelmemről vagyok híres. 


Rey nem jön vissza aznap, sőt este sem. Lassan telik a nap, de Nylian azért csak ott van. Szerinte Rey néha napokra eltűnik, nem kell aggódni miatta. Még azt is hagyja, hogy segítsek az ételkészítésben, meg hogy vizet hozzak. Nem bízik bennem, tisztán tudom, hogy csak Rey miatt viseli el a jelenlétem. Rey csak másnap ér haza, mikor holtfáradtan fekszem az ágyon. Azt hiszem, nem nekem való ez a „Farm, ahol élünk” életstílus. De bele kell szoknom, ha egy ideig itt maradunk. Mikor Rey belép, felnézek rá.
- Mért döntöttél úgy, hogy segítesz, főleg azok után, amiket műveltél velem? - kérdi hirtelen, mire összerezzenek. Erre mégis mit mondjak? A bátyám azt szokta mondani, jobb az igazat mondani, de tudom, hogy úgysem hinne nekem. 
- Valahogy helyre akartam hozni...
- Miattam, vagy a lelkiismereted miatt? 
- Persze, hogy miattad… - vágom rá, de szerinte valószínűleg csak mentegetőzöm. Fáradt vagyok az ilyesmihez. Nem fizikailag, inkább lelkileg.
- Nem hiszek neked. Te magad mondtad, hogy egy senki vagyok  a szemedben. Egy korcs. Egy húsdarab, amit megdughatsz. Tegnap előtt is ez volt a terved, nem? 
- Ha tényleg meg akartam volna tenni szerinted vissza fogom magam?! - csattanok fel a vádjaira. Még ha félig igaza is van, azért nincs joga vádaskodni. 
- Egyszer már megtetted! Mi a bizonyíték arra, hogy nem teszed meg ismét? Tegnap nem estél nekem, nagy ügy! Majd megtetted holnap!
- A szavam neked nem elég?
- A te szavad nekem nem jelent semmit – sziszegi dühösen. Ez már nekem is sok! Nem hagyom, hogy ilyeneket mondjon rám!
- Ha így állunk, akkor hagynom kellett volna, hogy a híd közepén vérezz el! - pattanok fel, meg sem gondolva, mit mondok. Csak kijött a számon.
- Parancsolj! - kapja fel a falon függő tőrt, én pedig csak most realizálom, mit akar tenni.
- Ne! - ugrom oda, de gyorsabb nálam.
Mire odaérek, már végighúzza a tőrt a nyakán, vörös vér bugyog fel, én pedig elkapom az élettelen testet. - NYILIAN! - üvöltöm teli torokból, mire a hatalmas adreni berohan.
- Mi történt? - kérdi, majd tekintete a karjaimban fekvő Reyre téved. - Mi a…
A többi esemény csak halványan van meg. Nylian gyógyítóért kiabál, engem arrébb tesssékelnek, míg a gyógyító dolgozik. Nylian tart vissza, oda ne rohanjak, miközben több ardeni beszélgetését hallom. Engem vádolnak, aggódnak Rey miatt.
A gyógyító végül végez és a mozdulataiból azt veszem ki, hogy Rey megmarad, ha… ha megmarad. Rengeteg a vér, Nylian azonban nem vádol, a tekintete inkább aggódó. Hagyja, hogy Rey mellett maradjak.
- Rey… - suttogom halkan, a sírás környékez, ahogy odabotladozom az ágyhoz és leülök mellé. - Rey… ne halj meg… Könyörgöm… Ne hagyj magamra… - Végül sírva fakadok és még Nylian szavai sem tudnak megnyugtatni.
- Rey erős lélek, nem hagy itt minket – mondja az ardeni harcos, de most nem tudok odafigyelni rá.
- Az egész… az én hibám… - A szavak akadozva jönnek ki a számon, miközben bőgök, mint egy kisgyerek.
Nem tudom, meddig ülök ott Rey mellett sírva, míg a könnyeim el nem apadnak. De hosszú ideig, mert eltelik az éjszaka, majd eljön a reggel. De Rey csak másnap délután kezd mocorogni. Nylian nem zavar minket, talán érzi, hogy szükségünk van az egyedüllétre. Rey lassan kinyitja a szemét és az első személy, akit meglát, én vagyok. A tekintetében fájdalom és csalódottság látszik. Hát persze, miért is örülne, hogy engem lát Edan helyett?
- Rey… - suttogom halkan és óvatosan megsimítom az arcát. Összerezzen, de nem húzódik el. - Rey… életben vagy. Hála Istennek! - mosolyodom el halványan, miközben óvatosan megölelem.
Döbbenten ledermed, de nem mozdul. Nem próbál elmenekülni. A vérzés elállt, a kötés szorosan tart, egyszer át is lett közben cserélve. Már én is tudom, hogy kell csinálni, a gyógyító megmutatta. 
- Mi… történt? - Rey hangja bizonytalan, kissé rekedt és akadozó, de nem számít. Életben van, Nyliannak igaza volt.
Elhúzódom tőle. Mérges vagyok, rettentően mérges és tudom, hogy nem szabadna felidegesítenem, de nem bírom magammal.
- Majdnem megölted magad, te idióta! - vágom a fejéhez. - Tudod, hogy mennyire aggódtunk érted?! Ne merészelj még egyszer ilyet csinálni, vagy esküszöm, úgy fejbe váglak, hogy jövő télig sem térsz magadhoz! - Bár a hangom hangos és mérges, de aggódtam érte. A hangom elcsuklik. - Én… aggódtam érted… te marha! Ha… ha meghalsz azt… sosem… sosem bocsátottam volna… meg magamnak…  Te hülye! Idióta! Utállak! - A könnyeim megint utat törnek maguknak és végigfolynak az arcomon. - Te… rohadék…
- Nem számított… volna… - mondja Rey. - Én csak egy… másolat vagyok… Egy tárgy és…
- Hogyne számítana? - Nylian hangjára mindketten odakapjuk a fejünket. Az ipse úgy áll ott az ajtóban, hogy egészen betölti azt. Mikor jött ez be? Nem is hallottuk. - Minden élet számít, a tiéd és a kölyöké is. Megértem, miért tetted, hallottalak titeket üvöltözni egymással. - A szavaira hirtelen elapadnak a könnyeim és elfordulok. Nem akarok rájuk nézni. - De mindketten tévedtek.
- Hogy… tévedhetnénk? - kérdi halkan Rey. Alig van ereje, de próbál felülni, mire Nylian gyengéden, de határozottan nyomja vissza fekvő helyzetbe. - Nekem… semmi értelme… élnem…
- Te tényleg idióta vagy – jegyzi meg Nylian, majd felém fordul. - Meg te is. Két szánalmas hülye, akik felnőttnek hiszik magukat, de úgy viselkednek, mint a kisgyerekek. Meg sem hallgatjátok egymást, csak egymásnak estek, mint a vadállatok. Rey, ha nem is kedveled a kölyköt, azért meghallgathattad volna. Ha rosszul is bánt veled annak idején, most szeretne megismerni, bizonyítani neked. Én sem bízom benne jobban, mint te, de szerintem nem reménytelen eset. Félig a mi vérünk, megérdemel egy esélyt. - Aztán maga felé fordít és a szemembe néz. - Te meg, kölyök, jobban teszed, ha nem követsz el újabb hülyeséget. Nincs kedvem téged is összekaparni. - Összehúzom a szemem, dacosan nézek rá, bár ez eléggé nehezen megy, ha az előbb látott bőgni, meg hallotta, miket mondtam Reynek. - Több kurázsi van benned, mint sok emberben.
- A nevem Li Hong! Nem kölyök, ezt jól jegyezd meg, nagyfiú! - morgom, mire Nylian elismerően bólint. Aztán elenged és magunkra hagy minket.
Csend ereszkedik a szobára, Nylian tényleg magunkra hagyott minket, mert hallom a bejárati ajtó nyitódását. Aztán ardeni nyelven mond valamit, jó hangosan, mire több pár sebes dobogását hallom. Remek, ezek szerint közönségünk is akadt. A hajamba túrok és bosszúsan sóhajtok egyet. Nem tudom, most mi legyen, mit kéne tennem. Beszélnem kéne Reyjel, de félek, hogy megint csak összekapnánk. 
- Ne… haragudj… - suttogja Rey.
- Semmi gond – rázom a fejem, de csak félig fordulok felé. - Igazad volt. Önző vagyok, hisztis, gyerekes és kegyetlenül arrogáns.
- Ennek… ellenére… segítettél és… nem… léptél le…
- Pihenned kéne – sóhajtok fel és végre rendesen felé fordulok. - Pocsékul nézel ki. A gyógyító szerint csoda, hogy életben maradtál. Ne aggódj, többé nem zavarlak. Mindkettőnknek időre van szüksége – állok fel és betakarom, majd az ajtó felé indulok.
- Hová… mész? - Rey hangja nyugtalan, talán riadt, így inkább visszasétálok hozzá. Nem tudom, mit kéne tennem. El kéne húznom, de ahogy a rettegéssel teli tekintetébe nézek, képtelen vagyok magára hagyni. Jó ég, tényleg megváltoztam. Annak idején csak nevettem volna rajta, belerúgtam volna és örültem volna neki, hogy szenved. De már nem.
- Nem azt akartad, hogy eltűnjek az életedből? - kérdem értetlenül. - Azt hittem, boldogabb lennél nélkülem. Te még vissza tudsz illeszkedni, itt vannak a barátaid, akik mindent tudnak rólad. Akik ismernek és akikre számíthatsz. Nincs szükséged egy emberre, nem igaz?
Rey kinyúl a takaró alól és megfogja a kezem. Az érintése hűvös, a fogása gyenge, de nem enged el. A szemembe néz. Nem értem, mit akar, de visszatelepszem mellé. 
- Én nem Edan vagyok, tudod jól – figyelmeztetem. - Én Li Hong vagyok, ne keverj össze minket!
- Talán… Nyliannak… igaza van… - suttogja, minden szóért erőlködve kapva. - Talán… adnom kell… neked… esélyt, hogy… megismerjük… egymást…
- Butus – mondom gyengéden, miközben megborzolom a haját. - Inkább aludj! Szükséged van az erődre. - Riadtan néz rám és kissé jobban rámarkol a kezemre. - Itt maradok, nyugi! Becsszó, nem megyek sehová, csak pihenj, vagy esküszöm, hívom Nyliant.
Rey halkan köhögni kezd, ami lehet akár nevetés is, de hajlandó végre lehunyni a szemét és aludni.


~*~


A napok gyorsan telnek, Rey lassan gyógyul, bár jóval gyorsabban, mint egy átlagos ardeni. De jó ideig nem kelhet fel, ami rám is több terhet ró. A falusiak még mindig pikkelnek rám, nem állnak szóba velem, kizárólag Nyliannal hajlandóak beszélni. Ráadásul csak ardeniül, hogy véletlenül se értsem egy szavukat sem. Kisebb munkákat persze rám bíznak, mint a vízhordás, vagy az istállótakarítás. Jó, utóbbi nem kis munka, de szerintem direkt szívatnak vele.
- Szerintem direkt csinálják – dünnyögöm mérgesen, miközben éppen Rey kötéseit cserélem át. Nyliannak dolga van, mégsem üldögélhet velünk egész nap. - Ha látnád, milyen képet vágnak, mert tudják, hogy nem értem őket. Mintha nem tudnám, hogy rólam van szó.
- Számukra te ember vagy – mondja halkan Rey. Már jóval könnyebben beszél, a penge hála égnek nem érte a hangszálait. - Természetes, hogy nem bíznak benned.
- Csak már utálom, hogy sportot űznek belőle – morgok. - Bár nem tudom őket hibáztatni. Ez fordítottan olyan, ahogy én viselkedtem annak idején. Én is jó nagy szemétláda voltam, most megtapasztalhatom a másik oldalt. Nem túl kellemes.
- Miért nem tanulsz meg ardeni nyelven? - veti fel Rey.
- Nos… talán lenne értelme – vonok vállat, de nem említem, hogy néhány szót és kifejezést azért már értek. Nylian utólag mindig fordít nekem, de szerintem neki sem tetszik, ahogy velem bánnak. - Akkor végre nem szívózhatnának velem. Ha meggyógyultál, elkezdhetnél tanítani. De addig semmi munka, semmi megerőltetés, hacsak nem akarsz megint félhalott lenni.
Rey csak bólint, ezzel pedig el van intézve a dolog. 


Két nappal később éppen az istállóban etetem az állatokat, amikor két, majdnem felnőtt ardeni lép be. Biccentek, majd folytatom a munkát, de az egyik, a nagyobb darab hozzám lép és kisöpri a kezemből a vödröt.
- Ez most mire volt jó? - kérdem mérgesen és hajolnék le a vödörért, de a nagydarab megragad. - Engedj el!
- Vagy mi lesz, ember? - kérdi némi akcentussal. - Hívni fogod Nyliant? Ő most vadászni van a többiekkel, szóval nem fog idejönni, hogy kimentsen téged – vigyorog rám, majd szabad kezével arcon töröl. Felkiáltok, nagyon fáj. - Nem tetszik a képed, ember! - sziszegi az arcomba a fiú. - Tőlem aztán elhitetheted mindenkivel, hogy félvér vagy, de nem tartozol közénk! Húzz vissza oda azzal a korcs játékszerrel oda, ahonnan jöttél, vagy…
- Ne merészeld Reyt korcsnak nevezni! - üvöltök rá, majd meglendítem a lábam.
Az ardeni feljajdul, de a társa azonnal a segítségére siet. Nem telik sok időbe, míg a földön találom magam és rugdalni kezdenek, miközben válogatott sértéseket vágnak hozzám. Az ötödik rúgás után már nem számolom, de mindenem fáj.
- Hé, hagyjátok abba! - hallom meg Rey hangját, mire a taposás hirtelen abbamarad. Felpillantok és Reyt látom az istálló ajtajában állva. A tekintete dühről és döbbenetről árulkodik. - Mégis mit ártott nektek?
- Csak azt, hogy ugyanolyan korcs, mit te! - mutat rá a tagbaszakadt ardeni. - Te is megkapod a magadét, ne félj! - vigyorodik el a fiú.


