Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

<<1.oldal>> 2. 3.

Geneviev2018. 10. 05. 00:10:56#35576
Karakter: Dylan Emrys
Megjegyzés: ~ Yoshimnak


 

– Mondd csak, mi járatban a könyvtárban? Valami varázslathoz kell segítség? – kérdezi. Látom rajta, hogy tényleg kíváncsi, hogy mi miatt lehetek itt, de az utolsó mondatát hallva rájövök, hogy nem azért, amiért eredetileg gondoltam volna. Azt hittem, hogy mindenki nagyon jól tudja, hogy én ember vagyok, varázserő nélkül, de lehet, hogy Marnie és a nagyi annyira szégyellnek engem, hogy nem is mernek rólam beszélni. Mintha egy őrült nagybácsi lennék, akiről jobb nem is beszélni. Basszus…

- Nem, csak a húgom körbevezet az iskolában, ha már meglátogattam, és tudja, hogy mennyire szeretem a könyvtárakat. – Kicsit kerülöm a varázslat témáját, mert bár nem titkolom, hogy normáls, unalmas ember vagyok, de ha ő is olyan, mint Marnie, vagy akár a többi itteni lény, akkor amint megtudja, már szóba sem akar majd állni velem. Vagy ha mégis, akkor is csak azért, hogy közelebb kerülhessen az Emrys család női tagjaihoz.

Nem vagyok transznemű, soha nem is akartam nő lenni, vagy akár nőnek beöltözni, de komolyan mondom, hogy még azt is kibírnám, hogy nő legyek, ha varázserőm lenne! Bár… most, hogy így belegondolok… hiába van varázs ereje, se anya, se Marnie nem szerencsés a férfiak terén, és hiába tudnak varázsolni, ha egyszer – már bocsánat, hogy ilyet mondok a családomra – nincs eszük hozzá. Mert lehet, hogy én nem kaptam a mágiából, de hogy én kaptam a többieknek járó észt, az is biztos. Azt viszont nem cserélném el semmire sem. A nememet igen, de hogy az agyamat nem, az tuti!

De itt élni viszont nagyon szeretnék. Kár, hogy akkor viszont többet kellene találkoznom Marnieval, és hosszabb ideig kellene kibírnom a hőskultuszát. Hm… mindenben van valami rossz, nem igaz?

- A húgod? – kérdezi az egyértelműen varázslónak látszó srác, miközben én kissé elkalandozok. – Sophie, ugye? Nem látom sehol. – Na, az már biztos, hogy nem Sophie ismerőse. Mondjuk, nem is csodálom, mert ő annyira félénk és visszahúzódó, mint amennyire Marnie egoista. Csodálkoztam volna, ha egy nála jóval idősebb fiúval lett volna jóban a családom befolyása nélkül... Azt hiszem, akkor elővettem volna a védelmező bátyó-énemet, és már keresnék is egy ásót.

- Pedig az előbb még előttem volt. – Ide-oda forgatom a fejem, hogy meglássam az ismerős fekete buksit, de csak nem látom. – A barátja vagy? – Megkérdezem azért a biztonság kedvéért, kíváncsi vagyok, hogy vajon mit válaszol.

- Nem, dehogy – mosolyog udvariasan. Nem szeretem az ilyen mosolyt, tisztán látszik rajta, hogy erőltetett… de legalább nem azért teszi, hogy nekem benyaljon… már bocsánat a kifejezésért. – Igazság szerint nem is ismerem, csupán tudom ki ő. Elég híres a famíliád. – Áhh, igen… jól van, egész szimpinek tűnik a srác. Kezdek nem bizalmatlankodni, ami azért valami! Ha egy dolgot megtanultam ebben a városban, az az, hogy a rohadt helyes, szívdöglesztő, elbűvölő pasit kerülni kell, mert ő a főgonosz. Ő pedig az első feltételnek megfelel, de a másik kettőnek annyira nem, mert csak kedves és udvarias, de úgy néz ki, nem akar tőlem semmit kifejezetten. Ráadásul most már a mosolya is valódinak tűnik. Az is valami!

- Igen, ez igaz – válaszolom most már azért mosolyogva. Erre neki is szélesebb lesz a mosolya, amitől az egész arca szinte ragyogni kezd. Jól áll neki a mosoly, azt kell, hogy mondjam. Azt azért tegyük hozzá, hogy az ŐSZINTE mosoly!

- Dylan… - jelen meg hirtelen Sophie, és úgy tesz, mintha eddig is itt lett volna, csak én nem vettem őt észre. Hihetetlen… Meg kellene néznem a zsebeit, hogy nincs-e nála véletlenül egy bizonyos Gyűrű; amilyen csendes és észrevétlen, az ember azt hinné, hogy láthatatlanná tud válni. Igazából nem tudom kizárni ezt a teóriát, mert bár bizonyítékom nincsen, de az ellenkezőjére sincs. Gyanús nekem ez a lány, nagyon gyanús… De így szeretem, kis ártatlan angyalkaként, aki igazából képes olyan csintalanságokra, amiket ki nem néznék belőle, ha nem ismerném.

- Sophia Emrys, ha nem tévedek. Örvendek, engem Raphael Rheenek hívnak – mutatkozik be és ugyanúgy kinyújtja a kezeit, mint az előbb. Gondolom, annak a jele, hogy nem ellenségesek a szándékai, de nekem azért eléggé furcsának tűnik. Láttam már párszor, hogy mások csinálják ezt, de velem szemben még nem történt ilyen, szóval nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Most viszont emiatt még égetőbb a vágyam, hogy megismerkedhessek a varázs protokollal! – Az előbb sikeresen fellöktem a bátyádat, kárpótlásul meghívhatlak titeket valamire? – Kissé tanácstalanul nézek Sophiera, hogy most mit csináljunk, ő pedig ugyanilyen arccal néz vissza rám. Szívesen elmennék vele, ő egészen normálisnak tűnik, és értelmesnek, biztosan sokkal többet tudna mesélni Halloweentown működéséről, mint Marnie, de…

- A nagyi és anya ki fog nyírni, ha késünk. – Igen. Ez elég nagy baj, de… de nem érdekel! Ha már egyszer el kellett jönnöm ide csak azért, mert Marine drága kihisztizte magának, akkor hadd töltsem el úgy az ittlétemet, ahogyan azt én akarom! Úgyhogy körülbelül annyira érdekel engem a nagyi, mint amennyire én őt. Ezt meg is mondom Sophienak, aki kissé még akadékoskodik, de tudom, hogy ő legalább megért engem.

- Nekem amúgy sem volt kedvem menni – suttogom neki. Tudom, hogy Raphael hall minket, de na, így megvan a magán beszélgetés látszata. – Sophie még megmutat nekem pár dolgot, utána találkozhatnánk, mondjuk egy óra múlva a könyvtár előtt? – kérdezem a fiútól.

- Rendben, várlak majd – mondja nekem, majd Sophie felé fordul. – Ha megunod a kedves nővéred és nagymamád, nyugodtan csatlakozhatsz. – Remélem, már nem hallja, ahogyan felhorkantok. Próbálom nem olyan feltűnően tenni, de Sophie elnéző tekintete mutatja, ha más nem is, ő hallott engem. Nem érdekel, ő úgyis tudja az érzéseimet a többiek irányába, és legalább végre valaki, aki Sophien kívül szintén így gondolkozik.

- Na, gyere, megmutatom, hogy mi merre van – sóhajt Sophie, és arrébb ráncigál. Először a történelmi könyveket vesszük célba, mert az jobban érdekel, mint az, hogy hogyan kell gondozni a vérfarkasok szőrét. Kicsit félve veszem elő a mobilomat, de mikor rájövök, hogy tudok fényképezni, és meg is maradnak a mobilomon a képek, nagy lelkesen nekiállok végig fotózni minden könyvet, amire csak rá tudom tenni a mancsomat.

Magica Historica, Varázslók kézikönyve, Az ősi családok önfrissítő családfája, Hogyan viselkedj az emberekkel?, Viselkedj varázsló módjára!, Legrémisztőbb teremtmények I.-III., Sátáni kacaj – avagy miről ismerhető föl a gonosz… és még sok más könyv. Kicsit lassan megy a két- és hatszáz oldalas könyvek fényképezése, úgyhogy a tervezett összes könyv közül csak a húsz legérdekesebbnek tűnőt tudom csak lefényképezni ebben az egy órában, de az egyszer biztos, hogy ide még visszajövök! Meg ha esetleg Sophie oly nagyon unatkozna majd a jövőben, akkor veszek neki mobilt, hogy ugyan már, fényképezzen le nekem minden kezébe akadó könyvet és tankönyvet egyaránt.

Az lenne a legjobb, ha itt tudnám használni a netet, mert akkor akár át is tudná küldeni őket, nem kellene megvárni azt, hogy találkozzunk. Meg facebookon könnyebben tudnánk tartani a kapcsolatot. Meg… ahhh, annyival jobb lenne minden vele! Egy csomó mindent el tudnék érni vele! Már ha belegondolok, elélvezek! Na, jó, azt azért nem, de basszus, ha működne itt a net, akkor könnyebb lenne a kapcsolattartás a dimenziók között, kevesebb lenne a félreértés, és mennyivel több információja lenne mindenkinek mindenről! Pláne, ha még a többi dimenzióban is működne! A lehetőségek végtelenek… És én megtalálom a módját, hogy működtetni tudjam itt a technológiát, még ha beledöglök, akkor is! Vagy ami még rosszabb: még ha Marnie segítségét kell kérnem, akkor is.

Az egy óra lejártával szomorúan leteszem az eddig fotózott könyvet, és Sophieval a nyomomban kisétálok a könyvtárból. Bár sajnálom, hogy nem kutakodhatok a többi érdekes könyv után, amikor meglátom a srácot, fölvidulok. Lehet, hogy nem tudok könyvet olvasni, de egy élő, lélegző, és nem mellesleg normálisnak tűnő varázslóval beszélgethetek! Azért ez is igazán különleges dolog!

- Itt is vagyok – szólalok meg, mikor mellé érek. Sophie időközben megint eltűnt, de legalább most tudom, hogy merrefelé kószál. Szegénykém, remélem, hogy nem a hírvivőt fogják lenyakazni… majd igyekszem meggyőzni anyáékat arról, hogy minden az én hibám, Soph próbált engem rábeszélni, hogy menjek vissza vele, de nem hallgattam rá. Nekem már úgyis mindegy; én vagyok a család különce, mindig én vagyok a rossz. Azt viszont nem akarom, hogy Soph kerüljön bajba miattam. Ő jó kislány, jó boszorkány. Ha már nem lehet A TÖKÉLETES unoka, legalább ne legyen az sem, akit mindenért hibáztatni lehet.

- Végig itt voltatok? – Raphael kérdése rángat ki sötét gondolataim közül, ami jó is. Nem kell elrontani ilyen dolgokkal ezt a csodálatosan szép halloweeni napot.

- Meg szerettem volna nézni pár könyvet és kipróbálni, hogy működik-e a mobilom fényképezőgépe Halloweentownban – magyarázom. Nem tudom, hogy tudja-e, mi az a mobil, vagy egyáltalán a fényképezőgép, de ha nem tudja, max elmagyarázom neki. Ez Halloweentown, itt az is csoda, hogy tudják, mi az az autó, és tudják használni is. Vagyis… csak egyetlen ember, akarom mondani, csontváz tudja irányítani, de az is több, mint a semmi.

- Van mobiltelefonod? – lelkesedik föl, és szinte úgy csillognak a szemeim, mintha azt mondtam volna, hogy én vagyok a Télapó. Fura… már az, hogy tudja, mi az, hogy mobil, de az, hogy ennyire fellelkesül? Ráadásul még kérdés, hogy van-e nekem? Hiszen ember vagyok! Minden embernek van – ez olyan fontos, mint itt a seprű.

- Persze, hogy van… - válaszolom.

- Majd megmutatod? – Csillogó szemei szerintem még Marniet is meglágyítanák, annyira lelkes és cuki. Egy anime karakter jut róla eszembe, teljesen olyan most az arckifejezése. Bár még mindig furcsállom, hogy ennyire belázult egy mobil miatt, de megmutatom majd neki, ha ennyire akarja. Gondolom, számára ez olyan kuriózum lehet, mint nekem az itteni könyvek.

- Ha akarod…

- Remek! Akkor erre gyere! – ragad meg karomnál, hogy aztán maga mögött húzhasson. Nem tudom, merre megyünk, nem voltam annyiszor itt, hogy minden kis utcácskát ismerjek. – Remélem még nem jártál a Vak kandúrban! Nagyon jó hely, majd meglátod, nekem a kedvencem a városban. Mondjuk a fiataloké is, majdnem mindenki oda jár. Arról kapta a nevét, hogy százhuszonnégy évvel ezelőtt… – Úgy tűnik, eléggé szeret beszélni, mert amíg a nem éppen bizalomgerjesztő nevezetű kávézóba érünk, végig csak a hely történelméről fecseg. Nem zavar, érdekes dolgokat hallok tőle, de közben nem tudok nem arra gondolni, hogy még sosem találkoztam olyan emberrel, aki körülbelül annyi tényt tudott volna egyetlen dologról, mint én. Azt hiszem, ha minden jól megy, akkor ez egy szép barátság kezdete lehet.

Mikor megérkezünk, időm sincs körülnézni, mert tovább terelget egy bizonyos asztalhoz, ahová szinte le is nyom a székre. Mintha el akarnék menekülni, vagy valami. Elég fura hely, de Halloweentownban ezt már megszoktam. Igazából úgy néz ki, mint egy otthoni kávézó halloweenkor, éppen csak élő, és lélegző (vagy éppen halott, ám mozgó) lények vannak robotok helyett. Otthon ilyen piranha csontvázas akváriumról a legtöbb morbid ember csak álmodozik, itt meg ez a mindennapi.

Annyira menő!

- Az itallapok… - dobja le az említett tárgyakat elénk egy pincér… ló? Nő? Pincérlónő? Pincérnőló? Mindegy, a lényeg, hogy egy olyan kedves, és udvarias, női neműnek látszódó, ló fejű egyén, aki pincérként dolgozik. Há! Még Halloweentownban is képes vagyok politikailag korrekt lenni.

- Ne is foglalkozz vele, most még kedves is volt. Látnád egy rosszabb napján, akkor a fejedre csapja a lapokat – magyarázza Raphael. – Sajnálom, hogy nem Mayát fogtuk ki, ő parádézni szokott, tudod, a nagyanyja egyik felmenője valamikor találkozott egy thestrallal, fogadást kötöttek és elnyerte annak szárnyait és szemét. Állítólag ez öröklődik a család női ágán és ezért látják a holtakat. Na, nem mintha itt, Halloweentownban senki sem látná a szellemeket, de tudod milyenek a családi legendák. Mindenesetre Maya fantasztikus színész lehetne, de vigyázz, nehogy a lófejű meghallja! Féltékeny – Lassan kezdem elveszíteni a fonalat a rengeteg új információ közepette, de azért igyekszem követni, mert baromi érdekesek ezek a kis anekdoták. Lehet, hogy neki csak kis szórakoztató történetek, nekem viszont kincset érő tudás! Hiszen… léteznek thestralok?! Eddig csak a Harry Potter könyvekben olvastam róluk, de hogy itt tényleg élnek ilyen lények… Vajon hasonlóak az általam hallott lényekhez, vagy Halloweentown mássága miatt ők is csak kicsit hasonlítanak az emberek által kitalált lényekhez? Mert ugye a vérfarkas itt mindig félig farkas alakban van, és nyers húsra vágyik, míg az otthoni romantikus pornókban – bocsánat, Young Adult besorolású szórakoztató irodalmi könyvekben – telihold kivételével ember alakot öltenek. Lehet, hogy itt más a szépség ide----ááál. Baszki! Tudom, miről akarok kutakodni!

Halloweentown szexualitásáról! Hiszen otthon van három fő, és több kevésbé hangoztatott szexuális bállítottság, pedig mindenki ember. Itt viszont bele keverednek a különböző vérvonalak, lények. Vajon egy vérfarkas és egy fogtündér összejöhet? Ha igen, a gyerek milyen lény lesz? A csontvázak szaporodhatnak? Ha igen, hogyan? - Nyugodtan válassz bármit. – A kérdések rengtegéből Raphael hangja rángat vissza. Remélem, nem bambultam el sokáig, nem akarom, hogy azt higgye, untat. Mert nem, csak annyi megválaszolatlan kérdés és feltevés kavarog bennem, hogy nehéz befogadni az újabb kérdéseket felvető információkat.

Ránézek az itallapra, és elkerekednek a szemeim. Szerencsére a nevek alatt azért ott van az összetevők listája is, bár azért így sem mindegyik bizalomgerjesztő. Például a Fekete Özvegy átka az enyhe pókméregből, ginből és feketeribizli léből áll, szóval azt inkább nem próbálnám ki, de a Kutyavér egészen kellemesen hangzik a maga visszafogott vaníliás meggyturmixával.

-A tavasztündérek sem tudnak ehhez hasonlót készíteni! Remélem, ízlik – pislog felém Raphael, aki már vagy az ital felénél tart, miközben én még csak a tetején levő fagyit nyalogatom.

- Egész jó – válaszolom, mert tényleg egész jó, de semmi különös. Ami eléggé meglepő, mert egy ilyen italt egy bevásárló központ fagyizójában vár az ember, nem pedig egy varázs város egyik kávézójában, de úgy tűnik, azért itt sem minden annyival másabb, mint otthon.  - Nagyon menő ez a hely – jegyzem meg sokadjára is körbepillantva. Egyszerűen nem tudom megszokni, legszívesebben ide-oda rohangálnék, és mindent megtapogatnék. – Mindenkit meghívsz, akit véletlenül fellöksz? – kérdezem mosolyogva.

- Nem szokásom, de veled beszélni szerettem volna – válaszolja, ami meglepő, hiszen miért is akarna velem beszélni? Nem lenne egyszerűbb, ha Sophiet keresi meg? Marniet nem ajánlom senkinek, ő úgysem érdekes, de Soph cuki, és nagyszerű beszélgető partner. Amellett boszorkány, nem pedig unalmas ember.

- Velem? Mégis miért?

- Nem egyértelmű? Az emberek világáról meg arról hogyan élsz benne! – feleli, ami még meglepőbb. Őt az emberek világa érdekli?! Mondjuk… találkoztam én már olyan főgonosszal, akit érdekelt az emberek világa, mondjuk, csak azért, mert az uralma alá akarta vonni. Bár az is lehet, hogy nevetség tárgyává akar tenni, hogy az Emrys család egyetlen fiú tagja egy szánalmas ember, aki nem élhet itt, mert semmi varázs képessége nincs. Egyik lehetőség sem túl bíztató.

- Mégis minek akarsz ilyenekről beszélni?

- Tudod, nagyon érdekelnek az emberek kütyüi és minden más is. Már próbáltam a nővéreddel beszélni róla, de… khm… - a mondat vége egy torok köszörülésben végződik, tutira azt próbálja kitalálni, hogy is fogalmazza meg azt nem túl bántóan, hogy Marnie egy narcisztikus seggfej.

- De csak magáról volt hajlandó beszélni, mi? – Újból elmosolyodok, úgy tűnik, tényleg nem akar semmi rosszat, csak kíváncsi. Az emberek világa neki is olyan újdonság lehet, mint nekem Halloweentown, és ő nem tűnik egy begyöpösödött, rasszista, ember gyűlölő lénynek, mint az itt élők többsége.

- Pontosan! – nevet föl, miközben nagyban bólogat. – A nagymamádnál is próbálkoztam már, de…

- Ő meg csak Marnieról, nagy ritkán Sophieról volt hajalndó beszélni? – Most már tényleg nem bírok nm vigyorogni. Kb minden mondatát be tudom fejezni, olyan jó, hogy végre valaki, aki egyet ért velem a családommal kapcsolatban! Mindenki csak csupa jót és szépet tud mondani a nagyiékról, csak ajnározni tudják őket. Frissítő, hogy valaki mégis csak tud gondolkozni ebben a városban, és nem csak másokat szajkóz.

- Fején találtad a szöget, Sophietól már nem is mertem semmit sem kérdezni. Veled is csak azért próbálkoztam, mert biztos tetszik az emberek világa, ha még mindig ott élsz. – Egyből le is lohad a vigyorom, de… de nem tehet róla. Úgy tűnik, nagyiék annyira szégyellenek, hogy még csak be sem vallják, hogy én ember vagyok. Lehet, mindenki azt hiszi, hogy varázsló vagyok, csak annyira szeretem az embereket, hogy ott maradtam?

- Igen… khm… jó hely – motyogom, és inkább belekortyolok a löttybe, semmint ezt a témát jobban kifejtsem. – Meg akartad nézni a mobilom, igaz? – terelem a témát, és a hátsó zsebemből előkapom a mobilomat. Általában ott szoktam hordani, még akkor is, ha onnét könnyebb ellopni. Az első zsebemben olyan kényelmetlen.

- Juhú! – kiált föl izgatottan, és máris a kezébe veszi a mobilom. Egy kérdő pillantás után már kapcsolja is be, ami eléggé könnyű jelenleg, tekintve, hogy a gyorsabb bejutás érdekében leszedtem a magánügyeimet védő jelszót. A fényképeim és üzeneteim között úgysincsen semmi kompromittáló, a net meg nem jön be, szóval nem láthat semmi olyat, amit nem kellene.

Nem mintha lenne olyan a böngészési előzményeim között! (Azért van az inkognitó mód…)

-Miért van minden név alatt egy hosszú számsor? Nem zavaró? – De cuki! Tök érdekes, hogy ami nekem evidens, unalmas és hétköznapi, az számára ennyire új és izgalmas. Vajon az én kérdéseimre is ennyire egyértelműek lennének a válaszok, ha föltenném neki őket, vagy azért elgondolkodna rajtuk?

- Egyáltalán nem. Azokra szükség van, telefonszámok, minden mobilnak saját száma van, amin keresztül tudjuk hívni egymást – magyarázom.

- Nagyon király! Ez itt mi? – mutat a SugarCrush appjára.

- Az egy játék, ha megnyitod, akkor tudsz játszani. – válaszolom, miközben megnyitom, hogy megmutassam, milyen is. Nagy csodálkozásában közelebb csúszik hozzám, és tovább kérdezősködik, hogy mit tud még a mobilom. Elmondom, hogy miket lehet rajta csinálni, egy részüket meg is mutatnom a gyakorlatban. Nagy magyarázásom közben egyszer csak valamiféle mozgásra leszek figyelmes Raphael vállán. Az ott egy…?

- Az ott egy… patkány? – kérdezem hátra hőkölve. Nem félek tőlük, csak éppen… nem szeretem őket, maradjunk annyiban. Tanultam történelmet, és annak egy bizonyos, hosszú csőrű maszkokkal teli korszakát. Ráadásul ez egy szivárvány színű patkány. Ki tudja, milyen csillámpatkány betegségeket hordoz?!

- Nem. Egér, jobban mondva varázsegér. Fahéjnak hívják. Bár a rendszertani besorolása patkány, de azért egérnek jobban szeretem hívni és ő is jobban szereti. – A patkány. Jobban szereti, ha egérnek hívják. Hát ez a világ tényleg más, mint otthon! - Nincs semmilyen betegsége, rendszeresen mosdatom, és nem engedem undorító helyeken mászkálni, szóval olyan, mint egy háziállat. – Hát jó…

- Mégis mit műveltél vele, hogy úgy néz ki, mintha beleesett volna egy szivárványba? – kérdezem, és egy kicsit közelebb megyek a pat… egérhez. Ha eltekintünk az állat mivoltától, egészen… hogy is mondjam… Cuki.

- Feltámasztottam – Aha, oké. Feltámasztotta, az úgy logikuuuuu… He?

FELTÁMASZTOTTA?!

- Hogy mit csináltál?! – kiáltok föl megdöbbenten. Itt ilyen is lehetséges? Mármint… oké, a taxisofőr egy csontváz, és mindenféle lények vannak, de… tényleg létezik a nekromancia?

