|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Andro | 2012. 08. 22. 09:15:14 | #23041 |
Karakter: Julien Daniels
Megjegyzés: (Adamnek)
Vacsora közben rengeteget beszélgetünk, nevetgélünk. De sajnos utána Adamnek mennie kell, amit nagyon sajnálok. De hát ez van.
- Sajnálom, de nekem lassan mennem kell – mondja félszegen, mikor már ismét a szobámban vagyunk.
- Persze, semmi gond. Kikísérlek – pattanok fel rögtön. A kerítésig kísérem, ahol megállunk.
- Köszönöm ezt a mai napot. Igazán jól éreztem magam – mondja szégyenlősen mosolyogva, mire szélesen elvigyorodom.
- Ez volt a cél – nevetek fel. - Holnap is ráérsz? – kérdem lelkesen, mire a hajába túr.
- Holnap... holnap jön haza apám Nepálból. Tudod, nagyon rég nem láttam, úgyhogy szeretnék vele egy kis időt tölteni – ezt szomorúan hallom, de megértem. Természetes, hogy szeretne az apjával lenni.
- Értem, persze – bólintok megértően, mire huncutul rám mosolyog.
- De a hétvégén szabad vagyok – mondja mosolyogva, mire egyből jobban érzem. Ő meg felkuncog.
- Elmehetnénk mondjuk strandra, mit szólsz? – kérdem izgatottan, mire Adam lelkesen bólogat.
- Az nagyszerű lenne! Mondjuk szombaton reggel? – ajánlja rögtön, mire le is csapok az ajánlatra.
- Tökéletes! Mondjuk 10 órakor, az úgy rendben van? – kérdem, mire bólint.
- Akkor szombaton... – mondja tétován, egyik lábáról a másikra állva, majd búcsúzni kezd. - Hát akkor... szia... – int végül, és elindul. Ekkor kapok észbe, hogy mit is akart. Én szamár!
- Adam, várj! – kiáltok utána, majd utána szaladok. Ő megáll, és bevár, majd együtt indulunk el hozzájuk. Közben kezemet a derekára fonom, és magamhoz húzom, ő pedig a fejét nekem dönti.
Még jó, hogy sötét van, és senki sem jár az utcán. Megállunk, és rámosolygok, majd lassan megcsókolom. Adam lehunyja a szemét, és halkan sóhajt. Először csak lágyan simogatom ajkait, majd bebocsátást kérek a szájába, amit meg is kapok. Adam reszketeg sóhajjal engedi be kutató nyelvem. Mélyítem a csókot, izgató táncra hívva nyelvét, miközben ő bátortalanul viszonozza a csókot. Megérzem ujjait a hajamban, ahogy tincseimbe túr, miközben a mellkasomnak simul.
Percekkel később a levegőhiány miatt kell elválnunk. Mindketten pihegünk, Adam pedig csillogó szemekkel néz fel rám.
- Mi lenne, ha... ha hazakísérnélek? – kérdem végül, mire Adam szemei felcsillannak.
- Az nagyon jó lenne! – sóhajtja.
Boldogan engedem el, majd rohanok vissza a házba a dzsekimért. Már hűvös van odakinn. Aztán, mikor visszaérek, lassan indulunk egy egymás mellett. Adam a kezét az enyémbe csúsztatja, összefűzi az ujjainkat, miközben aprón mosolyog. Meglepetten pillantok rá, de aztán megszorítom a kezét. Én is kedvelem őt.
Lassan elindulunk egymás mellett, én pedig apró mosollyal csúsztatom kezem az övébe, s fűzöm össze ujjainkat. Meglepetten pillant rám, de aztán megszorítja a kezem. Végül lassan elérünk hozzájuk, és megállunk a kapu előtt.
- Köszönöm, hogy haza kísértél – fordul felém boldog mosollyal.
- Igazán nincs mit – mosolygok le rá.
Adam körbepillant, majd hirtelen behúz a kapualjba, és hátát a falnak támasztja, majd átkarolja a derekamat. Meglepetten nézek rá, nem tudom, mit akar.
- Csináljuk úgy, mint az igazi szerelmesek –kuncog rám elpirulva, én pedig azonnal fogom az adást.
Először meglepetten nézek rá, majd kuncogva borzolok a tincseibe, és húzom magamhoz egy újabb, szenvedélyes csókra.
Percekig csókolózunk, mígnem kifulladva szakadunk el egymástól, és levegő után kapkodva nézük egymás szemébe. Végigsimítok Adam arcán, és egy lágy csókot nyomok az ajkaira, majd elengedem.
– Be kéne menned – mondom. – Kezd hűvös lenni, nem akarom, hogy megfázz.
– Igen… igazad van – mondja halkan, és elpirulva. – Én… köszönöm, hogy meghívtál, és hazakísértél. Majd… majd szombaton találkozunk.
– Igen – bólintok, és nézem, ahogy a kaput nyitja. – Jó éjt! – mondom.
– Neked is! – integet vissza, majd megvárom, míg bemegy a házba. Csak azután indulok én is hazafelé.
~*~
Szombatig rettenetesen lassan telik az idő, pedig Benji állandóan fel van dobva, hogy megyünk a strandra. De Adam nélkül még így sem olyan jó. Az időmet Benjivel, Tappanccsal és a rajzaimmal töltöm. Muszáj rajzolnom, mert különben kiesek a gyakorlatból, és szeptemberben megint itt a suli. Benji állandóan ott téblábol, és megjegyzéseket fűz a rajzaimhoz. Ő az én igazi kritikusom. Kár, hogy anyáék egész hónapban nincsenek itthon. Anya Milánóban van egy divatbemutatón, és az ahhoz kapcsolódó rendezvénysorozaton, apa pedig Angliában van üzletkötés miatt. Hiányoznak, de hát ez van. Itt van nekünk Maria, és itt vagyunk mi egymásnak.
Végre eljön a szombat, és Benjivel alig lehet bírni, míg oda nem érünk a strandhoz. Adam már ott vár minket széles mosollyal, és mikor odaérünk, a nyakamba ugrik. Benji meg csak nevet. Kis kópé.
– Szia! – mondom nevetve. – Mi az, ennyire hiányoztam volna? – kérdem, miközben megborzolom a haját. Túl sok az ember, nem merem megcsókolni.
– Szia! – köszön Benji is.
– Sziasztok! – mondja Adam, majd rám néz. – Nem, egy cseppet sem hiányoztál – kuncog, majd elpirul.
– Látom – emelem meg a szemöldököm. – Totál életúntnak tűnsz. Na, menjünk, mert Benji alig bír magával.
– Menjünk már! – rángat az öcsém. – Fürdeni akarok, csúszdázni és fagyit enni, meg…
– Jól van na, megyünk! – intem le. – Ne húzz már!
Adam csak kuncog mellettünk, szemmel láthatóan élvezi a helyzetet. Jegyet váltunk, majd bemegyünk, és az első dolgunk egy szekrénykét bérelni, ahová a cuccainkat tehetjük. Nem akarjuk, hogy ellopják őket. A kulcsot a nyakamba akasztom, majd elindulunk egy jó helyet keresni. Még csak tíz óra múlt, de a meleg miatt máris sokan vannak, így nem könnyű jó helyet találni.
Végül az egyik nagymedence mellett találunk helyet, ami nincs messze a csomagmegőrzőtől sem. Benji tud úszni, én tanítottam meg, így nem kell félnem, hogy megfullad. Leterítjük a plédet, majd Benji már indul is a medence felé, ahová mi is fele tartunk. A víz nem olyan mély, lehet itt bohóckodni, úszni, játszani. Alig érek be, egy hatalmas adag vizet kapok az arcomba, mire prüszkölni kezdek, az öcsém meg hangosan kacag.
– Na, megállj csak! – mondom tréfásan, és visszafröcskölöm.
Hamarosan Adam is beszáll, majd hamarosan nagy játékba kezdünk. Hoztam labdát is, szóval még azzal is tudunk játszani, meg elhoztam Benji kedvenc nagy krokodilját, amin lehet lebegni a víz felszínén. Bár, azt még fel kell fújni.
– Én majd idehozom – mondja Benji, és már szalad is.
– Ne maradj sokáig! – mondom hangosan, ő meg bólint.
– Nem lesz baja? – kérdi Adam.
– Nem lesz – rázom a fejem. – Lehet, hogy… szóval tudod, milyen… de megbízható kölyök.
Adam bólint, én azonban picit aggódom, mint mindig, amikor Benji egyedül megy valahová. Pedig szófogadó fiú, de hát az agya mint egy kisgyereké, ha meglát valami érdekeset, az eltereli a figyelmét.
Pár perc telik el, majd még egy kis idő, és kezdek pánikba esni. Benji nem jön vissza. Adam is látja, hogy aggódom, így kimászunk a medencéből, és elindulunk vissza a helyünkre. Ám Benji nincs a helyünkön, és a krokodilt sem látom.
– Benji! – kiabálom hangosan, de semmi válasz. A közelünkben pedig senki sincs. – Benji!
– Ne aggódj, talán csak meg akar tréfálni – mondja Adam, de látom, hogy aggódik. – Én elmegyek, és bemondatom a hangosbemondón, te meg nézd meg a környéken, hogy hol lehet.
– Rendben – bólintok idegesen, és nézem, ahogy Adam elrohan.
Nagyon ideges vagyok. Mi van, ha baja esett, vagy elrabolták? Olyan kis naiv tud lenni néha. Miért is engedtem el egyedül? Nem vigyáztam rá eléggé, pedig rám van bízva. Aggódva indulok el megkeresni, de fogalmam sincs, hol lehet. Nagy a strand.
|
| vicii | 2012. 07. 06. 18:34:54 | #22003 |
Karakter: Adam Engelt
Megjegyzés: (Juliennek)
- Jól van, jól van, felfogtam.- nevet jókedvűen, majd magához húz. - De ezért még számolunk. Meg veled is, öcsi!- pillant a vigyorgó Benjire. - Jaj lesz ám nektek!- próbál fenyegetőzni, de ugyan... mi ketten vagyunk... hehe...
- Nem félek tőled!- kacag fel Benji. - Sosem bántasz. Úgysem mernéd.- csúfolódik, Julien pedig megforgatja a szemeit. Összenézünk, sejtem, mi járhat a fejében, így hát ketten kezdjük kergetni Benjit, aki élvezettel sikoltozva iramodik meg. Sokáig kergetőzünk, de csak nem tudjuk elkapni a kis kópét. Gyors, mint a villám, mit ne mondjak...
A végén inkább feladjuk, és lihegve, fáradtan terülünk ki a pléden. Annyira csodálatos ez a nap...
De mint mindennek, ennek is vége szakad egyszer. Délután öt óra, mire csomagolni kezdünk és hazaindulunk.
- Adam, nem akarsz nálunk vacsorázni?- kérdi aztán Julien, mikor kiértünk a parkból. - A szüleim ugyan nincsenek otthon, de Maria a szakácsnőnk biztosan készít neked is vacsit.
- Csak ha nem zavarok.- mondom zavartan. - Nem szeretnék alkalmatlankodni.
- Nem zavarsz, egyáltalán. Legalább bemutathatlak Tappancsnak, a nyulamnak.- mosolyog rám Julien.
- Gyere!- kezd kérlelni Benji is, a karomba kapaszkodva. - Naaaaaaa, légyszi!
- Ha már ennyire kéritek, nem mondhatok nemet.- kuncogok fel, mire Benji vidáman átöleli a derekam. - Főleg a kicsi miatt nem.
- Szóval a nagy már nem is számít, mi?- durcizik Julien. Felkuncogok, majd hármasban indulunk meg. Bő fél óra séta után el is érkezünk egy hatalmas házhoz. Mit ház, ez már egy miniatűr palota! Teljesen ledöbbenek, főleg, mikor bentről is megszemlélhetem. Hűha, még sosem jártam ilyen helyen... minden annyira csodás...
- Megjöttetek? Jó volt a piknik?- jelenik meg egy szimpatikus hölgy is. - Ő kicsoda?
- Ő itt Adam Engelt.- mutat be Julien. - Ő az én...
- A barátja.- vág közbe Benji huncut mosollyal. - Szerelmes belé. Még pusziszkodtak is.- újságolja Benji széles vigyorral, én pedig fülig vörösödöm.
- Isten hozott, Adam, és érezd jól magad. Az én nevem Maria.- mosolyog rám kedvesen a hölgy, majd kezet nyújt.
- Köszönöm szépen, és örvendek a találkozásnak!- mosolygok rá megrázva a kezét. Milyen kedves hölgy... még az sem zavarja, szóval... az sem zavarja, hogy más vagyok.
Lasagna lesz a vacsora, amit én is nagyon szeretek. Felmegyünk Julien szobájába, és amint belépünk, egy édes nyuszi ugrál elénk. Nahát, szóval ő Tappancs. A két lábára áll, úgy kéri a sárgarépát, amit Julien hozott neki.
- Ő Tappancs.- mutatja be a nyuszit, miközben megeteti.
- Nagyon édes.- mosolygok. - Meg szabad simogatni?
- Persze.- bólint, én pedig megsimogatom a nyúl puha, selymes bundáját. Benji nagy zsivajjal rávetődik Julien ágyára, az említett pedig leül mellém a földre. Nagyon jól elvagyunk, majd Maria kiált fel nekünk, hogy kész a vacsora.
Maria valami csodásan főz, nem győzöm dicsérni a főztjét. Istenien telik a vacsora, rengeteget nevetünk és beszélgetünk közben. De mint mindennek, sajnos ennek is vége szakad.
- Sajnálom, de nekem lassan mennem kell.- mondom aztán félszegen, mikor már ismét Julien szobájában beszélgetünk. Semmi kedvem menni, de még gyakorolnom kellene, meg hát ezernyi feladat vár még rám...
