|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Aiko Akane | 2017. 01. 30. 20:53:52 | #34988 |
 Karakter: Shizuka Natsumi /Shi,Shizu/
Tavasz van, emellett új nap, új reményekkel. Lassan lépkedek mezítláb, a cseresznyefákkal borított ösvény között, az üdén zöldellő füvön, lefelé a hegyről. Bár gyönyörű évszak van, egyszerűen lélegzetelállító, de nem tagadom, a legeslegkedvesebb számomra a Nyár. De nem csodálom, ha az ember lánya a legfőbb, s az egyetlen Nyári Tündér. Négy nagy évszak tündér van; az ősz, ki kedves, mégis távoli rokonom, a tél, aki az én ikertestvérem, a tavasz, az én édes húgocskám s legutoljára jövök én, a nyár, név szerint Shizuka Natsumi.
Lassan lépdelek a hegy lábánál lévő falu felé, közben a hátam mögött sétáló, Caera nevű tigrisemre nézek. Őt még Kasumitól, a Tél tündérétől kaptam, az ő birodalmában ezen állatok találhatóak, mint segítői és társai, míg az én birodalmamban kék pillangók, lepkék vannak. Ezzel is lehet látni, nagy különbség van a két évszak között, így a tündéreik között is.
Fejemet megcsóválva lépkedek tovább, hosszú, barack szín kimonomat a talajon húzva. Engem nem zavar, ha koszos lesz, nem a ruha számít, legalább is, nekem nem. Sosem érdekelt, hogy ha elszakad a ruhám, vagy piszkos lesz. Ha elszakad? Megvarrom magamnak. Koszos lesz? Kiszoktam mosni a folyónál. Na nem azért, mert ruha szűkében lennék, hanem mert nem szeretek azért eldobni egy kimonot, vagy yukatát, mivelhogy elméletileg “használhatatlan”, gyakorlatilag használható, egy kis mosással és vagy varrással.
Míg ezen gondolkodom, észreveszem, hogy leértünk a falu határába, ahol akik meglátnak, szeretettel és tisztelettel üdvözölnek. Nem gyakran jövök le ide, ugyanis a hegyen, ahol élek minden megtalálható, ami nekem kell, viszont néha nagyon is jól jön a társaság. Ezért is lehetséges, hogy gyógyítóként és gyermekeknél is segédkezem, kivívva ezzel tiszteletüket és szeretetüket. Mégis... érzem, némely emberek nem tűrnének meg maguk közt, ha nem segítenék nekik, természetfeletti mivoltomból adódóan.
Hirtelen akadok el valamiben, vagyis valakiben. Egy mély barna hajú és kékes szemű kisfiú ölelte át lábaimat, amíg felérte. Lehajolok hozzá, majd karjaimba kapva felemelem. Nagy súlyt nem vagyok képes cipelni, de egy gyermek még könnyen megy. Ugyanis hiába vagyok természetfeletti, nem vagyok erősebb fizikailag, mint egy normális, teljesen emberi nő. Talán külsőleg sem éppen különbözünk annyira. Lehetnék egy tipikus japán lány, a csokoládébarna hajammal és őzbarna szemeimmel. Mégis… ha egy női ember mellé állnék, egyből kiszúrnák, hogy melyikünk a Nyári Tündér.
A kezemben lévő kisfiú, Reiji egy mezei virágokból álló fejdíszt rak a fejemre, mire halkan felkuncogok, igazán jókedvűen. Mögöttem továbbra is sétál Caera, most már gyerekekkel körülvéve. Ez a generáció alig 6-7 éve még félt a tigrisemtől, most meg virágkoszorút aggatnak rá, körbe ugrálják, s még néhány szerencsés rá is ülhet. Megszokhatták már, hogy mindig velem van a 10-12 éves gyermek magasságú tigrisem, s hogy hiába húsevő, jámbor, mint a bárány... legalább is, amikor mellettem látható.
Oda adom a gyermeket az édesanyjának, majd tovább megyek egy kereskedőhöz.
- Szép napot, Shizuka-san! - mosolyogva köszönt ő is, érzem az idős emberben lévő tiszteletet irántam. Ami nem is csoda, tekintve, hogy 12 éves kora óta ismerem a férfit, aki most 78 éves. Haja őszes, de néhol még megtalálható benne a fekete hajszíne, szemei viszont még mindig azok a vidáman csillogó barnák, amik régen voltak.
- Szép napot önnek is, Kuromaru-san! Megjött az a szatén kimonó, amit rendeltem?
Egy egyszerű mélyfekete selyem alapon, cseresznyevirággal díszített, rózsaszín szegélyes ruhadarabról lenne szó, amit elképzelés alapján rendeltem meg. Mert hiába vagyok takarékos a ruháimmal, azért újak is kellenek. Tehát én csak elképzeltem egy yukatát, megadtam annak adatait a kereskedőnek, ő meg utánanézett, hogy ki vállalná el azt. Kifizette nekem, cserébe én gyógynövényeket adok neki, s ha kell, akkor segítségére leszek a háza körül. Hogy miért nem én fizetem ki? Egyszerű, nem “utazom” pénzben, az én tisztaságomhoz - vagy nem is tudom, minek nevezzem - nem illik az ilyesmi. Cserébe ritka növényeket és/vagy kertészkedési, gyermeknevelési és főzési tudományaimat ajánlom fel.
- Igen, viszont rövidebb lett a kelleténél, ne haragudjon Shizuka-san! - átnyújtja nekem a papírba csomagolt yukatát, ami szalagokkal van összekötve. Elveszem tőle kedvesen, majd a karjaimba veszem.
- Nem baj, legfeljebb hálóruhának megteszi. - rámosolyogva lépek egyet hátra - Holnap hozom le a sáfrány gyík gyökerét.
Megértően bólint, majd beszélgetünk még egy kicsit, aztán tovább álltam, egyenesen egy standoshoz. Ott “vettem” alapanyagot a sushihoz, amit készíteni fogok magamnak. Hazafelé menet elköszönök a falusiaktól, majd elindulok felfelé a hegyre. Útközben veszem észre, hogy beborul az ég, majd esni kezd nagyon. Hiába, engem nem ér el az eső, és ez nem a képességem, hanem a fajtám miatt van… elvileg..
Morgást hallok Caera felől, majd észreveszem, hogy elindul az ösvénytől ívesen, egyenesen az erdőbe. Nem követem őt, hiszen szerintem vadászni megy, ezt bizonyítja az is, hogy kicsit véres pofával tér vissza hozzám.
Gyorsított léptekben megyünk a hegyhez, a barlang szája és az út között egy intésemre jelenik meg egy stabil híd, amin én, és az állatkám is átmegyünk. Bent a barlang egy szigetszerű sík, növényes terep. Mivel a cseppkőről csorog le a víz, ezért lehet is gyanítani, hogy a barlang nagy része vízből van, egy része csak a “szárazföld”. Vagyis belső szigetként képzeljük el az egészet. Egy nagy patak, amin egy híd visz át a túloldalra, ami meg szigetszerű, ugyanis körülötte van a víz. A sziget hatalmas, ráfér a házam, egy kisebb erdő az általam megmentett állatoknak, és még pár, nem éppen felsorolható dolog.
Döbbenten veszem észre a barlang szájától nem messze kiterült, sebesült férfit. Jó néhányan feladják, hogy ide jöjjenek, sőt, szinte mindenki, hiszen eléggé meredek és veszélyes ösvényekkel van tele az út. Ezért is lep meg, hogy legyengülten, és sebesülten, de felért ide egy ember, ahhoz képest viszonylag épségben. Drága emlősöm valószínűleg dupla adag nassolni valónak nézi az embert, mert megnyalja a száját, amikor közeledni kezd felé. Persze, még időben rászólok. Nem csak azért, mert a nálam fiatalabb ember felkeltette az érdeklődésemet, lenyűgözött engem, vagy mert felébresztette a sajnálatomat, hanem mert nem szokásom cserben hagyni senkit.
- ‘Era! Hagyd békén, ő nem étel! - meghallom nem tetsző mordulását, de haragos szemeim villanására, csípőre tett kezeimre már le is fekszik nyugodtan, hogy segíthessen cipelni nekem. Nagy nehezen felemelem, majd a tigris hátára fektetem és elindulunk a ház felé.
A sebesült férfit az én szobámba vitetem, forralok meleg vizet és meggyógyítom a lábát. A biztonság kedvéért még be is kötöm neki. Megérintve kezemmel homlokát, rájövök, hogy lázas, ezért a vízzel és egy ruhaanyaggal borogatást készítek neki, amit félóránként cserélek. Lassan, olyan délután felé térhet majd magához, s ha jól látom lelki szemeimmel, akkor Caera szalad is lelkesen üdvözölni pártfogoltját. S lám, így is lett, habár nem egészen. Amikor észreveszem, hogy szempillája megremeg már felé is lépek, és egyből szólok rá a tigrisemre, hogy ne menjen annyira közel hozzá.
- Azt hiszem, kezd magához térni. Caera, menj arrébb, ne mássz a képébe, még megijed! - de hiába szólok rá, szinte már-már a képébe mászik sérült vendégünknek, aki miután felébredt azonnal hátrébb csúszik, amit teljességgel megértek.
- Ó, bocsáss meg. - azonnal átfogom karjaimmal Caera nagy és vastag nyakát, mert ezzel a mozdulattal felingerelte a vadászösztönét az állatnak, így valamelyest megfékezem a szerencsétlen végkifejletet. Észreveszem, hogy csodálkozva kerekednek ki szemei, majd hirtelen felkiált.
- Shizu-chan!
Meglepetten nézek rá, mert azért mégis... Shizu... -chan? Így nemigen szoktak szólítani az emberek, még a közeli ismerőseim sem. Látom, hogy végignéz rajtam, majd valószínűleg a fájdalmával mit sem törődve közelebb hajol hozzám, mire én azonnal hátrébb ugrom. Ehhez nem szoktam hozzá, eddig senki sem csinált velem ilyeneket. Ennyi kellett csak, tigrisem, Caera már elém is ugrik, hogy megvédjen. Már csak azt látom, hogy maga elé tatja kezét, mire nekem megenyhül a szívem.