- Feltámasztottam. Tudom, hogy tilos, nem szándékosan csináltam. De ha már egyszer sikerült, akkor gondoltam megtartom, azóta ilyen színes. Azt sem én akartam, de már mindegy, szerintem jópofa – mondja teljes természetességgel, mintha ez mindennapos lenne nála. Tekintve, hogy hol él, és mi a házi állata, ez eléggé valószínű, de nekem, egyszerű embernek, ezt kicsit nehéz földolgozni. Tudtam én, hogy szó szerint varázslatos egy hely Halloween város, de mindig tud újabbat és újabbat mutatni. – Szóval, hogyan is kell szörfözni ezzel a csöppséggel? – tereli vissza a témát az én unalmas, és mindennapi mobilomra. Egy pillanatig még hagyom magam ámulni, majd folytatom a magyarázást, még akkor is, ha éget a kíváncsiság, hogy miket tud még csinálni, és hogy a házi állatának, Fahéjnak (?) a színén kívül van-e valami más érdekessége is. Mármint azt leszámítva, hogy halott és mégis él. Vajon hogyan él? Raphael mágiája működteti, vagy beindította az idegrendszerét, meg minden létszükséges szervét? Ahogy láttam, enni eszik, de csak megszokásból, vagy kell az életben maradáshoz?

Ezer meg ezer kérdés röpül át a fejemen, de nem kérdezek rá. Először utána nézek a dolgoknak, hogy ne tűnjek túlzottan tudatlannak, és majd aztán kérdezek rá olyanokra, amikre nem találtam választ.

Jól elbeszélgetünk, még soha senkivel nem éreztem ennyire jól magam, pláne úgy, hogy eddig nem is ismertem. Általában hosszabb idő, mire fölengedek valaki közelében, de ő annyira kedves, és jófej és szórakoztató, hogy úgy érzem, már évek óta ismerem. Sztorikat mesélünk egymásnak a múltból, különböző teóriákról vitázunk, és közben Fahéjat is kezdem egészen megszokni.

Egy humoros és kissé hihetetlen (mégis, mivel Halloween Townban vagyunk, teljesen elképzelhető) történetet mesél, mikor egy mellbevágó kérdést tesz föl. Biztosan nem akar semmi rosszat, főleg, hogy a család miatt azt hiszi, én is varázsló vagyok, de… pont sikerült beletenyerelnie az egyetlen fájó pontomba.

- Miért nem iratkozol át hozzánk? Akkor te is csinálhatnál ilyeneket, ha nem rosszabbakat. Csak aztán vigyázz nehogy elkapjanak. – Tudom, hogy nem tudja, hogy nem vagyok varázsló, szóval nem rajtam röhög. De muszáj volt ezt szóba hoznia?! Nem akartam, hogy így derüljön ki. Azt akartam, hogy egy szoros barátságot tudjunk kialakítani, anélkül, hogy az én ember-létem kiderüljön, és ő is elkezdjen lenézni. Mert az egy dolog, hogy érdeklődik az emberi dolgok iránt, és eszméletlenül kedves fiú, mégsem tudok benne reménykedni, hogy ugyanúgy fog rám nézni, mint eddig, ha kiderül, mi vagyok. A saját családom is lenéz, akkor mit várjak egy idegentől?!

- Hé, mi a gond? – kérdezi lágy hangon. – Ha a nővéred nagyképűsége és a nagymamád rajongása miatt aggódsz, nehogy azt hidd, hogy Halloweentownban mindenki leborul a lábuk előtt. – Kedves, hogy próbál nyugtatni, de nagyon mellé lőtt. Az lenne a legkisebb bajom, tudom kezelni Marnie-t és nagyit is. Soha nem laknék velük együtt, és tudok róluk olyan dolgokat, amiket nem akarnának, hogy kiderüljenek, szóval simán békén hagynának.

- Nem azzal van gond. Tudod… én nem tudok… - próbálom kinyögni, hogy nem tudok varázsolni, de nem megy. Mintha valaki megnémított volna, egyszerűen nem tudom kimondani. Tudom, hogy nem varázslat, csak a stressz, de akkor is.

- DYLAN! – kiált valaki olyan hangosan, és sipítozva, hogy ha nem látnám az illetőt, akkor is tudnám, hogy ki az, hiszen csak egyetlen lény van a világon, aki a banshee-ket is megszégyenítő hangot tud kiadni: az én édes, drága, kellemes, igazi hölgyként viselkedő nővérkém.

- Marnie, ne csináld – próbálja Sophie csitítani, de mind a ketten nagyon jól tudjuk, hogy ez nem lehetséges. Marnie egyetlen halk csivitelésére az egész kávéház felénk néz, szerintem szó szerint, nem csak átvitt értelemben. A szemem sarkából ugyanis a falon látok egy elég nagy szemet, ami már meg sem lep. Ebben a városban szó szerint vehetjük azt a mondást, hogy a falnak is füle van. Meg szeme. Vajon szája is?

- Miért nem Halloweenezel velünk, ahogyan azt megbeszéltük?! Ez az ünnep fontos a családunknak, mindig együtt ünnepeljük! Különben is, mit keresel itt EZZEL? – Mégis vajon mi jogon kéri rajtam számon, hogy mit csinálok, és pláne, hogy kivel? Mi a baj Raphaellel? Szerintem tök jó fej, és annyira nem is fura, mint amilyen az itt élők többsége. Igaz, van egy döglött, mégis élő és szivárványszínekben pompázó egere, de az szerintem semmiség másokhoz képest. Komolyan, a taxis egy mozgó csontváz!

- Marnie, azt csinálok, amit akarok. A Halloween amúgy is a ti mániátok – mormogom. Mindig is utáltam a Halloweent. Mielőtt tudtam volna erről a városról, azért mert nem hittem benne és tudományosan elképzelhetetlennek tartottam, amióta meg itt voltam, azóta meg azért utálom, mert ez is csak egy ugyanolyan nap, mint a többi: Marnieről szól. Jobb esetben a nagyival kotyvasztanak valamit, amitől a mit sem sejtő ember átváltozik egy biológia tankönyvvé, rosszabb esetben egy balfasz úgy dönt, hogy világuralomra tör, és meg kell őt állítani. Szóval csodálkozik valaki, hogy nincsen semmi kedvem ünnepelni? Mondjuk, meg is fordíthatnám a dolgot, és vehetném úgy, hogy nálunk minden nap egy ünnep, de… de Marnie jelenléte és ajnározása rohadtul nem ünnep számomra.

- Dylan, persze, hogy azt csinálsz, amit akarsz! – tárja szét karjait. Igen, tudom jól, hogy le sem szarod a hülye kis mundi öcsédet, de akkor mit is keresel itt tulajdonképpen? – Tudunk ünnepelni nélküled is, de Sophie mesélte, hogy EZZEL a… – bök beszélgető partnerem felé.

- Vele – szól közbe Raphael. Kicsit elmosolyodok, de inkább nem adok még egy okot arra, hogy nővérem muzsikáló hangját tovább kelljen szenvednem, szóval inkább elnyomom vigyorgásom. Hála az égnek, hogy valakire szintén olyan idegesítőan hat ez a boszorkány, mint rám.

- Mi van? – Marnie kicsit olyan, mint egy véreb. Már csak a szájából csorgó habzó nyál hiányzik, és betehetnénk egy biosz könyvbe, mint illusztráció, hogy milyen egy veszett eb.

Nem tudom, hogy mikor kezdtem el ennyire rossz dolgokat gondolni róla. Sosem volt olyan felhőtlen jó kapcsolatunk, de most már tényleg egy jó szót nem tudok róla se szólni se gondolni. Szeretem valamilyen nagyon elvont és fura módon, mert a testvérem, de mint embert, megvetem és undorodom tőle. Lehet, hogy irigy is vagyok rá, hiszen mindenki rá figyel ÉS még varázsereje is van, de… de a viselkedése még fontosabb tényező. Nem is értem, hogy ha már varázslásról és a világ megmentésről van szó (tegyük hozzá, hogy inkább Sophie és én mentettük meg, Marnie meg majdnem minden alkalommal elcseszte), miért nem Hermione a testvérem? Sokkal menőbb lenne…

- Nem mi van, hanem tessék. Csupán jelezni szerettem volna azt az apró, de minden bizonnyal szembeötlő tényt, hogy nem tárgy vagyok.

- Óhóhó! Mert téged emberszámba kell venni, mi? Mégis mit akarsz az öcsémtől? Miben sántikálsz? Melyik családi ereklyénkre fáj a fogad? Egyáltalán hogyhogy még a városban vagy, nem rúgtak még ki az iskolából? – Persze… mert ha valaki szóba áll velem, az csakis azért teszi, mert a családomtól akar valamit, és nem azért, mert kellemes társág vagyok. Vagy legalábbis kellemesebb, mint a nővéremnek nevezett némber. Amúgy meg mi baja van Raphaellel? Tök jó fej a srác!

- Figyelmedbe ajánlanám, hogy sokkal jobban teljesítek, mint te, ó nagy boszorkányságod, és veled ellentétben küldetéseken vehetek részt. – Hoppá! Ééééégééés.

- Csak azért, mert beszámíthatatlan vagy és veszélyes, rajtad kell tartaniuk a szemüket, mielőtt a városban elszabadul a pokol! – Pont Marnie beszél? Pff…

- Marnie, csak beszélgettünk, higgadj már le – vágok közbe. Már kezd eléggé egy tűzokádó sárkányra hasonlítani a feje, még csak az kellene, hogy leégesse az kávézót, miután leégetett minket és saját magát is az egész kávézó előtt.

- Közveszélyes! Fogalmad sincs ki ő! Kalabar gyereke és sötét mágiát gyakorol! – Kalabar fia? El kell, hogy ismerjem, annak ellenére, hogy a pasi élete utolsó perceiben milyen rusnya volt, igazán jó géneket örökített át gyermekeinek. Úgy látszik, van ebben a vérvonalban valami, ami vonzza az Emryseket. Még szerencse, hogy a többiekkel ellentétben egyrészt, nekem van agyam, másrészt pedig Raphaeltől nem borsódzik a hátam, mint ahogyan a két főgonosznál tette. – Emlékszel, hogy Kalabar volt a polgármester, hogy ő is csak beszélgetett velünk? Arra, hogy a testvére galád módon udvarolt nekem és kihasználva ellopta a könyvünket, amivel a szürke átkot bocsátotta Halloweentownra?! Ezek után mondd azt, hogy ő nem azért beszélget az egyikünkkel, mert forral valamit! – Úristeeeeen! Most már tényleg nem bírom magamban tartani, kibukik belőlem a hisztériás röhögés. Úgy látszik, drága nővérkém kicsit átmosta a saját agyát, mert mintha egy totál másik mesét hallanék tőle, mint ami valójában történt.

- Marnie! Neked nem udvarolt senki! Az a srác átlépte a küszöböt, bemutatkozott, megrebegtette a pilláit és te máris bevezetted a nagyi elvarázsolt szobájába, ahonnan lenyúlta a könyvet! – Nem mondom olyan hangosan, nem akarom még enné is jobban kiteregetni a szennyesünket, de ezt nem hagyhatom szó nélkül. Mindig is tudtam, hogy más verziót ad be az ittenieknek, mint ami valójában történt, de azért ennyire megváltoztatni a történteket… Mondjuk, ez Marnie. Mit várok tőle?

- Ez nem igaz! – próbál tiltakozni, de még Sophie is megerősíti azt, amit mondtam.

- Csend legyen Sophie! Dylan, velem jössz és csatlakozol a családi Halloweenezéshez, Kalabar fiát meg kerüld el – utasít, miközben vaskarommal megragadja karomat, hogy maga után ráncigálhasson. A faszomat fog így kezelni engem! Kirántom a kezem a szorításából, és egy tapodtat sem mozdulok tovább.

- Ne parancsolgass és ne rángass! Különben is, tizenhét múltam, azt csinálok, amit akarok! – Oké, tudom, hogy ez az utolsó mondatom kissé gyerekes volt, de Marnie mellett mi mást tehetnék? Csak a saját szintjéből ért, vagy még abból sem.

- Megmondalak anyának, és ő jól megbüntet! – Mondom én, hogy a saját szintjéből sem ért. Anya jól megbüntet… jah… lehet, hogy tényleg meg fog, de ez igazán felnőttes lépés lenne Marnietól, ha bepanaszolna anyánál úgy, hogy semmi rosszat nem tettem. Komolyan, még kislányként is éretlen volt, de szerintem amióta itt van a nagyinál, egyre csak visszafejlődik. Elkényeztetett kisbaba, nem is értem, hogy anya miért engedte meg, hogy a nagyi „nevelje”.

- Azta! Gratulálok, Marnie… igazán sokat tanultál ebben a városban. Kár, hogy gerincet nem növesztettél. – Tudom, hogy csak magam alatt vágom a fát, mert Marnie egy manipulatív kis picsa, szóval úgy fogja majd tálalni a történteket anyának, hogy a végén egy életre elbúcsúzhatok a barátaimtól, a mobilomtól, és a könyveimtől is. De egyszerűen képtelen vagyok teljesen visszafogni magam! Már egy ideje ki akar törni belőlem, és ha ez egy varázslényekkel teli kávézóban történik, akkor ez van. Majd foglalkozok a következményekkel, ha eljön az ideje. Legalább nem káromkodással teletűzdelt ócsárolást vágok a fejéhez… Az is valami, nem?

- Nekem te csak ne beszélj vissza! Te vagy a család szégyene! Azt kívánom, bárcsak sosem születtél volna meg, és akkor nem kellene szegény nagyinak meg nekem szégyenkeznünk miattad, anya pedig élhetne velünk. Nem kellene egy olyan unalmas, borzalmasan normális emberre vigyáznia, mint te! – Wáo. Ez… igazán szép volt. Eddig is gondoltam, hogy ezt gondolja magában, de azért ez kissé tényleg fáj, hogy ki is mondta. Tényleg ennyire szégyelli, hogy ember vagyok, pedig erről nem én tehetek. Apa ugyanúgy az ő apja is, születhetett volna akár ő is varázserő nélkül! Ja, bocs… ő lánynak született, persze, hogy az Emrys vérvonalat viszi tovább.

- Te... Ember vagy? – kérdezi Raphael. A hangján nem hallok undort, csak csodálkozást, de Marnie jelenete után nem tudok ezzel foglalkozni. Amúgy is biztosan csak lassan tudja földolgozni, hogy a varázsló, akivel beszélgetett, igazából egy unalmas, a családja által megvetett ember. Mondjuk, ez utóbbit gondolom, ő is át tudja érezni… csak nem azt, hogy ember,  hanem hogy a családja két tagja is főgonoszi babérokra tört, szóval gondolom, a város nagy része nem igazán csipázza őt. Viszont, ha esetleg tényleg olyan lenne, mint az apja és a testvére, akkor a kezdődő barátságunknak is vége most már. De azért hátha létezik egy lény itt a városban Sophien kívül, aki nem undorodik tőlem...

- Igen. Azért nem tudok átjelentkezni. Nincs varázserőm - magyarázom egy önvádló mosollyal. Erről igazán nem én tehetek, mégis mindenki engem hibáztat. Ahogyan Marnie is mondta, anya is élhetne velük, ha nem lennék. De nem, nem fogok most megint visszakerülni abba az állapotba, amiben akkor voltam, amikor kiderült, hogy a családban egyedül nekem nincs varázserőm! Igenis jó ember vagyok, akinek van jövőképe, ami nem abból áll, hogy egész végig a családja miatt csodálják. Nem kerülök megint depresszióba!

- Ohh… - válaszolja igen értelmesen. Nem tudom, hogy most vagy nem tudja eldönteni, mit is mondjon, vagy pedig nem is akar már többet velem kommunikálni.

- Te Kalabar másik fia vagy? - kérdezek vissza. A két kis különc egymásra talált… nem véletlen, hogy ennyire jól elvoltunk egymással úgy is, hogy előtte soha nem is találkoztunk még.

- Igen. Mint te is, én is a család fekete báránya vagyok. Ha segít a tudat, szerintem sokkal jobb emb… lény vagy, mint a nővéred. Ha valakinek, hát neki kellene szégyenkeznie a viselkedése miatt. - Elmosolyodok, kicsit szomorkásan, kicsit megkönnyebbülten. Örülök, hogy legalább valaki így gondolja. Kár, hogy többet nem tudunk majd találkozni meg beszélgetni egymással. Hacsak… hm, erre a gondolatra még visszatérek, ha anya nem koboz el tőlem minden technológiai kütyüt.

- Köszönöm. Most viszont mennem kell… elég zavart okoztunk mára. Nem hinném, hogy találkozunk, szerintem egy életre be leszek zárva otthonra, de… ha… ha esetleg még érdekelne valami, vagy csak simán beszélnél valakivel, akkor Sophien keresztül elérsz - ajánlok fel egy alternatívát, de azért az iménti gondolatomat is hozzá teszem, hátha érdekli őt. - Ha pedig nem leszek eltiltva a mobilomtól, akkor megpróbálok majd netet, vagy legalábbis térerőt csinálni a dimenziók közt, de… ebben inkább nem is reménykedek. Mindegy. Jó volt veled megismerkedni. - Kicsit tanácstalan vagyok, hogy most mit is illene, mert nem vagyok egy ölelkezős típus, az integetés, ahogy szoktam köszönni, mindig olyan kínos, kezet pedig itt nem fognak. A tenyér mutatás pedig csak találkozáskor van, szóval maradok az integetésnél.

- Én… igen. Szeretnék majd beszélni még veled! - a kezdeti vacillálás után ez már határozottabban hangzik, úgyhogy talán hallok még majd felőle. - Örültem, hogy találkoztunk, és sajnálom. - Nem tudom, hogy azt sajnálja, hogy ember vagyok, hogy Marnie a testvérem, hogy ilyen jelenetet rendezett, vagy valami mást, de csak bólintok, mert Marnie már a háttérben toporzékol, mint egy igazi úrihölgy.

- Szia.

- Szia - köszönünk el egymástól.

Marnie egész úton felváltva rohan előre, hogy minél előbb előadhassa magát anyáéknak, és robog vissza hozzám, hogy jól lekiabálja a fejemet. Nem is tudom, hogy ilyen viselkedéssel ki a franc gondolja azt, hogy EZ mentette meg az univerzumot. Kétszer is.

Nem nagyon figyelek, hogy mit üvöltözik nekem, próbálom elereszteni a fülem mellett, és csak az új ismerősöm emlékére és Sophie kedves szavaira koncentrálok. Remélem, anya nem tilt majd el a mobilomtól. Az az életem, és a leendő felfedezésem alapja.

Még mielőtt belépnék a házba, Sophra vetek egy lemondó pillantást, majd lenyomom a kilincset. Nagyi és Marnie egymást túlharsongó kiabálása egyből megüti a fülemet, de majdhogynem szó szerint, olyan hangosak.

-Mit képzeltél? Így lejáratod a családunkat?! Kalabar fiával barátkozol, és megalázod a nővéredet?! - üvölti nagyi. Szerintem valami varázslatot használ, mert nem lehet egészséges ilyen hangot kiadnia valakinek az ő korában. Tudom, bunkó vagyok, de máshogyan nem lehet túlélni a családom. Legalábbis ép ésszel biztos, hogy nem. Ha meg vissza szólnék, annak úgysem lenne semmi eredménye, csak az én vérnyomásom is fölmenne. Kár, hogy nincs nálam a fülhallgató, legalább az valamennyire kizárná a folyamatos alázásomat.

- Anya, állj - szólal meg anya is végre. Eddig nem tudom, mit csinált, nem is láttam, mert a két boszorkány körbevett, de most anya hátrébb tolja a többieket, és elém áll.

- Nem! Nem állok le! Dylannak meg kell tanulnia, hogy hol a helye! - csattan föl a nagyi. Hogy hol a helyem? Mintha kutya lennék, baszki.

- Mi az, hogy hol a helye?! - kiált föl anya is totál fölháborodva. Hála az égnek, hogy anya nem engem támad. Azt nem tudtam volna elviselni, ha ő is elkezdi lekiabálni a fejemet olyan dolgok miatt, amikről nem én tehetek. - Ő is pontosan ugyanúgy az unokád, mint Marnie vagy Sophie! Csak azért, mert nincs varázsereje, még nem kevesebb nálatok! - Köszönöm, anya. Bár te és apa vagytok ennek az okozói, de legalább te nem engem okolsz. Én sem okollak téged, se apát, csak a biológiát.

- Miatta…! - kezdi nagyi és Marnie egyszerre, mintha csak összebeszéltek volna.

- Nem, nincs semmi „miatta”! A saját akaratomból vagyok a Földön, az emberek között. Mert elegem van abból, hogy a varázslók és boszorkányok a jók, ők a szupersztárok, nekik mindent szabad! Mert beleszerettem egy csodálatos férfiba, aki megtanította, hogy az egyszerű, normális emberek igenis sokat érnek! Pláne a fiam, aki kitűnő eredményeket ér el mindenben, amihez csak hozzá kezd! Mert már felnőtt nő vagyok, és nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy megmondd, mit tehetek és mit nem! Éppen ezért most szépen elmegyünk Dylannel. Megígértem Marnienak, hogy együtt töltjük a Halloweent, és azt is fogjuk tenni, de a mai utolsó busszal elmegyünk. Látom, hogy semmit sem változott a hozzáállásod az évek alatt - szerintem nem csak engem lepnek meg anya szavai, mert Marnie is nyitott szájjal bámul rá, ahogyan nagyi is. Mellkasom melegséggel telik meg, és elmosolyodok. Akármi is történjen, anya mellettem áll.

- Na, de …! - kezd nagyi ellekezni, de anya föltartja kezét, hogy megállítsa.

- Nincs de, anya. Eldöntöttem - jelenti ki, és karon ragad engem, hogy ne a bejáratban ácsorogjunk tovább. Remélem, nem sokáig maradunk itt, mert a feszültség fog mindenkit megfojtani.

- Ez is a te hibád! - sziszegi nekem Marnie. Tényleg nem volt jó a viszonyunk sohasem, de ilyen mértékű utálatot még sosem láttam a szemeiben. És mindez felém irányul. A gyomrom is felfordul, hiszen én sem bírom Marniet, de hogy ennyire utáljon valami miatt, amiről nem tehetek… Tudom, hogy féltékeny amiatt, mert anya velem él, de…

- Marnie, elég. Az öcséd nem tehet semmiről. Nagyot csalódtam a viselkedésedben. Tudom, hogy nagyon elnéző voltam veled szemben, de ebből elég. Holnap a varázstükrön keresztül beszélek majd a tanáraiddal, és megbeszélem velük, hogy szigorúbban fogjanak. Nem mehetsz el küldetésekre csak azért, mert „hős” vagy! Neked is meg kell tanulnod mindent, ugyanúgy, mint másoknak. Nincs kivételezés a neved miatt, nincs lustaság. Ha itt akarsz maradni, a te döntésed, és nem fogom megmondani, hogy hol lakhatsz, de nem tűröm, hogy egy elkényeztetett hólyag legyen a lányomból. Ha pedig nem javul a teljesítményed, az azt jelenti, hogy nem is akarsz igazából boszorkány lenni, úgyhogy miért is maradnál akkor Halloweentownban? - Hűha! Tátva marad a szám anya mondanivalója végére. El sem hiszem, hogy ennyire bekeményít. Azt hittem, hogy… nem is tudom, mit hittem, de ezt biztos, hogy nem.

- De anya! - csattan föl a nővérem, de anya nem hagyja, hogy folytassa.

- Túlontúl elkényeztettelek, és ezt sajnálom. Nagyon szeretlek, de az öcsédet is. Mindig is azt akartam, hogy a gyerekeim szeressék egymást, és közeli kapcsolatuk legyen, de ez nem jött össze. Ami pedig biztosan nem Dylan varázstalansága miatt történt - mondja fagyos hangon. Anya nagyon mérges most. Ilyen dühösnek még sosem láttam, pedig nem volt egy nyugodt élete. - Sophie, drágám… - fordul hugomhoz, aki az egész üvöltözést magát minél kisebbre összehúzva hallgatta végig. Szegény nem érdemli meg, hogy ilyen családja legyen. A képességei mellett még ilyen helyzetekbe kell miattunk kerülnie. - Te jó kislány vagy. Nagyon büszke vagyok az én kis boszorkányomra! Nagyon hiányzol, de tudom, hogy te megérdemled, hogy boszorkány legyél. Vigyázz a nővéredre, kérlek - anya megsimogatja Soph fejét, aki bólint, bár mind tudjuk, hogy ha Marnie át akar gázolni szegény hugán, akkor meg is teszi.

- Igen, anyu - bólint a drága. - És… kérlek, ne legyél mérges Dylanre. Nem tudta, hogy Raphael Kalabar fia. És én ismerem Raphaelt, ő nem olyan, mint a családja többi tagja. - Hát nem édes? Engem próbál védeni.

