Az ajtó nem tudom, mennyi idõ után nyílik ki ismét, de bár csak ne történt volna meg, vagy valaki szólhatott volna, hogy mire számítsak. Az eddigi hangulat szinte már rózsásnak volt nevezhetõ, ehhez képest. A levegõ megfagy, mintha maga a végzet jött elvolna hozzánk, s talán nem is tévedek akkorát. Tekintetem akaratlanul méri fel, s rá kell jönnöm, hogy ha eddig féltem, és pondrónak éreztem magam, akkor most rettegek, és egy húsdarab vagyok a hentesnél. Az sem okoz örömöt, vagy kis vigaszt, hogy a sajátjai is rettegik.

Bõven fölénk magasodik, bõre szürke, s talán a márványra emlékeztet, ahogy a fény megtörik rajta. Az arca… akár a halállal is nézhetnénk farkasszemet. Egyre közelebb ér hozzám, s csak Rich képébe kapaszkodva maradok talpon. Az a kéken izzó pokol a tekintetembe fúródik. Egy kígyó, amelyik bármelyik pillanatban megmarhat.

- Mi ez itt a karodon?- a hangja csattan, a hátamon hideg ujjakként szánt végig a félelem. Fel sem tûnt eddig menyire kiszáradtam.

- E-ez? Egy tetoválás.

- Milyen jelentéssel bír?

- Nincs semmi jelentése. – kezem karomra simítom, csak ennyi idõ után kicsit olyan mintha a részem lenne. – Cs-csak egy tetkó.

- Dzsavhar! Távolítsátok el róla, úgy hogy nyoma se maradjon.

A nem rég látott vörös mellette terem és finom elindít. Érintése határozott, arca komoly és figyelmeztetõ, nem mintha eszembe jutna ellenkezni. A mordulásra, csak az engem fogó és húzó kéznek köszönhetõen nem dermedek le, de a folytatás mindkettõnket az ajtó elé szegez. Légzésem felülete, a pupillám tág, s nem tudom leplezni akkor sem mikor ismét rám néz.

- …akkor beszélsz, ha kérdezlek… az én tulajdonaim vagytok…. éltek….. én döntöm el…. engedelmeskedtek….

Retinámba ég a kicsavarodott test látványa, de nem azt a srácot látom, hanem egy kisebb testet, a szavai kiszorítja a tüdõmbõl a levegõt. Tudom, hogy okos, és nem ellenkezne, de Istenem Rich Ennél van.  Ez pedig kimossa az elmémbõl és a testembõl a félelmet, a bénultságot. A szívembõl nem tudom számûzni az érzést, de a testvérem Ezé, ahogy én is, így mindent megteszek Enne, hogy visszakapjam. Az ajtó becsukódik, én pedig új elhatározással indulok elõre.

**

- A tetoválás itt baj? – hangom halk, de lég ahhoz, hogy Dzsavhar felém nézzen.

- Rajtad igen. – hangja tartózkodó, de mintha õ sem tudná teljesen, hogy hogy viselkedjen velem.

- Mert ember vagyok? – tekintete bosszúsan villan. – Akkor valami külön jelentõsége van?

- Sokat kérdezel. Nem kell megértened, csak elfogadnod.

- És ha megszeretném érteni? Ha hajlandó vagyok mindent megtanulni? – megáll, és a szemembe nézz, majd egy szó nélkül löki be a mellette lévõ ajtót.

Bent az õreinkhez hasonló faj, ugyan olyan fogadtatással.  A saját nyelvükön váltanak pár szót, majd egy székre parancsolnak. Remegõ végtagokkal teljesítem az utasítást, nem mintha lenne választásom, s várom, hogy történjen valami. A furcsa fény, ami a bõrömhöz ér, egyszerre kellemesen meleg, és mar. A kezemtõl halad a nyakam felé, s a szemem sarkából nézem, hogyan tûnik semmivé egy emlék, bõröm hibátlan, mintha sosem történt volna meg múltam-e darabja.  A fény lassan elhalványul, s megszûnik. Az eddig dolgozó helyét átveszi egy másik, s tenyerét a nyakamhoz nyomja. A fájdalom fellángol, s nem bírom visszafogni a fájdalmas nyögést, ami kiszakad belõlem.

 Dühös pörölés a nyelvükön, és kárörvendõ válaszok. Csak egy szó ismétlõdik újra és újra „zarich”. Vajon mit jelent? Dzsavhar dühösen mordul egyet, felránt és kirángat az ajtón.

- Szemetek direkt játszottak ki, a Nagyúr nem fog ennek örülni. – rendesen mondja a magáét, nem értem mi baj lehet, egészen addig még meg nem látom magam egy tükörben, na, jó inkább tükrözõdõ felület, de nem ez a lényeg. A nyakamon egy… egy billog. Kirántom a kezem a szorításából, de mielõtt hozzá érhetnék..

- Ne érj hozzá! Nem lett volna szabad engedély nélkül rád tenniük.

- Akkor miért?

- Imponálni akartak a Nagyúrnak, de nem fog örülni. Valószínûleg súlyos ára lesz annak, hogy maguk döntöttek. – Nézem a jelet, s csak Rich jár az eszembe.

- Mindenki ilyet kap? A testvérem..

- A gyerekek nem. – hangja halk alig halom meg, de reménykedve kapom rá a tekintetem.

- Láthatom?

- Nem. Gyere, elviszlek oda, ahol megfürdesz, majd a Nagyúr elé, hogy megnézhesse a munkát.

Némán megyek mögötte, ez a hely egy középkori várra emlékeztet. Rideg, mégis megkapó, elhaladunk egy boltív mellet. Bent sürögnek ezek a lények, fõznek. Szóval itt a konyha bár a szagok alapján inkább a latrina.

- Én.. én esetleg fõzhetek a testvéremnek? Kaphatja azt? – ez a förtelmet, nem akarom, hogy megegye. Megdermed, majd lassan rám néz, összevonja a szemöldökét.

- Tudsz fõzni?

- És sütni is. Ha esetleg lehetne…

- Talán majd bemutathatod, hogy mire vagy képes, a Nagyúr majd eldönti, de most menjünk, nem várakoztathatjuk tovább.

**

Egy szóba elõtt állunk. Tiszta vagyok, s kaptam ruhát is, mármint ha ezt a láncos földig érõ bõrszoknyát annak lehet nevezni. Kicsit fura, de jobb mintha pucéron kéne mászkálnom. Dzsavhar megérinti a kezem és a szemembe néz.

- Gyere Zarich Nagyúr már vár minket. – az ajtó kinyílik és a kékszemû halál vár. De már tudom, hogy ez nem egy szó, ez az Õ Neve.

Épp egy végtelennek tûnõ királyi vacsorán veszek részt, szánalmas apám koronázási évfordulóján. Már nem is tudom hány ezredik, de arra mindenki mérget vehet, ez az utolsó, amit megér.

Erre emelem a poharam, hûvös mosoly kíséretében találkozik a tekintetünk. Az enyémben várakozás, az övében félelem.

Ó, igen, te is tudod, hogy hamarosan eljön az én idõm.

Az édes bor után az ételhez fogok hozzá, a lágy csengõ dallamú zene tökéletes kísérõje lenne, ha legalább egy kicsit is ízlene, de nem. Apámhoz hasonlóan a szakácsnak se sok idõt jósolok még, ha így folytatja, maximum pár napot.

Egy csettintéssel elvitetem ezt a moslékot és újabb fogásért küldetek. Ezért nem szeretem a lidérc szolgákat. Az étel amit, õk képesek készíteni, nem feltétlenül nyeri el démon felem ízlését. Annál sokkal jobban szeretem a húst és a különlegességet, minthogy beérjem egyszerû földi terményekkel.

A második tányér után, amin találok némi ehetõt, az asztalommal szemközti ajtóra pillantok, ahonnan Dzsavhar egy biccentéssel jelez nekem.

Tehát megérkeztek az új rabszolgáim. Végre valami érdekes.

Ha a vén bolond nem lenne jelen, idekéretném õket, csak azért, hogy Ascal öcsém lássa, nagyon is komolyan gondoltam, amit korábban mondtam: egyetlen árva rabszolgát sem fognak kapni tõlem, legfeljebb azokat, akikre nem tartok igényt.

Köszönjék ezt maguknak és az árulásuknak.

De az alattvalók elõtt botorság lenne aláásni a király hatalmát azzal, hogy figyelmen kívül hagyom, ezért lassan felállok a helyemrõl, mire a zenészek azonnal abbahagyják a játékukat. A teremben a királyi családon kívül mindenki föláll, tiszteletüket kifejezve a rangban felettük állónak.

- Ha megbocsátasz apám, visszavonulnék. – nézek rá várakozón, de persze nem engedélyt kértem.

Hálás lehet, hogy nem hozom szégyenbe mindenki elõtt azzal, hogy szó nélkül távozom, mert ha megtenném se merné szóvá tenni a gyáva féreg.

- Tégy ahogy akarsz. – feleli recsegõ hangon, haragtól elsötétült arccal.

Tudom én, hogy legszívesebben a két kezével ölne meg, de azzal is tisztában vagyok – ahogy mindenki más is – hogy sem õ, sem senki más nem képes erre.

Így hát szó nélkül távozom, kelletlenül fejet hajtva elõtte elhagyom a nagytermet, s amint az ajtó záródik mögöttem, a fal mellett toporgó emberszolgámra nézek.

- Mennyit sikerült elfogniuk?

- Tizennyolcat, Nagyuram. Közülük tizenöt alkalmas ágyasnak is, a maradék három azonban még nem érte el a megfelelõ kort. – válaszol nyugodtan.

- Embergyerekek? – hm, már máskor is elfogtunk párat közülük. Néhány évig még nem használhatók, olyan gyöngék, hogy csak könnyebb munkát bírnak el, de meglepõen tanulékony jószágok.

- Nagyuram, mi legyen velük? – szakít ki a gondolataimból Dzsavhar remegõ hangja. Sötét szemében könyörgés és félelem.

Hát persze. Nem akarja, hogy megölessem a fajtája legvédtelenebb példányait.

Ha éreznék, ezzel a pillantással biztosan felbosszantana, hisz õ csak felém tartozik hûséggel, de nem szándékozom megöletni a gyerekeket. Ellenkezõleg…

- Vitesd õket a palotán kívülre. Adj melléjük olyan rabszolgát, aki beszéli a nyelvünket és gondoskodj róla, hogy õk is megtanulják. – ha túlélik a következõ két évet, õket is az örök ifjúság ajándékában részesítem – Ha megtanulták a nyelvünket… - folytatom elgondolkodva - … képezzék ki õket. Tanuljanak meg mindent a csábításról és a gyönyörszerzésrõl.

Szolgám máris indul, hogy teljesítse a parancsom. Az embergyerekek sokkal több kitartást képesek mutatni, mint néhány felnõtt korú. Kíváncsi vagyok, hányan élik meg azt, hogy tökéletes szeretõt képezzenek belõlük. Erre még nem volt példa, de ideje néhány változtatást bevezetni és alig várom mi lesz az eredmény.

***

A többi embert szépen felsorakoztatják, mire a tömlöchöz érek. A rácsos ajtó hangos nyikorgással tárul ki elõttem, de az emberi szemnek ez egy egyszerû ajtó, ahogy a szoba is egy átlagos hálószobának tûnik. A börtöncellák komor, szürke falai köré mágiával vontunk illúziót, hogy kevésbé rémisszék meg ezeket az idegen lényeket.

Nem szeretem a nyivákolásukat hallgatni, zavar, ráadásul minél inkább félnek kezdetben, annál nehezebb bánni velük.