- Bocsánat, csak annyira örülök neked! - hátrébb csúszik a fapadlón, nekem meg felszalad csodálkozva a szemöldököm a mondatára - Kérlek, hívd vissza a cicádat!
Mondanom sem kell, a “cica” - szóra a tigris morogva megy arrébb, igencsak sértődött ábrázattal és testtartással, amin én csak kuncogni tudok.
Közelebb lépek a férfihoz, majd leülök mellé, s a homlokán hanyagul logó ruhadarabot leveszem róla.
- Gondolom a falusiaktól hallottál rólam, bár igazán ritka, hogy idegenek jönnek errefelé.
Nedves homlokához kap, míg én abba a tálba teszem az anyagot, amiben a borogatást cseréltem.
- Falusiak...? - ránézek, így találkoznak szemeink, értetlenség “ül” bennük. Nyilván nem érti a dolgot, amiről beszélek neki.
- Igen... de, te esetleg mégsem onnan jöttél? Városban laksz? - bár igaz, furcsává teszi, hogy elvileg ismer engem, és mégsem az emberektől hallott rólam. Arra azért csak emlékeznék, ha vele találkoztam volna már korábban, eléggé jellegzetes arcvonásai vannak.
- Nem igazán értem, hogy miről beszélsz. Én csak arra emlékszem, hogy… - és elmesélte azt, hogy mi volt, mielőtt idekerült volna... szerinte. Bizony, egy ilyen vihar máshol, főleg az emberek világban először jelentéktelen, pedig valójában nem az. De hiába, mit is várunk az emberektől? Nos, én semmit. Nem azért mondom ezt, mert nem szeretem az embereket, sőt, éppen ellenkezőleg. Egyszerűen csak lehetetlen, hogy ők ennyire földhöz ragadtak hozzánk képest, legalább is... jó néhányan.
- Hmmm... talán… ha holnap elmennénk a hegy túloldalán lévő boszorkányhoz… - gondolkodom a kelleténél hangosabban, mire döbbenten kapja felém a fejét, a szemeiben is ez az értetlenség és meglepettség látszik. - akkor kiderülne, hogy mi történt veled.
Még rendesen ki sem tudom ejteni a szavakat az ajkaimon, már hangot is ad annak a szónak, vagyis fajtának, amire számítottam, hogy megkérdezi.
- Boszorkányok? Azok léteznek? - megpróbálna felülni, mire én finoman visszanyomom fekhelyére, nem kéne, hogy ilyen állapotban felkeljen, még egy kicsit sem, hiába gyógyítottam meg. - Eddig nem hallottam róluk annyit...
- Hát persze, hogy léteznek, ráadásul nálunk nem a boszorkánysággal vádoltak vannak, hanem az igaziak, akiknek vérükben van a mágia ezen vagy azon része. - gondoltam róla, hogy ember, s nem éppen természetfeletti, de azért jó volt megbizonyosodni, nem kell a kellemetlen meglepetés - Te ember vagy, igaz?
Már látni is lehet, ezen a kérdésen is meglepődik, majd picit megszeppenve válaszol, nyilván érzi már, hogy én nem vagyok fajtája béli. Báár... valószínűleg a többi lény közül én fogom a legkevésbé bántani, vagyis sehogy sem fogom, sőt. Érzem már előre, hogy jó párszor én fogom megvédeni az én csekély kis erőmmel őt.
- Igen, én ember vagyok. De... te nem? - furcsállva, zavarodottan pillant rám, majd gyanakodva néz végig megint rajtam, amit én egy szó nélkül hagyok - Nem nézel ki úgy, mintha nem lennél ember... sosem néztél ki boszorkánynak, vagy bármilyen másik lénynek.
Sosem...néztem ki? Akkor mégis ismerne valahonnan? Ez a dolog frusztrál a legjobban, valaki ismer engem, elvileg akkor többször is találkoztunk, de... én erre nem emlékszem?
- Nem, az egyetlen Nyári Tündér vagyok, a nevem Shizuka Natsumi, de... ezt már elvileg tudod.
Hiába, valószínűleg ezt soha nem fogom megszokni, hiába kerül majd gondolom idővel közelebb hozzám a fiú. Amint meghallotta a nevemet csak halványan elmosolyodott, amennyire a fájdalomtól tudott, majd komoly hangon megszólalva bemutatkozott ő is.
- Én Iwao Daishi vagyok. - nem, még csak a név sem ismerős. A családnevet sem hallottam sehol, legalább is… a faluban még nem.
- Örvendek. Tudod, nagyon örülök, hogy találkoztam veled, még ha ez számodra rosszul, megbocsáthatatlanul is hangzik.
Kedvesen rámosolygom, mire halványan elpirul a fiú, megfogom az edényt, és elindulok a fusuma, a cseresznye virágokkal díszített tolóajtó felé, hogy kilépjek a szobából.
- Ha valami kellene, elég a nevemet kikiabálnod, de ne izgulj, Caera bent lesz veled, hogy megvédjen és melegítse a testedet. Valamennyi mágiája neki is van, így, ha nem mozdulsz el tőle annyira, akkor nem fognak fájni a sebeid. Ahol a dolgodat kell végezned, az meg ott van. - mutatok a szobából nyíló másik helyiségre.
Mielőtt még szólhatna, a tigrisem feláll, aztán a feje mellett elhelyezkedik, pontosan a párna fölött, farkával játékosan megcsapva finoman a vállát, amire megint elmosolyodom, sőt. Lehet, hogy csak szélesebb lett vigyorom, ahogy őket nézem.
- Nem kell időre kelned, ráérsz, de én délelőtt beállítok hozzád a reggelivel, rendben? Most pedig jó éjszakát kívánok, nem akarlak feltartani a gyógyulásodban, ráadásul szinte biztos, hogy ki kell heverned a velünk való találkozást. - hát igen, a vége olyan erőltetettet poénos volt, de nem akartam neki lelkiismeret furdalást okozni, hogy én is fáradt vagyok.
- Én... rendben, nagyon köszönöm, Shizu-chan! Jó éjt neked is, álmodj szépeket.
Kedves, szelíd hangját meghallva elmosolyodva lépek ki a szobából, majd magam mögött eltolom az ajtót. Elindulok a ház egy másik, szépen berendezett hálószobájába, hogy legyen hol aludnom nekem is. Nekem nem jelent gondot, ha nem a szobámban kell aludnom, vagy egyedül kell lennem az éjszaka.
Kinyitom a másik szobában lévő lezárt ajtót, amit magam mögött be is húzok. Ez egy kevésbé díszesebb szoba, ráadásul hiába takarítom - ahogy az összes többit - régóta nem volt itt senki. Mert bár kedvesek velem az emberek, értelemszerűen nem igazán jönnek fel ide, csak ha segítséget kell kérniük.
Miután megbizonyosodtam, hogy nem jött ki vendégem a szobámból átöltözök egy könnyebb ruhadarabba, a mai nap rajtam viselt kimonót összehajtogatva elteszem holnapra, ez még jó lesz. Nem piszkos, nem szakadt, tehát még holnap viselhető. Az meg nálam normális, hogy semmilyen cuccom nem lesz büdös, vagy izzadt, ez is egy különbség köztem és az emberek között.
Lassan fekszem le a több rétegű puha takarókra, előtte meg leteszem egy sarokba azt a yukatát, amit szinte egész nap vittem magammal. Lassan vonom magamra a selyemből készült plédemet, majd szinte azonnal elalszom a fáradtság miatt.
Másnap reggel a napfelkeltével együtt kelek, elmegyek megmosdani, felöltözöm, majd megetetem a házam körül lévő állatokat, aztán nekilátok reggelit készíteni. Caera el szokott menni magának vadászni, vele nem lesz gondom, Iwao-sannak, meg pár egyszerű ételt készítek, ami főként rizsből áll. Persze, azért mást is készítek neki. Párolt zöldségeket, sült húst, majd hozzá barackvirág teát, amit egy fából készült tálcán beviszek neki, természetesen kopogás után.
Mivel látom, hogy alszik, ezért egy asztalra lerakom a kezemben lévő tárgyat a rajta lévő reggelivel, majd egy intéssel jelzem tigrisemnek, hogy felváltom mellette a helyet. Leülök a feje mellé, egy kis távolságra csak, hogy ne ébresszem fel, majd, ha már alszik, kiengedem hajamat és fésülni kezdem.
Szerkesztve Aiko Akane által @ 2017. 03. 01. 09:33:14
|
| XenaRanger | 2017. 01. 08. 12:42:17 | #34921 |
 Karakter: Iwao Daishi
Megjegyzés: kezdés
Egy új korszak vette kezdetét. Belegondolni is hihetetlen, hogy vége az Edo-kornak. Elkezdünk modernizálódni, de mi sül ki ebből?
A cseresznyevirág illatú szellő meglengeti hosszú fekete hajamat, ahogy a tóparton üldögélek. Érzem, ahogy felkúszik ruhám ujján, s felállítja a karomon a szőrt. Hűvös van, tavasz lévén ez nem meglepő, én mégsem erre számítottam. Ma valahogy egyáltalán nem vagyok a helyzetek magaslatán. Nem tudtam édesapám ma reggeli javaslatával sem egyetérteni, sem ellenszegülni neki; nem tudtam eldönteni, milyen színű és mintájú obi lenne a legalkalmasabb ajándék a húgom számára, és még az időjárás is tréfát űz velem. Felkelek a fűből, de még pár percig álldogálok a vízparton. Elnézegetem a kis bukókat, ahogy élelem után kutatnak a hűs vízben, s arra gondolok, néha mennyire vágyom rá, hogy madárrá váljak, és magam mögött hagyjam ezt a sok gonddal járó világot; az emberi társadalmat.
