Békésen alszom, amikor valami, valaki rám ugrik. Egyből kinyílnak a szemeim, és az öcsémet, a tizennégy éves Benjamint pillantom meg, amint vigyorogva, és élénk szemekkel néz rám. Tizennégy, de úgy viselkedik, mint egy hatéves. Nem tehet róla, hiszen így született, értelmi fogyatékos, de sosem ártana senkinek, legalábbis nem szánt szándékkal.
- Kelj már fel, Julien! – rázogat meg, mikor becsukom a szemem. Szombat van, ráadásul nyári szünet. – Megyünk az állatkertbe! Megígérted! Kelj már fel! – hallom vidáman csilingelő hangját.
- Adj még öt percet – nyitom ki a szemem, és fogom meg a kezét, miközben ásítok. – Még nem vagyok teljesen fenn, te energiabomba.
- Öt perc! – ugrik le az ágyamról. – De akkor tényleg csak öt perc, jó? Jó?! – néz rám nevetve, mire bágyadtan bólintok egyet.
Hallom, ahogy Ben kirohan a szobámból, én pedig a másik oldalamra fordulok. Néha fárasztó ez a fiú, de imádom. Az egyetlen öcsém, mégis, néha ki tud készíteni idegileg. Végül kényszerítem magam, hogy felkeljek. Alig van nyolc óra, de ez az energiabomba öcsém képes volt ilyen korán felkelni. Aztán persze Tappancs is kiugrik a kosarából, és hozzám ugrándozik. Mosolyogva simogatom meg fekete, puha bundáját, ő pedig törleszkedik hozzám.
- Mindjárt kapsz valami finomat – mosolygok a nyuszimra, majd ahogy elindulok az ajtó felé, ő is követ, szorosan a nyomomban ugrándozik.
Lemegyek a konyhába. Anyáék nincsenek itthon, apa Olaszországban van üzleti úton, anya pedig az új kollekción dolgozin, amit két hét múlva mutatnak be. Így csak én vagyok itthon, meg Ben és persze a személyzet. Maria, a szakácsnőnk mosolyogva köszönt, és már adja is oda nekem Tappancs reggelijét.
- A reggeli az étkezőben vár, Julien. Már Benjamin is ott ül, de nem akar enni addig, amíg te nem eszel – mosolyog. Mint mindenki, ő is imádja az öcsémet. De hát Benjamint nem lehet nem szeretni.
- Köszönöm, Maria! – mosolygok, és az étkezőbe megyek.
Ben a helyén ül, és amikor meglát, hatalmas ovációval adja tudtomra, mennyire örül, hogy végre méltóztattam felkelni. Maria felszolgálja nekünk a reggelit, ami tojásból, pirítósból, palacsintából, gyümölcsből és mézes teából áll. Julien úgy eszik, hogy a szája körös-körül maszatos, és úgy kell letörölgetnem róla. De ő csak nevet és vigyorog.
Reggeli után felmegyünk előbb az ő szobájába, hiszen fel kell öltöznie. Előbányászok neki egy kényelmes farmert, és a kedvenc zöld színű pólóját, amin egy Pikachu van. Imádja a Pokemont.
- Öltözz fel, mindjárt jövök én is, jó? – simítom meg világosbarna haját, ő pedig mosolyog.
Átmegyek a saját szobámba, gyorsan felkapok egy farmert és egy sötétkék színű sima pólót, majd megfésülködöm, elteszek pár dolgot a táskámba, és átmegyek az öcsém szobájába. Ő is sikeresen felöltözött. Büszkén húzza ki magát, mire lenevetem magam. Ilyenkor olyan, mint egy nagy gyerek, ami igaz is. De akármilyen is, mégiscsak az én öcsém.
- Megyünk, gyere, vegyél cipőt, és mehetünk is – mosolygok gyengéden. – És légy jó kisfiú, rendben? Ne csámborogj el, mert akkor nem talállak meg, és megint sírni fogsz, hogy elvesztél.
- Nem fogok elcsámborogni – ígéri mosolyogva. – Jó fiú leszek, jól van? – kérdi, mire bólintok.
A fejem rázom nevetve. Olyan édes, hogy meg kell zabálni. Annyira életteli, olyan vidám. Szerintem ő nem is tudja, hogy más, mint a többiek. Pedig mennyit csúfolták kiskorában az óvodában, meg később az iskolában. Eztán anyáék kivették, hogy ne bántsák a többiek, és inkább itthon taníttattuk, amíg lehetett. Nem buta ő, csak más. De ettől még nem rosszabb, nem jobb, mint a többi ember.
~*~
Nyitás után érkezünk az állatkertbe. Annak rendje és módja szerint jegyet veszünk, aztán Ben már húz is befelé a bejáraton. Sokan vannak, és nem vagyok egy társasági ember, nem szeretem a tömeget, de Ben kedvéért hajlandó vagyok elviselni. Ő pedig egyenesen a kedvenceihez húz, a pingvinekhez. Őket szereti a legjobban, mert ahogy ő mondja, olyan vicces, ahogy járnak.
- Remélem, látjuk ahogy etetik őket – mondja. – Én is megetethetem őket, szerinted? – néz rám élénken. – Szerinted a gondozó bácsi megengedi?
- Majd megkérdezzük, jó? – mosolygok rá, mire lelkesen bólint.
Természetes, hogy a gondozó megengedi, hogy Ben segítsen, de csak kintről, hiszen nem mehet be. Ő pedig elégedetten, széles vigyorral dobálja a halakat az éhes pingvineknek. Én közben elmegyek fagyiért, és megmondom az öcsémnek, maradjon ott, el ne mozduljon a világért se.
Hamarosan vissza is térek a fagyival. Bennek a kedvencét hoztam, csokifagyit, amelyben hatalmas karamelldarabok és fagyott eperdarabok is vannak. Boldogan veszi el, és ugrándozni kezd vele. Aztán hirtelen, mielőtt megakadályozhatnám, nekimegy valakinek, és a fagyi a földön köt ki, egy része pedig a másik illető ruháján.
- Bocsánat! – hallom Ben riadt hangját, mire odasietek. – Nem akartam, tényleg. Bocsánat!
- Ne haragudj! – sietek oda. – Minden rendben? – kérdem az idegentől.
Ahogy ránézek, egy velem egykorú fiút pillantok meg velem szemben. A haja nagyon fehér, majdnem ősz, mintha már őszülne. De lehet, hogy csak festi. A szemei smaragdzöldek, arca igazán csinos, finom vonású, világos színű. Élénkzöld felsőt visel, amelyet most telibe talált a fagyi. Fejét élénkzöld fejhallgató.
- Ne haragudj, kérlek! – mondom. – Az öcsém kissé szeleburdi, de biztos vagyok benne, hogy nem szándékosan koszolta össze a felsődet. Kifizetem a tisztítást, ha akarod. A nevem Julien Daniels, ő pedig az öcsém, Benjamin – mutatkozom be. – És tényleg sajnáljuk, ami történt.
Másnap a pizzériában ügyködök, Fred igazán aranyos hozzám, mindig bohóckodással dobja fel azokat a napokat, mikor a Főnök zaklat. Állandó szokása, hogy belekössön abba, amit én csinálok, pedig neki semmilyen végzettsége sincs, még egyetemre se járt soha, szakmája sincs. Elvégzett egy kereskedelmi tanfolyamot, és azt hiszi, hogy az bőven elég.
De még a pizza tésztát se tudja elkészíteni, és beleköt abba, hogy nem elég sós… Lebiggyesztem az alsó ajkam, majd beleharapva bólogatom, ahogyan osztja az észt, hogy hogyan süssek, főzzek. Nem mondom meg neki, hogy amiket mond, azokat még varázslattal se lehetne elintézni, hogy gondolja, hogy tegyek citromot a húsba?
Végre elmegy, én pedig kapok egy új rendelést. Extra húsos, sajtos, kukoricás pizzát kért valaki. Halványan elmosolyodom, és örömmel kezdem el készíteni. Ritka, hogy a mai világban valaki extra húsosat kér.
Ez a diéta és a fogyókúra világa, időszaka.
Meggyúrva a tésztát vezetem le az imént felgyülemlett feszültségemet, végülis, a tészta nem bánja, ettől lesz még finomabb. Lisztes kezeimet megmosom, és a kis kristály tálkákból ráteszem a fűszereket és minden mást, majd jól megsajtozva beteszem a sütőbe.
