|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| linka | 2014. 01. 24. 13:34:26 | #29075 |
Karakter: Jude
Megjegyzés: Azumi Rennek
Amint hazaérünk felsietek a szobámba, Fifit pedig az ágyamon találom elnyúlva. Lusta kutya, amint teheti mindig fellopakodik ide. Mosolyogva ülök le mellé majd simogatni kezdem selymes bundáját. Lent anyámék még sokáig beszélgetnek, nem hallgatózom, azt hiszem amúgy is tudom a témát. Mi más lenne mint én? Lezuhanyzom, átöltözöm majd gondosan ügyelve arra, hogy a blökit ne keltsem fel bemászom az ágyba.
...ooOoo...
- Jude hová mész már megint? - lép ki anyám a konyhából kezében egy habos edénnyel meg egy szivaccsal. Felvont szemöldökkel nézek rá majd mosolyogva kapom magamra kabátomat.
- Csak a parkba – válaszolom kilépve az ajtón. Most nem akarok Fifivel is bajlódni, ő úgyis jól elvan a házban is. Nem szükséges minden áldott nap sétáltatni vinni. Felnézek az égre, most is szürke hófelhők takarják el a napot, de legalább már a hó nem esik. Szeretem a telet és a hideget, de nem csak pozitívumai vannak ennek az évszaknak. Itt minden jeges, csúszós és veszélyes. Legfőképpen az időseknek és a fiataloknak. Annak ellenére, hogy milyen hűvös most is az idő, sokan jöttek ki ücsörögni, meg beszélgetni. Megtorpanok amikor meglátom Azumi Rent. Nem tudom jó ötlet lenne-e ha odamennék hozzá. Nem szeretném, hogy idegbajt kapjon tőlem, vagy esetleg teljesen megutáljon.
- Azumi-kun – szólok oda neki, majd felé indulok. Azt hiszem ennyit arról, hogy nem akarok az agyára menni. - Gondoltam, hogy te vagy az – nevetek rá vidáman.
- Jude – köszönt szenvtelenül és rám néz. - Hol a kutya?
- Anyám vigyáz rá. Apám sokat dolgozik, anya meg magányos. Most nem dolgozol?
- Keddig nem – válaszolja. - Engem kerestél, vagy csak éppen errefelé jártál?
- Igazából... mindkettő – mondom belepirulva saját válaszomba. - Szóval, most szabad vagy, és lehet veled beszélgetni, igaz? - kérdem, nem is tudom mibe reménykedve. Bólint. Nem ártana agyalnom azon, hogy miért akarok én vele ennyire beszélgetni.
- Nem iszunk meg valamit? - értetlenségem nagy valószínűséggel az arcomra is kiülhetett, ugyanis hozzá teszi: - Kávéra gondoltam, ha neked is megfelel. Hideg van, és a közelben van egy kis kávézó. Beülhetnénk oda.
- Remekül hangzik – egyezem bele. Én magam nem igazán vagyok oda a kávéért, de biztosan lehet ott mást is venni. - Menjünk, úgyis kezdek átfagyni – teszem hozzá, magam sem értem minek. Biccent egyet aztán elindulunk a kávézó felé. Ha ezt apám látná, keresztbe lenyelne mindkettőnket. Bemegyünk az épületbe, aranyos és békés hely. Jó páran vannak már itt, ez egy tipikusan olyan hely ahová az emberek nem szoktak egyedül eljárni. Ő kávét rendel, én pedig zöld teát. Engem ez is ugyanolyan jól felélénkít mint ahogyan másokat a kávé.
- Hány éves vagy? - kérdem kíváncsian. Idősebbnek néz ki mint én.
- Tizenkilenc. Miért?
- Semmi, semmi – rázom meg a fejemet. Tényleg idősebb mint én. - Ezek szerint két évvel idősebb vagy nálam, és nemrég érettségizhettél, igaz? - szavaimon felnevet. Valami rosszat mondtam volna? Igazából semmit sem tudok róla, és így nem nehéz hülyeséget mondanom.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy még csak érettségid sincs, és nem jártál felső-középiskolába? - hangomat lehalkítom. Véletlenül sem szeretném, hogy bárki más meghallja azt amit kérdezek tőle.
- És ha nem? - néz fel rám hátradőlve. Régebben voltak hozzá hasonló barátaim, de ki tudja mi lett velük azóta. - Nem mindenki olyan szerencsés, mint te, Jude. De van egy jó állásom, biztos fizetésem, és saját lakásom. És ami fő, független vagyok, nem tartozom elszámolással senkinek saját magamon kívül. Lehet, hogy nem vagyok agyoniskolázott, de van saját életem, amiben én döntök mindenről. Ha emiatt elítélsz, hát lelked rajta – von vállat érdektelenül. Kerek szemekkel pislogok rá majd a teámat veszem tüzetesebben szemügyre. Most erre mit lehetne mondani? Apám kiskorom óta azt sulykolta belém, hogy kerüljem a hozzá hasonló embereket.
- Én nem ítéllek el, biztosan megvolt az okod rá, hogy miért nem fejezted be a tanulmányaidat – motyogom belekortyolva a teába. Tudom, hogy figyel, tekintete lassan lyukat éget a bőrömbe. Én meg persze ettől, csak egyre inkább zavarba jövök.