Sóhajtok egyet, majd visszaindulok a házhoz. Nincs messze, de azért annyira közel sem. Sok dolgom lesz még ma; az új kor, a Meidzsi merőben más, mint az Edo, így át kell állnom az újdonságokra, és tanulnom kell a nyugati civilizációról. De nagyon nincs kedvem hozzá. Úgy érzem, minden eddigi törekvésem hiábavaló volt, s újból ott vagyok, ahol a part szakad: mindennek az elején.
Rálépek a verandára, de megtorpanok. Tényleg be akarok én menni? Felfújva az arcom hátat fordítok a tolóajtónak. A becsapós idő ellenére mégis nyakamba veszem a várost, s egészen kedvesem teaházáig megyek. Ott megállok, s reménykedve nézelődök, hátha megpillantom valahol. Olyan kár, hogy a mi kapcsolatunk csak plátói. Miért nem tud megszeretni? Tudom, hogy még fiatal, és még csak nemrég lett gésává, ezért nem akar már most felhagyni vele, de ha legalább reményt adna, hogy egyszer eljöhet az a pillanat, mikor egymáséi lehetünk. De persze tudom, hogy ez sosem fog megtörténni. Ő nem szerelmes belém. Szeret, mint embert, mint dannát, mint barátot, mind beszélgetőpartnert, de nem szeret, mint férfit. Nem érzem teljesnek magam, sokszor az értéktelenség érzése fog el.
Csalódott tekintettel nézek ki a fejemből a kapualjban. Közben, ahogy elnézem, esőfelhők gyűlnek a magasban. Vajon haza tudok érni még mielőtt rám szakad az ég, vagy ronggyá ázom? A mai napom úgysem volt valami érdemleges, nem teljesen mindegy, hogy mi lesz ezután? Visszaindulok; közben el kezd szemerkélni az eső, ami pár perc múlva viharos erősségűre fokozódik. Te jóságos ég, a tavasz tényleg ennyire jól szórakozik mások baján? Futni kezdek, de figyelmetlenségemből kifolyólag kibicsaklik a bokám, és elfekszem a sáros-vizes lében nem messze a házunktól. Borzasztó égi zenebona bontakozik ki, ha görög lennék, biztos Zeusz haragjának tulajdonítanám a történteket.
Összekaparom magam, és próbálok lábra állni, de a belém hasító fájdalom miatt meglepettségemben újból visszaplaccsanok a sáros lötyibe. A villódzó fények és hangos morajlások érezhetően sürgetnek, hogy vonszoljam magam fedezékbe, de hát hogyan, ha fáj? A barna létől, ami az arcomba fröccsent még csak nem is tudom, merre van az arra. Hiába nézek körül, nem látom a házunkat, pedig amikor még csak szemerkélt, akkor láttam a sziluettjét. Undorító, amit csinálok, mint valami csúszómászó kígyó, vonszolom magam egy irányba, mely remélem, az úti célomhoz vezet. Sajnos ez a rész, ahol most vonaglom egy sík terület, így minél hamarabb elhagyom, annál jobb. Újra próbálkozom a felkeléssel, s már-már állni látszék, mikor valami belém hasít, felforral és kisüt. Ez nem a bokám volt, még csak nem is a testem produkálta az érzetet. Valamiféle külső hatás ért, valami egészen rendkívüli.
~°~
- Villám! Belém csapott a villám! Meghaltam! Vil-lám. Hajajajj. – tompa hangot vélek hallani, ziláltan, kapkodósan beszél, és nem éppen tudatosan szerintem.
Várjunk csak egy picit! Ez… az én hangom! Kábán kinyitom a szemeimet; túl nagy a fényesség, bántja a retinámat, így összeszűkítem a rést, s ily módon kémlelődök. Fájnak a tagjaim, de a fájás-érzés szakaszos és zsibbadós. Olyan, mintha lüktetnék. Mintha egy állati szövet lennék, akit most emeltek ki gazdatestéből, s még utoljára pulzálna egyet-kettőt. Mit is mondtam az előbb? Valami villámról beszéltem. Meg halálról. Rettenetes, hogy nem vagyok a magam ura. Nehezen, de némileg meg tudok emelkedni, s így körülnézni. Zöld pázsit terül el alattam, s a Nap sugárzóan ontja a sugarait, mintha feltett szándéka lenne, hogy ropogósra süt. Felülök, bár nagyon fáj minden mozdulat. A ruhám nagyon mocskos, szinte ép folt nincs is rajta. Néhol ki is szakadt, de leginkább a sár az, ami felismerhetetlenségig összefogta. A karom és az arcom is érdes a rászáradt kosztól. Nagy nehezen, és sok apró nyögdösés kíséretében felállok. Sehol a házunk, sehol a város, sehol semmi. Egy nagy tisztás közepén állok, a messzi távolban pedig hegyszerű magas kőmonstrumok emelkednek.
Na, most akkor kicsit gondolkozzunk. Mi a legvalószínűbb, ami történhetett velem? Elgondolkodva billentem félre a fejemet. Bizonyára meghűltem, mert a bokaficamom miatt nem tudtam felkelni a földről, s bőrig áztam. Valaki biztos rám talált a vihar lecsendesedése után, s most otthon ápolnak. A láz miatt pedig furcsa álmaim vannak, és félrebeszélek. Igaz, hogy ritkán tudatosul az emberben alvás közben, hogy amit lát, az nem a valóság, hanem álomkép, de úgy tűnik ez most pont egy ilyen alkalom.
Megkönnyebbülve mosolyodom el. Nehezen, de elindulok egy tetszőleges irányba. Igyekszem nem ránehezedni a fájós lábamra, bár ha ez álom, akkor a fájás is képzelt, úgyhogy nem kéne óvatoskodnom. De viszont ha megterhelem, erősen fáj, és akár képzelt fájdalom, akár nem, inkább nem akarom érezni, mert szörnyű.
A tisztás nagy, s már-már feladom, mikor végre a végére érek. Érdekes zöldségek terülnek el a lábam alatt; nemigen láttam még ilyeneket. Még csak hasonlítani sem tudom semmilyen ismert növényhez. Csupán térdig érnek, így könnyedén átgázolok rajtuk. Nem tudom, hová tartok, igazából csak sodortatom magam az álom furcsa játékszereként. Közel járok egy hegy sziklás, de megmászható részéhez, mikor árnyékomat elhalványodni vélem. Feltekintek az égre, s látom a szürke gondterhelt felhőket, ahogy a Nap elé pofátlankodnak.
- Na, ne! Még egyszer nem! – kiáltom kissé kétségbeesve – Az álom ne legyen a valóság mása! Nem játszunk ilyet!
Belekapaszkodva a kövekbe, elkezdek felfelé haladni a sziklákon, mert egy barlangszerű nyílást fedeztem fel a hegy falában. Irdatlanul fáj a bokám, legszívesebben eltávolítanám a lábszáramról. Összeszorított foggal küzdöm fölfelé magamat, miközben egyre sötétebbé válnak az égi pamacsok.
Felérek a mélyedésnyíláshoz, s a fal mellé vetem magam. Őrjítően fáj a lábam, de legalább nem fogok újból elázni, még ha csak álom is mindez. Nehezen veszem a levegőt, a leheletem pedig forró.
- Bárcsak… itt lenne… a húgom. – nyögöm, s a szemem előtt sötét foltok jelzik, hogy pár pillanat múlva eszméletemet vesztem.
~°~
- Azt hiszem, kezd magához térni. Caera, menj arrébb, ne mássz a képébe, még megijed! – ismerős női hang, ami megüti a fülemet.
Messzinek tűnik, de mivel érezni vélem a testmelegét, szerintem egészen közel van. Kinyitom a szemeimet, de a látvány közel sem megnyugtató. Minden fájdalmam ellenére hirtelen hátrébb lököm magam, mert egy vadállat magasodik fölém.
- Ó, bocsáss meg. – hallom megint a női hangot, aztán meg is pillantom az ismerős alakot, ahogy átfonja karjait az állat erős nyakán, s gyengéden maga felé húzza.
Elkerekednek a szemeim, s automatikusan szólásra nyílnak ajkaim.
- Shizu-chan!
A lány meglepetten néz rám. Milyen csodálatos! Az álmomban is jelen van, és milyen szép! Sosem láttam rajta még ilyen gyönyörűséges kimonot. Úgy tűnik, álmaimban még szebb, mint a valóságban. Összeszedve magam, felé hajolok, de ő riadtan rebben arrébb, ezzel egyidejűleg elém ugrik állata, s nem éppen kedvesen, de utamat állja. Visszahőkölök, s magam elé tartom kezeimet.
- Bocsánat, csak annyira örülök neked! - mondom, miközben egyre hátrébb csúsztatom csípőmet a földön, merthogy még mindig a talajon ülök – Kérlek, hívd vissza a cicádat!
Szerkesztve XenaRanger által @ 2017. 01. 08. 18:42:43
|
| Laurent | 2013. 08. 14. 13:58:01 | #26882 |
 Karakter: Tordohuo Herceg
Megjegyzés: ~Chibi~ Démoninak
Huo:
- Beszélgetni.
Milyen fura válasz. Még furább ez az alak. Kétlem, hogy ember lenne, nem talált volna meg. Tudom, mert nem egy üldözőt, nem egy sereget ráztam már le, és akkor sem találtak volna meg, ha elalszok egy ágon, és lepottyantam volna. A hangja kellemes, és mégis gyönyörű, felmerül bennem, hogy sikoltozhat, amikor a farkát levágja valaki. Már ha van neki.
- És miről? - úgy látszik nem egy szószátyár alak, de akar valamit. És ez nem jó.
És lám, egy szempillantás alatt mellettem van az ágon. Érzem izmaimat megfeszülni, ugrásra készen. Tudom, ha levetem magam az ágról, akkor egy karnyújtásra van egy gallyacska, amiről átlendülhetek egy másik fára. A drága annyira ágas-bogas, hogy bármikor bármerre futhatnék. Mégis itt tart valami, a csuklya alól kilátszó áll talán, a hibátlan bőr, és a vigyor, ami nem sok jót ígér, mégis tudom, hogy meg akarom ismeri.
