- Uram, uram! Kér egy narancsot, csak egy penny! – megállok, lenézek a kis csöppségre, aki alig ér a csípõmig, pedig én sem vagyok valami langaléta. Halvány mosollyal veszem erõ a tárcám, és kiveszem a pénzt, a pici, koszos kezébe ejtve. A gyümölcs még éretlen, sápadt színû, valószínûleg leloptak egy kosárra valót az egyik kocsiról… de ez nem bûn, csupán szükség. Az ember élni akar. Bõrkesztyûs kezem a piszkosszõke tincseire simítom, majd elfordulok. Lassan alkonyodik. Szegény… az orromig ér a narancs bágyadt illata. London mocskos és bûzös része lassan elhalad mellettem, ahogy a gazdagabb rész felé sétálok. A divattal ellentétben nem modern, szûk szabású kabátot viselek, hanem bõ, ám annál melegebb köpenyt, hatalmas és merev csuklyával. Ez az, ami elég masszív anyag, hogy nem csak az idõvel, de Anglia makacs és szeszélyes idõjárásával is megbirkózzon.

Fognom kéne egy kocsit, mielõtt elkések. Összeszorítom az ajkaim a csuklya jótékony árnyékában, kesztyûs kezemmel zavartan simítok végig fehér homlokomon. Remeg bennem a félsz és a félelem, lassan, zsibbasztóan a csontomig, de elnyomom az érzést. A munka az munka, a pénz pedig pénz, bár nem mindegy, honnan jön.

Mindenkinek megvan a maga kis titka. Az enyém csak annyira az, hogy megéljek belõle. Mint minden világban, itt is csak azoknak jó és könnyû az élet, akik meg tudják fizetni.

- Jó estét. Sir Clemens már vár – nézek fel az elegáns komornyikra. Elegáns biccentéssel áll félre, beengedve engem, majd egy hátsó szalonba kalauzol, elvéve a köpenyem és a kalapom. Itt jó az illat, meleg van. Bent, a nagyszalonban már hallom az emberek nyüzsgését. Lassan felállok, s bár nem veszem le a kesztyûim, lassan a falra simítom az ujjaim. Mennyi ember, mennyi futó rezgés. Nincs jó érzésem, haza szeretnék menni. A saját kis szobámba, az ablakomban virágzó levendula és kakukkfûcsokraimhoz… az édes kakaóhoz, ami a hûlõ kályhán várja, hogy hazatérjek. Visszatérve a székhez leülök, összekulcsolom az ujjaim, az ingem alól finoman elõcsúsztatom a vékony láncot, melyen egy apró ezüstkereszt himbálózik.

- Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved – suttogom csendesen – Jöjjön el a Te országod…

XxX

Nem tudom, hogy kerültem ide. Borzalmas volt. Talán megint elájultam, talán sikerült kitámolyognom valameddig, de nem… nem tudom. De amikor tisztult volna a kép, valami még jobban fejbe vágott, talán az a korty víz, amely meglehetõsen keserûnek tûnt, bár az nem lepett meg; talán az a fullasztó érzés, mintha valamit a számhoz fogtak volna. Csupán kósza, zavaros gondolat suhant át az elmémen, miszerint ma este sem tudok békésen a párnáim közé süppedni, békés álomra hajtva a fejem. Sajnálatos.

Minden olyan rossz. Kába, tompa és bizonytalan. Hullámzik a világ, bár néhány már tiszta pillanatomban érzem, hogy a tagjaim nehezek, talán le vagyok kötve vagy láncolva, de békével tölt el a tudat, hogy még élek, és nem érzek fájdalmat. Utána az az édes, émelyítõ füst, ezt ismerem… ismerõs. Talán valamely ópiát… mit akarnak tõlem…?

Mit, már megint… de még élek. S amíg életben vagyok, van remény.

- Imádkozz érettünk, bûnösökért…

XxX

- Hozzátok… óvatosan – jutnak el tompa elmémbe a szavak, s bár alig érzékelem a környezetem, érzem a testemen átfutó hideg fuvallatot. Hideg, nagyon hideg, fázik a hátam, a mellkasom egy puha simítás borítja. – Ne húzzuk az idõt. 

- Itt nincs helye kétkedésnek!

Minden erõmmel tompa elmémnek próbálom kinyitni a szemem, megmozdítani legalább egy ujjam. Nem, a bent sötét szörnyeit… nem, arra kell figyelni, arra az erõs kapirgálásra a mellkasomban, minden izmomban, a szívemben, nem… a tudatom elhomályosul, egyre mélyebb a köd, a szemem fennakad. Megkínzott torkomból nehezen szakad ki egy rekedt sóhaj, görcsbe rándult ujjaim a hideg követ karmolják alattam.