- Persze, semmi gond. Kikísérlek.- pattan fel rögtön Julien. Egészen a kerítésig velem jön, ahol aztán tétován állok meg vele szemben.
- Köszönöm ezt a mai napot. Igazán jól éreztem magam.- mondom szégyenlősen mosolyogva, mire szélesen elvigyorodik.
- Ez volt a cél.- nevet. - Holnap is ráérsz?- kérdi lelkesen, mire zavartan a hajamba túrok.
- Holnap... holnap jön haza apám Nepálból. Tudod, nagyon rég nem láttam, úgyhogy szeretnék vele egy kis időt tölteni.- mondom halkan, mire láthatóan elkomorul az arca, de mosollyal próbálja leplezni.
- Értem, persze.- bólint megértően. Huncut mosollyal nézek fel rá.
- De a hétvégén szabad vagyok.- mondom mosolyogva, az arca pedig szinte felragyog. Felkuncogok a reakcióján.
- Elmehetnénk mondjuk strandra, mit szólsz?-kérdi rögtön izgatottan, én pedig mosolyogva bólintok.
- Az nagyszerű lenne! Mondjuk szombaton reggel?- ajánlkozom rögtön, Julien pedig azonnal lecsap az ajánlatra.
- Tökéletes! Mondjuk 10 órakor, az úgy rendben van?- kérdésére csak bólintok.
- Akkor szombaton...- mondom tétován, egyik lábamról a másikra állva. Igazából várok, de csak nem akar megtörténni, amire annyira számítok, így hát kissé kelletlenül, de búcsúzni kezdek... - Hát akkor... szia...- intek végül, és tétován megindulok, kissé talán csalódottan.
- Adam, várj!- kiált utánam Julien feleszmélve, mikor már tettem pár lépést. Azonnal megtorpanok, reménykedve nézek vissza, és szerencsére nem marad el, amiért annyira epekedtem. Hozzám szökkenve kezeit a derekam köré fonja és finoman magához út, én pedig csillogó szemekkel karolom át a nyakát, izgatottságtól kipirult arccal.
Rám mosolyog, majd lassan a számra simítja az övét. Lehunyt szemekkel adom meg magam neki, halkan sóhajtva. Először csak lágyan cirógat, majd nyelvét futtatja végig ajkaimon.. reszketeg sóhajjal adok neki bebocsátást. Elmélyíti a csókot, izgató táncra hívva az én nyelvemet is, én pedig bátortalanul viszonzom az édes csókot. Közben nem tudom legyőzni a kényszert, kábultan selymes hajába túrok, miközben még jobban mellkasához simulok...
Percekig faljuk egymást, végül a levegőhiány vet véget az édes, forró csóknak. Elpirulva, pihegve pillantok fel rá, Julien pedig szélesen elmosolyodik.
- Mi lenne, ha... ha hazakísérnélek?- kérdi végül, nekem pedig felcsillannak a szemeim.
- Az nagyon jó lenne!- sóhajtom. Boldogan elvigyorodik, majd kibontakozik az ölelésemből és futva siet vissza a házba. Tétován várom meg. Néhány perc múlva aztán lelkesen újra előtűnik, immáron kabátot húzva a hideg ellen, és mellém lép.
Lassan elindulunk egymás mellett, én pedig apró mosollyal csúsztatom kezem az övébe, s fűzöm össze ujjainkat. Meglepetten pillant rám, de aztán megszorítja a kezem.
Most este van, kevesen járnak az utcán, úgysem lát minket senki, szóval miért ne foghatnám a kezét? Ha már egyszer úgyis együtt járunk, vagy mi a szösz...
Kényelmes tempóban sétálunk, közben mindenféle butaságról beszélgetünk. Nagyszerűen elmúlatjuk az időt, szinte elrepül az a fél óra, amíg elérünk hozzám.
A kapuban aztán tétován állunk meg.
- Köszönöm, hogy haza kísértél.- mondom boldog mosollyal.
- Igazán nincs mit.- mosolyog le rám. Körbepillantok, aztán egészen jó ötletem támad. Kézen fogva behúzom a kapualjba, távol a kíváncsi tekintetek elől. Hátammal a hideg fémhez simulok, majd derekát átkarolva közelebb húzom magamhoz a meglepett Julient.
- Csináljuk úgy, mint az igazi szerelmesek.- kuncogok kipirult arccal. Tisztára, mint a romantikus filmekben! Még a magas kapu is végig van futtatva rózsával, ami épp most virágzik, így bódító édes illat lengi be a levegőt.
Először meglepetten néz rám, majd kuncogva simul hozzám. A hajamba túr, majd lassan hajol hozzám egy újabb csókra, én pedig sóhajtva viszonzom...
|
| Andro | 2012. 06. 05. 13:18:43 | #21350 |
Karakter: Julien Daniels
Megjegyzés: (Adamnek)
– Nagyszerű! Imádok piknikezni! – rikkantja Adam, mire megkönnyebbültem mosolyodom el, majd elindulunk a park belseje felé. Benji közben nevetve próbál megfogni egy mókust, de az állat jóval gyorsabb nála.
– Milyen volt a napod? – kérdem figyelmesen, miközben fél szemmel az öcsémet figyelem.
– Nagyszerű volt! Beszéltem a tanárommal a múltkori koncertről, és azt mondta, hogy egy neves lap még kritikát is közölt le rólam! – mesél Julien izgatottan, mire szélesen elmosolyodom. El tudom képzelni, milyen lelkes, és ez jó hír.
– Ez fantasztikus!
– Igen, az! Ezek után több hasonló koncertre is számíthatok majd! Ha elég jól játszom ki a lapjaimat, már most bebiztosíthatom a helyem egy orchestránál! Elégedettebb nem is lehetnék – teszi csípőre a kezét, mire nevetve borzolok bele a hajába. Julien meg kiölti rám a nyelvét.
Julien kézenfogja Benjit, hogy segítsen neki a megfelelő hely kiválasztásában. A harmadik hely végül megtetszik Benjinek, így megállunk, és leterítem a plédet. Benji egyből a közepére ugrik, mi pedig Adammel megfogjuk a pléd két szélét, és fellendítjük. Benji hangosan kacagva élvezi a mókát.
Aztán szépen lepakolunk, és megebédelünk. Szendvicseket készítettem, amiből hála égnek nem sok marad az étkezés végére. Adam az ebéd végeztével sóhajtva terül el a pléden, kezeit a feje alá téve bámulja a fák lombjait. Én is mellé telepedek, mire Adam közelebb húzódik hozzá. Összemosolygunk. Olyan jó vele, mint eddig még senkivel sem. Boldog vagyok.
– Kár, hogy nem találkoztunk előbb – sóhajtja halkan, majd közelebb húzódik hozzám, fejét a vállamon nyugtatva, egyik kezét pedig a mellkasomon.
Átkarolom a derekát, és finoman cirógatom a hátát, majd az oldalát, majd hirtelen nevetve tol el magától. Felvonom a szemöldököm, nem értem, mi baja lehet, nem tettem semmit. Adam elpirul, majd elfordítja a fejét.
– Bocs. Csikis vagyok – vonja meg a vállát, mire gonoszul elvigyorodom.
Hanyatt döntöm a pléden, és csikizni kezdem, mire Adam hangosan kacagav próbál engem eltolni magától. Pár perccel később Adamnak a könnyei is kicsordulnak, mindenfélét ígérget, mire végre megkegyelmezek neki.
Pihegve, kipirult arccal fekszik a pléden, én pedig mosolyogva hajolok hozzá, hogy ajkaimat ajkaihoz érinthessem. Adam kipirult arccal hunyja le a szemeit. Lassan, lágyan csókolom, ő pedig viszonozza. Kissé sután ugyan, de odaadóan és buzgóan. Átkarolja a nyakam, és teljesen belemerülünk a csókba.
Benji felkuncog mellettünk, mire zavartan távolodom el Adamtől. Vörösen ülünk fel mindketten a pléden.
– Julien szereti Adamet! - kezdi kántálni, amire persze vörösödve próbálom leállítani. Julien persze felnevet.
– Na jó, rólam kiderült, hogy csikis vagyok. És te az vagy, Julien? – kérdi felvont szemöldökkel, mire elsápadok.
– Julien is nagyon csikis! - rikkantja Benji.
Együttes erővel tepernek le, és kezdenek el csikizni, és nem tudok szabadulni tőlük. Tehetetlenül vergődöm a kezeik között, míg végül megkönyörülnek rajtam. Adam keresztbefont karral ül le mellém.
– Ez volt a bosszú – közli velem pajkosan.
– Jól van, jól van, felfogtam – nevetek, és magamhoz húzom Adamet. – De ezért még számolunk. Meg veled is, öcsi! – címezem Benjinek. – Jaj lesz ám nektek! – próbálok fenyegető lenni, de nem jön össze a dolog.
– Nem félek tőled – nevet Benji. – Sosem bántasz. Úgysem mérnéd – csúfolódik.
Megforgatom a szemeimet, de nem engedem el Adamet. Pajkosan összenézünk, majd felállunk, és elindulunk Benji felé. Öcsém, amint megsejti, mit akarunk, elkezd futni, mi meg utána. Egy jó ideig kergetőzünk, mígnem kimerülten dőlünk le a plédre, és csak nevetünk. Előkerül némi hideg üdítő is, ami jót tesz a sok rohangálás után. Hihetetlen, hogy Benji milyen gyors.
~*~
Jó sokáig maradunk, már majdnem öt óra van, mire összecsomagolunk, és elindulunk hazafelé. Jó volt ez a nap.
– Adam, nem akarsz nálunk vacsorázni? – kérdem hirtelen. – A szüleim ugyan nincsenek otthon, de Maria a szakácsnőnk biztosan készít neked is vacsit.
– Csak ha nem zavarok – mondja Adam. – Nem szeretnék alkalmatlankodni.
– Nem zavarsz, egyáltalán. Legalább bemutathatlak Tappancsnak, a nyulamnak – mosolygok rá.
– Gyere! – kapaszkodik bele Benji is. – Naaaaaaaaa, légyszi! – néz rá kérlelően.
– Ha már ennyire kértitek, nem mondhatok nemet – nevet Adam, mire Benji megöleli. – Főleg a kicsi miatt nem.
– Szóval a nagy már nem is számít, mi? – húzom fel az orrom játékosan.
Adam felnevet, érti a mókát, így hármasban indulunk el hozzánk. Remélem, tetszeni fog neki a házunk. Anyáék üzleti úton vannak, és csak a jövő hét végén jönnek haza, ha minden igaz. De sosem bánják, ha elhívok valakit hozzánk, bár igaz, eddig nem sok ember fordult meg nálunk, jórészt azért, mert nem tudták elviselni az öcsémet. De az ilyen emberek sosem érdekeltek igazán.
Jó fél órás séta után érkezünk meg hozzánk. Adam elképed a házunk méretei láttán, mert valljuk be, nem valami kis vityillóban lakunk. Mikor belépünk, körbenéz, és szintén elképed, de úgy látom, tetszik neki a hely. Maria azonnal megjelenik.
– Megjöttetek? Jó volt a piknik? – kérdi. – Ő kicsoda.
– Ő itt Adam Engelt – mutatom be. – Ő az én…
– A barátja – kotyog közbe Benji. – Szerelmes belé. Még pusziszkodtak is
– Isten hozott, Adam, és érezd jól magad. Az én nevem Maria – nyújt kezet Maria.
– Köszönöm szépen, és örvendek a találkozásnak! – viszonozza Adam a kézfogást.
Hála égnek, Maria nem az a fajta ember, aki elítél valakit, mert más a szexuális beállítottsága. Ő mindenkivel kedves, mindenkit egyformán kezel, akár hetero, akár meleg, akármi.
Kiderül, hogy lasagna lesz vacsorára, amit mint kiderül, Adam is imád. Felmegyünk a szobámba, és viszek fel Tappancsnak némi sárgarépát, hadd rágcsáljon ő is. A nyuszim már nagyon vár, amint belépek, már ugrál is elém, és a két hátsó lábára állva kunyizza a nálam levő finomságot.
– Ő Tappancs – mutatom be a nyulat, miközben odaadom neki a répát.
– Nagyon édes – mondja Adam. – Meg szabad simogatni?
– Persze – bólintok, mire a fiú megsimogatja az állatka puha bundáját.
Tappancs nem fél az idegenektől, vagy inkább csak megérzi, hogy Adam nem akarja bántani. Benji az ágyamra fekszik, én pedig csak ülök Adam mellett. Most minden olyan jó. Csak akkor ocsúdunk fel, amikor Maria vacsorához hív minket.
|
| vicii | 2012. 05. 21. 14:09:53 | #21078 |
Karakter: Adam Engelt
Megjegyzés: (Juliennek)
Kérdésemre döbbent arcot vág, én pedig zavartan a földet kémlelem. Talán mégsem kellett volna megkérdeznem tőle... talán csak félreértelmeztem a jeleket, és egyszerűen csak barátkozni akart. Csak remélni tudom, hogy nem rontottam el a kettőnk közti kapcsolatot...
Tétován áll egyik lábáról a másikra, én pedig bizonytalanul nézek a szemeibe. Bárhogy is, az időt nem lehet visszapörgetni, ezért csak remélem a legjobbakat.
Végül erőt vesz magán, megfogja a vállaimat és hozzám hajol, egészen közel, szinte érzem a leheletének forróságát a bőrömön.
- Nagyon is.- súgja a szemeimbe nézve, majd legyőzi a maradék távolságot kettőnk között és ajkaimra tapad. Döbbenten kamillázok csak, de aztán valami furcsa, meleg érzés önt el, megnyugodva lehunyom a szemeimet és bizonytalanul viszonzom a csókot. Nem sokszor csókolóztam még, és valószínűleg elég béna is vagyok, de... most még ez sem tud érdekelni.
Örülök.