- Te aztán fura vagy – mondja végül, én meg meglepetten nézek fel rá. Jelen helyzetembe, nem tudom eldönteni, hogy ez most jó-e vagy éppen vérig kell sértődnöm rajta. Mégis miért lennék pont én fura? Ugyan olyan vagyok mint mindenki más.
- Köszönöm? - kérdem óvatosan. Tényleg nem értem, ezt most mire mondta. Pár pillanatig csak figyel majd felnevet. Az asztalra könyökölök és tarkómat vakargatva nézek magam elé. Miért kell nekem folyton beégetnem magamat előtte? Amikor felfogom, hogy mit is csinálok, azonnal leveszem könyökömet az asztalról. Nem illik, így viselkedni.
- Nem mehetnénk már inkább ki? - motyogom halkan kérdésem.
- Még nem ittad meg a teád – bök a csésze felé. Felsóhajtok, majd gyorsan megiszom. Felpattanok, gyorsan kifizetem a teát meg a kávét aztán kimegyünk a szabadba. Időközben a hópelyhek újra szállingózni kezdtek. Most a másik kabátomat vettem fel, azt amin nincsen kapucni. Kezeimet összedörzsölve indulok el újra a park felé. Felveszi a tempómat, kezeit zsebeinek mélyére süllyeszti és lépteit lassítva sétál mellettem. Eszem ágába sincs hozzászólni. Az égvilágon semmit sem tudnék felhozni.
- Az apád nem csip engem – szólal meg valamivel később. Rá nézek, számat beharapva kezdek el gondolkodni azon, vajon tényleg igazat mondott-e vagy sem. Apám utálata nem személyes ügy. Legalábbis azt hiszem.
- Ő senkit sem szeret a családján és munkatársain kívül – válaszolom csendesen, de még most sem nézek rá.
- Mit dolgozik?
- Rendőr – kezdem el ujjaimat végigropogtatni jobb kezemen aztán a másikon is. Ahogyan a mondás is tartja. Fesd falra az ördögöt és megjelenik. Egy rendőrautó fékez be előttünk, mind a ketten hátrálunk pár lépést. Nem kellene, hogy ezen megijedjek, mivel párszor már kerültem ehhez hasonló helyzetbe. Az ajtó kivágódik én pedig megszeppenve nézek apámra. Nem szól semmit egyszerűen csak rám néz majd mögém és kinyitja az anyósülés melletti ajtót.
- Szállj be kölyök. Most – utasít én pedig ujjaimat tördelve teszem amit mond.
- Bocsi, de mennem kell. Szia – köszönök el tőle. Na most aztán szép kis leszidást fogok kapni az apámtól.
|
| Andro | 2014. 01. 24. 10:24:00 | #29074 |
 Karakter: Azumi Ren
Megjegyzés: (Jude-nak)
- Sajnálom, nem akartalak zavarni – mondja halkan, majd hallom, hogy visszamegy a helyére. Helyes, így legalább tudok dolgozni is.
Igazából, kissé sajnálom a srácot, de Sawada-san nem venné jó néven, ha munkaidőben trécselgetnék a vendégekkel. Hiszen elvégre nem ezért vagyok itt, ráadásul az ő jóindulatán múlik, meddig maradhatok itt. Nem akarok ezzel visszaélni.
Hamarosan jeleznek nekem Jude szülei, hogy választanának. Én odamegyek, felveszem a rendelést, majd egyszerűen visszamegyek a konyhába, hogy leadjam a cetlit. Közben nem is nézek Jude-ra, és úgy látom, a fiú is kerüli a tekintetem. Ennyire megbántottam volna? De miért érdekel engem, hogy megbántottam-e? Sosem foglalkoztam az emberekkel, mindig igyekeztem túlélni és kivonni magam mindenféle szorosabb kapcsolatból. Ez a vendégekre fokozottan igaz, hiszen ők azért vannak itt, hogy jól érezzék magukat, nem bájcsevegni jöttek ide holmi pincérrel, akit annyira sem becsülnek, mint a piszkot az út szélén. De erre is csak megvonom a vállam. Van nekem elég gondom, például, hogy mikor lesz végre egy kis szabadidőm, mert kezd leszakadni a lábam.
~*~
Végül végre vége a műszaknak. Látom, hogy Jude távozik, így úgy döntök, hogy utána megyek. Nem nálam fizetnek, így nyugodtan mehetek a kijárathoz.
- Még mindig akarsz velem beszélgetni? – kérdem, mikor meglátom odakinn állni. Hideg van, de nem zavar. Jude riadtan néz rám. Csak nem megijesztettem?
- Már nem kell dolgoznod? – kérdi, terelve a témát. Éppen válaszolnék, amikor kilépnek a szülei az ajtón. Az apja rám néz, és a tekintete nem jósol sok jót. Aztán a fejével a kocsi felé int, gondolom, mennek. Utálom az ilyen embereket, akik úgy ugráltatnak másokat, mintha ők lennének a világ közepe. - Izé... nekem most mennem kell. Szia! – köszön el, majd követi a szüleit.
Vállat vonok, nem igazán érdekel az egész. Előveszek egy szál cigit, meggyújtom, és lassan elszívom. Éppen kezdeném élvezni a dolgot, amikor Arisa odalép hozzám. Nem igazán érdekel a csaj, de még ő a legnormálisabb a pincérek közül.