- Mondjuk hogy mi a neved? Láttam mi történt, de ne aggódj, nem érdekel. Nem emiatt vagyok itt. Csak figyelemre méltóak a képességeid. - semmit sem akar adni, természetesen önző érdekek állnak emögött, de kíváncsi vagyok, mi sül ki ebből. - esetleg hasznodat vehetném és te is az enyémet.
Na, itt van a kutya elásva. Már csak az a kérdés, hogy ő mi olyat tudna nekem nyújtani, amit én nem tudok megszerezni egyedül.
- Miféle haszonról beszélsz? - beszéltetem, akkor közelebb jutok a kulcshoz.
- Bármi féléről. A kérdésemre válaszolj, ha kérhetném.
Micsoda türelmetlen alak! Sötét aura lengi körbe, ismerős, jól tudom, miféle szerzet ő. Ilyen közelről akár azt is megmondhatnám, hogy milyen erős. De nem ez a lényeg. Nem a bőre alá akarok bejutni, csak a fejébe. Az világos, hogy megkapja, amit akar. Ha nemet mondok, úgyis meg akar majd ölni. És képesség ide vagy oda, nem akarok harcba bocsátkozni.
- Tordohuo. - megvillannak a sötét mélyén azok a túlvilági szemek.
- Tordohuo... Mit szólnál, ha kötnénk egy alkut?
- Nem kötök. - vágom rá csuklóból, és látom megmoccanni mellettem az alakot. Úgy tűnik nem tetszik a válasz, de nem érdekel. Ugyan úgy folytatom. -
- Felbérelhetsz, szerződést is írhatunk, de nem fogom magam megkötni egy alkuval, amiben annyi a kiskapu. - És szavaimra a csuklyás alak újabb vigyort küld felém.
- Lám, milyen eszes... És ha csak nyerhetsz az üzleten? - hangja szinte édes, csábító, de rám teljesen hatástalan.
- Mit nyerhetek? Halált? Vagy egy üveget, amiben a lelkem lakhat? - érdeklődő arccal nézek rá, mintha épp reménybeli kincseket emlegetnék, de hangom rideg. Hátrálok az ágon kissé.
- Ó nem. Olyasmit, amit kevesen láttak még, és még kevesebben tapasztaltak.
Szemeim összeszűkítve próbálom megfejteni szavait. Mennyi lehet ebből igaz, és mennyi nem? Sejtem, hogy nem fogja most elárulni, mi az, amit akar tőlem. Mutatóujjammal elgondolkodva simítok végig ajkaimon, és nem mulasztom el azt a villanást, amit a csuklya alól kapok erre.
- Hogy tárgyaljak valakivel, akinek az arcát sem látom?
- Amint megkötöttük az alkut, megmondom a nevemet is. Behatóan meg fogjuk ismerni egymást. - szavai nem ígérnek semmi olyat, amire vágynék. De vajon meghalni itt és most vágyok-e?
-Bőven elég, ha egy méterre elkerülsz engem, ha ketten vagyunk. - vágom rá prüszkölve.
-Szóval áll az alku? - kap szavamon.
-Nem mondtam ilyet. Beleegyezek, hogy veled megyek, amíg úgy vélem, biztonságos, de nem tovább. Mint mondtam, nem érhetsz hozzám ha kettesben vagyunk, sőt társaságban is örülnék, ha kerülnél. - szögezem le. - Nem kérem, hogy védd meg az életemet. És nem leszel sem mesterem, sem parancsolóm, tehát nincs parancsolgatás. És ugyan ezek a szabályok érvényesek visszafelé is.
-Látom, van tapasztalatod ilyesmiben. - elgondolkodó hang, úgy tűnik az ajánlatomat méricskéli.
-Nem te vagy az első démon, akivel összefutok. - jegyzem meg. - És ha vétsz az... alku ellen, nem is te leszel az első, akinek fájni fog. - most én engedek meg magamnak egy vigyort. - Lehet, hogy neked ezer életed van, de nekem csak ez az egy, és szeretnék rá vigyázni...
S kinyújtom a kezemet, hogy ha tetszik ez a feltételsor, akkor csapjon bele, és megköttetik az egyezség. Az, hogy ez után hová visz, vagy mit mond, rajta áll. De túl sok bakit követtem már el életemben, és nem fogom most folytatni. Igen, szeretem a kalandot, de csak ha túlélhetem.
|
| Hentai Chibi | 2013. 04. 12. 21:18:03 | #25578 |
 Karakter: Inimicus Dei
Megjegyzés: Tordohuo-nak ~ Laurent-nek
Nap napot követ és már idejét sem tudom annak mikor szórakoztam igazán jól. Talán utoljára akkor, mikor még Servi velem volt és nem árult el, hagyott el ... Hűtlen szuka, ahogy az összes többi is, pedig én igazán szerettem őt.
De most már nincs itt és így szórakozni se szórakozok már olyan jól. Pedig kellene az izgalom, hogy érezzem, még minden olyan, mint régen.
A napokban hallottam, hogy néhány démon egy érdekes fiúról beszél. Felkeltette a figyelmemet.
Egy démon kötött vele alkut, a családjáért cserébe örök életet kapott. Aztán valami olyat is meséltek, miszerint a fiú újabb alkut kötött, a szívétől vált meg, mindenféle érzelemtől. Aztán végzett a démonnal.
Nem tudom mennyire lehet igaz. Talán csak kitalálták, csak régi mese az egész, de az én figyelmem mégis felkeltette.
Az emberek közt járok, unottan. Semmi sem érdekel, céltalanul bolyongok. Az ivás sem segít, már a szebbnél szebb nők sem érdekelnek. Komolyan... Ez a helyzet már tarthatatlan. Kellene a változás, hogy újra a régi legyek. Talán az a fiú, a fiatal hercegecske. Ha mégis igaz lenne a mese, akkor akár meg is kereshetném. Talán még kedvemet is lelném a fiúban ... Talán.
Itt is túl nagy a nyugalom. Nem történik semmi! Legalább az emberek balhézzanak már kicsit! És csak elég gondolnom, máris a közeli kápolna harangjait félre verik. Na... Mégis csak történik valami, még ha ez pont a szentfazekakkal.
Közelebb indulok halvány mosollyal arcomon ami öltözékem miatt az embereknek nem feltűnő, hisz a csuklya arcom takarja. Látnom kell mi is történt. Többen összesúgnak, mindenkit a miértek érdekelnek. Sok a kíváncsiskodó.
Kiindulok a tömegből, hogy jobban lássak mindent. Két alak fut ki és fogja menekülőre a dolgot. Szóval elkövettek valamit.
Lassan elkezd terjengeni a hír, miszerint egy egyházi méltósággal kevesebb van. Persze ők siránkoznak, ez meg már az én nyelvemre van átfordítva.
Hát így járt. De nem hiszem, hogy ez a két szerencsétlen ilyen jó lett volna.
Tekintetemmel keresem a lehetséges harmadikat.
Ügyes fiú, jól ért a meneküléshez is. Nyugodt tempóban indulok el. Nem kell sok és a két másikat úgyis elfogják majd. Nekem meg elég azzal a másikkal foglalkoznom. Szép kis merénylet mit ne mondjak. Végül is ... Mégis csak van valami izgalmas az emberekben.
Kocsmától az erdőig vezet utam. Felbérelték volna? Hm... Helyes egy kölyök az már egyszer biztos és fogalma sincs arról követem. Egy kicsit óvatlan, de betudom ezt az előbbieknek. Viszont az erdőnél már nyomát vesztem.
Nem kezdek el kapkodni hova lett, csak lassan sétálok. Az illata elárulja, érzem a közelségét. Akár csukott szemmel is meglelném itt. Kihalt egy hely, de ha több ember lenne sokkal inkább el tudnám veszíteni a nyomát mint így.
Igyekszek halkan közlekedni, minden lehetséges zajforrást kerülni.
Ágreccsenés. Francba! Sikerült rá lépnem egyre. Viszont ő is itt van. Felkapom fejem és tekintetünk találkozik.
Megvagy fiú! Bár már kezd sötétedni, tél lévén nem is olyan meglepően korán, de tisztán látom őt. Sötét szemeimmel végig mérem többször is jó alaposan, figyelem minden egyes mozdulatát.
Fejét kezére támasztja, és úgy néz engem, de nem szól semmit, én meg inkább nem mondok még semmit. Várom mit lép majd ő.
A szőrmebundás köpenye takarja őt, de én is elfedem kilétem palástommal.
- Mit szeretnél? - csendül fel kérdés egy kellemes férfihangon. Hogy én mit szeretnék? Sok mindent... El sem tudja képzelni mennyi mindent, szeretnék jelenleg vele kapcsolatban.
- Beszélgetni. - mondom higgadtan. Szeretném tudni ki ő, mire képes és hogy mire kapható. Talán vele jól szórakozhatnék. Ismét csend telepszik le és csak nézzük egymást.
- És miről? - kérdez ismét ő. Sok mindenről. Válasz helyett, csak mellette termek az ágon. Elég erős ahhoz, hogy elbírjon mindkettőnket.
- Mondjuk hogy mi a neved? Láttam mi történt de ne aggódj, nem érdekel. Nem emiatt vagyok itt. Csak figyelemre méltóak a képességeid. - villan meg vörösen izzó szemem és az ördögi mosoly ott van arcomon. - Esetleg hasznodat vehetném és te is az enyémet.
- Miféle haszonról beszélsz? - de le sem veszi rólam a tekintetét. Látom, hogy ha úgy adódna kész a menekülésre. Ezen a terepen lehet, hogy ő otthon érzi magát, de én démon vagyok.
- Bármi féléről. - vonok vállat. - A kérdésemre válaszolj, ha kérhetném... - látszik rajtam, hogy ha nem tetszik a helyzet, akár életét is veszem.
Valljuk be, nem igazán érdekel él-e vagy hal.
Viszont ebben az érdekes kék-zöld szempárban szinte elveszek. Egyszerre rideg és csintalan, pajkos.