A sor elején álló fiút nézem meg elõször. Õ mereven bámul rám, remegõ ajkait hol kinyitva, hol becsukva. Az arca szép, finom vonású, hosszúkás álla és keskeny, de ívelt ajkai vannak. Sajnos a haja rövid, alig pár centi, pedig a hosszabbat elõnyben részesítem. Ebbe a pár centibe még csak bele sem lehet markolni. Milyen kár.

- Következõ! – intek az õrök felé.

Na, ez már tetszetõsebb. Vállig érõ fekete haj, szürke szemek… És az ezután következõben sem kell csalódnom. A behajtók jó munkát végeztek, változatos és sokféle zsákmányt szereztek és ezúttal egyetlen sötétbarna bõrû sincs közöttük. Az valahogy mindig taszított, rájuk sem néztem szívesen, mintha folyton piszkosak lettek volna. Undorító.

A következõ ember is egy igen szép példány. Azt hiszem õ a legmagasabb mindközül, de karcsú és sápadt bõrû. Ha lenne rajta bármilyen hiba, ami szemet szúrna, azt én is nyomban észrevenném, de semmi ilyesmit nem találok. Vagy mégis?

Egy szempillantás alatt átszelem közöttünk a távolságot. Többen kiabálni kezdenek, de figyelmen kívül hagyom õket és csak hatalmas smaragdszínû szempárt figyelem. Milyen erõteljes szín…

- Mi ez itt a karodon? – vonom kérdõre szigorúan. Nem lenne jó, ha egy apróság miatt meg kellene válnom tõle. Felkeltette a figyelmemet.

Láthatóan nagyot nyel, próbálja megõrizni az önuralmát, uralkodni a félelmén, de én pontosan érzem, mennyire a határon táncol.

- E-ez? Egy tetoválás. – rebegi akadozva.

- Milyen jelentéssel bír? – itt csak az viselhet tetoválást, aki kiérdemelte.

- Nincs semmi jelentése. – rátapasztja a tenyerét a színes rajzra – Cs-csak egy tetkó.

Miért engedné, hogy megjelöljék, ha semmit sem jelent?

- Dzsavhar! – szólok hátra, de nem pillantok félre a kiszemeltemrõl – Távolítsátok el róla, úgy hogy nyoma se maradjon.

Utána majd meglátom, mihez kezdek vele.

Ahogy a szolgám elvezeti mellettem, a levegõ megmozdul a szobában, felkavarva ezzel a foglyom illatát, amit eddig elnyomott a többieké. Felmordulok, ahogy magamba szívom a legédesebb, legcsábítóbb illatot, amit valaha éreztem. Elemi erõvel hasít belém az éhség, még engem is meglep milyen erõsen, pedig nemrég táplálkoztam és mégis…

Vért még sosem kívántam ennyire.

Az egyik halandó, úgy tûnik elérte tûrõképessége határát, mert zokogva omlik elém, elvágva ezzel a másik ember finom illatát.

- Csak álom… csak álmodom… Fel fogok ébredni… - zagyvál összevissza a saját testét ringatva.

Elkapom a nyomorult torkát és fél kézzel addig emelem, míg a lába sem éri a földet.

Nem engedtem meg neki, hogy megmozduljon, még kevésbé, hogy megzavarjon, miközben épp azt próbáltam kideríteni mi olyan különös annak a halandónak az illatában.

- Akkor beszélsz, ha kérdezlek, ostoba ember. Megértetted? – sziszegem felé, de szavaim nem találnak értõ fülekre.

Ez a példány itt megzavarodott. Túl megterhelõ lehetett számára az átkelés erre a síkra, nem valószínû, hogy újra épeszû lesz még. Ráadásul a szaga is borzalmas.

Fintorogva az egyik sarokba dobom, az esés következtében elájul, így végre abbamarad az értelmetlen fecsegés. – Tüntessétek el!

Az õrök rögtön engedelmeskednek is, én pedig megfordulva újra az aranyhajú, zöld szemû fiút keresem. Szolgámmal együtt dermedten ácsorog a börtön ajtaja elõtt, tekintetét a kicsavarodott testû halandóra szegezve. Közben kiterelik azokat is, akiket kegyesen az öcséimnek adományozok, és csak azok maradnak itt, akikre igényt tartok.

- Jól jegyezzétek meg halandók! – egyenként mindegyikük szemébe nézek, a smaragdszemûnél hosszabban is elidõzök, majd a többit is még egyszer felmérem – Ettõl a perctõl ti az én tulajdonom vagytok, amíg csak éltek. Hogy az életetek mikor ér véget, ma, vagy ezer év múlva, azt én döntöm el. Amennyiben engedelmeskedtek, nem esik bántódásotok, de ha nem… - elhallgatok, mikor az õrök elvonszolják mellettük az eszméletlen társukat. Azt hiszem nem kell már demonstrálni, mi történik, ha nem engedelmeskednek, bár ez még az enyhébb büntetések közül való. Végül is minden testrésze megmaradt és nem halt meg.

Körülnézek, van-e valami ellenvetés, de senki nem mer megszólalni, pedig még alig láttak valamit a mi csodás világunkból, csak ezt az álcával eltakart börtöncellát. A szolgák közös szállása sem lesz ennél jobb, az ágyasoké egy kicsivel, hogy azok a nap minden percében tisztán tarthassák magukat, ha netán kéretném valamelyiket.

Davus, a talpnyaló intésemre elvezeti õket a fürdõk felé, hogy megtisztuljanak az emberi világ mocskától. Reszketve botladoznak kifelé, kell még nekik pár óra, míg felfogják a valóságot, és hogy soha többé nem hagyják el ezt a helyet.

Talán lesznek, akik a halált választják majd, de a többség megmarad, ami nekem elég.

Dzsavhar is távozik az aranyhajúval a sarkában, aki még az ajtóból visszapillant rám, mielõtt becsukódna mögöttük. Róla elõbb el kell távolítani azt a rajzot, mert az egyetlen jel, ami hibátlan bõrét díszítheti, az az én tulajdonosi bélyegem lesz.

Csatakiáltással iramodok meg az én angyali öcsikém felé, hogy bosszúból bedobjam a vízbe, és csíki támadást indítsak. Természetesen lélegzetnyi idõt hagyva neki. Nem igazán tudnám megmondani mennyi ideje bohóckodtunk, mikor az éjség gyõzedelmeskedet és visszamengyünk a partra, vagy pontosabban én mengyek, drága Richkel a hátamon. Mire nem tud rá venni?

-          Kihaltam. – nyögöm és ledõlök a törülközõmre. – Éhen halok.

-          Kisfiam, ha már kihaltál mindegy. – kuncog fel anyánk mellettem és a mellkasomra rak egy szendvicset.

-          Milyen?

-          Honnan tudjam? Te csináltad Nico. – rázza meg a fejét lemondóan.

Jó azt tudom, de három félét csináltam. Inkább nem mondok semmit, mert az étel próbája az evés, vagy valami ilyesmi. És hiába, csak szendvics látom, hogy mindenkinek ízlik. Persze, ez nem olyan, hú de nagy tudomány, de a muffin még nem is került kóstolásra!

-          Nyagyon finnyom. – nem bírom ki nevetés nélkül drága kisöcsém megjegyzését, aki máris az elvesztett cukor mennyiségét pótolja.

-          Mint mindig. – felelem, mire apa, csak annyit morog, hogy azért volt, már ami a kukába kötött ki.

Igaz, ami igaz, de az esetek többségében se perc alatt elfogy minden. Pont ezért mondtam, hogy ma enyém a kaja pakk, anyuéké pedig az üdítõs. Szeretek nekik fõzni, fõleg a kis cukorborsónak.

-          Nicoo.. – felnézek a lapjaimból a mellettem toporgó prücsökre. 13 éves a szentem, de még mindig imádni való.. velem. Apuék már veszekedtek vele egy párszor. Éljen a kis kamasz korszak!! De úgy tûnik, nekem mindig édes marad.

Kell egy fél perc mire leesik, hogy mire is lenne szüksége. Bedobom a lapjaim, kinyugtoztatom elzsibbadt tagjaim. Nyugodt léptekkel indulunk a helyünktõl az elég mesze esõ épülethez.

Szeretem ezt a helyet, gyönyörûen kialakították. A part homokos, fent pedig fás, füves, a tóba lépcsõk vezetnek. Zuhanyzók és kis öltözõk. Egyedül a mi nincs jól kivitelezve az a WC, külön épület van fenntartva. De elég messze elkell jönni. Ez az épület a nádas rész mellett terpeszkedik el, alig mászkál erre valaki. Általában, csak a hatalmas szükség veti erre az embereket. Finom érintés ránt vissza a gondolataimból. Lenézzek a mosolygós arcocskára, s a melegség elönti a szívem. Imádom és bármit megtennék érte.

A borzongás végig fut a testemen, libabõrõs leszek, s mintha tíz fokokat hûlt volna a levegõ. Megrázom magam, s automatikusan megragadom Rich kezét. De megszólalni sincs idõm, a szemem elõtt fekete foltok kezdenek táncolni, s már el is nyelte a tudatom a sötétség.

****

Zaj, hangok, mintha beszélnének körülöttem, de nem értem…. nem ismerem ezt a nyelvet. Nehezemre esik, sõt szinte lehetetlenek tûnik, hogy megmozduljak. A csontjaimig átfagytam, a testem nem hajlandó engedelmeskedni nekem. A tudatom még alig kezdett el pislákolni, de két dolog biztos. Ramatyul vagyok, és ha én ilyen szarul vagyok, Rich még rosszabbul lehet. Sikerül résnyire nyitnom a szemem. A padlón, amin fekszek, szõnyeg van, de még sosem láttam ilyen mintájút. Ahogy feljebb nézek falak, s egy ágy, de akik ott ülnek azok velem hasonló korú férfiak. Nyögve felülök, de a kezem szörnyen remeg, s vissza is esnék, ha nem kapnának el.

-          Nem sokára jobb lesz. – suttog, s félelem csendül ki a hangjából.

-          Hol?

-          Mi se tudjuk. Mind itt ébredtünk.

-          Nekem…

-          Shhhh.

Értetlenül nézek rá, de esélyem sincs ismételten megszólalni. Odébb lökik, s engem egy vasvarok ragad meg, s ránt álló helyzetbe. Felszisszenve kapom tekintetem erre az állatra, hogy elküldjem melegebb éghajlatra, de belém fagy minden szitokszó.  

Nem tudom mi vagy ki ez. Sosem láttam még hasonlót se. Félek, nem tudnám megfogalmazni pontosan miért, de a jeges ujjak végig szántják a gerincem vonalát, majd gombócként a gyomromra és a torkomra szorulnak.  Saját agyam, testem csapdájából az ajtó nyitódása ránt ki. Az ismeretlen elenged, s ellép tõlem, csak most fogom fel teljesen kinézetét. Teljes fegyverzetben van, furcsa színû a bõre és a szemei sem emberiek. Lassan elszakad róla a tekintetem, ahogy ismét felhangzik az az idegen nyelv. Két ugyan így felfegyverzett alak jött be, de velük van egy furcsa kinézetû, tipikus hajbókoló, talpnyaló kinézetû….valami és egy ember. Vöröses haja, s barna szemei kétséget sem hagynak e felõl. Õ is velünk került ide? Vagy… Ahogy a szemében nézek, valahogy csak tudom, hogy nem. Õ nem most került ide.

-          A testvérem. – elõször fel sem fogom, hogy a szavakat tényleg én mondom ki. – A testvérem Rich hol van? Oda akarok menni ahol õ…- nyögésbe és nyálba fullad, a hirtelen rám tört badarság.

