Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

<<1.oldal>> 2.

Sado-chan2018. 05. 12. 16:46:28#35494
Karakter: Ezüst Hölgy



 Tökéletes az életem… vagyis, majdnem.

Itt fekszem ezer és egy mélybordó selyempárna közt, mellettem egy jóképű matrózzal, aki lesi minden szavam, van egy saját hajóm, a végletekig hű legénységgel, beletellet egy kis időbe, mire kiirtottam a férgesét, de mára egynek sem jut eszébe megkérdőjeleznie a szavam… más ennyiért is ölne, városokat égetne fel…más körülmények közt talán én is, ám mindez keserű vígasz, ha közben sosem találom azt amire igazán vágyom. Válaszokat a miértjeimre, magyarázatot anyám tetteire és hajdani családom egyetlen, talán életben lévő tagját. Hol vagy, kishúgom? Élsz még egyáltalán? Vajon ő keres engem? Badarság, hisz nem is emlékezhet rám, kicsi volt még mikor az a sok szörnyűség történt.
Keserű sóhajjal ülök föl, hátra simítom az arcomba lógó tincseket, én már kelnék fel hogy a köntösömért nyúljak, mikor hatalmas, meleg kezet érzek a derekamra csúszni.
- Maradj még..- kérlel, miközben visszahúz és nyakamba csókol
- Ne légy telhetetlen!- nevetek fel halkan, majd felé fordulva egy utolsó csókot lopok tőle és magára hagyom hogy visszatérhessek eredeti tevékenységemhez.
Hatalmas, robosztus tölgyfa íróasztal fogad térképekkel, pennákkal, levelekkel, könyvekkel. A törékenyeket a szekrényben tartom hogy ne essen bántódásuk. Már éppen kezdek belemerülni a munkámba, mikor meghallom a legénység összezördülő kiáltásait
- Nem igaz hogy egy percre nem lehet magára hagyni ezt a csürhét!- csattanok fel mérgemben, majd ismételten félbehagyva a munkám elhagyom a kabinomat- mi a fene folyik idekint?-mordulok rájuk, mire azonnak abba hagyják a veszekedést
- Kapitány! Ember a vízben, de ezek a barmok nem akarnak kötelet dobni neki-szólal meg az egyik fiú
- Asszonyom, ez a lány bolond, magában beszél, aztán meg beleesik a vízbe! Semmi értelme nem lenne vele foglalkozni…
- Azt majd én eldöntöm-hagyom ott őket, majd a tat korlátjához megyek hogy magam is szemügyre vehessem az elhangzottakat. Egy csónak, buborékok, aztán pár perc múlva egy talpig feketébe burkolózott lány jelenik meg a felszínen. Egy örökkévalóságnak tűnő másodpercig csak nézem őt, mielőtt megszólalnék
- Gyerünk! Eleget szórakoztál a szerencsétlenen... Dobj neki egy kötelet!- osztom ki az utasítást, majd hátrébb megyek, hogy kihúzhassák azt a szerencsétlent. Pár perc múlva már a fedélzeten fetreng, miközben az egyik a lábairól vagdossa le a rá csavarodott hínárt. Nyilván abba akadhatott bele a csónakja is.
- Pokrócot neki, ezt meg takarítsa fel valaki!- adom ki az utasítást, majd elindulok vissza a kabinomba-hozzátok!-intek. Leültetik az egyik székre, míg egy másik forró teát hoz neki, majd elmegy. Percekig nem szólalunk meg, csak miután elfogy a tea és kissé magához tér végre.