Nem… valaki segítsen… de a végén… legalább megkönnyebbülök, bármi legyen a vége…

Hangzavar. Visszhangzó kiáltások a magas, sötét és nedves boltívek alatt, valami nehéz és meleg borul rám. Olyan közelrõl kiabálnak…

- Fel a kezekkel! Azonnal! Doktor… Doktor!

Doktor…

Békés, de a láncokba kapaszkodok. A vége mindig, mindig ugyanaz, maradok az elfeledettség mocsarában, nincs megváltó halál, marad a véres, cafrangos harc. Könyörülj rajtam, bûnösön.

Valami olyan meleg és erõs. Kábán, erõtlenül fennakadt szemeimmel próbálom megállapítani a tartózkodási helyen, a fejem hátranyaklik. Erõs kéz simít a hajamba, valaki vállára bicsaklik a fejem. Erõs, mentol és klórszaga van, valami kesernyés… talán szantál, vagy gyógynövények. De meleg, meleg a mellkasa, a válla…

Hallom a morajt, mintha víz alól szemlélném és hallanám õket, tompa, hullámzó és mély moraj. de most már minden rendben van, életlen pillantással figyelem a lassan szálló füstöt. Mézga…

Magamhoz térek, de a fejem nehéz, és a testem kényelmetlen börtön, mint már oly sok ideje, de most az érzékeimnek is kínos. Csapzottnak, izzadtnak, mégis kiszáradtnak érzem magam. A szám és a nyelvem taplószáraz, a torkom negédesre ízesíti a beleszáradt füst, amelyet lenyelettek velem. Nyálam sincs, hogy az ajkaim megnedvesítsem, a fejem lüktet és nehéz. Tapadok és valószínûleg bûzlök az izzadságtól, az izmaim fájnak. De ez a hely… nem az én lakásom. Fájón dörgölöm meg a szemeim lüktetnek az izületeim, mintha összemorzsoltak volna.

A falak… magasak. Világos tapéta, faberakás… és jó az illat. Rajtam is tiszta hálóing van, bár a nyaka kioldozódva csúszik a vállamra, ujjai a testemre tapadnak. Minden annyira… elegáns és drága… hol lehetek? Sok minden történt már velem, de ez a fordulat még új számomra is.

A halk kattanásra elõre pillantok, meglátva egy mulatt komornyikot. Kábán pillantok rá, megpróbálom felnyomni magam a puha, vastagra tömött párnán, mire azonnal mögém lép és megtámasztja a hátam, hogy mégis fekve maradjak.

- Egy kis vizet ihat – néz rám, az ajkaimhoz teszi a vékony csõrös kancsót. Mohón kortyolok, de a hûvös víz végigkarcolja fájó torkom – Azonnal szólok a doktor úrnak, hogy magához tért.

- Kérem… mennyi ideje fekszem eszméletlenül? – nézek rá, csapzott tincseim kisimítva a homlokomból. A kezeimen piros foltok, kötések vagy szíjak nyomai.

- Két napja. Ne keljen fel – néz rám, én pedig engedelmesen fekve maradok. Istenem, egy fürdõt, csupán ennyit kérek… tapadok és bûzlök a verítéktõl. Finoman végigfut rajtam a libabõr, hûvös borzongás. Lassan kinyújtom a kezem, hosszú ujjaimmal finoman megérintem az ágy lakkozott felületét, lassú, reszketeg mozdulattal simítom végig a vésett hullámokat. Az ajtócsapódásra megdermedek a mozdulatban, lassan pillantok felé. Magas, szõke férfi, merev, szinte vésett arcvonásokkal, mint egy régi, antik görög szobor.

- Á, látom, lassan kezd visszatérni a színe – lép mellém, a kezem után nyúl, de én rutinos felismeréssel a mozdulathoz, a takarón elhúzom a kezem. Zavartan és szégyenlõs pírral az arcomon fordítom el a tekintetem, megduzzadt nyelvemmel megérintem felsõ ajkam közepét, csak egy pillanatra. Nem szeretem, ha megérintenek, abból még soha nem származott semmi jó. – Csak a pulzusát mérem meg, nem kell félnie.

- Tudom. Köszönöm, hogy gondomat viselte, professzor úr – nézek fel a smaradgszín szempárba, amely legalább olyan üres csillogással ragyog, mint maga az ékkõ. Kicsit hasonlít a kitömött állatok üres pillantására, melyek üvegszemei mögé nem tettek tükröt, hogy élõnek hasson. – Nagyon hálás vagyok érte… bár nem értem, miért.