Odafordulok a másik pulthoz, és elkezdek kibontani egy tonhalas konzervet. Majd még egyet. És még egyet. A kinti lányok mostanában minden nap ide járnak, és csak és kizárólag vega pizzát kérnek, tömérdek tonhallal.
Nem akarom megmondani nekik, hogy az olaj, ami benne van, az kicsit hizlal. De, legalább élvezettel fogyasztják, és több vendéget hívnak ide. A Főnök megtiltotta, hogy egyáltalán bármit is kotyogni merjek.
Csenget a sütő, én pedig újra kezet mosva lépek a pizzához, alá tolom a nagy lapátot, és egy tálra csúsztatom le róla az illatosan gőzölgő tésztát. A sajt teljesen elfolyt rajta, és már meg is pirult.
Úgy döntök végül, hogy én magam viszem ki a rendelést, kíváncsi vagyok, vajon ki kérhette. A lengőajtókon kilépve körülnézek, és látom is a kis cetlit az egyik vendégnél.
Ó!
- Kevin – szólítom meg kedvesen, és a tálat letéve elé érdeklődve fürkészem szép arcát. Ezek a piercingek mindig odavonzzák a tekintetem szemeihez, így olyan, mintha mindig szemtelenül szemeznék vele.
- Szia Leo. Nem csak állatokkal vagy jóban, de ahogy látom isteni pizzát is készítesz – furcsán elmosolyodik, én pedig a bóktól érzem, hogy elpirultam. Zavaromat leplezvén nevetek rá.
- Akkor tudod meg, hogy isteni, ha megkóstolod – mondom okosan, mire a szájához is emel egy szeletet, én pedig szájtátva nézem, ahogy a forróságra fittyet hányva bele is harap. Majdnem felszisszenek, szinte látom és érzem, ahogy az ízlelőbimbói leégnek.
- Nem szokásom tévedni, tényleg isteni – mondja, mikor már azt hittem, hogy már képtelen beszélni. De nem égette meg a száját! Vagy nem mutatja ki… Büszkén elmosolyodom, szeretem, ha a főztömet dicsérik.
Újabb rendelés, így elszakadok tőle és társaságától, visszasunnyogok a konyhába, hogy teljesítsem a rendelést. Már begyakorlott mozdulatokkal teszem a dolgomat, és az idő úgy elröppen, hogy már csak arra eszmélek fel, hogy a széken ülve elbóbiskoltam.
Fred ébreszt fel, lágyan noszogatni kezd:
- Hé, oroszlán! Talpra! – nevet fel, és talpra rántva nyomja a kezembe a cuccomat. Ó, tényleg… el is felejtettem, hogy ma randija van. Mosolyogva intek, hogy menjen, majd én bezárok, és a maradék vendéget meg majd kitessékelem az étteremből. Boldogan fütyörészve dobbant, nem is kell kétszer megkérni rá.
Átöltözök, majd az előtérbe battyogva látom Kevint, aki még mindig a helyén ül, előtte pedig egy jókora bögre. Elment már vajon azóta, vagy elbambult Ő is? Meglepetten nézem, ahogyan üldögél a bárszéken.
- Lassan zárunk – szólítom meg, mire felocsúdik. Az órára pillantok lopva, és Ő is hasonlóképp tesz.
- Akkor ideje indulnom – mondja, s felkapva a bögrét felhajtja a maradék teáját. Elmosolyodva indulok kifelé, és még a bent takarító Lindának intek, aki visszainteget. Furcsa, mikor került be ide Linda?
Ma nem is volt semmire sem beosztva… Talán Fred kérte meg rá, hogy legyen az erősítés? A zsebemben levő kulcsot elengedem, csak nem zárom be az én kedves kolleginámat az üzletbe, még akkor sem, ha fogalmam sincs, mit is keres ott, miféle célzattal.
- Nincs kedved sétálni egyet? Azt hiszem errefelé van egy park – hallom meg hangját, de még mindig ezen a rejtélyes ügyön kattog az agyam. Remélem nem akar bulit tartani… - Hmmm?
Ó, tényleg, elfeledkeztem közben Kevinről…
- Ne haragudj! De, elmehetünk – zavaromban a tarkómra siklanak ujjaim, és elindulunk a park felé, én pedig igyekszem felvenni hatalmas lépéseit, és akaratlanul is észreveszem, hogy mennyien megbámulják.
Valami híres ember lehet…?
- A pizza receptjét kérem majd – nevet fel váratlanul, arcomra mosolyt csalva ezzel, s felnézek magas alakjára. Hát, nem fogom elmondani, titok, saját készítés, de ha próbálkozni szeretne, csak nyugodtan…
Beszélgetünk, szinte mindenről, a legutóbbi találkozás során is csak véletlenségből tudtuk meg egymás neveit, így legalább a rendes bemutatkozás meg is történik. Elmesélem, hogy honnan jöttem, kikkel élek, és Chérit is megemlítem neki. Persze jó színben tüntetem fel a kis állatot, a rejtett agresszív hangulatát kihagyom a boldog monológból. Nem szereti az idegeneket, főleg azoknak a szagát nem bírja elviselni.
Sokszor bepukkadva bújik a párnám alá, így nem hagyva aludni, de végül mindig megbékél, és mellém fekszik. Még sosem szúrt meg.
Szóba kerül az is, hogy ő modellként dolgozik, én pedig magamban ujjongva bólogatok. Tudtam, tudtam!
- Sejtettem, hogy az vagy – kacsintok rá, mire meghökkenten pillant le rám. Bizony ám, jó emberismerő vagyok, meg persze a külsőd volt a hangsúlyosabb. A stílusa pedig furcsán nem beképzelt vagy egoista.
A legtöbb modell olyan.
Hirdetik lépten nyomon a dominanciájukat, a felsőbbrendűségüket, nemtől függetlenül. Mutatni akarják, hogy valamiből tehetségesek, mint az átlag, s ez a valami képes mások fölé emelni őket. Tévedésben élnek. Attól, hogy másokon lelketlenül átgázolva győzedelmeskednek, az még nem jelenti azt, hogy mindenki imádja és isteníti őket.
Pár év múlva, mikor megjelennek az első ráncok, mikor már kicsit meghíznak, a producer és a menedzser ugyanilyen fagyos és pöffeszkedő arccal rúgja ki őket.
A parkban a kései óra ellenére vannak páran, Kevin háta mögött folyamatosan sutyorognak, de meglepetésemre még az öregebbek is összenéznek a padon. Na, szerintem le vagyok maradva egy mérföldkővel a többi embertől.
- Látom, híres vagy – nevetek fel.
- Bárcsak ne lennék az – sóhajt fel, hangjában bánatos éllel, és megigazítja haját, hogy ne lógjon az arcába. Elképedve nézem Őt. Nem élvezi? Akkor… miért csinálja?
Érthetetlen.
Megérkezünk a mahagóni színű hídhoz, én pedig korlátjára könyökölve nézem a csillogó víztükröt, amiben Kevin szinte ragyog, különleges megjelenésével. Én csak apró kis porszem vagyok mellette.
- Kicsim, fejezd be, és úgy sincs esélyed, hiszen meleg – hallok meg egy férfi hangot, és először azon döbbenek le, hogy… ezt most kinek mondták? Ha nekem mondták, akkor igenis a lelkemre fogom venni…
Rosszul esik az elsőre ítélő emberek véleménye.
Aztán jövök csak rá…
Kevinről beszéltek!
Meglepetten nézek rá, Ő pedig eléggé savanyú arcot vág, sötét árnyék suhan át rajta. Mikor ezt meglátom, halványan elmosolyodok, és feltornászom magam a korlátra, hogy ráülhessek, és egy vonalban legyen az arcunk.
- Ez meglehetősen bántó volt – sóhajtok fel, de arcomon még mindig ott a kedves mosoly. – Engem nem zavar. A hálószoba mindenkinek a magánügye.
Jóságosan legyintek, felőlem lehetne akár vérfarkas is, nem tudnám elképzelni róla, hogy veszélyes és képes lenne másokat kihasználni. Odanyúlok hajához, ami eltakarja arcát, és mint egy függönyt, felemelve, bekukkantok alá.
- Hallasz? Hahó?
- Igen, hallom – szólal meg. - Köszönöm.
- Ne vedd magadra az emberek rosszmájú megjegyzéseit. Az a lényeg, hogy te tudd ki vagy, és mennyit érsz – húzogatom meg nevetve a fülét, mire elcsodálkozva mered rám, majd utána lassan, lusta mosoly kerül ajkaira.
- Na, pont így! – nevetek fel, majd leugorva a korlátról nyújtózkodok egy jólesőt, zsebemből kiesik a bérlettartó tokom, én pedig utána hajolva belefejelek valakibe.