- Halljam, ki vagy és hogy kerültél ilyen messze a parttól, főleg ilyen időben- dőlök hátra, mire a bőr karosszék reccsen egy nagyot.
- A nevem Jayline… és a… kedvesemet vártam…együtt akartunk megszökni, de elsodródott a csónakom, aztán beleestem a vízbe…- hebegi. Csak a szemöldököm vonom fel, tudom hogy füllent, bár a miértjére ötletem sincs. Nem úgy néz ki, mint egy szerelmes kis kamaszlány, bár ki tudja
- Jól van. Ma estére itt maradsz, kapsz meleg ételt és tiszta ruhát, reggel pedig az egyik emberem vissza visz a partra-zárom le ennyivel a témát, majd felkelek- maradhatsz itt is, ha akarsz- indulok a laborom felé. Remélem van annyi esze, hogy nem nyúl semmihez ami éles, szúrós, mérgező vagy forró…nem is értem, mit pesztrálgatok én itt egy kölyköt…nem vagyok dajka, de még csak jótét lélek sem.
Hallom ahogy felkel, körbe járkál, nézelődik, mindezt mintha itt se lenne, csendes macskaléptei alatt csak időnként reccsen meg az öreg hajópadló. Nem is szentelek neki több figyelmet, hamar elveszek a papírosok és könyvek tengerében. Szállítási listák, hajónaplók, személyes és hivatalos levelek…de hová tetem azt a feljegyzést? Valami nincs rendben, bár azt még nem tudom, hogy mi az…az elmúlt jó pár év alatt azért össze szedtem annyi információt, hogy el tudjak indulni, de mintha semminek sem lenne értelme. Anyámat fiatalom a pszichiátrián kezelték, de a serdülő kori depresszió aligha vezethet családi mészárláshoz. Évtizedek óta tünetmentes volt, sosem láttam kedvtelennek, vagy lehangoltnak… persze az, hogy nem mutatta ki, nem jelent semmit…minden esetre nem értem. Minden tökéletes volt, idilli, aztán a következő pillanatban szétesik minden.
- Mit is mondtál, hogy hívnak?- emelem fel a tekintetem, mire a lány összerezzenve szabadul meg a kezében szorongatott könyvtől
- Jayline-hebegi- mért kérded?
- Semmi, csak rossz a névmemóriám-legyintek- idevalósi vagy? Rengetegszer megfordultam már itt, de nem láttalak…
- Nem igazán engednek el otthonról…a szüleim szigorúak…- áll meg velem szemben. Ezüstös haj, jeges szemek…abban a bő hálóingben akár nézhetne ki úgy is mint egy angyali arcú szerény szűzike, ám van benne valami ami veszélyre figyelmeztet. Sötét, baljós aura, félelmetesen hideg energia…
- Értem. -zárom le ennyivel. Még el is hinném, ha az öltözéke nem emlékeztetne inkább egy zsebtolvajéra, mint egy kislányéra- reméljük, hogy ez egyszer inkább annak örülnek majd, hogy sértetlenül elő kerültél- kelek fel- későre jár, feküdj le, pihend ki magam- kezdem eloltani az olajlámpásokat- alhatsz az ágyban, én alszom mag itt- foglalom el a szófát. Bárhogy is van, nem érdemes ezen agyalnom… legalábbis ma nem…legyen minden a holnap gondja…