Sado-chan2023. 12. 30. 14:28:13#36448
Karakter: MD-26
Megjegyzés: Li Hongnak


 - Éppenséggel maradhatok... Csak… az a gond, hogy kezdek kurvára kanos lenni. Szóval, ha itt maradok, nagy az esélye, hogy rohadtul meg foglak dugni, amíg ki nem elégítem a testi szükségleteimet, ha érted, mire gondolok.
- Li Hong… - suttogom halkan. Komolyan ez az első gondolata? Pont most?  - Tehetek valamit?
- Igen, vagy hagyod, hogy kiéljem magam rajtad, vagy hagyod, hogy elhúzzak pár percre, hogy beleugorjak egy hordó jeges vízbe – elmosolyodok. Arra aztán várhat... de legalább nem akar minden áron rám mászni... bár ki tudja- És hidd el, jelen lelkiállapotodban az utóbbi lenne mindkettőnk számára a legjobb megoldás.
Csak bólintok, majd elengedem. Nem akarok egyedül maradnia, rettegek az egyedülléttől, de talán ez alatt a pár perc alatt még nem jön el a világ vége. Fél szemmel figyelem ahogy kimegy, de nem kelek fel. Hallom ahogy kint matat, majd pár perc múlva kissé még vizesen tér vissza. Vissza ül mellém
- Jobb? - kérdem halkan, mire bólint. Sejtettem. Egy pet csak egy játékszer az ő szemében, és engem is csak annak lát. Tudja ki vagyok, tudja a nevem, de engem mégsem lát... csak a petet. Más körülmények közt rosszul esne, nem is akarnék a közelében maradni, de most... most csak azt akarom, hogy legyen mellettem valaki. Kis túlzással, hogy ő az, vagy egy idegen... oly mindegy...- Rám indultál be, igaz?
- Így vagytok tervezve – elfintorodok - De az is lehet, hogy az ardeni részem reagál így rád. A fene sem tudja, még szokom a dolgot, hogy félvér vagyok.- újra elfintorodok. Remelem nem akarja ezt is rank venni- Gondolom, nem rohangál belőlük errefelé olyan sok.
- Majd megkérdezem Nyliant és a többieket – vonok vállat - De… velem maradnál most már? Csak egy kicsit. Gyűlölök egyedül lenni.
- Persze – bólint, majd mellém fekszik.  Talán legbelül nem olyan rossz ő... Egy másik életben talán szerető társa lehet majd valakinek. Ott megtanul majd szeretni, és nem csak a vágyai határozzák meg a kapcsolatát másokkal... a szemébe nézek, de csak még magányosabbnak érzem magam tőle.
 
Megsimogatja az arcom. Tudom, hogy jót akar, különben nem lennénk itt. És azt hiszem az, hogy csak bűntudatból teszi e vagy tényleg értem teszi... talán mindegy is...
- Rey... ha azt mondanám, hogy lépjünk le innen, mit mondanál? -
Hirtelen köpni nyelni nem tudok. Hogy mi?! - Nézd, egyikünk sem tartozik ide. Én nem tartozom sem az embere közé, sem az ardeniek közé. Te pedig már sosem leszel olyan, mint azelőtt.
- Azt akarod, hogy hagyjam itt az otthonomat?! - csattanok fel. Ezt mégis hogy gondolta?! Csak mert ő otthontalan nekem se legyen?!- Ők a népem, a családom, a barátaim! Nem fogok nekik hátat fordítani, úgy ahogy…
- Ahogy én tettem? - kérdez vissza. Igen. Pontosan erre gondoltam - Én csak egy új lehetőséget festek fel előtted. Nem élhetsz örökké a múltban a sebeidet nyalogatva és azon merengve, „Mi lett volna, ha…” Csak esélyt szeretnék adni neked, hogy magad mögött hagyd azokat a fájdalmas emlékeket. Tudom, hogy sosem fogod elfelejteni a családodat, vagy Edant, de nem is kell! Ők az életed része, a múltad része, de nekem is fáj, hogy ennyire szenvedsz. Csak… gondold át alaposan, nem kell most döntened. De akárhogy is döntesz, az a te döntésed lesz és támogatlak. Annyi időd van, amennyit szeretnél.- nem is értem mért hittem, hogy képes az együttérzésre... egy ilyen kölyöktől hogy is várhatnám el, hisz az ő világában csak saját maga létezik, mindenki más csak egy tárgy, bele értve engem is. Nem számít, hogy nekem fáj e... az se számít, hogy élek e...
- Li Hong én… nem élek sokáig, te is tudod... Öt év, maximum tíz és ez a test meghal. Így van tervezve.
- Hidd el, Rey, akár egy év is borzalmasan hosszú idő tud lenni – a hajamba túr, mint ahogy Edan is tette... a szívem is bele sajdul... elképzelem, ahogy ő fekszik Li Hong helyén, ahogy átölel, ahogy simogat. Eszembe jutnak a régi idők, a gyerekkorunk és az első csókunk... egy pillanatra tényleg el is felejtem, hogy ő már nincs itt...- Persze a te szempontodból nézve, tíz év is csak egy pillanatnak tűnik. De mint mondtam, a döntés a tiéd.
- Ha nem megyek veled… magamra hagysz? - teszem fel a kérdést, ami a fejemben motoszkál. Van olyan önző, hogy magamra hagy, mikor a leggyengébb vagyok, csak mert nem az van amit ő akar? Akkor talán jobb is lenne nekem nélküle. Egy ilyen alak nem hogy társnak, barátnak sem alkalmas...
- Kis butus – fújtat dühösen- Szerinted képes lennék erre? Másrészt, ha fájdalmat okozok neked, a te Nylian haverod tutira keresztbe lenyel.
- Hülye – Tudom, hogy csak azt mondja, amit gondolja, hogy hallani akarok, de jól esik. Ma este, talán utoljára... mintha minden rendben lenne...
Elfészkelem magam, behunyom a szemem és megpróbálom újra Edant ide képzelni... újra a karjaiban fekszem, ő pedig lágyan simogatja a hátam... tudom, hogy a boldogság csak ébredésig tarthat majd, de legalább álmomban vele lehetek... és talán nem is olyan rossz az sem, hogy nincs már sok hátra... a túloldalon biztosan vár már rám...
 
 
Egyedül ébredek. Az ágy még meleg, nem rég kelhetett fel. 
Nyújtózkodok egyet, majd felkelek és neki kezdek a napnak. A többiek már javában dolgoznak, mindenkinek megvan a maga dolga, de bárkihez lépek oda, hogy feladatot kérjek mind elhajtanak. Nem tudnak, vagy inkább nem akarnak semmit sem rám bízni... ebben a testben egy kisgyermek vagyok a szemükben, egy idegen kölyök... egy senki
- Rey! - hallom meg Nylian hangját. Végre valaki!- látom jobban vagy... - lép mellém. A bátyám és ő legjobb barátok voltak, kicsi korom óta ismerem... mintha édes testvérek lennénk, úgy vigyázott mindig rám és a húgomra
- jobban... talán egy kicsit... csak szeretném hasznossá tenni magam és nem gondolni a történtekre
- Tudom, mire gondolsz... talán a reggeli készitésben hasznodat vennék
- azt mondták, egy kisgyerek mindenhol csak láb alatt van...- csóválom a fejem- Talán Li Hongnak igaza volt... már nincs helyem itt... igaz is... hol a kölyök?
- Az embergyerek? Az állatoknál láttam utoljára... biztos, hogy jó ötlet megbízni benne. Félig testvér, tudom, de... rossz előérzetem van vele kapcsolatban 
- ha rajta múlik, nem marad itt... az én ötletem volt, hogy jöjjön ő is, hátha otthonra talál, de már nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet volt... ő sem kér belőlünk, és talán jobb lenne nem marasztalni- sóhajtom. Nem is értem, mért ragaszkodtam ennyire a dologhoz... jobb lesz így mindkettőnknek...
- én nem fogom elzavarni, míg okot nem ad rá. Te hoztad haza, a te dolgod vigyázni rá... de ha bármiben kellenék, tudod, hol találsz- veregeti meg a vállam. Legalább ő nem változott semmit. Az ő szemében mindig is egy gyerek voltam, de ezt megszoktam már, és nem is igazán tudok rá haragudni ezért. Elindulok inkább megkeresni Li Hongot. Az istálló melletti szénarakáson találom meg végül. Hosszú percekig állok ott, mire észre vesz... nem tudom, mit kellene mondanom neki a tegnap este után. Jól leszerepeltem előtte, ő pedig jól ki is használta a helyzetet... ha eddig nem tekintett rám szánalommal, akkor majd most biztos...
- jobban vagy?- teszi fel ő is a kötelező körkérdést 
- ugye nem várod el, hogy erre válaszoljak?- kérdem keserűen- úgyis tudjuk, mit kellene most mondanom, és azt is tudjuk, hogy az nem lenne igaz. Majd jobban leszek, ha végre a halotti máglyán fekszem döglötten- legyintek. Erre egy szót sem szól. Hogy most vérig sértettem, vagy a lelkében gázoltam nem sokat számít. Már semmi sem számít... 
Egy szót sem szól, csak elkerekedett szemekkel pislog a szalma tetején. Mivel nem válaszol, nekem pedig nincs több mondandóm tovább állok. Nem szoktam így kikelni magamból, nem is igazán tudom, mi ütött belém, de úgy éreztem, ezt ki kell adnom magamból. A kedvenc fámhoz megyek, majd felmászok és elheveredek az egyik vastag ágán. Itt senki sem talál rám... 
 
Az egész napot a fa tetején töltöm, ahogy az éjszakát is. Csak másnap dél körül mászok le, mikor már valamelyest össze szedtem a gondolataimat. 
Nyliant a ház előtt találom. Nem szól egy szót sem, régen is volt, hogy napokra eltűntem és tudja azt is, hogy jó vadász vagyok, tudok vigyázni magamra. Csak a fejével biccent a ház felé, mikor a kölyökről kérdezem. 
Bemegyek. Az ágyon fekve találom. Mikor meglát felkapja a fejét, de nem szól egy szót sem
- Mért döntöttél úgy, hogy segítesz, főleg azok után, amiket műveltél velem?- szegezem neki halkan a kérdést. Össze rezzen 
- Valahogy helyre akartam hozni...
- Miattam, vagy a lelkiismereted miatt? 
- Persze, hogy miattad...- vágja rá amit gondol, hogy hallani akarok
- Nem hiszek neked. Te magad mondtad, hogy egy senki vagyok  a szemedben. Egy korcs. Egy húsdarab, amit megdughatsz. Tegnap előtt is ez volt a terved, nem? 
- Ha tényleg meg akartam volna tenni szerinted vissza fogom magam?!- csattan fel ő is
- Egyszer már megtetted! Mi a bizonyíték arra, hogy nem teszed meg ismét? Tegnap nem estél nekem, nagy ügy! Majd megtetted holnap!
- A szavam neked nem elég?
- A te szavad nekem nem jelent semmit- sziszegem. Túl sokat láttam bele ebbe a fiúba. Félig ardeni, de sosem fog közénk tartozni... 
- Ha így állunk, akkor hagynom kellett volna, hogy a híd közepén vérezz el!- pattan fel
- Parancsolj!- kapom le a falra kiakasztott tőrt, hogy befejezzem amit elkezdtem. Az életem nekem semmit sem ér, de kíváncsi vagyok, van e gyomra végig nézni, ahogy végzek magammal!
- Ne!- ugrik felém, hogy elvegye a kést, de gyorsabb vagyok nála. Széles mosollyal a arcomon húzom végig a pengét a nyakamon. Elejtem a kést és a földre rogyok. Hallom, ahogy valaki beront a szobába, hallom Li Hong sikolyait, majd lassan elsötétül minden...
 
Meleg napfényre ébredek. Fűszálak csiklandoznak, majd puha csókok táncolnak a nyakamon és az arcomon. Kinyitom a szemeim. Itthon vagyok... a ház mögötti réten fekszem, mellettem Edan szelíd mosollyal néz rám... álmodtam volna? Egész biztosan...
- Edan...- szólalok meg a valódi hangomon. Felé nyújtom a kezeim, ujjbegyeimmel végig simítva az arcán. Erre csak elneveti magát és fölém hajolva megcsókol. Mohón csókolom vissza, nyakába karolok, és hosszú percekig nem eresztem 
- Rey, mi ütött beléd?- nyög fel halkan, mikor elszakadunk- úgy csinálsz, mintha évek óta nem láttál volna 
- Sajnálom, csak... olyan rémes álmom volt... meghaltál... megöltek... aztán engem is, de vissza hoztak, aztán egy új testbe tették a lelkem...
- jól vagy? Kezdesz megrémíteni...- simogatja az arcom. A tenyerébe temetkezek 
- Sajnálom. Csak egy rémálom volt. Menjünk haza...
 
Otthon minden olyan, mint régen...régen? Talán az egész meg sem történt, és tényleg csak álmodtam...de olyan valóságos volt... és az a fiú... mi is volt a neve? Mindegy is...  csak álmodtam az egészet...
Napok telnek el, és már szinte el is felejtem az egészet. Boldog vagyok Edan mellett, a családom köreiben, itthon...
- meglepetés- fogja be hirtelen valaki a szemeimet hátulról- találd ki, hogy ki vagyok!- nevet fel, miközben a nyakamat kezdi el csókolgatni. A kezeit a derekamon pihenteti, majd lassan elkezd simogatni
- Edan... mit csinálsz?- nyögöm beleborzongva a kényeztetésbe. Ha az aktusig nem is jutottunk még el, a csókjai nem idegenek számomra 
- mit gondolsz, mit csinálok?- harap finoman a nyakamba - ígérem, ezúttal sokkal gyengédebb leszek...- azonnal kijózanodok. Edan és én sosem csináltuk. Megfordulok és eltolom magamtól. Ez nem a valóság...
- Meghaltam, igaz? - lépek hátrább 
- Nem. De nem kell sok hozzá. - az otthonom eltűnik, magamat, az új testemet látom eszméletlenül fekve, a nyakamból ömlik a vér, Li Hong csurom véresen, sokkosan remeg miközben Nylian próbálja elállítani a vérzést 
- Úgysincs sok hátra. És így legalább újra veled lehetek- vonok vállat
- Légy egy kicsit türelmesebb... még nem jött el az idő...
- De... én veled akarok lenni. Az a fiú pedig... neki csak saját maga fontos 
- Nekem nem úgy tűnik. - fonja össze a karjait maga előtt- szerelmes beléd, habár ennek nincs tudatában még
- nem szeret senkit magán kívül. Vonzódik, mert azt a testet így alkották meg. Ennyi...
- ha csak ez lenne nem akarna életben tartani...
- de én téged szeretlek!- fordulok felé könnyes szemmel- te meg én, örökre...
- annak az örökkének vége, kedvesem. Meghaltam, emlékszel? - magához húz és szorosan ölel. Behunyom a szemem. Átölelem, nem akarom elveszíteni- én mindig veled leszek, kedvesem- a következő pillanatban kinyílnak a szemeim. Li Hongot látom, mellettem ül, kisírt szemekkel. Szemeim a szobát kémlelik, de Edant már sehol sem látom...