- Hát persze, hogy nem vagyok mérges a bátyádra. Nem örülök neki, hogy Kalabar fiával barátkozik, de… de hallottam már a fiúról. Hallottam a képességéről is, de arról is tudok, hogy jó gyerek. Ha tényleg nem akar semmit sem elérni Dylan segítségével, akkor részemről tarthatják a kapcsolatot. - Ha nem találtam volna mindig is fura szokásnak, még a számat is eltátottam volna, annyira meglepődök. Anya komolyan nem bánja, ha beszélgetek vele, hogyha sikerül valamilyen kommunikációs csatornát létrehoznom?

- Tényleg?! - kérdezek vissza a biztonság kedvéért.

- Tényleg! - bólint határozottan, mit sem törődve nagyi sápítozásával. Nekem van a világon a legjobb anyukám.

- Köszönöm, anya.

- Sajnálom, kicsim… sajnálom, hogy ennyi ideig kellett elviselned, hogy utolsó legyél a testvéreid után. Sajnálom, hogy kevesebbet törődtem veled. Nem azért, mert nem szeretlek, nem is azért, mert túlságosan apádra emlékeztetsz… egyszerűen csak mindig elfelejtem, hogy még szinte gyerek vagy. Olyan okos vagy, és határozott, magabiztos, hogy a testvéreidre koncentráltam, akik kevésbé tudnak magukra vigyázni. Mindig is tudtad, mit akarsz. Te voltál az egyetlen, akit nem féltettem sohasem, mert tudtam, hogy meg tudod védeni magad, és nem fogsz olyan bajba keveredni, ahonnét nem tudod kisegíteni magad. De azt nagyon sajnálom, ha emiatt úgy érezted, hogy elhanyagollak. Igyekszem ezen változtatni. - Nem is tudok mit mondani erre az érzelmi kirohanásra. Még sosem hallottam egy szót sem a jó tulajdonságaimról anyától. Tudom, hogy szeret, de a lányokat szokta dicsérni. Néha már azt hittem, hogy egyedül Sophie az, akinek nem vagyok terhére, de akkor csak a körülmények miatt nem jutott rám ideje anyának. Meg a visszahúzódásom miatt. Bevallom, hogy én is hibás vagyok, hiszen egy falat építettem már kiskoromban magam köré, amin alig lehet áthatolni, és közel jutni hozzám. Éppen ezért is furcsa számomra, hogy létezik olyan ember - lény -, akivel első találkozásra sikerült megtalálnom a közös hangot. Az otthoni barátaim nagy része (a kemény három darabból kettő) már általános iskola óta ismer engem, a harmadikkal pedig két év alatt jutottunk el arra a szintre, hogy amikor találkozunk, akkor a csendek nem kínosak, hanem megnyugtatóak. Raphaellel viszont még csak csönd sem volt, a beszélgetés pedig nem volt nyűg. Tényleg van benne valami, hogy örökbe kell magunkat fogadtatni egy olyan emberrel, aki szeret beszélni… Mondjuk a mondás úgy van, hogy extrovertálttal kell, de találkoztam már visszahúzódó extrovertálttal, illetve beszédes introvertálttal is, szóval inkább az én változatomnál maradok. De nem mindegy, hogy milyen szinten beszédes! Az kell, hogy érdekes dolgokról tudjon beszélni, nem pedig önmagáról és pletykákról. Éppen ezért örülök, hogy anya engedi a barátkozásomat a varázslóval. Meg a varázs patkánnyal...

- Szeretlek, anya - mondom. Nem számítok az ölelésre, ezért eléggé megtántorodok a becsapódástól, de sikeresen megtartom anyát és az egyensúlyomat. Nem vagyunk egy ölelkezős család, de ez most jól esik, úgyhogy nem csak engedem anyát, hanem vissza is ölelem.

- Én is szeretlek téged.

---*---*---*---

A pocsék Halloween után anya és köztem jobb lett a kapcsolat, de Soph és Marnie között még rosszabb lett, mert a húgom az én oldalamra állt, nem az övére. Sophie azt mondja, nem zavarja, de látom rajta a tükörben, hogy nehezen viseli a feszültséget, mert persze, hogy a nagyi is mérges rá. Csodálom ezt a lányt. Kedves, segítőkész, nem panaszkodik, sőt, minket nyugtat, hogy minden rendben. Ráadásul Marnie csesztetése ellenére (sőt, el tudom róla képzelni, hogy meg is fenyegette) megkereste Raphaelt, és segít nekünk kommunikálni egymással. Mivel a tükör csak családtagoknak működik, így nehezen megy a dolog, de legalább azt tudom, hogy nem utál engem, sőt, érdekli az univerzumok közti mobilos kapcsolat létrehozása. Nehéz egy dolog, de vannak teóriáink. Mondjuk úgy jóval egyszerűbb lenne a helyzet, ha egy helyen lehetnénk, nem pedig közvetítőn keresztül kommunikálnánk.

-Dylan, gyere csak egy kicsit! - kiabál anya a konyha irányából. Sóhajtva leteszem a tollamat, és otthagyom a fizika tankönyvemet. Lesétálok a lépcsőn, át az előszobán és a nappalin. Már messziről érzem a finom sütőtökös muffin illatát, a kedvenc sütimét, szóval tudom, hogy nem lesz egy könnyű beszélgetés. Általában csak olyankor készíti, amikor valami nehéz témáról van szó. Mind a kettőnket megnyugtat ez a süti, pláne, hogy anya kis varázslatot is szokott bele tenni - szó szerint.

Elcsórok egyet a tálcáról, és ledobom magam a konyhasziget melletti székre, várva, hogy anya előadja, mit talált ki.

-Úgy döntöttem, hogy haza hozom Marniet. Úgy tűnik, rosszul hittem, hogy a nagyi meg tud nevelni egy kamasz lányt, ugyanis az idő múlásával a nevelési képességei is romlottak. Marnie varázs képességeit itthon is tudom képezni. - Ugh… Hát ez egy részről logikus lépés, más részről viszont borzasztó hír. De még mielőtt elkezdenék mindent sötét színben látni, az összes oldalról végig akarom gondolni a témát.

- És mi lesz Sophieval? - kérdezem. Remélem, őt nem akarja azzal büntetni, hogy haza hozza. Bár az sem jobb neki, hogy a nagyival van, aki Marnie legnagyobb rajongója.

- Ő is haza jön. Nagyira nem bíznám őt sem. - Igen, ezt megértem, de számára nem ez lenne a legjobb helyzet. Utált a Földön iskolába járni. Mindig mindenki csesztette, őrültnek nézte. Körülbelül ő a mi Luna Lovegoodunk, csak szerencsére Halloween Város nem nézi őt olyan hülyének, mint a varázs világ a hollóhátast.

- De ő nem tett semmi rosszat! Ne őt büntesd Marnie neveletlensége miatt. Ő sokkal jobban teljesít Halloween városban, mint itthon valaha. Nem lenne fair részéről, ha vissza kellene jönnie ide, ahol mindig mindenki kinevette és félt tőle. Most már tudjuk, hogy azért, mert Látó a drága, de ezt az emberek nem tudják és nem értik meg.

- Ebben igazad van, de mégsem hagyhatom őt egyedül! Nagyira egyértelműen nem számíthatok. - Hát rá nem… de tényleg nem lenne a húgomnak jó, ha haza jönne. Szóval, csak egy megoldást tudok.

- És… mi lenne, ha… ha te költöznél oda? A lányoknak kell az anyjuk. - Nagyon sokáig voltak nagyi felügyelete alatt, el kéne az anyai szigor. - Én már nagy vagyok, tudok magamra vigyázni, de ha kell, biztos vagyok benne, hogy papáék is szívesen fogadnának. Tudod jól, hogy amíg nagyinak Marnie a kedvence, papáék számára én vagyok a kedvenc unoka, pont azért, amiért nagyi utál engem: ugyanúgy nézek ki, mint apa. - Ezt már rég elfogadtam. Csak azt sajnálom, hogy Sophie egyik nagyszülőnek sem kedvence. De legalább nekem igen!

Anya egy jó pár percig hallgatagon rágcsálja a kezében lévő muffint. Én sem szólalok meg, hagyom, hogy végig gondolja, mi lenne a legjobb megoldás. Igazából nem tudom, melyiknek örülnék leginkább, mert azért hiába vagyok nagy fiú, az anyukám azért az anyukám. Hiányozna, de… nem lehetek önző. Sophnak nagyobb szüksége van rá.

- Nem is tudom… én… nem akarnék visszaköltözni. - Igen, hiszen anya nem csak miattam maradt a Földön, hanem mert mindig is utálta Halloween Townt, de ő sokkal könnyebben be tudott illeszkedni az emberek közé, mint Soph, vagy akár Marnie, akik itt is születtek. - De Sophieval kapcsolatban is igazad van. Viszont, ha a lányokat nem hagyhatom magukra, téged sem akarlak, hiszen a fiam vagy és szeretlek. Semmivel sem vagy kevesebb nálunk azért, mert apád vére volt az erősebb. Sőt, sokszor te vagy a józan ész a családban. Nem tudom… te nem akarnál…? Nem, meg sem kérdezem. - Pff… Tudom, mit akar kérdezni, de nem egy jó ötlet.

- Azt akartad kérdezni, hogy nem akarnék-e Halloween Townba költözni? - meg sem várom a válaszát z úgyis tudom, hogy ezt akarta. - Nem kifejezetten. Ahogyan Sophie itt lóg ki, én ott lennék nevetség tárgya. - Főleg a mostani Halloween után. Szerintem már nincs olyan lény aki ne tudná, hogy a nagy Emrys család egyetlen fiú gyermeke nem csak simán fekete bárány, hanem rosszabb: ember.

-Nem tudhatod! - Nem is méltatom ezt válasszal, csak hitetlenkedve fölhúzom a szemöldököm. - Hiszen egy barátod már van ott, pedig tudja rólad, hogy ember vagy! - Ja, egyetlen a sok között. Őt sem ismerem igazán, szóval lehet, pár nap együttlét után ő is utálna azért, mert ember vagyok. - De igazad van, ez meg veled szemben nem lenne fair. Nem tudom, mi legyen. Bárcsak lenne valami mód arra, hogy te is otthon éreznéd magad Halloween városban! - Még mielőtt bármit is válaszolhatnék, egy egyre hangosodó moraj hallatszódik.

- Kívánságod számomra parancs! - érkezik egy vészjósló hang egyszerre minden felől, majd mintha minden porcikámat apró tűk szúrkodnák. Fáj és bizsereg, nem tudom, mi történik, csak azt tudom, hogy anya halálra vált arccal figyel engem. Egyszer csak, mintha elvágták volna, egy nyisszenő hang kíséretében megszűnik a fájdalom, de minden más érzés is. Nem tudom, mi történhetett, de anya elhaló nyögésére követem tekintetét, és lepillantok.

Egyenesen a saját testemre, ami elhagyatott rongybabaként hever a földön.

-Bassza meg - kiáltok föl, és ha lenne testem, most biztosan hánynék. De mivel nincsen semmiféle testi érzetem, csak a sokk marad. - Anya? - kérdezem meglepően magas, elvékonyodó hangon.

- Semmi baj! Anya azonnal kitalálja, mi történt és mindjárt vissza kerülhetsz a testedbe! - Nem tudok megnyugodni, anya falfehér arca sem segít benne, pláne, hogy hallom a suttogását. - Bár soha nem hallottam olyan lényről, ami csak úgy, mindenféle varázsige nélkül elválasztja a testet a lélektől, de azonnal kitalálok valamit.

- Anya, először a kórházat kellene hívni! - Mi van, ha meghaltam? Ha a lelkem nélkül nem működik a testem? - Bár nem érzem a testemet, érzem, hogy a kapcsolat egyre halványabb. Szerintem a testem nem lélegzik magától! - Kezdek pánikba esni, ami nem egy jót érzés. Pláne, hogy az összes testi tünetet csak beképzelem, mert NEM ÉRZEK SEMMIT!

- Merlinre! - kiáltja anya, és rohan a telefonhoz. Én még mindig nem tudom, mit is érzek pontosan, vagy érzek-e egyáltalán valamit, de azt tudom, hogy nagy pácban vagyok. Mi is volt, hogyan történt? Anya azt mondta, hogy jó lenne, ha… basszus. Létezik az, hogy van olyan, mint a Buffy sorozatban, egy kívánság teljesítő démon?! Kurvára nem örülnék neki.

- Anya? - kérdezem, mikor már nem a mentőkkel beszél, hanem a varázs szobában lévő könyveket lapozgatja nagy kapkodás közepette. - Léteznek kívánság teljesítő démonok? - Egyszerűen nem tudok másra gondolni… Nem vagyok egy varázsló, nem tudtam az összes könyvet kiolvasni, meg nem is tanultam varázs suliban, de nekem nagyon gyanus ez a dolog.

-Nem, már többnyire kihaltak, a maradékot pedig bebörtönözték, mert túl sok gondot okoztak a dimenziók között. Ők az egyetlen olyan lények, akik… Várjunk csak! Azt hiszed, hogy…? Nem lehet! Nem létezik! A legtávolabbi, legkietlenebb dimenzióba vannak elzárva, ahonnan nem menekülhetnek! Senki nem merné őket kiszabadítani! Mert ha igen… akkor az összes dimenzióra káosz és pusztulás vár, hiszen ha valaki kimond egy “bárcsak”, vagy “azt kívánom, hogy” kezdetű mondatot, akkor… akkor az történik, ami veled is. - Baszki. Ez nem hangzik túl jól. Kurvára nem hangzik túl jól.

- Az ismeretlen hang… ő azt mondta, hogy a kívánság teljesítve. - Szóóóval kurva nagy pácban vagyunk, mert egy, én majdnem halott vagyok, kettő, minimum egy kívánságteljesítő démon szabadlábon van.

- Azonnal Halloween városba kell mennünk! - kiált föl anya, és máris próbálná nyitni a nagy vészhelyzetekre tartogatott zseb-portált, de én megköszörülöm a nemlétező torkomat, és a földre, pontosabban a testemre mutatok.

- Nem felejtettél el valamit? - kérdezem szarkasztikusan. Még nem akarok meghalni, és ha nem tesz valamit, örökre így maradok. Érzem, hogy már tényleg nagyon gyengül a kapcsolat a testem és a lelkem között, és rohadtul nem örülnék, ha megszűnne. Lehet, hogy csak egy unalmas ember vagyok, de attól még nem akarok meghalni!

- A francba! - Anya már kezdi kitépni az összes haját, ahogyan egyik helyről a másikra fut gondolkodás közben. - Oké, te jelenleg szellem vagy, szóval nem gond számodra a dimenziók közti utazás. Menj át, és figyelmeztesd a nagyit! Vagy valakit, aki tud segíteni. Én addig megvárom a mentősöket, bemegyek a testeddel a kórházba, fölhívom a nagyszüleidet, és megpróbálom nekik elmagyarázni, hogy azért kell elmennem a szeretett fiam közeléből, mert a húgai olyan helyen vannak, ahol nincs térerő, szóval magamnak kell elmennem értük. Ezért nem lehetek melletted, miközben te mindenféle előzetes betegség nélkül kómában vagy. Vidám egy beszélgetés lesz! - Látom rajta, hogy kezd eluralkodni rajta a totális pánik, ami az én érzelmeimen sem segít, de össze kell magunkat kapni, különben kurvára meghalok.Még nem nyertem Nobel-díjat, még nem halhatok meg!

- Nem lehet vissza kívánni engem a testembe? - Meddő kérdés, de ha egy halvány lehetőség is van arra, hogy esetleg sikerülhet, akkor érdemes lenne megpróbálni. Bár Buffy alapján nem látok rá esélyt, de az egy sorozat, ez meg a való élet. A való élet, ahol kurvára haldoklom. Mondtam már, hogy HALDOKLOM?!

- Nem, ezek démonok. Nekik a szenvedés a fontos, még a legkedvesebb kívánságot is kifordítják. Ha megpróbálnánk, csak még rosszabbá válna a helyzet. - Szuper. Ez. Valami. Csodálatos.

Említettem már, hogy nem akarom, hogy bármi közöm is legyen a varázs világhoz? Nem? Hát most már nagyon nem akarom! Jó embernek lenni. De tényleg! Oké, nyugi, most arra kell koncentrálnom, hogy vissza kerülhessek a testembe, aztán meg kell állítani a démont, meg kell akadályozni, hogy máskor kiszabadulhasson, és aztán foglalkozhatok tovább azzal, hogy megszakítok minden kapcsolatot a mágiával, mert a tapasztalat rohadtul azt mutatja, hogy a mágia ellenem van. Lehet, még az is utál azért, mert Emrys létemre ember vagyok, de eddig nem volt olyan év, amikor ne akart volna megölni valamilyen varázslény.

Oké. Első dolog először. Átmenni Halloween Townba.

- Gondoltam… Na, de repülök, keresek valakit, aki tud segíteni! - Fogalmam sincs, hogy működni fog-e, de azt kívánom, hogy bárcsak a másik dimenzióban lennék. Nagy csodálatomra egy kékes-lilásan örvénylő portál nyílik meg előttem, ahová berepülök, de még halványan hallom mögött anya kiáltását, ahogyan lassan becsukódik mögöttem az átjáró.

- Vigyázz magadra! És ne kívánj semmit!!!



Yoshiko2016. 10. 29. 15:38:41#34699
Karakter: Raphael Rhee
Megjegyzés: Hóhérkámnak


Nem értem miért vásárolok fel mindent az emberek világában, amikor itt nálunk Halloweentownban úgysem működnek… Oké, azért nem annyira borzalmas nálunk a helyzet. Működik egy-két ketyere, varázslattal fel is lehet őket tölteni, amikor lemerül az elem vagy az aksi. De most nem ezekről van szó. Bizony, hogy nem. Az izgalmas dolgokról beszélek!  Az olyanokról, mint a mobiltelefon, a wifi, az internet, a műholdak! Mindet varázslat nélkül alkották meg az egyszerű, átlagos emberek, olyan készülékeket létrehozva, mint a telefon, amivel a világ egyik szegletéről tudnak üzenni a világ másik végére. Még a saját arcmásukat is képesek átküldeni! Több ezren képesek megnézni ugyanazt a videót, ugyanabban a pillanatban, és beszélni róla! Nem csodálatos?! Nem életrevalóak, lenyűgözőek és hihetetlenek?!

Komolyan gondolom ám, hogy az emberek világa egy kicsivel jobb, mint a miénk. Szeretem Halloweentown-t, hiszen az otthonom, még akkor is, hogyha a családom egy része próbálta elpusztítani, de nézzük meg a lakosokat! Boldogok, harsányak (ami persze egyáltalán nem gond), de annyira életképtelenek! Az udvar felsöpréséhez is varázslatot használunk! Ha egyszer valaki megátkozna minket és elvesztenénk az erőnket, akkor nekünk… bizony, végünk lenne. Mégis mihez kezdenének a lakosok? Csak ülnének, pillantgatnának kétségbeesetten mindenfele, de senki sem tudna semmit. Amikor apám próbált hatalomra törni, mert nem volt elég neki a polgármesteri cím, akkor is csak néztek, mint borjú az újkapura. Amikor az Emrys gyerek próbálta megmenteni a várost, de apám leszerelte? Eszükbe sem jutott segíteni egy kisgyereken! Mint valami élettelen bábok, amiket úgy lehet rángatni, ahogy kedvünk tartja. Ha nem lettek volna az Emrys csemeték, akkor bizony nekünk is és az emberek világának is régen vége lenne. Szóval, mint már említettem, teljesen életképtelenek. Illetve, ez sem igaz így. Két família akad azért a városban, akik képesek valami cselekvést és akaratot kicsikarni magukból. Az egyik ilyen család az enyém. Kicsit fekete báránynak számítunk ebben a közösségben, de legalább engem nem ítélnek el annyira, mint kedves apámat és testvéremet. Persze a családnevem miatt néha rossz szemmel néznek rám, de én nem vagyok ők, nem vettem részt a „hatalomátvételben” és a szürke napoknak én is ugyanúgy áldozatául estem, mint ők. Természetesen színes, kedves egyéniségem is segített, hogy ne bélyegezzenek meg úgy, ahogyan a család többi tagját, de a pletykák engem sem kerültek el. Különleges képességemnek köszönhetően sokan tartják tőlem a három lépés távolságot, és színes egyéniség ide vagy oda, a halállal való kapcsolatom (jobban mondva az erőm) miatt félig-meddig egy kalap alá vesznek a többiekkel, csak arra várnak, hogy mikor fogom elveszteni a fejem, mikor derül ki a világot igába hajtó tervem egy aprócska darabkája (kár, hogy nincs ilyenem). Addig minden marad szép és jó.  Szóval mi vagyunk a világ negatív pólusa, a gonoszak, legalábbis apám meg a bátyám.

A másik pólus, a pozitív, a jók, akár a mesékben, akik hozzánk hasonlóan tettre készek és nem restek harcolni a céljukért, az Emrys család. Mindenki szereti és hősként kezeli őket, leginkább Marniet és persze mindenki a különcök között is különcnek tartja őket. Ez sem véletlen, ugyanis az anyuka lemondva a varázslásról (ami a hozzánk hasonlóknak körülbelül a levegőt jelenti), az emberek világában kezdett új életet a lányaival és egy szem fiával. A nagyi, igen tisztelt polgárunk, nem nézte valami jó szemmel, részben megértem, részben nem. Miért nem örült, hogy az unokáinak lehetősége nyílt megpróbálni varázslat nélkül élni? Ők biztosan nem halnának éhen, ha valaki megfosztaná őket az erejüktől. Bár, ki tudja…

Marnieban például teljesen kételkedem. Nem valami pozitív jelenség az életemben, ez tény. Egyszer felkerestem, mikor frissen költözött a városba. Olyan boldog voltam, végre, első kézből hallhattam volna varázsmentes történeteket, arról, hogy akik huzamosabb ideig élnek ott, hogyan is teszik, hogyan szoknak hozzá az állandóan újuló elektronikai eszközökhöz, hogyan működik az autó és minden más, amit emberek valaha is létrehoztak!

De Marnie… istenem, az a csaj, valami borzalom. Amint szóba álltam vele, másról sem volt hajlandó beszélni csak a hőstetteiről és önmagáról. Olyan nagy volt a képe, hogy csodáltam, hogy befért a buszba, ami idehozta. Persze azóta még nagyobb lett. A legszebb az volt az egészben, hogy csupán annyit bátorkodtam kérdezni, hogy ő az Emrys lány? A maradék háromnegyed órában nem jutottam szóhoz, mert az a liba, a saját maga fényezése közben még levegőt sem vett. Biztosan ez is valami varázslatnak köszönhető… Mindegy, a lényeg az, hogy miután kivártam a féltized másodperces szünetet a mondandója közepén megkértem, hogy meséljen az emberek világáról. Na, nem azért, mert sosem voltam ott, de neki az az otthona! Ám egy undort kifejező grimasz kíséretében csak annyit válaszolt, hogy unalmas. Annyira meghökkentem a feleleten, hogy még fél óráig hallgattam az anekdotáit. Mikor felocsúdtam rákérdeztem a testvéreire is, de csak a húgáról mesélt, hogy ő is boszorkány, bár nem olyan tehetséges, mint ő, de azért Sophienak sem kell szégyenkeznie. Viszont mikor közbeszóltam, hogyha jól tudom, akkor egy öcsikével is megáldotta a sors, csak egy újabb fájdalmas grimasszal annyit felelt, hogy unalmas.

Részletgazdag, informatív, élvezetes és felettébb szórakoztató párbeszédünk volt. Azóta sem ismételtük meg. Annyira lelombozta a lelkesedésem, hogy amikor Sophie is átköltözött Halloweentownba, már nem is akartam felkeresni. A kedves nővérke egy életre elvette a kedvem az Emrys családtól, bár Sophie nem néz ki olyan nagyzoló libának, mint a nővére. Mindegy, megelégszem azzal, hogy megtették, amit én akkor nem mertem, szembeszálltak apámmal. Mondjuk… van a két lánynak egy fiútestvére is, ha igazak a pletykák. Róla soha semmit nem hallani, ami nagyon furcsa. A nagyijuk mióta visszaköltözött, folyamatosan elpletykálta az unokáival kapcsolatos legújabb híreket. Dátumra pontosan tudom, hogy Marnie mely korokba ment vissza, mikor a szürke átkot szórta ránk kedves fivérem, hogy milyen nagyszerűen rövid (és bugyuta) varázsszót talált ki, amivel megtörte az átkot, mikor tanulta meg az első bájitalát egyedül elkészíteni, mikor vették fel az iskolánkba, mikor iratkozott be és így tovább. Először élveztem, mert nem ismertem, és valamennyire fel is néztem rá, hiszen, mint már mondtam, én anno inkább elmenekültem, továbbá azért is tiszteltem, mert ő képes volt mindkét világban élni. Hiába szeretem az egyszerű embereket Halloweentownon kívül, ha egyszer varázslat nélkül, egyedül meghalnék közöttük.