Felszisszenek, de mikor meglátom Kevin hasonlóan fájdalmas képét, csak elkuncogom magam, és hátradőlve a fenekemre ülök, onnan nézve mókás arckifejezését… Hehe… legutóbb ilyen arcot a tanár vágott, mikor csak én ültem bent a teremben, mert senki nem készült a ZH-ra.
- Bérlet? – adja vissza végül, megtapogatva a homlokát, ahol összekoccantunk. - Nincs kocsid?
- Nincs, és nem is szeretnék. Nem is tudnám hová tenni! – bököm meg viccesen a vállát, már amennyire felérek. Miért ilyen magas, te jó ég…
A nap már lassacskán lement, én pedig elbűvölve meredek a csodás látványra, ahogy a forrón perzselő napsugarak elnyúlnak a tájon, a Nap még utoljára dominánsan végigterül a földön, s a nagy nyújtózkodás után el is bújik.
- Gyere, menjünk lassan, még a végén a parkőr megkerget minket – fogom meg ruhájának ujját a csuklójánál, és finoman húzni kezdem magam után, s hagyja is magát.
- Merre megyünk? – kérdezi mély hangján, ami most furcsán végigkarcolja a gerincemet. Megrázom a fejem gyorsan, hogy eltűnjön ez a hirtelen érzés.
- Kikerüljük – suttogom, immáron teljes sötétségben, a lámpák fokozatosan kapcsolódnak le, csak a szökőkút látszik, melynek medencéjében beépített lámpák fénylenek.
Behúzom az egyik bokor mögé, de halkan felkuncogva teszem rá kezemet a fejére, mert az szinte teljesen kilóg, na meg a haja is egy árulkodó jelenség. Lenyomom, mire összegörnyedni kényszerül, én pedig simán guggolva is elférek. Rám vigyorog, majd mikor léptek zaja üti meg a fülünket, meg is látjuk a parkőrt, aki egy szemétszedő bottal a kezében, morogva hadonászik.
- Ezek a mai fiatalok… Azt hiszik, hogy szabadon dobálhatják a szemetet? Egyszer ezt a tüskét fogom belenyomni a seggükbe! – felprüszkölök, de Kevin tenyere a számra szorul, és magához von, hogy még véletlenül se áruljuk el magunkat egy zajjal se.
Olyan közel vagyok hozzá, hogy szinte hallom szívének dobogását, és meleg leheletét is érzem a hajszálaim között elsuhanni.
Már legalább egy órája készülnek egy magazinba az új képeim. Nagyon unom őket, de ebből elég sok pénzt tudok lecsekkolni. Ezzel mamámnak rengeteget tudok segíteni. Ezt a szemüveges buzit leütöm, ha nem hagyjuk végre abba.
- Elegem van - ideges lépdelek el, leszarva a fényképészt. Próbál valamit hápogni, de menedzserem leinti. Ő tudja, hogy ilyenkor nem lehet engem megállítani. Meguntam az egészet, és tanulnom is kéne. Nyugalomra van szükségem, ahol kicsit kitudom kapcsolni az agyamat.
Szerencsére a közelben van egy állatkert, ahol kicsit kitudom kapcsolni agyamat. Persze, hogy nem egyedül megyek, menedzserem, Martin jön velem.
- Ma még lesz bőven programod, Kevin szóval nem időzünk sokat - hangja nyers, én csak szememet forgatom meg, és rágyújtok egy cigire.
Bárcsak otthon lennék, és enném mami finom étkeit. Bárcsak...
Az eszemet hagyom el ettől a sok jegyzettől....képtelenség ezt mind megtanulni a fenébe is. Idegességemben elvágom a lapot....
Na ezt ne.
Én hülye.
Kevin mekkora egy balfasz vagy.
- Az isten vágná meg, miért épp ide miért nem épp a lajhárokhoz …..miért az oroszlánokhoz. A fene vinné el az egészet - kezdek meg káromkodni.
Ez nagyon nem az én napom. Meghülyülök.
- Mi a baj? Segíthetek? - szólal meg egy hatalmas zsák. Ennek a zsáknak nagyon ari hangja van azt meg kell hagyni.
- Hm? Mi? A jegyzeteimet befújta a szélgép a ketrecbe - hangom mély próbálom palástolni a hazugságomat. Bár jobbat is kitalálhattam volna, de rögtönzésben elég béna vagyok.
- Egy pillanat, és intézkedek - teszi le a zsákot, és megtudom csodálni a fiút. Kis alacsony, vékony fiú....nagyon szép hullámos szőke hajjal, ami selymesen terül szét hátán. Nagyon aranyos azt meg kell hagyni.
Pillanatok múlva a ketrecen belül látom meg, ahogy egy jó nagy szelet husival elcsalja ezeket a bazi nagy dögöket. Az egyik fa mögött bújik el, hogy a nagyobb vadállatok ne vegyék észre. Nagyon bátor egy kölyök. Nem lenne az a pénz, hogy én oda bemásszak.
Ügyesen megszerezte. Érdekes egy fiú.
- Parancsolj! Úgy nézem, erre autogramot is kaptál - kedves mosoly suhan át arcán, miközben odaadja jegyzeteimet.
- Azta, köszönöm. Nem volt esetleg minimális halálfélelmed? - kérdem tőle meglepetten, hiszen nem minden ember fia menne be az oroszlánok közé. Szájam sarkán kis mosoly jelenik meg.
- Vagy gyakorlott produkció volt talán? - teszek fel egy újabb kérdést, hogy visszarángassam a földre, mert nagyon elgondolkozott.
- Hát, hiszed vagy sem, az emberek a legelképesztőbb dolgokat tudják beejteni, és mindig a legveszélyesebb állatok ketrecébe - mutat kezeivel a többi ketrec felé. Ezek szerint nem, csak én vagyok ekkora bálfácán.
- Például? - kicsit előrébb dőlök. Hozzám képest nagyon alacsony....bár erről nem ő tehet. Elég magasra nőttem. Hála magasságomnak még több esélyem lehetett, hogy modell legyek.
- Egyetemi jegyzetek, cipő, pendrive és az állandó sztár itt az állatkertben: a hajcsat - számolgat ujjaival. Cuki. Felnevetek.
- Én azt hittem a jegesmedve - engem jobban érdekelne, mint egy hajcsat. Édesen kezd el ő is nevetni, de sajnos az idilli pillanatok két kiáltás szünteti meg, az egyik hang az én nevemet kiáltja, míg a másikat az övét.
- Kevin! Siess vissza, nem várunk rád egész nap, nem nézelődni jöttünk! Jé, pingvinek…! - ez a hülye, Martin megint nem normális. Ő is egy nagy ronda pingvinre hasonlít.
A fiúnak is megtudom a nevét Leo. Neve jelentése oroszlán, milyen véletlen egybeesés.
Egy nő integet neki, hogy siessen, mert valami gond van.
- Hát örültem - fordul felém, és kezét nyújtja, amit mosolyogva fogadok
- Ez is egy módja annak, hogy megtudjuk egymás nevét, Leo.
Egy interjún vagyok túl....persze megint fel jön a téma, hogy meleg vagyok, és hogy megtaláltam a páromat. Pár hete vallottam be, hogy a férfiakhoz vonzódok. Mintha a harmadik világháború tört volna ki annyira felkapott lettem az újságokban. Bár azt reméltem, hogy a lányok többsége lefog rólam szállni, de tévedtem....hatalmasat.
Fogalmam sincs, hogy mennyi az idő nem is érdekel. Martin, hazahozott. Van kocsim, de nem nagyon szoktam használni csak, ha egy kis magányra vágyok akkor elszoktam menni autókázni. Ráadásul, azért van Martin, hogy furikázzon is. Sok pénzt kap tőlem, szóval egy szava sem lehet.
Belépve a kis házba mamám finom főztjének illatát érzem meg. A konyhában mosogat épp, biztosan itt voltak a boszorkány barátnői.
- Megjöttem - hangom kedvesen cseng. Megfordul, kék szemeiben boldogság, hogy végre hazajöttem. Mindig aggódik értem. Közel jön hozzám, és beleborzol hajamba. Mindig ezt csinálja... úgy kezel, mint egy kis gyereket, de neki bármit szabad. Ő maradt nekem már csak. Senki más. Ha ő nem lenne, akkor fogalmam sincs, hogy mi lenne velem.