Térdre esek és csak pár levegõ vétel után sikerül felnéznem a páncélosra. Az ember azon a furcsa nyelven beszél hozzá, s õ válaszol is, de a férfi tekintete az enyémbe fúródik. S ami ott van, attól összeszorul a szívem. Nem magam miatt, hanem Rich miatt, mert azokban a szemekben, csak rideg undor van. Gondolkoznom se kell, hogy tudjam, a szemében nem, hogy szolga, de kutya sem vagyok, csak egy féreg, akit könnyen eltaposhat.

-          Sose láthatod õt viszont. – furcsa akcentussal köpi felém ezt a mondatott. – Fel! Álljatok egy sorba most!

Nem emeli meg a hangját, mégis mindenki gondolkozás nélkül engedelmeskedik. Én se teszek mást. A testvérem iránti félelmem elborítja a szívem, de nem hagyhatom, hogy az eszemet is elvegye még egyszer. Mert akkor sose lehet velem megint, viszont bármit megteszek, s mindent kibírok, csak hogy biztonságban tudhassam õt. 

A Homály sûrû, fullasztó köde, átláthatatlan sötétséget képez, ameddig a szem ellát. Nem tudni meddig nyúlik, milyen mélyre ér a föld alá, vagy a szürke felhõkig, mert nincs olyan lény a birodalomban, vagy az összes birodalmakban, ami megjárta és elevenen került ki belõle. A Homály maga a halál, nem csak ideiglenes, hanem végleges, amibõl még a lidércek sem épülhetnek fel. Hallhatatlan lények temetõje ez, mely talán örök idõktõl létezik. Kíméletlen szépsége minden alkalommal megragadja a figyelmem, gondolataim messze szállnak, ahogy a sötétség suttog hozzám a holt lelkek nyelvével. Néha látni vélem õket, amint ott keringenek az élõk felé nyújtózva, arra várva, hogy azok elég közel kerüljenek füstszerû karmaikhoz, hogy magukhoz ragadhassák õket. Vajon milyen érzés lehet a test megsemmisülése? Ez az, ami mindig eszembe jut, valahányszor a halálba vettetek valakit.

Kétezer év után azonban a megsemmisülés lehetõsége nem egyéb, holmi lényegtelen gondolattöredéknél, amivel foglalkozni sem kell. A vég eljön a gyengék számára, elõbb, mint ahogy azt gondolnák és szeretnék, de mi értelme félni az elkerülhetetlent? És hogyan lehetne félni, ha nem érzek félelmet?

A rekedtes sikoltás, mely durván keresztülhasítja a néma tájat, visszaránt az elmélkedésbõl. Hideg szemeimet az emberre vetem, aki két lidérc katonám között vergõdik, sarka a kemény földet szántja, szemei rémülettõl kerekednek el amint egyre közelebb vonszolják õt az ezüstbõl kovácsolt kapuk felé, ami az Árnyékbirodalom határát jelzi.

- Ne… kérlek! Istenre esküszöm, soha többé nem szököm meg! Nem fogok… kérlek! – nyújtja felém karomba görbülõ ujjait, de csak a levegõt markolhatja velük.

Könyörgése nincs rám hatással. Egy hûséges szolgám megismertetett az emberek nyelvével, így ez a nyomorult tudta mi vár rá, ha szökni próbál, mégis megtette. S minthogy az õröknek az erdõn át kellet üldözniük, bocsánatot aligha érdemel. Engedetlen szolgákra pedig nincs szükségem.

- Vigyétek! – utasítom a katonáim, figyelmen kívül hagyva a nyivákoló halandót.

A sikoltás visszhangot ver a kopár völgyben. Az Árnyékerdõ kopasz fái megrezdülnek, a száraz gallyak egymásnak ütõdve különös, kísérteties dallamot alkotnak. A fém csikorgása után hirtelen elhallgatnak, kivárnak, ahogy én is kivárom a pillanatot, mikor a kétségbeesett zokogás elhal, a fiú eltûnik a sötétségben és nem marad utána semmi más, csak a végtelen csönd.

Az õrök visszazárják a súlyos ezüstkaput, komoran mögém lépnek, várva az utasításom. Néhány pillanatig még borúsan fürkészem a Homályt és a benne megbúvó rejtelmeket, majd hátat fordítva neki indulok el a várba, az erdõn keresztül. Nem zavar a hûvös szél, sem az ágak súrlódása a bõrömön, szinte észre sem veszem õket, az Árnyékerdõt belengõ mágia a testemben kavarog. Ahogy finoman hozzáérek az egyik fa mészfehér törzséhez, a tenyerem lenyomata fekete foltként jelenik meg rajta, pont mint legutóbb. A birodalom már nem olyan erõs, mint egykor. A mágia a király – az apám – erejével együtt halványul. Hamarosan elérkezik végre az én idõm és akkor senki sem lesz, aki az utamban álljon.

***

A királyi vár tróntermében ülve elismerõen pillantok végig az elõttem felsorakozó lidérceken és démonokon. Lidérceim a legjobb harcosok a birodalomban, mindet én magam képeztem ki és tanítottam meg arra, hogy föltétlen engedelmességgel tartozik nekem, és csakis nekem. Most mind talpig fegyverben várakoznak arra, hogy kiadjam a parancsot.

- Nagyuram, kívánod, hogy iderendeljem a rabszolgáid? Akadhat még közöttük kedvedre való…

Lenézen az térden kuporgó alacsonyrendû démonszolgámra. Davus gyáva féreg, egy talpnyaló. Csak arra jó, hogy parancsokat teljesítsen, önálló gondolatai nincsenek.

Számba veszem a szolgáim - embert, és hallhatatlant egyaránt - de nem akarok még több démont a várban. Kevert vérem sok esetben elõny a számomra, de a démonok felé tapasztalt különös vonzódás… vonzódás a haláluk iránt, ismét csak szolgáim elvesztésével járna. Az emberek pedig lassan elfogynak, akik túlélték, azok is elveszítették már fiatalságuk varázsát. Aszottak és taszítóak lettek a szememben.

- Hívd össze a behajtókat. – szólalok meg végül a katonáim parancsnokára, Targenre pillantva. – Menjetek az emberi világba és gyûjtsenek új rabszolgákat. Fiatal, egészséges férfiakat hozzatok.

Nem kell külön kiemelnem, hogy ezek a férfiak legyenek kellõen szépek is, maguktól is tudják mi a feladatuk. Nõkre pedig semmi szükség, azok úgyis néhány hónap alatt elpusztulnak közöttünk, fölösleges idõpazarlás lenne az elfogásuk.

- Új ágyasokat is hozzunk, Nagyuram?

- Csak hozd a legjobbakat, majd én eldöntöm, melyiküket akarom ágyasnak. – válaszolom, bár most is a rendelkezésemre áll egy tucat férfi, egy ideje már egyikük érintését sem kívánom. Újakra van szükségem, változatosságra, kevésbé unalmasra.

Démonszolgám homlokát a földhöz érinti alázata jeléül, mielõtt szemeit lesütve távozna, hogy felkészüljön az új rabok fogadására. Kíváncsi vagyok, milyen új szerzeményekkel térnek majd vissza, hisz olyan rég volt, mikor fiatal rabszolgák érkeztek. Legutóbb csak hárman kapták meg azt a kiváltságot, hogy hozzánk hasonlóan az évek múlásával sem veszítenek az életerejükbõl. Õk azok, akik hasznosak a számomra és a fajtám számára, mint az évtizedek óta tulajdonomban lévõ Dzsavhar.

Ráérõsem emelkedem fel a trónról, ami sajnos még mindig apám birtokában áll, de már nem sokáig. A teremben mindenki fölé magasodom miközben a fal mellett ácsorgó férfi felé sétálok, éles tekintetemmel azonnal érzékelem a testében végbemenõ változásokat: A szívverése fölgyorsul, olyanná lesz, mint egy hálóba akadt madáré, tekintet oldalra rebben, majd idegesen vissza a padlóra, ujjainak alig hallható roppanása, ahogy összeszorítja õket.

Annyi éve a szolgám már és még mindig fél tõlem. Milyen ostoba egy érzelem is a félsz. Szerencsés vagyok, hogy sosem kell megtapasztalnom ezt a fajta gyengeséget.

- Dzsavhar, a te feladatod lesz a személyes szolgáim kiválasztása. – szólítom fel, nyugodt, semleges hangon, õ mégis megrezzen. Szinte a nyelvemen érzem a félelme ízét.

- Igenis, Nagyuram! – hajt fejet meg mélyebben.

- Ezúttal csak olyanokat válassz, akik képesek lesznek megtanulni a nyelvünket. – az emberi nyelv használata nem épp a kedvemre való. - Elvárom, hogy a szolgáim a lehetõ leghamarább sajátítsák el a lidércek nyelvét.

- A legjobb tudásom szerint fogok tenni. – néz fel röpke pillanatra a szemembe. Már nem leplezi elõttem a félelmeit, elég ideje szolgál, hogy tudja, lehetetlen elrejtenie elõttem bármit is.

Egykor az ágyasaim közé akartam helyezni. Hosszú vöröses haja és sötétbarna szemei elnyerték a tetszésem, csakhogy sokkal hasznosabbnak bizonyult abban, hogy az emberi világból kiragadottakat megtanítsa arra, mi lesz a feladatuk ezentúl, így hát elkerülhette az ágyam.

Tûnõdve nézem egy darabig a sápadt, fiatal arcot. Igen, az ágyam valóban elkerülte, de alkalomadtán belekóstolok a vérébe. Úgy vélem ehhez már hozzászokott, nem rémül halálra és ájul el, mint az elsõ alkalommal, ahogy azt oly sokan teszik. De nem számít. Hamarosan lesznek mások, akikbõl akkor iszom, amikor csak akarok.

Elbocsátom õt is, mikor a folyosók felõl megérzem az idõsebb öcsém közeledtét. Jelenléte, mint egy zúgó visszhang a fejemben. A közös vérünk így jelzi, hogy közel vagyunk egymáshoz, míg a démoni részemben felkavarodik az erõ.

Nem várom meg, hogy beérjen, a vár északi része felé indulok, a saját lakrészembe, ahová hívatlan csak úgy tegye be a lábát, hogy könnyedén el is veszítheti azt. Cipõm talpa hangtalanul ér a szürke márványpadlóhoz, nem nézek hátra. Bármily örömmel támadna is hátba az öcsém, megölni akkor sem tudna, ha a saját bordáját kitépve szúrna át a szívem, vagy csekélyke mágiáját felhasználva borítana tûzbe. Halálomról szõtt álmai, az örökkévalóságig álmok maradnak.

Néhány méterrel odébb, nehéz bõrpalástom surrogása mellé sietõs lábdobogás üteme társul. Megállok hát, és bevárom az öcsém, majd érdektelenül fordulok szembe vele. Ascallal csak az apánk közös, de a hajunk színétõl eltekintve a legkisebb hasonlóság sincs közöttünk.

- Behajtókat küldtél ki. – néz rám összevont szemöldökkel. Érzem az indulatát, de nem reagálok rá. Nem lenne értelme és nem is érdekel. – Ehhez nem volt jogod Zarich! A király engedélye nélkül senki sem léphet át más világba, még te sem!

- Akár tetszik, akár nem, itt én parancsolok Ascal. – és ha ezt nem fogja fel…

- Nem te vagy az uralkodó! – mordul rám, szemfogait kivillantva.

Hangtalanul felé lépek, gyorsabban, mint ahogy ember képes lenne rá. Közelségemtõl és a testembõl áramló jeges mágiától hátrahõköl és megborzong. Félelme kígyóként tekeredik fel a gerincén, míg az érzés teljesen be nem burkolja.