Julien egy nagyon rendes srác. Kedves, jóképű és intelligens. Én... kedvelem őt, jobban, mint egy barátot kellene... de egyenlőre nem tudom, mit érzek. Nem voltam még szerelmes, ezért nem tudom, milyen is az... csak azt tudom, hogy szeretnék még vele találkozni és szeretném, ha újra megcsókolna.
Végül átölelem a derekát, hogy még közelebb kerüljünk egymáshoz, ő pedig válaszul átkarolja a nyakam és beletúr a hajamba. Ahogy ujjai a fejbőrömhöz érnek, megborzongok.
De minden jónak vége szakad egyszer, a levegőhiány miatt kénytelenek vagyunk elválni egymástól. Kipirult arccal, pihegve pillantok fel jóképű arcára.
- Gyönyörű vagy, Adam.- súgja halkan, lágyan végigsimítva az arcomon, én pedig megremegek. Még soha senki nem mondott nekem ilyet... - És nagyon is vonzó, higgy nekem.
- Julien...- suttogom, de nem tudom, mit mondhatnék, így csak fejem a mellkasának döntöm és lehunyt szemekkel engedem, hogy elárasszanak az érzések. El akarom mondani neki, mennyire boldog vagyok, hogy ezt mondja, és hogy mennyire új ez nekem, és hogy ő az első srác, aki megcsókolt, meg hogy mennyire kedvelem... de egyszerűen képtelen vagyok megfogalmazni mindezt.
Végül aztán nagy levegőt veszek, még sem álldogállhatunk itt egészen hajnalig.
- Be... be kéne mennem...- nyögöm ki végül. - Ha sokáig vagyunk itt kinn, még... meglátnak és...
- Tudom.- mondja bólintva, majd lassan elenged, én pedig felpillantok rá. - Holnap találkozunk, gyönyörűm. Mondjuk tízkor a Central Parknál, jó?- kérdi, majd puszit nyom az arcomra. Megbűvölten bólintok. Tehetnék egyáltalán mást? - Aludj jól!
- Te... te is...- nyögöm, majd sietve előkeresme a kulcsaimat a zsebem mélyéről, de a kezem annyira remeg még az elmúlt dolgok izgalma miatt, hogy kis híján elejtem. Még a zárba is alig tudom beilleszteni a kis fémdarabot. Julien végignézi a szerencsétlenkedésem, nekem pedig lassan már a füleim is égnek, annyira zavarban vagyok. Majd még egyszer utoljára rápillantok, végül beteszem magam után az ajtót és reszketeg sóhajjal döntöm neki a hátam. Ez most... annyira...
Nem is tudom milyen volt... de határozottan pozitív...
Este mosollyal az arcomon alszom el.
*
Reggel izgatottan kezdek készülni a mai találkánk miatt. Felveszek egy sima fekete nadrágot meg egy zöld hosszú ujjút, a fejemre húzom a fejhallgatómat és indulok is. Az úton Bachot hallgatok, a lágy dallamok tökéletesen kifejezik a jelenlegi érzéseimet.
Indulás előtt még beszéltem a tanárommal. Azt mondta, annyira jól sikerült a múltkori hangverseny, hogy az egyik neves lap még kritikát is írt rólam. Számíthatok a közeljövőben néhány felkérésre. Ennél jobban tényleg nem indulhatna ez a nap.
Kicsit késve érkezek a találkánkra, de mikor meglátom a távolban a két alakot, elmosolyodom. Julien most zöld pólót vett fel, egészen olyan árnyalatút, mint az én felsőm. Vajon szándékosan csinálta vagy csak véletlen volt? Benji pedig egész izgatottan ácsorog mellette.
Fejhallgatómat levéve állok meg előttük.
- Szia!- mosolyog rám Julien, majd kapok egy puszit is az arcomra. - Örülök, hogy eljöttél.
- Szia!- rikkantja Benji is, majd lendületesen átöleli a derekam, én pedig megszeppenten ölelem vissza. Micsoda kellemes meglepetés!
- Ugye nem baj, hogy őt is hoztam?- kérdi Julien aggódva. - Nem szívesen hagytam volna otthon.
- Egyáltalán nem baj.- rázom meg a fejem nevetve, ugyan, ezt a kis kópét bármikor szívesen látom. - És, hová megyünk?- kérdem kíváncsian, majd megakad a tekintetem azon a rengeteg holmin, amit Julien tartogat. - Mik ezek a holmik nálad?
- Mit szólnál, ha piknikeznénk egyet?- kérdi óvatosan, én pedig szélesen elvigyorodom.
- Nagyszerű! Imádok piknikezni!- rikkantom, ezzel megkönnyebbült mosolyt varázsolva az arcára. Megindulunk a park belseje felé, és miközben Benji vigyorogva megpróbál megfogni egy mókust, mi addig beszélgetünk.
- Milyen volt a napod?- kérdi Julien figyelmesen, én pedig lelkesen kezdek mesélni.
- Nagyszerű volt! Beszéltem a tanárommal a múltkori koncertről, és azt mondta, hogy egy neves lap még kritikát is közölt le rólam!- mesélem izgatottan, egészen kipirult arccal, ő pedig mosolyogva hallgat.
- Ez fantasztikus!
- Igen, az! Ezek után több hasonló koncertre is számíthatok majd! Ha elég jól játszom ki a lapjaimat, már most bebiztosíthatom a helyem egy orchestránál! Elégedettebb nem is lehetnék.- teszem csípőre a kezeimet egy jóllakott óvodás vigyorával. Julien csak nevetve borzol a hajamba, bosszúból pedig kiöltöm rá a nyelvem.
Aztán kézenfogom Benjit, hogy segítsen egy megfelelő helyet találni a piknik színhelyének. Lelkesen kezd mutogatni, többször körbefutjuk a helyet, mígnem a harmadik hely végre megtetszik neki. Julien rögtön nekiáll leteríteni a plédet, de nekem jobb ötletem akad. Benji fülébe súgok, aki rögtön a pléd közepére ugrik, aztán elkapom a másik két sarkát és Juliennel kicsit fellendítjük. Benji pedig hangosan kacagva élvezi.
Aztán szépen lepakolunk és megebédelünk. Julien szendvicseket készített, amikből nem sok marad. Élvezem ezt a napot, annyira békés. Idekint a természetben, hallgatva a madárcsicsergést, élvezve a nap sugarait... jobb nem is lehetne.
Aztán sóhajtva terülök el a pléden, kezeimet a fejem alá téve bámulom a lombokat.
Julien is letelepedik mellém, én pedig közelebb húzódok hozzá. Összemosolygunk.
- Kár, hogy nem találkoztunk előbb.- sóhajtom halkan, és mivel most úgysincs senki a környéken, ezért az oldalához simulok, a fejemet a vállán nyugtatva, egyik kezemet pedig a mellkasán.
Milyen jó is lett volna... mióta összefutottam Juliennel, nem érzem magam annyira borzalmasan egyedül. Mikor anya meghalt... apa a munkájába menekült és jóformán magamra hagyott. Néha jár csak haza... nem is tudom, mikor voltunk utoljára együtt valahol.
Tehernek éreztem az időt. A barátaim távolságtartóak lettek, én pedig egyedül maradtam.
De mióta Ő itt van, folyton mosolygok, és folyton valami fura, kellemes bizsergést érzek a mellkasomban. És ez tetszik.
Átkarolja a derekam, finoman cirógatva a hátam, majd az oldalam, és mikor egy érzékeny ponthoz ér, felnevetve tolom el magamtól. Felvont szemöldökkel néz rá, de csak elpirulva fordítom el a fejem.
- Bocs. Csikis vagyok.- vonom meg a vállam. Nálam csikisebb ember talán nem is létezik a földön. Persze Julien erre gonoszul elmosolyodik, majd hanyatt dönt a pléden és csikálni kezd, én pedig hangosan kacagva próbálom eltolni magamtól. Pár perc múlva már a könnyeim is kicsordul, mindenfélét ígérgetek neki, mígnem végre megkegyelmez rajtam.
Pihegve, kipirult arccal fekszem a pléden, ő pedig mosolyogva hajol hozzám, hogy aztán ajkait az enyémre simítsa, én pedig hevesen dobogó szívvel hunyom le a szemeimet. Lassan, lágyan csókol, én pedig megpróbálom visznozni. Kicsit sután ugyan, de annál odaadóbban. A nyakát is átkarolom közben...
Aztán Benji felkuncog mellettünk, Julien pedig zavartan távolodik el tőlem. Vörösödve ülök fel a pléden.
- Julien szereti Adamet!- kezdi kántálni, amire persze Julien vörösödve próbálja leállítani. Hangosan felkacagok rajtuk, de aztán gonosz ötletem támad.
- Na jó, rólam kiderült, hogy csikis vagyok. És te az vagy, Julien?- kérdem felvont szemöldökkel. Lesápad.
- Julien is nagyon csikis!- rikkantja Benji.
Együtt vetjük rá magunkat, esélye sincs. Benjivel ketten kezdjük csikizni, hosszú perceken át, ő pedig tehetetlenül vergődik a kezeink alatt. Mikor már eleget kínoztuk, elégedetten fonom keresztbe a karjaimat.
- Ez volt a bosszú.- közlöm vele pajkosan.
Szerkesztve vicii által @ 2012. 05. 21. 14:23:45
|
| Andro | 2012. 04. 18. 13:17:51 | #20517 |
Karakter: Julien Daniels
Megjegyzés: (Adamnek)
Érzem, hogy megborzolja a fejem, én meg döbbenten nézek fel rá. Adam mosolyog, pedig a mostani szituáción nincs semmi mosolyognivaló.
– Hülye vagy – jelenti ki egyszerűen, majd felnevet, én meg nem tudom, mit gondoljak. - Megvédted az öcsédet, és megvédtél engem is azokkal a bunkókkal szemben. Becsüllek ezért – mondja halk, őszinte hangon.
– Tényleg? – kérdem hitetlenkedve, mire leül, és hátradől a padon. Még soha senki nem mondott nekem ilyesmit. A többség, amikor megtudták, hogy az öcsém ilyen, undorodva hagytak el, és többé felém sem néztek. Adam annyira más.
– Igen. Nem hagytad, hogy a porba tiporják a becsületedet. És ez tetszik. És egyáltalán nem rontottad el az esténket – mondja, majd felpattan és megfogja a kezem, majd húzni kezd maga után.
– Most hova megyünk? – kérdem döbbenten.
– Majd meglátod! – kacsint rám, miközben szlalomozunk az emberek között. Fogalmam sincs, mit akar most tenni, de ráhagyom. Ennél rosszabb már úgysem jöhet.
~*~
Egy paintball pályán lyukadunk ki, ahol Adam mindkettőnket befizet. Beöltözünk, majd a felszereléssel Adam belökdös a pályára, ahol kiskölykök rohangálnak, és mindenre lőnek, ami mozog. Én úgy meg vagyok szeppenve, hogy nem is tudom, mit csináljak. De csak addig, míg Adam el nem lő a fejem mellett egy lövedéket. Erre már észbe kapok, és hatalmas vigyorral szállok be a játékba. Hamarosan sikerül tetőtől talpig festékesnek lennünk, de csak jó másfél óra elteltével végzünk egymással. Addigra sajog minden tagunk, és a rekeszizmunk is, ellőttük az összes municiónkat, és ideje elmenni lefürdeni, majd visszaöltözni. Adamnek igaza volt, kiváló mulatság volt, kár lett volna kihagyni, és hazamenni.
– Húú… ez nem volt semmi – mondom még mindig vigyorogva, mire Adam felnevet.
– Nem bizony. A kissrácok alaposan ellátták a bajunkat! – mondja nyögve az oldalát tapogatva. Nekem is van pár harci sérülésem, de ki lehet bírni.
Végül egy kávézóban kötünk ki, ahol végre lazíthatunk.
– Azt hiszem, holnapra be fog lilulni a hátsóm… - közli Adam fájdalmas grimasszal.
Kárörvendően rávigyorgok, mire kiölti a nyelvét, és mindketten felnevetünk. Tényleg jól éreztem magam. Sajnos Benji miatt nem mehetünk ilyen helyre.
– Lassan már fáj a nevetés… - mondom a hasam simogatva.
– Úgy kell neked! – vigyorog rám, mire megbököm a vállát. Erre fájdalmasan felnyög.
– Naa, ez fájt! – simítja végig a karját, mire rámosolygok.
– Köszönöm. Nagyon jól éreztem magam – mondom mosolyogva.
– Ne köszönd, én is jól mulattam – hagyja rám, de látom, hogy örül annak, hogy öülök.
Végül rendelünk inni, és miközben iszogatunk, beszélgetünk is. Kellemes az este, jól érzem magam Adammel, és szeretném még látni. Olyan kedves fiú, olyan különleges, mint eddig még senki, akivel találkoztam.
– Holnap is találkozunk? – kérdi lelkesen, mire felnevetek. Ha tudná, mennyire szeretném látni.
– Csak ha nem paintballozni jövünk – közlöm.
– Rendben, rendben, holnap akkor te döntöd el, mit csináljunk – egyezik bele, amikor kilépünk a plázából.
– Hazakísérhetlek? – kérdem hirtelen, mire először megszeppenten néz rám, majd felnevet. Olyan szép a nevetése.
– Örülnék – bólint, és feléjük vesszük az irányt. .
Gyalog megyünk, így legalább tovább élvezhetem a társaságát. Olyan szép az este. Már sötétedik, de nem ettől olyan szép. Adam nagyon vonzó fiú, de nem tudom, hogy hozhatnám a tudomására, hogy kedvelem. Csak pár napja ismerem, nem szabadna egyből ilyesmikre gondolnom, de tényleg tetszik nekem. De őt bizonyára körbedongják a lányok, és ha bevallanám neki, hogy meleg vagyok, azzal mindent tönkretennék.