– Látom, érdekel a srác – mosolyog rám. – De lehet, nem vagy esete, ráadásul olyan „”apuci kicsi fiacskája” benyomást kelt. És lehet, hogy nem meleg.
– Kit érdekel? – vonok vállat, majd elszívom a cigit, a csikket meg nemes egyszerűséggel eloltom a falon, és a hóba dobom. – Foglalkozz a saját dolgoddal, Hayashiba-san. Én húztam, majd találkozunk kedden.
– Ok, pá! – int utánam, miközben én befelé veszem az irányt.
Na igen, én is tudom, hogy mi van, ha Jude hetero. Akkor baszhatom, de nem úgy nézett ki, mint aki nem érdeklődik irántam. Nem mintha érdekelne, én csak egy dugásra vágyom, nem kapcsolatra. Az egyetlen kapcsolatom Kazuyával volt, és ő már halott. Nem akarok újabb hosszan tartó kapcsolatot, mert úgyis vagy ráfázom, vagy az illető kinyiffan. Jobb nekem egyedül alkalmi kapcsolatokkal. Talán ráveszem Toshikit a szomszédból, hogy basszunk egyet, ha hazaérek. A kis hímringyó mindenre kapható, ha úgy akarom. Nem mintha bármit is éreznénk egymás iránt, de a kicsike igen jó az ágyban.
Az öltőzőbe megyek, hogy átöltözzem, aztán irány hazafelé. Így is jócskán tizenegy után lesz már, mire hazaérek, de a kis kurva úgyis fenn lesz. Agyamban már meg is fogalmazódik egy jó kis este gondolata.
~*~
Cigire gyújtok, és a mellettem fekvő fiút bámulom. Toshiki tegnap este tényleg ki lehetett éhezve, mert olyan dolgokat is megtett, amiktől eddig kissé ódzkodott. De baromi jó volt. Viszont úgy érzem, ideje mennem, mert az éjszakát az ő lakásán töltöttem. Csoda, hogy az alattunk lakó vén nyanya nem hívta a rendőrséget, hogy már megint túl hangosan dugunk, ő meg nem tud aludni tőle. Bár talán ehhez az is hozzájárulhat, hogy pár hete leugattam azzal a nem túl bájos modorommal, hogy kussoljon be, és törődjön a saját dolgával, ne mások életével.
Elnyomom a cigit és felkelek, mire Toshiki is mozgolódni kezd, és két karjával átöleli a derekamat.
– Ne menj el… - mondja álmos hangon.
– Szállj le rólam, ringyó! – lököm le magamról, mielőtt rám telepedne. – Csak egy dugás volt, mi a faszt akarsz még?
– Ren-saaaaaaaaaaaaaan… - kezd el rinyálni, mire ránézek. Egyből bekussol. Utálom a rinyáló kurvákat.
– Majd hívlak – hajolok hozzá, apró csókot nyomva a homlokára -, ha kellesz. Másra úgysem vagy jó, Toshiki. – A hangomban nincsenek érzelmek, egyszerű tényként közlöm a nyilvánvalót.
Felkapkodom magamra a ruháimat, és elhagyom a lakást. Toshiki amúgy is egy kurva, ez köztudott, hiszen pénzért árulja magát annak, aki hajlandó baszni vele. Én vagyok az egyetlen ingyenes kuncsaftja, és kezdem úgy érezni, kezd kötődni hozzám. Pedig én is csak ugyanúgy megkúrom, ahogy bárki más.
~*~
Egy jó zuhany és némi reggeli után úgy határozok, hogy sétálok egyet. A hideg levegő úgyis jót fog tenni, és már régen jártam a parkban. Holnap meg fel kell keresnem a felügyelőtisztemet, hogy lássa, még nem vágtam gallyra az életem. Még egy év és megszabadulok tőle, aztán mehetek, ahová akarok.
Gondolataimba mélyedve érkezek a parkba. Olyan szép ilyenkor minden, ahogy a fákat, az utakat, a füvet befedi a hó, a befagyott tavon pedig gyerekek korcsolyáznak. A padok némelyikén szerelmespárok, vagy házaspárok üldögélnek. Felsóhajtok. Ha Kazuya még élne… Megrázom a fejem. Ő már meghalt, és nem jön vissza, akárhogy is akarom.
– Azumi-kun! – hallok meg egy ismerős hangot, mire megfordulok. Jude siet felém. – Gondoltam, hogy te vagy az – nevet rám, de ezúttal a kutya sehol. Hol hagyhatta Fifit?
– Jude – mondom közömbösen, és végignézek rajta. – Hol a kutya?
– Anyám vigyáz rá – ad magyarázatot. – Apám sokat dolgozik, anya meg magányos. Most nem dolgozol? – érdeklődik élénken.
– Keddig nem – válaszolok. Vagyis van három egész nap szabim a mait is beleszámítva. – Engem kerestél, vagy csak éppen errefelé jártál?
– Igazából… mindkettő – válaszol, és látom, hogy enyhén elpirul. – Szóval, most szabad vagy, és lehet veled beszélgetni, igaz?
Bólintok, de fogalmam sincs, mi a fenéről beszélgethetnénk. Kezdek fázni, és a közelben van egy kis kávézó. Én ugyan nem sűrűn fordulok meg ott, mert nem tartanak piát, de talán Jude szívesen beülne oda.
– Nem iszunk meg valamit? – kérdem, mire értetlenül néz rám. – Kávéra gondoltam, ha neked is megfelel. Hideg van, és a közelben van egy kis kávézó. Beülhetnénk oda.