- Az asztalon van a vacsora, egyél. Én megyek aludni mára sok volt a kártyaparti - simít végig arcomon, és én hálásan pillantok rá. Soha nem fogom tudni meghálálni, amit értem tett.
Ennyit még Isten se jegyzetelt még. És, csak mondja megállás nélkül....szerintem levegőt sem vesz az ürge.
Mellettem Tom, horkol, mint egy állat. Tom, gyerekkori barátom, és a bandában is benne van, ahol dobol.
Na már a nyála is folyik. Undorító.
Meglököm, amire felkiált. Szegényt megijesztettem, minden szem ránk szegeződik, és én szorgalmasan jegyzetelek, mint aki nem tud semmiről sem.
Mérgesen üt meg Tom, és visszateszi fejét az asztalra, és két perc sem telik be már döglődik tovább.
Ekkora idiótát, de még is a barátom. Az egyik legjobb.
Hasam hangosan korog. Mami főztjére, de azzal most nem nagyon tudok szolgálni. Az egyik utcán sétálva meglátok egy kis pizzériát. Telefonom megcsörren. Martin az. A fenébe. Lenémítom a telefont. Most nagyon nincs hangulatom hozzá.
Belépve körbepillantok. Az asztaloknál ülnek fiatal lányok, akik szerintem felismertek, mert rögtön összesúgnak, és az egyik megrohamozz, egy autogramért. Amit kicsit feszülten, de egy szalvétára felírok. Csoda, hogy nem jár örömtáncot.
A pulthoz felülve egy fiatalabb fiútól rendelek egy extra husis, sajtos, kukoricás pizzát. A kis cetlit hátraviszi, addig egy narancslét kérek, amit elkortyolgatok, míg elkészül a kajám.
Egy negyed óra múlva egy fehér ruhába egy kicsiny, ismerős alak lép ki a tányéron gőzölgő pizzával.
Felpillant, és meglepetten csillognak szürkés szemei.
- Kevin - hangja kellemes cseng, és leteszi elém a pizzát, ami nagyon gusztán néz ki. Ez a fiú állandóan meglep.
- Szia Leo. Nem csak állatokkal vagy jóban, de ahogy látom isteni pizzát is készítesz - csintalan mosoly jelenik meg arcomon, és fürkészem kicsit pirosodó arcát. Zavartan felnevet.
- Akkor tudod meg, hogy isteni, ha megkóstolod - ezen azt nem fog nyúlni egy szeletet kezem közé kapok, és jóízűen beleharapok. Semmi kétség isteni. Egy hatalmas falatot lenyelve szólalok meg. - Nem szokásom tévedni, tényleg isteni - elégedett mosoly jelenik meg arcán. Kis aranyos. Újabb rendelés érkezik, ezért serényen visszaindul, hogy készítse a következő étket. Leplezetlenül figyelem, hogy mily könnyedén készíti az ételeket. Mindennek tudja a pontos helyét. Tehát már régóta itt dolgozik. Egy ideje már elfogyasztottam a pizzát, és megtelt pocival figyelek ki az ajtón. A csekket már rég rendeztem, és egy teát is kértem még, pofátlanul nem ülök csak itt. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje ülök itt mikor megérzek magam mellett valakit. Érdeklődve figyelek a mellettem állóra. Leo az, már utcai ruhában.
- Lassan zárunk - szólal meg, miközben a falon lévő órára néz. Lassan hat óra. Ilyen hamar repül az idő. Az ajtóra is az volt írva, hogy hatig vannak nyitva, és utána csak rendelést vesznek fel.
- Akkor ideje indulnom - iszom ki az utolsó korty zöld teát bögrémből.
Mögöttem jön, ezek szerint végzett a munkával. Az ajtót kinyitom neki, és előre engedem, ő kedvesen elköszön kollégájától, és kilép a helyiségből, én pedig követem.
A járdán, csak páran sétálnak. Furcsa gondolat merül agyacskámba.
- Nincs kedved sétálni egyet, azt hiszem erre felé van egy park? - nézek rá érdeklődbe. Kis gondolkodás... mintha megint nem itt lenne, mintha máshol járna. - Hmmm?
- Ne haragudj, de elmehetünk - vakarja meg aranyosan tarkóját. Egymás mellett sétálunk csendben, de szerencsére ez a csönd nem kínos.
- A pizza receptét kérem majd - nevetek fel lágyan, és ő mosolyogva néz fel rám.
Amilyen csend volt mily meglepő, hogy most be sem áll a szánk. Elmeséli, hogy Francia, és külön él a szüleitől. Hogy egyetemen tanul Humán tagozaton van, és valami házi süniről is boldogan mesél.
Házi süni?
Érdekes egy állattartás. Bár ez a fiú, mindig meglep. Érdeklődik rólam is, mesélek neki, hogy nagymamámmal élek, aki Istenien főz, és hogy tanulok én is. Mesélek arról, hogy modell vagyok.
- Sejtettem, hogy az vagy - sejtette? ...a kinézetem végül is arról árulkodik. Bár ezek szerint nem nagyon ismer, aminek örülök. Nem szeretem az olyan embereket, akik azért mondanak igent, vagy azért vannak a közelemben, hogy akár egy percre, de híresek legyenek. És, ha ismerne tudná, hogy a férfiakhoz vonzódok, és félő, hogy ő nem. Talán undorodna tőlem, és azt nem akarnám, mert nagyon aranyos fiú, bár annyira nem ismerem, de kellemes vele lenni.
A parkban a fiatalok összesúgnak. Az ismeretség átka.
- Látom híres vagy - kuncog fel, miközben a sugdolózókra néz.
- Bárcsak ne az lennék - sóhajtok lemondóan, miközben szemembe lógó tincset eligazítom, hogy ne zavarjon. Egy kis hídhoz érünk, ahol megállunk, a korlátnak dőlve háttal figyelem, hosszú haját, ahogy a szép megtáncoltatja tincseit. Lenyugvó nap sugarai kiemeli hibátlan arcát. Szép....már szinte meseszerűen szép.
Egy fiatal pár halad el előttünk, a lány kíváncsian méreget, csak ezt ne.
- Kicsim fejezd be, és úgy sincs esélyed hiszen meleg - hallom meg a férfi karcos hangját. Biztos autogramot akart. De nem csak én hallottam meg a beszólását, hanem Leo is. Pont ezt nem akartam, hogy tudja. Biztosan azt fogja hinni, hogy egy híres modell, mint én csak elakarom csábítani, és ágyba vinni.
Nem nagyon akartam, hogy megtudja, hogy meleg vagyok. Bár sokáig titkolni úgy se tudtam volna.
Az egyetemen mindenki csendesen írja a jegyzetét, csak a tanár kommentáló beszéde hallatszódik, semmi más. Csak mondja és mondja, engem pedig olyan világokba röpít, melyek nagyon érdekelnek, és mégis, soha nem kérném senkitől sem, hogy éljék át azokat a dolgokat, amik akkor történtek.
A történelem egy olyan tudomány, amelyet mindig az akkori politika formált a saját maga képére, így nem teljesen megbízhatóak a források, régi leletek. Mindenben van ferdítés, s a jó történész ezeket képes átlátni, a rejtett dolgok mögé kukkantva felfedheti a csodás valót. Az értelmet. A színtiszta tudást.
Most csak interjúkat hallgatunk meg, tulajdonképpen nem is kellene jegyzetelni. Ilyen minden szerdám. Régmúlt időket ismerő idős emberek mesélnek arról, miket éltek át, s nekünk ebből le kell szűrnünk a lényeget, s nem rendes emberként figyelni ezt az egészet…
Hihetetlen, nemdebár?
Minden napom ilyen. Nézz a dolgok mögé, fedezd fel az eredetiség múlhatatlan szépségét, tedd magadévá az örömöt, melyet apró dolgokban találsz…
- Pszt! Leo…! Most mit mondott? – bök meg egyik társam, és én a filozofálás ragacsos hálójából kiszakadva pillanatokra nem is tudom, hogy hol vagyok. Megrázom a fejem, hogy teljesen ide tudjak koncentrálni, és pár pillanatig nézem a kivetítőt.
- A kötelező aknafelszedésről… - suttogok vissza, mire hüvelykujját felmutatva köszöni meg, és már körmöl is. Tollam kikapcsolom, és úgy döntök, hogy inkább csak csöndesen szuggerálni fogom a képernyőt.
Mennyi őszinteség, igazi könnyek…
A valóéletben nincsenek ilyen őszinte kapcsolatok, nincs semmiféle összetartás az emberek között. De hinni kell, és én ezt fogom tenni. Mindenkiben van valami jó, ez tény, s ha egyszer felfedezzük, örökké saját sikerünkként emlékezhetünk rá…
Mert ilyen a világ.