- Apánk hamarosan egyesül a Homállyal, testvérem. Nem kell már sok idõ. – szavaim akár az izzó pengék, mégis hidegen csattannak közöttünk – Ha nem tisztelném az utódlási törvényt, évszázadokkal ezelõtt átvágtam volna a torkát. Aztán a tiédet. – nézek mélyen a szemébe, amitõl újfent megborzong a félelembõl.

- Nem… nem tagadhatod meg tõlem, hogy saját rabszolgákat hozassak! – követelõzik, de a hangja már koránt sem olyan éles, mint elõször.

- Már megtettem. Amint kiválasztom azokat, akikre igényt tartok, te és Lorsen öcsénk megkapjátok a többit.

- Ezt nem teheted! A testvéreid vagyunk, hercegek! – zúdítja rám haragját. A szeme sarkában egy vékony ér kezd el lüktetni, de leginkább a torkát harapnám át és nézném, ahogy saját vérében fetreng. Olyan teher az õ létezése, amitõl egyszerre könnyû és bonyolult lenne megszabadulnom.

- Ha nem kell amit kínálok, akkor nem kapsz semmit sem… öcsém. – és még így is kegyes vagyok hozzá – A saját udvartartásod kérdését még átgondolom. - teszem hozzá, hogy érezze, nem ajánlatos tovább feszegetni a határaim.

Hátrál pár lépést, aztán mégis megtorpan. - Majd meglátjuk apánknak mi a véleménye errõl.

- Apánknak? – ó, ugyan! - A vén bolond a lakrészét sem hagyja el, nem merne szembeszállni velem, ahhoz túlságosan félti a szánalmas kis életét. – az ellenkezéssel csak a saját életét rövidítené meg.

Ascal vékony csíkká préseli az ajkait, de ezúttal bölcsen tartja a száját. Sokszor forrófejû és elhamarkodott, de nem teljesen ostoba. Sarkon fordulva viharzik el, durván fellökve a vele szemben jövõ fiút, mintha ezzel bármilyen bosszúságot is okozhatna nekem. Még mindig abban a hitben él, hogy csupán el kell követnie, valamit, ami miatt elveszítem a fejem, holott tudja, hogy ez lehetetlen.

Igen, talán mégiscsak ostoba.

Sóhajtva indulok el ismét, a lakrészembe érve a jelenléte okozta zavaró zúgás lassanként eltávolodik és mindent körülvesz a csend. Szobámban mélyen magamba szívom a füstölõk kellemes, fûszeres illatát, miközben az ablakhoz lépve kitekintek a királyi kertre, és a közepén elterülõ kristálytiszta vizû tóra.

A katonáim éppen ekkor merülnek alá a mélységben. A víz fodrozódik körülöttük, majd elsötétül és ez a sötétség nyit ajtót egyenesen az emberek világába, ahonnan majd ismét gazdag zsákmánnyal térhetnek vissza.

Mikor utoljára jártam ott, éppen valamilyen háborút vívtak, zöldellõ erdõik romokban, vérrel és halottakkal borított mezõkké lettek. Ez már évtizedekkel ezelõtt történt és akkor mi is épp lázadó démonokkal küzdöttünk. Démonokkal, akiket az öcséim ármánykodása buzdított arra, hogy végezzenek velem és foglalják el a birodalmunkat. Azt hitték annyira lefoglal az emberek világa, hogy nem jövök rá a terveikre, de tévedtek, mint mindig. Tévedésük ára pedig kis híján a dobogó szívük volt a markomban, amibõl egyetlen szorítással préseltem volna ki az utolsó csepp vért is. Még mindig megvan ennek a lehetõsége, de nem most lenne idõszerû.

Perceken belül az utolsó lidérc katonámat is elnyeli a tó vize, ami ismét tükörsima felületté válik. Most elsõ a rabszolgák begyûjtése és megszelídítése, addigra talán apám is kegyeskedik meghalni, hogy megszilárdíthassam a hatalmam a trónon. Akkor majd foglalkozom az én drága testvéreimmel…

Hófehér paplan ölelve rejt mindent a tájon, mintha hó takarná a földet, telihold világít hidegezüst fényben a tintaszín égen. Nem fúj a szél, a cseresznyefa virágok táncolva hullnak alá az erdõ mellett elterülõ falura. Nem mozdul semmi. Se egy bokor, melyet éjszakai vad zörget meg, se a házakban egy apró kis villanás nem tûnik föl, ami tudtatná, hogy nem minden lény alszik, delejes álmot látva. Csak én vagyok ébren. Csak én látom azt tisztán, és élesen, akár álmomban, akár ébren, hogy el fogunk pusztulni. Õk nem érzik. Nem látják, nem hallják a közeledõ vég sikolyait, kínzó fájdalmait. Õk tudnak aludni, de engem még ébren is kísértenek az elkövetkezendõk sötét árnyai, melyek fejünk fölött gyülekeznek.

Bárcsak össze tudnánk fogni a világos lényeket! Együtt meg tudnánk fékezni földünk, világunk bukását. Ha összefognánk… ha a sárkányok, az elfek, a druidák, a boszorkányok, a törpök, és a többi nép együtt, harmóniában tudna dolgozni… de nem tud. Nem, mert szétszakítanak minket az elõítéletek, az õsi ellentétek. Az emberek… ez a mohó és kapzsi nép… a Sötétségbõl táplálkozik. Morten gonosz vallási vezére megfertõzi az embereket sötétséggel és gonoszsággal, hogy a világos népeket velük irtsák ki. És sikerrel is fog járni, ha nem teszünk ellenük valamit.

De hiába mondom atyámnak. Hiába mesélek az álmaimról, a szörnyû elõérzeteimrõl… mind dajkamesének tartja. Képzelgésnek, bolond, gyermeki rémálomnak. Õ nem látja a Véget. Azt mondja, nem kellene többet néznem, hogyan képzik magukat a sárkány harcosok, hogy meg tudják támadni az elfeket. Mintha azzal elmulaszthatnám a jövõ látványát… Ettõl csak még élesebben fogom látni a mindent romba döntõ Pusztulást. Megtámadni az elfeket? Össze kellene velük fogni, hogy leverjük a közös, nagy ellenséget, nem megtámadni õket! Ezzel csak a Sötétségnek teszünk szívességet. De apám nem hallgat rám. Az õ szemében én csak egy gyermek vagyok, aki képtelen a elnõttek dolgaival foglalkozni, és inkább a Szertartást szervezzem, mellyel megmenthetem a népemet, mint hogy ilyeneket képzelegjek.

A Szertartás… nem lesz meg. Vagyis nem a nagybátyámmal, Penelatiosszal. Elõbb fogom megölni önmagamat, ezzel lassabb pusztulást hozva mindenkire, mint hogy egy olyan nászban egyesüljek vele, amit az Isten anya megvet. Nem csak én undorodok érintésétõl, és az eltervezett frigyünktõl. A Természetanya is. Vénekink ennyire elkábultak attól a lehetõségtõl, hogy tõlem, és népünk legerõsebb harcosától származott gyerekektõl tovább folytathatják a pusztító, borzalmas harcukat, hogy meg se hallják az Anya tiltó szavait.

A kettõnk frigyébõl nem születne semmi. Semmi, csak fájdalom, félelem, jajveszély és pusztulás. Mindannyiunk Anyja megtisztelt azzal, hogy álmokat küldött, nekem, egy hercegnek, nem pedig a Véneknek. Álmokat, melyekben láttam, mi várna minden egyes fajra, ha a nagybátyámmal párosodnék, nem pedig azzal a lénnyel, aki nekem elõ van írva a csillagokban. Mert meg van írva. Anyánk nem mutatta meg, hogy ki, de ébredés után mindig egy kellemes, csábító illatot fújt felém a szél, melytõl egybõl elkábultam, így tudom, annak a lénynek kell, hogy a Párja legyek, akié az illat. Hogy milyen fajú, nem tudom… de nem is lényeges. Ha a csillagokban az van megírva, hogyha egy troll a Párom, csak akkor menthetem meg a világunkat, akkor megteszem.

De az biztos, hogy az én igazi Párom nem a nagybátyám. De ezt sem apám, sem a Vének nem értik meg. Nem, mert nem õk kapták az álmokat, hanem én, így biztos csak kitalálom. Beijedésnek tartják, és, bár nem mondták, kihallgattam õket, hogy már azon gondolkoznak, hogy bezárnak a szobámba, melybõl a Szertartásig ki nem jöhetek majd. Örök börtönbe kárhoztathatnának, hogy álmaimban, és éberen is világunk pusztulását láthassam.

Már csak fél évem van megtalálni a Páromat, különben végünk. A sárkányoknak, és minden más népnek. El kell szöknöm, még mielõtt a Vének beváltják suttogásukat, és tényleg bezárnak, hogy egy szobában, tehetetlenül várjam meg, hogy hozzáadjanak a nagybátyámhoz. Nem bírnám elviselni.

---*---*---*---

- Áh, Drachold, én kicsi menyasszonykám! Hogy vagy, mint mindig, drága egyetlenem? – közelít felém a nagybátyám, undorítóan nyájasan. A vér édeskés illata, és a párosodás semmihez nem hasonlítható szaga lengi körbe, amitõl a ruháimból épp, hogy kilátszódó orrom elfintorodik. Hogy nem veszik észre, hogy õ nem az én Párom?! Hogy kettõnk frigyébõl nem lenne más, csak halál, és szenvedés?! Hogy õt nem a népünk fogja érdekelni, hanem az, hogy minél többször meghágjon, hogy aztán mikor elhasználódik a testem, egy másik ártatlan lényt keressen magának unalomûzés céljából? Nem értem atyámékat…

- Jól vagyok, köszönöm kérdésedet, kedves nagybátyám – hajtom meg magam egy picit, merõ udvariasságból, no meg azért, hogy feltûnés nélkül elbújtathassam orromat, melyet facsar a bûzölgõ szaga.

- Kicsikém, tudod jól, hogy nem kell ilyen formálisnak lenned! Hamarosan nem csak a nagybátyád leszek, hanem a Parancsolód is! – húzza vigyorra ajkait, amitõl kilátszódnak hegyes szemfogai. Népünk leghelyesebb férfija, akiért omlanak nõink, de én nem érzek mást irányába, csak undort. Bõre, melynek színe, mintha aranyozott volna barna helyett, pár árnyalattal világosabb az enyémnél, tekintve, hogy csak nemesi származású, és nem királyi, de szabadon hagyott felsõ testén látszik, hogy mennyivel erõsebb, mint én. Kidolgozott izmai élõ bizonyítékok csatáinak számára, hegtelen testén látszik, hogy kíméletlenül legyilkolt bárkit, aki rátámadt, senkit nem engedve testéhez közel. És nekem ehhez a kegyetlen, semmivel sem törõdõ sárkányhoz kellene feleségül mennem, akinek még a bûzét sem viselem el… Aranyló haja általában harci szokás szerint be van fonva, de mikor hozzánk látogatóba jön, mindig kibontja, tekintve, hogy minden sárkánynak a haja a legfõbb ékessége. Éppen ezért próbálnám én meg betuszkolni kapucni alá, de anyám mindig szépen kisimítja a ruha alól.

Szemei vad fénye folyton csak rám vetül, éhesen falva bõ köpenyemtõl körülölet alakom, és érzem, hogy szinte már meztelenül állok elõtte, pedig tudom, hogy ruháim még rajtam vannak. Tekintetének intenzitása viszont olyan, mintha tényleg átlátna a ruhákon. Csikorgó fogakkal húzom össze magam a lehetõ legkisebbre, pedig atyám szemrehányó tekintete azt üzeni, hogy ne merészeljem ezt tenni. Õ azt akarná, hogy húzzam ki magam, és vegyem le magamról ruháimat, hogy aztán itt, mindenki elõtt meghágjon a nagybátyám. A világ legjobb apja, mi?