– Remekül hangzik – kap az alkalmon Jude, én pedig gondolatban fejbe vágom magam. – Menjünk, úgyis kezdek átfagyni.
Biccentek, majd elindulunk, miközben őt bámulom. Reggel még egy kurva ágyában feküdtem, akivel rendszeresen baszok, most meg egy tegnapi vendéggel megyek kávézni. Nem értem magam, egyáltalán nem, de egy kávé és egy kis beszélgetés csak nem fog megártani.
~*~
Valóban kedves hely a kis kávézó, én meg úgy kilógok innen, mint annak a rendje. De most kivételesen nem zavar annyira. Én egy kávét kérek, míg Jude inkább egy teát. Ezek szerint nem a kávés típus, míg én a munkám miatt szinte vödörrel döntöm magamba a fekete nedűt.
– Hány éves vagy? – kérdi hirtelen Jude.
– Tizenkilenc – válaszolom. – Miért?
- Semmi, semmi – rázza a fejét. – Ezek szerint két évvel idősebb vagy nálam, és nemrég érettségizhettél, igaz?
A feltételezésre felnevetek, hiszen a középiskola alsó tagozatát is alig végeztem el. A felső-gimnáziumot sosem kezdtem el, nem lett volna értelme. Jude értetlenül néz rám, mintha valami roppant mulatságos dolgot mondtam volna. Aztán feltesz egy óvatos kérdést.
– Ugye nem azt akarod mondani, hogy még csak érettségid sincs, és nem jártál felső-középiskolába? – kérdi halkan.
– És ha nem? – dőlök hátra, és az arcát kezdem fürkészni, keresve rajta az árulkodó jeleket. Ebben van gyakorlatom. – Nem mindenki olyan szerencsés, mint te, Jude. De van egy jó állásom, biztos fizetésem, és saját lakásom. És ami fő, független vagyok, nem tartozom elszámolással senkinek saját magamon kívül – mondom komolyan, kihagyva a kínos részleteket. – Lehet, hogy nem vagyok agyoniskolázott, de van saját életem, amiben én döntök mindenről. Ha emiatt elítélsz, hát lelked rajta – vonok vállat, mintha nem érdekelne a dolog. És valóban nem érdekel.
|
| linka | 2014. 01. 23. 12:19:48 | #29060 |
Karakter: Jude
Megjegyzés: Azumi Rennek
Csendesen hallgatom szüleimet, közbe tudnék kotyogni én is, de felesleges lenne. A társalgási témájuk már jóval meghaladja az én képességeimet. Amikor leáll a motor felpillantok szüleimre, anyám hátrahajol az ülésben hozzám és hajamba túrva próbálja meg eligazgatni tincseimet. Résnyire szűkített szemekkel meredek rá.
- Tudatni szeretném veled, hogy már nem vagyok gyerek – szavaimra felnevet és megsimogatja fejemet.
- Te a mi szemünkbe mindig is gyermek maradsz – mosolyog rám. Mind a hárman kiszállunk és az épület felé megyünk. Nem túl gyakran járok ilyen helyekre, így ez most nekem is újdonság. Az asztalunkhoz lépünk, majd helyet foglalunk. Anyám izgatottsága és öröme egyre inkább fokozódik ahogyan fejét forgatva nézelődik. Apámnak túlságosan is könnyű dolga van vele. Még a legapróbb dolgokkal is le lehet venni a lábáról.
- Jó estét Kívánok! A nevem Azumi Ren, ma este én leszek az önök pincére – mondja átnyújtva az étlapokat. Amikor a szemeimbe néz felismerem sötét tekintetét. Eddig is ismerős volt számomra, csak egészen egyszerűen nem tudtam hova tenni őt. De most már meg van, a parkban találkoztunk. - Kérem, válasszanak nyugodtan.
- Köszönjük – feleli apám. - Majd később hívjuk.
- Rendben – egyezik bele bólintva, majd elsietve. Elnézést kérve állok fel helyemről és indulok el Ren felé. Jó látni egy ismerőst itt.
- Szia – köszöntöm.
- Szia – biccent. - Mit tehetek érted?
- Csak meg szerettem volna köszönni, hogy segítettél elkapni Fifit – értetlensége láttán elcsodálkozom. Talán nem tudja ki az a Fifi. - A kutyámat – teszem hozzá.
- Ja, a kutyát – világosodik meg. - Nincs mit, de már megköszönted. Menj vissza az asztalhoz, vagy már választottál? - kérdi udvariasan tartva a távolságot. Igazából, még csak pillantást sem vetettem az étlapra.
- Mondd, te mindig ilyen morcos vagy? - emelem meg egyik szemöldököm. Beszélgetésünk alatt ő végig a kávéscsészékkel bíbelődik. Talán hagynom kellene őt.
- Nézd, most dolgozom, és a főnököm nem igazán csipi, ha munkaidő alatt trécselgetek. A beszélgetésért sajnos nem jár fizetés – Egyértelműen zavarom őt. Ez szavaiból és viselkedéséből is egyaránt jól érthetően lejön nekem.
- És van neved is, vagy hívjalak Morcosnak? - kíváncsiskodom utána indulva. Pedig tökéletesen tisztában vagy a nevével, hiszen egyszer már bemutatkozott.