Hosszú seta után érkezünk meg egy szerény kis házhoz, és megállunk a kapuban egymással szemben. Hát, itt a búcsú ideje.
– Tényleg jól érezted magad? – kérdi, mire bólintok.
– Igen, tényleg jó volt – válaszolok. Nem értem, miért kérdi meg ennyiszer. Végül felsóhajt, és rám néz.
– Julien, kérdezhetek valami személyeset? – pillant rám bizonytalanul, mire bólintok. Látom,hogy nagy levegőt vesz, és megszólal. – Vonzónak találsz? – kérdi halkan.
Teljesen megdöbbenek. Először megszólalni sem tudok, nem tudom, mit mondhatnék. Sosem gondoltam volna, hogy valaki valaha ezt kérdezi tőlem, és bár tudom a választ, nem tudom, mi módon mondhatnám meg neki. Ez olyan személyes dolog, amit nem szoktunk csak úgy kimondani, ő most mégis választ vár tőlem. Tétován állok egyik lábamról a másikra. Ha kimondom, amit gondolok, azzal minden megváltozik kettőnk között. Nézem a bizonytalan, várakozással teli arcát. Nem akarom, hogy azt higgye, nem találom vonzónak, mert nagyon is. Végül összeszedem minden bátorságom, és lassan megfogom a vállainál, és közel hajolok hozzá. Ideges vagyok, és látom, hogy ő is az, hiszen valószínűleg nem sűrűn fordult még elő vele sem ilyesmi. Alig pár centi van már csak köztünk, amikor végre megszólalok.
– Nagyon is – suttogom halkan, és lágyan megcsókolom.
Érzem, hogy először megdöbben, de aztán óvatosan viszonozza a csókomat. Nem lök el, nem mondja azt, hogy hagyjam békén, hanem lassan átöleli a derekam, míg én a nyaka köré kulcsolom a karjaimat, és beletúrok a hajába. Olyan édesek az ajkai, mint a méz, és érzem, hogy nem tudok betelni vele. Ám végül percekkel később levegőhiány miatt vagyunk kénytelenek elszakadni egymástól, és én belenézek örömtől csillogó szemeibe. Arca kipirult, és kissé szaporán szedi a levegőt, de tudom, mit érez. Azt, amit én, örömöt, boldogságot, elégedettséget.
– Gyönyörű vagy, Adam – suttogom halkan, végigsimítva piros pofiján. – És nagyon is vonzó, higgy nekem.
– Julien… - suttogja válaszul, fejét a mellkasomnak döntve, és sokáig nem szól semmit. Aztán megszólal. – Be… be kéne mennem… - mondja halkan. – Ha sokáig vagyunk itt kinn, még… meglátnak és…
– Tudom – bólintok, és lassan elengedem, bár fáj elengednem őt. – Holnap találkozunk, gyönyörűm. Mondjuk tízkor a Central Parknál, jó? – adok még egy puszit az arcára. Ő csak bólint. – Aludj jól!
– Te… te is… - látom, hogy zavarban van, és mikor a kulcsát keresi, kis híján elejti.
Mulatok rajta egy kicsit, de nem hangosan, csak magamban. Megvárom, míg elér a házig és bemegy, én csak azután indulok hazafelé. Nagyon boldog vagyok, madarat lehetne fogadni velem. És zavarban is vagyok, hiszen egy ilyen csinos, és elegáns, művelt fiú mellett van még mit tanulnom. Mégis, nagyon boldog vagyok, hogy nem utasított el, és nem rázott le magáról, amikor megcsókoltam. Kíváncsi vagyok, ő most mit érezhet. Vajon szerelmes belém? Remélem igen, és nem csak játszani akar velem, mert azt nem élném túl. Nem, biztos vagyok benne, hogy valódi érzései vannak irántam.
~*~
Reggel már korán fennvagyok. Úgy tervezem, hogy egy kis pikniket készítek elő, hiszen ragyogóan süt a nap, meleg is van, és jó lesz kinn a jó levegőn beszélgetni, enni, játszani. Természetes, hogy Benjamint is magammal viszem, hiszen ő sem maradhat ki a mókából. A kis kópé is felkel, és mikor megtudja, hogy megyünk piknikezni, le sem lehet lőni. Végül elküldöm öltözni és reggelizni, hogy ne legyen láb alatt. Én magam is felöltözöm egy farmerba és sima egszerű zöld színű pólóba, és mikor mindennel kész vagyunk, már megyünk is. Viszünk egy nagy plédet, a kosárban meg van innivaló, szendvics, süti, gyümölcs, minden, ami kellhet. Benji meg hozza a kedvenc játékait, amik nélkül ki sem lépne a házból.
Pontosan tízre érünk a Central Park bejáratához, és nem sokkal később feltűnik Adam is. Ő is zöldben jön, fején az elmaradhatatlan fejhallgatóval, amit levesz, és kikapcsolja a zenét, amikor megérkezik.
– Szia! – köszönök neki, és finoman megpuszilom az arcát. – Örülök, hogy eljöttél.
– Szia! – köszön Benji is nevetve, és megöleli Adamet, aki döbbenten öleli vissza. De ahogy látom, örül az öcsémnek, ami jó jel.
– Ugye nem baj, hogy őt is hoztam – nézek Benjire. – Nem szívesen hagytam volna otthon.
– Egyáltalán nem baj – rázza a fejét nevetve Adam. – És, hová megyünk? – kérdi kíváncsian. – Mik ezek a holmik nálad?
– Mit szólnál, ha piknikeznénk egyet? – nézek rá óvatosan, és várom a választ. Remélem, szeret piknikezni, mert én imádok.
|
| vicii | 2012. 04. 01. 20:30:56 | #20183 |
Karakter: Adam Engelt
Megjegyzés: (Juliennek)
- Rendben.- egyezik bele. – Mit szólnál egy mozihoz? Utána meg elmehetnénk enni valamit.
- Kiváló!- nevetek fel boldogan, ez nagyszerűen hangzik. – Menjünk!
Csak lemosolyog rám, majd elindulunk, én pedig a fellegekben járok, még mindig a koncert hatása alatt.
***
Fél óra múlva már jegyekért állunk sorban az egyik mozi előtt.
- Mit szeretnél nézni?- kérdi mosolyogva, lepillantva rám. – Igazából én leginkább csak az animációsakat ismerem. Meg az állatos családi filmeket. Benjit másra nem tudom elhozni.- mondja védekezően, mintha ez az ő hibája lenne. Ugyan, én tökéletesen megértem a helyzetét és egyáltalán nem zavar.
- Semmi baj.- nevetek fel halkan. – Lehet valami animációs, a lényeg, hogy jól szórakozzunk. Mit szólnál a Csizmás kandúrhoz? Azt még nem láttam.
- Én igen.- mondja nevetve. Hoppá, most melléfogtam… - Benji a múlt héten elráncigált rá. de megnézhetjük, más igazán jót most úgysem adnak.- mondja beleegyezően, így bólintok.
Csendben várunk tovább a sorunkra, aztán egy elkeseredett sóhajra leszek figyelmes. Kíváncsian pillantok fel Julienre.
Két rosszarcú srác közeledik egyenesen felénk.
Ajjajj, bajt szimatolok…
- Ismered őket?- kérdem érdeklődve, mire újra felsóhajt. Ez nem jelent semmi jót…
- Az osztálytársaim. Állati nagy bunkók.- mondja halkan. – Remélem, sikerül hamar lepattintani őket.
Én csak csendben figyelem az eseményeket. Remélem, nem fog semmi komolyabb baj történni.
A két srác megáll előttünk, kihívóan Julienre pillantanak majd végigpillantanak rajtam.
- Hé, Julien, hol hagytad a gyépés kisöcsédet?- röhög fel a nagyobbik tapló, én pedig felsóhajtok. Hihetetlen, hogy a világon ilyen ostobák is léteznek… szánalmas… - Jobb ha nem barátkozol vele, tudod? Van egy totál zakkant öccse. Tuti kiskorában fejre ejtették.- fordul felém, én pedig döbbenten nézek a srácnak. Ez visszataszító… hogy beszélhetnek így Benjaminról…?
- Hagyd békén az öcsémet!- sziszegi mellettem Julien, szikrázó tekintettel. – Ne merészelj róla így beszélni!
- Valami bajod van?- kérdi a másik tahó is. Sajnos a két kőbunkó elég nagydarab, erőseb messze Julien felett állnak… érzem, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. – Inkább örülj, hogy a kis idióta nincs itt. Tuti elbőgné magát.
Na elég, ezzel már nálam is kihúzzák a gyufát.
- Nem szép dolog így beszélni másokról!- közlöm a két tuskóval hidegen, mire mellettem Julien felszisszen. Nem érdekel, most már engem is nagyon zavarnak. Úgy tesznek, mintha Ben egyáltalán tehetne arról, hogy így született… szánalmas ez a két srác. Ráadásul mindig a gyengébbel kezdeni… undorítóak… - Attól, hogy valaki kissé más, még lehet nagyon rendes ember. Nem is ismeritek az öccsét, ne beszéljetek így róla!
- Te meg ki vagy?- kérdi az egyik ellenséges tekintettel. – A pasija? Vagy mi? Mi az, Julien, buzi vagy?- kérdi undorodva. Hogy akadna a torkodon a rosszindulat és a hülyeség… - Köcsög buzeránsok, undorító.a fajtátokat le kéne lőni az olyanokkal együtt, mint a dilis öcséd.- villant meg az undorító vigyort. – Sokkal jobb hely lenne a világ az ilyen söpredék korcsok nélkül, mint a ti fajtátok.
Hirtelen Julien nekiugrik annak a hatalmas tuskónak, én pedig kárörvendően nézem, ahogy behúz neki egy hatalmasat, a másikat meg alaposan tökön rúgja.
Elvigyorodom. Adj nekik, Julien! Az ilyen tuskókba észt kell verni, pont ilyen durva módszerekkel!
Az emberek csak döbbenten nézik a jelenetet, én viszont sejtem, hogy a helyzet akár még el is durvulhat, ezért rendőrért kiáltok. Az a két bunkó jóval nagyobb, mint Julien és féltem őt…
De most hatalmasat nőtt a szememben. A két srác sokkal erősebb nála, ő mégis bátran nekik ugrott hogy megvédje az öccsét és engem. Igazán rendes.
Persze a rendőr szó hallatán a két seggfej rögtön eltakarodik.
Én aggódva fordulok Julien felé, mindjárt szétveti a düh.
- Jól vagy? Minden oké?- kérdem aggódva.
- Igen… azt hiszem…- mondja halkan, de ezzel cseppet sem győzött meg. – Nem haragszol, ha…
- Semmi baj.- vágom rá tüstént. – Ezek után nekem sem igen lenne kedvem moziba menni. Sétáljunk egyet, attól talán lecsillapodsz.
- Menjünk, nézzük meg az üzleteket.- bólint, majd elindulunk. – Amúgy is közeleg Benji szülinapja, akarok neki nézni valamit.
Én csak megértően bólintok, majd az üzletek felé vesszük az irányt.
Most Julien egy hatalmasat nőtt a szememben.
- Sajnálom.- mondja végül, de csak értetlenül nézek rá. – Most elrontottam az esténket. Nem ezt akartam.- mondja bűntudatosan, majd szomorúan leroskad az egyik padra. – Egyszerűen csak… nem vagyok képes elviselni, ha… bántják az öcsémet.- mondja halkan, majd arcát a kezeibe temeti.
Elmosolyodom, majd kuncogva megborzolom a haját, mire csak zavarodottan pillant rám.
- Hülye vagy.- jelentem ki egyszerűen, amire már tényleg nem tudja, mit gondoljon.
Hangosan felnevetek az arckifejezésén, aztán csak széles vigyorral pillantok rá.
- Megvédted az öcsédet, és megvédtél engem is azokkal a bunkókkal szemben. Becsüllek ezért.- mondom halkan, őszintén.
- Tényleg?- kérdi hitetlenül, én pedig bólintok. mosolyogva hátradőlök a padon, és az embereket szemlélve mondom tovább.
- Igen. Nem hagytad, hogy a porba tiporják a becsületedet. És ez tetszik. És egyáltalán nem rontottad el az esténket.- mondom, majd felpattanok, megfogom a kezét és őt is felhúzom a padról. Szeretném kicsit felvidítani.
- Most hova megyünk?- kérdi, miközben húzni kezdem magam után.
- Majd meglátod!- kacsintok rá, majd lelkesen kezdek vele szlalomozni az emberek között. Ezután a kis affér után szeretném felvidítani, és kiverni a fejéből a történteket.
Egy paintball pályán lyukadunk ki.
Befizetem magunkat, megkapjuk a felszerelést is, és belökdösöm a megszeppent Julient a pálya közepére, ahol is vihorászó 10 évesek rohangálnak puskával a kezükben és ész nélkül lövöldöznek mindenre, ami mozog.
Én csak kacagva szaladok el tőle az egyik közeli rejtekhely felé, majd vigyorogva ellövök a feje mellett, a zöld festék pedig fröccsenve szétterül a mögötte lévő falon.
Erre mintha észbe kapna, széles vigyor terül el a képén és beszáll a játékba.
Nagyjából másfél óra múlva tetőtől-talpig festékesen, nevetve és sajgó rekeszizmokkal lépünk ki a pályáról. Ahol eltaláltak, valószínűleg be fog lilulni a testem, de nem érdekel, akkor is megérte.
Nevetve megyünk az öltözőbe, ahol aztán megpróbáljuk lesikálni magunkról a rengeteg festéket. Még szerencse, hogy adtak nekünk védőfelszerelést meg terep színű ruhát, amit felvehettünk így nem a saját cuccaink lettek festékesek.
Visszaöltözünk hát, aztán távozunk.
- Húú… ez nem volt semmi.- mondja még mindig vigyorogva, én pedig felnevetek.