Természetanya, könyörgök neked, adj egy jelet, ha végre úgy gondolod, hogy készen állok arra, hogy elszabadulhassak innen, megkeresni a Társamat! – fohászkodom magamban, miközben állom nagybátyám égetõ pillantását. Anya támogatóan mellettem van, de ahogy atyám belép a terembe, egybõl mögé áll, mint az Urának alárendelt személy. Még hogy a sárkányok egy szabad, kötöttségektõl mentes nép…

- Kedves leendõ vejem, fiamban egy örökkévalóságig csodálkozhatsz majd, de most sokkal fontosabb dolgaink vannak. Azok a fránya elfek hadikészültségben állnak, mind a Gyémánt erdeiek, mind pedig a Tünde hegyen élõk – mondja atyám, és nagybátyám hátára helyezi a kezét, hogy indulásra ösztökélje. Mindketten egy utolsó becsmérlõ, vagy éppen kéjes pillantást vetnek rám, majd elindulnak. Anya egy sajnálkozó arckifejezést küld felém, de õ is követi az Urát és a bátyját, itt hagyva engem testõreim körében. Hallom, hogy útközben mindenféle lefitymáló megjegyzést tesznek a szépek népére, bár a vége felé egyre elhalkulva, ahogyan távolodnak a tanácsterem felé.

Nagyot sóhajtva sétálok ki palotánk elõterébe, körülvéve láthatatlan testõreimmel. Sosem látom õket, csak érzem, hogy velem vannak, hiszen meg van nekik hagyva, hogy csak olyankor bújhatnak elõ rejtekeikbõl, mikor valami esztelenséget akarnék elkövetni, vagy pedig megtámadnak. Eddigi létem során talán, ha ötször találkoztam velük, beleszámítva azt is, mikor kis fióka koromban megkaptam õket. Viszont… most… nem érzek senkit és semmit a közelbe. Mélyem beleszagolok a levegõbe, de nem érzem azt a jellegzetes, egyszerre fémes, kesernyés és édes illatot, ami az õreim sajátja. Óvatosan megközelítem az erdõt, hogy lássam, lesz-e valami jele annak, hogy velem vannak, de semmi.

Köszönöm, Anya! – gondolom, és még én is meglepõdök, hogy milyen gyorsan érek a szobámba, ahol összedobálok pár fontosabb dolgot, kezdve az élelemmel, befejezve az egyetlen rövid karddal, amit használhatok ember alakomban, majd kiszáguldok az erkélyemre. Nagyot szippantok a levegõbõl, és még mindig semmi, csak halványan, a tanácsterembõl érzékelem szûk családom és a Vének szagát, melybõl az elégedettség mámorító illata érzõdik. Nagyon nem tetszik ez az elégedettség, érzem, hogy számomra ez lenne a vég, így nem gondolkozok, egyszerûen csak ugrok. Palotánk legmagasabb emeletén van a szobám, hogy ilyet még véletlenül se tegyek, hiszen a fiatal sárkányok nem biztos, hogy túlélnek egy ilyen ugrást, amit a felnõttek simán, de biztosra tudom, hogy én most túl fogom élni. Máskülönben a Természetanya miért tûntette volna el az õreimet, ha nem akarná, hogy megmeneküljek, nem igaz?

Egy tompa puffanással érek földet. Térdemre érkezem, ami sajogni kezd, de semmi más bajom nem történik. Alig bírok örömmámorommal, hogy végre elszökhetek, de addig, amíg a Sárkányok Birodalmában vagyok, nem vagyok biztonságban, és nem örülhetek nagyon, hiszen bármikor visszahurcolhatnak. Hogy eltûnjek az esetleges vizslató szemek elõl, behúzódom az erdõbe, és eltávolodok a palota mellõl.

Jó ideje megyek már egyedül, mikor úgy ítélem, hogy valószínûleg már eléggé messze lehetek otthontól, szóval fölmászok egy fára, és gondolkozni kezdek.

Észak felé indultam el, ha jól tudom, szóóóval… most valahol a Tündék és a Sárkányok Földje közt lehetek valahol. Szerintem még a mi részünkön, mert ha nem, akkor már rég összefutottam volna egy járõrözõ elf csapattal, ha hihetek atyám azon szavainak, hogy harci készültségben vannak.

A mi földünkön nem maradhatok, mert itt hamar elfognak, de ha átmegyek az elfek földjére, és elfognak, akkor szintén megjárom. Ó, a francba, hogy erre indultam el… Miért nem kelet felé, a Nagák és Óriásgyíkok földjére? Velük barátságban vagyunk mi, sárkányok, és nem is adnának át atyámnak, mert õk inkább hozzám hûségesek, mint hozzá. Viszont… ha a Természetanya segítette szökésemet, akkor biztosan megvolt rá az oka, hogy ide vezessen engem. Lehet, hogy itt kell elkezdenem a népek összebékítését.

Érzékeny hallásom egy apró puffanást érzékel. Kikukkantok az ágak közül, mert félek, hogy értem jöttek az õreim, de nem. Egy idegen alakot pillantok meg, akinek… beleszimatolok a levegõbe, de… nem érzem az illatát! Se a fáknak! Se semminek, csak nagyon gyengén! Felfedezésemtõl rémülten lapulok a fa törzsének, hogy ne vegyen észre, és mikor már megnyugodnék, hogy nem hallom lépteit, biztosan elment, egy pördüléssel elém érkezik.

A francba… Ijedten, egyben kíváncsian tekintek az elõttem álló alakra. Bõre szürkés, nem olyan, mint az enyém. Fülei hegyesek, haja hófehér. Õ egy… elf lenne? Gúnyosan elvigyorodik, ami nem tetszik. Lehetséges, hogy atyámnak volt igaza, és nem csak az õ hibája az állandó háborúskodás az elfekkel?

- Nem illik leskelõdni mások után, mert van, aki azt kegyetlenül megtorolja – morogja megvetõen. Nem is leskelõdtem utána, hanem bujkáltam! Nem kellene egybõl a fenyegetéssel kezdeni a beszélgetést… És, ha csak fenyegetni tud, el is mehet. Vicsorítva, és rámorogva próbálom elkergetni, hogy még csak arra se emlékezzen, hogy én itt voltam, és találkoztunk, de valahogyan nem veszi az adást. Egyelõre senkivel sem akarok találkozni, elõtte ki kellene dolgozni egy stratégiát, hogy ne egybõl fenyegetés legyen a vége, vagy még rosszabb.

- Ugyanez vonatkozik a fenyegetésre is, tünde – morgom én is, bár eléggé erõltetetten. Nem szokásom sértegetni másokat, fõleg, hogy pont ki akarok mindenkit békíteni… De… ööö… ahhoz elõtte kellene egy terv is. Azt hiszem…

- Ez kissé gyenge sértés egy olyan ifjú sárkánytól, akinek nincsenek saját gondolatai. – HÉ! Mi az, hogy nincsenek saját gondolataim?!

Ingerülten pattanok föl, hogy nagyjából egy magasságban legyek ezzel a… ezzel a… ezzel a sértegetõs elffel. Mi az, hogy nincsenek saját gondolataim?! Lehet, hogy tényleg nem kellenének, hogy legyenek, és el kellett volna fogadnom atyám belém sulykolt gondolatait, akkor nem csodálkoznék azon, hogy egy tök idegen elkezd sértegetni a saját földemen.

- Te most komolyan leostobáztál? – kérdezem sértõdötten. Nem vagyok ostoba!

- Nem – feleli a fejét rázva. Gyanakvó, de egyben kíváncsian figyelem, hogy akkor mégis ezt hogy értette, ha nem úgy, hogy buta vagyok. – A hagyományok és elvárások kemények. Gyakran terelnek olyan útra, ami elveszi tõled a saját akarat és gondolat kiváltságát – mondja, és eléggé õszintének tûnik. Talán… hihetek neki.

Kicsit lazítok tartásomon, és már nem is vagyok olyan feszült, így jobban meg tudom figyelni az elõttem álló elfet. Igazán… helyes. Nem úgy, mint a nagybátyám, mert nála nem tudok arra figyelni, hogy az, hanem olyan… különlegesen helyes. Sehol nem láttam ilyen férfit még, se élõben, se képen. A bõre túlságosan világos egy sötét elfhez, viszont a szépek népéhez képest meg túl sötét. Talán… a keveredésük lehet? De az furcsa lenne, nem? Még nem hallottam ilyenrõl… Bár ettõl még lehet, hogy van.

Bólintok beleegyezõen, hiszen tényleg így van. - Ez így van. De nem vagyok ostoba! – jelentem ki a biztonság kedvéért. Az elf csak egy fél mosollyal reagálja le a kirohanásomat. Biztosan nagyon gyerekesnek tûnhetek a szemében. Vajon õ hány éves lehet? Hát… nem tudom, hiszen nálunk, hosszú életû fajoknál nem lehet úgy megállapítani a kort, mint mondjuk az embereknél, de talán olyan 100-180 év között lehet valahol, mert azért fiatalnak tûnik.

- Csak nem szökésben vagy? – tereli a témát, és szemei a kis tarisznyámra szegezõdnek. Felhúzott szemöldökkel néz rám, ahogyan magamhoz szorítom a táskámat. Fontos dolgok vannak benne, nem veszíthetem el.

- Semmi közöd hozzá! – morgom ismét ellenségesen. Lehet, hogy ezzel a filozofikus szereppel csak el akarta altatni a gyanakvásomat, hogy esetleg a másik nép tagjai közt találhatok egy hasonló gondolkozású fiút, mint amilyen én vagyok, pedig igazából nem is ilyen, és mikor egyszer nem figyelek, el akarna hurcolni?

- Ez tény, de mivel mindjárt itt a Tündék Földje, te meg sárkányként az ellenségünk vagy, el is foghatnálak, hiszen ki tudja, hogy nem vagy-e kém – mondja könnyedén. Morcosan nézek rá, hogy hogy gondolhat ilyet, hogy én kém vagyok. Nem vagyok az! Úgy nézek én ki?! Bár… vajon hogy néznek ki a kémek? Én eddig egyel sem találkoztam, szóval nem tudom… Lehet, hogy úgy néznek ki, mint én, ezért gondolja ezt? De akkor ezt sürgõsen meg kell tudnia, hogy én nem vagyok az, nehogy azt higgye.

- Nem vagyok kém! – jelentem ki. - Egyszerûen csak el kellett jönnöm…

- Tehát szöksz. – Határozott és tárgyilagos hangjára lehajtom a fejemet. Nem nekem való ez a beszélgetés… Inkább tényleg keletre kellett volna mennem, ott legalább elég mosolyogni, és ha nekik mesélem el az ötletemet, segítenének tervet kieszelni. De itt…? Jajj, Természetanya, hova vezettél te?!

- …igen – motyogom. Ahhoz képest, hogy semmi köze hozzá, és azt akartam, hogy ne is emlékezzen arra, hogy velem találkozott volna, egész sokat tud már rólam, és akár a nyomomra is tudna vezetni bárkit.

- És mégis miért, ha szabad kérdezni? – érdeklõdik oldalra hajtott fejjel, kíváncsian méregetve. Elég gyatra gyanakvásom van általában, de az a picike most fölhorgad, és szúrós szemekkel nézem az elõttem állót. Miért érdekli ennyire? Nem tetszik ez nekem. Gyanús, hogy ennyire a szökésem felõl kérdezõsködik. Lehet, hogy már kiderült, hogy a herceg elszökött, és most az elfek el akarnak engem fogni?