- Azumi Ren – hátra sem néz. Nagyon unhatja már a jelenlétemet. - Most már elégedett vagy, Jude? És most ne haragudj, de dolgom van. Nemsokára rátok is sor kerül, de nagy a hajtás. Ha nem szeretnéd, hogy kirúgjanak, ne gyere utánam, mert az állásommal játszol. A főnök minden mozdulatomat figyeli. Szóval légyszi, menj és ülj a helyedre – teszi le a csészéket a vendégek elé majd felém fordulva rám néz.
- Sajnálom, nem akartalak zavarni – mosolyodom el szerencsétlenül majd gyorsan visszamegyek a helyemre.
- Ismered azt a fiút ott? - kérdi apám fel sem nézve az étlapból. Mintha nem is érdekelné a válaszom, egyszerűen csak társalgási témaként kérdezte volna. Tudom, hogy kire céloz éppen és azt is tudom, hogy jelenleg mindennél jobban érdekli őt a válaszom.
- Fogjuk rá – bújok bele én is az étlapba. Ujjaimmal az asztalon dobolok, egészen halkan. Annyi étel van feltüntetve az étlapon, hogy lehetetlen dönteni. Mindegyik nagyon jól hangzik. Apám int a pincérnek, majd rendel mindannyiunknak. Én ugyanazt kérem, mint amit ő is. Bizonyos esetekben eléggé döntésképtelen tudok lenni. Ren tekintetét egész idő alatt kerülöm, ennél jobban nem vagyok hajlandó beégetni magam. Apám feszült viselkedésemet megérzi majd arcomat figyelve kezd el analizálni.
- Mi bajod kölyök? - kérdi végül. Á, semmi, csak zargattam egy itteni dolgozót.
- Semmi – vonok vállat. Mozdulatommal sikeresen elérem, hogy mindketten engem nézzenek. Leteszem az evőeszközt majd felnézek először az anyámra majd az apámra. - Most meg mi van? - kérdem értetlenül.
- Jude – sóhajtják mindketten egyszerre. Rájuk vigyorgok amitől ők is elmosolyodnak. Apám munkájának köszönhetően mind a ketten féltenek engem, néha még erősen túlzásba is viszik. Úgy kezelnek engem mint valami tudatlan, magát megvédeni képtelen kölyköt.
Az épület előtt várok, amíg a szüleim odabent mindent elintéznek. Lehűlt a levegő, arcomat csipi a hideg. Nem ártott volna nekem ha elkérem a kocsikulcsot, akkor be is ülhettem volna.
- Még mindig akarsz velem beszélgetni? - értetlenül fordulok a hang irányába. Az ismerős sötét szempár láttán meghökkenek és érthetetlen okokból kifolyólag teljesen zavarba jövök.
- Már nem kell dolgoznod? - kérdem terelve a témát. Még csak azt se tudom, miről beszélgethetnénk. Egyébként is késő van már, a szüleim is nemsokára jönnek. Mintha csak gondolataimat akarnák alátámasztani, az ajtó nyílik és a szüleim valóban megjelennek. Apám szemei rám villannak majd fejével a kocsi felé bök. Egyértelmű utasítás, hogy indulunk.
- Izé... nekem most mennem kell. Szia – köszönök el, majd családomat követve én is beszállok a kocsiba.
- Honnan ismered? Kik a szülei? Hol lakik? És mi a fészkes fenének beszélgettél te egyáltalán vele? Hányszor mondjam még, hogy ne bízz meg senkibe? - nyakamat behúzva nézek segélykérően anyámra, aki halkan és vidáman felkuncog. Ezzel azt hiszem én ki is vagyok mentve, ugyanis apám anyámnak teszi fel az újabb kérdéssorozatát. Aminek már abszolút semmi köze a ma esti vassorához. Az ételt nem számítva ez a mai este nagyon gázul sikerült.
|
| Andro | 2014. 01. 08. 19:29:28 | #28848 |
Karakter: Azumi Ren
Megjegyzés: (Jude-nak)
Ideje felkelnem, mert a végén elkések a munkából. Ma megint húzós napom lesz, mivel ma nemcsak szobapincér leszek, de este az étteremben is segítenem kell. Yuka-chan lebetegedett, így be kell állnom helyette. Bármit, hogy több fizuhoz jussak, ami nagyon jól jönne, hogy végre egyszer, ha a felügyelőtisztem leszáll rólam, meg nagykorú leszek, meg tudjak pattanni valahová. Talán Hokkaidora, vagy le délre. Esetleg el az USA-ba, vagy bárhová, ahol nem futhatok bele egy kósza ismerősbe sem, és senki még csak nem is hallott rólam. De addig muszáj megállnom a helyem a szállodában, ahol sikerült elhelyezkednem. A főnököm, Sawada-san nagyon rendes velem, egy rossz szavam sem lehet az öregre. Nemcsak azért, mert hajlandó egy olyat alkalmazni, mint én, hanem mert a többieknek sem köpte be, hogy többször voltam javítóban, mint ahányszor szabadlábon. Pedig megtehette volna, hogy nem törődik egy olyan senki börtöntöltelékkel, mint én, ő mégis felvett, és kezességet vállalt értem. Ezért mindent megteszek, hogy ne éljek vissza a bizalmával.