- Nem bizony. A kissrácok alaposan ellátták a bajunkat!- mondom, hihetetlen, a kis törpék milyen ügyesek voltak. Nemhiába, a mai nemzedék videojátékokon nő fel, úgyhogy ár profin céloznak és töltik újra a fegyvert… hehe…
Végül beülünk egy kávézóba, én pedig felnyögök.
- Azt hiszem, holnapra be fog lilulni a hátsóm…- mondom fájdalmas grimasszal. Az egyik kis katona eltalált… ráadásul egész közelről.
Erre csak egy kárörvendő vigyort kapok, mire bosszúból csak ráöltöm a nyelvem. Erre újra felnevetünk.
- Lassan már fáj a nevetés…- mondja Julien kezét a hasára simítva.
- Úgy kell neked!- vigyorgok rá, mire gonoszan villanó szemekkel böki meg a vállam, én pedig fájdalmasan felnyögök.
- Naa, ez fájt!- simítom kezem bántalmazott végtagomra. Itt is eltaláltak…
Erre csak felkuncog, majd sóhajtva az asztalra könyököl.
- Köszönöm. Nagyon jól éreztem magam.- pillant rám végül mosolyogva.
- Ne köszönd, én is jól mulattam.- mondom.
Végül rendelünk valamit enni is. Húú… elfáradtam, de tényleg.
Kellemesen beszélgetünk közben, mindenféléről. Örülök, hogy sikerült a tervem.
Aztán este visszaindulunk, a nap lassan véget ér.
- Holnap is találkozunk?- kérdem lelkesen, amire felnevet.
- Csak ha nem paintballozni jövünk.- közli a kikötést.
- Rendben, rendben, holnap akkor te döntöd el, mit csináljunk.- egyezek bele. Kilépünk a plázából.
- Hazakísérhetlek?- kérdi hirtelen, én pedig először megszeppenten nézek rá, aztán elpirulva mosolyodom el.
- Örülnék.- bólintok, mire felém vesszük az irányt.
Gyalog megyünk. Annyira szép ilyenkor a város. Kezd besötétedni, az utcai lámpákat már felgyújtották. A csúcsforgalomnak vége, alig néhány ember teng-leng az utcákon ilyenkor. Az idő is egész kellemes.
Mikor megérkezünk a szerény kis házhoz, csak megállok vele szemben a kapuban. Nem akarom még behívni, a kapcsolatunk még nagyon gyerekcipőben jár, meg amúgy sem akarok tolakodó lenni.
Ráadásul még azt sem tudom, hogy vonzódik-e hozzám… talán csak barátként tekint rám…
Bár őszintén remélem, hogy nem így van.
- Tényleg jól érezted magad?- kérdem újra, mire bólint.
- Igen, tényleg jó volt.- mondja ismét. Rossz szokás, hogy többször rákérdezek dolgokra.
Végül felsóhajtok, muszáj megtudnom…
- Julien, kérdezhetek valami személyeset?- pillantok rá bizonytalanul, mire elkomolyodik, de aztán csak bólint. Zavartan lesütöm a szemeimet. – Vonzónak találsz?- kérdem halkan, nagyon kíváncsi vagyok a válaszra…
|
| Andro | 2012. 03. 16. 09:51:34 | #19872 |
Karakter: Julien Daniels
Megjegyzés: (Adamnek)
- Köszönöm… ez sokat jelentett – mosolyog rám, mire elvigyorodom. Csak megteszem, ami tőlem telik.
- Igazán nincs mit – mondom, majd elengedem. Adam pedig zavartan túr a hajába. Mintha mondani akarna még valamit.
- Szóval… lenne még valami… - mondja zavartan, mire kíváncsian nézek rá.
- És pedig? – kérdem felvont szemöldökkel, mire elpirul és lesüti a szemeit.
- Szóval… az előadás után… nem lenne kedved… úgy értem… izé… hát… - nyel egyet, majd végül befejezi. – Randiznál velem?
Teljesen ledöbbenek. Mi?! Hogy Adam… randizni akar velem?! Ezt el sem hiszem. Azt hittem, a ő fajtája, az ilyen csinos és tehetséges fiúk nem randiznak a magamfajtákkal. Végül rám néz, és látom, hogy ő is annyira el van képedve, mint én.
- Mindegy, felejtsd el, butaság volt megkérdeznem, inkább induljunk, nemsokára kezdődik a műsor és… - mondja zavartan, majd hátat fordítva elindulna, de megfogom a kezét.
- Várj! – állítom meg, és visszahúzom. Ő a cipője orrát fixírozza nagy erővel. - Szívesen randiznék veled – mondom ki végül, amit gondolok. Igen, én is vonzónak találom őt, és szívesen elhívnám egy randira.
- Akkor az előadás után találkozzunk a bejáratnál – mondja halkan, és felmosolyog rám. Én is elmosolyodom, majd kézen fogva indulunk el. – Gyere, megmutatom a helyed – mondja, én pedig szó nélkül követem. Hamar oda is érünk.
- Ne feledd, csak nyugi és adj bele mindent! – mondom bíztatóan, mire bólint, majd búcsút int, és beslisszol a függöny mögé.
~*~
Végül leoltják a lámpákat, mire mindenki elnémül. Majd felkapcsolják a reflektorokat a színpadon. Egy idősebb férfi jelenik meg Adammel, aki nagyon magabiztosnak tűnik. Adam kissé szorong, innen látom, ahogy idegesen szorongatja a hegedűjét. Majd egy másik férfi lép a mikrofonhoz, aki felkonferálja Adamet és a kísérőjét. Ők pedig kilépnek a színpadra.
Hatalmas taps fogadja őket. Természetesen, én is tapsolok. A idősebb férfi integet a tömegnek, majd a zongorához ül, és fellapozza a kottákat. Adam az állványhoz siet, ami elő van készítve neki, és kinyitja, aztán álla alá illeszti a hegedűt.
Mosolyogva figyelem. Mintha kiszúrt volna, mert elmosolyodik. Végül lassan lehúnyja a szemét és a vonót a húrokhoz illeszti, és belekezd.
A hegedű először lassan szólal meg, majd egyre hangosabb lesz, végül a zongora is bekapcsolódik. Csodálatos dallam, és bár nem vagyok oda a komolyzenéért, mégis magával ragad és elbűvöl. Érzem, hogy Adam szívből játszik, hogy neki mindene a zene, mint nekem a rajzolás. A szólónál elmosolyodik, széles mosolya engem is jókedvre derít. Olyan gyönyörű, de biztos sorban állnak érte a lányok. Ez a mai randi sem lehet olyan kivételes neki, talán csak nem akar egyedül lenni. Randi... talán tetszem neki? Ki tudja?
Az előadás hamar végetér, legalábbis számomra. Mintha csak perceknek tűnt volna az egész, még pillanatokig megigézve ülök a helyemen, ahogy Adam meghajol a kísérőjével együtt. Aztán két tenyér csattan össze, majd még kettő, és végül hatalmas tapsvihar tör ki, amelybe természetesen én is bekapcsolódom. Elismerően biccentek Adamnek, de nem tudom, látja-e. Látom, hogy ki van pirulva. Istenem, így még megkapóbb a szépsége.
Mikor lemennek hátul, én is felállok. Látni akarom, mielőbb. Gratulálni akarok neki. Elindulok a kijárat felé, mielőtt a tömeg megelőzne.
~*~
Mikor leérek, ő integet nekem. Ki van fulladva, talán futott idáig. Lemosolygok rá, hiszen olyan apró a szentem.
- Gratulálok! Csodálatosan játszottál – mondom, mire megkönnyebbülten elneveti magát.
- Szörnyen izgultam, de aztán minden sikerült. Semmit nem rontottam el, és a professzor azt mondta, szívesen látna az Egyetemen. Annyira boldog vagyok, Julien! – újságolja lelkesen, én pedig vele együtt örülök a sikerének. – A szívem majd’ kiugrik a helyéről!- mondja nagyot sóhajtva, mire a vállára teszem a kezem.
- Na látod, mondtam, hogy csak bíznod kell magadban – mondom nyugodtan, mire bólint. – Szóval? Hova menjünk? – kérdezek rá, mire zavartan túr a hajába.
- Igazából fogalmam sincs… zsong a fejem, szóval inkább döntsd el te – mosolyog rám.
- Rendben – bólintok. – Mit szólnál egy mozihoz? Utána meg elmehetnénk enni valamit.
- Kiváló! – nevet fel. – Menjünk!
Elnézően mosolygok rá. Olyan gyerek. Mint Benji, csak ő nem tudja, hogy nem normális. Adam olyan kedves, és kissé furcsa. De ő is művész, a művészek furcsák, legalábbis mások számára. Jókedvűen indulunk el kifelé.
~*~
Alig fél órával később már az egyik bevásárlóközpont mozija előtt állunk a sorban. Fogalmam sincs, mit nézzünk meg. A romantikus filmekért hála égnek egyikünk sincs oda, amit nem bánok. Nem szeretem a lányos filmeket. Benjivel mindig valami állatos filmre, vagy animációsra jövünk, ő azokat szereti.
– Mit szeretnél megnézni? – kérdem. – Igazából én leginkább csak az animációsakat ismerem. Meg az állatos családi filmeket. Benjit másra nem tudom elhozni – mondom védekezően.
– Semmi baj – nevet Adam. – Lehet valami animációs, a lényeg, hogy jól szórakozzunk. Mit szólnál a Csizmás a kandúrhoz? Azt még nem láttam.
– Én igen – nevetek. – Benji a múlt héten elráncigált rá. De megnézhetjük, más igazán jót most úgysem adnak – egyezek bele.
Adam bólint, majd csak állunk. A sor lassan araszol sajnos, túl lassan. Aztán hirtelen, ahogy az embereket pásztázom, észreveszek két srácot. Lemondóan sóhajtok, ahogy észrevesznek, és hozzánk közelednek.
– Ismered őket? – kérdi Adam, mire sóhajtok egyet.
– Az osztálytársaim. Állati nagy bunkók – mondom halkan. – Remélem, sikerül hamar lepattintani őket.
Nem kedvelem őket, főleg, mert valahányszor találkoznak velem és Benjivel, mindig bántják szegény öcsémet. Ráadásul még homofóbok is, és ha esetleg itt kalkulálnak valamit, abból nem jövök ki jól. És nem akarom, hogy mások is itt bámuljanak minket.
Ám úgy tűnik, nincs mázlim, mert odajönnek hozzánk, és megállnak előttünk.
– Hé, Julien, hol hagytad a kis gyépés öcsikédet? – röhög fel Jack, az egyik fiú. Majd Adamhez fordul. – Jobb, ha nem barátkozol vele, tudod? Van egy total zakkant öccse. Tuti kiskorában fejre ejtették.
– Hagyd békén az öcsémet! – mondom halk, fenyegető hangon. – Ne merészelj róla így beszélni!
– Valami bajod van? – szólal meg Tim, a másik srác. Mindketten magasabbak nálam, erősebbek, de agyuk az nem sok van. Nem is tudom, hogy vehették fel őket a mi sulinkba, mert igazából a művészetekhez sem értenek sokat. Gondolom valahogy elintézék a szülők. – Inkább örülj, hogy a kis idióta nincs itt. Tuti elbőgné magát.
– Nem szép dolog így beszélni másokról – szól közbe Adam, mire felszisszenek. – Attól, hogy valaki kissé más, még lehet nagyon rendes ember. Nem is ismeritek az öccsét, ne beszéljetek így róla!
– Te meg ki vagy? – tolja oda a képét Jack. – A pasija? Vagy mi? Mi az, Julien, buzi vagy? – néz rám undorodva. – Köcsög buzeránsok, undorító. A fajtátokat le kéne lőni az olyanokkal együtt, mint a dilis öcséd – vigyorog rám. – Sokkal jobb hely lenne a világ az ilyen söpredék korcsok nélkül, mint a ti fajtátok.
Nem bírom tovább. Ezt a sértést, amit rólunk, és az öcsémről mondott, nem nyelem le többé. Magam sem tudom hogyan, de hirtelen azon kapom magam, hogy orrbavágom, Timet meg tökön rúgom. Borzasztóan dühös vagyok, és csak Adamnek hála nem verem meg őket, holott simán el tudnának tángálni. Az emberek csak lesnek, senki sem avatkozik közbe, bár amikor Adam segítségért kiabál, meg azzal fenyegetőzik, hogy hívja a biztonságiakat, a fiúk eltakarodnak. Én viszont remegek a visszafojtott dühtől. Soha senki sem beszélhet így az öcsémről. Még látom, hogy a srácok fenyegetően visszanéznek. Ajjaj, ennek még lesz folytatása.
– Jól vagy? – kérdi aggódva Adam. – Minden oké?
– Igen… azt hiszem – mondom halkan. – Nem haragszol, ha...
– Semmi baj – bólint megértően. – Ezek után nekem sem igen lenne kedvem moziba menni. Sétáljunk egyet, attól talán lecsillapodsz.
– Menjünk, nézzük meg az üzleteket – javaslom. – Amúgyis közeleg Benji szülinapja, akarok neki nézni valamit.
Adam bólint, és kiállunk a sorból, majd elindulunk lefelé az egyik mozgólépcsőn. Igaza van, le kell csillapodnom.
– Sajnálom – mondom halkan. – Most elrontottam az esténket. Nem ezt akartam – mondom bűntudatosan. Most biztosan gyűlöl, főleg mert látta, hogy képes vagyok megverni valakit. De Benjiért bármire képes vagyok. – Egyszerűen csak... nem vagyok képes elviselni, ha... bántják az öcsémet – roskadok le az egyik padra, és a kezeimbe temetem az arcom. Istenem! Mit tettem?!
|
| vicii | 2012. 03. 03. 20:12:51 | #19588 |
Karakter: Adam Engelt
Megjegyzés: (Julinnek)
Julien és én csendesen Benjamint figyeljük, aki széles mosollyal egy fekete nyuszit simogat. Szinte sugárzik az arcáról a boldogság, ez pedig valamiért engem is örömmel tölt el.