- Kérdezni szabad, de nem fogok rá válaszolni. Ez tényleg nem tartozik rád – mondom határozottan, és az eddig szorongatott csomagomat a vállamra vetem. Arcomat még jobban elrejtem a csukja takarásába, hogy eltakarja a három csíkot, ami a hercegi származásomról ad híradást mindenkinek. Fúh, azt is el kell majd takarni… Valamit kell majd szereznem, amivel el tudom tûntetni, mert eléggé feltûnõ.

- Nem is tudtam, hogy a sárkányok ilyen rosszul bánnak fiókáikkal, hogy azok elszökdösnek otthonról. – HÉ! Már megint sértegeti a sárkányokat? Chö, lehetséges, hogy rosszul gondoltam, és a csatározásokat mégsem mi kezdtük, hanem ezek az elfek a folytonos ócsárolgatásukkal. Apa, bocsánat, hogy nem hittem neked!

Na jó, ezzel a bocsánatkéréssel ne is viccelõdjünk! Soha nem fogok bocsánatot kérni tõle semmiért, hiszen nem érdemli meg. Ha ócsárol, akkor valami oka lehet rá. Ami megint csak miránk eredeztethetõ vissza, szóval inkább hagyjuk ezt a ki mit kezdett dolgot.

- Nem bánnak velünk rosszul! És nem szökdösnek, csak… csak én jöttem el – magyarázom, hogy megértse a dolgot, de aztán megállok. Öhh… - Egyáltalán miért beszélek én veled?! Nincs idõm erre… és biztos nem is akarnál egy „ellenséget” meghallgatni – esik le nekem, hogy végül is, neki semmi köze semmihez, és leugrok az ágról. A kisebb ágak egy picit megtépázzák ruhámat, de nem foglalkozom vele. - A Természetanya vigyázza lépteid! – köszönök el, hiszen nem vagyok neveletlen és bunkó, majd elsietek. Mögöttem nem hallok lépteket, szóval remélhetõleg nem követ. Jobb is így…

---*---*---*---

- Lakeisha… - sóhajtok nagyot, a „tábortûznél” ülve. Pár fadarab van elõttem, de nem merem õket meggyújtani, hiszen bárki megláthat akkor. Törökülésben ülök, így jól meg tudom támasztani a fejemet, és a mellettem heverészõ fekete párduc felé fordulok. - szerinted hogyan fogom megtalálni azt az illatot? Bármerre szimatolok, nem érzem, pedig tegnap még élesen éreztem. És mióta eljöttem, a szimatom se a régi. Mintha azzal, hogy kiléptem volna otthonról, elromlott volna a szaglásom. Lehet, hogy a Természetanya el akarja titkolni elõlem, hogy ki lesz a Párom? De miért tenne ilyet? – esem teljesen kétségbe, és csak úgy hadarom kérdéseimet. Annyi lenne még, hiszen szinte csak kérdéseim vannak, de társam unott morgása megakaszt a kérdezõsködésben.

- Nem tudom, miért tenne ilyet, hiszen miatta tudtál eljönni, de talán csak azért segített a szökésben, hogy ne zárjanak börtönbe, és majd csak késõbb fog megsegíteni. És a szaglásod meg valószínûleg azért ilyen rossz, mert megkezdõdött az Átváltozás – morogja, és ölembe hajtja a fejét. Mindig leszúr, és olyankor fogalmam sincs, hogy mit kedvelek benne, de mikor ilyen bújós, mindent elfelejtek neki. Õ az, aki mindenben segít nekem, még ha nem is szívesen teszi. Tõle tudom a legfontosabb dolgokat az életrõl, mert ha a szüleimre kellett volna várnom, szinte semmit sem tudnék.

- Lehetséges… - motyogom, majd megakadok. - Átváltozás? – kérdezek vissza, és fölemelem a fejemet a kezembõl. Átváltozás… nem, még nem hallottam errõl.

- Igen, mikor nagykorú leszel, tudod, hogy megváltozik sok minden. Körülbelül fél évvel a szülinapod elõtt kezdõdik meg a dolog – mondja tanító stílusban. Jé…

- Éééértem… én errõl miért nem tudtam?! – kérdezem kicsit kiakadva, mert ugye az én testem változik, és én nem tudok erre, míg az övé nem fog, és mégis tudja. Érdekes módon, õ jóval idõsebb nálam. A fajtársai úgy 100-120 évet élnek, õ viszont már 140 éves, és még eléggé jó formában van, és nagyon nagy tudású. Mikor kérdezgettem, hogy honnan tud ennyi mindent, sosem felet, így mostanra már nem is kérdezem a nyilvánvalót, hogy mi érdekel nagyon: hogyan tud többet a sárkányokról, párducként, mint én sárkányként.

- Mert te egy tudatlan kisfiú vagy! – morogja unottan, és nagyot ásítva még jobban elvackolja magát az ölemben. Persze, ez a tudatlan kisfiú párnának viszont tökéletes, mi?

- Hé! Tudod jól, hogy nem én tehetek arról, hogy atyám nem akart semmit sem mondani nekem – csattanok föl, bár csak halkan, hogy ne legyek túl feltûnõ. Még mindig a határon egyensúlyozom, az erdõben, ahol bármelyik nép könnyen rám akadhat, de azért nem mertem még semerre se menni, mert még mindig nem tudom, hogy mit tehetnék.

- Ez igaz – morogja. Egy pillanatig nem is tudom, hogy ezt mire értette, de aztán rájövök, hogy õ még az elõzõ mondatomnál jár, nem követte a gondolataimat, amik már a következõ pár kérdésnél járnak.

- Na ugye! – mondom, majd témát váltok. - Hajj, de mennyi idõt elpazarolok így! Szerinted mit tehetnék, mivel tudnék segíteni abban, hogy a népek összefogjanak az emberek ellen? – kérdezem tanácstalanul, és ismét a tenyeremmel támasztom meg a fejemet.

- Menj el a tündékhez, és kérdd meg õket… - Vállaim csalódottan leereszkednek, fejem is majdnem koppan az övéhez. Hogy a fenében csinálja, hogy tök okos, és mindent tud, erre ha a különbözõ népek reakcióit kell megjósolni, akkor egy gallyacska érzelmi szintjén áll.

- Persze, hogy aztán elfogjanak, tömlöcbe vessenek és kivégezzenek, hogy a világunk biztosan elpusztuljon, mi? – horkantok föl gúnyosan. - További ilyen csodálatos ötlet? – érdeklõdök szarkasztikusan. Bahh, ennél még az én ötletem is jobb, hogy megvárom, amíg a két nép rám talál, és miközben azon marakodnak, hogy ki fogjon el, fölszólalok az összefogás érdekében. Lakeisha ötlete körülbelül ennyire értelmes, ha nem kevésbé.

- Ha nem tûnt volna fel, párduc vagyok, nem elf, sárkány, vagy más olyan faj, akinek emberi külseje van. Teljesen más az értékrendem – morogja, és figyelmeztetõen a lábamba harap. Nem annyira, hogy fájjon, vagy átharapja, csak épp, hogy érezzem a fogait. Jól van, jól van, nem kell egybõl leharapni a lábamat…

- Olyan mufurc vagy mostanában! Ha nem tudsz segíteni, és untatlak, nem kell velem maradnod. Tudok magamra vigyázni! – jelentem ki önérzetesen. Van kardom, amivel emberi alakban meg tudom védeni magam, meg van sárkány alakom, ami van olyan erõs, mint egy kifejlett példányé. Mondjuk nem akarom, hogy harcra kerüljön a sor, de bármi megtörténhet…

- Na persze… egy napot se bírnál ki nélkülem – horkant föl kedvesen. Hé, ez nem is igaz! Simán kibírnám azt az egy napot nélküle! Az már más kérdés, hogy többet nem biztos.

- Hé! Nem is vagyok ennyire ü… - …gyetlen! Akarnám mondani, de akkor meghallok egy zizzenést. Szagokat még mindig nem jól érzek, de a hallásom az ugyanolyan jó, így meg tudom különböztetni azt, hogy csak a szellõ rezegteti, vagy egy másik lény, a leveleket. - Ki van itt?! – kérdezem, és afelé az irány felé nézek, ahonnét a hang hallatszódott.

- Nocsak, csak nem a kis szökött sárkányka az? - bukkan elõ egy ismerõs alak a sötétbõl. Látásom jó, de annyira nem, hogy ki tudnám venni az arcvonásait, ha nem sütne a Hold.  Az égitest lábfejétõl suhan fel ruháján egész az arcáig, fénybe vonva férfias alakját, szürkés bõrét, szürkés szemeit, ezüstfehér haját.

Alszom. Nem álmodok semmit, olyan mély alvási szakaszba a fájdalom miatt nem tudok eljutni. Hallom a külvilág zajait, noha csak halkan, és nagyon távolról. Érzem, ahogy Dean mellkasa ritmusosan emelkedik és süllyed, mikor levegõt vesz. Érzem a meleget, ami körbevesz, hallom a férfi mellkasában a szívének, erõteljes, határozott dobbanásait. Hallom, ahogy a levegõt beszívja az orrán, majd kifújja. Érzem, hogy már világos van, és azt is, hogy ….kisöpör pár tincset a hajamból? Igen, aztán villámgyorsan, de a lehetõ legóvatosabban lerak magáról, majd a sátor bejáratához ugrik.

- Reggelt!  Találtatok valamit? –kérdezi enyhe tettetett kíváncsisággal Dean.

- Neked talán jó. Én egész éjjel azt a fantomnõt kerestem, de semmi. – válaszol a férfi Dean kérdésére. Ismerõs ez a hang. Csak nem õ Sino, akit leütöttem? De, biztosan õ az. Nem is tudtam, hogy ennyire jóban vannak..ha minden igaz, akkor egy osztagban lehetnek.

Hallom, amint Dean halkan felnevet, majd kimászik a sátorból. Én addig óvatosan összevakarom magam. Leveszem magamról azt a bundát, amit valószínûleg Dean terített rám, míg aludtam. Milyen gondoskodó….bár gondolhatta volna, hogy a meleg teste miatt a fagyhalál veszélye nem fenyeget engem….Tényleg nagyon meleg a teste. Nekm valamiért nem olyan meleg, mint az átlagos embereké. Hideg a kezem, bármilyen meleg van is. És ha jobban megggondolom, a hideg sokkal szimpatikusabb számomra, mint a meleg. Ha választanom kéne, hogy halok meg, inkább megfagyok, minthogy megsüljek….Igaz, a meleget és a hideget is kiválóan tûröm, tehát ez most lényegtelen. Emlékszem, a régi mesteremnek is feltûnt, hogy pár fokkal hidegebb a testem átlaghõmérséklete, mint az átlagos korombelieknek. Azt mondta, ha párt választok magamnak, akkor az olyan (lehetõleg férfi) legyen, akinek meleg a teste. Hogy is fogalmazta? „Olyan férfit válassz, aki fût, mint egy kandalló. Az ágyban legyen egy bika, és hideg téli reggeleken, ha fázol, majd hozzábújhass.” Erre a gondolatra legszívesebben elnevetném magam. Az öreg miket ki nem talált…kár, hogy meghalt. A nevetésbõl csak egy néma mosoly kerül az arcomra. Nem hívhatom fel magamra a figyelmet, a másik meg az, hogy túlzottan fáj a vállam ahhoz, hogy nevessek. Majd esetleg ha jobban lesz…

- És most mi lesz? Mi a parancs?

- A tábornok megkettõzi az éjjeli õrséget, valamint ma kiküld még pár katonát lovon az erdõbe, hogy nézzenek körül.- Klassz. Hogy fogok így kijutni? Mert szerintem Dean sem akar többet kockáztatni, mint amennyit szükséges. Itt már nem csak az én életem a tét, hanem az övé is. Nem hiszem, hogy ha lebuknánk, megkímélnék az életét, legyen akármilyen jó vagy befolyásos katona.