Ma elég hideg van, úgyhogy a melegebb kabátomat kapom magamra, magamhoz veszem az irataimat, mobilomat, kulcsomat, majd már sietek is. Nem akarok elkésni. Ebben a nagy hóban amúgy is nehezebb közlekedni, bár a szálloda nincs olyan messze a lakásomtól. Így nem kell olyan sokat sétálnom. Buszra amúgy sem ülnék, minden megtakarított yen jól jön ebben az időben.
~*~
Hirtelen érzem, hogy valaki nekem jön, de vagyok olyan erős, hogy ne tudjon fellökni. Ahogy megnézem az előttem állót, egy nálam valamivel fiút pillantok meg. Csinos arca van, barna, tépett frizurája, szemei úgyszintén barnák. Egészen csinos fiú, és úgy tűnik, hogy nagyon tanácstalan. Nem mintha dühös lennék rá. Mögöttem hirtelen egy kislány nevetését, és egy kutya csaholását hallom.
- Nagyon sajnálom az előbbit – mosolyog rám a fiú, miközben én továbbra is őt bámulom. Pont az esetem, a fenébe is. És mennem is kéne, mielőtt elkésem. - Fifi gyere ide – kiabál a fiú, mire hátrafordulok. Egy fehér színű labrador ugrándozik mögöttem. Úgy tűnik, nem akar hazamenni.- Gyerünk. Gyere ide!
A kutya úgy tűnik, okosabb, mert amikor a fiú elkezd dobolni a térdein, a kutya ugyan felé fut, de kikerüli, mire a fiú a hóba esik. Úgy tűnik, nekem kell intézkednem, mert ennek így sosem lesz vége, én pedig nem jutok el a munkahelyemre. Így a kutyus után futok, és sikerül őkelmét elkapnom a nyakörvénél fogva, miközben megpaskolom a fejét, és megvakargatom a füle tövét. Ezt hagyja, és szépen le is ül előttem. Ennyi az egész.
- Elkaptam – szólalok meg, mire az ismeretlen fiú odajön hozzám, és leguggol a kutyához, majd amikor az lefekszik a hóba, a fiú a kutya hasát kezdi vakargatni.
- Bolond kutya – mondja a fiú, megpaskolva a kutya vállát. Úgy tűnik, az övé lehet. - Köszönöm. Ha te nem lettél volna, most még egy jó darabig fogócskázhatnék vele – hálálkodik nekem, miközben feláll.
A kutya is talpra szökken, és ide-oda járkál, mígnem a póráz a lábaira tekeredik. A fiú kiszabadítja. Nem néz ki fiatal kutyának, de mégis kölyökként viselkedik.
- Tényleg köszönöm a segítséget. Jude vagyok – mutatkozik be mosolyogva. Érdekes név, ahogy ő maga is az. Aztán megszólal a mobilja, mielőtt én is bemutatkozhatnék. - Azt hiszem mennem kell. Szia – köszön el, aztán már ott sincs.
Felsóhajtok, majd az órámra nézek, és azonnal futni kezdek. Tényleg el fogok késni, a mindenségit neki!
~*~
Hála égnek, még éppen idejében rohanok be a szolgálati bejáraton át a hotel hátsó részébe, majd az öltözőbe, ahol kapkodva átöltözöm. Még csak az kéne, hogy Sawada-san megszidjon, amiért elkések. Kedves az öreg, de a késést nagyon nem tűri. Aztán sietek a konyhába, hiszen ott kapjuk a rendeléseket. Még éppen idejében érek oda, hogy Sawada-san ne idegeskedjen.
– Majdnem elkéstél – fogad Arisa, az egyik szobapincérlány. – És úgy nézel ki, mint aki idáig loholt.
– Valahogy úgy – hagyom rá. – Volt egy kis… kalandom.
– Kivel? – kérdi Takumi, egy másik pincér. – Biztos valami nő, nem igaz?
– Erről szó sincs – rázom a fejem. Utálom, ha az emberek kombinálnak. – Mindössze egy kutya állta az utamat, ennyi. Ne kombinálj folyton. Egyébként is meleg vagyok, a nők nem érdekelnek.
– Ja, igaz – biccent Takumi.
Hamarosan megkapjuk a feladatunkat, és kezdődik a hajtás. Még csak délután két óra, és legalább éjfélig itt leszek, holott elvileg nyolckor végeznék. De a plusz négy óra megéri, hiszen este egyébként is többet keresnék. Szép, vagy nem szép, picit örülök, hogy Yuka-chan elkapta az influenzát. Azért remélem, hamar meggyógyul.
Egész délután fel-le rohangálok tele és üres tálcákkal, vagy kocsikkal. Az itteni vendégek rendkívül finnyásak és előkelőek, de a jó kiszolgálásért hatalmas borravalót szoktak adni. Ez teszi ki a fizetésem nagyobb részét, hiszen egy szobapincér még egy elegáns helyen sem keres valami jól. De én szeretem ezt csinálni, és valljuk be, érettségi nélkül nem is nagyon van más választásom.
~*~
Este háromnegyed nyolc van, mire végre szusszanhatok egy kicsit, mert nyolctól az étteremben teljesítek szolgálatot. Nem ez az első eset, bár nem fordul elő túl gyakran, hogy este is dolgozom. Bár attól függ, mikorra vagyok beosztva, hiszen voltam már éjszakás pincér is. Na, az elég húzós szokott lenni, de ki lehet bírni.