Andro2023. 12. 29. 16:48:04#36446
Karakter: Song Li Hong
Megjegyzés: (Sárkánykámnak)


 - Nylian? Én vagyok az, Rey! - lép Rey közém és az ardeni közé. Szóval ismerik egymást. Jó tudni, ki akar fasírtot csinálni belőlem. Még mindig remegve ülök a földön, egyáltalán nem bízom ezekben a fickókban. Ha Rey nem tudja bebizonyítani, hogy ki ő, akkor tuti megölnek minket. 
- Rey? Az nem lehet...
- Emlékszel Edan temetésére? Végezni akartam magammal, de te nem engedted… - Erre már mind leengedik a fegyvereiket, Rey pedig felsegít. De ha nem tartana meg, tutira újra a földre csücsülnék. Halálosan félek. Ezek a harcosok nagyon erősek, mások, mint az előző csapat tagjai.
- Elcserélt lettél? - lép közelebb az egyik. - És ki ez az embergyerek?
- Félvér testvérünk. Az ő segítsége nélkül nem jutottam volna el idáig – közli Rey, és senki sem kérdez semmit.
Lassan elindulunk, nem tudom, hová, csak engedelmesen rakom egyik lábamat a másik elé. Reybe kapaszkodom, ő az egyetlen biztos pont jelenleg az életemben. Az jut eszembe, bár léptem volna le, míg volt lehetőségem. Tudom, hogy nem bíznak bennem, a helyükben én is gyanakodnék saját magamra. 
Hamarosan elérünk egy tisztást, és vele egy falut. Legalábbis, ami maradt belőle. Rengeteg az összedőlt, szétégett épület, ami mutatja, hogy az emberek mire képesek. Több ház romokban hever, mintha tűzvész söpört volna végig a helyen. Rey lábai megremegnek, ahogy elenged és tesz néhány lépést. Mindenhonnan gyanakvó tekinteteket kapok, de én csak Reyt figyelem, ahogy a romok felé lépdel, majd megáll. Szomorú látvány, de az arcára nézve látom, hogy a fájdalom és a gyász elönti őt. Nem tudom, mit érezhet valójában, mivel én valószínűleg nem lennék szomorú, ha az a kúria, ahol felneveltek, porig égne.
- Sajnálom… - mondja Nylian. Én egy szót sem szólok, nem tudok mit. Ilyen helyzetben a szavak úgysem segítenek.
- A... családom?… - kérdi Rey akadozó hangon. Rossz érzésem van, és sajnos beigazolódik.
- Senki sem élte túl… - Nylian Rey vállára teszi a kezét, aki úgy tűnik, nincs is itt lélekben. Nem csodálom. Sejthette, mire ér haza, de attól még látni is, elég sokkoló lehet számára. - Gyere, menjünk… - Nem ellenkezik, Nylian pedig a saját házában szállásol el minket. Még közös szobát is kapunk, ami apró és egyetlen ágy van benne. Úgy tűnik, osztoznunk kell. Ez van. - Pihenj kicsit. Rád fér – Nylian megveregeti Rey vállát, aki az ágyra rogy. Majd kettesben maradunk.
Tehetetlenül toporgok, nem tudom, mit tegyek, hogy segítsek rajta. Végül, mást nem tudok tenni, mint melléülni az ágyra és megfogni a kezét. Érzem, hogy remek, dúlnak benne az érzések, az indulatok. Nem csoda, hiszen mindent elvettek tőle. Nem néz rám, lehajtja a fejét, mintha nem bírna a szemembe nézni. Hiszen egy embert látna, pont olyat, aki elvette a családját, a barátait, a szerelmét és megölte őt egy másik testbe kényszerítve. Nem lenne csoda, ha gyűlölne engem. 
- Rey… - szólongatom halkan. - Ne emészd magad… - Felém fordul, mire ijedten engedem el, és húzódom hátra.
A szemei összehúzva, egyértelműen látszik bennük a tomboló harag és gyűlölet. Arcát vad grimasz torzítja el, ahogy kivillantja hegyes, éles szemfogait. 
- Adj pár percet... kérlek… - szuszogja, majd felkel és magamra hagy.
Nem megyek utána, hagyom, hadd nyugodjon meg. Hatalmas sokk érte. Én legfeljebb akkor lennék dühös, ha a bátyámat, vagy Reyt érné valami. Ha azokat az embereket valaki megölné, valószínűleg, nem éreznék semmit. Talán meg is köszönném az illetőnek. De Rey más, őt szerették, védték, neki rendes, normális családja volt. Rendes barátai, akik nem érdekből voltak vele. Olyan párja, aki nem a pénzéért „szerette”. 


~*~


Órák telnek, mire Rey visszatér. A nap már lemenni készül, mikor belép a kunyhóba. Az arcán bűntudat, ahogy rám néz, mintha sajnálná, amit csinált. Holott én nem haragszom rá, természetes reakció volt tőle. 
- Sajnálom... nem akartalak megrémíteni... - rogy le mellém. 
Egyetlen szót sem szólok, csak átölelem. Szorosan, hosszú percekig, Rey pedig nem ellenkezik. Átkarolja a derekam, mintha tudatni akarná, hogy jól van. Pedig nincs jól. Nem tudom visszaadni neki a családját, nem tudom meg nem történtté tenni a múltat. De ezt mindketten tudjuk, erre kár is a szót fecsérelni. Jó érzés hozzáérni, puha és biztonságos. Tudom, hogy úgy tervezték, hogy bejöjjön a gazdáinak, de ez most más. Persze, szívesen megfektetném, nem vitás, de türtőztetem magam. Másrészt, ki tudja, valóban csak testi vágyat érzek-e iránta. Mindenesetre, jó érzés őt a karomban tartani, megvédeni, vigasztalni még ha mást nem is tehetek érte. De az egész akkor is kurvára zavarba ejtő.
- Köszönöm… - sóhajt fel, majd elenged. Melegem van, az arcom biztosan vörös. Inkább elfordulok.
- Jobban vagy? - kérdem zavartan. Nem nézek rá.
- Igen... egy kicsit. - Hallom, ahogy elterül az ágyon, én pedig felsóhajtok. Ki kéne mennem, hogy kiszellőztessem a fejem. De nem megy, pedig muszáj lenne. Kezdek kissé felajzva lenni, és nem tudom, hogy ez az emberi, vagy az ardeni felem. Vagy csak azért van, mert Rey „ilyen”. - Ne menj el, kérlek... ha úgy vesszük, már csak te maradtál nekem…
- Éppenséggel maradhatok – mondom rekedten, végre ránézve. A szemei csillognak a sötétben, mint két gyönyörű ékkő. - Csak… az a gond, hogy kezdek kurvára kanos lenni. Szóval, ha itt maradok, nagy az esélye, hogy rohadtul meg foglak dugni, amíg ki nem elégítem a testi szükségleteimet, ha érted, mire gondolok.
- Li Hong… - suttogja halkan, és megfogja a kezem. - Tehetek valamit?
- Igen, vagy hagyod, hogy kiéljem magam rajtad, vagy hagyod, hogy elhúzzak pár percre, hogy beleugorjak egy hordó jeges vízbe – morgom halkan, mire fáradtan elmosolyodik. - És hidd el, jelen lelkiállapotodban az utóbbi lenne mindkettőnk számára a legjobb megoldás.
Rey bólint, de tudom, hogy nem akar elengedni. Mégis megteszi, én pedig sietve hagyom el a szobát. Az apró fürdőbe megyek, ahol valóban leöntöm magam egy nagy adag hideg vízzel. Miután levetkőzöm. Ha Nyliannak ezzel baja lesz, majd megmondom, hogy Rey miatt tettem. A víz használ, észhez térek, majd megtörlöm magam és felöltözöm. Mikor visszaérek, Rey csak néz rám, miközben leülök mellé.
- Jobb? - kérdi halkan, mire bólintok. - Rám indultál be, igaz?
- Így vagytok tervezve – mondom, mire elfintorodik. - De az is lehet, hogy az ardeni részem reagál így rád. A fene sem tudja, még szokom a dolgot, hogy félvér vagyok. Gondolom, nem rohangál belőlük errefelé olyan sok.
- Majd megkérdezem Nyliant és a többieket – mondja Rey. - De… velem maradnál most már? Csak egy kicsit. Gyűlölök egyedül lenni.
- Persze – bólintok, majd befészkelem magam a háta mögé és átölelem.
Felém fordul, a szemembe néz, azok a gyönyörű íriszei égetnek. Szomorúak, fájdalommal teliek, én pedig nem tudok tenni semmit, hogy jobb legyen neki. Ha el tudnánk tűnni, Rey akkor is feltűnést keltene. Egyből tudnák, hogy pet és csak egy újabb műtéttel lehetne emberibbé tenni. Neki ez az otthona, de itt csak szenved. Igazából, már nem tartozik ide, ahogy én sem tartozom sehová. 
Megsimítom az arcát, ő pedig hálásan bújik az érintésembe. Nem vagyok Edan, ő is tudja, én is tudom, de szüksége van rám. Nem hagyhatom cserben, felelősséggel tartozom érte. 
- Rey – nézek rá komolyan –, ha azt mondanám, hogy lépjünk le innen, mit mondanál? - Látom a meghökkentséget a szemében. - Nézd, egyikünk sem tartozik ide. Én nem tartozom sem az embere közé, sem az ardeniek közé. Te pedig már sosem leszel olyan, mint azelőtt.
- Azt akarod, hogy hagyjam itt az otthonomat?! - kérdi élesen. - Ők a népem, a családom, a barátaim! Nem fogok nekik hátat fordítani, úgy ahogy…
- Ahogy én tettem? - kérdezek vissza, mire összeszorítja a száját. - Én csak egy új lehetőséget festek fel előtted. Nem élhetsz örökké a múltban a sebeidet nyalogatva és azon merengve, „Mi lett volna, ha…” Csak esélyt szeretnék adni neked, hogy magad mögött hagyd azokat a fájdalmas emlékeket. Tudom, hogy sosem fogod elfelejteni a családodat, vagy Edant, de nem is kell! Ők az életed része, a múltad része, de nekem is fáj, hogy ennyire szenvedsz. Csak… gondold át alaposan, nem kell most döntened. De akárhogy is döntesz, az a te döntésed lesz és támogatlak. Annyi időd van, amennyit szeretnél.
- Li Hong én… nem élek sokáig, te is tudod – mondja őszintén. - Öt év, maximum tíz és ez a test meghal. Így van tervezve.
- Hidd el, Rey, akár egy év is borzalmasan hosszú idő tud lenni – mondom lágyan, megborzolva a haját. - Persze a te szempontodból nézve, tíz év is csak egy pillanatnak tűnik. De mint mondtam, a döntés a tiéd.
- Ha nem megyek veled… magamra hagysz? - A hangján hallom, hogy fél, retteg, hogy egyedül hagyom. Bosszúsan fújok egyet, mire megremeg.
- Kis butus – csóválom a fejem. - Szerinted képes lennék erre? Másrészt, ha fájdalmat okozok neked, a te Nylian haverod tutira keresztbe lenyel.
- Hülye – morogja, mielőtt a fejét az állam alá fúrná.
A teste még mindig remeg, ahogy óvatosan, lágyan kezdem simogatni. Lassan kezd megnyugodni, de tudom, hogy még hosszú az út a gyógyulásig. Még gyászol, a szerettei elvesztése fáj neki, nem is kicsit. Végül Rey halkan, egyenletesen kezd szuszogni, kezével a pólómat markolva, hozzám bújva. Majdnem én is elalszom, mikor árnyé vetül rám. Felnézve Nyliannal találom szemben magam, aki komor tekintettel mered kettőnkre. Egyértelműen nem tetszem neki, ki nem állhat és nem is nagyon titkolja.
- Ha Rey egyszer is szomorú lesz miattad, kölyök – dörmögi olyan halkan, hogy én jól halljam, de ne ébressze fel Reyt –, akkor elevenen foglak megnyúzni, megértetted?
Választ sem várva hagyja el a szobát, én pedig egy ideig nézek utána. Egyértelműen a szívén viseli Rey sorsát, én pedig okosabb vagyok annál, mintsem egy ilyen fickóval, mint Nylian, összeakasszam a bajszomat. 


Sado-chan2023. 11. 05. 21:07:01#36432
Karakter: MD-26
Megjegyzés: Li Hongnak


- Nem ijesztettél meg – rázza a fejét. Nekem nagyon nem úgy tűnt- Vagyis… nem úgy- erre csak pislogok hát akkor hogy? Nem válaszol elsőre, inkább enni kezd- Én… nem tudok normális kapcsolatot összehozni.
- Kapcsolatot?- kérdezek vissza. Hogy jön ez ahhoz, hogy megijedt- e vagy sem?
- Párkapcsolatra gondoltam, amilyen neked és Edannak volt. Ti monogámok vagytok, csak egy párotok van. Az emberek többségének viszont élete során több is. Nekem legfeljebb egyéjszakások, vagy nagyon rövid, pár hétig tartó kapcsolataim voltak. Mindenki azért volt velem, mert az apámé a fél főváros, a családunk gazdag és pedig két lábon járó pénzautomata vagyok, akinek a bőre alatt is pénz van. Nem én érdekeltem őket, hanem a vagyonom és a vele járó kivételezett luxus.
- Ezért mondtad, hogy csak… érdekbarátaid vannak?- kérdem óvatosan. A mi nyelvünkben nincs szó erre- Sosem próbáltak megismerni?
- Minek tették volna? Abban a világban, ahol én élek, még a párodat sem te választod ki. A bátyámnak menyasszonya van, akit az apám választott ki, hogy passzoljon hozzánk. Nekem is próbáltak már leendő házastársat találni, de kevés olyan család van, aki pont mellettem képzeli el a lányát. Nálunk csak a vagyon, a befolyás számít, a házasság nem más, mint üzlet. Nem a szerelemről szól. Ahogy a barátaid is csak addig vannak melletted, míg van pénzed és befolyásod.
- Minden ember ilyen… hogy is mondjátok… anyagias?- erre csak elneveti magát. Ennyire vicceset kérdeztem volna?
- Nem mind, csak a gazdag családok. Ha hétköznapi családba születtem volna, magam választhatnám meg, kivel élem le az életemet. Akkor talán lennének igazi barátaim, normális szüleim és normális életem is. Bár akkor valószínűleg sosem találkozunk – örültem volna, azt hiszem... Hirtelen hajol közelebb, én pedig ijedtemben hátra ugrok- Na, most ki ijedt meg?- mosolyodik el elégedetten
- Nem ijedtem meg!- fújok egyet, erre újra elneveti magát- Mi olyan vicces?- csattanok fel ingerülten.
- Te! Ki gondolta volna, hogy képes vagy ilyen ingerülten viselkedni.- mért ne tudnék? Mit hisz rólam? Hogy érzéseim sincsenek? Sóhajtok egyet, de végül inkább nem idegeskedek rajta. Nem ér annyit. Inkább csak mosolygok... de nem kerüli el a tekintetem, ahogy Li Hong pillant rám. Két faj, de a tekintet ugyanaz. Láttam már ilyen, méghozzá néhai kedvesem szemeiben. Nem hiszem hogy azt érezné, amit ő. Vonzódik hozzám, elvégre erre tervezték ezt a testét. Élvezi a társaságot és a törődés, hisz sosem lehetett benne része... de annyi esze nyilván neki is van, hogy ne akarjon többet. Tőlem ne. 5, talán 10 év. Nem leszek mellette örökké, nem hiszem, hogy végig akarná nézni a haláltusámat...