- Értem. Most viszont szerintem menj és pihend ki magad. Rettenetesen nézel ki.

- Jó, hogy mondtad, különben elfelejtettem volna.- ha tényleg olyan rossz állapotban van, valószínûleg azért, mert egész este utánam futkozott. És persze hiába, amit Dean is jól tud….és magában biztos jókat röhög szegény bajtársán.

Hallom, amint Sino léptei távolodnak, Dean pedig egy megkönnyebbült sóhaj keretében visszajön a sátorba. Én éppen a sátor belsejében lévõ holmikat nézegetem. Egy rakat fegyver, ruhák….semmi különös. Ránézek Deanre. Egy magas, izmos testalkatú férfi áll elõttem. Rövid barna tincsei, melyek között érdekes, fehér színû hajszálak is megjelennek rakoncátlanul állnak össze-vissza. Kékesszürkés szemeivel most engem néz. Váó. Ha tudom, hogy ilyen jól néz ki, hamarabb elkapatom magam vele…

 Miért segítesz nekem, mondd csak? Mindent kockárateszel valamkiért, akit mégcsak nem is ismersz. Valakiért, aki az ellenséged. Értem…Nem értem ezt a férfit.

- Hogy vagy? – kérdezi tõlem halkan, és a hangjában mintha enyhe féltést vélnék felfedezni…

- Voltam már jobban is.- válaszolom neki olyan hangerõvel, hogy csak õ hallhassa. Õ se, és én se szeretnék lebukni. Mindkettõnk érdeke, hogy ne leplezõdjünk le.

Egy táskához megy, majd elkezd benne kotorászni. Vajon mit kereshet?

- Megvan! Mutasd a sérülésed.-Majd kötszereket látok, amiket épp most pakolgat ki. Hmm…Már épp kérdezni akartam, hogy nincs-e valami gyógyszere. Ha nem látom el a sérülést, komolyabb szövõdmények is lehetnek, amik akár a karrierembe is kerülhetnek. De hogy õ csinálja meg…kicsit felháborít. Nem vagyok béna, ez nem egy halálos sérülés! Meg tudom csinálni magamnak, nem vagyok kislány, hogy a kezemet fogja….Végül kiveszem a kezébõl a szereteket, és nekiállok emgcsinálni.

- Majd én megcsinálom – jelentem ki ellenkezés nem tûrõen, presze csak halkan.

- Hát rendben. Tiéd a lehetõség –vigyorogva adja oda a fertõtlenítõt. Biztos kíváncsi ,hogy mire megyekfél karral. Máskor is kellett ellátnom a serüléseimet, már volt egy ehhez hasonló, tehát már tudom, hogy kell csinálni. Általában nem szerzek sok sebet, de ha bekapok párat, azok azért komolyabbak, mint egy kis horzsolás.

Úgy helyezkedem el, hogy könnyen tudjak mozogni, mégis stabil legyek. Leveszem a felsõmet annyira, hogy hozzáférhessek a sebhez, majd nekilátok.

- Na, mi az? Tetszik, ami látsz?-érdeklõdöm. Ha jól vettem észre, akkor még mindig a mozdulataimat nézi. És az sem utolsó szempont, hogy az egyik mellem is kikecmereg a felsõmbõl. Még jó, hogy van rajtam fenérnemû…nem csak fenn, de lent is.

 Elõször körbefertõtlenítem, méghozzá gond nélkül. Látom, hogy picit koszos a seb belseje, tehát picit abba is bele kell nyomnom a szert. Ekkor párszor felszisszenek.

- Az nem kifejezés – vigyorog és kacsint rám vidáman. Hmm…mindent a szemnek, és semmit a kéznek, Dean. Ez a legfõbb szabály. Nem zavar ha néznek, de ha valaki nem csak a szemeit, de a kezeit is használja, az már kis gond lehet.

Mikor végzek a fertõtlenítéssel, épp nyúlnék a kötõzõkért, mikor Dean elkapja elõlem. Mögém megy, aztán elkezdi átkötni a sebemet. Mikor hozzám ér….olyan jó meleg kezei vannak. Nem szándékosan, de összerezzenek. Noha nem szoktak nagyon megérinteni, mert nem hagyom, élek-halok az érintésekért.Leginkább az övéiért. Olyan kellemes érzés, mikor egy-egy érintése után bizsegni kezd a bõröm….

- Mondtam, hogy megcsinálom – szólok rá halkan, de azért sem hagyja abba.

- Tudom, de ha te csinálod, még este is itt fogunk ülni. Bírj ki pár percet .- szól, mire ráhagyom. Ha ennyire erõsködik, hadd csinálja. Bár végülis igaza van…ezt egy kézzel igen bénán, vagy még abszolút sem tudnám megcsinálni.

Pár percen belül kész is van. A kötés határozott lett, de nem szorít. Pont jó. Kicsit hátrépp megy, én pedig visszatornászom magam valamiféle kényelmesebb ülõ helyzetbe, és visszaöltözöm.

- Megvan!- kiált fel hirtelen. Kíváncsian és kissé aggódva nézek rá, mivel hangosabban ordított fel, és félõ, hogy valaki meghallhatta a környéken.

Végül nem jön a sátorhoz senki, így megnyugodok. Dean eközben nagyban keres valamit, vagy valamiket a táskájában. Kíváncsian várom, mit húz elõ, de arra nem számítok, hogy egy katonafelszerelést hajint elém a földre.

- Bocs, de jobb ötletem nincs arra, hogy élve kijuttassalak innen. Megkettõzték az õrséget és sokkal éberebben õrködnek a tábor felett. Éjjel nem hinném, hogy kijutnál.-Óóóó….tehát be kéne öltöznöm egy katonának? Jó terv, van egy kis gond…

-Ezzel van egy kis gond.-Kezdek bele a magyarázásba.-Ha annyira segíteni akarsz, akkor ezt most megteheted, mivel egyedül nem tudom….lekötni a mellemet.- nézek rá komolyan, mire kissé kajánul elvigyorodik.

-Szíves örömest.- majd mögém is jön, miután elõszedett még valamennyi kötözõanyagot. A köldökömig kibújok a ruhámból. Megköszörüli a torkát, majd a kezeim alatt átbújtatva a sajátjait elkezdi a melltartómon keresztül rámkötni az anyagot. Lehellete a fülemet és a mögötte lévõ igen érzékeny bõrt csiklandozza, de uralkodom magamon, és nem mozdulok. Óvatosan a mellemre igazítja a kötözõszert, majd a hátamig hátrahúzza. Keresztbe köti a hátamon, majd jól meghúzza.

-Szólj, hogy mikor jó. Nem szándékozom megfojtani.- vigyorog, kiélvezve a helyzetet, hogy megtapizhat „kötözés” ürüggyel. Még párszor megismétli a mozdulatot, mire teljesen le tud kötözni. Nem mondom, jó erõsen meghúzta, de ez kell is ahhoz, hogy nehogy lebukjunk.

-Perverz.- jelentem ki.

-Tessék?

-Perverz vagy.- mosolyodom el.-Élvezed, mi?

-Õszintén? Láttam már nagyobbakat is….-heccelõdik velem. Én pedig eljátszom a durci kis dívát, de mikor megkordul a gyomrom, elkomolyodok.

-Tudsz szerezni valami ennivalót?

-Hát, meglátom, mit tehetek.- mosolyodik el kedvesen, aztán kimegy a sátorból, valószínûleg élelemszerzés céljából.

Pár perc múlva lépteket hallok, és felülök, hogy felkészüljek az evésre. A léptek tulajdonosa szó nélkül belép, épp elkezd egy mondtatot:

-Dean, a tábornok hí……-majd be se fejezi. Meglát, és egy percre megáll benne az ütõ. És nem õ az egyetlen…

Az, aki benyitotott a sátorba, nem Dean. Hanem Sino….

-A rohadt….-be sem fejezi a mondatot, elviharozna. Csakhogy Deanbe ütközik.

-Ez mi a franc, Dean?!- majd rám mutat, és elrohanna a tábornok sátra felé, de Dean megállítja:

-Hé! Várj meg, elmagyarázom!- próbálja lehiggasztani Sinot, aki viszont nem hagyja magát:

-Mit? Ezen mit kell magyaráznod?!

-Csak fogd be, és hallgass meg! Ez nem az, aminek látszik…..-ezt már csak távolról hallom, elindulok a tábornok sátra felé. El kell kapnom…..muszáj! Dean ennyit megtett értem, nem hagyhatom, hogy baja legyen! Pedig biztosan kivégzik –velem együtt-, ha kiderül az igazság. NEKEM kell pontot varrnom az ügyre. Villámgyorsan rohanok felé, majd berontok a sátorba. A férfi, és a körülötte álló tisztek még reagálni se tudnak, mire én már hátulról elkaptam a nyakát. Mindenki ledermed, én pedig kiráncigálom a sok évet megélt férfit a sátorból, ki egy kisebb térre, ami a sátor elõtt van. Mikor rohantam a sátorhoz, többen is észrevettek, így õk már itt vannak. Ami azt illeti, az egész tábor itt van….és épp azt nézi, ahogy túszul ejtettem a tábornokukat, aki kezeit feltéve nem tesz egyetlen hirtelen mozdulatot se.

-Jól van! Most pedig mindenki rám figyeljen! Tábornok, egy hirtelen mozdulatot se tegyen, vagy Istenemre elvágom a torkát!

-Jól van, jól van….-mondja nyugodtan az öreg.

A tömeg idegesen figyel, többségük kezében fegyver, ahogy az enyémben is itt a kardom.

-Tetesse velük le a fegyvert, és akkor tisztázzuk a dolgokat!

A tömegbõl megszólal egy ismeretlen hang:

-Ezen nincs mit tisztázni, te ribanc!

-Jól van, tegyétek le a fegyvert, fiúk!- adja ki a parancsot a férfi. A tömegben hátul meglátom Deant.

-Dean! Gyere ide!- Dean kissé idegesen és értetlenül néz rám, de teljesíti a kérésemet.

-Most pedig tisztázzuk a dolgokat…..A Maffia küldött ide, hogy megöljem a tábornokot. Csakhogy…én csak beépített ember vagyok, a Maffiáról gyûjtöttem eddig információt. Értesítettem Deant, aki egyik régi szövetségesem, hogy milyen küldetést kaptam. Megbeszéltük, hogy miután bejutok a táborba, õ megkeres, és megakadályozza, hogy megöljem a vezetõjüket. Valahogy ki kellett jutnom a Maffia karmai közül, lehetõleg élve, hogy megoszthassan Önnel az információkat, amiket szereztem.  Csakhogy rájöttek, hogy áruló vagyok. Aki rám támadt este…õ TÉNYLEG a Maffia embere volt. Sikeresen megöltem, csakhogy mivel Önök nem tudtak a tervrõl, azt hitték behatoló vagyok. Nos, ez nem igaz. Dean az egyetlen, akiben megbíztam, és aki segíteni tudott; ezért fordultam hozzá, mikor az ÖN emberei, tábornok úr üldözõbe vettek. –ezzel elengedtem a nyakát, majd bocsánatkérõen meghajoltam elõtte- Kérem, bocsásson meg, amiért nem szóltunk Önnek a tervünkrõl. Kérem, ezért ne Deant tegye felelõssé, én voltam kissé bizalmatlan a sereggel szemben.