– Szóval, Azumi-kun – szólal meg Sawada-san -, légy olyan, mint mindig. A vendégeink mindig a legjobb kiszolgálást érdemlik, igazam van?
– Igenis, uram – hajolok meg.
– Akkor menj! A hatos asztalhoz most érkezett egy család, te fogod kiszolgálni őket – mutat az asztal felé diszkréten.
– Igenis, megyek – mondom udvariasan, majd magamhoz veszek három étlapot, és már indulok is.
Az asztal felé közeledve hirtelen kiszúrom az egyik tagot, és megdöbbenve veszem észre, hogy a fiú az, aki aznap majdnem fellökött. Az étterem, mint minden este, természetesen tele van, így szlalomoznom kell az asztalok, és a többi pincér között. Végül odaérek az asztalhoz, és udvariasan meghajolok.
– Jó estét kívánok! A nevem Azumi Ren, ma este én leszek az önök pincére – mondom tiszteletteljesen, majd átnyújtom nekik az étlapokat. A tekintetem találkozik Jude-éval, aki úgy tűnik, felismert. – Kérem, válasszanak nyugodtan.
– Köszönjük! – mondja a férfi, ő lehet a családfő. – Majd később hívjuk.
– Rendben – bólintok, majd elsietek.
Van más dolgom is, hiszen be kell hűtenem néhány pezsgőt, elő kell készítenem a koktélokat, valamint az egyik asztal számára a kávét, amire Sawada-san még korábban megkért. Ám ahogy a kávéval foglalatoskodom az egyik asztalnál, a szemem sarkából látom, hogy Jude közeledik felém. Nem értem, mit akar, nem vagyok a barátkozós ember.
– Szia! – köszön nekem.
– Szia! – biccentek. – Mit tehetek érted? – Igyekszem tartani a távolságot, nincs szükségem balhéra.
– Csak meg szerettem volna köszönni, hogy segítettél elkapni Fifit – mondja, mire értetlenül nézek rá. – A kutyámat.
– Ja, a kutyát – mondom. – Nincs mit, de már megköszönted. Menj vissza az asztalhoz, vagy már választottál?
– Mondd, te mindig ilyen morcos vagy? – vonja fel a szemöldökét, miközben a kész kávét a csészékkel és minden mással tálcára teszem, és a kezembe veszem.
– Nézd, most dolgozom, és a főnököm nem igazán csípi, ha munkaidő alatt trécselgetek. A beszélgetésért sajnos nem jár fizetés – mondom kimérten.
– És van neved is, vagy hívjalak Morcosnak? – kérdi, és követ.
– Azumi Ren – mondom hátra sem fordulva. – Most már elégedett vagy, Jude? És most ne haragudj, de dolgom van. Nemsokára rátok is sor kerül, de nagy a hajtás. Ha nem szeretnéd, hogy kirúgjanak, ne gyere utánam, mert az állásommal játszol. A főnök minden mozdulatomat figyeli. Szóval légyszi, menj és ülj a helyedre!
Leteszem a kávés tálcát az asztalra a vendégeknek, majd Jude-ra nézek. Nem vagyok rá mérges, de Sawada-san engem figyel, és nem szeretnék balhét. Még akkor sem, ha a srác az esetem, és valszeg ő sem trécselni akar velem.
|
| linka | 2013. 12. 22. 13:26:36 | #28611 |
Karakter: Jude
Megjegyzés: Azumi Rennek
Ásítva ülök fel, aztán kinyomom az ébresztőm. Visszadőlök a párnákra és szemeimet dörzsölve próbálkozom az ébredéssel. A felkelés sohasem ment nekem egykönnyen. Gondolatban mindig elhatározom, hogy amint hazakeveredem hamarabb lefekszem, hogy másnap kipihentebb legyek, de mire ténylegesen hazaérek már el is feledkezem erről a gondolatról. Bosszantó, de ez van. Újra felülök majd mint valami kiéhezett zombi ruhák után kezdek el kutatni. Felöltözök és bepakolom a cuccaimat a táskámba. Vállamra dobom és lesétálok a lépcsőn. Gyűlölöm a keddeket és a folytonos, monoton egyhangúságukat. Nem mondhatom rossznak az életemet, hiszen nem az. És vannak nálam ezerszer rosszabb sorsú emberek is. Szüleim minden napos óvása már az agyamra megy, pedig ezt is pusztán csak szeretetből teszik. Az apám minél több időt tölt a munkájával anyám annál jobban félt engem. Életem egészen korlátozott és bár kívülállónak úgy tűnik mindent megtehetek ez nem így van. A szüleim megszabják kikkel barátkozzak, beszéljek vagy legyek jóban. Úgy tesznek, mintha én valami tudatlan kiskamasz volnék. Voltak mellélövéseim, voltak züllött barátaim, de őket már évek óta nem láttam. Talán már nem is élnek. A mai napon nincsen nyitva az uszoda, így oda nem mehetek.
- Jude, hová mész már el megint? - kérdi anyám kikukkantva a konyhából. Elvigyorodva nézek rá. Barna haját egy kendővel fogta hátra elkerülve ezzel az ételbe kerülendő hajszálakat. Enyémekhez hasonló barna szemei vannak, amik jelenleg kíváncsian és fáradtan csillognak ami azt hiszem érthető is az esetében. Egészen hajnaltól meg sem állt. Főzött és takarított.
- Fifi - veszem fel kutyám pórázát majd meglendítem megmutatva anyámnak.