Szerkesztve Sado-chan által @ 2018. 05. 12. 20:26:27


Sumire2018. 04. 16. 02:27:20#35455
Karakter: Jayline Whitestrome
Megjegyzés: Kezdés Ezüst Hölgynek



A tenger sós illata mostanra teljesen körül vesz minket, így kénytelen vagyok belélegezni ahogy közeledünk a templom térhez. 
Egyedül a karomban szendergő kisfiú miatt érkeztem ide a kikötőbe... A gyermek szülei bíztak meg azzal, hogy találjam meg a kicsit és ez rövid időn belül sikerült is. A fiút nem bántották, épségben leltem rá, bár az egész ügy különös volt, amely tény még mindig nyomaszt. Ezért inkább megpróbálok most a vállamon nyugvó fejecske kellemes súlyára figyelni, arra hogy a naplemente narancsos fényénél már látom az édesanya és az édesapa alakjának körvonalait. 
Ez a látvány megnyugtat. Jó érzés újraegyesíteni egy családot... Még akkor is, ha ezt csak részben tehetem meg. Tudom, hogy ezt kisfiút biztosan nem hadják majd magára. Azok után amin korábban átmentek ő bizonyosan nem jut olyan sorsra mint én.
Ezzel a gondolattal adom át az alvó gyermeket az apának, de váltanom kell néhány szót a párral: csak annyit mondok el, hogy nem kell többé aggódniuk, mert a fiukra nem les több veszély. 
- Ezentúl ezt mindig viselje. - Figyelneztetem őket majd jobb kezemet megszabadítom a kesztyűtől és a nő kezét az enyémbe fogva egy kis védő karkötőt ajándékozok nekik. 
A bőröm szándékosan hozzásimul az asszonyéhoz, hogy ezzel elérjem a kívánt eredményt... 
Szinte azonnal megelevenedik elmémben az a szörnyű múltbéli jelenet, ami igazolja feltevésemet, de megörzöm nyugalmamat. Csak egy kis borzongás szalad végíg a testemen. - Mostantól ezek a rúnák távol tartják azt aki elcsalta a fiúkat. Nem próbálkozik mégegyszer. - Teszem hozzá a kurta magyarázatot, anélkül hogy elárulnám, az anya emlékeiből kiolvastam ki akarta elszakítani tőlük a gyereket. 
Látom szemeikben a megkönnyebülést és hallom hangjukban a hálát amikor búcsúzásra kerül a sor.
Figyelem egy darabig távolodó sziluettjüket a meggyújtott utcalámpások fényében, addig amíg visszahúzom kesztyűmet és fejemre hajtom köpenyem csukjáját az erősödő esti szélben. Majd hátatfordítok a családnak én is, hogy utamra induljak. 
A torkom azonban pár lépés után mégis összeszorul, kezem pedig zsebembe sűllyed és  ujjaim rámarkolnak arra a kék kendőre, amit a fiutól csentem el. Azzal, hogy ezt magamhoz vettem tőle esélyem lehet arra, hogy a tengerbefúlt nővére kísértetét magamhoz csaljam.
Ehhez azonban a lehető legközelebb kell kerülnöm a vízhez. 

Az ügyet még ezen az estén le kell zárnom, ezért hamar elhatározásra jutok, külömben tudom, hogy egy szemhunyásnyit sem leszek képes aludni az éjjel. 
A templom teret elhagyva egy kikötői fogadóba térek be.
Bár itt meglepetten néznek rám az ötlet miatt, de megtudom, hogy tőlük bérelhetek csónakot.
Ezt meg is teszem.
Hamarosan már a tenger éppen békés, lassú hullámainak csobogását hallom magam körül és érzem a csónak imbolygását alattam.
Valahogy sikerül legyőznöm magamban az ellenérzéseket és neki fogok annak amiért kieveztem. Bár vizen még sosem idéztem meg szellemet, de egy kis biztonságérzeted ad a tudat, hogy a közelemben nem egy, hanem két nagy hajó horgonyoz...

Most előhúzom a kék kendőt és behunyom a szemeimet. Erősen koncentrálok. Felidézem azt a megráző képsort amit a kisfiú anyja őriz emlékeiben a lánya elvesztéséről. Szinte az érzelmeit is átéreztem amikor a keze a kezemben volt, így ezuttal hagyom hogy egészen felkavarjon amit az a nő átélt. 
Érzem hogy néhány könnycsepp legördül az arcomon, ám
sokáig változatlan marad körülöttem minden. 
Csak a tenger morajlik és a szél lebbenti meg a hajam.
Várok, hogy a kísértet megérezze a jelenlétem. 
Egy másodperc: semmi. Két másodperc: semmi. 
A harmadik másodpercben felnyitom a szemeimet és rögtön előrébb hajolok hogy szemügyre vegyem mit látok a csónak peremén túl.
Ekkor találom szembe magam a halottian sápadt leányarccal és a vízalól rámszegeződő, merev szemekkel...
A karjaimat megragadja valami, majd egyetlen hatalmas erejű rántással a tengerbe kerülök.