A nap további része békésen telik, sokat haladunk. Holnap már otthon leszek... persze, ha van még otthon. Rettegek, hogy szeretteim helyén csak hullahegyeket fogok találni... hogy már tényleg senkim sincs... és mi lesz vele? Ha mind halottak, még annyi oka sem lesz maradni... félek, hogy egyedül elveszne a nagyvilágban...
Este tábort verünk. Elő kerül a maradék élelem és víz, tüzet is rakunk, de olyan kedvetlen. Próbálja leplezi, de engem nem ver át.
- Holnap végre otthon leszel – szólal meg evés közben. Fél szemmel rá nézek. Nem tűnik úgy, hogy tényleg örülne ennek- Várod már?
- Azt hiszem – igazából én is felek...- Azt sem tudom, áll-e még a falu. Másfelől… nem fognak megismerni – mutatok végig magamon- Senki sem fogja elhinni, hogy én én vagyok.
- Akkor elég meggyőzőnek kell lenned! Mondj olyasmiket, amiket rajtad és a falusiakon kívül más nem tudhat rólad. Az emlékeidet már visszakaptad, itt az ideje, hogy a hasznukat vedd!- nem is rossz ötlet... de vajon elég?
- És te? Veled mi lesz?- kérdezek rá- Az emberek ilyen messze már nem jönnek el. Velünk maradhatnál, hiszen félig hozzánk is tartozol. Talán tud valaki apádról is valamit. Érdemes lenne megpróbálni, nem?
- Lehetséges... De ha le akarnak döfni, védj meg!- néz rám komolyan. Mintha nem mentettük volna meg már párszor egymást... mintha magára hagytam volna őt...
- Nem esik bajod- a karjára teszem a kezem biztatásul. Érzem, ahogy megremeg, de nem teszem szóvá. Ha akar, úgyis beszél...

Másnap korán indulunk. Ez az erdő a törzsem területe. Egyszerre vagyok emiatt izgatott és ideges. Hol vannak az őrszemek? Hol vannak az állatok? Nem mutatom ki, de rettegek... rettegek, hogy csak az üres semmi fogad majd...
Ahogy egyre beljebb érünk változik a levegő. Nem vagyunk egyedül, érzem, de fogalmam sincs, kik figyelnek minket
- Fel a kezekkel, ember! És lassan fordulj meg!- szólal meg hirtelen egy férfi hang. Emberi nyelven, de egyértelműen ardeni akcentussal. Hátra pillantva látom, hogy Li Hongot vette célba, aki ijedtében el is esett, és most a földön ülve mered rémülten a támadójára. Ahogy végig pillantok a támadóinkon azonnal felismerem az egyiket

- Nylian? Én vagyok az, Rey!- lépek Li Hong és a másik férfi közé
- Rey? Az nem lehet...
- Emlékszel Edan temetésére? Végezni akartam magammal, de te nem engedted...- erre már leereszti a fegyvert, és hamarosan a másik kettő is így tesz. Li Hong felé fordulok és felsegítem, de nem engedem el a karját. Érzem, hogy remeg, a végén még össze csuklana, így a derekába karolok, hogy megtartsam- Elcserélt lettél?- lép közelebb az egyik- És ki ez az embergyerek?
- Félvér testvérünk. Az ő segítsége nélkül nem jutottam volna el idáig- tudom le ennyivel. A többi csak rá és rám tartozik. Nem firtatják, inkább elindulunk a tábor felé. A két idegen nyilván más törzsekből valóak. Nem lepne meg, ha a szükség rántaná össze az amúgy sokszor idegen, vagy épp ellenséges családokat.
Hamarosan elérjük a tisztást és vele az otthonomat... vagy legalábbis, ami maradt belőle. Rengeteg házat felégettek vagy összezúztak, sok a sebesült. Hónapokkal ezelőtt hagytam el az otthonom... akkor sem festett már túl jól, de most... bele sajdul a szívem. Sok a sebesült, sok az árva... aztán meglátom néhai otthonom maradványait. Elengedem Li Hongot és remegő léptekkel közelítek a szenes romhalmaz felé
- Sajnálom...
- A... családom?...-kérdem akadozó hangon. Az nem lehet...
- Senki sem élte túl...- a vállamra teszi a kezét, de nem reagálok rá. Legszívesebben üvöltenék fájdalmamban, de mintha minden erőm elszállt volna. Sejtettem, hogy ez vár rám... tudtam, hogy pár családtagom halott... de hogy mindenki?- Gyere, menjünk...- nem ellenkezem. A saját házában szállásol el minket. Külön szobát kapunk az apró faházban, bár egy ágyon kell osztoznunk.- Pihenj kicsit. Rád fér- veregeti meg a vállam. Én csak bólintok, majd lerogyok az ágyra. Li Hong tehetetlenül toporog, majd leül mellém. Nem mond semmit, csak a kezemet szorítja, mint ahogy én tettem vele nem is olyan rég. Mit ártottam én az embereknek, hogy mindenemet elvették?! Mit ártott nekik ez a bolygó?! A fájdalom Helyét lassan átveszi a keserű harag és a bosszúvágy... legszívesebben magam vadásznám le azokat, akik ezt tették!
- Rey...- szólongat- ne emészd magad...- felé fordulok, mire rémülten húzódik hátra. A bennem tomboló gyűlölet nyilván az arcomra is rányomja bélyegét, de jelenjel képtelen vagyok ezt elnyomni, így inkább felkelek mellőle
- Adj pár percet... kérlek...- szuszogom, majd magára hagyom. Kint keresek egy csendes zugot, ahol senki sem lát, és ahol kidühönghetem magam...

A pár percből végül pár óra lett. Már sötétedik, mikor már higgadt fejjel visszatérek a szobánkba. Li Hong ugyanott gubbaszt, ahol hagytam... mint egy elveszett kisállat...
- Sajnálom... nem akartalak megrémíteni... - rogyok le mellé. Nem mond semmit, csak átölel. Szorosan, hosszú percekig, én pedig nem ellenkezem. Átkarolom a derekát, úgy ölelem át. Nem hozza vissza a családomat, és azt sem mondanám, hogy enyhít a fájdalmamon, de legalább nem maradtam teljesen egyedül... sosem bírtam a magányt... most mégis ezzel kell szembenéznem- köszönöm...- sóhajtok fel, mikor elenged. Az arca lángvörös, de nem szólok egy szót sem
- Jobban vagy?- fordul el újra zavarában
- Igen... egy kicsit- elterülök az ágyon és behunyom a szemem. Úgy érzem minden erőm elszállt- ne menj el, kérlek... ha úgy vesszük, már csak te maradtál nekem...


Andro2023. 11. 04. 16:55:20#36429
Karakter: Song Li Hong
Megjegyzés: (Sárkánykámnak)


- Igaz… - sóhajt fel. Hála égnek, ejti a dolgot, mivel úgysem tudunk dűlőre jutni. 


~*~


Késő délutánig gyalogolunk, majd mielőtt besötétedne tábort verünk. Nem igazán találunk közös témát, Rey a sebe átkötözésével van elfoglalva, ami szépen gyógyul, miközben én csak a tűzbe bámulok. Végül Rey bemegy, én viszont még üldögélek egy kicsit. Nem tudom kiverni a fejéből, hogy van valakije. Vagyis, hogy volt. De elvégre ez normális, nem? Rey teljesen más, mint én, tud kötődni, míg nekem általában csak alkalmi kapcsolataim voltak. Viszont… Megrázom a fejem, és inkább nem akarok rágondolni. Pedig Rey tényleg szép, valószínűleg az eredeti testében is gyönyörű lehetett. Ezt a testet meg úgy alkották neki, hogy elbűvölje a gazdáját. De nem azért tetszik. Ő annyira más, szabad és vad, mégis valahol gyengéd. Sokkal okosabb, megfontoltabb nálam, míg egy ostoba gyereknek látszom mellette.
Végül felállok, és bemegyek a sátorba, majd mellé fekszem. De nem tudok aludni, csak bámulom a sátor mennyeztetét.
- Mondd... milyen tényleg szeretni és szeretve lenni? - bukik belőle a kérdés. Nem is tudom, miért kérdem, de kíváncsi vagyok a válaszára. - Amennyire levettem a szavaidból, te és Edan... tényleg szerettétek egymást...
- Igen. Mindennél jobban. Mi egy életre választunk párt. Testben és lélekben egyek vagyunk, így sokszor ha az egyik meghal, követi a másik... mint a madarak. Hogy milyen érzés? Nehéz szavakba foglalni. - Felé fordulok, látom, hogy behunyja a szemét, mintha emlékezne. Szerette őt, fontos volt neki és most az az Edan nevű illető halott. - Mint egy lélegzetnyi tiszta levegő. Úgy érzed nem tudsz nélküle élni. Mint a legszebb virágos rét. Ha ránézel nem tudsz nem mosolyogni… - mondja, de mintha keresné a szavakat. 
- Gondolom nálatok nem ítélik el az azonos nemű párokat… - faggatom tovább. Mikor kiderült, hogy a fiúkat szeretem, az a férfi alaposan elvert, anyám meg órákig tartó kiselőadást tartott arról, hogy ez milyen obszcén, beteges és perverz dolog, meg hogy tudnom kéne, mi a kötelességem. 
- A szerelemnek nincsen neme. A szeretet tiszta és őszinte. Szent dolog amit tilos szándékosan elpusztítani
- Az emberek sajnos nagyon nem így gondolják! - nevetek fel keserűen, ahogy a „családomra” gondolok. Én egy selejt vagyok a szemükben, aki még arra sem képes, hogy lányokkal randizzon. És nemcsak ezért gyűlölnek. Nekem léteznem sem kéne.
- Elég nagy baj! De akkor most én kérdezek. Mindig fájdalmas, amikor két férfi… tudod... Egymással csinálják?
- Mármint a szex? Ha jól csinálják akkor nem. - Elfordulok, érzem, hogy az arcom vörös a szégyentől. Bántottam őt, talán még nem is csináltam Edannal, én pedig csak fájdalmat okoztam neki. Amit sosem tudok jóvátenni. - Ti egyáltalán nem csináltátok?
- Azt a részét, amikor a két test egyé válik még nem. Nem volt már rá alkalmunk sajnos...
- Sajnálom… - sóhajtom, mert igazam volt. Tényleg szűz volt még akkor, amikor megerőszakoltam. Minden értelemben szűz, a régi és az új testében is. Szörnyű ember vagyok, egy valódi szörnyeteg.
- Tudom... - érzem, hogy felém fordul, mire én is megfordulok. De nem tudok sokáig a szemébe nézni, a tekintete éget, így inkább újra elfordulok. Nem értem, mi van velem. A szívem hevesen dobog a tekintetétől, de lehetetlen, hogy „úgy” érezzek iránta. 
- Aludjunk inkább... hosszú út vár még ránk. - Hátat fordítok neki, és magamra húzom a takarót. Rey is így tesz. Jobb, ha alszunk, úgy nem gondolok rá. 
- Jó éjt, Li Hong!