- Önt elrabolta egy titkos… nos, talán „szekta” a legjobb kifejezés arra a csürhére – ül le az ágyam szélére, komoly pillantására mégis a kezébe adom a kezem, de nagyon moderálva és visszafogva magam. Pulzust mér, ellenõrzi a nyakam, a hõmérsékletem – Amikor Önre találtunk, épp feláldozni készültek, ismeretlen okból – sztetoszkópjával a nedves ingen keresztül a mellkasomhoz hajol, még jobban megcsap a hajából és öltözékébõl kiáradó kellemes púderillat. Figyelmesen hallgat, miközben tovább mesél vagy utasít, hogy lassan és mélyen lélegezzek. – A pincékben, ahol a rendõrség a bandán ütött, hûvös volt és nedvesség, valószínûleg elkapott egy egyelõre enyhe megfázást, rosszabb esetben tüdõgyulladást. Egyelõre maradjon fekve, pihenjen.

- Ön túl kedves – hanyatlok vissza fáradtan és erõtlenül a párnára – Nem tudom, mivel hálálhatnám meg a törõdését.

- Ezzel ne törõdjön. Felix hoz fel Önnek ételt és meleg teát, de ne mozduljon ki az ágyból. Nem akarjuk, hogy komoly betegség legyen a vége, igaz?

A házigazda semmit sem vett észre, de gazdámnak elege van már mindenbõl, így úgy dönt, távozunk. Alazar persze sûrû bocsánatkérések közepette siet utánunk, de ez nem hatja meg Anzei-samát. Nem is csoda, Alazarnak jobban kellett volna vigyáznia a vendégei testi épségére. Nem csodálkoznék rajta, ha gazdám beperelné ezt az alakot, és meg is érdemelné.

- Nem érdekel a magyarázkodása, és nem kívánok részt venni a továbbiakban az ön rendezvényein – mondja gazdám nyugodtan, de szemei vészjóslóan villannak. - Gyere, Hime! – mondja már lágyabban, mialatt a kocsihoz megyünk. Beülünk, és elindulunk haza. – Köszönöm! – mondja, de én csak a fejem rázom. Nem értem, minek köszöni meg.

- Ez a dolgom, Uram – válaszolom, hiszen valóban ez a dolgom. Engem ezért hoztak létre, erre képeztek ki.

Több szó nem is esik köztünk. Remélem, Anzei-sama megbünteti azt a gazembert, aki miatt haza kellett jönnünk. Már kezdtem magam jól érezni. Lassacskán hazaérünk, és a gazdám felém fordul.

- Menj, feküdj le, ahogy megbeszéltük, holnap szabadnapot kapsz, nem lesz semmi dolgod, úgy sem hagyjuk el a birtokot. Ha kipihented magad, természetesen azt csinálsz, amit akarsz.

A hangja nyugodt, és én közbevágnék, de a tekintetével jelzi, hogy jobb, ha azt teszem, amit mond. Így a szobámba megyek, és onnan a fürdõbe. Alaposan lezuhanyzok, hajat mosok, majd mikor kész vagyok, hálóruhát húzok, és az ágyba fekszem. Most tényleg szükséges a pihenés, hiszen akkor holnap egész nap ember lehetek. Bár nem értem, a gazdám miért ilyen figyelmes velem. Mások már rég használtak volna, ha úgy adódik, hiszen az elõzõ gazdám is nem egyszer igénybe vette a szexuális szolgáltatásaimat. Habár, akkor még õ is fiatalabb volt, és élt. Hamar elalszom, pedig nem vagyok fáradt, de azt hiszem, megnyugtat a tudat, hogy ez a  gazdám is jól bánik velem. Legalábbis még.

~*~

Egészen délutánig alszom, ami nagyon jót tesz, hiszen így sokáig fennmaradhatok. A sok alvás és a kipihent érzés azt jelenti, hogy holnap egész nap élni tudok. Remélem, ma éjjel a gazdám magához hívat, mert két éjszaka semmittevéssel már nekem is sok. Felkelek, és kiválasztok egy gyönyörû, sötétkék ruhát, amelyen halványkék selyemszalagok és csipkék vannak. Hozzávaló cipõt, kalapot és kesztyût is magamra kapok, majd az étkezõbe megyek. Éhes vagyok, a gazdám sehol, így egyedül eszek.

- Hol a gazda? – kérdem a belépõ inastól.

- A kertben – kapom a választ. – Talán szeretnéd látni?

- Nem hiszem, hogy ehhez közöd lenne – felelem méltóságteljesen.

Eszek, azután a kert felé veszem az irányt. Meg is pillantom, és õ is észlelheti, hogy ott vagyok, mert megfordul. Egy jéggömb van a kezében, talán támadásra számított, de amint felismer, mintha megnyugodna. Azt hiszem, már sokan akarták megtámadni. Nem csodálkozom rajta, ha fél attól, ki lopózhat a háta mögé. Az õ pozíciójában az embernek óvatosnak kell lennie. Habár õ egy démon, de akkor is.

- Remélem, kipihented magad.