***
- Leo, elkérhetem majd a jegyzeteidet? – kiabál utánam az egyik csoporttársam, Kyle, akinek olyan mély hangja van, hogy az felér egy öblös hordó ütögetésének zajával. Ennek ellenére klassz srác, csak vannak apró hóbortjai, amitől az emberek haja általában égnek áll.
- Persze, de otthon van a másik fele, gondolom, a vizsgára szeretnél belőle tanulni – fordulok hozzá, odalépek elé, kishíján elsüllyedek az ő gigászi méretei mellett.
- Majd átugrok olyan négy körül, oks?
- Az a baj, hogy ma szerda van, és az állatkertbe kell mennem, tudod… - mosolyodok el halványan, és közben kiszedegetni kezdem apró dossziéimból a lapokat, amiket kér. Olyan erővel csapja magát homlokon tenyerével, hogy sokszor hiszem azt, hogy behorpad a feje.
- Télleg! Baszki… Oké, akkor majd holnap?
- Igen, a holnap jó lesz – adom át neki a jegyzeteket, és a táskám visszalendítem a hátam mögé. Integetve búcsúzok el tőle, hogy az állatkert felé vegyem az irányt.
***
Az állatok hálás lényeg, a legnyomorultabbak szeretete pedig a leghatalmasabb kincs, amit egy ember fia kiérdemelhet. Három éve gondozom itt az állatokat, és már mindegyik ismer: vagy a szagomból, az alakomból, a testem hőjéről… Az utóbbiról eszembe jutnak a kígyók, amiknek a házába nem igazán kedvvel megyek be. Félek tőlük, bár a tapintásuk olyan, mint a meleg gumicukoré.
Ma a kinti állatoknál kezdek, a nap tavasziasan süt, se nem meleg, se nem hideg, épp hogy a hangulatot adja meg a munkához. Az őzekhez érve azonnal megpillantok egy apukát a kislányával, aki sírva nézi a tőle elszaladt, riadt kis állatokat, a bekerített rész másik végében.
Bemászok másik oldalt, és direkt úgy intézem lépteimet, hogy a kis család előtt lehessek, így az őzek szinte haladéktalanul odagyűlnek körém, nedves kis nózijukkal engem bökdösve. A kislány felujjong, és az apukája félénken kérdezi:
- Megsimogathatná Eliza is őket?
- Persze! – mosolygok, és a szügyénél megfogva az egyiket odavonom a kerítéshez, mire a kislány a meleg bundába nyomkodhatja ujjait, majd rám pillantva elpirul, és inkább az apukájához bújik.
- Köszönjük szépen – bólint az apa hálásan, és felvéve szégyellős kislányát bemennek az akváriumokkal telepakolt házba, ahol különféle színes halakat csodálhat meg a pirospozsgás kisasszony.
- Na, gyertek, hoztam nektek finomat – intek az állatok felé, akik szabályosan megrohamoznak, emlékszem, hogy először mennyire megijedtem egy csomó szarvacskákkal ellátott baktól…
***
Azon az ösvényen visz végig az utam, amerre a látogatók is szoktak járni, sokan integetnek, én pedig szabad kar híján csak bólogatok, és kedélyesen mosolygok. A nap… A napok már akkor csodálatosak, ha egy magányos pillanatodban látsz egy mosolygós embert. Mosolya nem feltétlenül neked szól… De mégis feldobja a napod, a te arcodra is varázslatos mosoly kerül, így te is megajándékozod a veled szemben jövőket.
Ahogy így haladok, hallom, hogy valaki éppen az oroszlánok ketrecénél szentségel, vagyis, inkább finom szavakkal beszél befelé, így kicsit gyorsabbra veszem lépteimet, hogy láthassam, mi a baj.
Ahogy az egyik terebélyes fa mögül kikukkantok, egy magas srácot látok meg, akiről lerí, hogy valamiféle modell lehet, eléggé puccos ruhában van, és a tornacipője se öt dollár lehetett…
Amit éppen most rak a ketrecre!
- Mi a baj? Segíthetek? – sietek oda hozzá, de szerintem a fejem nem is látszódik az óriási tápos zsáktól, amit két kézzel szorítok magamhoz, hogy el ne ejtsem.
- Hm? Mi? A jegyzeteimet befújta a szélgép a ketrecbe – hallom a mély hangot, én pedig elmerengek egy pillanatra. Szélgép? Itt? Az állatkertben?
- Egy pillanat, és intézkedem – óvatosan leguggolok, és leteszem a méretes zsákot a kerítés tövébe, majd körbemegyek, s hátul bemászok.
Gyorsan kikapok egy húst az egyik tároló edényből, és elcsalom a kölyköket hátra, majd mikor a szüleik is rohanni kezdenek felénk, elslisszolok az egyik méretesebb fa mögé. Onnan ráérősen felszedegetem a papírokat, és a már mancsos mappát, s az oldalajtón kilopakodom, ezután pedig bezárom magam mögött.
- Parancsolj. Úgy nézem, erre autogramot is kaptál – mosolygok rá kedvesen, és a mancsos-foltos mappát átadom a jegyzetekkel együtt. Ez a férfi hihetetlenül szép, de mégis, van benne valami különlegesen megkapó. Gyönyörű szemei vannak.
- Azta, köszönöm. Nem volt esetleg minimális halálfélelmed? – néz rám meglepetten, de szája sarkában levő mosoly arra ösztökél, hogy még egy kicsit élvezzem a társaságát. A szurikáták tudnak várni két percet.
- Vagy gyakorlott produkció volt talán? – toldja meg, mikor látja, hogy elmerengek. Rossz szokásom.
- Hát, hiszed vagy sem, az emberek a legelképesztőbb dolgokat tudják beejteni, és mindig a legveszélyesebb állatok ketrecébe – mutatok a pumák, a páviánok majd ide az oroszlánok felé.
- Például? – kicsit előrébb dől –ebből látszik, hogy hozzám képest milyen magas-, minek következtében megcsodálhatom a szájában és szemöldökében csillogó fém ékszereket. Ejha, most már tuti biztos, hogy modell.
- Egyetemi jegyzetek, cipő, pendrive és az állandó sztár itt az állatkertben: a hajcsat – sorolom az ujjaimon számolva őket, mire ő felnevet:
- Én azt hittem, hogy a jegesmedve.
Nem tudom fékezni magam, és én is elnevetem magam, mire két oldalról kiáltás hallatszódik, mindkettőnknek külön-külön címezve:
- Kevin! Siess vissza, nem várunk rád egész nap, nem nézelődni jöttünk! Jé, pingvinek…! – ez olyan nyers hang volt, amit régebben az egyik docens ütött meg velem szemben régebben, féltem is tőle egy időben. De ez az utolsó mondat… kiábrándított, és arra ösztökélt, hogy képzeljek el egy kissé bolondosabb munkatársat, esetleg főnököt.
- Leo! Gyere gyorsan, az egyik nyúl átszökött a csimpánzokhoz! – hátrafordulva látom, hogy az egyik társam, Sara integet nekem olyan sebességgel, hogy szinte elrepül a hatalmas széltől, amit kavar a kezével.
- Hát örültem – fordulok felé, és kezet nyújtok, amit mosolyogva el is fogad. Mély benyomást tett rám, és ahogy beszél… Remélem, még látni fogom.
- Ez is egy módja annak, hogy megtudjuk egymás nevét, Leo.
Lassan kikászálódok az ágyamból és eltotyogok a zuhanyzóig. A víz kellemesen hűs, már most nagyon meleg van.
Megvolt a zuhany, felöltözöm, bekapok pár feladatot és indulok is az állatkertbe.
Új cicusok jönnek, már némileg hozzá vannak szoktatva az emberekhez de még nem képesek azokat szórakoztatni is. Hát mi ez ha nem az én dolgom? Imádom a kihívásokat, és remélem ez az is lesz!
Beülök a kocsimba és rálépek a gázra.
~§~
Szép macskák, figyelem őket a ketrec másik feléből ahova a látogatók nem mehetnek csak az alkalmazottak. Rengeteg cicuska van itt, ezért is jöttem ide dolgozni, a sok-sok nagymacska megszelídítéséért. Sok szelídítő már megsérült itt, így izgat a téma.
Elmegyek kicsit körbenézni de hamar megállítanak.