~*~


Mikor reggel felkelek, Rey nincs a sátorban. Idegesen mászom ki, de odakinn sem találom. Pánik fog el, hogy magamra hagyott, vagy esetleg valami történt vele. De a táborhelyünk körül nem látom dulakodás nyomait. A tűz már kialudt, de nem akarom meggyújtani. Mi van, ha tényleg magamra hagyott az erdő közepén, mindentől távol? Megtehette, elvégre nincs oka rá, hogy velem legyen. Bántottam őt, fogságban tartottam, ember vagyok és az én fajom végzett a párjával is. Nem lepne meg, ha szó nélkül lelépett volna. De az is lehet, hogy bajban van, hogy elfogták és elhurcolták. Talán már nem is él, talán… Idegesen járkálok fel-alá a sátor előtt, miközben a szívemet a kétségbeesés és aggodalom szorítja össze. Aztán lépteket hallok, és mikor megfordulok, Rey sétál ki a fák közül kezében valami állattal és többféle étellel. Odarohanok hozzá, és megragadom őt. 
- Ne merészelj még egyszer így itt hagyni! - ragadom meg a felsője gallérját, miközben rémült, és dühös tekintettel meredek rá. Meg tudnám fojtani! Miért nem szólt, hogy elmegy?
- Ennyire hiányoztam? - mosolyodik el, mire érzem, hogy az arcom lángolni kezd. Azonnal elengedem. Én ugyan nem aggódtam érte! Nem, nem és nem! - Hoztam reggelit – emeli fel a madarat, és pár halat. - A mai napra több lesz mint elég.
Egy szót sem szólok, még mindig esz az ideg, így Rey egyedül főz. Vizet is hozott, tüzet gyújt, és reggelit készít nekünk. A reggel szótlanul telik, ahogy az út első fele is. Nem szólunk egymáshoz, de Rey a déli pihenőnél már próbálkozik. 
- Haragszol rám? - hajol közel, mire rémülten ugrom egyet. Túl közel van, a mozgása olyan, mint egy vadállaté és olyan halk is. 
- Igen, haragszom! És aggódtam érted! Máskor ne hagyj hátra szó nélkül! - morgom, és tüntetően nem nézek rá. Bár ettől biztos gyerekesnek tűnök, azonban most magasról tojok rá. 
- Tényleg azt hitted, hogy magadra hagynálak? Ennyire kegyetlennek gondolsz? És tudok magamra vigyázni. Én itthon vagyok. Ez az erdő, ez a bolygó az otthonom. - Előveszi a reggel megsütött madarat, és egy darabot nekem nyújt. Elveszem, de nem nézek rá. Tudom, hogy nem tudja, mi a bajom és őszintén szólva, jómagam sem. - Sajnálom. Nem akartalak így megijeszteni… - sóhajt fel végül. Kezdem megsajnálni. Azaz, majdnem kezdem megsajnálni.
- Nem ijesztettél meg – rázom a fejem. - Vagyis… nem úgy. - Kíváncsian néz rám, de inkább beleharapok a sült húsba. Még hidegen is egész jó íze van. - Én… - folytatom – nem tudok normális kapcsolatot összehozni.
- Kapcsolatot? - kérdi Rey, értetlenül meredve rám. Persze, nem érti a kifejezést.
- Párkapcsolatra gondoltam, amilyen neked és Edannak volt – magyarázom türelmesen evés közben. - Ti monogámok vagytok, csak egy párotok van. Az emberek többségének viszont élete során több is. Nekem legfeljebb egyéjszakások, vagy nagyon rövid, pár hétig tartó kapcsolataim voltak. Mindenki azért volt velem, mert az apámé a fél főváros, a családunk gazdag és pedig két lábon járó pénzautomata vagyok, akinek a bőre alatt is pénz van. Nem én érdekeltem őket, hanem a vagyonom és a vele járó kivételezett luxus.
- Ezért mondtad, hogy csak… érdekbarátaid vannak? - kérdi óvatosan, mire bólintok. - Sosem próbáltak megismerni?
- Minek tették volna? - vonok vállat. - Abban a világban, ahol én élek, még a párodat sem te választod ki. A bátyámnak menyasszonya van, akit az apám választott ki, hogy passzoljon hozzánk. Nekem is próbáltak már leendő házastársat találni, de kevés olyan család van, aki pont mellettem képzeli el a lányát. Nálunk csak a vagyon, a befolyás számít, a házasság nem más, mint üzlet. Nem a szerelemről szól. Ahogy a barátaid is csak addig vannak melletted, míg van pénzed és befolyásod. 
- Minden ember ilyen… hogy is mondjátok… anyagias? - teszi fel a kérdést, mire nevetni kezdek.
- Nem mind, csak a gazdag családok – válaszolok végül. - Ha hétköznapi családba születtem volna, magam választhatnám meg, kivel élem le az életemet. Akkor talán lennének igazi barátaim, normális szüleim és normális életem is. Bár akkor valószínűleg sosem találkozunk – hajolok közelebb hozzá, mire kissé hátrahőköl. - Na, most ki ijedt meg? - vágok egy kaján vigyort.
- Nem ijedtem meg! - fúj egyet, mire hangosan elnevetem magam. - Mi olyan vicces? - csattan fel ingerülten.
- Te! - vigyorodom el. - Ki gondolta volna, hogy képes vagy ilyen ingerülten viselkedni.
Rey sóhajt egyet, de aztán elmosolyodik. Mintha végre megnyugodna, hogy nem vagyok olyan mufurc. Gyönyörű mosolya van, mint a napsugár. Ha jobban bántam volna vele, mindig élvezhettem volna. Tudom, hogy Edant szereti, de azt hiszem, lassan kezdek beleszeretni. Ezt azonban nem akarom neki megmondani. Visszakapta az emlékeit, emlékszik a volt párjára, tehát nem lenne éppen bölcs dolog elmondani neki, hogy nagyon bejön nekem. Viszont tudom magamról, hogy nem tudom a végtelenségig visszafogni magam. Eljön az idő, amikor színt kell vallanom és csak remélhetem, hogy nem űz el maga mellől. Már ha egyáltalán vele maradok. 


A nap további része békésen telik, jó darab utat megteszünk. Rey szerint másnap már elérjük a faluját, ami kezd aggodalommal eltölteni. Holnap döntenem kell, mit teszek és bár szívem szerint maradnék vele, de az eszem tudja, hogy nem lenne bölcs döntés. Ha adnak egy térképet, némi élelmet, akkor vissza tudok találni, csak nem tudom, akarok-e. Jó érzés Reyjel sétálni a faluja felé, jó érzés vele lenni, együtt enni, együtt aludni, de ő csak egy kellemetlenségként gondol rám. Egy kötelességként, mert meg kell védenie. Sosem fog engem szeretni, mert mindig ott lesz neki a halott kedvese szelleme. 
Mikor este letáborozunk, valahogy próbálok vidámnak tűnni. Nem érdekel, ha Rey átlát rajtam, nem akarom elárulni neki, hogy rettegek a másnaptól. Rettegek attól, amikor hazaér.
- Holnap végre otthon leszel – mondom, miközben halat eszünk. Rey megáll az étkezésben, és rám sandít. - Várod már?
- Azt hiszem – mondja, de a hangja bizonytalan. - Azt sem tudom, áll-e még a falu. Másfelől… nem fognak megismerni – mutat végig magán. - Senki sem fogja elhinni, hogy én én vagyok.
- Akkor elég meggyőzőnek kell lenned! - közlöm. - Mondj olyasmiket, amiket rajtad és a falusiakon kívül más nem tudhat rólad. Az emlékeidet már visszakaptad, itt az ideje, hogy a hasznukat vedd!
- És te? Veled mi lesz? - teszi fel a kérdést. - Az emberek ilyen messze már nem jönnek el. Velünk maradhatnál, hiszen félig hozzánk is tartozol. Talán tud valaki apádról is valamit. Érdemes lenne megpróbálni, nem?
- Lehetséges – bólintok. - De ha le akarnak döfni, védj meg! - nézek rá komolyan. Megvan a pisztolyom, de nem akarnám használni. Ők nem csináltak semmit, és nem vennék el ártatlan életet. Ennyire én sosem voltam gonosz.
- Nem esik bajod. - Rey a karomra teszi a kezét, én pedig megborzongok az érintésére. De jóféle borzongás ez, csak éppen… fájdalmas.
Nem mondok semmit, csak reménykedem, hogy valóban nem esik semmi bajunk. Egyikünknek sem. 


~*~


A reggel túl hamar jön el, és vele az út utolsó szakasza. Aggódom, mert meglehet, hogy az a férfi már kerestet. Nem lennék meglepve, de mivel mindenemet eldobtam a pisztoly és a bankkártya kivételével, nem hiszem, hogy megtalálnának. Meg aztán, senki sem gondolná, hogy pont a vadonban járkálok egy ardeni társaságában, aki mellesleg a petem volt. Előbb hiszik azt, hogy elhúztam egy másik lakott bolygóra, vagy az egyik mesterséges holdra és ott élem világomat. 
Az erdő nagyon sűrű, nem hallani semmiféle neszt, ami aggaszt, de Rey szemmel láthatóan nem idegeskedik. Ha pedig ő nem fél, akkor minden rendben van. Ő itt otthonosan mozog, nem úgy, mint én. Minden néma és mozdulatlan, de Rey magabiztosan tör előre a fák és bokrok között. Viszont én nem vagyok olyan nyugodt. Úgy érzem, mintha minden oldalról figyelnének minket. Nem beszélünk, mert az talán elárulhatja a jelenlétünket. Aztán hirtelen valami hegyes fúródik a lapockáim közé, mire ledermedek.
- Fel a kezekkel, ember! És lassan fordulj meg! - utasít egy mély férfihang.
Látom, hogy mellettem Rey megmerevedik, miközben lassan megfordulok, hogy szembetaláljam magam három ardeni férfival. Mindhármuknál fegyver van, és szerintem nem piknikezni készültek az ádáz, gyanakvó arcvonásaik alapján. Ijedtemben megbotlom, és seggre ülök, de nem merek mozdulni. Mögöttem hallom, hogy Rey lassan mellém lép, bár valószínűleg őt is célba vették. Ennyit arról, hogy halkan közelítjük meg a falut. Mert ez a három harcos valószínűleg már régóta tudja, hogy jövünk.


Sado-chan2023. 10. 04. 13:21:56#36394
Karakter: MD-26
Megjegyzés: Li Hongnak


 Egész nap kerül, nem is szól hozzám. Mit tettem, vagy mondtam, amivel így felzaklattam őt?

- Ki az az Edan? - bukik ki belőle a kérdés. Felem fordul, kíváncsian méreget, de az én arcom fájdalmas grimasszá torzul. Honnan tud róla?!- Részeg kábulatodban őt emlegetted.

A szívverésem egy pillanat alatt az egekben, fájdalmas emlékek árasztják el az elmém. Felsóhajtok és letelepedés mellé, de kell egy kis idő, hogy beszédre bírtam magam.

- A párom volt – szólalok meg halkan - A legbátrabb, legcsodálatosabb férfi, akit valaha szerencsém volt ismerni. - a hangom remeg, pedig már annyi éve elment. Elvették tőlem...

- Sajnálom. Nem lett volna szabad megkérdeznem.

- Semmi baj – rázom a fejem. Nem tudhatta, hisz Edan nevét sosem mondtam ki előtte. Talán felejteni akartam, talán csak megőrizni magamnak, nem is tudom... már nem számít. Érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, pedig próbálom tartani magam. Nem akarok előtte sírni... - Csak… még mindig… elég nehéz róla…

- Hülye! - mordul fel, majd magához húz és átölel - Ha sírni akarsz, mi a jó édes faszért tartod vissza? Bőgd ki magad nyugodtan, ha ez segít.

 

Nem szólok egy szót sem, de mintha megnyitna bennem egy csapot, már nem tudom vissza tartani a sírást. Vízözönként törnek elő a könnyek, az egész testem bele remeg. Teljes testemmel rá borulok, hosszú percekig nem is bírom abba hagyni a sírást.

Lassan végül sikerül össze szednem magam. Most biztos szánalmasnak tart... meg is érdemlem...

Elhúzódok tőle, hogy kicsit rendbe szedjem magam. Nálunk nem szégyen kimutatni az érzéseinket, de az emberek mások. Ott mindenki faarccal, mered a másikra...

- Köszönöm, Li Hong! - suttogom halkan, majd észre veszem a vállán ejtett sebeket. Az...én voltam?

- Te… megsérültél! Sajnálom, én… nem akartam!

- Szard már le! - legyint - Csak pár karcolás, mit vagy úgy oda? Nem is fáj, majd elmúlik.

- Mindjárt jövök! - felpattanok és átrohanok az anyóka sátrába. Gyógy- és kötszert kérek tőle, majd vissza rongyolok a mi sátrunkba

- Azt rám nem kened! - mutat a kis tálka krémre.

- Gyógynövényekből van, segítenek fertőtleníteni és gyógyítani a sebet. Szóval most vedd le a felsőd! - erre csak a szemeit forgatja. - Li Hong, ne akard, hogy én vetkőztesselek le!

- Pedig nem lenne ellenemre – feleli egy pimasz mosoly kíséretében, de végül mégis teszi amire kérem. Ellátott a sérüléseit. Valóban nem mélyek, de nem akarom, hogy elfertőződjenek nekem. Miután kész vagyok bekötözöm a vállat. Ennyivel tartozom neki. Nem szól semmit, de mintha kicsivel oldottabb lenne már a hangulat. Talán végre képes leszek elengedni Edan emlékét...

Az éjszaka nyugodtan telik, mindketten végig alusszuk. A sírás sokat kivett belőlem, és Li Hong is kimerültek tűnik. Másnap korán indulunk és délre már el is érjük a kereszt után.

Li Hong egy szót sem szól, de nekem nehezemre esik a búcsú. Velük tarthatnánk. Befogadnának. Egy új család... de haza kell mennem... talán vannak még túlélők az én családomból is. Nem hagyhatom őket magukra...

Csendben sétálunk a fák között, próbálva nem zajt csapni, elvégre élnek itt ellenséges törzsek is

- Az emberek eddig is eljönnek?

- Régen így volt, de most már nem igazán jellemző. Túlságosan messze vannak a falvak, és jól el vannak rejtve. Tanultunk a hibáinkból.

- Téged is így kaptak el? - csak bólintok 

- Engem és a húgomat elfogtak, meg még pár fiatalt. A többieket, főleg a kicsiket és az öregeket… Ők nem voltak hasznosak. Mi… nem éljük túl a fogságot és nem is szaporodunk fogságban.

- Mint a Földön annak idején néhány állatfaj. Voltak állatfajok, amik fogságban nem szaporodtak, vagy ha igen, az utódok hamar elpusztultak. Persze, ti nem vagytok állatok, de attól még a helyzet hasonló.

Mi is és az emberek is állatok vagyunk. Semmivel sem érünk többet, mint azok, akik a föld alatt kúsznak vagy a fejünk felett repülnek.

- Még mindig az a terved, hogy lelépsz?- kérdem, hogy témát váltsak. Mért vágyik ennyire a magányra?

- Te mit szeretnél?- kérdez vissza- Nem ismerem az ardenieket, és nincs rá biztosíték, hogy apám itt nem bukkan a nyomomra előbb-utóbb. Nem akarom a népedet veszélybe sodorni. Már így is elég sok problémát okoztam mindenkinek.

- Szerinted még kerestet?- kérdem őszinte meglepetéssel. Ennyire kitartóak lennének az emberek?

- Én vagyok a genetikai kísérlet sikere. Szerinted nem akarja visszaszerezni a kis háziállatát, akit olyan nehezen tenyésztett ki? De… ha szeretnéd, akkor veletek maradok. Pár nap már igazán nem számít. Ha beleunok, később is eltűnhetek, nem igaz?

- Igaz...- sóhajtom. Azt hiszem jobb lesz itt lezárni a beszélgetést. Úgysem jutunk egyről a kettőre.

 

Késő délutánig gyalogolunk, majd mielőtt besötétedne tábort verünk. Nem igazán találunk közös témát, ő a gondolataiba van mélyedve, én pedig a seb átkötözésével vagyok elfoglalva. Pár nap, és talán teljesen be is gyógyul. Li Hong még a tűz mellett üldögél, de én inkább bemegyek. Kezd hűvös lenni. Szerencsére kaptunk pár pokrócot is a csomagba, így nem fázom annyira. Hamarosan a kölyök is csatlakozik. Mellém fekszik, de alvás helyett inkább csak bámul a semmibe

- Mondd... milyen tényleg szeretni és szeretve lenni?- kérdi hirtelen- amennyire levettem a szavaidból, te és Edan... tényleg szerettétek egymást...