Rám mosolyog, mire bólintok, és meghajolok. Azután mellé lépek, és körülnézek. Sehol semmi, semmi veszélyforrás, csak a virágok és egy öreg kertész, aki a rózsákat locsolgatja.

- Kitûnõen érzem magam, gazdám – mondom. – Hála annak, hogy ilyen sokáig aludtam, ma éjjel és holnap egész nap képes leszek az ön szolgálatára állni – kérdõen néz rám, mire sunyin rámosolygok. – Tudja, én nemcsak arra vagyok jó, hogy megvédjem önt – megfogom a kezét, és végigsimítok vele az arcomon -, ha érti, mire gondolok. Engem másra is lehet használni.

- Mint ágybetét? – kérdi komolyan. – Te most felajánlkozol nekem?

- Csak ha a gazdám is bennevan – vonok vállat, de azért a szemeim pajkosan csillognak. – Ön kiváló férfi, erõs, határozott – emelem a kezét ajkaimhoz, és megcsókolom. Érzem, ahogy beleborzong. – Ön kiváló lenne rá, hogy kipróbálja egyéb képességeimet is.

- Mint egy kurva – jegyzi meg, mire halkan elnevetem magam, és elengedem õt.

- Hiszen erre is kiképeztek. Tudnom kell örömet okoznom a gazdámnak – indulok meg az egyik ösvényen. Hallom, hogy utánam jön. Azt hiszem, érdeklem. – Mindenesetre, ha szeretne többet is belõlem, ne késlekedjen szólni, gazdám – fordulok felé.

Mielõtt még válaszolhatna hozzá sietek, átkarolom a nyakát, és megcsókolom. Érzem, hogy megdöbben, ahogy ajkaim puha, férfias ajkaihoz érnek. Ah, de régen vártam már egy ilyen férfira, aki felmelegítene. Aztán megérzem ölelõ karjait a derekam körül, ahogy magához húz, és viszonozza a csókot. Tehát nem csinálhatom olyan bénán a dolgot. Pedig régen volt már, hogy utoljára megcsókoltam valakit, még régebben, hogy valaki ágyba vitt.
Aztán elválunk egymástól, jó sokára a levegõhiány miatt. Az arca piros, és nekem is melegem van. Látom, hogy meg van lepve, és én is megleptem magam, amiért engedély nélkül csókoltam meg õt. De nem félek, hiszen nem fog bántani, ha meg mégis, akkor is megérte. Még adok egy apró puszit az arcára, és a fülébe súgok.

- Tudom, hogy kíván engem, gazdám – suttogom, majd kaján vigyorral az arcomon hagyom ott.

Nem tudom, milyen képet vághat, és önmagamnak is meglepetést okoztam, amiért képes voltam kibújni a hûvös, elegáns stílusból, amely a sajátom. De õ annyira más, mint a többiek voltak sok száz évig, hogy már azt sem tudom, milyen az, ha nem vagyok hûvös és elegáns.

~*~

Lassan eljön az este, de gazdám nem vacsorázik velem. Talán hibát követtem el, hogy úgy felajánlkoztam neki, mint egy utolsó útszéli szajha, de nagyon ki vagyok már éhezve egy kis szexre. Õ pedig erõs, férfias, izmos, szenvedélyes, pont olyan, aki nekem való. Remélem, akar engem, mert ha nem, akkor nem tudom, minek hozott magával. Vacsora után a szobámba megyek, ahol még vár rám a könyvem, amit olvasni akarok. Épp nekilátok, amikor kopogtatnak.

- Tessék! – szólalok meg, mire nyílik az ajtó, és a gazdám áll az ajtóban.

A szívem nagyot dobban, nem is tudom miért. Csak egy köntöst visel, alatta gondolom semmit, ami újfent elindítja a fantáziámat, és reménykedem, azért jön, amire gondolok. Az ágyhoz sétál, és leül mellém, mire azonnal leteszem a könyvet, és várakozóan nézek rá. Nem tudom, mit akar, miért jött egy szolga szobájába. Annak idején a gazdák csak azért mentek a szolgákhoz, fõleg éjszaka, vagy késõ este, hogy azt tegyék, amit amúgy nem lehetett volna. Hiszen annak idején egy szolga és egy úr kapcsolata veszélyes és tiltott volt, és habár azóta nagyot fordult a világ, engem még kötnek a félelmek és az aggodalmak. Nem akarok tiltott dolgot tenni, de pont én vagyok az, aki kacérkodtam vele délután. Ha bármi balul sül el, az én hibám lesz.

- Gyere közelebb! – int, mire közelebb csúszom az ágyon, míg már majdnem mellette vagyok. – Csak nem félsz? Pedig délután nagyon bátran kacérkodtál velem, Hime.

Nem tudok mit mondani, és mire mondhatnék valamit magához húz, és megcsókol.