Majd ahogy óvatosan az ölébe veszi a tapsifülest és lelkesen répával kezdi etetni, Julien felkuncog mellettem.
- Úgy tűnik, szereti a nyulakat.- állapítom meg mosolyogva.
- Nekem is van egy otthon. Egy fekete törpenyúl. Tappancsnak hívják.- tájékoztat Julien. – Szóval, Beji jó barátságban van a nyulakkal.- mondja, így már érthető. Hmm… szóval egy nyúl. Milyen bájos. Eddig még nem ismertem senkit, aki nyulat tartott volna házikedvencként, szóval ez most kicsit meglepett.
Bár, eleve, valami azt súgja, ők ketten nem épp egy átlagos testvérpár.
És ekkor elmém rejtett zugából ismét felcsendülnek a begyakorlott dallamok…
A fenébe… már megint az esti előadáson jár az eszem…
Annyira izgulok…
De talán…
- Tényleg!- kiáltok fel, majd felpillantok a mellettem álló Julienre. – Nem akarsz eljönni az este a koncertemre? Szerzek neked szabad jegyet. Nem kötelező, csak gondoltam megkérdezem.- pillantok rá reménykedve, annyira jó lenne… bár még alig ismerjük egymást, de nagyon megnyugtat a közelsége.
- Szívesen mennék.- mosolyog rám. – De Benjamin… nem akarom egyedül hagyni. Anyámék nagyon elfoglaltak, és nem kérhetem meg megint Mariát, hogy vigyázzon rá, amíg én mulatok. Majd megbeszélem Benjaminnal és Mariával, ha hazaértünk, és utána felhívlak, ha megadod a számod.- ajánlja fel, én pedig lelkesen bólintok.
Gyorsan számot cserélünk, majd beszélgetésbe elegyedünk. Elmeséli, hogy a Művészeti Gimnáziumba jár és rajzol. Szóval egy művész…
Kicsit rokon lelkek vagyunk. Mindketten elmerülünk a saját világunkban… én a zenében, ő a rajzolásban.
De a Zeneakadémia nincs messze az ő sulijától, ezért kicsit zavartan bár, de felvetem az ötletet, hogy mi lenne, ha találkoznánk, ha majd elkezdődik a suli.
Tudom, az még messze van, de Julien nagyon szimpatikus srác… valamiért azt szeretném, hogy a kapcsolatunk a mai nappal ne érjen véget…
Szerencsére beleegyezik.
- Majd egyszer megnézhetem a rajzaidat?- kérdem mosolyogva, igazán kíváncsi vagyok a műveire.
- Persze. Bármikor szívesen látlak, csak előbb hívj fel. Ha jó idő van, ritkán vagyok otthon, többnyire a Central Parkban vagyunk, vagy az állatkertben, esetleg a vidámparkban. Benji imádja a körhintát, meg a szabad levegőt. Ő… szóval… agyilag egy hatéves gyerek szintjén áll.- mondja halkan, elrévedő tekintettel tekintve mosolygó öccsére. – De szerintem ezt ő természetesnek hiszi. Valójában, nem tudom, hogy ő tudja-e, hogy nem ép az elméje. Ő ilyen, és én így szeretem.- összegzi végül, és én elmosolyodom. Ezt nevezem testvéri szeretetnek… nehéz lehet Juliennek, de látszik rajta, hogy élvez miden pillanatot, amit együtt tölthet Benjaminnal… azt hiszem, igazán szeretik egymást.
- Tudom. Látszik rajtad.- mosolyodom el halványan.
***
Sajna hamar vége az együtt töltött időnek. Letelik az időnk, Tim pedig megjelenik. Ben szomorú, amiért menni kell, de rögtön visszatér a lelkesedése, mikor elindulunk az elefántok felé.
Igazán édes kölyök. Lelkesen kezd el magyarázni, szinte dől belőle a szó, de azt hiszem, egy kicsit még élvezem is. Eltereli a figyelmemet az estéről, ráadásul Ben… hogy is mondjam… sugárzik belőle a gyermeki ártatlanság, ami jó érzéssel tölt el.
De sajnos ez a nap sem tart örökké, pár óra múltán elválnak útjaink.
- Akkor felhívlak majd, ha hazaértem.- köszön el Julien. A bejáratnál állunk, itt a szétválás pillanata. – De szerintem nyugodtan tedd délre azt a jegyet.- mondja nevetve. – Ahogy Benjamint ismerem, távozási engedélyt kapok majd.
- Rendben, akkor sziasztok!- intek búcsút újdonsült barátaimnak, majd hátat fordítva hazafelé veszem az irányt.
- Szia!- hallom még Ben hangját. Visszanézve látom, ahogy széles vigyorral az arcán integet, én pedig nem tudom megállni, felkuncogok és visszaintek nekik. Majd tényleg elválunk.
***
Otthon parázósan telnek a percek. Amint egyedül vagyok, megint előjön a lámpalázam…
Összedobok magamnak valami kaját, aztán a feszültségemet takarításba ölöm. Tisztára nyalom az egész házat. Bár a gondolataimat nem tereli el, legalább másra összpontosítok és valamennyire mérséklődik a görcs a gyomromban.
Közben felhívom a zenetermet, és jegyet is intézek Juliennek. Természetes szíves örömest tesznek nekem félre egyet…
Atyám…
Egyre jobban izgulok…
Már épp a hajamat készülnék tépni, mikor megcsörren a telefon és Julien szól bele. Tájékoztat, hogy el tud jönni a hangversenyre, én pedig megkönnyebbülök.
Boldog vagyok, amiért ott lesz este, és nemcsak egy csomó idegen ember előtt kell fellépnem, hanem legalább egy ismerős lesz köztük.
Tájékoztatom, mikor lesz az előadás és mit kell tennie, ha be akar jutni, majd Benről érdeklődöm. A kölyök belopta magát a szívembe.
De az idő szorít, nekem még este be kell mennem próbálni is, ezért gyorsan elbúcsúzunk.
Vajon miért nem tudom levakarni a mosolyt a képemről…?
***
Este hatra beérek az előadóterembe. Egy csomó ember sürgölődik, engem pedig bemutatnak a professzornak. Egy fiatal úriember mosolyog rám. Kezet fogunk, én pedig zavarban vagyok a nyájas mosolyától. Idősebbnek képzeltem… professzornak egész fiatal.
Intéz hozzám pár megnyugtató szót, majd tájékoztat a műsor menetéről.
Utána belopózok egy egyik öltözőbe, hogy kicsit kifújjam magam.
Nagyon izgulok…
Belenézek a tükörbe. Fenébe, elég sápadt is vagyok… még sosem léptem fel ekkora közönség előtt. Még idáig is elhallatszik a tömeg morgása…
Végigpillantok magamon.
Fekete öltönyt vettem fel fekete cipővel, szintén fekete nyakkendővel és méregzöld inggel. Tökéletesen illik hozzám a színösszeállítás, de a fekete öltözéktől csak még sápadtabbnak tűnök…
Nagy levegőt veszek… aztán lehunyom a szemem és megpróbálom magam megnyugtatni.
Az órámra pillantok; már fél hét van, meg kellene keresnem Julient. Muszáj beszélnem vele, muszáj beszélnem akárkivel, aki kicsit is képes megnyugtatni… a francba is, ha ezt elszúrom, befellegzett a jövőmnek…
Így hát felkerekedek, belevetem magam az embertömegbe. Nemsokára meg is pillantom, valószínűleg ő meg engem keres. Mellé lépek és megfogom a karját, ő pedig felém pillant.
- Szia!- köszön meghökkenten. – Hát te? Azt hittem, majd később találkozunk.- mondja meglepetten, de csak zavartan felmosolygok rá.
Nahát, milyen elegáns… velem ellentétbe ő világos színekbe öltözött, ami igazán jól áll neki.
- Igazából, szerettem volna beszélni veled, mielőtt elkezdődik ez az egész.- mondom zavartan, ő pedig mindentudóan rám mosolyog.
- Izgulsz?- kérdi, én pedig bólintok. – Menjünk egy nyugodtabb helyre, ha beszélni akarsz velem.
Körbepillantok, majd ki is szúrok egy csábító ablakmélyedést egy szellősebb helyen. Odamegyünk, ő pedig megfogja a vállaimat.
- Nyugi!- mondja halkan, mélyen a szemeimbe nézve. – Természetes hogy izgulsz. Én is szoktam a kiállításaim előtt. De végy egy nagy levegőt, és gondolj arra, hogy csak önmagadnak játszol, jó? Nekem mindig be szokott jönni a rajzolásnál.- mondja biztatóan, a hangszínétől pedig máris csillapodni kezd a remegésem… - Csak légy önmagad, ez a titka a dolognak. És tégy meg mindent, amit tudsz.
- Ez a verseny fontos nekem.- nyögöm kétségbeesetten. – És nem más, mint az egyik itteni professzor fog kísérni zongorán. Nem hozhatok rá szégyent.
- Nem is fogsz. Bár még nem hallottalak soha sem játszani, de tudom, ha mindent megteszel, ami tőled telik, akkor minden oké lesz. Ne másnak akarj megfelelni, hanem saját magadnak, jó?- kérdi komolyan, én pedig bólintok.
Megnyugtatnak a szavai. Teljesen igaza van. Nem kell tennem semmi mást, csak hoznom a formám és magamat nyújtani. Úgy minden sikerülni fog.
- Köszönöm… ez sokat jelentett.- mosolygok fel rá, ő pedig rám vigyorog.
- Igazán nincs mit.- mondja, majd elenged. Én zavartan túrok ősz tincseimbe.
Uramatyám… szóval… itt az alkalom, most vagy soha…
Julien egy nagyon jóképű, kedves srác… tetszik nekem, csak nem vagyok benne biztos, hogy meleg-e…
De ha most nem hívom el randizni, talán elszalasztom minden lehetőségem.
- Szóval… lenne még valami…- mondom egyre zavartabban, ő pedig kíváncsian tekint rám.
- És pedig?- kérdi felvont szemöldökkel, és én elvörösödöm. Lesütöm a szemeimet.
- Szóval… az előadás után… nem lenne kedved… úgy értem… izé… hát…- nyelek egyet, megakadok. Aztán mélységesen zavartan kinyögöm végre. – Randiznál velem?
Atyám, el sem hiszem, hogy kimondtam!
Egy hosszú pillanatig döbbenten meredek magam elé. Sosem gondoltam volna, hogy képes leszek ezt kimondani… őszintén, nincs túl sok tapasztalatom a férfiak terén. Sőt, csak nemrég jöttem rá, hogy meleg vagyok… volt pár futó kapcsolatom, de egyik sem volt komoly… viszont ő… komolyan tetszik nekem…
Viszont mikor felpillantok rá, ő is ugyanolyan meglepetten néz rám.
Fenébe, talán mégsem kellett volna.
- Mindegy, felejtsd el, butaság volt megkérdeznem, inkább induljunk, nemsokára kezdődik a műsor és…- mondom zavartan, majd hátat fordítva elindulnék, de a kezem után kap.
- Várj!- állít meg, és a csuklómnál fogva visszahúz. Némán várom a válaszát, cipőm orrát fixírozva. - Szívesen randiznék veled.- válaszolja, nekem pedig nagyot dobban a szívem. Érzem, ahogy az arcom is égni kezd. Halványan elmosolyodom.
- Akkor az előadás után találkozzunk a bejáratnál.- mondom halkan és felmosolygok rá. Ő is elmosolyodik, majd ezúttal én fogom kézen és kezdem húzni magam után. – Gyere, megmutatom a helyed.- mondom, ő pedig bólintva követ. Elvezetem az ülőhelyhez. Középtájon van, az első sorok között.
- Ne feledd, csak nyugi és adj bele mindent!- mondja még egyszer bíztatóan, én pedig bólintok, majd búcsút intek és beslisszolok a függönyök mögé.
Nagy levegőt veszek.
Máris elmúlt a lámpalázam…
Különös módon higgadtnak érzem magam. Nem is, inkább szimplán boldognak.
Odakint leoltják a lámpákat, mire a nyüzsgő tömeg elnémul.
Majd felkapcsolják a reflektorokat a színpadon. A professzor megjelenik mellettem, bíztató mosolyt küld felém. Én csak nagyot nyelve szorongatom a hegedűmet.
A színpadon a zongora és a kottaállvány békésen pihen, már előkészítettek mindent. Majd egy idősebb férfi sétál a mikrofonhoz, köszönti a közönséget, majd felkonferál minket. Mi pedig együtt lépünk a színpadra.
Taps fogad mindkettőnket. A professzor rutinos mosollyal integet a tömegnek, majd helyet foglal a zongoránál és fellapozza a kottákat. Én is az állványhoz sietek, kinyitom a megfelelő oldalnál majd az államhoz illesztem a hegedűmet.
Még kiszúrom a közönség soraiban Julient, aki mosolyogva figyel. Akaratlanul is rámosolygok, majd nagy levegőt veszek. A prof bólint, én pedig lassan lehunyom a szemeimet, a vonót a húrokhoz illesztem ás átadom magam a zenének…
A hegedű először halkan, játékosan felkacag, majd a hangja egyre erősödik, végül a zongora is bekapcsolódik, a két hangszer hangja pedig teljesen összefonódik, kitölti a termet…
A közönség eltűnik, én pedig teljes lényemmel átadom magam a zenének…
Annyira csodálatos… nincs is csodálatosabb, mint zenét kicsikarni ezekből a gyönyörű hangszerekből…
A szólónál lelkesen, széles mosollyal, fürgén táncoltatom a vonót a húrokon. Ez a kedvenc Mozart hangversenyem…
A hosszú előadás szinte csak röpke perceknek tűnik, olyan gyorsan elszalad, majd a darab végén egy hosszú pillanatig az idő fagyva állok, mozdulatlanul, pihegve, élvezve az utolsó hangok visszhangjait…
Aztán két tenyér összecsapódik, a közönség észbe kap és hatalmas ováció keletkezik. Büszkén kihúzva magam, boldog mosollyal tekintek szét, majd mikor Juliennel találkozik a tekintetünk, örömmel rávigyorgok. Felnevet.