Mindenki értetlenül felmordul. Kiegyenesedem, majd Deanre nézek. Tudom, hogy nem érti az egészet, mivel csak most találtam ki mindent. Ez az egész hazugság viszont arra jó, hogy se õ, se én ne kerüljünk bajba. Végül beszáll a játékba:

-Bocsánat, tábornok, amiért hallgattam errõl az egészrõl. Csak attól féltünk, hogy téglák vannak a seregben, és ha ezt megtudnák, megölnék a szövetségesemet, mielõtt információkkal tudná segíteni a sereget.- majd õ is meghajol.

A tábornok, és úgy látszik mindenki bevette a sztorit- ami végülis nagyon is hihetõ!-. Az idõs vezetõ mérgesen felmordul:

-Ha másnak nem is, de nekem azért szólhattatok volna. – mérgelõdik hangosan.

-Mégegyszer elnézést.- mondom alázatosan.

-Jól van, ne hajolgass! Most pedig bemegyünk a sátorba, és megbeszéljük a részleteket. –majd körbenéz, kissé idegesen- Hé! Mit lestek?! Semmi dolgotok nincs?! Tûnés innen!

A tömeg másodpercek alatt köddé válik, minket pedig beterelget a férfi nagy sátrába. A tiszteket is kizavarja, majd kissé megnyugodik, mikor már csak hárman vagyunk:

-Mennyit tudsz?- néz rám kíváncsian.

-Mindent. A Maffia tagjait mind ismerem, tudom hová épültek be, hol vannak bázisaik….a Maffia vezetõjének alsógatyaméretét is meg tudnám mondani.

Erre Dean elmosolyodik, a tábornok arca viszont továbbra is komoly marad.

-Mennyi ideje van beépülve?

-Húúú…több, mint 15 éve.

-Rendben van. Mit kér az információkért cserébe?

-Deannek egy kitüntetést, nekem pedig, hogy hadd lépjek be a seregbe. Jah, és ha kérhetem, tegezzen.

A tõrt még mindig a nyakamhoz tartva lassan elindulunk ki a sátorból.

- Nem ajánlom, hogy bármivel is próbálkozz, mert megöllek.- figyelmeztet, majd szépen elindulunk elõre. A táborban teljes a csend, csak a mi halk lépéseink törik meg az amúgy teljesen tökéletes csendet. Félelmetes látványt nyújt a tábor így, este. Nagyon szép. Nekem legalábbis valamiért nagyon tetszik.

-És mit tervezel velem tenni?- kérdezem meg tõle a legnyugodtabb hangomon. Nem is szédítés, tényleg nagyon nyugodt vagyok. Talán ez a szimpatikus hely teszi…

- Még nem tudom. Bár, ha most rögtön megölnélek, minden gond megoldódna, engem meg kitüntetnének.- valahogy a hangsúlyán érzõdik, hogy elvigyorodott. Szerethet mosolyogni….eddig minimum kétszer tette . Pedig még csak egy-két perce „futottunk össze”.

-Akkor mért nem ölsz meg?

- Csak mert így sokkal érdekesebb a dolog.- válaszolja, majd valószínûleg észreveszi a földön fekvõ társait, mert megkérdezi: - Meddig fognak még ezek aludni?

Nem is kell válaszolnom, mert látom, hogy a távolban a leütött fiú kezd éledezni. Erre az idegen férfi kicsit arrébb taszajtgat, majd belök egy sátorba.

-Ajánlom, maradj itt és húzd meg magad!- suttogja halkan, majd elindul, gondolom az éledezõ felé. Ekkor egy hangos kiáltásra leszek figyelmes. A hang tulajdonosa közöttem és az engem rajtakapott katona között van, gondolom neki szól:

- Dean! Mi történt? Mi van az õrszemekkel?- Áháá….Tehát Deannek hívják. Ki is derül az igazam, mikor az ismerõs hang visszaszól, bár valamelyest halkabban:

- Nem tudom! Így találtam rájuk. –erre közeledõ lépteket hallok, amik biztosan nem Deantõl származnak. Kiveszek egy tût a hajamból, és otthagyom neki ajándékba. Aztán hiper sebességgel kimászok a sátor hátulsó részének az alján, majd félig meglapulva rohanni kezdek, ki a táborból. Felérek az „õrhelyemre”, méghozzá észrevétlenül.

Ezt elszúrtam. És az én szakmámban ez csak egyet jelent: hogyha visszamegyek a Maffiához, engem megölnek. Méghozzá Hao nagyúr, saját kezével. Már láttam ilyet, és abban az egyben biztos vagyok, hogy nem akarok hetekig vagy hónapokig szenved emberroncsként az egyik kínzókamrában. Elõbb vágom el a saját torkom. De akkor viszont ki kell találnom valamit. De mit?

A tábornokot felébresztik, és biztosan többszörös õrséget rendelnek ki a védelmére. Elõszedik az eliteket, és azokon öngyilkosság lenne megpróbálni áttörni. És ez nem is csak a mai estére vonatkozna: sokkal jobban fognak figyelni ezentúl a tábornokra, és nem lesz lehetõségem kinyírni. Egyszóval: ezt elbasztam. De most akkor mi fogok csinálni?

Idegesen a hajamba túrtam. Még a legpozitívabb változatban is kinyiffanok. Végem. Ennyi volt az életemnek és a karrieremnek. Hát, nem éltem túl tartalmas életet, és szûzen meghalni kissé gáz….na most már mindegy, nem most fogok kiállni az utcasarokra, hogy ezt is megoldjam…

Most jut eszembe….egyáltalán Dean mit fog mondani? Mert mikor az az üvöltözõs srác megkérdezte, engem szóba se hozott. Csak annyit mondott, hogy õ is csak úgy találta meg az ájult meg kiütött katonákat. Ez rendes volt tõle. Meg az is, hogy nem ölt meg és hagyta, hogy felfedezzenek. De miért csinálta ezt? Ha kiderül, nagy szarban lesz. Segített nekem, úgyhogy a minimum, hogy én is tartom a számat. Nem akarok bajt hozni rá.

Na, már csak az a probléma, hogy ezzel nem jutok elõre. Egy kicsivel se. Ha visszamegyek, meghalok. Ha lelépek, megtalálnak, a Maffiának mindenhol vannak beépített emberei. Megkönnyíteném a dolgukat, ha magam vetnék véget az életemnek, de azt nem teszem meg. Ilyen mélyre nem fogok lesüllyedni. Hacsak nem a lebukás fenyeget (persze nem a megbízói részrõl), szégyen a saját életünknek véget vetni.

Várjunk csak! És ha beállnék a seregbe? Hmm…ez nem is olyan rossz ötlet. Jobban harcolok, és sokkal fejlettebb érzékekkel bírok, mint egy átlag katona. Segíthetnék az éjszakai védelemben, a különbözõ stratégiákban is jó vagyok, és ami szintén nem utolsó szempont, hogy rengeteg információval rendelkezem a Maffiáról. Hasznos is lehetnék…Persze csak ha a tábornok beleegyezne. HA beleegyezne. Bár nem túl valószínû ,mert nemrég betörtem a táborába, hogy megöljem…hát, ha sakkoznánk, az ellenfél erre a szitura mondaná azt, hogy…

-Sakk!- üvölt rám valaki, majd erõs fájdalmat érzek a jobb vállamon. Felüvöltök a fájdalomtól, majd egyensúlyomat vesztve elkezdek gurulni …egyenesen a tábor felé. Össze-vissza zúzom magam, mire végre sikerül megállnom a sátrak között. A tábor már teljesen fel lett verve, úgyhogy nem kis meglepetést okoztam, mikor szó szerint beestem közéjük. Idõm azonban nem maradt velük foglalkozni, mert azonnal jött is a támadóm. Fogalmam sincs róla, hogy ki õ, de valami azt súgta, hogy õ az az árnyék, aki követett induláskor.

Nem is láttam belõle mást, mint egy sötét árnyékot, mikor le akart csapni rám. Lábammal megrúgtam a fegyvert szorító csuklóját, majd mielõtt visszanyerte volna az egyensúlyát, gyorsan feltápászkodtam. A bal vállam elég súlyosan megsérült, iszonyatosan lüktet és fáj. Eltörni nem tört el, de valószínûleg kiugrott a helyérõl. Bal kezem tehetetlenül lóg az oldalamon, jobb kezemben fegyverem. Az árnyék nagyon gyorsan támad, alig bírom kivédeni a kardommal erõs csapását. Nagyon erõs, biztos vagyok benne, hogy kétkezes pallossal támad, egy kézzel semmi esélyem nincs ellene, így is majd leszakad a jobb kezem az erõs csapásainak kivédésétõl. És ha jól gondolom, Hao nagyúr küldte, és nem azért, hogy meghívjon teázni. Ha közelharcban nem is, de talán messzebbrõl több esélyem lenne ellene. Elkezdek futni, mint aki menekül, majd hirtelen szembefordulok az engem üldözõ ellenségemmel, majd a páncélomba rejtett dobótõrökkel és tûkkel mellkason szúrom. Ettõl nagyon lelassul, térde esik. Mögé kerülök, és egy határozott mozdulattal eltöröm a nyakát. Mocskos dolog volt tõlem, hogy ilyen trükköket alkalmaztam ellene, de ha életben akarok maradni, már választásom nem maradt. Lassan összevakartam magam, mire megláttam a felém közeledõket. Valószínûleg katonák, akik megkapták a parancsot, hogy megöljenek. Hiszen nem tartozok hozzájuk….az ellenségük vagyok, csak míg harcoltam, valószínûleg kicsit össze lett zavarodva a vezetõség. De most már egyenesben vannak, én meg marha nagy pácban….

Jobb kezemmel megfogom a rettentõen fájó bal vállamat, és rohanni kezdek egyenesen a táborukba. Sötét van, talán így el tudok bújni elõlük a sátrak között, legalább a  távolabbról figyelõ õrszemek nem lõhetnek így rám, hiszen nem akarják megsebezni a társaikat. A tábornak meg csak a felét verték fel, a maradékot hagyták aludni, hiszen egy ember elkapására gondolom nem szánják rá az egész sereget….

Olyan kuka sötét van, hogy nem látok semmit, de ami azt illetik, õk se. Csak rohanok, amerre a szemem lát, félig lehajolva, hogy ne lássanak meg könnyen a sátrak között. Mindenki össze-vissza rohangál és üvöltözik, teljes a káosz a táborban. A tábor széle felé megbújok egy nagyobbka sátor árnyékában. Hirtelen két kéz megragad, és beránt a sátorba. Még mielõtt földet érnék a sátorban lehámozom magamról a kezeket, és a tulajdonosát a földre nyomom. Felszisszenek a bal vállam miatt, jobb kezemmel befogom a férfi száját, majd hogy a földön tartsam, két lábamat szétvetve ráülök a csípõjére, lábaimmal jól megszorítva. Pár ember futkos el a sátor elõtt, sem én, sem a férfi fel sem szisszen, még levegõt is alig veszünk. Fegyverem a földön hever mellettem, elég közel ahhoz, hogy bármikor erõlködés nélkül fölvehessem.

Az alak olyan ismerõs. Nem látom se az arcát, se semmit belõle, de a sátor is ismerõs. A földön meglátom a tûmet.

-Dean?- bököm ki halkan és meglepetten.

Az illetõ határozottan bólint egyet. Elengedem a száját, és rádõlök. Fejem az övé mellett van, érzem, hogy pár hajtincsem az arcára borult.

-Hála az égnek. Azt hittem, végem. – suttogom halkan a fülébe. Eléggé le vagyok fáradva…legszívesebben elaludnék rajta. Olyan puha és meleg…mint egy nagy vánkos. Fázom, szinte kibírhatatlanul fáj a bal vállam és minden porcikám, minden bajom van…Nem szólok egy szót se, ahhoz sem nagyon érzek erõt. Nagyon gyorsan, szinte észre sem veszem, hogy elalszom Deanen….