Kíváncsi vagyok az ágyban vajon mennyire lehet pajkos. A gondolatra megnyalintom ajkamat és a mosoly még mindig kint ül szám szélén.
- Tordohuo. - a név ... ismerősen cseng. Mintha a két démon ezt a nevet említette volna, de nem biztos. Annyira azért nem figyeltem.
- Tordohuo ... Mit szólnál ha kötnénk egy alkut?
|
| Laurent | 2012. 12. 24. 00:41:20 | #24574 |
Karakter: Tordohuo Herceg
Megjegyzés: ~Chibi~ Fa alá
Todohuo:
Gyűlölöm, hogy mindig mindent nekem kell csinálnom. Hogy nincs ezen a földön olyan alak, aki képes magától használni a nyakán lévő dudort, és netalán gondolkozni is vele, hát ez több mint frusztráló. Főleg akkor, ha többször is elismételtem mindenkinek, hogy mi a feladata, és sorra baltázzák el. Nem nevetséges?
Hármunkat kértek fel egyszerre egy egyházi méltóság kiiktatására, amivel ugye semmi gond nem lenne, ha mindenki azt csinálná, amihez ért. De neeem, mindenki inkább velem tartana, mert milyen menő lenne már ellesni a mozdulatokat, amiket csak én ismerek. De közben jó lenne, ha valaki őrködne, meg a felesleges szemtanúkat távolítaná el így vagy úgy. És esetleg klónozhatnám is magam.
Tehát egy kiadós veszekedés után végre sikerül megközelíteni a célpontot. Nem mondom, ezek a papi reverendák elég neccesek, mert kevés rejtekhely van rajtuk, de persze én megoldottam mindent. Slattyogok a kis bibliámmal, meg a lopott rózsafüzérrel, és folyamatosan szitkozódom az orrom alatt. Nem baj, ha fennhangon teszem, mert az apácák legalább azt hiszik, hogy a miatyánkot motyogom. Közben mellettem a szerencsefazék meg leejti az imakönyvét, és kiesik belőle egy aprócska kés. Szinte pillanatok alatt tör ki a pánik, én pedig ügyesen olvadok a szaladgálók közé.
-Atyám, meneküljön! - kiáltom a célpontnak, feltűnően, hogy a két balfácán tudja, hogy merre nézzen a káoszban. - Erre jöjjön!
Erre a tata felsőbb hatalmakhoz fohászkodva nekiindul totyogva felém, ha már ennyire megbízhatónak tűnök, és én is csak menteni akarom. Alig ér a közelembe, a nagy bibliám felcsapom, és egy jóval csinosabb kést kapok elő, mesteri mozdulattal a hasába szúrom fölfelé, hogy a bordái mögött a kés elcsusszanva a szívét érhesse. Hosszú, döbbent csend, én pedig a késem kirántva a spiccelő atyából futni kezdek.
-Lóduljatok!
Ordítom, mire a két szintén megmerevedett orgyilok is megrebben, és lassan elindulnak ők is. Megannyi átok rebben fel, pedig nem ők papolnak annyit a megbocsájtásról meg a tudoménmicsodárólis? Sietve kanyarodunk a zárda folyosóira, a papruhákat hányva lefelé, majd a hátsó ajtó felé igyekszünk. A kápolna harangjait félreverik, most aztán szedhetjük a lábunkat, vagy a zsandárok majd az ajtó előtt várnak minket. Bravo, bravisszimo. Sikítozó növendékek, keresztet hajigáló alakok, sopánkodó nők... Mi ez, bolondok háza? Egyedül a tömjén szaga jó. Ha már a sekrestyén át rohanunk, amíg az egyik marha eltorlaszolja az utat, én egy nagyobb tasak tömjént és szenet süllyesztek a táskámba, majd kiperdülök a kis ajtón.
Mivel az előttem kilépők ne jajongnak, utánuk futok, boldogan a szabadság és persze a pénz felé. Hajamból kibányászom a hülye tökfödőt, ami ugyan eltakarta az árulkodó hajviseletemet, mégis idegesítően feszít. Macskákat megszégyenítő ügyességgel libbenek fel egy hordókupacról a tetőkre, és ott iszkolok tovább. A rend őrei már a két utcán futó, kétségbeesett palimadarat kergeti, én meg ügyesen meglógok. Talán mégiscsak hálával tartozok a munkáltatómnak, hiszen ez a kettő elviszi a balhét, habár se a gyilkos fegyver, se más bizonyíték nincs, inkább lincselik majd meg őket... Én meg futok. Ki mondta, hogy ez szégyen?
Gonosz vigyorral a képemen surranok be a kocsmába, ahol a hátsó szobában vár a báró. Pár szó után, némi izgalmasított, fűszerezett beszámoló után egy csinos kis tasak landol előttem, én pedig olyan mosollyal távozok, mint egy tejfölt nyalt macska. A táskámba dugom ezt is, majd odakint hetykén egy hamis érmét dobok az istállófiúnak, felpattanok egy tetszetős lóra, és elvágtatok... Nos, nem a naplementébe, lévén nem vagyok én a szőke herceg, és a lovam is szeplős szürke. Legalább jó lesz vacsorának, ha minden kötél szakad. Ha nincs bizonyíték, nem tudják rám varrni! Ha!
Így az Elhagyatott erdő közepén lévő, igen kicsi, fakoronán lévő zugomba ,,hazatérve” elégedetten nyúlok el a vastag faágon. Végtagjaim lelógatom a mélybe, és élvezem, hogy a súlyuknál fogva kellemesen húzza őket a föld vonzása lefelé. Hosszú pillanatokig tart, míg az előbbi izgalom lecseng, és a fülem zúgása lecsillapodik, a szívem lassan lecsitul, és a légzésem is normalizálódik.
Általában csend szokott itt lenni, épp ezért meglepő, amikor halk susogást követően egy ág reccsen odalent. Hangtalanul, szinte észrevétlen fordulok meg majomügyességgel, mégis a mélybe pillantva az első, amit realizálok, hogy észrevettek. Vagy eleve követtek. Egyik sem jó opció. A tél korai sötétjében is szinte ragyog a hosszú hollószín hajzuhatag, és az íriszek ónixként csillognak felém. Ez akar valamit. Bizalmatlanul pillantok le rá, majd a kezemre eresztem az államat. Ezen a környéken könnyedén eltűnök, legyen bármilyen faj képviselője, ez az én terepem, és könnyedén kiigazodom még sötétben is. Tehát provokálhatnék, mégsem teszem meg. Azért ezt a megtorpant pillanatot előrébb kell mozdítani, az idők végezetéig mégsem bámulhatjuk egymást... Ráadásul a hó ellen viselt palástja sokat takar belőle, míg szerencsére engem egy kapucnis, szőrmebundás köpeny takar teljesen.
- Mit szeretnél
|
| Hentai Chibi | 2012. 07. 05. 17:06:23 | #21969 |
 Karakter: Hanayume Miumi
Megjegyzés: Bianca-nak ~ fru-nak
- Hanayume, én teljesen megértelek téged! Én nem nézlek őrültnek, sőt együtt érzek veled. – megérzem kezét vállamon, ami meglep, de nem rettent meg. Felemelem a fejem és a szemébe nézek.- Figyelj Hanayume én is félek aludni.. de én gyenge vagyok és nem bírok ébren maradni.. Szóval ez hülyén fog hangzani, de életemben nem láttam nálad erősebb embert.. így jól esik a tudat, hogy a szobatársam vagy. - erre halvány mosoly fut végig arcomon.
Ő erősnek gondol, pedig nagyon is gyáva vagyok. Erős akkor lennék, ha szembe néznék a félelmeimmel. De így csak gyenge vagyok.
Ahogy ismét ránézek látom elpirult. Zavarban lenne? Miért? Majd ásít. Szegény, biztos már nagyon álmos. Nem szólok semmit, a gondolataim túlzottan lekötnek.
- Én alszom! Jó éjszakát. - nézem őt, majd elmosolyodok.
- Jó éjt! - mondom és visszaindulok saját ágyamhoz. Még visszamosolyog, majd lehunyja a szemét. Remélem nem fog rosszat álmodni, én mindenesetre őrzöm álmait.
Csendben telik az éjszaka. Ágyamon kuporgok és úgy hallgatom mi történik oda kint. Ápolók cseveje, rajtunk betegeken szórakoznak.
Milyen bunkók! Egy-két beteg kóvájog kint, őket kísérik később vissza. Vajon mennyi az idő? Az ablak felé fordulok. Még sötét van és fent a hold meg a csillagok.
Tekintetem vissza tér az alvó Bianca felé és látom nagyon mocorog, majd valamit beszél is.
- Bianca ... Bianca kelj fel ... - de nem ébred és láthatóan rémálma van megint.
Ismét a hideg víz a másik teremben. Szegényke. Aggódva figyelem.
- Mi történt? – kérdezi felülve. Közelebb lépek hozzá. A doki csak az asztalnál támaszkodik és hajába túr. Jellemző rá. Leguggolok Bianca mellé.
- Megint rosszat álmodtál. - mondom neki. - Nem tudtalak felébreszteni és vigyázni se rád. - hajtom le a fejem. - Sajnálom...
- Semmi baj. - mondja ami megnyugtat. Legközelebb majd jobban vigyázok rá.
Visszatérünk a szobába. Csak az ágyamon nézve figyelem. Megkérdezzem? Ne kérdezzem? Nem akarom, hogy neki rossz legyen de érdekel ő miért van itt.
- Bianca ... - szólítom meg bátortalanul.
- Igen? - fordul felém. Fáradtnak tűnik, inkább későbbre kellene halasztani. Mondjuk holnapra ...
- Hát öhm .. - keresem a megfelelő szavakat. - Te ... Szóval te ... Miért kerültél ide? - kérdezek végül rá kíváncsian, de lehajtom fejem, mert teljesen elpirultam.
|
| Hentai Chibi | 2012. 05. 16. 08:22:13 | #20980 |
Karakter: Hanayume Miumi
Megjegyzés: Bianca-nak ~ fru-nak
Nem éppen vagyok boldog mikor kilépek. De nem az a baj, hogy a szobatársai meghaltak, hanem az hogy én azt a fiút láttam, vele álmodtam.