Pontosan emlékszem arra a napra, mikor Marnie ideköltözött, és ugyanilyen pontosan emlékszem arra a pillanatra is, mikor minden vele kapcsolatos illúzióm összetört. Csak és kizárólag magáról beszélt, bár elejtett pár szót a húgáról is, de az öccséről… Mintha nem is létezne. Pedig tudom, hogy létezik, tudom, hogy ő is segített megmenteni a várost, mert emlékeznek rá páran, de akkor mégis hol van?! Miért nem szól róla egyetlen fáma sem, és miért nem él már a városban, amikor a húga már igen?  Vagy ennyire szeretné azt a Marnie által unalmasnak titulált világot? Talán rosszabb tulajdonságokkal bír, mint nővére nagyzolása és egoja, ezért számára Halloweentownban élni, velünk beszélni és közösködni lealacsonyító? Esetleg az édesanyját nem szeretné egyedül hagyni?

Ah, annyi megválaszolatlan kérdés lengi körbe, lassacskán olyan, mint egy legenda. Nem mindenki tudja, hogy létezik, de aki igen, az biztos benne, elejt róla pár szót, de sosem eleget, a többiek pedig nem hiszik. Élő mítosz. Igaz, a legkisebb testvérrel még nem beszéltem, igaz, ami igaz, meg sem próbáltam. A nagymama után, aki mindig kitért a fiútestvér téma elől, hogy a lányokról beszélhessen, Marnie, aki csak önmagáról képes színes történeteket előadni, teljesen lelomboztak. Tudom, kissé előítéletes vagyok, de ha a családból ketten is ilyenek, ráadásul az egyik idősebb generációból való, akkor valószínűleg valami erős családi vonásról lehet szó. De semmi gond, talán egyszer majd sikerülni csillapítanom valamivel a kíváncsiságom, addig továbbra is magamtól fogom felfedezni azt a csodálatos, varázsnélküli létet. 

Nagy sóhajjal térek vissza a könyvekhez, amiken át kell rágnom magam. A mozdulat hirtelenségétől Fahéj megmozdul a zsebemben, ahol bujkál, ugyanis a könyvtár épületébe tilos egereket behozni. Bármilyen más állatot is, de az egér az jobban tilos, mint a többi. Hogy miért is? Mert rágcsáló, és a rágcsálók előszeretettel cincálják meg egy kicsit a papírféléket. Továbbá a sok kisasszony, ha meglátná sikítva ugrana fel az asztalra. Azért jó tudni, hogy vannak dolgok, amik mindkét világban ugyanúgy működnek. Fahéj sértett cincogására kicsit megrázom a felsőm zsebét és a másik zsebemből előkerült sajt darabot beejtem hozzá, hogy kiengeszteljem. Természetesen ételt is tilos behozni, de mire valók a szabályok, ha nem arra, hogy megszegjük őket?

Egy alaposabb homlokdörzsölés után ismét belemélyedek a nekromancia Bibliájába, aminek használatát csak és kizárólag nekem engedélyezték a tanárok, ugyanis ez tiltott könyv. Ahogyan tilos a holtak feltámasztása is. Persze Halloweentownban is megtalálják a kiskapukat, hiszen a csirkék „visszacsontozása” az alap varázslatok közé tartozik, nem tiltja semmi. Ezt azzal magyarázzák, hogy így segítik a természetet, mivel így egy csirkét kétszer, háromszor is le tudunk vágni. Arról már csak a legképzettebbek tudnak, hogy ez a „visszacsontozás” valójában nem feltámasztás, ahogyan a nekromanciával sem képes senki senkit feltámasztani. A csirkék esetében például csak az egész állatot kapjuk vissza a biológiai funkciókkal, de a lelke, személyisége örökre a túlvilágon reked. Persze vannak olyanok, akik képesek manipulálni a lelket, de életet visszavarrni a körforgásba, elméletileg senki sem tud. Gyakorlatilag, itt vagyok én. A képességem ebben különbözik a többiekétől, és pont ezért tanulhatom. Bár… kissé paradox, mert pont emiatt nem gyakorolhatom majd soha. Az egyetlen lény, akit visszahozhattam eddig Fahéj volt, bár… Lehet itt az ideje egy kutya feltámasztásának vagy más magasabb rendű emlősének... Mint már említettem, a szabályok arra jók, hogy megszegjük őket, és az én családom Halloweentown negatív pólusa. S ha már elméletileg tetemes életerővel rendelkezem, akkor miért ne próbálhatnám meg? Igen, ez egész jó unaloműző lesz.

Felvillanyozódva csapok fel egy másik könyvet, melyben részletesen leírják ilyen-olyan növények felhasználási módjait és az elkészült főzetek hatásait. Persze, számomra abban a részben nincs semmi érdekes, viszont a két író közül az egyik, a növények történelmét imádta, ezért több fejezet szól a régi korok varázsfőzeteiről, amikor a nekromanciát még nem tiltották kézzel-lábbal.

Vajon Fahéj megsértődne, ha feltámasztanék egy kutyát?

Nekyomantiát gyakorlók bűbájos növényei…

Alig olvasok bele a fejezetbe már húzom is el a szám. Véráldozat, hát persze. Vérbemártott füvek, vérrel öntözött növények vagy csak egy szimpla vágás pár cseppért. Miért kell minden jóhoz véráldozat? Fahéjnak is az volt a szerencséje, hogy pont akkor horzsoltam fel a térdem. Most komolyan? A vérem…
Visszavetődök a székem háttámlájának és az orrnyergem kezdem masszírozni. Hülyeségekre miért fecsérelném a vérem? Akkor már inkább feltámasztok valami híres embert, mondjuk egy tudóst… vagy nem is tudom… hadvezért és királyokat biztosan nem, talán egy irodalmárt vagy sportolót…  De az emberek túl bonyolultak, nem tudom, hogy sikerülne-e. Mondjuk Fahéj is sikerült, és őt akaratomon kívül csak úgy, érzésből keltettem életre. Szóval, ha tudatosan csinálnám, akkor működhetne egy emberrel, nem? Miért nincs erről a területről több anyagunk?

Gőzöm sincs miért kellett mindent elégetni, de mára feladom. Órák óta a könyvtárban ülök, csinálom a különleges házi feladataim, amiket a nyakamba sóztak és természetesen mindegyik elméleti, holott ünnepnap van. Nekem is jár a pihenés meg a szórakozás! Elegánsan meglendítem két ujjam, mire a hatalmas könyvkupac felemelkedik és a kötetek szépen visszalebegnek a helyükre, néhány hol gyorsan suhanva, hol lassan repkedve. Persze a nekem kiadott különleges példány csak a könyvtáros néni kacsóiba szállhat a saját kezemből. Tiltott könyvek nem röpködhetnek. Azonban elhatározás ide vagy oda, azért még belelapozok, miközben Madame Niyel, a vérfarkashölgy felé veszem az utam. Alig lépek párat azonnal beleütközöm valamibe. Reflexből nyúlok a kis srác után, de csak a levegőbe sikerül markolnom, míg a srác egy apró nyekkenéssel a földön találja magát.

- Jól vagy? – kérdem segítő kezet nyújtva, ha már elkapnom nem sikerült szegényt. Nagyon el lehet varázsolva, ha egy, az ünnep miatt kihalt könyvtárban képes volt nekem jönni.  Azonban hiába tartom a kezem, csak nem fogja meg, és nem is néz rám, se a szemembe, amit még inkább furcsállok. De nem kell sok idő, hogy rájöjjek mi a gond. Észreveszem a srác mellett heverő szemüveget és azonnal felkapom, majd a kezébe nyomom. Egy hálás mosoly a jutalmam, mire én is elmosolyodom és megvárom, míg orrnyergére helyezi a szemüveget, hogy visszanyerje látását. Bár, elég érdekes, hogy nem szabadult meg vakságától egy varázsigével. De mégis mit csodálkozom? Csak különcök élnek ebben a városban! Saratoga például sosem jár seprűvel, inkább lovagol, Camerun, a testvére pedig több méteres gólyalábakon jár, mert ő is seprűellenes. Véleményük szerint a seprűn való közlekedés megzavarja a levegőben keringő nagy mennyiségű mágikus erőt, aminek felhasználásával a legnehezebb és legbonyolultabb varázslatok is gyerekjátéknak tűnnének. Persze ehhez minden seprűs vagy repülő eszköz (csak azért, hogy ne feledkezzünk meg a repülő szőnyegekről, a lebegő hintalovakról - rosszabb esetben teljes körhintákról - és a szárnyas bútorokról sem) betiltására lenne szükség.

- Minden oké? – tudakolom újra, mikor már a szemüveg a helyére kerül, és még mindig nem ragadja meg a felé nyújtott jobbot. Remélem nem ütötte be nagyon a fejét. Végül azért csak sikerül kipréselnie magából pár szót.

- Persze, igen – kell életre az arca is egy mosollyal, a szemüveg feltétele után. Lehet, hogy varázsszemüveg? Hm… itt minden lehetséges.

- Raphael Rhee vagyok, téged hogy hívnak? Még sosem láttalak erre – mutatkozom be, miután a fekete hajú srác segítség nélkül tápászkodik fel a kényelmes padlóról. Kinyújtom a tenyerem ujjakkal lefelé, megfelelve az ősi hagyományoknak, amely ugyanúgy született, mint a sima emberek kézfogása. Senki sem tudja, hogy melyik világ vette át melyiktől, de mindkettőben a bizalmatlanságot fejezte ki, vagy az okos óvakodást és a békés szándékot. Az egyszerű emberek elrejtett tőrt kerestek, illetve annak hiányáról akartak meggyőződni, míg nálunk azt biztosították a mozdulattal, hogy nem következik be varázslat a találkozás során. Hiszen mind a mai napig nem kezdünk semmilyen varázsigét ezzel a mozdulattal. A srác viszonozza a köszöntésem. 

- Dylan Emrys vagyok, örvendek. – Emrys? - Nem ide járok, csak a testvéreimet jöttem meglátogatni az ünnep miatt – magyarázza, én pedig szóhoz sem jutok először. Dylan Emrys, a középső, ám legeldugottabb testvér. Micsoda meglepetés, és eddig egészen normális.

- Áh, a titokzatos fiútestvér! – mondom sejtelmesen, amit nem igazán tud hova tenni, látom az arcán. De ha tudná, hogy mennyire érdekelt eddig a kiléte, nem lepődne meg. Kissé jobban szemügyre veszem, ha már a szerencse az utamba sodorta. Egyáltalán nem hasonlít a testvéreire, illetve mégis. Egy-két vonás, de csupán ennyi. Nagyon furcsa. – Mondd csak, mi járatban a könyvtárban? Valami varázslathoz kell segítség?

- Nem, csak a húgom körbevezet az iskolában, ha már meglátogattam, és tudja, hogy mennyire szeretem a könyvtárakat.

- A húgod? –emelem magasra szemöldököm és körbepillantok – Sophie, ugye? Nem látom sehol.

- Pedig az előbb még előttem – ráncolja a homlokát és ő is körbepillant, majd mintha csak szöget ütött volna valami a fejébe visszafordul hozzám – A barátja vagy? 

- Nem, dehogy – engedek meg magamnak egy udvarias mosolyt – Igazság szerint nem is ismerem, csupán tudom ki ő. Elég híres a famíliád.

- Igen, ez igaz – ereszt el ő is egy mosolyt, amitől az enyém szélesebb lesz. Tetszik nekem, szimpatikus egy srác. Nem néz ki olyan hisztis picsának, mint Marnie.

- Dylan… - bukkan fel a húga a semmiből, és már a srác karjára téve a kezét próbálná elvinni tőlem. Jó, persze, nem szándékosan tőlem, gondolom nekik is megvan a maguk programja, de ez a szemüveges, fekete hajú teremtés, talán végre választ adhatna a kérdéseimre.

- Sophia Emrys, ha nem tévedek – tartom ki felé a kezeim, mire ő is ugyanígy tesz – Örvendek, engem Raphael Rheenek hívnak. Az előbb sikeresen fellöktem a bátyádat, kárpótlásul meghívhatlak titeket valamire? – kérdésemre csend a válasz, Sophie és Dylan ugyanolyan tanácstalan pillantást vetnek egymásra, mire az én arcomra ül ki a tanácstalanság. Dylan normálisnak tűnik, a húgát nem ismerem, de még ő sem kezdett hencegni, amit jó jelnek veszek, viszont egyikkőjüket sem látom sűrűn. Sophieval ritkán futunk össze, Dylan meg… Ritkább, mint a fehér holló! Nem hagyhatom őket elmenni!

- A nagyi és anya ki fog nyírni, ha késünk – suttogja Sophie Dylannek, mire kelletlenül megvonja a vállát.

- Érdekli is őket.

- De Dylan…

- Nekem amúgy sem volt kedvem menni – suttogja vissza. Aranyos, mintha nem hallanám őket. – Sophie még megmutat nekem pár dolgot, utána találkozhatnánk, mondjuk egy óra múlva a könyvtár előtt? – emeli fel rám szemüveges tekintetét.

- Rendben, várlak majd – biccentek, de még mielőtt elindulnék, vetek Sophiera egy érdeklődő pillantást – Ha megunod a kedves nővéred és nagymamád, nyugodtan csatlakozhatsz. – Végülis, eddig normális volt, és remélem nem hallotta ki az iróniát a kedves szóból.

Egy óra múlva már bánom, hogy nem azt kérdeztem tőlük, hogy velük tarthatok-e, ahogyan azt is, hogy leadtam a könyvet, legalább valami értelmessel el tudtam volna ütni az időt. Ahelyett csak lófráltam mindenfele, ami a közelben van. Megnéztem, hogy mennyien vannak a kedvenc kávézómban, vetettem pár pillantást az összes kirakatra (még a bababoltéra is!), megnézegettem mi mennyibe kerül, beszélgettem a tűzokádóval egy kicsit, játszottam Fahéjjal a parkban, de még így is borzasztóan lassan vánszorgott az idő.

-Itt is vagyok – terem hirtelen mellettem a kékszemű. Meglepetten pillantok rá, mivel ha csak így itt termett, akkor mögülem jött a könyvtárból.

- Végig itt voltatok?

- Meg szerettem volna nézni pár könyvet és kipróbálni, hogy működik-e a mobilom fényképezőgépe Halloweentownban – magyarázza halkan, én meg izgatottságomban majdnem felrikkantok.

- Van mobiltelefonod? – lelkesülök fel, akár egy kisgyerek Halloweenkor, mire megütközve néz rám.

- Persze, hogy van…

- Majd megmutatod? – kérem csillogó szemekkel és magamban esküszöm, hogy soha nem fogok többé pár ember miatt egy egész családot elítélni. A hat rohadt kandírozott alma között akad egy-két jó is.  

- Ha akarod…

- Remek! Akkor erre gyere! – ragadom meg és a karjánál fogva húzom magam után. – Remélem még nem jártál a Vak kandúrban! Nagyon jó hely, majd meglátod, nekem a kedvencem a városban. Mondjuk a fiataloké is, majdnem mindenki oda jár. Arról kapta a nevét, hogy százhuszonnégy évvel ezelőtt… – magyarázom, miközben szerencsétlen egy szó nélkül próbálja tartani velem a lépést.

A kávézóba, éjjel kocsmaként üzemelő helyiségbe is csak úgy berobbanunk, ott is húzom magam után gyorsan befoglalva egy helyet, nehogy elhappolják előlünk. Szerencsére az egyik kedvenc asztalomhoz sikerült kerülnünk, ahol piranhák csontvázai úszkálnak békésen a falra szerelt akváriumban kísérteties árnyékot vetve az akváriumok által keltett kék félhomályba. Imádom ezt a helyet!

-Az itallapok… - nyekergi a lófejű pincérnő, mikor elénk vágja az említett tárgyakat. Kedves, mint mindig, és ma még jókedvében is találtuk. Hajlandó volt hozzánk szólni, ez pedig nagy szó.

- Ne is foglalkozz vele, most még kedves is volt. Látnád egy rosszabb napján, akkor a fejedre csapja a lapokat – jegyzem meg Dylan pillantását látva – Sajnálom, hogy nem Mayát fogtuk ki, ő parádézni szokott, tudod, a nagyanyja egyik felmenője valamikor találkozott egy thestrallal, fogadást kötöttek és elnyerte annak szárnyait és szemét. Állítólag ez öröklődik a család női ágán és ezért látják a holtakat. Na, nem mintha itt, Halloweentownban senki sem látná a szellemeket, de tudod milyenek a családi legendák. Mindenesetre Maya fantasztikus színész lehetne, de vigyázz, nehogy a lófejű meghallja! Féltékeny – súgom oda a szót, jelentőségteljes pillantást vetve a lófejűre, aki mintha tudná miről volt szó, felénk horkant, végül az egyik itallapot Dylan kezébe nyomom. - Nyugodtan válassz bármit.

Tíz perc múlva már elégedetten kortyolunk bele az italainkba, mindketten ugyanazt kértük, a ház nappali specialitását, a Kutyavért, avagy a Vak Kandúr bosszúját. Találó név a vérvörös meggyturmixra, aminek a tetejére még málnaöntetes vanília fagyi is került.

-A tavasztündérek sem tudnak ehhez hasonlót készíteni! Remélem, ízlik – pillantok az első korty után Dylanre, aki először furán méregette a furcsa névvel ellátott italt.

- Egész jó – Mi az, hogy csak egész jó?  - Nagyon menő ez a hely – pillant körbe vagy húszadszorra, amióta leültünk és kifújta magát, aztán vissza rám – Mindenkit meghívsz, akit véletlenül fellöksz?

- Nem szokásom, de veled beszélni szerettem volna – könyökölök az asztalra, a meghökkenés fokozatosan váltja fel nyugodt arckifejezését.

- Velem? Mégis miért?

- Nem egyértelmű? Az emberek világáról meg arról hogyan élsz benne!

- Mégis minek akarsz ilyenekről beszélni? – veszi kezeibe a magas poharat és dől hátra, amitől nekem olyan érzésem támad, mintha tőlem akarná távol tartani magát, de ez badarság. Megrázom a fejem, és tudtomon kívül leutánozva őt, hátradőlök én is.

- Tudod, nagyon érdekelnek az emberek kütyüi és minden más is – kezdek magyarázni visszafogottabban, mielőtt itt hagy. Beismerem, kicsit… jó, nagyon... furcsa voltam. De nincs az életemben kétszer ilyen lehetőség! – Már próbáltam a nővéreddel beszélni róla, de… khm… - hogyan mondhatnám szépen, udvariasan, bántás nélkül?

- De csak magáról volt hajlandó beszélni, mi?- húzza mosolyra ajkait én pedig vigyorogva csapok a tenyerembe.

- Pontosan! – nevetek fel megkönnyebbülve. Szóval ismeri a testvérét. – A nagymamádnál is próbálkoztam már, de…

- Ő meg csak Marnieról, nagy ritkán Sophieról volt hajalndó beszélni? – vigyorog, mint a töklámpás, nekem pedig egyre szimpatikusabb.

- Fején találtad a szöget, Sophietól már nem is mertem semmit sem kérdezni. Veled is csak azért próbálkoztam, mert biztos tetszik az emberek világa, ha még mindig ott élsz.

- Igen… khm… jó hely – motyogja eltüntetve a vigyorát, belebámulva a vérvörös italba. Valami rosszat mondtam? – Meg akartad nézni a mobilom, igaz? – kapja fel hirtelen a fejét és ezzel egy időben kezd kotorászni a zsebében, majd az asztalra ejt egy tenyérnyi méretű kis tárgyat.

- Juhú! – kapom fel izgatottan a kis szerkentyűt. Egy kérdő pillantást vetek még Dylanra, majd az engedélyt megkapva megnyomom a kis gombocskákat az oldalán.

Úgy nézem a felvillanó képernyőt, mintha a világ egyik legnagyobb csodája lenne. Valahogy, a segítséget visszautasítva sikerül beljebb jutnom a kis szerkentyű mappái közé, azon belül is egy olyan helyre, amit úgy hívott a mobil, hogy névjegyzék. Elragadtatva bambulom a sok nevet a képekkel, aztán szemet szúr valami oda nem illő.

-Miért van minden név alatt egy hosszú számsor? Nem zavaró? – kérdésemre apró mosoly jelenik meg a szája szélén, szemüvege mögül vidáman csillan fel a szeme.

- Egyáltalán nem. Azokra szükség van, telefonszámok, minden mobilnak saját száma van, amin keresztül tudjuk hívni egymást.

- Nagyon király! Ez itt mi? – bökök a menünek nevezett dologban egy színes képecskére.

- Az egy játék, ha megnyitod, akkor tudsz játszani. – érinti meg a kis ikont a kijelzőn, mire megváltozik a képernyő és olyan feliratok jelennek meg, mint a játék folytatása, szabályok, beállítások, új játék, mentett játékok és ilyenek, körülötte színes valamik.

- Nahát! – bambulom lehengerelve, majd pillantásom elszakítva Dylan egészen közeli arcára nézek – Mit tud még? – Csúszok közelebb, hogy jobban elérje az aprócska mobilt, és a sok izgalomra már Fahéj is kidugja színes kis orrocskáját.

- Gyakorlatilag majdnem mindent. Tudsz vele zenét hallgatni, zenét szerkeszteni, ébresztőt beállítani, jegyzeteket készíteni, szöveges vagy videóüzenetet küldeni valakinek, fényképezni, videózni, szörfözni… izé, mármint fel tudsz csatlakozni a netre, ami… ilyen… - keresi a szavakat, de minden várakozásom ellenére sosem találja meg őket, mert Fahéj megunva, hogy nem vesszük figyelembe, felmászik a vállamra.

- Az ott egy… - hőköl hátra – patkány?

- Nem. Egér, jobban mondva varázsegér. Fahéjnak hívják. Bár a rendszertani besorolása patkány, de azért egérnek jobban szeretem hívni és ő is jobban szereti – simogatom meg a buksiját, mire viccesen megrezgeti a bajszait. – Nincs semmilyen betegsége, rendszeresen mosdatom, és nem engedem undorító helyeken mászkálni, szóval olyan, mint egy háziállat.

- Mégis mit műveltél vele, hogy úgy néz ki, mintha beleesett volna egy szivárványba? – merészkedik újra közelebb, jól szemügyre véve a kis kedvencem.

- Feltámasztottam –adok neki pár magocskát a zsebemből és fordulnék vissza az emberiség egyik tenyérnyi csodájához, de Dylan döbbent hangja nem engedi, hogy újra elmélyedjek benne.

- Hogy mit csináltál?!

- Feltámasztottam. Tudom, hogy tilos, nem szándékosan csináltam. De ha már egyszer sikerült, akkor gondoltam megtartom, azóta ilyen színes. Azt sem én akartam, de már mindegy, szerintem jópofa – vonom meg a vállam – Szóval, hogyan is kell szörfözni ezzel a csöppséggel? – bökök a masinára. Még mered rám egy ideig, végül fejcsóválva próbál bevezetni az emberek mindennapos tudásának egy szeletébe én pedig minden szóért hálás vagyok és minden percét élvezem.

Az idő szinte repül, ahogyan beszélgetünk. Dylan remekül magyaráz, megtudom, hogy a telefon, a számítógép, a televízió és legfőképpen a wifi vagy internet (nem igazán értem köztük a különbséget) és még néhány másik eszköz olyan az ő világukban, mint nálunk a varázslás. Ha sok egyszerű, varázsnélküli ember életéből hirtelen eltűnnének azok a dolgok, biztosan belehalnának. Teljesen ámulatba ejt minden, amit mesél, cserébe próbálom vicces történetekkel szórakoztatni, például, amikor az iskola igazgatójára malacfarkat varázsoltunk és nem vette észre. Teljes tanítási idő alatt úgy járkált és nem értette miért nevetünk. Az egészben a legszebb az volt, hogy sosem tudta meg ki volt az igazi elkövető, mivel akkor tűnt fel neki az aprócska testi elváltozás mikor hazaért.

-Úgy tartotta az órákat is? – takarja el kezével mosolyát jókedvtől hunyorogva – Lassan sajnálni fogom.

- Ne tedd, megérdemelte, betiltotta a kedvenc iskolai ünnepünket, aztán pedig az öltözködésünk is meg akarta másítani.