A professzor mellém lép, megveregeti a vállam majd többször is meghajolunk a teljesen elvarázsolt közönség felé, végül lesétálunk a színpadról.
- Öröm volt fellépni veled, Adam. Szívesen látnék egy ilyen tehetséget az Egyetemen. Ne pazarold el a tudásod, mindenképp képezd magad tovább.- mondja mosolyogva, én pedig boldogan mosolyogok fel rá.
- Mindenképp. Köszönöm az előadást. És remélem, hogy a jövőben mint tanár és diák találkozhatunk újra.- köszönök el, majd kezet fogunk.
Sikerült… hát mégis megcsináltam… a szívem majd kiugrik a helyéről, a fülem morajlik a hangoktól, a fejem pedig zsong a tapsvihartól. Mámorosan boldognak érzem magam.
Elteszem a hegedűmet, fogadom a gratulációkat, aztán amilyen hamar csak tudok, elszököm. Julien már biztos vár rám odakint.
Sietve megkeresem hát, majd messziről integetek neki, majd mikor elé lépek, ő lemosolyog rám.
- Gratulálok. Csodálatosan játszottál.- mondja, én pedig megkönnyebbülten elnevetem magam.
- Szörnyen izgultam, de aztán minden sikerült. Semmit nem rontottam el, és a professzor azt mondta, szívesen látna az Egyetemen. Annyira boldog vagyok, Julien!- újságolom lelkesem. – A szívem majd’ kiugrik a helyéről!- mondom nagyot sóhajtva, mire a vállamra teszi a kezét.
- Na látod, mondtam, hogy csak bíznod kell magadban.- mondja, én pedig bólintok. – Szóval? Hova menjünk?- kérdi, én pedig csak zavartan a hajamba túrok.
- Igazából fogalmam sincs… zsong a fejem, szóval inkább döntsd el te.- mosolygok fel rá…
|
| Andro | 2012. 02. 28. 10:53:07 | #19488 |
Karakter: Julien Daniels
Megjegyzés: (Adamnek)
Zavartan mosolyog rank, majd leveszi a füléről a fejhallgatót és rank mosolyog. Édes fiú.
- Ugyan, igazán nem történt semmi. Ez csak egy póló, nem pótolhatatlan – mondja vállat rántva, mintha semmiség lenne az egész. Pedig nem semmiség. És szeretném jóvátenni a dolgot. – Én Adam vagyok. Adam Engelt – nyújt kezet, mire megrázom. Ő felmosolyog rám. Alacsonyabb nálam. Majd lehajol Benjihez is. - Szia Benjamin! Igazán örvendek – nyújt neki is kezet.
Benji szélesen elmosolyodik. Úgy látszik, tetszik neki, hogy Adam felnőttként kezeli, mert máris boldogabb.
- Viszont nem hagyhatjuk annyiban az eltékozolt fagyi ügyét. Az állatkerti cicáknak biztos ízleni fog, de neked sem maradhat üres a pocid – mosolyog rá Adam az öcsémre, mire Ben belekapaszkodik a pólómba.
- Julien, ugye veszünk másik fagyit? Kérlek, ígérem, arra vigyázni fogok és nem fogom leejteni! – néz rám Benjamin hatalmas szemekkel, mire végre beadom a derekam.
- Erre meghívlak – ajánlja fel Adam
- Ugyan, erre semmi szükség – szabadkoznék, hiszen még én tartozom neki. Ám rám mosolyog olyan édesen, hogy nem tudok neki ellent mondani.
- Dehogynem, ez a legkevesebb, miután a pólóm mohón elkobozta a fagyi egy részét – nevet fel, mindkettőnket nevetésre késztetve.
Elindulunk, ám Benjamin előre szalad. Én már megszoktam, de láto, hogy Adam elgondolkodva figyeli. Rá fog kérdezni, tudom.
- Az öcséd… Ő… - kezd bele, de elhallgat. Igen, ez kényes téma, én is tudom.
- Igen. Értelmi fogyatékos – mondom halkan, és elmosolyodva nézek Benjaminra, ahogy a fagyisnál vár minket.
- Nagyon aranyos kölyök – mondja Adam, majd mikor odaérünk a fagyishoz, vesz egy csokifagyit Benjaminnak, saját magának meg zöldalmásat. Én nem kérek, most nincs kedvem fagyizni.
Végül azt javaslom, üljünk le egy padra, így Benjamin sem fog semmit összemaszatolni, és csak a fagyira fog tudni koncentrálni. Adam támogatja az ötletemet, így letelepedünk az egyik fapadra. Nincsenek még annyira sokan, az igazi tömeg majd délután jön. De mi addigra úgyis hazamegyünk.
- Szóval Adam… egyedül jöttél az állatkertbe? – kezdeményezek beszélgetést, mire ő meg bólint.
- Igen. Ami azt illeti, azért jöttem ide, hogy kicsit megnyugtassam magam. És nektek hála ez sikerült is – mosolyodik el, mire felhúzom a szemöldököm. Nem értem. De ő csak nyugodtan belenyal a fagyiba.
- Hogy megnyugtasd magad? – kérdezek vissza kíváncsian. Ismét bólint.
- Este lesz egy hangverseny a Zeneművészeti Egyetem előadótermében. Beneveztem. Már kora reggel óta rettenetesen izgulok, de most már lassan kezdem magam jobban érezni. Csak egy pecsétes póló kellett hozzá – vigyorodik el, majd kuncogva mutat a pólójára. Szörnyen érzem magam amiatt, hogy Ben így elcsúfította. És ráadásul ő egy zenész. Biztos tehetséges, ha saját hangversenye van este.
- Tényleg kifizetem a tisztítást – erősködöm, de megrázza a fejét.
- Ugyan már. Ez csak egy kis csoki, ezzel talán még én is megbirkózom majd otthon – legyint.
- Julien! Nézzük meg majd a nyuszikat is! – tűnik fel az öcsém. Már megette a fagyit, ám az arca tiszta maszat, így óvatosan és türelmesen letörölgetem. De legalább nem a ruháján landolt az egész.
- Persze, megnézzük a nyuszikat is – adom be a derekam, mire Ben már kézen fogva rángat engem a nyulak felé. Imádja a nyuszikat.
- Egy pillanat! – mondja Adam, amikor odaérünk, majd odamegy a gondozóhoz. Mintha ismerné.
- Héj Tim! – köszön a férfinak, mire az megborzolja a haját. Szóval ismerősök.
- Adam, milyen rég láttalak! Mi szél hozott erre? - érdeklődik kedvesen.
- Semmi különös, csak lazítani jöttem. De lenne egy kérésem. Van itt egy igazán aranyos kisfiú a bátyjával. Nem lehetne megoldani, hogy megsimogathassa a nyulakat? – kérdi Adam, mire a Tim nevű férfi megvakarja a fejét.
- Hát… nem is tudom… - húzza el a száját.
- Kérlek! A kölyök igazán édes. Szellemi fogyatékos szegény, de egy angyal – kérleli, mire a fickó végre beadja a derekát.
Visszajön hozzánk, a gondozó meg kinyitja a karám ajtaját. Ben szemei csillognak az örömtől.
- Egy órát kaptok, aztán jövök vissza - mondja Tim szigorúan, majd búcsút int és távozik.
- Ezt meg hogy sikerült elérned? – pillantok Adamre meghökkenve. Nekem sosem engedték volna meg.
- Apám ismerős az állatkertben, és elég jóban van a gondozókkal – magyarázza, majd megsimogatja az egyik tapsifülest.
Én csak bólintok, és közben fél szemmel Bent figyelem, aki az egyik fekete nyuszit simogatja. Nagyon boldognak tűnik. El is kuncogom magam, amikor felveszi a nyuszit, és megeteti egy sárgarépával. Nagyon óvatosan bánik vele, hiszen tudja, hogy érzékeny állatok, nem szabad szorongatni őket.
– Úgy tűnik, szereti a nyulakat – mondja Adam.
– Nekem is van egy otthon. Egy fekete törpenyúl. Tappancsnak hívják – mondom. – Szóval, Benji jó barátságban van a nyulakkal.
– Tényleg! – néz rám Adam. – Nem akarsz eljönni este a koncertemre? Szerzek neked szabad jegyet. Nem kötelező, csak gondoltam megkérdezem.
– Szívesen mennék – mondom. – De Benjamin… nem akarom egyedül hagyni. Anyámék nagyon elfoglaltak, és nem kérhetem meg megint Mariát, hogy vigyázzon rá, amíg én mulatok. Majd megbeszélem Benjaminnal és Mariával, ha hazaértünk, és utána felhívlak, ha megadod a számod.
Bólint, és számot cserélünk. Aranyos fiúnak látszik. Kicsit beszélgetünk, elmondom neki, hogy én meg rajzolok és a Művészeti Gimnáziumba járok, ami nincs túl messze a Zeneakadémiától. Adam felveti, hogy ha elkezdődik a suli, akkor is tudnánk találkozni, mert az ő sulija csak három sarokra van az enyémtől. Én pedig beleegyezem. De még nyár közepe van, bár ahogy én gondolom, rengeteg dolga lehet nyáron is. Nekem is van, mégpedig rajzolok.
– Majd egyszer megnézhetem a rajzaidat? – kérdi Adam mosolyogva.
– Persze – bólintok. – Bármikor szívesen látlak, csak előbb hívj fel. Ha jó idő van, ritkán vagyok otthon, többnyire a Central Parkban vagyunk, vagy az állatkertben, esetleg a vidámparkban. Benji imádja a körhintát, meg a szabad levegőt. Ő… szóval… agyilag egy hatéves gyerek szintjén áll – mondom halkan. – De szerintem ezt ő természetesnek hiszi. Valójában, nem tudom, hogy ő tudja-e, hogy nem ép az elméje. Ő ilyen, és én így szeretem.
– Tudom – mosolyog Adam. – Látszik rajtad.
~*~
Sajnos az egy óra nagyon hamar letelik, és Tim visszajön. Ben szomorúan int pápát a nyulaknak, és elindulunk másfelé. Még megnézzük az elefántokat, közben Bennek be nem áll a szája. Tényleg olyan, mint egy nagy gyerek, de Adammel csak mosolygva tűrjük. Azt hiszem, kedveli Adamet, bár ebben a nyulas dolog és a fagyi nagy szerepet játszott. Aztán pár órával később sajnos ideje indulnunk.
– Akkor felhívlak majd, ha hazaértem – köszönök el a bejárat előtt. – De szerintem nyugodtan tedd félre azt a jegyet – nevetek. – Ahogy Benjamint ismerem, távozási engedélyt kapok majd.
– Rendben, akkor sziasztok! – integet, és elindul.
– Szia! – kiált utána Ben, mire Adam halkan kuncogva integet nekünk.
Mi is elindulunk hazafelé. Útközben elmondom Bennek, hogy este el szeretnék menni meghallgatni Adam koncertjét. Ő pedig lelkesen bólogat. Tudja, hogy nem jöhet, és én is tudom, hogy nem bánja. Igazából szólva, végig sem tudná ülni az egészet. De ő szeret Mariával is lenni. Már csak őt kell megfőzni, hogy vállalja Bent ma estére.
Hazaérünk, és Ben egyből a konyhába siet, abban a reményben, hogy készen van az ebéd. Az illatokból ítélve, kész, és ahogy én érzem, spagetti lesz húsgombóccal. Leveszem a cipőmet, majd a konyhába sietek, ahol Maria éppen az utolsó simításokat végzi.
– Szia Maria! – köszönök. – Kész az ebéd? – kíváncsiskodom, és belekukkantok a lábosba.
– El onnan! – nevet Maria, és tréfásan rásóz a kobakomra. – Rosszabb vagy, mint egy gyerek, Julien – csóválja a fejét, mialatt Ben hangosan nevet.
– Ne nevess! – fenyegetem meg viccelődve. – Vagy baj lesz!
– Nem is! – kacag az öcsém, és kiszalad a konyhából, én meg utána.
Az asztal már meg van terítve két főre. Tehát anyáék még mindig nincsenek itthon. Nem baj. Kezet mosunk, majd asztalhoz ülünk, és Maria tálal is. Alig kóstolok bele, máris jobban érzem magam. Maria spagettijének nincs párja a világon.
– Maria! Kérdezhetek valamit? – nézek az asszonyra. – Tudnál ma este vigyázni Benjire? Elmennék egy barátom hegedűkoncertjére, de őt ugye nem vihetem. Nem bírná végigülni azt a hosszú előadást.
– Arról a fiúról van szó, akivel ma találkoztatok az állatkertben? – kérdi Maria mindenttudó mosollyal. – Benjamin már mindent elmondott, és szívesen vigyázok rá, te is tudod. Imádnivaló kisfiú a szentem.
– Köszönöm! – mosolyodok el hálásan. – Egy tündér vagy.
Olyan nekonk, mint egy nagynéni, vagy, mint egy nagymama. Már akkor itt volt, amikor megszülettem, és amellett, hogy főz, szívesen vigyáz az öcsémre. Mint egy normális nagymama.
Ebéd után felhívom Adamet, hogy tudok menni. Ő pedig boldogan mondja, hogy félre van téve a jegy a számomra, és hogy ő majd áll mindent, nekem csak oda kell mennem, és be kell mondanom a nevem a pénztárnál. Azt is elmondja, hogy az előadás este hétkor kezdődik, de job lenne, ha már fél hétre odamennék, hogy ne kelljen tülekednem. Érdeklődik Benjiről is, aztán neki is mennie kell. Én pedig már alig várom az estét.