- Ma még nem is láttam - vonja össze szemöldökét, homlokán apró redők keletkeznek.
- Éppen itt az ideje, hogy kivigyem egy kicsit - mosolyodom el még jobban és kilépek az ajtón. A hideg téli levegő csípi arcomat, de nem igazán foglalkozom vele. Szeretem ezt az évszakot úgy mint az összes többit. Körbefordulok, hátha meglátom Fifit de semmi. Még csak elképzelésem sincs arról, hogy merre csatangolhat éppen.
- Fifi - kiáltom újra körbefordulva. A szürkés felhőkből kristályos pelyhek kezdenek szállingózni lustán. - Fifi - indulok el a kutya keresésére. - Bolond kutya!
- Megtaláltad? - lép ki anyám az ajtón egy vékony pulóverben. Megrázom a fejem, kezdek aggódni érte. Soha sem szokott elmenni. Ez nekem is új, pedig én neveltem fel őt. Ismerem már régóta.
- Elmegyek megkeresem - jelentem ki a kapucnit fejemre csapva. Fázósan dörzsölgeti meg karjait, bólint majd visszamegy a házba. Én nem fázom, legalábbis eddig még. - Fifi - kiáltom hangosan. A távolból ismerős vakkantások, de kutyát semerre sem látok. Kocogni kezdek a park felé ahol többen is sétálgatnak. Több gyermek is elszalad mellettem nyomukban egy meghökkentően ismerős boldogan rohanó kutyával.
- Fifi - nevetek fel fejemet csóválva mire vállammal véletlenül meglökök valakit. Riadtan kapom fel a fejem és nézek az előttem megtántorodó srácra. Szerencsére nem volt annyira bamba és szerencsétlen, hogy fel is lökjem őt. Már nyitnám a számat, hogy szóljak bármit is, de félúton megállok és csak bámulom őt. Ében tincsei szabadon omlanak vállaira és azok alá. Nem tűnik mérgesnek vagy idegesnek amiatt amiért fellöktem őt majdnem. Mögöttem az egyik kislány felkacag vidáman. Arra nézek amerről a vidám hang jött. Láthatóan mindenki jól szórakozik Fifivel az élen. Felsóhajtok és a kapucnit leveszem a fejemről.
- Nagyon sajnálom az előbbit - mosolygok rá a srácra aki továbbra is csak néz azokkal a sötét szemeivel. - Fifi gyere ide - kiáltok mire a blöki végre valahára hajlandó felém fordulni. De mozdulni egy tapodtat sem mozdul. - Gyerünk. Gyere ide - guggolok le és combjaimon kezdek el dobolni kezeimmel. Érdeklődését felkeltem, de nem annyira, hogy ott is hagyja játszó pajtársait. Elindulok feléjük, és mintha ezt is valamiféle játéknak venné elszalad és nem messze tőlem megtorpan. Elképesztő mennyi energia és játékosság van egy ilyen öreg kutyában is. Csodálatos teremtmények. Nagyobb szeretet van bennük, mint némely emberben. A kutya felé kezdek el kocogni ő pedig felém rohanva ügyes manőverrel kerül ki és rohan tovább. Sóhajtva pillantok hátra vállam felett. Jól szórakozhat most, de én már kevésbé élvezem, főleg mert azt hiszem lefagytam. Már a lábamat sem érzem.
- Elkaptam - szólal meg egy ismeretlen hang. Hmm? Megfordulok és az eszeveszett eb tényleg el van fogva. Felvidultan sietek hozzá és ugyan ahhoz a fekete hajú sráchoz. Letérdelek a hóba aztán kutyám hasát kezdem el vakargatni aki élvezettel sepri fel farkával a havat.
Bolond kutya - paskolgatom meg vállát. - Köszönöm. Ha te nem lettél volna, most még egy jó darabig fogócskázhatnék vele - hálálkodom talpra állva. A kutyám hamarabb talpra szökken és izgatottan járkál jobbra balra. A póráz sikeresen lábaira tekeredik. Hihetetlen, mennyire elvesztette nyugalmát az évek során. Olyan mintha semmire sem tanították volna meg őt. Kiszabadítom szerencsétlent majd megfordulok és a sötét szemekbe bámulok.
- Tényleg köszönöm a segítséget. Jude vagyok - mutatkozom be mosolyogva. Zsebemben megcsörren telefonom. Előveszem és a kijelzőre pillantok majd felsóhajtok. - Azt hiszem mennem kell. Szia - köszönök el. Kapucnimat újra fejemre csapom, hogy ne ázzon el a hajam teljesen a hótól és hazamegyek.
...ooOoo...
- Jude! Hol vagy már el fogunk késni ha nem sietsz - szól fel anyám. Ez a szokatlan igyekezet nem tart olyan sok ideje, ha jól számolom mindössze 2 órával ezelőtt kapta el őt az izgatottság. Apám tegnap éjjel amikor hazaért, közölte anyámmal, hogy fizetésemelést kap és hogy vacsorázni megyünk. A vacsora időpontját persze mostanra tették, mert miért is ne? Mire leérek a szüleim már toporogva várnak rám. Bocsánatkérően elmosolyodom és kilépek az ajtón majd várakozva nézek rájuk. Tudom, hogy kocsival megyünk, ugyanis anyámon magassarkú van amivel nem jutna el egy saroknál messzebbre.
|
|