- A tanárok sem szóltak neki, hogy valami nincs rendben hátul?

- Viccelsz? Még vállon is veregettek minket! Azt hiszed csak a diákok utálták? – gesztikulálok a szívószállal a kezemben és Dylan újabb kuncogásban tör ki.

- Ez hihetetlen! Bár nálunk történnének ilyenek!

- Miért nem iratkozol át hozzánk? Akkor te is csinálhatnál ilyeneket, ha nem rosszabbakat. Csak aztán vigyázz nehogy elkapjanak – kacsintok rá, de a várt kacagással ellentétben az arcáról lehervad a mosoly és valami zárt kifejezést ölt magára, de nem tudom kitalálni, hogy milyen érzelmet is sikerült előcsalnom, ugyanis fejét lehajtva az üres pohárral kezd játszani.

- Hé, mi a gond? – érek hozzá a karjához – Ha a nővéred nagyképűsége és a nagymamád rajongása miatt aggódsz, nehogy azt hidd, hogy Halloweentownban mindenki leborul a lábuk előtt – halk lemondó sóhaj.

- Nem azzal van gond. Tudod… én nem tudok…

- DYLAN! – terem hirtelen valaki az asztalunknál olyan hanggal kiabálva, mintha a cukorhegy túloldalán lennénk.

- Marnie, ne csináld – éri be nővérét Sophie is, de már késő, az egész kocsma, ami jelenleg, napfényben kávézóként üzemel, csipetcsapatunkat bámulja.   

- Miért nem Halloweenezel velünk, ahogyan azt megbeszéltük?! Ez az ünnep fontos a családunknak, mindig együtt ünnepeljük! Különben is, mit keresel itt EZZEL? – kérdi felbőszülve, mutatóujjával hirtelen rám bökve, hogy véletlenül se tévedjen senki abban, hogy nem VELE hanem EZZEL rangot kapott szerény személyem.

- Marnie, azt csinálok, amit akarok – fonja össze kezeit maga előtt – A Halloween amúgy is a ti mániátok – Nem szereti a Halloweent? Úgy bámulok rá, mint háromtőgyű borjú a megbokrosodott seprűre. Akkor ezért nem akar itt élni?

- Dylan, persze, hogy azt csinálsz, amit akarsz! – tárja szét teátrálisan a karjait – Tudunk ünnepelni nélküled is, de Sophie mesélte, hogy EZZEL a… – újabb, hevesen felém lendülő mutatóujj.

- Vele – szólok bele, ha már rólam van szó, pont az orrom előtt, azt hiszem, jogom van hozzá.

- Mi van? – perdül felém Marnie, mint valami veszett öleb, de még a szemöldököm sem emelem fel a kedvéért.

- Nem mi van, hanem tessék. Csupán jelezni szerettem volna azt az apró, de minden bizonnyal szembeötlő tényt, hogy nem tárgy vagyok – dugom vissza Fahéjat a zsebembe, mert úgy érzem ebből baj lesz, de rólam akkor sem beszélhet így egy felfuvalkodott liba.

- Óhóhó! Mert téged emberszámba kell venni, mi? Mégis mit akarsz az öcsémtől? Miben sántikálsz? Melyik családi ereklyénkre fáj a fogad? Egyáltalán hogyhogy még a városban vagy, nem rúgtak még ki az iskolából?– természetesen jó hangosan és színpadiasan. Régen történt már valami említésre méltó a városban.

- Figyelmedbe ajánlanám, hogy sokkal jobban teljesítek, mint te, ó nagy boszorkányságod, és veled ellentétben küldetéseken vehetek részt. – húzódik kárörvendő vigyor az arcomra. Még Sophie is csatlakozhat pár egyszerűbb küldetést vagy kutatást végző csapatba, Marnie-t pedig csak szeretnék olyan szintre tornázni a tanárok. Persze, vitték már magukkal, pusztán mert a város megmentője volt.

- Csak azért, mert beszámíthatatlan vagy és veszélyes, rajtad kell tartaniuk a szemüket, mielőtt a városban elszabadul a pokol! – köpi felém a megvető szavakat, és hiába próbálom vigyorogva felidézni, hogy mit vétettem ellene, nem jut semmi az eszembe.

- Marnie, csak beszélgettünk, higgadj már le – szól rá Dylan is, mire Marnie még jobban felszívja magát, hát ha még közölnék is vele, hogy amit állít az nonszensz. Még a szenilis ősi szövegértelmezés tanárunk sem vinne magával valakit, aki beszámíthatatlan.

- Közveszélyes! Fogalmad sincs ki ő! Kalabar gyereke és sötét mágiát gyakorol! – hipp hurray, ha volt is olyan a városban, aki nem tudott ezekről, nos, most már legkésőbb holnap reggelig mindenki meg fogja tudni.  – Emlékszel, hogy Kalabar volt a polgármester, hogy ő is csak beszélgetett velünk? Arra, hogy a testvére galád módon udvarolt nekem és kihasználva ellopta a könyvünket, amivel a szürke átkot bocsátotta Halloweentownra?! Ezek után mondd azt, hogy ő nem azért beszélget az egyikünkkel, mert forral valamit! – ám a várt reakcióval ellentétben Dylan nevetésben tör ki.

- Marnie! Neked nem udvarolt senki! Az a srác átlépte a küszöböt, bemutatkozott, megrebegtette a pilláit és te máris bevezetted a nagyi elvarázsolt szobájába, ahonnan lenyúlta a könyvet! – közli a kisasszonnyal, sajnos nem olyan hangosan, amilyen hangosan szeretném, hogy mondja. Mindazonáltal még így is sok érdeklődő szempár figyeli a társalgást, akik velem együtt még többet szeretnének hallani erről a variációról is. Ez az új részlet is téma lesz holnap reggel. Marnie nem a hős, szerelmes nő és az áldozat, akiknek érzelmeit rútul kihasználták, micsoda meglepetés.

- Ez nem igaz!

- Pedig tényleg így volt – kommentálja Sophie is.

- Csend legyen Sophie! Dylan, velem jössz és csatlakozol a családi Halloweenezéshez, Kalabar fiát meg kerüld el – ragadja meg a karját és kezdi rángatni az ajtó felé, de Dylan kirántja nővére szorításából a kezét.

- Ne parancsolgass és ne rángass! Különben is, tizenhét múltam, azt csinálok, amit akarok!


Geneviev2015. 10. 28. 14:37:39#33608
Karakter: Dylan Emrys
Megjegyzés: ~ Kínzottkámnak


 Ismét ősz, ismét Halloween. Nincsen semmi bajom magával az ünneppel, sőt, egészen megkedveltem az utóbbi időkben, de semmi kedvem sincsen ahhoz, ahogyan ünnepelni fogjuk. Ugyanis az elmúlt évekkel ellentétben, most nem itthon fogjuk ünnepelni Halloweent, hanem Halloweentownban. Imádom azt a helyet, de nem véletlenül nem beszéltem a nővéremmel már nyár óta egyszer sem. Nem akarom a nyavalygását halltani, sem az élményeit. Nem érdekel, hogy mi érdekes dolgokat látott, mi izgalmas dolgokat tanult! Így is irigy vagyok rá, és Sophie-ra, nem akarok még dühös is lenni rá, mikor a saját kis pofátlan, érzéketlen módján még tovább döngöli a földbe az önbecsülésemet. Hiszen a családban én vagyok az egyetlen, akinek nincs varázsereje. Én vagyok a legunalmasabb közülük. Az nem érdekli őt, hogy az iskola legjobb tanulója vagyok, hogy egy csomó tudományos versenyt megnyertem, hogy hiába nem sportolok, egészen népszerű vagyok a suliban. Őt mindez nem érdekli, csak az, hogy unalmas vagyok, ráadásul ember. Szeretem a nővéremet, de néha nagyon utálom őt. Leginkább olyankor, amikor találkozom vele, beszélek vele, vagy egyszerűen csak anya megemlíti, mit beszélt vele utoljára – szóval úgy nagyjából mindig.

Nem értem, hogy miért kellett azt kihisztiznie, hogy mind együtt ünnepeljük a Halloweent. Ő maradhatott volna ott Sophie-val, meg a nagyanyánkkal, anyával mi ketten meg maradtunk volna itthon. De neeeeem, Őnagysága az anyjával akar találkozni, de nem akar haza jönni. Csak azt nem értem, hogy én minek kellek oda. Hiszen ember vagyok. Ők tarthatnának közösen, négyesben egy boszorkányos estét, én meg vagy a házban maradnék, vagy átmennék valamelyik haverhez bulizni. De neeeem, anya nem enged egyedül itthon maradni. Basszus, tizenhét éves vagyok, nem kisbaba! Tudok én vigyázni magamra. Nővéremet is nem egyszer megmentettem már, hiába nincs varázserőm… De persze az semmi. Kit érdekel. Le van ejtve, bármit is csinálok. Tök mindegy, hogy mit érek el, hogy mit teszek, mivel ember vagyok, az azt jelenti, hogy erőtlen vagyok, ergo mindig anyuci szoknyája mellett kell maradnom. És ha anyuci a hisztis nagyképű picsa lányának akar kedveskedni - mint mindig -, akkor az egyetlen szem fiacskájának akarata le van szarva – mind mindig.

Mindegy. Hagyjuk. Csak fölhúzom magam ezen az egészen. De legalább Sophie-val találkozhatok, ő nagyon hiányzott. Sajnos csak ritkán tudunk egymással beszélni a varázstükrön keresztül, úgyhogy őt jó lesz újra látni. A nagyit…? Őt kevésbé. Ő még mindig azon örömködik, hogy ott van neki a tökéletes kis hős boszorkány unokája, meg a másik, cuki boszi unokája, hogy nem kellek én neki. Szerintem amikor nem lát, nem is emlékszik, hogy van neki egy fiú unokája is…

- Elmentem! – kiáltom anyának az ajtón kifelé. Utolsó nap a suliban, mielőtt indulnunk kellene Halloweentownba, úgyhogy igyekszem kiélvezni a barátaimmal levést. Sajnálom, hogy nem mehetek el velük bulizni. Hiába nem vagyok egy bulis típus, a barátaimmal szívesen el-eljárok néhanapján. Nem is alkoholizálni, mert általában nem is nyúlok italhoz, egyszerűen csak azért, mert szeretek velük lógni, ők nem gondolják azt, hogy egy unalmas, egyszerű különc vagyok, mint ahogyan azt a saját családom teszi.

- Siess haza, tudod jól, hogy el kell érnünk a busz! – kiáltja vissza anya a konyhából. Nem szólok vissza neki, csak egy kicsit erősebben csukom be az ajtót magam mögött, mint ahogyan azt kellene. Na, ja, mert még képes vagyok, és elfelejtem, hogy hová is kell ma mennünk…

- Bú! – ordítja valaki a fülembe. A szemem sarkából látok egy fekete pacát, ahová póker arccal oda fordulok.

- Nem voltál ijesztő – mondom monoton hangon a legjobb barátomnak, Kurtnek. Látom, hogy a srác lebiggyesztett ajkakkal duzzog, mikor leveszi a fejéről az ijesztőnek szánt maszkot, és nem bírom ki, muszáj elmosolyodnom a látványon. Egy pár éve elkezdte, hogy random módon ijesztget, pláne Halloweenkor, de eddig egyszer sem sikerült neki megijesztenie. Nem akartam mondani szegénykének, hogy neki nem is nagyon fog sikerülni a dolog, ugyanis Halloweentown főterén ijesztőbb lényeket látni, nem hogy azok a lények, akiktől tesóimmal megmentettük már a világot… Szóval az itteni dolgok a (meg)bukás kivételével nem nagyon tud megrémiszteni. Az viszont eléggé, vizsgák idején mindig rettegek, hogy meg fogok bukni. Szerencsére sosem teszem, de attól még ijesztő az a lehetőség.

- Haver, miért nem ijedsz meg sohasem? – kérdezi duzzogva Kurt. Csak megvonom a vállam, mintha nem tudnám rá a választ. Nem szívesen mondanám el neki a miértet, mert a végén még azonnal hívná a muszáj kabátosokat. Pedig én nem vagyok őrült, csak a családom kissé… nem evilági. Tehetek én róla? – Biztos, hogy nem tudsz eljönni a buliba? Mindenki ott lesz! – veti magát a nyakamba. Nagy nehezen lehámozom magamról a kissé ölelés hiányos barátomat, és szomorúan megrázom a fejem.

- Sajnos nem megy. Mondtam már, hogy a nővérem kihisztizte, hogy elmenjünk hozzá a hétvégére – mormogom.

- Mondtam már, hogy nem bírom a nővéredet? – teszi fel költői kérdését Kurt. Nem vár választ, nem is adok, ugyanis ő az egyetlen élő ember rajtam kívül, akinek szintén ellenérzései vannak Marnie-val szemben. Persze, nem olyan erősek, mint nekem, de na, neki kevesebb oka is van rá. De ő legalább nem csak az én elmeséléseimből ismeri, ami bevallom, kicsit néha lehet, hogy nem túl pártatlanok lehetnek, hanem ő személyesen is ismerte éveken át. Körülbelül abban az évben, mikor Sophie is átment Halloweentownba, akkor költözött Kurt nagyobb házba a családjával, de előtte éveken át szomszédok is voltunk, szóval elég jól ismerte mind a két tesómat.

---*---*---*---

A suli lassan, de jól telt el. Ma nem volt semmi dolgozat, semmi felelés, igazából tanulás sem. Egy csomóan beöltözve jöttek már suliba is, szinte már úgy éreztem magam, mint Halloweentownban. Imádom azt a helyet, és legszívesebben ott élnék, hiszen ott érzem otthon magam, de nem lehet. Én csak egy ember vagyok, nekem itt kell élnem. Szeretek itt lenni, de… de nem tudom anyát megérteni, hogy miért választotta az emberek világát az otthona helyett. De mindegy. Már semmin nem lehet változtatni, abból kell kihoznom a lehető legjobbat, amim van.

Búsan elköszönök a többiektől és hazafelé ballagok. Csak később indul a busz, de anya már annyira izgatottan várja, hogy láthassa a lányait, hogy nem volt hajlandó megengedni, hogy suli után még átmenjek Kurtékhez, nehogy elkéssünk. Nem mintha nem tudnánk a családi átjáróval közlekedni… Mert tudnánk, hiszen van boszorkány a lakásban, szóval tudjuk működtetni, de anya tényleg nem akarja használni az erejét, és tartja is magát ahhoz, hogy csak akkor varázsol, ha nagyon muszáj, mert itt a világ vége. Nem értem őt. Van varázsereje, Halloweentownban nőtt fel, és mégis otthagyta az életét, hogy unalmas, erőtlen emberként élhessen. Én, ha lenne erőm, soha nem adnám fel. Bármit megtennék érte, hogy ugyanolyan varázsló legyek, mint a család női tagjai, ő meg csak úgy föladja. Néha nagyon tudom utálni érte… néha még a nővéremnél is jobban tudom utálni emiatt.

- Megjöttem – kiáltom fásultan, amint belépek az ajtón. Hallok valami motoszkálást anya szobájából, biztosan még most pakolja össze a cuccait, szóval inkább gyorsan bemenekülön a szobámba, nehogy valamilyen feladatot rám sózzon. Levetem magamat az ágyra, és nagyot sóhajtok. Legszívesebben összekucorognék a fejtámlánál, magamra húznám a takarót és elmenekülnék a világ elől, de nem lehet. Ma nem.

Hamar eltelik az a pár óra, amíg indulnunk nem kell, így, semmit téve. Mikor anya már nagyon zargat, hogy ideje kimenni a busz megállóba, nagy nehezen föltápászkodok az ágyamról, kezembe veszem az előre összekészített táskát, fölveszem a fekete, vékony szövetkabátomat, és indulásra készen állok. Felőlem indulhatunk, ha muszáj.

Nem szólunk egy szót sem, ahogyan a megálló felé megyünk. Nem mindig vagyok ilyen morgós és magamnak való anyával szemben, de most minden okom megvan erre a viselkedésre, és ezt ő is tudja nagyon jól. Szóval inkább nem szól hozzám, tudja jól, hogy úgyis csak csattannék. Feszült a hangulat, tudom jól, hogy ő, velem ellentétben csak a lányai miatt megy Halloweentownba, szóval neki sem kellemesebb. Mindegy, el leszek én. Majd igyekszem „véletlenül” elcsászkálni, hogy minél kevesebb időt kelljen a lányokkal töltenem, és minél több időt tölthessek a város bármely olyan pontján, ahol nem található egyetlen Emrys sem – rajtam kívül, természetesen.

Hamarosan meg is érkezik a busz, a vezetője rég nem látott ismerősként köszönt minket. Anya nincs oda az udvarias beszélgetésért, meg amúgy is jönnek mögöttünk mások is, szóval hamar letudjuk a köszöntéseket, majd a busz hátsó részén helyet foglalunk. Némán bámulok ki az ablakon. Először csak a megszokott fákat, autókat, utcákat látom, majd mikor becsukódnak az ajtók, és elindulunk, látom magunk körül a varázst. Nem tudom jobb szavakkal kifejezni, egyedül csak azzal, hogy varázslat. Minden elfolyik körülöttünk, csak egy színes forgatag vesz minket körül. Ezernyi más dimenziót, alternatív világot hagyunk magunk mögött észvesztő sebességgel. Mint mindig, most is gyermeki lelkesedéssel figyelek meg mindent. Hogy mit nem adnék azért, hogy a varázslatot, a dimenziók közti kapukat, és minden mást tudományosan is megvizsgálhassak! Hogy mit nem adnék, hogy én magam is tudnék varázsolni!

Alhasamból kellemes, egyben kellemetlen melegség, izgalom árad szét egész testemben. Kezeim remegnek, úgy érzem, mindjárt elájulok. Az utazás során minden egyes alkalommal ez történik, de mindig az előzőnél sokkal, de sokkal nehezebben viselem. Nem tudom, mitől lehet ez, a többiek sosem éreztek még ilyet, de nagyi elhessegette azzal, hogy valószínűleg csak a gyenge emberi szervezetem nem viseli jól az utazást. Szeretem a nagyit, de ahogyan anyát és Marnie-t, őt is utálom néha. Nem értem, miért nem tud engem is úgy szeretni, mint Sophie-t és Marnie-t! Vagyis… de. Sajnos nagyon is jól értem. Egyrészt, nekem nincs varázserőm. Másrészt pedig túlságosan apára hasonlítok. Apára, aki miatt anya itt hagyta ezt az életet. Apára, aki meghalt, és akit már nem tud hibáztatni amiatt, hogy anya az emberek világában maradt. Engem viszont könnyedén tud, hiszen én ember vagyok, nekem muszáj ott élnem, és mint anyukám, neki is ott kell vigyázni engem.

Na, persze… kár, hogy anya nélkülem is az emberek világában élne, meg az is kár, hogy én is simán élhetnék itt, Halloweentownban, csak anya makacs és nem engedi.

Ki tudja, mennyi idő múlva, de végül megérkezünk. Itt, Halloweentownban máshogy jár az idő, mint otthon, szóval a karórámra, mobilomra nem támaszkodhatok, mert teljesen meghülyülnek. Térerő sincsen, meg semmi, szóval haszontalan elhozni, de legalább még játszani lehet rajta, ha nagyon muszáj valamivel elütnöm az időm. Az itt élők varázstükrökkel, varázsgömbökkel tartják a kapcsolatot egymással, meg ugye a lányok is velünk azon keresztül beszélnek. Ez az egyetlen egy olyan dolog, amit hiányolnék otthonról: a technológia. De mivel volnék olyan kétségbeesett, hogy csak azért is működésre bírnám itt mind a mobilomat, mind a laptopot, tabletet, és a többi dolgot, ezért még az sem hiányozna. (Na, jó, a barátaim is hiányoznának, főleg Kurt. De… Halloweentown!)

- Jajj, drágáim, úgy örülök, hogy láthatlak titeket! – köszön anya a ránk váró tesóimnak, amint leszállunk a buszról. Halkan én is elmormolok egy köszönést nagyi és Marnie-nak, majd gyorsan megölelem Sophie-t, aki engem meglátva, egyből a nyakamba veti magát. Sophie-t szeretem, Sophie cuki.

- Annyi mesélni valóm van! Muszáj körbe vezetnem titeket a suliban, mindent látnotok kell! – hadarja Marnie teátrális karmozdulatokkal. Sophie-val egymásra nézünk, és megforgatjuk szemünket. Megnyugtat a tudat, hogy még mindig én vagyok a kedvenc testvére, hiába beszélünk csak keveset.

- Tényleg látnod kell mindent, csodálatos egy hely – mondja csendesen húgom, mire összeborzolom a haját. Persze, hogy megnézek mindent. Csak inkább te mutogasd nekem a dolgokat, mert van egy olyan érzésem, hogy Marnie minden folyosóról tud valami hősies tettet mesélni magáról, amire meg nagyon nem vagyok kíváncsi. – A többiektől kissé lemaradunk, úgy követjük őket. Sokan köszönnek nekünk útközben, persze, leginkább nagyinak és Marnienak, a közösség két kedvenc boszorkányának, de páran engem is fölismernek régebbi kalandjaink miatt. Ez jól esik, hogy nem csak én nem feledkezem meg róluk, hanem ők sem rólam. Még ha én csak Marnie ember öccse is vagyok számukra, akkor is.

- Oké – egyezik bele a dologba húgom. Látom, ahogyan az előttünk lévők nagyon belemerülnek nővérem kalandjaiba, szóval inkább nem zavarom meg őket, hogy megmondjam, más merre megyünk. Úgyis tudják, hogy majd megtaláljuk őket az ünnepség előtt, szóval nem fognak aggódni, hogy merre vagyunk. Tudtommal jelenleg nem közeleg semmiféle veszély, szóval most egy viszonylag csendes és nyugodt itt tartózkodásra számítok.

- Gyere, megmutatom a könyvtárat! – fog kézen hugicám, és meglepő erővel maga után ráncigál. Elmosolyodok tettén, örülök, hogy tudja, hogy mi az egyik célpontom ezen a helyen. Mondjuk, persze, hogy tudja, hiszen ő az, aki igyekszik mindig nekem varázskönyveket csempészni. Sajnos én nem tudok kikölcsönözni könyveket, meg Halloweentown könyvtáraiból nem lehet más dimenzióba könyvet vinni, csak ha az ember megvette őket, szóval nem tudok elolvasni annyit, amennyit szeretnék, de… hmm… Elhoztam a mobilomat. Játszani tudok rajta, de a fényképezésre még nem is gondoltam! Oké, mindenképpen meg kell majd próbálnom lefényképezni a könyveket!

Egy hatalmas, fából faragott, szörnyek csatáival díszített ajtóhoz érünk. Húgom benyit, és maga után húz. Ha nem tenné, akkor némán lecövekelve bámulnék körbe a teremben, annyira elképesztő a látvány. Torony magasan állnak a könyvespolcok, teli könyvekkel. A lényektől, akiknek már nem kellenek a könyvek, maguktól repülnek vissza az olvasnivalók a helyükre. A mennyezet, mintha a Harry Potter Nagytermét akarná utánozni, a kinti égboltot, időjárást mutatja, a fényt pedig töklámpások, gyertyák, és fénytündérek adják.

Bárcsak itt élhetnék!

A nagy tátogásban, és álmélkodásban észre sem veszem, hogy Sophie mikor engedte el a kezemet, csak arra figyelek föl, hogy egy egészen masszív valaminek ütközöm neki.

- Jól vagy? – kérdezi egy lágy, férfias hang, és a látóterembe egy bőrszínű valami kerül. Az ütközéstől kissé a padlóra kerültem, de szó szerint, és még a szemüvegem is leesett valahová, szóval nem látok semmit, de szerencsére a hang tulajdonosa észreveheti vakságomat, ugyanis valaki a kezembe teszi a szemüvegemet. Hálásan elmosolyodok, és mikor fölteszem a szemüvegemet, már mindent tisztábban is látok. Ami, most, hogy így belegondolok, lehet, nem is olyan jó, ugyanis életem eddigi egyik leghelyesebb fiújával találom szembe magam. Nem vagyok egy pirulós, szende fiú, hiába nincsen semmi tapasztalatom, de most megértem, hogy a könyvekben, filmekben miért tűnik úgy, mintha a főhősnek elakadna a szava: mert tényleg el is akad.

- Minden oké? – kérdezi ismét a srác. Végre sikerül kicsit magamhoz térnem, de azért megrázom a fejem, és elszakítom pillantásomat a gyönyörű szép kék szemektől. Valószínűleg az imént neki mehettem, azért estem el.