Megfordulok és ő ott áll. Hirtelen azt sem tudom mit mondhatnék.
- Mindent hallottál? talán túlzottan is higgadra sikerül, de ez most nem számít. Viszont biztosra veszem hallotta, mást pedig nem tudtam mondani. Szóval maradt a kérdés.
- Félig-meddig! Mit mondott rólam? - néz rám nagy szemekkel és én úgy érzem el kell mondjam neki. Aranyos lánynak ismertem meg, kedvelem. Ő az első akire ezt mondhatom.
- Beszélt nekem a szobatársaidról, arról, hogy az egyik... - mély levegő, valahol csak ki kell nyögnöm. De olyan borzasztó, hogy előre láttam... - megégett! - nem tudom, nem félek tőle, csak ez a tény rettent meg, hogy én előre láttam.
- F-félsz tőlem? - kérdése meglep és hirtelen azt sem tudom mit mondhatnék. Én nem tőle félek, hanem magamtól.
Csak megrázom a fejemet, de szó nem jön ki a számon. Megborzongok. Szeretném neki elmondani, de félek csak kinevetne.
- Nem félek tőlled ... - de nem folytatom azzal, amivel szerettem volna. Elindulok vissza a szobámba és az ágyon kuporgok egészen estig.
Este bejön ő is a szobába. Nem tűnik túl boldognak.
Mondjuk ez után a nap után én se vagyok az.
- Bianca ... - szólítom meg bátortalanul. Most jönne a nagy beszélgetünk pillanat? - Én tényleg nem félek tőled. Én magamtól félek csak és a kinti világtól. -sóhajtok és átülök mellé.
- Miért? - kérdezi. Látom nem érti, de én szeretném neki elmondani.
- Én azért vagyok itt mert ... - nyelek egy nagyot. - Olyat látok amit más nem láthat. Azt a fiút ... Én láttam, hogy megég ... Én előre láttam. Ahogy sok mást is. - mondom ki gyorsan. - Én látom mások halálát, baleseteket .... Nem akarom de mégis és ezért nem szoktam aludni. Mert ha almoodk ezeket álmodom. Ha lehunyom a szemem, már ezt látom és ezeket is festem le akaratlanul is. - elhallgatok és várok. Csak remélhetem, hogy meg fog érteni engem, vagy legalább is nem tart majd őrültnek, vagy nem retten meg. De enm kezd el envetni, sem hátrálni. Csak ül velem szemben az ágyán és néz.
- Tényleg? - mintha meglepődne. De nem hitetlenkedik, semmi. Nem tudom mire gondolhat, így csak bólintok.
- Igen tényleg... De megértem ha nem hiszel nekem és őrültnek tartasz ... - hajtom le a fejemet. - Csak valamiért azt éreztem ezt el kell mondjam neked, mert talán te megértesz majd.
|
| Hentai Chibi | 2012. 04. 26. 11:41:48 | #20644 |
Karakter: Hanayume Miumi
Megjegyzés: Bianca-nak ~ fru-nak
- Magam miatt nagyon nem érdekel legalább nem leszek egyedül...de magad miatt... -arcát fürkészem. Mi volt ez a reakció? És el is hallgatott. Vajon mit akart mondani? Hogyan folytatná? Csak várom, hogy mondja még, de ő nem szól. Vajon miért lehet itt?
- Tessék? - kérdezek rá megunva a várakozást. Szeretném tudni, hogyan is folytatná.
Csak legyint és elfekszik az ágyon, így én is így teszek. Biztos nagyon fáradt, én is az vagyok. Mire ismét felé nézek már békésen alszik.
Csak a sötét szobában bámulok magam elé az ágyban feküdve. Nem akarok aludni ... nem akarok. Nem szabad elaludni, mert akkor álmodok. Ha álmodok mindig rémes dolgokat látok.
Csak bámulok magam elé, majd elnyom az álom.
Ismét az a fiú kísért. Testem érzem görcsösen megfeszül. Álmodok, de mintha mégis ébren élném ezt át. A fiú fut, majd már csak égett hólyagos testét látom.
Miért? Hogyan? Szívem őrülten zakatol. Testem még mindig nem engedelmeskedik nekem. tudom, hogy csak egy álom, de ... Miért nem tudok felébredni?
Az ágyról leesve térek magamhoz.
Csak bekuporodok a sarokba, arcomon könny folyik végig. Teljes testemben remegek. Félek, úgy félek magamtól... Miért én? Miért kell ezeket látnom? Miért nem halhatok már meg vége? akkor vége lenne és nem kellene ennyit szenvednem.
Gondolataimból szobatársam sikolya zökkent ki. Hozzá sietek, ébresztgetem, de nem kell fel. Rémálma van ez szinte biztos. Forgolódik, megborzongok szenvedése láttán.
- Bianca .. Bianca! - de semmi, így elrohanok a dokiért.
Elmondom neki mi a baj, mire siet megoldani a helyzetet. Csak rémülten nézem mi fog történni. Mivel ő se tudja felébreszteni, így csak a fürdőhöz viszi, hideg vizet tölt a kádba és bele nyomja a fejét. szadista állat!
Rémülten figyelek, míg Sarah próbál nyugtatni, bár neki se tetszik a doki módszere.
- Kérsz egy nyugtatót? - kérdezi tőlem kedvesen a nő. Vele többet beszélek, de nem szoktam az álmaimról mesélni. Inkább csak lejön, megnézi mit festek, dicsér.
- Nem kell. - rázom meg a fejem. Isten ments, hogy azzal a szerrel megint tele nyomjanak. Rossz érzés, nem vagyok teljesen magamnál. És utána sokáig nagyon rossz érzés.
Csak várom mi lesz, majd hirtelen feljön a víz alól és levegő után kapkod. A doki csak megtörli a kezét. Milyen nyugodt és rideg.
Nem szeretem ezt a pasast.
- Mi történt? - kérdezi. Hát nem irigylem szegényt. Engem legalább nem így szoktak kelteni a rémálmok közül, hisz én nehezen de felébredek magamtól is. Az más, hogy utána kissé sokkos állapotban vagyok, de felkelek.
- Álmodtál, sikoltozni kezdtél és nem tudtál felébredni…tömören ennyi! - hát ez kész. Tényleg nincsenek érzései ennek a pasinak. Gyűlölöm! Ahogy ezt az egész világot is. Szörnyű!
A doki még megnézi minden rendben van e majd távozik, mondván neki nincs már itt több dolga.
- Minden rendben? - kérdezi kedvesen Sarah. De mit is vár az ember tőle? Ő már csak ilyen. Teljesen más mint az a doki. Bianca bólint és felkel a földről. - Hana szólt, nagyon megijedt.
- Bocsánat ...
- Semmi baj. - mosolyodok el. - Annyira nem volt nagy az ijedtség, de aggódtam.
- Hát lányok akkor én is megyek. Aludjatok jól. - mosolyodik el. Aludni mi? Na azt várhatják!
Távozik és mi is visszamegyünk a szobába. Ő át is öltözik, hiszen tiszta víz. Csak az ágyamon ülök, majd ahogy ő is elfoglalja helyét csak figyelem.
- Biztos nagyon szörnyű rémálmod volt. - mondom halkan. - Azokból nem könnyű felébredni ... - sóhajtok.
- Igen, valóban az volt. - feleli. Egész kedves lány, de valamiért úgy érzem zárkózott. - Bocsánat, ha megijesztettelek.... - mondja.
- Semmi baj. - mosolyodok el. - Az érzés kicsit ismerős, a rémálmok.
- De biztos felébresztettelek ... - erre csak megrázom a fejemet.
- Nem aludtam, nem szoktam aludni. - vallom be őszintén.
- Te sokszor szoktál rém álmodni? - kérdez rá átülve mellém. Ez kicsit meglep, hisz nem szoktam meg mások közelségét.
- Sokszor. - bólintok. Épp ezért nem is alszok, de többet nem kell tudnia erről. - De pihenj, biztos fáradt vagy. Majd én figyelek. - mosolygok rá kedvesen.
Reggel fáradtan megyek reggelizni, majd festeni. De most semmihez sincs kedvem. Folyton azt a fiút látom magam előtt. Miért? Fejemben újra és újra végig pörög gyerekkorom emléke.
*************** ************** ************
Az iskola padban ülök, rajz óra van. Mindenki vidám, nevetgélve festegetünk és boldogan mutatjuk meg a tanító néninek. Mindenki mellett van valaki, de én egyedül ülők.
Nem kezdtem el még rajzolni, nem tudom mit is festhetnék ...
- Miumi-chan te nem rajzolsz? - lép mellém mosolyogva a tanítónk. Én csak felé fordulok és figyelem.
- Nem tudom mit rajzolhatnék ... - mondom halkan, hogy a többiek meg se halják. Szeretnék valami szépet rajzolni, de nem megy. A tanárnő csak mosolyog, majd megy tovább.
Egy pillanatra lehunyom a szememet, de rémülten nyitom ki. Kicsi szívem máris hevesebben ver és akaratlanul is a látott képet festem le. Fel se fogom mikor mit csinálok, csak színezem a képet.
Csengetnek és a tanár oda sétál hozzám. Arcán kedves mosoly van, de én félek. Csak a képemre pillantok ...
- Na sikerült? - áll meg mellettem és megnézi mi van a képen. Látom rajta megretten. - Hát ez ...?
- Én nem tudom .. Csak láttam ...
Már vagy húszadszorra játsszuk végig, újra és újra az a kérdés. Miért? De ahányszor elmondom, csak kinevetnek, ez ostobaság. De én nem tudok mást mondani. Láttam és kész, épp ezért rajzoltam le az a képet.
Kicsi karin véresen az úton. De miért? Én sem értem, de szeretném tudni...
*************** ************** ************
Gondolataimból a kinti világ zaja zökkent ki. Az egyik őrültet benyugtatózva vezetik ki. Körbe nézek, mindenki rémült, csak én állok nyugodtan. Mi történhetett?