- Igen. Mindennél jobban. Mi egy életre választunk párt. Testben és lélekben egyek vagyunk, így sokszor ha az egyik meghal, követi a másik... mint a madarak. Hogy milyen érzés? Nehéz szavakba foglalni.- behunyom a szemem és magam elé képzelem őt. Érzem az illatát, a teste melegét, hallom a hangját...bár átölelhetném- mint egy lélegzetnyi tiszta levegő. Úgy érzed nem tudsz nélküle élni. Mint a legszebb virágos rét. Ha ránézel nem tudsz nem mosolyogni...- próbálom szavakba önteni a gondolataimat. Feltételezem, neki nem volt hasonlóban része, különben nem tenne fel ilyen kérdéseket

- Gondolom nálatok nem ítélik el az azonos nemű párokat...- faggat tovább

- A szerelemnek nincsen neme. A szeretet tiszta és őszinte. Szent dolog amit tilos szándékosan elpusztítani

- Az emberek sajnos nagyon nem így gondolják!- nevet fel keserűen. Tudom, nem sok szeretetben volt eddig része. Akár hányszor rádöbbenek, szerencsétlen mennyi mindenből kimaradt eddig, áldottnak és szerencsésnek érzem magam, és sajnálom őt, amiért nem tudok enyhíteni a fájdalmán

- Elég nagy baj! De akkor most én kérdezek. Mindig fájdalmas, amikor két férfi...tudod. egymással csinálják?

- Mármint a szex? Ha jól csinálják akkor nem- szerencse, hogy a sötétben is tisztán látom őt. Vérvörös fejjel fordul el, arckifejezése ideges. Zavarban van? - Ti egyáltalán nem csináltátok?

- Azt a részét, amikor a két test egyé válik még nem. Nem volt már rá alkalmunk sajnos...

- Sajnálom...

- Tudom... - felé fordulok, mire ő is ugyanígy tesz. Furcsa arckifejezéssel mér végig, majd inkább újra elfordul

- aludjunk inkább... hosszú út vár még ránk- hátat fordít és magára húzza a takarót. Hasonlóképp teszek én is

- jó éjt, Li Hong

 

Másnap reggel korán kelek. Ő még alszik, így hogy friss reggelivel indíthassuk a napot vadászni megyek. Kell az energia, főleg, hogy hamarosan eléjük a hegy lábát. Onnan pedig csak felfelé vezető az út. A hajamat hosszú lófarokban hátra kötöm, íjat, nyilakat és lándzsát ragadok és bevetem magam az erdőbe. Nem kell messzire mennem, hogy megpillantsak egy madarat. Mit sem sejtve csipeget egy bokorról, így közelebb merészkedek, majd egy jól irányzott lövéssel leterítem. Méretes madár, húsa ízletes, elég lesz mára kettőnknek. Fogok még pár halat, megtöltöm a kulacsom és miután az erszényemet is tele szedtem gyümölccsel vissza megyek a sátorhoz. Épp hogy vissza érek, Li Hong a nyakamba veti magát

- Ne merészelj még egyszer így itt hagyni!- ragadja meg a felsőm nyakát. Tekintete dühös, de ugyanakkor rémült és aggódó is

- Ennyire hiányoztam?- mosolyodok el, mire enyhén elvörösödik és azonnal elenged- hoztam reggelit- emelem fel a zsákmányt- a mai napra több lesz mint elég- nem mond semmit, csak biccent, így egyedül állok neki a főzésnek.

Szótlanul telik a reggeli, akárcsak az út első fele. Én sem szólok hozzá, csak a déli pihenőnél

- Haragszol rám? - hajolok közelebb hozzá. Ijedtében ugrik egyet

- Igen, haragszom! És aggódtam érted! Máskor ne hagyj hátra szó nélkül!- puffogja, de rám sem néz

- Tényleg azt hitted, hogy magadra hagynálak? Ennyire kegyetlennek gondolsz? És tudok magamra vigyázni. Én itthon vagyok. Ez az erdő, ez a bolygó az otthonom.- elő veszem a reggel megsütött madarat. Levágok belőle egy darabot és engesztelésképp felé nyújtom. Elveszi, de továbbra sem néz rám. Nem értem, mért húzta fel magát ezen ennyire. Mi lehet a valódi indok? Tudhatná, hogy nem hagyom magára egy számára idegen helyen. Ha meg akarnék szabadulni tőle, ott hagyhattam volna őt a szüleinél, vagy megszökhettem volna akkor, amikor ő sérült és gyenge volt, most mégis itt vagyunk, mind a ketten.- Sajnálom. Nem akartalak így megijeszteni...- sóhajtok fel végül. Furán viselkedik így is, nem akarom tovább hergelni...


Andro2023. 07. 23. 10:30:42#36317
Karakter: Song Li Hong
Megjegyzés: (Sárkánykámnak)


A lépések halkak, de többen vannak. Hangokat is hallok, mintha beszélgetnének, de nem értem a nyelvet. Óvatosan kukkantunk ki a fa mögül, bennem meg meghűl a vér. Ardeniek! Igazi, élő ardeniek, nem olyan szobrok, vagy kitömött izék, amiket a múzeumokban mutogatnak. Erősebben szorítom a pisztolyt, az ujjaim már biztosan elfehéredtek. Nők, gyerekek és fegyveres férfiak vegyesen. Egy egész törzs! 
- Gyere.. - fogja meg Rey a kezemet, mire ledermedek. Én oda ki nem megyek! Ezek a lények alig pár méterre vannak tőlünk, és ha megtámadnak, egy darab pisztollyal nehezen védem meg magunkat. Engem biztos azonnal kinyírnak, de talán Reyt is.
- Mi? - kapkodom a fejem, mikor előlépünk. 
Ők is észrevesznek minket. Rey valamit mond nekik, mire gyanakodva bámulnak. Főleg mikor meglátják a kezemben levő pisztolyt. Eszemben sincs eltenni, még mit nem! Arra várhatnak. Egy szót sem értek a karattyolásukból, hiába, nem tanultam ardeniül. De aztán Rey felém fordul, az arca nyugodt. Ezek szerint talán nem ma lesz belőlünk áldozati bárány.


- Velük tarthatunk! - újságolja, mire azért elég gyanakodva nézek az ardeniekre. - Adnak ételt, szállást és elvisznek egy darabig!
- Mi? Tényleg? - kérdem meglepetten, mire Rey bólint, majd maga után húz. Nem tetszik ez nekem, egy pillanatig sem bízom bennük.  
A tábor nincs messze. Mikor megérkezünk, vízzel és gyümölcscsel kínálnak, egy öregasszony meg valami leveleket ad Reynek. Rey vált vele pár szót, majd tolmácsolja, amit az anyóka mond. Még ez az öreg is vagy két méter magas, a harcosok még annál is nagyobbak. Apró gyermeknek érzem magam. Porszemnek, ami megijeszt, de igyekszem nem mutatni. Ha félelmet mutatok, talán még a végén arra ösztökélem őket, hogy kihasználják a dolgot. Rey mondhat, amit akar, a belém oltott félelem az ardeniekkel szemben azért óvatosságra késztet. Megfordul a fejemben, hogy én akár el is húzhatnék. Rey az övéivel van, nekem nincs már itt keresnivalóm. De kétlem, hogy csak úgy elengednének egy embert.
- Elcserélt gyermekeknek nevezik azokat, akiknek a lelkét új testbe tették – tolmácsolja Rey az anyóka szavait. - Az olyanokat mint te, pedig a béke gyermekeinek. A béke szimbóluma a két nép közt.
- Kedves gondolat... bár tényleg így lenne… - sóhajtom fáradtan. Szóval most valami szentnek, vagy minek hisznek? Eszem megáll! - Sajnos távol áll a dolog a békétől.
- Még… - közli Rey. - Semmi sem tart örökké.
Késő éjszakáig beszélgetünk, előkerül némi alkohol is. Én jól bírom, nekem meg sem kottyan, de Rey az első pár pohár után kidől. Úgy kell felhúznom, de így is majdnem elesik, mikor a sátrunkba érünk. Elvágódik a szőrmékben és párnákban, magával rántva engem is. Vagy alapból nem bírja  a piát, vagy ilyenre tervezték. 
- Pedig... csak...egy pohárral… - nyöszörgi, miközben próbál lemászni rólam. Végül lelököm, így mellém hengeredik. 
- Mondtam, hogy nem jó ötlet... ilyen állapotban...
- Mindig ezt csinálod... - nyöszörgi halkan. Mi baja lehet? Még betegen sem láttam ilyen állapotban. 
- Rey? Minden rendben? - pofozgatom az arcát, mire átöleli a derekamat. Nem lesz ez így jó! - Rey… - szólítom meg, mire az arcát a nyakamba temeti. 
- Azt hittem, meghaltál... én... láttam... láttalak...
- Rey, nem haltam meg, itt vagyok... vigyáztál rám… - suttogom, és az arcát kezdem simogatni. Nem nagyon van magánál, én meg aggódom érte. Nem akarom, hogy az alkohol miatt valami baja legyen. 
- Ne hagyj magamra... nem akarok megint mindent elveszíteni... nem halhatsz meg megint...
- Megint?
- Edan... kedvesem… - A hajamba túr, és megpróbál megcsókolni, de én le vagyok sokkolódva. Eltolom magamtól. 
- Rey... elég… - szólalok meg, ő pedig nem ellenkezik.
Szóval Edannak hívták, eszmélek rá. Edan az, aki állandóan a fejében jár. Nem tudom, miért esik rosszul, de a lelkemet felkavarja. Nem bírok aludni, nem bírok vele egy sátorban maradni. Inkább odakinn alszom, nincs is hideg. De alig jön álom a szememre. Így már kora hajnalban fent vagyok, de nem tudok mit kezdeni magammal, csak ülök a sátor előtt és bambulok ki a fejemből. Arra riadok fel, hogy Rey hangját hallom. Halkan dünnyög valamit. Tehát legalább az egyikünk jól aludt.
- Jó reggelt… - dünnyögöm.
- Mi? Reggelt neked is… - nézek hátra,majd el is kapom a tekintetem. Nem tudom, mit mondhatnék neki. Nem ő a hibás, mégsem tudom, hogy reagáljak. 
- Minden rendben?
- Persze, minden… megyek, készítek valami reggelit! - pattanok fel, miközben még mindig kérdések milliói rajzanak a fejemben. Rey most biztos nem érti, mi ütött belém. Beszélnem kell majd vele, de nem most.



~*~


Este, mikor tábort verünk, szinte bemenekülök a sátorba. Úgysem tudok senkivel sem beszélgetni, ő nem beszéli a mi nyelvünket. Reyt egész nap kerülöm, és tudom, hogy feltűnik. Csak pár percig szeretnék egyedül maradni, de persze utánam kell jönnie. Miért nem a fajtársaival beszélget? 
- Li Hong… - lép mögém, mire összerezzenek. Azt hiszem, nem várhat a beszélgetés. - Jól vagy? 
- Ki az az Edan? - A kérdés csak kibukik belőlem, és mikor megfordulok, fájdalmas kifejezést látok Rey arcán. - Részeg kábulatodban őt emlegetted.
Azt nem teszem hozzá, hogy megpróbált lesmárolni is, mert talán az túl sok lenne neki. Rey egyértelműen nem érez „úgy” irántam, és ez az érzés kölcsönös. Bár most talán úgy fogja értelmezni, hogy féltékeny vagyok. Nem tudom, hogy bocsánatot kérjek-e, vagy sem. 
Rey sóhajt egyet, majd leül velem szemben, de nem szólal meg azonnal. Mintha nagy erőfeszítésébe kerülne a válaszadás. Beharapja az alsó ajkát. Tehát valaki fontos lehetett a számára. A szeretője? A házastársa?  Valószínűleg, ha kedvesemnek hívta. 
- A párom volt – szólal meg halkan Rey, nekem meg megragadja a figyelmemet a múlt idő. Tehát már nem él. - A legbátrabb, legcsodálatosabb férfi, akit valaha szerencsém volt ismerni. - A hangjából kihallom a fájdalmat, a gyászt, a szomorúságot, a veszteség érzését.
Hirtelen pocsékul érzem magam. Belegázoltam valamibe, amihez semmi közöm nincs. Felszínre hoztam a rossz emlékeket, pedig nem akartam.
- Sajnálom – mondom halkan. - Nem lett volna szabad megkérdeznem.
- Semmi baj – rázza a fejét Rey, de a szemében könnyek csillognak. A teste finoman megrázkódik. - Csak… még mindig… elég nehéz róla…
- Hülye! - morgom, majd magamhoz húzom és átölelem. - Ha sírni akarsz, mi a jó édes faszért tartod vissza? Bőgd ki magad nyugodtan, ha ez segít.
Rey teste újfent megrázkódik, ahogy hozzám simul és belém kapaszkodik. A karmai a vállamba és a nyakamba vájnak, de nem érdekel. Sírni kezd, hangosan, keservesen az egész teste rázkódik, miközben gyengéden, de határozottan tartom és a haját, hátát simogatom. Nem mondok neki olyan butaságokat, hogy majd minden rendben lesz, meg semmi baj, mert azok üres szavak. Nem érnek semmit. 
Hagyom, hogy Rey alaposan kisírja magát és bár szerintem mindenki hallja a táborban, de vannak olyan tapintatosak, hogy nem zavarnak minket. Gyengéden simogatom Reyt, miközben arra gondolok, hogy engem maximum a bátyám vigasztalt, amikor nagy ritkán valami bajom volt. Kíváncsi vagyok, mit csinálhat most.


Rey lassan nyugszik meg, majd mikor végre a sírása már csak szipogássá szelídül, elhúzódik tőlem és a könnyeit törölgeti. Megvárom, míg teljesen megnyugszik, és bár a karmai által okozott apró sebek eléggé fájnak, nem szólok semmit. Nem kérdezek, nem faggatom, majd beszél róla, ha akar, ha itt az idő. Végül rám néz, a szemében még mindig ott a fájdalom, de hálát is látok benne. 
- Köszönöm, Li Hong! - suttogja halkan, majd a tekintete a vállamra téved. - Te… megsérültél! Sajnálom, én… nem akartam!
- Szard már le! - közlöm egyszerűen. - Csak pár karcolás, mit vagy úgy oda? Nem is fáj, majd elmúlik.
- Mindjárt jövök! - Rey kisiet a sátorból, én meg csak nézek utána.
Sóhajtok egyet. Túl sokat foglalkozik apróságokkal, most mondjuk velem. Néhány perccel később vissza is ér egy tálka vízzel, egy ronggyal, kötszerekkel és valami iszonyatosan gyógyszerszagú kulimásszal.
- Azt rám nem kened! - mutatok a gyanús állagú trutyira.
- Gyógynövényekből van, segítenek fertőtleníteni és gyógyítani a sebet. Szóval most vedd le a felsőd! - utasít, mire a szemem forgatom. - Li Hong, ne akard, hogy én vetkőztesselek le!
- Pedig nem lenne ellenemre – felelem egy pimasz, kacér mosoly kíséretében, de inkább engedelmeskedem neki.
Rey kitisztítja a sebeimet, majd rám keni azt a valamit. Úgy szaglom tőle, mint egy gyógyszertár, de hagyom neki. Mintha jóvá akarna tenni valamit, vagy nem tudom. Még be is köti a vállamat, pedig csak néhány kis sebről van szó. Szerintem túlreagálja, de legyen meg az öröme, hogy süröghet körülöttem, mint egy szorgos méhecske. Azt hiszem, most valami megváltozott közöttünk, de hogy mi, azt még pontosan nem tudom. 
Mindenesetre, aznap éjjel nyugodtan alszunk, Rey nem issza le magát, csak én iszom egy pár pohárkával. Még mindig idegenkedem az ardeniektől, de ez a csapat nem bántott engem. Egyelőre. Elvileg másnapra elérünk valami keresztutat, ahonnan már elválnak útjaink. Nem tudom, hogy bánom-e, még mindig eléggé embernek érzem magam. 