- Persze, igen – mosolygok kissé kínosan. Most biztosan nagyon nagy hülyét csináltam magamból, a francba!

- Raphael Rhee vagyok, téged hogy hívnak? Még sosem láttalak erre – mutatkozik be. Az emberi szokással ellentétben nem kezet nyújt, hanem a két kinyújtott tenyerét mutatja felém, ujjakkal lefelé. Kissé kellemetlenül érzem magam, mikor viszonzom a köszöntést, de valamit csak jól csinálhattam, mert nem röhög ki.

- Dylan Emrys vagyok, örvendek. Nem ide járok, csak a testvéreimet jöttem meglátogatni az ünnep miatt – mondom. Szemeiben felismerést vélek látni, biztosan már hallotta az Emrys nevet. Jó, ez nyilvánvaló, hiszen az emberek világával ellentétben, itt a családnevünk igencsak híres, de akkor is!

- Áh, a titokzatos fiútestvér! – mondja kissé fura hangsúllyal. Kicsit összevonom szemöldökömet a jellemzés miatt, de aztán megvonom a vállam. Biztosan valamelyik tesóm barátja, vagy közeli ismerőse lehet.


Barack2013. 09. 13. 15:32:26#27321
Karakter: Zack Barnett
Megjegyzés: ~Chibimnek~


Hanayume nagyon érdekes lány, akit magára hagyott az édesapja a mássága miatt, sokszor elkeseredik, de szerintem ez pszichés is lehet, hogy lát dolgokat, magam sem tudom. Most is nagy lelkesen nézegeti a könyveimet, ami a meglepőbb, hogy szereti is olvasni őket.
- Valóban? – Elmosolyodom a lelkesedésén.
- Igen. – Bólint, látom, hogy nagyon zavart. – Barnett doktorúr … Mit csináltak bent az orvosi szobában? Tudja a doktorúr és a nővér …  - Kényes témát hozott fel, bár számíthattam volna rá.
- Hát… - megvakarom a fejemet és gondolkozom. – Írjam körül vagy mondjam ki kerek-perec? – halkan kérdezem, de magamtól, a végén csak meghallotta.
- Úgy, hogy megértsem. – elmosolyodik szégyenlősen.
- Hát ők…  A doktorúr és a nővér szeretkeztek. – Ez nem jó megfogalmazás. - Szeretkezni? Az mit jelent? –  Ilyet még senkinek sem magyaráztam el.
- Igen, amit ők bent csináltak…  Lefekszik vele, kalandot keres. Olyan dolgot csinál amiből az ember születik. – Látom a szemében az értetlenséget.
- Amiből én is lettem? – látom kezd össze állni a kép benne. – És ez akkor hogy van? – Arcomba temetem a kezemet, mert ilyen zavarban még nem voltam. – Bocsánat a buta kérdésem miatt… - Egyem meg.
- Nincsen semmi baj. – nyugtatom meg. – Csak nem tudom úgy elmagyarázni, hogy megértsd, de megpróbálom. – Veszek egy mély levegőt.
- Köszönöm… - Engem figyel.
- Szóval ha két felnőttet testi vágy hajt, mint a doktort és a nővért, akkor egymáséi lesznek. A férfinek van elöl egy harmadik „agya”, a nőnek pedig hozzá illő intim része …
- És össze passzolnak úgy … - pirul el. – É-értem… - látom azért ő sem rest a pirulásban.
- Igen, azok összepasszolnak. – bólintok helyeslően. – Miért érdekelt ennyire ez téged?
- Én csak… Nem tudtam mi ez … - magyarázza zavartan.
- Értem. Van még valami kérdésed ezzel kapcsolatban? – megrázza kis buksiját. – Akkor most én kérdeznék valamit, ha nem baj. Megcsókolt már téged valaha fiú? – Ismét pírt csaltam édes kis pofijára. - Még soha… - mondja halkan. – Miért kérdezi a doktorúr? – kuporodik össze picire.
- Ne gondolj semmi rosszra, csak egy kérdés volt. – nyugtatom meg. – Menj, pihenj le. Holnap találkozunk a kezelésen. – bólint egyet és távozik. – Aludj jól Hanayume.
- Jó éjszakát doktorúr…. – Látom, hogy valami zavarja, de a könyvet magához öleli.
~*~
Estém nagyon nyugodtan telt, kipihentem magam, amennyire tudtam, reggel újult erővel megyek be dolgozni, megkapom a beosztásomat, majd lepakolom a cuccaimat, és végül az első utam Hanayuméhoz vezet.
- Jó reggelt doktorúr. – mosolyog rám, amikor megpillantom a könyvvel a kezében elmosolyodom.
- Neked is Hanayume. Látom ma igazán jó kedved van. Minek köszönhető ez? – kérdezem érdeklődve és kedvesen.
- Elkezdtem olvasni ezt a könyvet. – emeli fel picit az öléből. – Igazán érdekes.
- Örülök, hogy tetszik. – Majd adok még neki. – Hanayume, mit szolnál ha megint csinálnánk egy képfelismeréses játékot? Én mutatok képeket te meg elmondod mit látsz rajtuk. Jó? – Okosan bólogatni kezd. - De … Ülhetek a doktorúr mellé? – Nincs akadálya.
- Persze. – azonnal áthozza mellém a székét és türelmesen vár. – Szóval mit látsz ezen? – Mutatom fel a legelső képet.
- Pacát… - mondja.
- Értem.. – A többi képre is ugyan ezeket mondja, amitől kicsit csalódok, hiszen, azt hittem javulni fog a képzelő ereje.
- Ez is csak egy paca…. – Mélyet sóhajtok.
- Akkor az utolsó. – Sokáig figyeli, majd elmosolyodik.
- Ez egy olyan kutyus, mint amilyet Barnett doktorúr színezett. – Elmosolyodom és örömömben közelebb hajolok hozzá és adok egy puszit selymes bőrére.
- Ügyes vagy Hanayume. – mondom bíztatóan. 
- Ezt miért kaptam? – néz rám nagy szemekkel.
- Mert megérdemelted. – Elmosolyodom. – Mit szólnál, ha csökkentenénk a gyógyszeradagodat? – kérdezem reménykedve.
- Benne vagyok. – Magam elé veszem a kartonját és a gyógyszereket figyelem. – Altatóból öt darabot kapsz, helyette hármat írok be, akkor a nyugtatóból hat darab helyett négyet… - sorolni kezdem, miket csökkentek.
Ha már ilyen jól van ez a lány, egy kísérlet jut az eszembe, leteszem a tollat és Hanayumére nézek, ő pedig érdeklődve figyel.
- Igen? – kérdezi nagy szemekkel.
- Hogy érzed magad? – Értetlen arcot vág.
- Nagyon jól, hála a doktor úrnak. – elmosolyodik.
- Ennek örülök, mert eszembe jutott egy újabb dolog. – Fészkelődni kezd a széken.
- Mi? – kérdezi sürgetve.
- Mit szólnál hozzá, ha kimennénk a városba? – Hirtelen nagy szemeket mereszt. – Természetesen nem megyünk messzire, csak a főkaputól a fagyizóig. – ajánlom fel.
- Menjünk. – mondja, felállok.
- Ne aggódj nem lesz semmi baj, ott leszek melletted. – Nyugtatom meg, olyan mint egy elveszett kis bambi.
- Tudom, akkor biztonságban is érzem magam, ha a doktor úr mellettem van. – Egyem meg ezt a lányt.
Feláll, a könyvet magához szorítja és követni kezd. A parkos bejárat felé megyünk szépen lassan, közben megnézem mennyi apró van nálam, megszámolom, és egy két, két gombóc kijön belőle. A parkban sétálunk, Felemelem a kezemet, hogy Hanayume karoljon belém, amit meg is tesz, a könyvet nem engedi el.
- Izgatott vagyok. – mondom kedvesen.
- Mitől? – kérdezi meglepetten.
- Hogy teszünk egy hatalmas lépést a gyógyulásod felé. – Bólogatni kezd.
- Amióta a doktor úr kezel, sokkal jobban vagyok. – mondja mosolyogva.
Amíg beszélgetünk elérjük a főkaput, aláírom, hogy kivittem Hanayumét aterpáia érdekében egy maximum húsz perces pihenésre. Amikor aláírom odalépek hozzá, ekkor megnyomják a kapu gombját, ami kinyílik előttünk.
- Gyere. – megfogom a kezét és elindulok, szépen lassan.
Lassan jön mellettem, amikor én átlépem a kapu bejáratot, ő csak figyeli a vas vonalat.
- Arra gondolj, hogy nagyon sokat javultál és ez már félig a szabadságod. – mondom kedvesen és kinyújtom a kezemet felé, amit figyel.
Lenéz a lábára, felemeli, átteszi a vas vonalon, ami a földbe fut, majd visszateszi, végül behunyja a szemét, összeszorítja az ajkát, a könyvet szorosabban öleli, majd tesz egy lépést, majd még egyet, végül magamhoz ölelem, amikor elém sétál.
- Ügyes vagy, büszke vagyok rád. – adok egy puszit a fejére. – Gyere menjünk fagyizni. – megfogom a kezét és elindulunk.
Megállunk a zebránál és elmagyarázom neki, hogy meg kell várnunk, míg elfogynak az autók, majd utána átmegyünk, és egy pár lépésre ott a cukrászda. Kinyitom az ajtót, ami csilingel, előre engedem Hanayumét. Kicsit megszeppenten néz az eladólányra.
- Jó napot, mit adhatok? – kérdezi kedves mosollyal.
- Jó napot, fagyit szeretnénk kérni. – mondom és odamegyünk.
- Milyet? – kérdezi.
- Hanayume, milyet szeretnél? – kérdezem, ő a választékot figyeli.
- Epreset. – mondja.
- Két epreset, és nekem pedig barackosat és kekszes csokisat kérek. – mondom, amikor megkapom, Hana kezébe adom, majd figyeli.
Kifizetem a fagyikat, majd kimegyünk a boltból és megnyalom a fagyit.
- Ez isteni finom. – Nyalogatni kezdem, majd megnyalja a fagyit.
- Tényleg finom. – jegyzi meg és folytatja a pusztítását.
Megfogom a kezét a zebránál, majd átvezetem az úton és a főbejárathoz sétálunk, néha őt figyelem, aki mosolyogva eszi. A főkapu kinyílik, és belépünk rajta, amikor tisztes távolságban vagyunk, visszafordul.
- Legközelebb is kijössz velem? – kérdezem reménykedve.
- Talán. – Ez a válasz is megteszi, ez is nagy lépés volt tőle, hogy kijött fagyizni.
 


Hentai Chibi2013. 07. 11. 15:55:30#26450
Karakter: Hanayume Miumi
Megjegyzés: Zack-nek ~ Barackomnak


- Jól vagyok, ne aggódj. – hangja nyugodtan cseng, de tekintetem nem tudom levenni sérüléséről.
- De, hiszen vérzik. – nézem nagy szemekkel. Nem is kicsit… Nagyon csúnyán megsérülhetett.
- Hamar el fog állni, ne aggódj. – de valahogy engem ezzel most nem tud megnyugtatni.  – Gyere menjünk. – nehezen ugyan, de rászánom magam, hogy bemenjek vele. Azonnal el kell látni…
De nem az orvosihoz indulunk, hanem az én szobámig. Miért? Neki orvos kell…  Felé fordulok és aggódva nézek rá. Hol rá pillantok, hol pedig a vérző kezét nézem. Ő csak sóhajt, már tudja mi jön.
- Barnett Doktor úr, nagyon vérzik a keze. – motyogom halkan. El kell látni!
- Nincsen semmi baj Hanayume. – de igenis van. Hiába mondja, hogy nincs. Én látom és tudom. Nem leszek ettől nyugodtabb!
- Jöjjön bekötöm, merre van a nővérszoba? – kérdezek rá azonnal. Ha ő nem, akkor majd én. Tudom hogyan kell, bár még soha sem csináltam ilyet.
- A folyosó végén balra. – gondolkodás nélkül fogom kézen és vezetem az elsősegély szoba felé. Csak arra tudok gondolni, hogy minél hamarabb el legyen látva. Aggódok miatta, nem akarom, hogy baja legyen.
Az ajtóhoz érve lenyomom a kilincset és belépünk. Hirtelen azt sem tudom mit mondjak vagy tegyek. A másik orvos és a nővérke valami nagyon furcsa dolgot csinálnak bent.
Felénk fordulnak és én már csak két puha kezet érzek a szemem előtt. Befogta a szemem Barnett doktorúr. Érzem közelebb is húz magához. Nem bánom, sőt most egész jól esik közelsége.
- Szégyellje magát dolgot úr. – hallom, hogy megszídja a másikat. Akkor ők most itt rosszat tettek? Én nem értem…  Lassú léptekkel kiindulunk, majd hallom az ajtó csukódását és még tovább megyünk.
A doktorúr elveszi a kezét szemeim elöl. Kíváncsian pillogok rá. Most mi lesz? Hol fogom ellátni? Miért jöttünk vissza a szobámhoz?
- Nemsokára benézek hozzád. – simogatja meg lágyan az arcom. Nagyon kellemes…  Majd ott hagy.
Én csak bemegyek a szobámba és lelök az ágyra. Mikor fog vissza jönni? Most ellátja magát? Nem kezdek bele semmibe csak várom hogy jöjjön. De a percek lassan telnek, nagyon lassan…


Lassan nyílik az ajtó és mikor arra pillantok látom a doktorúr tért vissza. Lágyan és kedvesen mosolygok rá. Örülök hogy itt van. És vannak nála valamik. Én fogom ellátni? Figyelem őt.
- Segítesz nekem? – kérdez rá. Hát persze, hogy segítek, ez nem is kérdéses.
- Persze. –  bólintok és ő hozzám sétál, lel az ágyamra. Átveszem tőle amit hozott. Először leszedem kezéről a köpenyét, amit ideiglenesen a sebre kötözött. Felszisszen, hisz fáj neki és az én részemről is ez a reakció, de csak azért, mert ronda látvány.
- Ez eléggé csúnya. – mondom ki amit gondolok és óvatosan elkezdem letörölgetni a vért és az esetleges piszkot.
- Köszönöm.
- Mit? –  kérdezem. Nem értem mit köszön. Kézbe veszem a fertőtlenítőt. Ez most fájni fog…  Látom ökölbe szorul ökle, de hősiesen tűri a fájdalmat.
- Hogy megmentettél. – erre elmosolyodok. Nekem kellene megköszönnöm, hogy segített rajtam és ő mentett meg engem. Bekötözöm a sebet és már kész is. Barnett doktorúr igazán kedves ember és úgy érzem kedvelem őt.
– Ezt hol tanultad? – kérdez rá kedvesen, de talán meg is döbbent. Tanulni… Én nem tanultam ezt sehol sem.
- A nővéreknél láttam, hogy csinálják. – mondom az igazat. Figyeltem mikor elláttak valakit és megjegyeztem mit, hogyan kell. Nem nehéz dolog.
- Ügyes vagy. – dicsér meg miközben összepakol. Jól esik kedvessége. Picit talán még bele is pirulok . - Jól érezted magad a szabadban?
- Ööö… igen. – mondom némi gondolkodás és habozás után. Azt hiszem, hogy igen. Bár ... A végén ez a támadás annyira nem volt jó, de azért kellemes volt kint. Főleg a doktorúrral. Nagyon jó társaság. Talán majd még kimehetnénk máskor is együtt és rajzolhatnánk.
- Van itt számodra valamim. – valamit elővesz. Mi ez és mire lehet jó? – Tessék, egy csipogó, ha bármi történne veled, netán a nővérek be szeretnének neked adni valamit, megnyomod és itt leszek azonnal. – meglep amit mond, de elfogadom. Itt lesz azonnal és nem hagyja beadjanak nekem mindenféle rossz gyógyszert? Tényleg ezt tenné? Most nagyon boldognak érzem magam.
- Köszönöm. – forgatom a kezemben és közben tanulmányozom. Ez a kis szerkezet majd jelez neki, ha baj van… Kedves tőle.
- Meg szeretném csökkenteni a gyógyszer adagjaidat, hogy leszoktassalak róluk és új életet kezdhess. – erre felkapom a fejem. Nem kell annyi gyógyszert szednem majd? Tényleg? És hogyan fogja ezt megtenni? Mit kell tennem hozzá? És miért ennyire kedves velem? Nem értem. Sok a kérdés és szeretnék rájuk válaszokat kapni.
- A csökkentett gyógyszerkezelésnek örülnék. – mosolyodok el. Annyira aranyos… Nem is tudom mit mondhatnék. Boldoggá tesz ezzel és máris nem börtönnek érzem ezt a helyet.
- Akkor azonnal át is húzom a kórlapodon, hogy mennyit adjanak. Na lássuk. – kezdi el olvasni, én pedig csak figyelem mit is fog csinálni.  – Az altatóból az öt szem helyett, kettőt kapsz, a nyugtatónál a hat pirula helyett négyet, vitaminok maradnak. –  magyarázza nekem és bár az altató, meg a nyugtató nincs ínyemre azért örülök neki, hogy kevesebb lesz belőle. Máris kevesebb gyógyszert kell majd szednem. Ez egész jól hangzik.
- Ez mind jól hangzik. – felkelek ágyamról és az ablakhoz sétálok. Megint sok dolgon gondolkodok. Most nem is volt látomásom pedig megérintett és én is őt. Továbbá ott van még a nővérkét dolog a gyengélkedőn. Azt sem értem és szeretném megkérdezni Barnett doktorúrtól mi is volt az, de nem merem. Lehet inkább hagynom kellene. Viszont kíváncsi vagyok.
- Van kedved elkísérni az irodámig? – kérdésére felé fordulok és rögtön bólogatni kezdek. Még szép, hogy van kedvem. – Gyere. –  szorosan kezemben fogva a csipogót lépkedek oda hozzá. Mehetünk is.
Lassan sétálunk, hiszen nem sietünk sehova. Mikor ápolót látok csak kicsit összébb húzom magam. De itt a doktorúr és nekem nem eshet bajom. Belépünk az irodába, ahol érdeklődve nézek körbe. Van polc, tele könyvekkel és én rögtön oda sietek. Csodálatos és érdekes…
- Ha érdekel valamelyik, vidd el nyugodtan, nekem már nem kellenek, hiszen végeztem az egyetemen. – komolyan? Elvihetem amelyik tetszik, hogy elolvassam? Hűűűhaaa…. Ezek mind nagyon érdekesek.
- Mindig is érdekeltek az ilyen szakkönyvek. – vallom be és leveszek egyet a polcról. Érdekesnek hangzik. Az emberi test. Szerintem ezt fogom most elolvasni. Nem olyan nagyon vastag könyv.
- Valóban? – mosolyog kedvesen rám.
- Igen. – bólintok és kicsit bele is pirulok. Megint eszembe jut a kérdés. De … Hjaj… Mély levegőt veszek, majd szóra nyitom a számat. – Barnett doktorúr … Mit csináltak bent az orvosi szobában? Tudja a doktorúr és a nővér …  - és végül csak kimondtam…
- Hát… - vakarja meg fejét és elgondolkodik. – Írjam körül vagy mondjam ki kerek-perec? – halkan kérdezi, nem is biztos, hogy tőlem. De válaszolok neki.
- Úgy, hogy megértsem. – mosolygok szégyenlősen.
- Hát ők…  A doktorúr és a nővér szeretkeztek. – mondja ki, de látom rajta igyekezett megfogalmazni egyszerűen.
- Szeretkezni? Az mit jelent? – kérdezem, hiszen még mindig nem igazán értem. Az amit csináltak … Azt így neveznék? Különös …
- Igen, amit ők bent csináltak…  Lefekszik vele, kalandot keres. Olyan dolgot csinál amiből az ember születik. – oh… így lehet értem, de nem … annyira mégsem.
- Amiből én is lettem? – gondolkodok el. – És ez akkor hogy van? – arcát a kezébe temeti mire rögtön hebegni kezdek. – Bocsánat a buta kérdésem miatt…
- Nincsen semmi baj. – nyugtat meg. – Csak nem tudom úgy elmagyarázni, hogy megértsd, de megpróbálom.
- Köszönöm…
- Szóval ha két felnőttet testi vágy hajt, mint a doktort és a nővért, akkor egymáséi lesznek. A férfinek van elöl egy harmadik „agya”, a nőnek pedig hozzá illő intim része …
- És össze passzolnak úgy … - pirulok el. – É-értem… - vörösödök még jobban.
- Igen, azok összepasszolnak. – bólint helyeslően. – Miért érdekelt ennyire ez téged?
- Én csak… Nem tudtam mi ez … - magyarázom.
- Értem. Van még valami kérdésed ezzel kapcsolatban? – erre csak megrázom a fejem, hogy nincs. Már értem a dolgot. – Akkor most én kérdeznék valamit, ha nem baj. Megcsókolt már téged valaha fiú? – kérdése meglep és ismét pírt csal arcomra.
- Még soha… - mondom ki halkan. – Miért kérdezi a doktorúr? – kuporodok össze picire.
- Ne gondolj semmi rosszra, csak egy kérdés volt. – nyugtat. – Menj, pihenj le. Holnap találkozunk a kezelésen. – erre bólintok és megyek is. – Aludj jól Hanayume.
- Jó éjszakát doktorúr….


Másnap reggel a tegnap kapott könyvvel a kezemben megyek be a kezelésre. Sokkal jobban érzem magam, bár picit még fáradt vagyok. Nem aludtam túl sokat az este, de legalább már el mertem aludni és nem voltak rémképek.
- Jó reggelt doktorúr. – mosolygok rá édesen és leülök a székre.
- Neked is Hanayume. Látom ma igazán jó kedved van. Minek köszönhető ez? – kérdezi kedvesen.
- Elkezdtem olvasni ezt a könyvet. – emelem picit fel ölemből. – Igazán érdekes.
- Örülök, hogy tetszik. – mosolyodik el. – Hanayume, mit szolnál ha megint csinálnánk egy képfelismeréses játékot? Én mutatok képeket te meg elmondod mit látsz rajtuk. Jó? – erre bólogatok. Végül is… Nekem mindegy.
- De … Ülhetek a doktorúr mellé?
- Persze. – erre rögtön átteszem a székem Barnett doktorúr mellé és úgy figyelem milyen képet fog mutatni. – Szóval mit látsz ezen? – sokáig nézem a képet és gondolkodok, de nem látok semmit rajta.
- Pacát… - mondom végül ki.
- Értem.. – és jön a következő kép, majd még jó pár követi. De én minden csak pacát látok. Nem értem.. Mit kellene ott látnom mást? Teljesen előre dőlök, hogy még jobban lássam a képeket. Csak a lapokat nézem és koncentrálok.
- Ez is csak egy paca….
- Akkor az utolsó. – ezt megint sokáig nézem, majd hirtelen elmosolyodok.
- Ez egy olyan kutyus, mint amilyet Barnett doktorúr színezett. – emelem fel mosolyogva a buksim, de teljesen zavarba is jövök. A doktorúr arca nagyon közel van így most az enyémhez …  Érzem szívem is hevesebben dobban. 