~*~
Pontosan este fél hatkor már majdnem készen is vagyok. Benjamin az ágyamon ül, és tátott szájjal néz engem, amikor végre az utolsó simításokat végzem. Még van egy kis időm elindulni. Fehér inget vettem fel, bézs színű mellényt, nadrágot, zakót, és fehér nyakkendőt a fehér cipőhöz. Hajamat megfésülöm, kis kölnit teszek fel, és készen is vagyok. Az órámat felcsatolom a csuklómra, elteszem a mobilom, a kulcsaim, és szembefordulok Benjaminnal.
– Nos, hogy nézek ki? – mosolygok rá.
– Nagyon jól áll – mondja ámulva.
– Akkor jó – mondom és odalépek hozzá, egy puszit nyomva az arcára. – Fogadj szót Mariának, jó? Este kilenckor ágyba, értve vagyok? És mosd meg a fogad!
– Jó – bólint. – Érezd jól magad! – kuncog. – Ugye hozol nekem fényképet Adamről? Ugye hozol?
– Hozok – ígérem meg. – De most mennem kell. Szia! – azzal indulok is.
Elköszönök Mariától, meg a háziaktól, aztán kimegyek a házból, és beülök a kocsiba. A sofőr azonnal indít, és már indulok is.
Jó fél órával később érkezem meg a Zeneművészeti Egyetem elé. Amikor kiszállok, hatalmas sor tolong az ajtó előtt, alig lehet lépni. És egyre-másra érkeznek a puccosabbnál puccosabb népek. Mintha bizony minimum az Oscar Gála zajlana itt, nem egy hangverseny.
Felsóhajtok, és odaevickélek a pénztárhoz. Bemondom a nevem, és meg is kapom a jegyemet, majd belépek.
Benn sok ember van már, igazi tömeg, én pedig nem nagyon szeretem a tömeget. Azt sem tudom, merre menjek, amikor valaki megérinti a karomat. Odakapom a fejem, és Adam mosolyog rám.
– Szia! – mondom meglepetten. – Hát te? Azt hittem, majd később találkozunk.
– Igazából, szerettem volna beszélni veled, mielőtt elkezdődik ez az egész – mondja. Látom, hogy ideges.
– Izgulsz? – kérdem mosolyogva. – Menjünk egy nyugodtabb helyre, ha beszélni akarsz velem.
Bólint, és az egyik ablakmélyedésre mutat, ami viszonylag még tömegmentes. Biztos a verseny miatt ilyen ideges. Mikor odaérünk, megfogom mindkét vállát.
– Nyugi! – mondom megnyugtató hangnemben. – Természetes hogy izgulsz. Én is szoktam a kiállításaim előtt. De végy egy nagy levegőt, és gondolj arra, hogy csak önmagadnak játszol, jó? Nekem mindig be szokott jönni a rajzolásnál – mosolygok rá. – Csak légy önmagad, ez a titka a dolognak. És tégy meg mindent, amit tudsz.
– Ez a verseny fontos nekem – mondom. – És nem más, mint az egyik itteni professzor fog kísérni zongorán. Nem hozhatok rá szégyent.
– Nem is fogsz – bólintok komolyan. – Bár még nem hallottalak soha sem játszani, de tudom, ha mindent megteszel, ami tőled telik, akkor minden oké lesz. Ne másnak akarj megfelelni, hanem saját magadnak, jó? – nézek a szemébe bíztatóan.
Bátorságot akarok önteni belé, és remélem, sikerülni fog. Én tudom, milyen érzés izgulni valami nagy esemény előtt. Pont ezért akarok segíteni neki ebben.
|
| vicii | 2012. 02. 17. 22:53:32 | #19282 |
Karakter: Adam Engelt
Megjegyzés: (Juliennek)
Reggel nyűgösen ébredek.
Fater megint forgatáson van, és hosszú ideig haza sem fog kacsintani, szóval megint enyém a ház.
És vele együtt a házimunka.
Felsóhajtok a plafont bámulva. Annyira nincs most kedvem ehhez. A tanulás leszívja az összes energiámat. Pluszban még főzzek, mossak meg takarítsak is?
Miért ilyen borzalmas a világ?...
Végül csak nyögve kimászok az ágyból, és nyújtózkodva a konyhába vonulok. Összedobok magamnak valami reggelit, közben pedig a hangjegyek pörögnek a fejemben.
Ma este kezdődik a hangverseny első fordulója, amibe nemrég neveztem be.
Muszáj készülnöm. Rengeteget tanultam rá, újra és újra eljátszottam a dalt. Mozartot választottam, az egyik hegedűre írt művét, a hetedik d-dúr hegedűversenyét. Természetesen lesz zongorakíséretem, a Zeneművészeti Egyetem egyik neves tanára fog játszani.
Muszáj tökéletesen teljesítenem. Ha sikerül kiemelkedő eredményt elérnem, akkor talán a helyemet is biztosíthatom az Egyetemen. A jövőm függhet ettől…
Visszaidézem magamban a kottát, hangjegyről hangjegyre. Közben megreggelizek.
Pirítóst eszek, mellé egy bögre teát iszom.
Majd amint befejeztem mindent otthagyva visszasietek a szobámba, a hegedűmhöz. Általában az MSA elektromos hegedűmön játszom. Sokkal jobban szeretem, mert könnyebb kezelni, de versenyeken persze nem jelenhetek meg ilyennel. Ezért csak előkotrom a szekrény mélyéről a Valenciát.
Azonnal játszani kezdek, fejből.
Nem vagyok elégedett.
Még mindig nem tökéletes.
A francba…
Ennek így nem lesz jó vége. Ha tovább gyakorlok, csak magamat húzom fel, és biztosan el fogom rontani a versenyen. Jobb lesz, ha inkább kikapcsolódok. El kellene mennem valahová.
Mondjuk az állatkertbe. Igen, az tökéletes. Nyugodt, békés hely, ahol senki nem fog zavarni. Lesz időm lenyugodni.
Felöltözök hát – természetesen talpig zöldbe – és felteszem a fejhallgatómat. Miközben felszállok a buszra, már Mozart dallamai szólnak a fülemben.
Aztán az állatkerthez érve kifizetem a belépőt és bemegyek.
A gondozók mind mosolyogva köszönnek. Ismernek már errefelé, apám révéről. Ő természetfotós, egy magazinnak dolgozik, ezért sokat megfordul a város állatkertjében is. Mindenki nagyon szereti, így hozzám is kedvesen viszonyulnak.
Órákon keresztül sétálgatok az állatok között, teljesen elveszve a hegedű édes hangjában. Elképzelem, ahogy ujjaimmal lefogom a kemény húrokat, másik kezemmel pedig a vonót mozgatom.
Persze túlságosan elbambulok, mint mindig, így nekiütközik egy kisfiúnak, a fagyija pedig egyenesen aszteroidaként csapódik a pólómnak.
A kisfiú megszeppenten hátrébb lép.
- Bocsánat!- mentegetőzik megilletődötten. – Nem akartam, tényleg. Bocsánat!- mondja újra.
Ekkor feltűnik egy másik srác, valószínűleg a kisfiú bátyja.
- Ne haragudj!- lép elém. – Minden rendben?- kérdi aggódva, én pedig válaszolni is elfelejtek hirtelen…
A srác egész magas, talán fél fejjel magasodik fölém. Nagyjából egykorúak lehetünk, csak ő sokkal férfiasabb nálam.
Farmert és sötét, kék színű pólót visel, ami megmutatja vékony, mégis izmos alakját.
Az arca pedig… finom vonású, kimondottan szép arca van. Mintha nem is tartozna az emberek közé… kicsit olyan, mintha egy tündérmeséből lépett volna elő.
Rövid, barna haja rendezett, elöl belelóg szintén barna szemeibe.
- Ne haragudj, kérlek! Az öcsém kissé szeleburdi, de biztos vagyok benne, hogy nem szándékosan koszolta össze a felsődet. Kifizetem a tisztítást, ha akarod. A nevem Julien Daniels, ő pedig az öcsém, Benjamin.- mutatkozik be udvariasan. – És tényleg sajnáljuk, ami történt.- mondja őszintén, én meg végre észbe kapok.
Zavartan elmosolyodom, a fejhallgatót pedig a nyakamba csúsztatom. Sietve kikapcsolom a zenét, aztán mosolyogva feléjük fordulok.
- Ugyan, igazán nem történt semmi. Ez csak egy póló, nem pótolhatatlan.- mondom a vállamat megrántva, majd én is bemutatkozom. – Én Adam vagyok. Adam Engelt.- nyújtok kezet a srácnak. Erős, férfias kézszorítása van. Felmosolygok rá.
Majd lehajolok a még mindig megszeppent Benjaminhoz is.
- Szia Benjamin. Igazán örvendek.- nyújtok neki is kezet. A fiú nem lehet fiatalabb nálam 3-4 évvel, de mintha furcsa lenne.
Kedves közeledésemre ő is megkönnyebbül, szélesen elvigyorodik és megrázza a kezem, bizonyára élvezi, hogy őt is felnőttként kezelem.
- Viszont nem hagyhatjuk annyiban az eltékozolt fagyi ügyét. Az állatkerti cicáknak biztos ízleni fog, de neked sem maradhat üres a pocid.- mosolygok a kissrácra, akinek erre egészen felderül az arca és belecsimpaszkodik a bátyja pólójába.
- Julien, ugye veszünk másik fagyit? Kérlek, ígérem, arra vigyázni fogok és nem fogom leejteni!- mondja boci szemekkel, a bátyja meg persze beadja a derekát.
- Erre meghívlak.- ajánlom fel.
- Ugyan, erre semmi szükség.- szabadkozna Julien, de rámosolygok.
- Dehogynem, ez a legkevesebb, miután a pólóm mohón elkobozta a fagyi egy részét.- nevetek fel, ezzel őt is mosolygásra késztetve.
Elindulunk hát a fagyit venni. Benjamin előreszalad, én pedig elgondolkodva figyelem.
- Az öcséd… Ő…- kérdezném, de fogalmam sincs, hogy tehetnék fel egy ilyen kényes kérdést.
- Igen. Értelmi fogyatékos.- mondja halkan, a tekintetéből pedig szinte süt a szeretet.
- Nagyon aranyos kölyök.- mondom végül, majd a pulthoz lépve kérek neki egy újabb adag csokifagyit, magamnak pedig zöldalmásat veszek.
Julien azt javasolja, üljünk le egy padra, így legalább Benjamin is csak a fagyira tud koncentrálni és nem kell félni, hogy ismét kifest valakit az édességgel.
Csatlakozom hozzájuk.
Igazán érdekes emberek… szimpatikusak.
- Szóval Adam… egyedül jöttél az állatkertbe?- kezdeményez Julien beszélgetést, én pedig bólintok.
- Igen. Ami azt illeti, azért jöttem ide, hogy kicsit megnyugtassam magam. És nektek hála ez sikerült is.- mosolygok rá őszintén, majd belenyalok a fagyimba. Ő felvonja a szemöldökét.
- Hogy megnyugtasd magad?- kérdez vissza kíváncsian. Bólintok.
- Este lesz egy hangverseny a Zeneművészeti Egyetem előadótermében. Beneveztem. Már kora reggel óta rettenetesen izgulok, de most már lassan kezdem magam jobban érezni. Csak egy pecsétes póló kellett hozzá.- vigyorodom el, majd kuncogva lepillantok zöld pólómra. Nos, leginkább úgy néz ki, mintha egy igencsak betintázott egyén rókázott volna le… csábító…
- Tényleg kifizetem a tisztítást.- erősködik megint, de csak megrázom a fejem.
- Ugyan már. Ez csak egy kis csoki, ezzel talán még én is megbirkózom majd otthon.- legyintek.
- Julien! Nézzük meg majd a nyuszikat is!- tűnik fel Benjamin is. Megette a fagyiját, és elég alaposan össze is maszatolta vele magát. Mosolyogva nézem, ahogy a bátyja kedvesen korholja majd megtörölgeti az arcát.
- Persze, megnézzük a nyuszikat is.- adja be végül a derekát, majd engedi, hogy az öccse felrángassa a padról és húzni kezdje. Nevetve követem őket. Majd ahogy elérünk a nyulak elkerített kis udvarához, megpillantom Timet, az egyik gondozót, és Pazar ötletem támad.
- Egy pillanat.- mondom Juliennek, majd odasietek a gondozóhoz.
- Héj Tim!- köszönök neki, mire vidáman megborzolja a hajamat.
- Adam, milyen rég láttalak! Mi szél hozott erre?- érdeklődik kedvesen.
- Semmi különös, csak lazítani jöttem. De lenne egy kérésem. Van itt egy igazán aranyos kisfiú a bátyjával. Nem lehetne megoldani, hogy megsimogathassa a nyulakat?- kérdem reménykedve, Tim pedig a fejét vakarva körbenéz.
- Hát… nem is tudom…- húzza el a száját.
- Kérlek! A kölyök igazán édes. Szellemi fogyatékos szegény, de egy angyal.- kérlelem, mire Tim beadja a derekát.
Így hát visszamegyünk Julienékhez, Tim kinyitja nekünk a kis karám ajtaját Benjamin pedig beszabadul a nyuszikhoz.
- Egy órát kaptok, aztán jövök vissza.- mondja Tim szigorúan, majd búcsút int és távozik.
- Ezt meg hogy sikerült elérned?- pillant rám Julien meghökkenten.
- Apám ismerős az állatkertben, és elég jóban van a gondozókkal.- magyarázom halkan, majd leguggolok és megsimogatom az egyik hozzám ugrándozó tapsifülest…
|
|