Az egyik szék összetörve, vérző fejjel az egyik beteg ... Ezt most miért nem láttam előre? Nem értem, nem értem mi miért történik, hogy én miért látok ilyen dolgokat és más miért nem?
Kicsiként is ... Mindig csak a rosszat láttam ... És Karin ... A rajzot követő másnap autóbalesetben meghalt. Csak egyszer engedték el a szülei suliba és csak egy rövid szakasz volt, mégis elütötték.
És ott feküdt a vérben, mint a képemen. És apám persze, hogy megszabadult tőlem. És mindez a drogos apám miatt.
Csak leteszem az ecsetemet és elégedetten mosolyodok el a Yin-Yang jel láttán. Hiszen most nem balesetet vagy szörnyűséget festettem.
Körbe nézek a teremben, tekintetem megakad szobatársamon.
Utam akaratlanul is hozzá vezet és mire észbe kapok már előtte állok.
- Szia. - köszönök neki kedvesen. - Minden rendben?
- Szia persze. - feleli kedvesen. Egész rendes lány. Pedig én aztán nem szoktam itteniekkel kommunikálni. - Te tudtál aludni?
- Nem éppen. De semmi baj, hozzá szoktam. - felelem nyugtatásképp. Más megijed, hogy "Úr isten perceket alszik csak!"
Már épp keresnék valami témát, mikor Sarah áll meg mellettünk. Csak kérdőn pislogok rá. Mit akar itt? Miért jött? Ha csak így mosoly nélkül ide állít az hivatalos ügy. Azok pedig nem jók, mert akkor az igazgatóhoz kerül valamelyikünk. Lehet Bianca? A tegnapi miatt? Szinte érzem, hogy szívverésem felgyorsul, de nem értem miért.
- Hanayume, velem jönnél kicsit? - mondja ki. Én? Miért én? Mit tettem? Semmi rosszat! Érzem pánikolok, bár ezt viszonylag jól leplezem. Nem szólok, csak Binca-ra nézek, majd követem Sarah-t.
Kíváncsi vagyok, mit akarhatnak tőlem.
A szoba ahova belépünk világos. Az ablakon át beszűrődő nap fénye elárasztja az egész helységet. Viszonylag nagy iroda a szokásos dolgokkal. De az ablak ... Tekintetem arra felé kalandozik el, és a virágzó fát szemlélem.
Meseszép. Leülni alá, a tájat csodálni, szabadnak lenni. A nap fénye lágyan simogatja bőrödet, lehunyod a szemed és érzed a természet közelségét, a szél lágyan fúj, madarak csiripelnek.
- Hanayume kérlek foglalj helyet, az úr négyszemközt szeretne veled beszélni. - erre a hang irányába kapom fejemet. Az igazgató van jelen és egy férfi, akit eddig még nem láttam itt, valamint Sarah.
De ahogy helyet foglalok, ők távoznak. Tekintetem ismét az ablak felé irányul és a tájat szemlélem. Bent csend van, ami nem vált ki belőlem most nyugtalanságot.
A férfi mellém ül, de nem foglalkozok vele. A kinti táj jobban érdekel.
- Hanayume kisasszony. - szólít meg. - A nevem Adam. Én vagyok Bianca előző orvosa. - mondja a férfi, de nem is érdekel mit mond. a gondolataim rabja vagyok. Talán a sok gyógyszer hatása amivel tömnek. Egy idő után mindig ilyen vagyok. Nem mindig megy a koncentráció rendesen.
- Valóban? Érdekes. - mondok csak ennyit, majd egy kis szünet után folytatom. - És nekem miért kellett ide jönnöm?
- Olvastam a kartonját. Maga más mint a többiek ...
- Más? Kinek mi a más ... Itt mindenki más. - sóhajtok. Mi mind mások vagyunk a normális emberek számára. Egy felhő a nap elé kerül és a szobában máris kevesebb a fény. Annyira nem szép a kinti idő, felhős.
- Bianca magával került egy szobába, de nem tudja nyilván ő miért van itt.
- Számít is ez? Idebent mind egyformák vagyunk. - hangom lágyan cseng, cseppet sem vegyül semmi mással, mint kis unottsággal és kedvtelenséggel.
- De neki te vagy az egyetlen esélye! - vált hirtelen és finoman maga felé fordít. Csak nézek, rá, de talán nem is őt figyelem, csak bámulok előre. - 2 szobatársa meghalt ... Elhozták ide, ha más baj is lesz, nem hiszem, hogy hagyni fogják őt ...
- Mi történt? Aki miatt ide került? - kérdezem és most már ténylegesen a szemébe nézek.
- A fiú megégett ... - erre szinte testem azonnal görcsbe rándul. Megégett ... A fiú akit láttam talán ... Az ő volt! - Látom nem meglep, te inkább rémült vagy. Láttad volna?
- Ezt hogy érti? - rázódok vissza gondolataimból.
- A képeid, ami miatt ide kerültél. Az osztálytársad halála, a sok halál amit festettél ... David-ot is láttad igaz? - csak megrázom a fejem, hogy elhessegessem a képeket. Nem akarom látni, nem is akartam soha.
- Hagyjon engem békén. - mondom mélyen a szemébe nézve. - Semmit sem tud maga rólam, semmit! - távozok a teremből és szobámba sietek.
Ez az egész ... Fáradt is vagyok, most meg ez a pasi hadovál nekem össze meg vissza.
De ha igazat mondd, akkor figyelnem kell Bianca-ra. ... De vajon miért kerülhetett ide?
|
| Hentai Chibi | 2012. 04. 15. 17:14:59 | #20482 |
Karakter: Hanayume Miumi
Megjegyzés: Bianca-nak ~ fru-nak
A nappalok és éjszakák egyformán borzalmasak nyomorult kis életemben. Minden nap ugyanolyan, semmi sem más.
Reggel felkelünk, a szokásos teendők, majd jön az éjszaka. Vannak napok mikor látogatók jönnek, de engem senki se keres.
A sötét kis szobába semmilyen fény se szűrődik be, csend van, de néha hallani kisebb neszt.
Ápolók mászkálnak a folyosón jókedvűen csevegve. Ilyenkor este a legtöbb beteg alszik, de vannak akik téveszméiktől vezetve útnak indulnak a folyosón és őket vissza kell vezetni fekhelyükig.
A szobám ajtaja zárva van, én kértem. Nem azért mert élnék másoktól, akik ugyanarra a sanyarú sorsra vannak kárhoztatva, mint én, hanem mert a világot féltem és rettegek magamtól.
Nem alszok, nem is aludhatok. Ha csak egy kicsit is lehunyom a szemem máris szörnyű képek, balesetek és gyilkosságok peregnek le szemem előtt.
Olyan valóságosak a képkockák és a hangok is.
Akármennyire is feledni akarom őket, nem lehet. Újra és újra látom ezeket a dolgokat. Inkább merülök ki és nem pihenek, mintsem ez megtörténjen megint.
Reggel a kulcs zörgésére kapom a fejemet, majdnem elaludtam, de szerencsémre eljött a reggel. A nő érdeklődve figyel rám.
- Jó reggelt Miumi-san. - erre bólintok. Már megint ez a rohadt reggel és az őrök is.
- Önnek is. - kilépek és szememet bántja a fény. Most nagyobb a zaj, sok a beteg. Sokféle problémákkal vannak itt emberek. Tévképzetesek, skizofrének, egyszerűen csak őrültek és én ... Én akinek az ég világon semmi baja sincs, csak a szülei megijedtek attól amit tudok és bezárattak ide.
Kiskorom óta ilyen szörnyűségeket látok és a szüleim akkor rettentek csak meg igazán mikor lerajzoltam egy osztálytársam balesetét.
A lány meg is halt, pont úgy ahogy a képen. Azóta élek itt. Utálom és szívem szerint megszöknék innen, de félek.
Rettegek a kinti léttől, hisz számomra ott nincs élet.
Reggeli után a szabadfoglalkozásos terembe megyek festeni.
Ez mindig megnyugtat. Tájat festek, csodásan ragyogó nappal, virágzó cseresznyefával. Azt amit az ablakon át látok.
Arcomon halvány mosoly fut végig. Megnyugtató, kellemes ... Ilyenkor nem érzem magam másnak.
Délután is csak ezzel foglalatoskodok.
- Miumi-san, gondoltam, hogy itt megtalálom. - a hang irányába fordulok és kérdőn nézek a nőre. - Napok óta nem volt veled semmi probléma és arra jutottunk a vezetőséggel talán a közösségi életednek jót tenne egy szobatárs. Te is pozitív hatással lehetnél rá.
- Nem. - nézek rá kétségbe esetten. - Én jól vagyok egyedül is, nekem nem kell senki, kérem. - hadarom. Megrémít a gondolat, miszerint valakivel egy szobán kell osztoznom.
- Csak kipróbáljuk rendben? - ez a nő mindig is rendes volt velem, de ez a mostani ötlet. Mivel nem akarok ismét nyugtatókon élni, így inkább igent mondok.
- Remek. A lakótársad Bianca Smith lesz. Nehéz eset a lány, de hisszük pozitív hatásokban gazdag lesz ez a program. - remek, egy őrült ...
Este már a szobába megyek. A fiókomba teszem cuccaimat. Ő még nincs bent. Csak elfekszek az ágyon. Olyan rohadt fáradt vagyok, de most se fogok aludni.
Egyre sűrűbben pislogok, és szinte sikerül is bealudnom, mikor nyílik az ajtó. Hirtelen ülök fel és ijedten.
- Oh szia. A nevem Hanayume Miumi, az új szobatársad. - próbálok kedves lenni és még egy mosolyt is erőltetek arcomra.
- Szia. Bianca Smith! - ül le az ágyára. Nem tudom mi járhat a fejében, nem tudom ő miért lehet itt. Sőt, úgy őszintén szólva még nem is láttam itt.