Arról fogalmam sincs, hogy meddig és milyen méllyen lehettem a tengerben, de aztán a felszínre jutottam. Így eszméltem rá arra, hogy csónakom elsodródott tőlem, olyan messze, hogy nem is láttam a hold fényében. 
Különös módon a vizikísértetnek is nyomatűnt, ezért meglehetősen hangosan elkáromkottam magam.
Erre mintegy válaszul nem sokkal később felcsendült egy jól hallható kacaj.
Körbefordulok a vízben evickélve és eközben sorra gyúlnak a lámpások az egyik hajó orrában. Sőt mozgolódást látok a fedélzeten. 
- Gyerünk! - Harsan egy erőteljes női hang. - Eleget szórakoztál a szerencsétlenen... Dobj neki egy kötelet! 
A szavak hallatán meglepődök, de remélem, hogy kijutok a mostanra kellemetlenül hűvös vízből. 
 


Sado-chan2015. 04. 19. 14:19:45#32777
Karakter: Deriel



 Fülemet az ajtajára tapasztom, úgy hallgatózok. Nem szép dolog, de tudnom kell. Bele pusztulok, ha történik vele valami...

Azt hiszem telefonál...moziajánlat?!...ezek szerint van valakije...biztos a tegnapi lány...

Percekig állok még mozdulatlanul, olyasmiket is meghallva, amiket talán nem kellene. Csók...meg akar csókolni valakit? Lelki szemeim előtt már szinte látom is, amitől össze szorul a szívem.

Jobb, ha nem tudok többet. Otthagyom őt és inkább visszamegyek a földszintre, el kell terelnem a gondolataim mielőtt fölrobbanok.

Végül a könyvek közt találok menedéket, ismét.

Ők nem hagynak magamra, állandók és változatlanok. Mindig és mindenhol. Ismerem már minden oldaluk minden sorának minden betűjét, az összes képet és sárga, megszáradt teafoltját.

Már szinte teljesen sikerül beletemetkeznem, mikor hangod léptekkel megérkezik Michael.

- Miért nem szóltál, hogy itt vagy? – kérdi közelebb lépve

- Sajnálom, nem hallottam. – sóhajtok fel, majd össze csukom a könyvet és elindulok vele a szobám felé. Nem nézek rá, még véletlenül sem. Képtelen lennék rá.

Nem szól semmit, csak halkan követ... tisztán hallom a gondolatait. Mi bajom? Mi történt? Majd végül megragadja a karom és vissza húz.

Bácsikám, minden rendben?- bár számítottam a kérdésére, mégis ledermedek. Kell egy kis idő, míg túl teszem magam rajta.

Végül aztán mosolyt erőltetek magamra és arcán végig simítva nyugtatom meg.

- Ne aggódj, minden a legnagyobb rendben. Miért kerestél?

- Eszünk együtt?

- Már ettem. Kicsit késtél, azt hittem közbe jött valami és nem érsz majd haza.

- Legközelebb hazatelefonálok, hogy ne várj rám, de volt egy kis dolgom és kiment a fejemből. – nem szeretek hazudni neki, így is egy marha nagy tévedés és tudatlanság az élete, de muszáj volt..egy falat sem menne le a torkomon és nem akarom, hogy aggódjon emiatt is.

A nap hátra levő részét a szobámban töltöm. Neki azt mondtam lefekszem aludni, de valójában a régi, fentről hozott kevéske holmimat szedem elő megint. Jó ideje már, hogy lemondtam az angyali világ kényelmeiről, de ami vagyok, aminek teremtettek máig kísért. Rendszeresen látom az elhunytak lelkeit, és bár nem az én dolgom átküldeni őket, rendszeresen kérnek tőlem segítséget.
 

.oOo.