~*~


Másnap déltájban érünk a keresztúthoz. Rey mintha kissé szomorú lenne, amit nem csodálok. Régóta nem beszélt a fajtájabeliekkel, most pedig megint el kell tőlük válniuk. De hát úgyis hazamegy, akkor nem értem  a dolgot. Elköszönünk, a csapat ad nekünk vizet és élelmet, meg némi gyógyszert, majd ők jobbra mennek, mi pedig balra indulunk. 
Szótlanul sétálunk a fák között, figyelve minden zajra, nehogy valami meglepjen minket.
- Az emberek eddig is eljönnek? - kérdem kíváncsian.
- Régen így volt, de most már nem igazán jellemző – mondja Rey. - Túlságosan messze vannak a falvak, és jól el vannak rejtve. Tanultunk a hibáinkból.
- Téged is így kaptak el? - kérdem, mire bólint.
- Engem és a húgomat elfogtak, meg még pár fiatalt – meséli. - A többieket, főleg a kicsiket és az öregeket… Ők nem voltak hasznosak. Mi… nem éljük túl a fogságot és nem is szaporodunk fogságban.
- Mint a Földön annak idején néhány állatfaj – mesélem, mire érdeklődve néz rám. - Voltak állatfajok, amik fogságban nem szaporodtak, vagy ha igen, az utódok hamar elpusztultak. Persze, ti nem vagytok állatok, de attól még a helyzet hasonló.
Rey bólint, és csak remélem, hogy nem veszi sértésnek a dolgot. Nem akarom megint elrontani a kapcsolatunkat. Kíváncsi vagyok, milyen messze lehetünk Rey falujától. Kíváncsi vagyok, mit fognak mondani, ha meglátják. Vajon ő hogy fog reagálni? És én? 
- Még mindig az a terved, hogy lelépsz? - kérdi Rey felém fordulva.
- Te mit szeretnél? - kérdezek vissza. - Nem ismerem az ardenieket, és nincs rá biztosíték, hogy apám itt nem bukkan a nyomomra előbb-utóbb. Nem akarom a népedet veszélybe sodorni. Már így is elég sok problémát okoztam mindenkinek.
- Szerinted még kerestet? - kérdi Rey őszinte meglepetéssel a hangjában.
- Én vagyok a genetikai kísérlet sikere – mondom keserűen. - Szerinted nem akarja visszaszerezni a kis háziállatát, akit olyan nehezen tenyésztett ki? De… ha szeretnéd, akkor veletek maradok. Pár nap már igazán nem számít. Ha beleunok, később is eltűnhetek, nem igaz? - mosolygok halványan Rey szemébe. 


Sado-chan2023. 06. 27. 20:26:07#36307
Karakter: MD-26
Megjegyzés: Li Hongnak


- Nyisd már ki a szemed! - hallom meg végül a hangját. - Azt hittem, szemérmes vagy – vigyorodok el, mikor rá nézek, de szinte azonnal le is lombozódik a kedvem, ahogy végig nézek rajta. A szobájában, ahol ápoltam mindig félhomály volt, nem engedte, hogy félre húzzam a függönyöket, így bár láttam akkor is a hegeit, most, napfénynél még szörnyűbben fest. Én is viselek jó pár heget, de az az övéit látva össze szorul a gyomrom - Azok ott…- Ja, és nem is fognak elmúlni egyhamar... Ne törődj vele!
Nem kérdezek rá, szemmel láthatóan nem akar róla beszélni. Megértem...
A Víz alá merül, majd méterekkel arrébb bukkan fel levegőért. Egy szót sem szólok, csak a fejem csóválom. Már nem látom benne azt a kegyetlen szörnyeteget, csak egy fiút, aki szörnyen magányos... kicsit olyan mint én... vagy talán mégsem. Az én elmémben kedves emlékek laknak, de az övében csak fájdalom. Pedig Természetanyánk minden gyermekét egyformán szereti, ő pedig egy közülük, akárcsak én...
- Nem tudtam, hogy úszni is tudsz – próbálom terelni a témát, miközben utol érem. Igaza volt, semmit nem tudunk egymásról...
- A kötelező katonai kiképzésen mindenre megtanítják az embert... Úszni kiskorom óta tudok, anyám erőltette a dolgot. Lőni pedig a kiképzésen tanultam meg. Nem mintha civilként valaha is a frontra küldenének, ha helyzet van. Ez is csak a régi világ egyik maradványa, hogy állítólag fegyelmet tanuljunk.
- Furcsák az emberek – jegyzem meg, sokadjára. Áldom a lelkeket, hogy nem embernek születtem...
Egy ideig úszkálunk, de érzem, hogy az izmaim egyre merevebbek a hideg víztől. Azelőtt hosszú órákat úszkáltunk ennél hidegebb vizekben is... meg se kottyant, most meg fél órát sem bírok ki... hiába... ez a test nem erre lett tervezve... már semmi sem olyan, mint régen...
kifekszem a partra, hogy felmelegedhessek. Behunyt szemekkel élvezem a meleget, csak Li Hong neszezésére kelek fel, és kezdek öltözni
- Milyen messze vagyunk még a tieidtől?
- Ez már a gyümölcsös. Ha jól kilépünk, akkor estére talán ott is lehetünk. Bár sötétben nem ajánlatos gyalogolni, vannak veszélyek az erdőben.
- A törzsed? - kérdi rémülten
- Részben – biccentek. Az ő szemükben ő ellenség, és az sem biztos, hogy engem vissza fogadnának- A fajirtások óta fokozottan óvatosak lettünk. De ragadozók is élnek errefelé. Ha nem érjük el a falut, akkor tábort kell vernünk. A tűz megvéd tőlük.
- Ez biztató – sóhajt fel. - Szerinted… - megtorpan, hezitál, de de tudom, mit akar kérdetni- Szerinted ő is ott van?
- Kire gondolsz? - kérdezek rá, hogy végig gondolhassa a kérdését
- Az, aki felcsinálta az anyámat – bököm ki. - Végtére is, szerintem jogom van tudni, hogy az a
szuka melyik ardenivel kufircolt a férje háta mögött.
- Durva szavakat használsz anélkül, hogy tudnád az igazat –jegyzem meg- De nem tudhatjuk. Ha valóban ott van, akkor meghallgathatod a történet másik felét is.
- Hát, ajánlom, hogy ne csak egy egyéjszakás kaland eredménye legyek, mert egy kanos ardeninek éppen az anyámra támadt gusztusa – morgolódik tovább, de mikor szúrós tekintettel nézek rá elhallgat - Bocsi, nem akartam megsérteni a népedet, de nem fér a fejembe, amit anyám és a bátyám mesélt. Egyelőre még mindig ott tartunk, hogy lehet, hogy elrabolták, hacsak az a nőszemély nem lépett félre. Mindegy – legyint- Majd megtudom, ha itt az ideje.
- Így van, addig pedig ne támaszkodj mindenféle mendemondára –bólintok rá. Épp elég következménye volt már eddig is ezeknek a szóbeszédeknek. Nem kell, hogy bele hergelje magát még egybe - Mindennek eljön a maga ideje.
- Hogy van a sebed? - kérdi témát váltva. - Át kéne kötni, a kötés teljesen átázott.
Való igaz... még mindig elfertőződhet. Kitisztítja és átköti a sebet. A lábam már rendbe jött, ahogy a farkam végénről is lekerültek már a kötések, már csak az oldalam sajog, hisz ott ért a legközelebbről találat. Furcsa módon az is szinte már begyógyult... gondolom, ennek a testnek a sajátossága ez is...

- Gyorsan gyógyul...
- A tested így van tervezve – erre csak elfintorodok. - Nézd a jó oldalát, normális esetben hónapokba telne, mire begyógyul. Így egy-két hét alatt olyan leszel, mint új korodban.
- Nagyon vicces – sóhajok fel kelletlenül.
Mikor végez felöltözök, majd megtöltjük a zsebeinket gyümölcsökkel. Fél szemmel figyelem, ahogy bele harap egybe, majd felcsillannak a szemei. Nyilván most kóstol először vadon termő gyümölcsöt
- Huana – mutatok a gyümölcsre - Már jó érettek, szerintem egy-két nap és jönnek leszedni. Magában is nagyon finom, de ételbe, vagy szárítva is remek. Az ardeniek sok mindenre használják.
- Tényleg finom – bólogat, majd hirtelen ledermed- Te is hallod?
- Mit? - kapom fel a fejem, de már én is hallom a neszezést
Egy öreg fa mögé rejtőzünk. A kölyök fegyvert ránt, én inkább csak fülelek. Nem emberek, azok úgy csörtetnének, mint a tülkösök... ardeniek, de nem tudom, veszélyt jelentenek-e ránk. Általában asszonyok és gyerekek takarítják be a gyümölcsöket, de sok minden változott... lehetnek szelíd földművesek és harcosok is.
Ahogy egyre közelebb érnek egyre több személy hangját hallom. Nők és gyerekek, férfiak, óvatosan, de mégis jókedvűen közelednek a fák felé. Megkönnyebbülten sóhajtok fel. Nem az enyémek, de nem jelentenek ránk veszélyt
- Gyere..- fogom meg Li Hong kezét, mikor már alig pár méter választ el minket egymástól
- Mi?..- kapkodja a fejét, mikor elő lépünk a fa mögül. Ők is észre vesznek minket
- Jó termést és jó vadászatot!- üdvözlöm őket a saját nyelvemen. Meglepetten néznek össze, de végül viszonozzák az üdvözlést
- Neked is, idegen!- biccent az egyik asszony. Idegen... bele sajdul a szívem- mi járatban errefelé?
- Az emberek városából menekülünk... messze még az otthon...- erre rémülten hőkölnek hátra, főleg, mikor észre veszik a fegyvert, amit Li Hong még mindig a kezében szorongat
- Az az embergyerek...
- Ő mentett meg és szabadított ki. Ha ő nem lenne, nem élnék...-erre valamelyest megnyugszanak. A nő az egyik társa felé fordul, majd halkan vált vele pár szót
- Két nővérünk elvisz titeket a táborunkba. A következő pár éjszakát velünk tölthetitek, aztán ha elérünk a keresztútig, elválnak útjaink
- Köszönjük!- Li Hong felé fordulok- Velük tarthatunk!- újságolom- adnak ételt, szállást és elvisznek egy darabig!
- Mi? Tényleg?- csak bólintok majd magam után húzva elindulunk utánuk. A tábor nincs olyan messze. Vízzel és gyümölcsökkel kínálnak, az egyik öregasszony pedig egy nagy marék gyógynövényt nyom a kezembe. Li hongot is sajátjukként kezelik, miután elmondom nekik, hogy megmentett, és ő is egy közülünk
- Elcserélt gyermekeknek nevezik azokat, akiknek a lelkét új testbe tették- tolmácsolom az anyóka szavait- az olyanokat mint te, pedig a béke gyermekeinek. A béke szimbóluma a két nép közt
- Kedves gondolat... bár tényleg így lenne...- sóhajtja fáradtan- sajnos távol áll a dolog a békétől
- Még...- biztatom- semmi sem tart örökké- eszembe jut, hogy ebben a testben nincs sok időm... az emberek elvették a jövőmet... de nem... mond nem akarok erre gondolni!
Későig beszélgetünk, és elő kerül némi alkohol is. Ahogy látom, Li Hongnak meg sem kottyan, de én meglepően hamar kidőlök. Belé kapaszkodva támolygok el a sátrunkig, majd szinte orra bukok az ágyul szolgáló szőrme és párna halomban, magammal rántva Li Hongot is
- Pedig... csak...egy pohárral...- nyöszörgöm, próbálva lemászni róla. Nagy nehezen sikerül lelöknie, így mellé kerülök
- Mondtam, hogy nem jó ötlet... ilyen állapotban...
- Mindig ezt csinálod... -nyöszörgöm. Gondolatban messze járok már, érzem Li Hong ölelését, de elvesztett kedvesem arcát látom magam előtt. Össze keveredik a két világ a fejemben... mintha otthon lennék, de mégsem... vajon van még otthonom? És mi számít otthonnak?
- Rey? Minden rendben?- pofozgatja finoman az arcom, mire átfonom a derekán a karjaim. Hallom, hogy szólongat... de olyan távolinak hat a hangja...- Rey...- a nyakába temetem az arcom
- Azt hittem, meghaltál... én... láttam... láttalak...
- Rey, nem haltam meg, itt vagyok... vigyáztál rám...- az arcomat kezdi el simogatni
- ne hagyj magamra... nem akarok megint mindent elveszíteni... nem halhatsz meg megint...
- Megint?
- Edan... kedvesem...- a hajába túrok, és magamhoz húzom, hogy megcsókolhassam. Nem értem a meglepettségét... az egész teste össze rezzen, de nem tol el, inkább vissza csókol...
- Rey... elég...- tol el magától. Nem ellenkezem, erő sincs már bennem...


Reggel pocsékul érzem magam. Kavarok a gyomrom, a fejemet mintha nyílvesszők döfködnék...
Li Hong a sátor előtt üldögél, maga elé mered, mintha nem is itt járna
- Jó reggelt...-dünnyögöm
-Mi? Reggelt neked is...- kapja el a tekintetét, mikor egy pillanatra össze találkozik a tekintetünk. Talán valami rosszat mondtam neki?
- Minden rendben?
-Persze, minden...megyek, készítek valami reggelit!- felpattan és már itt sincs. Nem értem őt... talán valami rosszat mondtam? Nem igazán emlékszem...
Egész nap kerül, szinte hozzám sem szól, csak ha muszáj.
Este, mikor újra tábort verünk szinte bemenekül a sátorba. Talán nem érzi itt jól magát, mert rajtam kívül senkivel sem tud szót érteni... én pedig magára hagytam őt. Utána megyek
- Li Hong...- lépek mögé. Össze rezzen- jól vagy?- remélem nem haragudott meg rám...