- Remélem nem baj és nem zavar, hogy lakótársat kaptál? Tudod nekem te vagy az első szobatárs ... - nem is értem ezt miért mondom el neki ezeket, talán csak igyekszek vele szót találni és kideríteni miért is zárták őt be.
|
| Geneviev | 2011. 08. 26. 18:35:44 | #16288 |
Karakter: Ambrogio
Megjegyzés: Jégszívecskémnek
- Megjövendölték… jégdémon… társ… lefeküdni… pusztul… - jutnak el hozzám a szavak. Kinek a szavai? Miről szólnak?
Fázom… Remegek. Hideg van itt. De hol van az az itt?
Itt, Lestar karjai közt? Hiiiiideg vaaaaan… Nem akarok itt lenni! Én ott akarok lenni… Ott akarok lenni… Hol akarok lenni?
- Kinn várok, amíg végzel! – hallom meg a hangját. De kinek a hangját? Ki… Ő közel áll hozzám. Ismerem őt. Fáradt vagyok… Nem megy nekem a gondolkozás.
De tudni akarok mi az az Ő! Bárhogy is erőltetem az agyamat, nem ugrik be.
De én akkor is tudom, ki ő! Nála van nagyon hideg, és a szerszáma olyan hatalmas… Tudom már!
- Astarthé…. – lehelem. Kezdem megint elveszíteni az öntudatomat, de most harcolni akarok. Itt akarok maradni! Látni a-ka-rom őt. De fura… Meleget áraszt magából… Mrr… jó meleg. Szeretem a meleget. – gondolom, és mellé gördülök. Finom illata van. Olyan… Kicsit kesernyés, hűsös, és fincsi.
- Szóval energiára van szükséged? – suttogja, de meghallom. Ühümm… Lehetnél te az energiám… - mondanám, de bármennyire is tudatomnál vagyok, mozdulni sem bírok még annyira sem, hogy ránézhessek. Pedig szeretnék. Szeretnék belenézni abba a gyönyörű, hideg szemeibe. És szeretnék beletúrni a hosszú, ezüst hajába, és meg akarom markolni a férfiasságát, aztán megfordítani magunkat, és ráereszkedni arra a vastag, óriási farokra. De nem történik meg.
Helyette magához ölel, és levarázsolja rólam a rucimat, aztán a mellbimbómat kezdi el kényeztetni. Na, már ezért megérte majdnem meghalni! Nyáááá… Ez annyira izgató! Basszus már, hogy nem tudok mozdulni! Én látni akarom, ahogyan rám néz, és simogat! Lehet, hogy élénk a fantáziám, de attól még élőben sokkal jobb…
Grr, ráadásul a csókját sem tudom viszonozni. A francba már!! Én viszonozni akarom ennek a szexi dögnek a csókját. Nem hiszem el, hogy a legelső alkalmunkat magatehetetlenül fogom végég feküdni! Mert ugye, ez az első alkalom. Aztán a második, a harmadik, az ezredik, és a sokmilliomodik. Mert én nem fogom veszni hagyni ezt a szexi démont.
Víííí! Az én akaratom mindent legyőz! Még a morcos jégkockákat, a halált, és az öntudatlanságot is! Végre sikerül megmoccannom! Nyámi, ez a fincsi csók… Mrrr… Kezdek fölolvadozni! Főleg, amikor forró keménységét nekem nyomja, miközben kezével a farkamat kényezteti.
Lehet, hogy meghaltam, és a nimfománok mennyébe kerültem? Ha igen, nagyon jó lehettem életemben, hogy ilyen hapsival fogadnak! Ha meg nem… Akkor meg életem legjobb ötlete volt az, amikor ráakaszkodtam erre a pasira. Most komolyan! Ki gondolná, hogy a hideg külső mögött ilyen szenvedélyes szerető lakik?
Na jó, ez hülye kérdés volt. ÉN! Ki más?
Ahh… Ahh… Aaahhhh… Mindjárt! MINDJÁRT!
- Élvez el! – utasít mély, farok borzongató, és –keményítő hangján, így nem tudok mást tenni, kipattintom szemeimet, és egy sikoltással elélvezek a kezébe. Erőm ennek hatására még jobban föléled, és szinte vákuumozza ki az energiát Ődögösségéből. Mohón szívom az energiáját, amit láthatóan baromira élvez, mert hozzám dörgöli magát, és...
---*---*---*---
Ragyogó napfényre ébredek, ami igazán ritkaságnak számít errefelé. Kipattannak szemeim, és körbenézek a szobában, Jégkockám után kutatva. Őt nem találom meg, helyette viszont találok egy tálcát az éjjeliszekrényen, ami láthatóan csak rám vár. Arcomon óriási vigyorral nyúlok érte, és helyezem magam elé az ágyba.
Nyámi! Fincsi tojásrántottát, sült szalonnát és narancslevet tartalmaz a tálca, aminek jóízűen nekiesek. Most sokkal jobban vagyok! Jót tett nekem a tegnapi…
Mi történt tegnap? – ráncolom össze a szemöldökömet, és a villa is megáll félúton, a tányér és köztem.
Hmm… Arra emlékszem, hoooogy… Majdnem meghaltam, de hogyan éltem túl? A fagyhalált csak egyféleképpen élhettem túl, az pedig bizony a szex. Jégkocka uraság végre megbaszott? De… én miért nem emlékszem rá? Nyaaaa…
De várjunk csak! Nem fáj a seggem. Már pedig ha vele lettem volna, száz százalék, hogy másnap fájna a fenekem. De más sem lehetett, mert…
Miért is?
Azért, meeert…
Juuuuj! Nem baszott meg, de mindketten elélveztünk! Már emlékszem… - gondolom, és hanyatt vágva magam az ágyon, nyál csorgatva visszaemlékszem a tegnapi tüzes jelenetre. Aww, ha behatolás nélkül ilyen jót élveztünk, akkor milyen jót fogunk akkor, amikor ténylegesen szexelünk?! – gondolkozom el perverz vigyorral az arcomon, majd ismét fölülök, és folytatom az evést.
---*---*---*---
Basszus máááár! Nem hiszem el, hogy ebben a rohadt házban nincsen laptop! Milyen ház az olyan, ahol nincsen minimum egy számítógép?! Szörnyű… Nálam, a pokolban 2 is van. Az egyik a szobámban, a másik meg a fürdőben, hogy locsi-pocsizás közben is tudjak gépezni. Itt meg egy sem. EGY SEM! – morgolódok a szobákon végigjárva, de így, ezredszerre sem találok semmit, ami akár csak hasonlítana egy számítógépre. Ha itt lenne az a hülye - akinek a mai világban nincs se tv-je, se gépe -, akkor azonnal lekiabálnám a fejét, hogy szerezzen már egyet!, de mivel nincs itt, így sajna nem tudom. Na ja. Nincs itt. Mert ugye nem az ő édes kis beteg nimfománjával van elfoglalva, hanem az apám seggnyalásával. Kössz szépen.
De nézzük a jó oldalát! Így nem kell attól félnem, hogy esetleg megtudja, mire készülök. Ugyanis a én roppant ügyes agyacskámból az pattant ki, hooooooogy…
UTAZUNK! Elmegyünk egyet nyaralni. Igaz tél van, de ahová megyünk majd az én édes Jégszívecskémmel, ott még ilyenkor is meleg van. Ugyanis az úti céééél: Hawaii!
Már csak azt kéne kitalálni, hol aludjunk. Ahhoz kéne a laptop. Így hát, mivel itt, ebben a lakásban nincsen laptop, meg amúgy is össze kell pakolnom a holmikat, ezért óvatosan a pokolba settenkedek úgy, hogy senki se tudja jelezni apámnak, hogy itt vagyok.
A szobámban összepakolom a nyári holmijaimat, mint például a szexi, feszülős fürdőnacimat, meg a legfontosabb dolgokat – kezdve a laptoppal, és a mobilnettel. Minél kevesebbet időzök itt, annál jobb, ezért majd otthon (otthon, igen otthon. Baj, hogy a drágám háza már „otthon”? Nem. Akkor meg?!) keresek valami jó kis szállodát.
Bőröndömet szorongatva körbenézek, hogy nem hagytam-e itt valamimet, aztán amikor látom, hogy nem, fogom a csomagokat, és elteleportálok. Otthon bevackolom magam az ágyikóba, és benyomom a gépemet. mikor betölt, és a net is elindul, rákeresek Hawaii szállodáira, majd végül fél óra keresés után rá is találok egy baromi jó kis hotelra. Minden van itt, amit akarok, és gyönyörűen néz ki, még az én ízlésemhez mérten is, így lefoglalok egy franciaágyas lakosztályt egy hétre.
http://www.hotel-rez.com/hw/a241854/index.htm?lbl=ggl-en
---*---*---*---
Jégszívecském, hazaérve apucitól, csak egy pillantásra méltat, majd bemasíroz a szobába, és becsapja maga után az ajtót. Ez így nem jó, mert valahogyan meg kéne tudnia, hogy most megyünk nyaralni, mert a foglalás már ma estére is szól.
De… Igazából minek erről tudnia? A csomagjait már úgyis összepakoltam, a nyakpántot meg egy gyors mozdulattal ráadom, és már teleportálhatunk is. Okké! Akkor így lesz!
Várok pár órácskát, amíg elalszik, majd szépen, csendben, óvatosan besettenkedek a szobába. A csomagokat fogom az egyik kezemben, másik kezemben meg a tartalék nyakpántomat. Halkan leteszem a csomagokat, és lassan a nyaka köré teszem a pántot. Milyen szerencse, hogy több van ebből a pántból, és a viselője méretére igazodik… Különben gondban lennék azzal, hogy mit csináljak vele, hogy ne süljön meg, de így csak fölveszi ezt a cuki kis nyakpántocskát, és süttetheti is a hasikáját a jó meleg Napocskán!
Hirtelen morogni és szem-nyitogatni kezd, én meg megrémülve, hogy mit tehet velem, gyorsan fogom a csomagokat, és a drágámat, és egy üres sikátorba teleportálok velük.
Hihiii… Kíváncsi leszek, hogy fog kinézni színes virágokkal a nyakában…
|
|