Barack2013. 05. 20. 17:07:41#25854
Karakter: Zack Barnett
Megjegyzés: ~Chibinek~


- De szerencsére nem így lett. Én nagyon szurkoltam, hogy ne essen bajod. – Kedves tőle, hogy aggódik értem.
- És … - keresem a szavakat. - Régóta látsz ilyen dolgokat? – Felül és a rajzát figyeli.
- Háááát.... – kuporodik mellém. - Óvodás korom óta ... De ez nem jó. Nem szabad erről beszélnem... – térdeit felhúzza maga elé és úgy motyog.
- De hiszen te megpróbáltál megmenteni és sikerült is. – mondom kedvesen.
- Mert Barnett doktorúr más mint a többi doktorom volt...  – Igyekszem.
- Ennek örülök. Te is más vagy mint a többi betegem. – Szerencsére felém fordul és örülök, hogy most jól van.
- A doktorúr nem fog kinevetni? – Nem tennék.
- Sohasem nevettem ki egyik betegemet sem. – Megcirógatom az arcát, ami látom furcsa neki. - Anyukád is tudott ilyet? – Szeretném tudni, hogy a családban voltak e, ilyenek.
- Nem hiszem, nem tudom... – rázza meg fejecskéjét. - Nem is ismertem. Apukám szerint rossz nő volt. Apukám ötödik osztály után elhozott ide, bezáratott mert azt mondta itt meggyógyítanak. De senki sem gyógyít, csak bántanak ... Oviban is bántottak ... Az iskolában is ... És itt is ha elmondom. – magyarázza, szó szerint örömmel tölt el, hogy mesél nekem.
- Hidd el én megvédenélek, ha bárki bántana téged. – mondom komolyan, mégis átérzem a helyzetét. - De... Apukád nem szeretett téged? – Ezek szerint lemondott a lányáról?
- Apukám szeret, csak zavarta őt ez ... De azt ígérte, ha meggyógyulok vissza jön értem és haza megyünk. Szerinted még visszajön?  - Fejét a vállamnak dönti, én meg ráteszem a fejemet az övére, hogy érezze, bennem megbízhat..
- Ha, nem jönne vissza, hozzád én itt leszek neked. Van testvéred? – Hátha ő is örökölte ezt.
- Nincs. – feleli halkan - Nekem apukámon kívül senkim sincs. – Szegénykém.
- Akkor nagymamád és nagypapád sincs? – Erre csak egy fejrázást kapok. - Az állatokat szereted Hanayume? Tudod én nagyon szeretem, szívesen el is mennék az állatkertbe. – Hátha tudom ösztönözni.
- Nem tudom.... – látom, azért elgondolkodik az ajánlatomon. - Még soha sem voltam állatkertben... – Eljön annak is az ideje.
- Értem. Van még valami amit el szeretnél mondani nekem? – kérdezem tőle kedvesen és elmosolyodom.
- Visszamegyünk? – kérdezi ártatlan cica szemekkel.
- Miért szeretnél vissza  menni? – Felülök és elkezdem a papírokat összepakolni.
- Félek... – Közelebb hajolok.
- Mitől félsz? – kérdezem halkan.
- Kint ... Sok dolog van ... Nem akarok rossz dolgokat látni ... – Akkor ideje mennünk.
- Rendben, gyere. – Felkel a pokrócról, összepakolom a sok papírt, amint felállok, megfogom a kezét és utána indulnánk el, de nem mozdul.
Hirtelen elrántja a kezét, amit nem tudok hová tenni, hirtelen a kezére pillant, ezek szerint, megint látomása van.
- Barnett doktorúr ... – Értetlenül nézek Hanayumére. - Doktor úr vigyázzon. – Sikít egyet, azonnal, megfordulok, az egyik beteg kezében üveg van, amivel nekem ront.
 Azonnal ellököm magam mellől Hanayumét, ne, hogy baja essen, így van elég baja, a mostani látomásával. Sajnos a beteg az üveget belemélyesztette a kezembe, ami erősen vérzik, a köpenyemet használom, vérfelitatónak. Hamarosan leszedálják a beteget, annyit érzékelek, hogy Hanayume felé is elindulnak, nem kell neki gyógyszer.
- Én nem ... Nem kell.... Ne... – Nyüszögi, de az ápoló csak megy felé.
- Neki nem kell. – Szólalok meg, látom ledöbben az ápoló a tűvel. - Hagyják csak, majd én. – Közelebb sétálok hozzá. - Jól vagy Hanayume? – Bizonytalanul bólint egyet, látni rajta, hogy nincs jól.
- Megsérültél? – kérdezem azonnal.
- Nem... Csak a doktor úr... – Felül és halkan kezd el hozzám beszélni. - Jól van? – kérdezi aggódva.
- Jól vagyok, ne aggódj. – mondom nyugodtan.
- De, hiszen vérzik. – mondja nagy szemekkel.
- Hamar el fog állni, ne aggódj. – Próbálom megnyugtatni. – Gyere menjünk. – Nagy nehezen bemegyünk az épületbe.
Egészen a szobájáig kísérem, amikor megfordul és hatalmas aggódó szemekkel néz rám, amire mélyet sóhajtok.
- Barnett Doktor úr, nagyon vérzik a keze. – mondja halkan.
- Nincsen semmi baj Hanayume. – Látom nem ér semmit a nyugtatásom.
- Jöjjön bekötöm, merre van a nővérszoba? – kérdezi sietve.
- A folyosó végén balra. – Kézen fog és elindulunk abba az irányba, amerre az előbb navigáltam.
Amikor odaérünk, lenyomja a kilincset és belépünk, meglepődve állunk az ajtóban, ugyanis a Főorvos éppen az egyik ápolót hőmérőzi, eléggé intenzíven. Amint megpillantnak minket, azonnal Hanayume szeme elé teszem a kezemet és a vállánál magamhoz húzom.
- Szégyellje magát dolgot úr. – Förmedek a pasira, aki visszacsomagolja magát.
Bezárom az ajtót és kis drága páciensemet visszaviszem a szobájához. a kezemet leveszem a szeméről, aki érdeklődve pillog rám.
- Nemsokára benézek hozzád. – Megsimítom arcát, és elindulok a másik irányba, hogy valakit megkérjek lássa el a sebemet.
Legnagyobb sajnálatomra senkit sem találok az épületben, végül magamhoz véve fertőtlenítőt és kötszert visszasétálok Hanayuméhoz, hogy segítsen.
Kinyitom az ajtaját, egyből egy kedves mosollyal üdvözöl és érdeklődve figyeli, hogy miket hoztam.
- Segítesz nekem? – kérdezem kedvesen.
- Persze. – leülök mellé az ágyára, magához veszi a kis zacskót, amit hoztam.
Leveszi a kezemről a köpenyemet, én is felszisszenek, meg ő is, mert eléggé ronda látvány.
- Ez eléggé csúnya. – mondja és elkezdi letörölni óvatosan.
- Köszönöm. – Tényleg hálás vagyok neki, hogy megmentett.
- Mit? – kérdezi és most jön a csípős része, mert lefertőtleníti, amire az öklömet ios összeszorítom.
- Hogy megmentettél. – Elmosolyodik, én meg arra leszek figyelmes, hogy nagyon ügyesen bekötözte a kezemet. – Ezt hol tanultad? – kérdezem kedvesen.
- A nővéreknél láttam, hogy csinálják. – Áhhá.
- Ügyes vagy. – Elteszek mindent és őt figyelem.
- Jól érezted magad a szabadban? – érdeklődöm.
- Ööö… igen. – Ezt nem mondta meggyőzően.
- Van itt számodra valamim. – Előveszem az én tartalék csipogómat. – tessék, egy csipogó, ha bármi történne veled, netán a nővérek be szeretnének neked adni valamit, megnyomod és itt leszek azonnal. – Meglepődik ezen, mégis elfogadja.
- Köszönöm. – Forgatja és figyeli a kis kütyüt.
- Meg szeretném csökkenteni a gyógyszer adagaidat, hogy leszoktassalak róluk és új életet kezdhess. – ajánlom fel.
- A csökkentett gyógyszerkezelésnek örülnék. – elmosolyodik.
- Akkor azonnal át is húzom a kórlapodon, hogy mennyit adjanak. Na lássuk. – Olvasni kezdem a gyógyszereit. – Az altatóból az öt szem helyett, kettőt kapsz, a nyugtatónál a hat pirula helyett négyet, vitaminok maradnak. – magyarázom neki, és szépen lecsökkentettük az adagokat.
- Ez mind jól hangzik. – Feláll és az ablakhoz sétál.
- Van kedved elkísérni az irodámig? – kérdezem, azonnal felém fordul és hevesen bólogat. – Gyere. – A kezében ott van a csipogóm, amit nem hinném, hogy letesz.
Szépen lassan sétálunk a folyosón, amikor egy egy ápolóval találkozunk, csak csodálkoznak. Az irodámba bevezetem, ahol sok könyv is megtalálható, amin ámuldozni kezd.
- Ha érdekel valamelyik, vidd el nyugodtan, nekem már nem kellenek, hiszen végeztem az egyetemen. – mesélem neki.
- Mindig is érdekeltek az ilyen szakkönyvek. – Levesz egyet és beleolvas.


Hentai Chibi2013. 05. 13. 20:17:23#25791
Karakter: Hanayume Miumi
Megjegyzés: Zack-nek ~ Barack-nak


 Fogalmam sincs mennyi idő telik el, de nem érzem magam jól. A nyugtató hatása lassan kezd elmúlni, helyette émelygek és ami talán a legrosszabb, hogy nagyon fáradtnak érzem magam.
Kicsit még szédülök is. Az egyik nővér nyitja az ajtót és felszed a földről. Lekerül a kényszerzubbony és a szobám helyett máshova indít meg. Még nincs bent senki. Talán a doki jön. Olyan jó volna ha a doktorúr jönne, hogy minden rendben van ...
  
- Szia Hanayume. – kedves hangjára megfordulok elmosolyodva. De jó... Istenem de jó. Hát nem esett baja.
- Jó napot, örülök, hogy jól van Doktor úr.
- Kérdéseim lennének feléd Hanayume. – erre még inkább felé fordulok. Kérdések? Miféle kérdések?
- Igen?
- Honnan tudtad, hogy tűz lesz, és ott leszek? – erre csak nyelek egyet. Valahogy volt egy ilyen érzésem, hogy ezt akarja tudni. De ... Mit mondhatnék erre? Ő is csak kinevetne és begyógyszerezne, mint a többiek.
- Biztosan kinevetne, ha tudná, hogy honnan. – motyogom egyre halkabban. Ez annyira rossz... Félek erről beszélni, még neki is, pedig ő sokkal kedvesebb velem mint a többiek voltak.
- Tisztelem a betegeimet és nem szeretek senkit sem kinevetni, nem vagyok az a fajta ember. – hangja komolyan cseng, engem mégsem győz meg. Akkor sem fogok erről neki beszélni. – Mindig is meghallgattam, mindenkit, nem ítélkezem senki felett. – még mindig hallgatok és ez a rövid idő elég is ahhoz, hogy belássa esélye sincs.
- Rendben, nincs több kérdésem. – morcosan áll fel és megy ki. Engem a nővérek visszakísérnek a szobámba. 

 

Az éjszaka megint rémisztő számomra. Olykor egy-egy beteg kikóvályog a szobából, de az ápolók vissza kísérik őket. Aztán megint csend telepszik a szobára. Igyekszek nem elaludni és semmire sem gondolni.
Annyira nagyon félek ... Lassan kint is elcsendesül minden, néha hallani csak lépteket. Alszanak a betegek, a doktorúr is biztos alszik már és az ápolok közül is páran.
Nagyokat pislogok, egyre fáradtabbnak érzem magamat. Végül lehunyom szemem és mégis elalszok.
                                                       ***********

Álmomban egy furcsa helyen járok, viszont minden szép. Virágok illata tölti be a teret és a nap süt. Ott van a doktorúr is. Megint mosolyogva felém nyújtja a kezét és én visszamosolygok rá.
Megérintem kezét és ő magához ölel, olyan szorosan, olyan szeretettel, mint még soha senki sem. Ajka közel van az én ajkamhoz. Mosolyog, mint mindig. Érzem szívem heves kalapálását.
Mi lehet ez az érzés? Két kézzel karolja derekamat, majd megcsókolja ajkamat. És én nem ellenkezek. A kezemet fogva vezet üljek le mellé a fűbe. Együtt rajzolgatunk, de aztán mindent vér borít és ő sem lélegzik többé már.
Ruhám és kezem véres ... Az ő vérétől....


                                                        ***********

 

Levegő után kapkodva riadok fel és sírva kuporgok. Pedig már azt hittem nem lesz rémálmom, de tévedtem. Miért kell látnom újra és újra az ő halálát? Miért álmodok én ilyeneket?
Sírásom lassan alább hagy és próbálok mélyeket lélegezni. Csak nézek magam elé. Azt álmodtam megcsókolt ... Miért?
És ha csak erre gondolok a szívem hevesebben dobban. Nem értem és ez megrémít kissé.
A reggeli után ismét a szobámban vagyok és minden olyan nyugis. Nem történik semmi. Csak csendben rajzolgatom a yin-yang motívumomat. Aztán nyílik az ajtó és a doktorúr áll ott. Megint eljött hozzám. Furcsa, de boldognak érzem magam.
- Hanayume, szeretnék ma valamit kipróbálni. – erre érdeklődve emelem vissza fejemet, hogy rá nézzek és leteszem a rajzot. Mégis mit szeretne velem kipróbálni? Mire készülhet?
Gyermeki kíváncsiság járja át testem. Annyira izgatott vagyok, hogy mi lehet a meglepetés. A mappája az asztalra kerül és egy szép kék kendővel jön felém. Mit akar? Mögém áll. Kicsit megrémülök attól, amit tenni készül és kissé remegni kezdek. Beköti szemem, ami csak ront a helyzeten és elég közel vagyok egy totális kiakadáshoz, ami után a nyugtató szokott következni.  Azt meg nagyon nem akarom.
- Nyugi, nem lesz semmi baj, most megfogom a kezedet. - ez sem tetszik. Engem csak ne érintsen meg... Nem akarom a rémképeket. De megteszi, megfogja a kezemet és nem történik semmi és ez bátorít kissé.
Finoman vezet engem valamerre. Olyan furcsa... Jól esik, hogy fogja a kezem, pont mint az álmomban.
Rá bízom magam és követem bátortalanul. Lassan haladunk, hiszen én nem látok semmit és nem is tudom merre visz. Hirtelen lágyságot érzek. Melegség és mintha kis szellő is lenne. Hol vagyunk? Elenged és egyedül állok valahol és nem tudom mire készülhet.
Aztán megérzem közelségét, nagyon közel áll hozzám.
- Most leveszem a kendőt. – hangja kedvesen cseng mint mindig. Bólintok. Jó hamar szedje le... Mikor lekerül a kendő a nap erős sugarai vakítanak. Szemem elé kapom kezeimet.
Olyan erősen süt... Bent nem volt ilyen erős fény...
Mikor rá pislogok látom egy pokrócon fekszik. Mintha előbb elmosolyodott volna. Valamit csinál a papíron... Szinez? A doktorúr színez? Egy pici kutyust... Olyan édi... Csak állok és nézem őt, ő pedig olykor felnéz rám, de nem szól csak rajzol tovább. Én is szeretnék ...
Bátortalanul lépkedek közelebb és hasalok le a pokrócra vele szemben és kezdek el rajzolgatni az egyik kiszínező hátuljára.
- Láttam azt a képet, amikor a tűz elnyel. – mondom ki lassan a szavakat rá sem nézve. Csak a rajzra koncentrálok. Barnett doktor urat ábrázolja, ahogy a tűz elnyeli... De láttam én mást is ... - De szerencsére nem így lett. Én nagyon szurkoltam, hogy ne essen bajod. - de ő nem szól semmit, talán csak nem tudja mit mondjon.
- És … - kezd bele. - Régóta látsz ilyen dolgokat? - kérdésére csak felülök és pislogok rá, majd ismét a rajzomat nézem. Most erre mit mondjak?
- Háááát.... - kuporodok át mellé. - Óvodás korom óta ... De ez nem jó. Nem szabad erről beszélnem... - motyogom térdeim felhúzva és ölelve.
- De hiszen te megpróbáltál megmenteni és sikerült is.
- Mert Barnett doktorúr más mint a többi doktorom volt...
- Ennek örülök. Te is más vagy mint a többi betegem. - erre felé fordítom buksim, ami eddig kezemen pihent a térdemen.
- A doktorúr nem fog kinevetni?
- Sohasem nevettem ki egyik betegemet sem. - cirógatja meg arcom. Érintése megrémít, de ugyan akkor jó érzés is. - Anyukád is tudott ilyet?
- Nem hiszem, nem tudom... - rázom meg a fejecskémet. - Nem is ismertem. Apukám szerint rossz nő volt. Apukám ötödik osztály után elhozott ide, bezáratott mert azt mondta itt meggyógyítanak. De senki sem gyógyít, csak bántanak ... Óviban is bántottak ... Az iskolában is ... És itt is ha elmondom. - magyarázom és ő figyelmesen hallgat engem. Most jól esik ezeket elmondani neki. És tényleg nem bánt engem. Barnett doktor az első és egyetlen aki engem itt normálisan kezel és nem bánt.
- Hidd el én megvédenélek, ha bárki bántana téged. - mintha komolyan is gondolná. Kedves ember... - De... Apukád nem szeretett téged? - most szomorú? Miért? Nem értem.
- Apukám szeret, csak zavarta őt ez ... De azt ígérte, ha meggyógyulok vissza jön értem és haza megyünk. Szerinted még visszajön?  - szomorúan kérdezem, mint egy elveszett gyermek. Fejem a vállának döntöm, jól esik közelsége.
- Ha nem jönne vissza hozzád én itt leszek neked. - érzem feje az én fejemhez ér. - Van testvéred?
- Nincs. - felelem halkan. - Nekem apukámon kívül senkim sincs.
- Akkor nagymamád és nagypapád sincs? - erre csak megrázom a fejem. Nem ismerem őket, szerintem nincsenek. - Az állatokat szereted Hanayume? Tudod én nagyon szeretem, szívesen el is mennék az állatkertbe.
- Nem tudom.... - gondolkodok el. - Még soha sem voltam állatkertben...
- Értem. Van még valami amit el szeretnél mondani nekem? - rám mosolyog, pont mint az álmomban. Hm... Más nincs amit elmondhatnék neki.
- Visszamegyünk? - kérdezem ártatlanul. Nekem ennyi elég volt itt kint. Felegyenesedek, hogy ne bújjak úgy hozzá, ahogy előbb.
- Miért szeretnél vissza menni? - ő is felül és összeszedi a papírokat. A rajzokat nézem, igazán jól éreztem magam itt kint vele, de ideje lenne vissza menni.
- Félek...
- Mitől félsz? - halkan, suttogva kérdezi ami csak jobban megnyugtat és úgy érzem megnyílhatok neki.
- Kint ... Sok dolog van ... Nem akarok rossz dolgokat látni ...
- Rendben, gyere. - felkelek a pokrócról és figyelem ahogy össze pakol. Mikor kész csak várom, hogy elinduljon előttem, de ehelyett előbb megfogja a kezem és utána indul el. Nem mozdulok.
Testem félelem járja át, a képek ismét peregnek, mint valami rémes és ijesztő film. Elrántom a kezem, de a képek nem maradnak abba. Mint az álmom, de most sokkal erősebb és a kezemre pillantva  vért látok...
- Barnett doktorúr ... - teljes testemben remegek. Rossz érzésem van. Felpillantok kezemről. Jön... Tekintete sötét, mint a képeken és valami a kezében van. - Doktor úr vigyázzon. - sikítom ijedten és mögé mutatok. A kezelt rá ront, valami fényes van kezében.

 

Fel sem fogom mi történik. Még akkor sem vagyok teljesen jól mikor már a földön fekszek és kezem véres, ahogy ruhám is kicsit.
Hanyatt vagyok és kezeimet nézem. Rendezetlenül veszem a levegőt és azt sem tudom most sírjak e vagy mit tegyek. A doktor úrra nézek.
Jól van, de felsője szakadt és a keze vérzik. A nővérek már benyugtatózták a támadót, nem ártalmas.
Az egyik nő felém is megindul a tűvel. Nee... Kérem neee...
- Én nem ... Nem kell.... Ne... - nyüsszögöm remegve. De a nő csak jön.
- Neki nem kell. - szól a doki. Látom a nővér arcán a döbbenetet. - Hagyják csak, majd én. - közelebb sétál hozzám. - Jól vagy Hanayume? - bizonytalanul bólintok, hogy igen... Bár nem is tudom... Nem biztos, hogy teljesen jól vagyok.
- Megsérültél?
- Nem... Csak a doktor úr... - motyogom felülve. Azt hiszem dereng valami. Arrébb lökött mikor megsérült, hogy nekem ne essen bajom. És én azóta csak így feküdtem. Teljesen bepánikoltam és nem is emlékszek rendesen.
- Jól van? - kérdezem a doktoromat. Nagyon megijedtem, hogy baja fog esni.


Barack2013. 03. 19. 16:27:58#25402
Karakter: Zack Barnett
Megjegyzés: ~Chibimnek~


- Akkor mi a baj? – Rám emeli gyönyörű tekintetét, most jelen pillanatban nem tudok semmit sem leolvasni az arcáról. Táblát figyeli egy kis idő múlva, majd rajzolni kezd.
- Nem szeretnék kimenni... – mondja nagyon halkan, alig lehet hallani.
- Miért nem? – kérdezem értetlenül, erre leteszi a krétát, lehet rajta látni, hogy gondolkodni kezd.
- Mert nem szeretnék kimenni... Nem akarok kimenni. Jó nekem itt bent ... Viszont a gyógyszercsökkentést azt köszönöm. – A kórlapja alapján inkább pozitív irányba szeretnék haladni vele, nem rosszabb irányba. - Nem szeretem a gyógyszereimet. Mindig rosszul vagyok tőlük és fáradt is ... Nem szeretem, mikor nyugtatót adnak, mert akkor meg utána mindig zavaros minden... – Igyekszem a nyugtatót kizárni az életéből.
 
Még egy darabig bent vagyok nála, megnézem mit rajzolt és a ying-yang párosításra elmosolyodom, a lapján is ez van, hogy csak ezt rajzol. Most az egyik öreg papához megyek, aki azt hiszi, még mindig  a háborúban vagyunk, természetesen nagy érdeklődéssel hallgatom amiket mondd, mert az ő szemszögéből is megtudhatom mi történt.

Kicsit kezd zavarni, hogy folyton ismétli önmagát, már annyira nem is érdekel, inkább Hanayume esete foglalkoztat a legjobban. A rajzai, meg ami a legfontosabb kérdés az, hogy miért van itt? Elbúcsúzom az öregtől és már megyek is hozzá, hogy beszélgessek vele. Leülök a helyemre, hamarosan meg is hozzák, aki egyből az ablakhoz siet, és nem néz rám.
- Jó napot Hanayume. Hogy érzed ma magad? – kérdezem kedvesen.
- Én nem vagyok őrült ... – motyogja maga elé, alig lehet hallani amit mondd. - Velem nincs semmi baj ...
- Miért vagy itt? Kérlek meséld el nekem, miért tartanak itt. – Kérem meg, hiszen az ő szemszögéből is jó lenne tudni mi volt.
- A doktorúr mit lát a papírjaim közt? Gondolom leírta az előző doktorom mit is gondol. Azokra kaptam a gyógyszert ...
- Engem érdekel, te mit gondolsz Hanayume. – Végre rám emeli gyönyörű pilláit.
- Nem szoktam aludni, ezért altatót adnak. Persze azt mondják nem az, de hazudnak. Azt hiszik mert itt vagyok, akkor már ostoba is vagyok. Azt mondta az előző doktorom, hogy szorongok, depressziós vagyok, de ami a legfontosabb, hogy tévképzetes. Dobálózott a szakszavakkal, minden hülyeséggel ... De nem igaz, én nem ilyen vagyok.
- Hanem? – Enyhe mosoly megjelenik ajkán, végül közelebb jön hozzám.
- Én csak ... Látok olyat, amit más nem ...
- Mit látsz? – kérdezem.
- Csupa rosszat, rémálmokat... – Hamarosan szemeiben teljes pánikot fedezek fel, majd sikít egyet.
- Hanayume ... Hanayume mi a baj? – Fel szeretném segíteni a földről, de elhúzódik.
- Hagyjon békén! – Nővérek azonnal berohannak és nyugtatót készítenek elő neki.
 - Eresszenek el! Hagyjanak !! – Kiabálni kezd, végül ernyedt testét kiviszik.
 