Andro2023. 04. 02. 10:15:42#36287
Karakter: Song Li Hong
Megjegyzés: (Sárkánykámnak)


Lassan elindulunk, de alig pár méter után újra megáll a jármű. Így megy ez újra és újra, míg ránk nem kerül a sor. Hallani lehet, ahogy a sofőrrel beszélnek, majd kinyitják az ajtót és valaki, nyilván egy katona, felmászik és egy lámpással körbe világít.
- Oké, itt minden rendben! - Hamarosan újra sötétbe borul a raktér és újra elindulunk. Első lépés pipa! Most jussunk ki. Résnyire nyitjuk a raktér ajtaját, hogy kilássunk. Túl sok a katona... áthaladunk a kapun, de nem akar fogyni a létszámuk.
- Várj még! - kapom el Rey karját, amikor ficeregni kezd. Én is ki akarok jutni, de jó lenne egyben és élve. - Most! - Kiugrunk, majd egyenesen a parkoló járművek alá gurulunk. Pár pillanatig megpihenünk, majd hátul kimászva a gépek mögött lassan kereket oldunk. Itt már jóval kevesebb a katona. A többség a rakodással van elfoglalva, vagy ellenőrzi a szállítmányokat és a kamionokat. Ahhoz képest, hogy elvileg a vadont őrzik, eléggé könnyen meglóghattunk az orruk előtt. A bentiekhez képest szerény házak mögött osonunk el, mind egyforma, csak néha töri meg a sort egy-egy tőlük különbözőbb szerkezet. Itt már nem láthatnak minket, de csak akkor hagy alább a szívverésem, amikor már messze járunk. Erdő vesz körül minket, mindenhol fák, fák és megint csak fák. De mégis valahogy más, minden vadabb és… nem tudom megmondani miért, de olyan furcsa érzés fog el. De a lényeg az, hogy Rey végre a saját otthonában van, a saját erdejében. Bár, ha belegondolok, az egész bolygó az ő faját illeti meg, mi csak betolakodtunk ide és pont azt tettük, amit az emberi mindig is. Hódítottunk, irtottunk, a maradék őslakost meg bezártuk. Mintha valami Amerikába került hódítók lennénk az újkori történelem hajdanán a Földön. Ott is lezajlott jó pár népirtás, meg hasonló borzalom. De most félreteszem a gondolataimat, Rey fontosabb. Korben furcsa, festett kövek vannak mindenhol. Mint valami fontos hely, vagy valami. Nálunk is voltak ilyesmik, még a dajkám is mesélt hasonló szent helyekről, vagy mikről. 
- Felismered ezt a helyet? - kérdem bátortalanul, mire Rey megtorpan. A tekintete szomorú, ami az én szívemet is megfacsarja. 
- Szörnyű dolgok történtek itt...én… - kezdi, de elcsuklik a hangja. A háta mögé lépek, és a kezemet lágyan a vállára teszem. Simogatni kezdem. 
- Nem kell elmondanod, ha nem akarod... majd egyszer… - Csak bólint, de a szemeit nem veszi le a kövekről.
Ez nem jó, így belekarolok és magammal rángatom. Még mindig túl közel vagyunk a katonai táborhoz, bárki megláthat. Rey nem ellenkezik, jön velem, de mintha nem is önmaga lenne. Valami borzalmas dolog történt ott, azon a helyen. Órákkal később állunk meg pihenni, amikor már elég messze vagyunk mindentől. Én is kezdek fáradni, neki meg a sérülései miatt amúgy is nehezebb a járás. Pihennie kell, ráadásul az előbbi hely is megviselte őt.
- Az a hely... a mindenség sziklái. Szent hely, szertartásokat tartottunk ott. Nekem... volt egy kedvesem...mindennél jobban szerettem őt... az életemet adtam volna, de mire rá találtam, már nem tehettem semmit. Az emberek megölték, a családjával és a testvéreimmel együtt… - meséli, én pedig lassan megértem, mit érezhet. Nem csoda, ha gyűlöli a fajtámat.
- Sajnálom... nem kellett volna...
- Semmi gond. Nem te ölted meg, ekkor még valószínűleg meg sem születtél... - törölgeti a szemét. Csak most veszem észre, hogy sír. Még sosem láttam sírni azon kívül, amikor… De elhessegetem azokat a borzalmas emlékeket. - Ráadásul... félig ardeni vagy... talán még az is lehet, hogy rokonok vagyunk – nevet fel keservesen, mire megrándul az arcom. Remélem, azért rokonok nem vagyunk. Még ezt a félig ardeni dolgot is szoknom kell, de ha ne adják az égiek még esetleg féltestvérek is, az elég durva lenne. Most meg még azzal jön, hogy nem én öltem meg az övéit. Ez igaz, de attól még borzalmasan érzem magam. - Jól vagy?
- Nem... ezek után hogy lennék jól? Nem én öltem meg őket, mégis úgy érzem, mintha az én kezem lenne mocskos a vérüktől. Az emberek szörnyetegek...
- Azok. De te nem tartozol közéjük. Már nem. Nem vedd magadra a bűneiket. Inkább menjünk tovább... kicsivel beljebb van egy patak, és pár gyümölcs fa. - Segít felállnom, pedig inkább ő szorul támaszra. Összeszedjük magunkat, majd továbbállunk. 
Útközben Rey mindenféle növényeket gyűjt, én pedig érdeklődve, bár kissé félve figyelem őt. Ezek lehetnek gyógynövények, de akár mérgek is. Remélem, megölni azért nem akar velük. Ő is észreveszi a tekintetem, és magyarázni kezd.
- Ganga gyökér... fájdalom csillapító és gyorsítja a gyógyulást. Ez pedig teába való. Szerintem ízleni fog neked is. Ne parázz, nem áll szándékomban megmérgezni téged.
- Reménykedtem benne… - biccentek megkönnyebbülten. - Pedig minden okod meglenne rá...
- Nem léphetnénk már túl ezen? - fordul felém fáradt hangon. - Becsülendő dolog a bűntudat, de ezen kívül mást nem tudsz kezdeni velük! - Összerezzenek a szavaira. Nem tudom, hogy reagáljak.. - Én megbocsátok neked. Szerintem te is tedd meg ez magadért.


Erre nem mondok semmit. Igaza van, ideje lenne túllépnem rajta, de ez nem olyan könnyű. Bár, ha megbocsátott nekem, talán ideje lenne nekem is ezt tennem. Az ardeniek tényleg megbocsátó faj, talán bennem is van belőlük. 
Nem sokkal később egy folyóhoz érünk, amit gyümölcsfák szegélyeznek. Érett gyümölcsök lógnak mindenhonnan. Úgy tűnik, a hadsereg idáig már nem merészkedik. A víz kristálytiszta, lelátni az aljáig. Halak úszkálnak mindenfelé, de hogy mifélék, fogalmam sincs. Színesek és nem túl nagyok. Hasonlítanak a koi halakra, meg azokra a színes akárhogyishívjákokra, amiket anyám tartott egy időben. Megtöltjük a kulacsainkat, majd Rey vetkőzni kezd és a vízbe gázol. Elhűlve nézem. Fürdeni akar? Itt és most?!
- Nem jössz? - pillant rám, miközben én a parton gubbasztok.
- Nem tartom túl jó ötletnek – jegyzem meg.
- Pedig rád férne! - Feláll, mire elkapom a tekintetem. Gyönyörű, de nem bírok ránézni. Nem mintha fából lennék, vagy valami. Talán pont az a baj. Ha sokáig bámulom, még a végén mást is akarok majd. - Ha ennyire szégyellős vagy majd becsukom a szemem. - Hátat is fordít, mire csak sóhajtok egyet.
Talán meg kéne tanulnom, hogy itt ő dirigál. És való igaz, a szagom nem hasonlít egy csokor rózsára. Napok óta nem fürödtem, ruhát sem váltottam. Azelőtt ez nem történhetett volna meg. Végül ledobálom a ruháimat, és a vízbe gázolok. A lépteim kissé bizonytalanok, ő pedig elmosolyodik, de a szemeit csukva tartja. Lehetetlen egy alak.
- Tényleg kellemes… - sóhajtok fel.
Rey csak bólint. A folyó lassú sodrású, a legmélyebb helyen is a derekamig ér csak. De Reynek túl hideg lesz egy idő után. Nem zavarna, ha megnézne, csak az „apám” által okozott hegeket nem akarom, hogy lássa. De hát már látta őket, jut eszembe, hiszen ő ápolt.
- Nyisd már ki a szemed! - sóhajtok fel bosszúsan.
- Azt hittem, szemérmes vagy – vigyorodik el, kinyitva a szemét, de a mosolya azonnal lefagy, amikor tekintete végigsiklik a felsőtestemen. Vállat vonok. - Azok ott…
- Ja, és nem is fognak elmúlni egyhamar – közlöm nyugodt hangon. - Ne törődj vele!
Rey nem szól semmit, én pedig egyszerűen a víz alá bukom és úszom pár métert a sodrás irányába. Ez nem medence, kissé más folyóvízben úszni, de nem kellemetlen. Nem messze Reytől bukkanok fel, aki a fejét csóválja. Vajon tényleg akarja, hogy vele menjek? Ha most elkísérem őt, akkor már nem fogok tudni visszafordulni. Talán egyedül kellett volna felküldenem őt a teherautóra, de akkor aggódnék miatta. 
- Nem tudtam, hogy úszni is tudsz – mondja, majd odatempózik mellém.
- A kötelező katonai kiképzésen mindenre megtanítják az embert – mondom. - Úszni kiskorom óta tudok, anyám erőltette a dolgot. Lőni pedig a kiképzésen tanultam meg. Nem mintha civilként valaha is a frontra küldenének, ha helyzet van. Ez is csak a régi világ egyik maradványa, hogy állítólag fegyelmet tanuljunk.
- Furcsák az emberek – jegyzi meg Rey, én pedig bólintok.
Egy ideig úszkálunk, de Rey fázni kezd, így kénytelen a partra evickélni. Nézem, ahogy egy napos helyet keres a fák között és ott melegszik. Én még maradok egy ideig, de egyedül nem szórakoztató a dolog. Valahogy kezdem megszokni, hogy ő már nem egy pet, hanem visszakapta a  valódi énjét az emlékei egy részét is. 


Végül én is kimászom a partra és megvárom, míg kissé megszáradok. Mire Rey felmelegszik, én már felöltözöm, így ő is felszedi a ruháit.
- Milyen messze vagyunk még a tieidtől? - kérdem. Még mindig nem merem a fajtámnak nevezni őket. Nem vagyok sem ember, sem ardeni.
- Ez már a gyümölcsös – mondja Rey. - Ha jól kilépünk, akkor estére talán ott is lehetünk. Bár sötétben nem ajánlatos gyalogolni, vannak veszélyek az erdőben.
- A törzsed? - kérdem összerezzenve.
- Részben – vallja be. - A fajirtások óta fokozottan óvatosak lettünk. De ragadozók is élnek errefelé. Ha nem érjük el a falut, akkor tábort kell vernünk. A tűz megvéd tőlük.
- Ez biztató – sóhajtok fel. - Szerinted… - megállok, nem tudom, hogy rákérdezzek-e, de végül csak megteszem. - Szerinted ő is ott van?
- Kire gondolsz? - kérdi Rey, bár valószínűleg pontosan sejti a választ.
- Az, aki felcsinálta az anyámat – bököm ki. - Végtére is, szerintem jogom van tudni, hogy az a szuka melyik ardenivel kufircolt a férje háta mögött.
- Durva szavakat használsz anélkül, hogy tudnád az igazat – mondja Rey. - De nem tudhatjuk. Ha valóban ott van, akkor meghallgathatod a történet másik felét is.
- Hát, ajánlom, hogy ne csak egy egyéjszakás kaland eredménye legyek, mert egy kanos ardeninek éppen az anyámra támadt gusztusa – morgok, majd meglátom, hogy Rey összehúzza a szemét. - Bocsi, nem akartam megsérteni a népedet, de nem fér a fejembe, amit anyám és a bátyám mesélt. Egyelőre még mindig ott tartunk, hogy lehet, hogy elrabolták, hacsak az a nőszemély nem lépett félre. Mindegy – legyintek. - Majd megtudom, ha itt az ideje.
- Így van, addig pedig ne támaszkodj mindenféle mendemondára – bólint Rey, és a vállamra teszi a kezét. - Mindennek eljön a maga ideje.
- Hogy van a sebed? - kérdem, hogy témát váltsak. - Át kéne kötni, a kötés teljesen átázott.
Rey csak bólint, és hagyja, hogy átkössem a sebet. A víz jót tett neki, már sokkal szebb, mint pár napja. Óvatosan kitisztítom, majd bekötöm. Hála égnek, az új teste elég gyorsan gyógyul, ez is genetikai programozás. 
- Gyorsan gyógyul – jegyzi meg ő is.
- A tested így van tervezve – mondom, mire elfintorodik. - Nézd a jó oldalát, normális esetben hónapokba telne, mire begyógyul. Így egy-két hét alatt olyan leszel, mint új korodban.
- Nagyon vicces – sóhajt fel kelletlenül.
Végzek a sebkötözéssel, majd Rey is felöltözik. Én közben szedek pár gyümölcsöt, ő pedig csak bólint. Nem tudom, milyen gyümölcsök lehetnek. Hasonlítanak az almára, de tapintásra inkább sárgabarack lehetne. A színük mélyvörös, mint a legpirosabb cseresznyéé. Ízre pedig nem tudnám megmondani, mert mikor beleharapok, egyszerre édes és savanykás is. De nagyon finom és lédús.
- Huana – mondja Rey a gyümölcsre mutatva. - Már jó érettek, szerintem egy-két nap és jönnek leszedni. Magában is nagyon finom, de ételbe, vagy szárítva is remek. Az ardeniek sok mindenre használják. 
- Tényleg finom – jegyzem meg, majd hirtelen megmerevedek. Mintha hallottam volna valamit. - Te is hallod?
- Mit? - kérdi Rey, de látom, hogy figyel.
Lépések zaja hallatszik, halkak, de egyenesen felénk tartanak. Óvatosan húzom elő a pisztolyt és biztosítom ki, miközben egy terebélyes fa háta mögé húzódunk. Rey egész testében megfeszül, készülve a támadásra. Nyugtalannak tűnik, de én is az vagyok. Csak nem buktunk le máris? Ha egy katonai egység az, akkor nehezen vesszük fel velük a harcot. Egyik kezemben a pisztolyt fogom, a másikkal nyugtatóan végigsimítok Rey vállán. A lépések pedig közelednek.  


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).