- Am elnézést… - áll meg mögöttem egy aprócska férfi, munkaruha van rajta így valószínű itt dolgozik. Megfordulok hogy szembenézhessek vele, vagy egy fejjel vagyok nagyobb ha nem több.
- Igen? – kérdem.
- Etetési idő a tigriseknél, az ostor az öltözőben van, a hús pedig a mellette lévő asztalon. – dadogja. Okké! Szeretem az etetési időt, sok macsesz imádattal rohan hozzám, néha összekeverve a kezemet a hamival.
- Megyek – lépek el mellette.
~§~
A kaja és az ostor nálam, irány a tigrisekhez.
Kinyitom a ketrec ajtaját és besétálok. A tigrisek megérzik a friss hús szagát így azonnal minden figyelmük felém irányul, helyes.
Odahajítom nekik a kaját, kellemesen nyammognak rajta. Egy alfa viszont az egészet akarja. Fenyegetően mozdul felém, ismerem én már eléggé a tigriseket, meg akar támadni. Nem hagyom magam, odacsapok az ostorral. Hátrébb ugrik, támadna ha nem érezné hogy én vagyok az erősebb. Elmosolyodom, oda hajítok neki is egy kis húst.
A kaja elfogyott így elhagyom a ketrecet. Egy fiatal fiú azonnal megrohamoz.
- Szia ne haragudj! Nem félsz, amikor oda be kell menned közéjük? – támad le kérdéseivel. Lerakom a vödröt és az ostort.
- Nem, sokat dolgoztam már tigrisekkel, érzik, hogy én vagyok az erősebb.
Kíváncsian néz rám.
- Szeretnél még valamit? – kérdem.
- Am hát egy-két dolog érdekelne. – mondja.
- És mik lennének azok? – kérdem felvont szemöldökkel.
- Hát hogy látogatók bemehetnek a tigrisekhez? Vagy van valami tigrissimogató? – aranyos arccal néz rám.
- Látogatókat nem engedünk be, és elég ritka hogy tigrissimogató legyen, esetleg a már nem olyan fiatal tigrisekkel, de jelenleg csak kölykök és felnőtt egyedek vannak.
- Ohh… Milyen kár… - hajtja le picit a fejét.
- Amúgy mit keresel itt? Nem iskolában a helyed? – nézek rá gyanakvóan.
- Nincs tanítás – szerintem füllent, de az ő dolga.
- Ha akarsz, majd gyere el szombaton, akkor lesz egy kis műsor a macskákkal – mosolygok rá. Visszamosolyog.
- Naná! – sarkon fordul és elmegy. Helyes kis fiú. Szememmel végig követem alakját, míg be nem kanyarodik egy sarkon. Fújok egy nagyot, irány vissza egy újabb adag húsért, az oroszlánokat is meg kell etetni…
~§~
A napjaim elég unalmasak voltak, egy kis gyakorlás, vagy inkább jó sok gyakorlás árán de megtanultak a tigrisek egy-két dolgot. Az alfa hím még mindig kötekedik velem és nem fogad szót, így vele kell a legtöbbet foglalkoznom.
Az aréna padjai tele vannak. Hatalmas tér, a tigriseket beengedem, hogy kicsit ismerjék meg a terepet.
Nem értem miért de szemeimmel azt a fiút keresem, aki múltkor odajött hozzám. Meg is találom a padokon, sugárzó arca szinte kirikít a többi unalmas ember közül.
Felveszem a védőpárnákat a kezemre a biztonság kedvéért, a fülest a helyére rakom, az ostor is a kezemben és két szép segédem segítségével, akik a húst hozzák, besétálok az aréna közepébe.
- ÉÉÉLLJJJEEEEEEEEEN!!!! –sikítom mega hangerővel, ahogy megérkezünk az állatkert elé, s mint valami bezsongott kis hörcsög úgy ugrándozok, és izgulok, hogy mikor a fenébe megyünk be, mert cápát akarok látni a medencéknél… igen! Cáápppppaaa!!!!
Mondjuk Chiaki azt mondta, hogy itt van egy olyan is, hogy Cukor hegy, meg unikornis is, meg táncoló cukrok… ha ez így van, akkor azonnal be kell másznom az egyik szellőzőn, mert cukrot akarrooookkkk!!!
De lehet, hogy csak átvertek? Mert nevettek közben… ha igen, akkor azt keményen megtorlom, és kihasználom, hogy pici vagyok, és hason fejelem őket! Muhahahaaa!!!
- Ne zsongj már ennyire, Chiro! – teszi kezét vállamra Chiaki, s rosszalló szemöldök ráncolással rázza meg fejét.- Ha így aktívkodsz, tuti, hogy holnap rádsózzák a teremtakarítást!
- Igazságtalan vagy velem, tudd meg! Különben is… azért jöttünk, hogy szórakozzunk! Legalábbis, ha egy gorilla nem tör ketté…- gondolkozom el ujjacskámat szám elé téve, s kétségbeesett arckifejezéssel merül fel bennem az a kósza képecske, ahol egy hatalmas gorilla megragad, banánnal megtölt és kettétör, mint múlt héten Sentaro a baseball ütőt… ijedten kapaszkodok a nálam fél fejjel magasabb Chiaki vállaiba, s hozzáhúzódva rázom meg egy picurkát.- Chiaki… ugye… ugye nem fog ketté törni egy gorilla?
Egy percre csend borul ránk, aztán illúzióromboló módon tör ki a szőke fiúból a nevetés, de olyan szinten, hogy az én vállamat veregeti, míg én még mindig megszeppenve pillázok fel rá, mert tényleg nem értem miért röhög ki…
Valami vicceset mondtam volna?
- Ne hülyülj már, Chiro! Hogy tudna egy gorilla félbe törni? Maximum ha Godzilláról beszélnék! – hajol le hozzám orromat pöckölve, én pedig elszontyolodva a szivatóson sütöm le szemecskéimet, még fejemet is lehajtom, hogy lássa, hogy nem esik jól, hogy így szekíroz…- De nyugi, ha meg is támadna valami, mi megvédenénk!- borzolja meg hajamat válla mögé bökve, ahol a sok fiú, a haverok nevetgélnek nagyban, azon zsörtölődve, hogy túl idősek már ők az állatkerthez…
Egy perc alatt vidulok fel, s édes kis mosollyal virítom rá legszebb arckifejezésemet, hogy tudja, hogy most nagyon szeretem, még ha fél perccel ezelőtt legszívesebben leütöttem volna… egyszer le fogon! Mert apu szerint, nagy leszek és erőőőős!!!
Ha sok répát eszek… meg zöldséget… de tudom, hogy hazudik, mert már nem vagyok kicsi… tudom, hogy ipari hulladékot kell ennem, szervetlen szervkárosító anyagokat, és akkor plusz fejem is nő! És akkor, ha egyet elhagyok lesz egy talonban!
- Egyébként, meg mi bajotok van az állatkerttel? Nagyon jó hely! – bizonygatom a helyet hirdető táblára bökve, ő pedig szőke tincsei közé túrva ejt meg egy fáradt, igazi tinédzseres sóhajt, amit én is szoktam hallatni, mikor füvet nyírok, „már elég nagy vagy hozzá” címen…
- Már kilencedikesek vagyunk! Úton a felnőtté válás felé! Csajozunk, bulizunk, és csókolózunk, erre idehoznak, ahol utoljára akkor voltam, amikor még a biciklihez is pótkerék kellett! – kel ki magából, amihez a hozzánk pártoló nálam szintén magasabb srácok is társulnak, bólogatás képében… de hát… én…én…
Most tényleg úgy érzem, hogy kis taknyos vagyok… vagy… ahogy mindig a végzősök mondják cukorfalat… még nem is csókolóztam, még barátnőm is volt, és egy korty alkoholtól kifekszem… bezzeg Chiakiék! Ők már olyan nagyok! És olyan felnőttesen viselkednek… én miért nem?
Mmm….
Észreveszik, hogy megint elszontyolodok, s Sentaro észbe kapva próbál segíteni a helyzeten azzal, hogy mellém lépve öleli át vállamat, s kedvesen rám hunyorítva csippenti meg pofimat… olyan mintha a nagymamám lenne… az öreg nénik csinálják ezt a kisfiúkkal… olyan pici vagyooookk!!! Ez nem fair!
- Ne görcsölj, Chi! Van még idő arra, hogy barátnőd legyen, meg hasonlók! Ez a barom, csak magáról vesz példát! Te meg maradj olyan, amilyen vagy! Tetszik a pipiknek az, hogy ilyen édeske vagy- böködi meg arcomat nevetve, én pedig halvány kis mosolyocskával hálálom meg próbálkozását… tényleg kedves… nagyon is. Ezért szeretem őket! Mindig felvidítanak! Meg én is őket!