Aggódva figyelem, ahogyan a szobájába viszik, nekem jelenleg friss levegőre és valami italra lenne szükségem, mert vattát fogok köpni. Felmegyek a pihenőbe, ahol töltök készítek magamnak egy bögre teát, a vizet odateszem főni, míg fel nem melegszik, addig kinyitom az ablakot és mélyeket lélegzem, ám hamarosan füst szagot érzek. Azonnal megfordulok és lángokban áll a műanyag teafőző. Gyorsan bekapcsolom a tűzjelzőt, amíg kiérnek a tűzoltók megpróbálom eloltani, a köpenyemmel kezdem el oltani, közbe már nagyon nagy a füst, köhögni kezdek, szinte majdnem kiköpöm a tüdőmet.
A köpenyem is lángra kap, aztán azt kezdem el taposni, amikor látom, hogy ez már menthetetlen, felkapom az egyik pokrócot a székről és azzal folytatom az oltást. Hamarosan a tűzoltó szirénájának a hangjára leszek figyelmes, ami egyben nagy megkönnyebbülés számomra. Nincsen kedvem ropogós csirkévé válni, az ablakból oltani kezdik a szobát, én meg gyorsan a lemegyek a a megfelelő szintre, hogy megnézzem mindenki jól van e. Nővérek rohannak oda hozzám és visznek ki a mentőautóhoz, ami a bejáratnál vár. Nem szállítanak el szerencsére, hiszen a fenének lenne kedve a város másik feléből a másikba utazgatni. Szerencsére enyhe füstmérgezésem van, az orvos közli, hogy azért egyszer menjek be a kórházba. Csak bólogatni tudok.
- Doktor úr jól van? – kérdezi az egyik nővérke.
- Most már igen. – Egy kedves mosolyt megejtek.
- Furcsa dolgokat mondott Hanayume még a tűz előtt. – Erre felemelem a szemöldökömet.
- Mit mondott? – kérdezem sietve.
- Azt mondta, próbálok visszaemlékezni. – Tényleg töri a fejét, csak meg ne erőltesse a buksiját. – Hogy szóljanak a Doktor Úrnak, mert veszélyben van, valami ilyesmit mondhatott. – Rázogatja a fejét, én meglepődve hallom ezeket.
Ezek szerint tudta, hogy mi fog történni velem, azt meg hogy? Lehet, hogy ez a lány olyan képességekkel van megáldva, hogy a jövőt előre látja? Ha igen, akkor amikor megérintettem mit láthatott velem kapcsolatban? Nos a kérdéseimre csak ő tudja a választ, amikre sürgősen szükségem van, mert Hanayumét is úgy kell kezelni. Sajnos a mentősök még nem hajlandóak kiengedni a kezeik közül csak, akkor mindenki van arról győződve, hogy a tűz volt nincs. Természetesen megértik, hogy vannak betegeim, akik bent is maradtak a tűz alatt, azt nem is értem, hogy az igazgató miért nem ürítette ki az épületet. Ez legyen az ő baja, bár ha ezt a kócerájt bezáratják és a betegek kikerülnek akkor mi lesz? Nem töröm a fejem ilyenen, van nekem jobb dolgom is.

Egész hamar visszaengednek minket dolgozni, azonnal Hanayume-hoz sietek, hiszen el kell vele beszélgetnem. Nővéreket értesítem, hogy hozzák ki a beszélgetőbe. Elmegyek a kartonjáért, mert hátha találok benne valami érdekeset. Kicsit később érkezem a terembe mint ahogyan szerettem volna, a köpenyemet nem tudják most pótolni, így marad a kinti ruházatom. Lenyomom a kilincset belépve azonnal elmosolyodom, mert olyan aranyos ez a kislány, aki mindig mosolyt csal az arcomra.
- Szia Hanayume. – köszönök kedvesen, erre megfordul.
- Jó napot, örülök, hogy jól van Doktor úr. – Én is… én is…
- Kérdéseim lennének feléd Hanayume. – Felém fordul.
- Igen? – kérdezi.
- Honnan tudtad, hogy tűz lesz, és ott leszek? – Nyel egyet.
- Biztosan kinevetne, ha tudná, hogy honnan. – mondja egyre halkabban.
- Tisztelem a betegeimet és nem szeretek senkit sem kinevetni, nem vagyok az a fajta ember. – Ezt halálos komolysággal jelentem ki. – Mindig is meghallgattam, mindenkit, nem ítélkezem senki felett. – Folytatom.
Csöndben marad, ami nem tetszik, lehet kérdéseimmel nem fogok nála semmire sem menni, így valami mást kell kitalálnom.
- Rendben, nincs több kérdésem. – Morcosan felállok és távozom,e jelenleg rá kell arra jönnöm, hogy- hogy csalogassam ki belőle a választ.
~*~
Az este folyamán a papírjait olvasgatom, és eszembe jut, hogy nagyon szeret rajzolni, hátha  a rajzolással oldódik, de ezt baromságnak tartőm, sőt, nem érdekel jelenleg az ő kis lelki világa, kiviszem a napra, ne legyen olyan sápadt, ha sikítozni kezd a nővérek úgyis visszaviszik. Netről leszedek ilyen kifestős képeket és kinyomtatom, holnap alig fogok hozzá beszélni, én is színezni fogok vele.
~*~
Kezemben sok  színes ceruza és egy sötétkép kendő, ami a sajátom, ezzel fogom bekötni a szemét, megállok az ajtaja előtt a nővére kinyitják az ajtót, ekkor megpillantom Hanayumét, amint az ágyon ül és rajzolgat.
- Hanayume, szeretnék ma valamit kipróbálni. – Érdeklődve emeli fel fejét, leteszi a rajzát és feláll, majd vár.
Leteszem az asztalra a mappámat, a kezembe fogom a kendőt mögé lépkedek és bekötöm a szemét, bár ide érzem, hogy remeg.
- Nyugi, nem lesz semmi baj, most megfogom a kezedet. -  Nem tanusít ellenállást, így picit bátrabb leszek.
Megfogom gyengéden a kezét és magam is meglepődöm, hogy milyen selymes a bőre érintése. Elkezdem húzni magam felé, nagyon lassan jön utánam, mégis beletelik egy negyed órába, mire kivezetem a napfénybe ami lágyan simogat. Elengedem a kezét, leterítem a pokrócomat, leteszem rá a cuccomat, majd elé állok.
- Most leveszem a kendőt. – Próbálom a legkedvesebben mondani, csak bólint, amint lekerül róla a kezét a szeme elé teszi.
Elmosolyodom, lefekszem hassal a pokrócra, egyik kezemmel a fejemet támasztom, a másikkal előveszem a ceruzákat és a kinyomtatott papírokat színezni kezdek. Egy kutyust kezdek el barnára kiszínezni. Néha Hanayuméra pillantok, aki érdeklődve figyeli ügyködésemet. Egy kis idő múlva lefekszik velem szembe hasra és színezni kezd.
- Láttam azt a képet, amikor a tűz elnyel. – Erre felemelem fejemet és őt figyelem, majd a rajzát kezdem el figyelni és valóban engem rajzol, amint a tűz között vagyok.
Ez döbbenetes, el sem hiszem, hogy elmondta.



Szerkesztve Barack által @ 2013. 03. 19. 16:44:10


Hentai Chibi2013. 02. 21. 18:18:00#25195
Karakter: Hanayume Miumi
Megjegyzés: Zack-nek ~ Barack-nak


 Már csak azt veszem észre,hogy jönnek a nővérek be. Nem akarom... Én ezt nem akarom ... Felkarolnak és most kivételesen nem kapok nyugtatót. Remegek végig, de sietős léptekkel igyekszek mellettünk mindenféle tiltakozás nélkül. Csak akkor nyugszok meg kicsit már mikor a szobámban leszek és kattan a záram. Végre itt... Itt nem bánthat senki sem.
Csak befekszek ágyamba és a falat nézem. Nem akarok aludni, most jó így. Kint a betegek zaját hallom csaj, mind össze vissza kóvályog, a többségnek fogalma sincs arról mit csinál. Aztán eljön az este és minden elcsendesül.
Csak az ápolók lépteit lehet hallani, meg hogy olykor rólunk beszélgetnek és jót szórakoznak egy-egy történeten. Pedig ez nem vicces, itt betegek vannak. Csak jobban össze kuporodok.
Otthon legalább jobb volt és ha nem mondom amiket és titokban tartom amit látok akkor most nem itt lennék...

 

Reggel ismét egyre több nesz tölti meg a helyet. Sorban jönnek ki a kezeltek szobáikból. Egy pillanatra lehunyom a szemem, de nem tart sokáig a pihenésem. Egyenesen már rettegek a rémálmaimtól. Nem akarom látni a képeket, nem akarok tudni azokról a dolgokról.
Aztán megint hozzám jönnek. Az ajtó felé nézek és figyelem mi fog történni.
Amikor meglátom a doktort rögtön ijedtség fut át az arcomon. Ugye nem nyugtatót fogok kapni? Már jól vagyok ... Tegnap óta jól vagyok ...

- Kérlek ne haragudj rám a tegnapi érintés miatt, nem akartalak felkavarni. – kér tőlem bocsánatot, ami meglep. Tőlem még soha se kértek ilyen miatt bocsánatot, főleg nem a kezelő orvosom.– Hoztam neked egy kis meglepetést. – erre felülök és csak figyelem miféle ajándékot is kapok.
- Ezzel meglepett doktor úr. – felállok és úgy figyelem tovább a táblát és a krétát. Ez most komoly? De miért kapom?
- Miért? – hangja kedvesen cseng. Még nem beszéltek így velem... Furcsa, egészen különös, hogy ő ilyen velem.
- Mert sosem kaptam semmit senkitől. – húzom meg első vonalamat a táblán. Még nem tudom mi lesz belőle, de valami majd biztosan.
- Akkor itt volt az ideje, viszont szeretnék azügyben beszélni veled, hogy tegnap láttam a kartonodon, hogy nyugtatókat kapsz, én ehelyett vitaminokat adnék neked. – a dokira nézek és bólintok. Nem kellenek a nyugtatók. – Mikor jártál kint a friss levegőn? – erre csak nézek rá nagy szemekkel. Mit akar ezzel a kérdéssel? Hogy menjek ki? Na azt már nem!
- Magam sem tudom. – felelem némi elgondolkodás után. Jó pár éve nem mentem ki az épületből... De pontosan már én sem tudom, nem tartom számon. Csak azt tudom mióta élek itt...
- Akkor egy újabb meglepetésem neked, ha ma jó kislány leszel, kijöhetsz velem egy kicsit a szabadba. – erre csak összerezzenek. Hogy kimenni a szabadba? Na azt már nem, én nem akarok ... – Rosszat mondtam? –mintha aggódna, de nem jön közelebb. Csak megrázom a fejem. Nem tudom el e akarom neki mondani vagy sem ...
- Akkor mi a baj? - kérdezi. Felnézek rá és látom nem érti. Nem is baj ... Bár gondolom elég sok minden le van írva az aktámban.
A táblát nézem ismét és a krétát a kezemben. Mély levegőt veszek és igyekszem kizárni fejemből a rossz gondolatokat. Az előbbi vonalat még egy követi és aztán újabb és újabb.
Nem szólok csak rajzolgatok csendben.
- Nem szeretnék kimenni... - motyogom halkan, a rajzomra koncentrálva. Én nem szeretnék kimenni. Ha akarnék már rég kimehettem volna, de nem akarok.
- Miért nem? - kérdésére abba  hagyom a rajzolást és letéve a krétát ellépek a táblától. Kész a rajz, yin-yang. Mostanában nem rajzolok mást. Viszont ez megnyugtat, mert nem a rémképeimet festem le. Ismét átgondolok mindent amit mondott.
- Mert nem szeretnék kimenni... Nem akarok kimenni. Jó nekem itt bent ... Viszont a gyógyszercsökkentést azt köszönöm. - mosolyodok el kedvesen, ami nem szokásom mióta itt vagyok. Általában inkább távolságtartó vagyok. - Nem szeretem a gyógyszereimet. Mindig rosszul vagyok tőlük és fáradt is ... Nem szeretem, mikor nyugtatót adnak, mert akkor meg utána mindig zavaros minden...

 

Még egy kicsit bent  van nálam és aztán megy is tovább. Én csak az ágyamon fekszek. Kedves egy doktor ... és más is mint a többiek. Nem akar engem állandóan és ok nélkül gyógyszerekkel tömni.
És még ajándékot is kaptam tőle. Valahogy most egy kicsit boldogabbnak érzem magam. Lehunyom a szemem. Fáradt vagyok, régen aludtam már. Ha le is hunytam a szemem, csak rövid időre.
Félek attól, hogy ha elalszok rémálmaim lesznek ... És én nem akarom ismét azokat a képeket látni ... Nem ...

************

Álmomban furcsa helyen járok. Minden kihalt, az épületek romosak és ahogy egyre csak sétálok egy mezőn találom magam. Valaki ... Csak van valaki itt ... Nem lehetek teljesen egyedül ...
Aztán ott látom Barnett doktorúrat. Kedves mosollyal az arcán néz rám és kezét felém nyújtja. Magam sem értem miért, de elindulok felé. Ahogy egyre közelebb lépek eltűnik és én egyedül maradok a sötétben.

**************

Álmomból felkelve rögtön rajzolni kezdek. Romos égő épületek ... Nincs megállás, nem gondolkodok azon mit is rajzolok. Mintha valami irányítaná a kezemet. Nem értem, egészen furcsa érzés.
Az egész táblát kitölti a rajz.
Aztán kattan a zár és nyílik az ajtó. Kezem megáll, a kép elkészült. Nem akarom látni és azt sem akarom más lássa, így bele törlök. Már nem lehet kivenni mi is volt rajta.
- Hanayume gyere. - szól a nővér, mire kilépkedek a szobámból. Az erős fény kissé zavarja szemeimet. Megint abba a szobába megyünk. Bár most nem ülök le, ahogy tegnap, hanem rögtön az ablakhoz megyek.
- Jó napot Hanayume. Hogy érzed ma magad? - hallom hangját és fel is fogom mit mondd, de nem ott jár az eszem.
- Én nem vagyok őrült ... - motyogom, de nem fordulok felé. Hangom halkan és kissé szomorkásan cseng. - Velem nincs semmi baj ...
- Miért vagy itt? Kérlek meséld el nekem, miért tartanak itt. - kér engem, de én csak megrázom a fejemet. Erről nem lehet beszélni, jobb ha nem mondom el.
- A doktorúr mit lát a papírjaim közt? Gondolom leírta az előző doktorom mit is gondol. Azokra kaptam a gyógyszert ...
- Engem érdekel, te mit gondolsz Hanayume. - a szemébe nézek, engem figyel. Valahogy megnyugtat, hogy itt van, de nem akarok vele őszinte lenni. Ma én vagyok az utolsó itt...
- Nem szoktam aludni, ezért altatót adnak. Persze azt mondják nem az, de hazudnak. Azt hiszik mert itt vagyok, akkor már ostoba is vagyok. Azt mondta az előző doktorom, hogy szorongok, depressziós vagyok, de ami a legfontosabb, hogy tévképzetes. Dobálózott a szakszavakkal, minden hülyeséggel ... De nem igaz, én nem ilyen vagyok.
- Hanem? - lágy mosolya ismét mosolyt csal az én arcomra is. Közelebb lépkedek hozzá.
- Én csak ... Látok olyat, amit más nem ...
- Mit látsz?
- Csupa rosszat, rémálmokat... - de mielőtt még folytathatnám ismét hallom a hangokat és ébrem látom a rémálmaimat. Mindent tűz borít, az emberek égnek. Halálsikolyok töltik meg a teret ... És ott a doktorúr is ... ég mint más ...
Halk sikoly hagyja el ajkaimat, remegek teljes testemben. Úgy érzem elfogy a levegő, megfulladok ...
- Hanayume ... Hanayume mi a baj? - kérdésére nem felelek. Hozzám akar érni, de elhúzódok tőle.
- Hagyjon békén! - a nővérek erre berohannak és rögtön lefognak. Próbálok szabadulni. Kapálózok. Nem akarok nyugtatót kapni!!! - Eresszenek el! Hagyjanak !! - kiabálok. Tűszúrást érzek, majd lassan ellazul testem...

 

A fehér szobában térek magamhoz, rajtam van a kényszerzubbony. Nem szeretem, én nem akarok itt lenni! Ki fog gyulladni az épület és meg fognak halni... A doktorúr is! Felülök, majd feltornázom magam állásba.
Szédülök, neki kell dőlnöm a falnak. Nem szeretem a gumiszobát.. Lassan indulok az ajtó felé, de többször így is térdre esek. Mindig felkelek, az ajtóhoz kell jutnom.
- Nyissák ki ... - motyogom, majd hangosabban megismétlem. - Ki akarok menni! Baj van ... Nagy baj lesz! Az "A" szárny ki fog gyulladni, tűz lesz! Mindenki meghal ott! Szóljanak Barnett doktorúrnak! - de semmi válasz nem jön. - Kérem ... Szóljanak a doktorúrnak! - az egyik nővér benyit.
Tű van nála, újabb nyugtató.
Fenékre esek ijedtemben. Nem kell ... Hagyjon.... Lábammal lökve magamat igyekszek hátrálni.
- Kérem ne... - motyogom könnyes szemekkel. Én ezt nagyon nem akarok... Én csak nem akarom, hogy a doktorúrnak baja essen...
- Hanayume ettől jobb lesz neked. Nyugodj meg kérlek.
- De nekem nem lesz jobb ... Csak kérem szóljon a doktorúrnak, hogy baj lesz... Kérem...


Barack2013. 02. 19. 16:27:10#25179
Karakter: Zack Barnett
Megjegyzés: ~Chibusomnak ~


Csendben figyelem a lányt, aki ijedten figyel engem, nővérek szólongatják, hogy jöjjön oda hozzájuk, ám nem mozdul, csak második megszólításra áll fel és indul el. Bemegyünk egy másik orvosi vizsgálóba, engem előre engednek, utánam lépked csendesen Hanayume. Nővérkék még szólnak, hogy ha valami baj lenne, akkor szóljak ki nekik és azonnal itt teremnek. Kettesben hagynak a páciensemmel, lassan helyet foglalok az orvosi székben, a mappámat az ölembe helyezem, hogy feljegyezzek mindent. Velem szembe helyezkedik el, ki kell derítenem, hogy miért van itt kislány kora óta, nem úgy néz ki, mint aki veszélyes lenne bárkire is.
- Az én nevem Zack Barnett. Benned kit tisztelhetek? – kérdezem kedvesen.
- Hanayume Miumi. – motyogja halkan, még szerencse, hogy megtanultam kanjikkal írni, így le tudom írni így is a nevét.- Mielőtt bele vágnánk mesélnék magamról, csak azért, hogy ne ítélj a külsőmről. Elég furcsán mértél végig... – Jegyzem meg teljesen nyugodtsággal, látom, azért egy kis pírt csaltam az arcára.
- Én nem ítélek külső alapján, csak meglepő, hogy a doktorúr nem olyan mint a többiek. – z teljesen meglepett.
- Miért? Milyen dokira számítottál? – Igyekszem jó beszélgető társa lenni, és kíváncsi vagyok a válaszaira. - Alacsony köpcösre? Aki mondjuk a hasát a földön húzza? Vagy földig érő szakálla van? – Ahogy elnézem, sikerült mosolyt csalnom az arcára. - És mondjuk vastag szemüvege van? – Ez aranyos.
- A vastag szemüveg az stimmel. – Még mindig nem mer a szemembe nézni valamiért. - Idősebb és mogorva.
- Én mogorva lennék? Az idősebb még oké ... – Vállat vonok, hiszen idősebb vagyok nála ez tény.
- Maga nem mogorva és nem is a nyugdíjhoz közeledő pasas. – Nyugtat meg, ami jól esik.
 
Nagyon sokáig beszélgetünk, magam sem tudom mennyi ideig, egy biztos, hozzá sűrűbben be fogok jönni, most pedig egy a terápia vagy a kis sus mus része a tintapacák nézegeteése.
- Rendben. Akkor kezdjük. – mutatom az első ábrát. - Mit látsz a képen?
- Az egy paca... – Na, ne komolytalankodjunk…
- Tessék? – Hirtelen a szemembe néz.
- Doktorúr az egy paca... Egy egyszerű tinta paca. – Rezzenéstelen arccal mondja, ami picit ijesztő.
- De csak van valamilyen formában...
- Nem. Az csak paca. Sima, egyszerű paca. – Mutatom neki a következőt, a harmadikra és a negyedikre is ugyanaz a válasza.
Nem lát köztük különbséget és mindegyik ugyanolyan, nos akkor ez nem jött be, maximum, keresek egy másik felismerős feladatot. Ismét hatalmas csönd telepszik ránk, amivel nem tudok mit kezdeni, végül feláll és az ablakhoz sétál, a fejét nekidönti az üvegnek, kíváncsi vagyok mikor volt utoljára friss levegőn, azt hiszen elintézem ezt neki. Kicsit megsajnálom ezt a lányt, odamegyek, a kezemet a vállára teszem, azonnal ellök magától.
- Ne! – kétségbeesett a hangja és ijedt, riadt mint egy őzike.
Sarokba húzódik, a térdeit maga alá húzza, a kezeit a fülére tapasztja és igyekszik nagyon picikére összemenni. Mi rosszat tettem, hogy így reagált?
Ijedten figyelem szegény lányt, aki nemrég még nagyon jó beszélgetős partnerem volt, szólok a nővéreknek, aki azonnal bejönnek és Hanayuméhoz sietnek.
Annyit veszek ki a gyors mozdulataikból, hogy kiviszik a helységből és magamra hagynak, végül elmegyek a többi beteghez, hiszen nem csak ez az egy szem kislány létezik. Idősebb korosztállyal érdekes módon jól kijövök, valaki már kiabálva köszön nekem, annyira megszeretett. Mégis valamiért bűntudatom van, hogy így reagált arra, hogy a kezemet a vállára tettem, de ebből tanultam, nem szabad ezt tennem vele. Délelőtt több beteggel is konzultáltam, a kartonjukon való sok baromságból a fele sem igaz, hiszen minek tömnek tele valakit nyugtatóval, akinek semmi baja. Leállítjuk ezt a gyógyszert és meglátjuk, hogy fog reagálni a következő beszélgetésen. Ebédidőben a kartonozóba megyek és Hanayume aktáit szeretném átnézni, mert meg kell tudnom mindent róla. Visszasietek az irodámba, előveszem a kis szenvdicsemet és majszolni kezdem, közben olvasgatok. Újságcikkek is vannak benne, meg a gyógyszeres listája, amit naponta be kell vennie. Majdnem kiköpöm a megrágott falatot, amikor végigolvasom. Nyugtatókat kap, étvágycsökkentőnek álcázott altatót, bezzeg vitaminokat nem kap. Így is olyan kis sápadtka, kellene neki egy kis fény, amíg ilyeneken gondolkozom, összeírom, hogy min változtassunk az életében, vitaminokat fog kapni nyugtató helyett, meg az én engedélyemmel kimegyek vele a szabadba ás megpróbálok vele ott terápiát létesíteni.

Valamikor hajnalban arra riadok fel, hogy Hanayume az ágyam mellett van és ördögien vigyorog rám. Izzadtan ülök fel az ágyamban, a fenébe, utálom a rémálmokat, és miért álmodtam vele? Lehet engem is fusztrál a helyzete, hát még őt. Készítek magamnak egy capuccínót, mert ez nagyon jólesne, közben a laptopomon bámulok a friss híreket, orvosi oldalak olvasgatok, a legvégén összekapom magamat és bemegyek dolgozni, hiszen a betegek nem várhatnak. Amikor beérek megkapom a mai adag beteglistámat hogy kivel miről kell elbeszélgetnem. Mrs. Johan- nak nehéz lesz a halott feleségéről beszélnie az biztos. Hanayuménak készültem egy pici meglepetéssel. Tegnap vettem neki egy hobby boltban krétát és hozzá egy rajzpanelt, hátha szívesen alkotna valamit. Amikor beérek és lepakolom a cuccaimat kicsit izgatottan lépkedek a szobájához, intek az ápolóknak, hogy nyissák ki. Utasítom őket, hogy most nem kell őt átvinni egy másik helységbe, mert itt szeretnék beszélgetni vele. Nagyon meglepődnek, végül kinyitják és beengednek.
Hanayume az ágyán fekszik és rám emeli tekintetét amint meglát és ijedtség ül ki az arcára.
- Kérlek ne haragudj rám a tegnapi érintés miatt, nem akartalak felkavarni. – kérek bocsánatot. – Hoztam neked egy kis meglepetést. – Erre felül az ágyán és meglepetten figyeli az ajándékot, amit leteszek az ágya mellé.
- Ezzel meglepett doktor úr. – Feláll és figyeli a táblát meg a krétákat hozzá.
- Miért? – kérdezem kedvesen.
- Mert sosem kaptam semmit senkitől. – Húz egy vonalat a táblán, amin elmosolyodik.
- Akkor itt volt az ideje, viszont szeretnék azügyben beszélni veled, hogy tegnap láttam a kartonodon, hogy nyugtatókat kapsz, én ehelyett vitaminokat adnék neked. – Rám illant és bólint. – Mikor jártál kint a friss levegőn? – Ezzel a kérdésemmel szintén meglepem, mert nagy szemekkel figyel, mint egy macska.
- Magam sem tudom. – Gondolkozik el egy picit.
- Akkor egy újabb meglepetésem neked, ha ma jó kislány leszel, kijöhetsz velem egy kicsit a szabadba. – Hirtelen megváltozik az arca, mintha picit feszültebb lenne. – Rosszat mondtam? – kérdezem picit aggódva, de nem megyek hozzá közel. Csak egy fejrázást kapok.


<<1.oldal>> 2. 3.

© Copyright 2009-2018. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).