Olyanok vagyunk, mint a testvérek!
- Köszike! – rikkantom, s ahogy a tanárok integetni kezdenek, hogy haladjunk már, megindulok Sentaro és Chiaki kezét megragadva s a bejárathoz spurizok teljesen bezsongva… mondjuk azért az tényleg ciki, hogy szülők is jöttek… ők már nem kellettek volna ide…
Mázli, hogy apu nem ért rá! Meg anyu sem…hehe… így legalább annyi édességet tömök be, amennyit csak akarok!
Végül is a többiek is odasunyiznak, mintha épp kémeset játszanak, de azért látom rajtuk mennyire nem tetszik a dolog…. Nos igen… már túl nagyok, meg komolyak, meg hát aki matekból nem fényes, az ne jöjjön állatkertbe sem mert a zebra csíkjain komoly problémát okoznak….
De nem baj! Majd én fel dobom őket, mert ahol én ott vagyok, az csak jó lehet, és akkor ők is nagyon, de nagyon jól fognak szórakozni! Főleg ha így belepésnél rögtön letámadom a fagyis standot, de úgy hogy a fagyis néni vagy bácsi rögtön szívrohamot kap, ami még jobb mert akkor ellopom az összes fagyit… FFFAAAAAAGGGGYYIIII!!!! NYAAAAAAAAMMM!!!! ÉLETEM EGY GOMBÓCÉRT!
Ha valaki bekenné magát fagyival, én addig nyalogatnám, amíg az ember is elfogyna…mmmmmmmm…. Barackosat, meg kávésat, meg tiramisut, meg csokit, meg madártejet, meg wasabisat, meg söröset akarok!!!!! Az egészet egyszerre! Apu sokszor mondja, hogy egyszer a fagyi imádatom visz majd a sírba, de nem hiszek neki… mondjuk ez akkor már más a helyzet, hogyha egy Family Frostos kocsi borul rám, mert akkor palacsinta leszek, és csak a betonban élek tovább… de én nem akarok lapos lenni! Akkor kifolyik az agyam!
Kérdész…. Hol lesz itt a fagyis?
Nagyokat ugrándozva, nyakamat nyújtogatva próbálkozok belesni az állatkert kapuiján, de az előttem álló tömeg kilencven százaléka nagyon magas, én meg még az ibolyát is alulról szagolom, így hát semmit sem látok, ami megint lelomboz.. ha kiállok az esőre, ugye megnövök?
Gyerünk! Ess, eső ess, hogy Chiro megnőjön!
Viszont, legalább egy előnye van annak, hogy pici vagyok, és a földszinten látok, hogy észrevehetem az osztály legaranyosabb nőszemélyét, akit szintén szerény baráti körömbe sorolok, és nagyon szereteeeeeeeeeeeek! Annyira kedves velem! Bár nagyon zavarban szoktam lenni, mikor puszilgatni kezd… olyankor úgy ég a pofim, és olyan melegem van…. Mint mikor a végzős fiúk segítenek, ha kell valami, és mindig furcsa dolgokkal akarnak zsarolni…. De Chiaki és Sentaro mindig kihúznak a bajból, épp azért a legjobb barátaim! Nyúúúúú!!!
Na akkor most kiáltsunk oda neki, mielőtt még elsodor a néptömeg, és szőnyeg lesz belőlem… amit nem akarok…
- Hé Megaski!- kapálózok neki, mint egy kis elmebeteg, s csak akkor, mikor felém iramodik, csupán akkor veszem észre azt a naaaaagyon magas férfit, aki ott állt mellette, és az anyukáját ölelgeti… ő kicsoda? Nem hasonlít Totsuyára… hhmmm… viszont nagyon ijesztőnek tűnik! Magas, és olyan szélesek a vállaim, mint én négyszer, meg olyan erős karja van, mint a combom kétszer… most, még így távolról is kisebbségi komplexusom van… biztos rendőr! Vagy birkózó! Igen! Biztosan, valami erős, és hősies férfi lehet, aki naponta áldozza az életét az emberiségért!
- Szija Chi! – mosolyog rám Totsuya, ahogy mellém ér, én pedig hasonló mosolyocskát csalok pofimra, s kis hörcsög arcocskával üdvözlöm, hogy lássa mennyire kedvelem… mert…. Mert tényleg nagyon kedvelem, nagyon szép és csinos, de hát barátok vagyunk, és akkor… akkor én nem… nem… NEM! Chiro! Verd kis buksidból! Most!
- Szia! – intek neki szinte arcába, de ő csak nevet rajta… de szép, mikor nevet…- Tostuya… ki az a férfi ott anyukád mellett? – mutatok az ismeretlenre, engedve kíváncsiságom furdalásának, és végre kérdezek… érdekel ki lehet az, mert biztos érdekes ember lehet, még ha ilyen csúnyán is tud nézni a környezetére. Szinte látom, ahogy a szegény gyerekek reszketnek, mint a kis bárányok… mondjuk ennél közelebb én sem mernék menni…
- Ő Gurokei, a papám! – csippenti meg pofimat, én pedig összeráncolt szemöldököcskékkel simogatom meg a kipirosodott kis területet… nem szeretem, ha a pofimat piszkálják. Olyan mintha nagymamám csinálná… NEM SZERETEM A NAGYIKAT! Olyan félelmetes a protézisük… meg olyan ráncosak… meg büdösek…
- Ő a papád? Hűűűűűű!- lepődöm meg túllépve mimikám ideiglenes megbénulásán, s tovább pislogok a hatalmas emberre… éééén is ekkora akarok enni! Nyúúúúúú!!!
Újonnan jött lelkesedésemmel ugranék rá Totsuya-chanra, hogy neki is elregéljem új ötletemet, de mielőtt még megtehetném a tanárok felénk fordulnak, és olyan vonalzóval ütlegelős tekintete villantanak, hogy kis híján szalutálva várom, hogy megadják az oszolj-ra való engedélyt… Aron-sensei a legfélelmetesebb űrlény, akit valaha láttam…
- Na jó mindenki itt van? – érdeklődik a sensei mély hangján rikítva, melybe garantálom földrengésszerűen remeg az egész kerület, és melytől mindenki hirtelen nagyon itt érzi magát…
- Igen. – béget a nyáj egyetértően, arra izgulva, hogy mihamarabb beszabadulhassunk a fajtársaink közé.. a fizika tanár mindig azt mondja, hogy mi egy fajtól származunk, de az biztos nem az ember… nem értem mit akar ezzel, de gonosz tőle, hogy nem mondja meg, hogy majom vagy-e vagy madár… mert ha legalább biztos lennék az egyikben, akkor lemernék ugrani az emeletről, mert úgy is lerepülök nem?
- Akkor mehetünk. – hangzik el a végszó, és úgy indulunk meg, mint birka csorda a mezőn… gyorsan, és lassan emésztve a látottakat… ahogy beérünk, érdeklődve, fel-fel csillanó szemekkel vizslatom az állatokat, és ahogy fagyis standot is találok szinte rögtön elspurizok, és kérek négy gombóccal, hogy legyen mit nyalnom. Ezek után, már felváltva nézek és nylaok, hol egyszerre a kettőt, de a lényeg az, hogy nagyon élvezem, és hogy a gorilla ketrec elé érve furcsán távol araszolok, nehogy behúzzon, és kettétörjön…
Hogy biztonságom biztosítsam megpróbálom megkerülni Totsuya-chant, és arrébb slisszolni, de ebbe másnak is van úgy látszik beleszólása… a gravitációnak, és annak az F erőnek, ami meggátol a mozgásban, egy kemény mellkas képében… mami… mi…ki ez?
- Chiro vigyázz!!!- mentené a menthetőt Chiaki, azonban én már zuhanok a férfira, aki mögöttem haladt, érvényesítve a fizika tanár bölcs szavait, melyek felívják az ütközés veszélyeire szerény figyelmünket…
- Ó elnézést uram nem direkt volt. – rikkantom reflexszerűen, és nagyon gyorsan, hogy egy másodperc alatt jóvá tegyem hatalmas bűnömet, mert amit most csináltam az nagyon udvariatlan volt… jajj nekem! Milyen béna vagyok már megint!
Sosem nézek a lábam elé, és most összefagyiztam ezt a férfit, mert féltem a gorillától, holott Chiaki megmondta, hogy nem kell… olyan gyerekes vagyok…
Remegő kezecskékkel tápászkodok fel, s térdelve próbálom a zsebemből előhalászott zsebkendővel a bácsi ágyékán összegyűlt fagyit le törölgetni… pirulok is közben rendesen, de jobban szégyellem magam azért, hogy ilyen ügyetlen vagyok…
- Én tényleg nagyon sajnálom…. Nem figyeltem… bocsásson meg kérem…- motyogom halkan, s lesütött szemecskékkel próbálok elbújni a magamon érzett jeges tekintet elől… mert érzem, hogy engem fixíroz, bizony ám! Nagyon mérges lehet… jajj, csak ne Totsuya-chan papája legyen az, mert akkor félbe tör a gorilla helyett!
- Legközelebb nézz a lábad elé.- Jön az egyszerű válasz, s én meglepődöm a nagyon-nagyon-nagyon-nagyon mély hangtól, ami betölti fülem kis csigaházait… bi…biztosan nagyon mérges lehet… látom, ahogy ökölbe szorulnak a kezei, ahogy segíteni próbálok rajta….
Megszaporázom mancsaim munkáját, próbálom letörölgetni a krémes anyagot, s kicsit megijedek, hogy nem sikerül… és nem csak ettől! A többiek már rég elhúztak valahová, és tt hagytak szenvedni! Ez nem fair!
Na…na jó… meg kéne nézni, hogy ki az, akire ilyen orvul rátámadtam… és nagyion sokszor még bocsánatot kéne kérni, hogy ne kapjon be keresztbe…
Félénken emelem el buksimat, s ahogy barna íriszeim találkoznak a sarkvidéket idéző jeges tekintettel felnyikkanva húzódom hátrébb, kezecskéimet szám elé kapva…rémülten tanulmányozom a férfi határozott vonású arcát, és a száján bujkáló nagyon baljós mosolyt, és valahogy nagyon kezdek remegni, és ijedezni, és eltűnően menekülhetnékem támad… ez…. Ez … Totsuya papája! Úristen! Meg fog enni! Ez a férfi meg fog és úgy lóbál majd mint egy párnát! Mami! Ez a bácsi kicsinál!
Na most hasznát venném a Harry Potteres láthatatlanná tévő köpenynek… ebben a pillanatban nagyon el akarok innen tűnni…
Talán mondanom is kéne valamit, mert attól tartok, ha nem teszem, akkor meghalok, és ez nem vicc… látom a szemeiben, hogy követeli a válaszomat…vagy legalábbis, hogy mondjak valamit…
- Re…rendben…- habogom, s szemeimet ismét inkább a betonra függesztem, mert hogy ránézni többe nem merek az biztos. Még a végén lyukat éget a tekintetével a fejembe, én pedig nem akarok kereszthuzatot a buksimba, mikor így is szabadságra ment az eszem!
Na most akkor tegyük jóvá, hogy úgy beléfutottunk, mint vak vonat az őzikébe, és segítsünk neki, mert ahogy elnézem azzal a hatalmas kézzel, összeroppant egy másodperc alatt...
Nagyot nyelve tanulmányozom kezeit, összeráncolom szemöldököcskéimet, és elkönyvelem magamnak, hogy ezzel valakit megpofoz leszáll a feje, és Föld körüli pályára tér… nem kéne tiszteletlennek lennem, mert jegyet kapok a túlvilágra! Nnnyyáááá!!! Aaaannnyyuuuuuuuu!!!!
- Gu… Gurokai-san, jöjjön, a mosdóban segítek letisztítani a ruháját! – mosolyogok rá halványan, édes kis arcocskával, hogy megenyhítsem a szívét, ami, ahogy elnézem nem lesz könnyű, mert még mindig olyan furán néz LE rám… igen LE, mert mikor fel áll, akkor szembesülök vele, hogy kávé a mellkasáig érek, és nem tovább… je…jesszusom…
És akkor most jön a kérdész, hogy Totsuya papája mellék állásban sorozat gyilkos-e vagy csak szimplán most szökött meg a mozivászonról… szerintem a zsebében tuti egy UZI lapul… azért kedves leszek, mert lehet, hogy kilukaszt pár golyóval…hehehe…
- Jól teszed kölyök.- morogja halkan, s én csak nagy szemekkel pillázok rá biztonságos távolba menekülve, mielőtt még elkap, és megnyúz, mint egy apró, pelyhes nyuszikát… mondjuk nyuszi szőröm, csak jelmezben van, és ha azt lenyúzza rólam, akkor tök pucér leszek, és akkor…akkor… akkor mi lesz? El ad majd az araboknak, kecskéért? Sentaro azt mondta, hogy az arabok egy városnyi kecskét adnának értem, és beraknának egy hárembe.. de hát a háremben nők vannak nem? AZÉRT ENNYIRE NEM VAGYOK LÁNYOS!
Óvatosan, mintha minden percben megehetne, úgy fogom meg Gurokei-san nagy kezét, s vékony kis ujjaimat csuklója köré fonva – legalábbis nagyon erősen próbálkozva, hogy átérjem- kezdem a mosdók felé iránytani, okosan követve a kis zöld táblákat, amik biztosan vezetnek odáig… Közben persze nézem az állatokat, és nem bírom megállni, hogy ne álljak meg a tigrises ketrecnél nézelődni…
Csillogó szemekkel figyelem, ahogy z egyik nagymacska ásít, és kivillannak hatalmas fogai, amikkel ki tudna belőlem harapni egy darabot! Hűűűűűű!!! Mi lenne ha most beletenném a fejem a szájába? Vajon leharapná, vagy ezek nem harapnak? HHmmmm…
Izgatottan ugrándozva kapaszkodok a ketrec rácsába, el is feledkezve arról, hogy nekem épp dolgom lenne… vagyis inkább az életemet kéne mentenem… de mit számít, ha ilyen szép cicákat láthatok! Fel kellett volna húznom a tigris jelmezem, és akkor biztosa játszhatnék velük! Nyúúúúúú!! ?Miért nem raktam el!? Buta Chiro!
- Hé kölyök! Ne állj meg bámészkodni! – szól rám a mély hangú, óriás Gurokei-san, s én megugorva, felnyikkanna, reszketve fordulok hátra, apró kis mosolyocskával, amivel félelmem kívánom rejtegetni… nagyon mérges…. Ide érzem a düh forróságát, ami belőle árad… ráadásul úgy néz rám… olyan… olyan furán… MEG FOG ÖLNI!
- I…igen is… máris megyek!- bólogatok hevesen, s végre tényleg a mosdót tájolom be, mint halálom színhelyét… ugyanis, ahogy belépek, esküszöm még egy elszáradt bokor is átgördül az itt uralkodó néptelenségtől… egyedül vagyunk… biztos csak erre várt! Most fog lecsapni, és végem lesz, mint a kasztrált botnak!
Jobbra-ballra kapkodom a feje, de se ember, se lélek, se ember formájú lény… csak WC, meg mosdókagyló és csap… ez így nem lesz jó… megetet a WC kacsával…
Veszek egy kis törlőpapírt, s jól bevizezem, hogy le tudjam vele tisztítani ennek az ijesztő teremtmény nadrágját… magamat nagyon szégyellve pislogok fel rá, ahogy letérdelek a földre, hogy szemmagasságba kerüljek folttal, ugyan is jól szemmel kell tartanom… hogyha esetleg rám akarna vetődni, akkor elgurulhassak, vagy legyőzzem a szappannal…
Elmerülök örvénylő jeges tekintetében, és megdöbbenek hihetetlen kékségükön… olyan… olyan, mint a viharos tenger… ahogy az irodalom tanár mondaná… ijesztő… és olyan hideg a tekintete, hogy menten kis jégkockák potyognak ki a számból…
Abbahagyom az értetlen pillázást és inkább halványan pirulva kezdem tisztogatni a fagyis kis foltot Gureki-san sliccéről, meg egyéb kényes helyeiről, és csak reménykedem, hogy ez olyan szuper gatya és percek alatt szárad…ez… ez olyan kínos… egy mosdóban egy másik férfi ágyékán matatni… ez… zavarba ejtő… ég is a pofim, mint az olajos rongy… lángra kapok! Jézusom!
És ahogy továbbra is csak figyel azzal a fura fixírozó tekintettel, egyre jobban zavarba jövök, s lassanként ajkacskámba kell harapnom, hogy ne kezdjek sikoltozni a kínlódástól és az égő helyzettől… miért nem maradtam otthon? Egyszerűbb lett volna! És akkor most nem kéne ilyen helyen ilyet csinálnom!