 

A másnap is olyan nyomasztó, mint eddig bármelyik.

A reggeli szokásos rituálé után kimerülten esek be a munkahelyemre, még el is alszom párszor, amit a tulaj nem igazán néz jó szemmel.

- Ember, mi van ma magával?- förmed rám, majd egy könyvet vág az asztalhoz közvetlenül előttem. Ijedten pattanok fel, le is lökök pár papírt és még a szék is felborul...ez ma úgy látszik nem az én napom

- Bocsánat..én csak...- dörzsölöm a szemem, majd hátra simítom a lófarokból kicsúszott tincseket.

- Ez már nem az első eset, hogy elalszik munka közben...- csóválja a fejét. Ez rosszul kezdődik...azt hiszem új munka után néznem..- többet ne forduljon elő, különben mehet új állás után

- Igenis főnök...köszönöm..- rogyok vissza a székre.

Fárasztó egyszerre két életet élni...őszintén irigyelem Michaelt...az ő világa egyszerű. Fekete és fehér, nincsenek rejtett oldalak és kötelességek.

.oOo.

Munka után egyenesen haza megyek...vagyis ez volt eredetileg a szándékom.

Holnap lesz bátyámék halálának évfordulója. Akármennyire is neheztelek rá amiatt, amit tett, részbe az én hibám, és mégis csak a fivérem, a nő, aki mellette fekszik pedig a szerelmem...vagyis...az volt.

Gyalog sokáig tartana a kitérő, így kiengedem a szárnyaim és fentről közelítem meg a hegyoldalt, ahol a falu állt és ahová őket is temettem.

A kitérő így alig volt két óra, mégis, mire hazaérek az eget már jócskán vörösre és sárgára festi a lebukó nap.

A hátsó kerten keresztül megyek be a házba, ott kisebb az esély, hogy meglát landolás közben.

Gondosan összehajtogatom a szárnyaim, melyek végül el ís tűnnek, így csak két vágásnak látszó heg árulkodik róluk.

A szobájából zene szűrődik, nyilván ő az, a konyha pulton pedig egy tányér, szendvicsekkel és egy cetlivel.

A szendvicseket behajítom a mikróba, majd lekapom magamról a munkaruhát, átöltözök, és mire végzek a kaja is kész.

- Üdv itthon. Nem is hallottalak bejönni. – mosolyog, majd leül mellém.

- Biztos azért, mert az ablakon röpültem be. – vágom rá poénból...úgyse fordulna meg a fejében, hogy valóban így történt...

Felnevet, ez jó jel. A szendvicsek végül elfogynak, így most már végre kinyögheti ami olyan nagyon nyomja a lelkét.

- Michael…?- kérdem, enyhe noszogatásnak szánva. Bár sejtem mi lehet a kérdés tárgya, de bármennyire nem akarom hallani, joga van hozzá hogy elmondja

- Igen? – felkapja a fejét, mintha lélekben nem is itt járna...talán az a lány...csak kerüljön a kezeim közé..!

felhúzom a szemöldököm, mire torkot köszörül és végre belekezd.

- Szóval… van egy lány a suliban… - Tudtam! – Este randira megyünk, de… nem egészen vagyok biztos benne, hogy mit kéne felvennem.

- Hát...- nyögöm ki egy kis idő múlva- hová akarod elvinni?- kérdem falfehér arccal.

- Moziba mennénk, valami horrort szeretnénk megnézni...

- Akkor vegyél fel valami lazát...ha tetszel neki, nem az öltözékedet fogja nézni- érzem, hogy lassacskán pattanásig feszülnek az idegeim. Még hogy egy ostoba, halandó emberfattyú hozzáérjen az én Michael-emhez...nevetséges

észre sem veszem, hogy mennyire felidegelem magam, csak mikor hatalmas reccsenéssel darabokra törik a tányér amit a kezeimben szorongatok.

- Te jó ég! Deriel!- kiált fel Michael, majd felpattan és csuklómnál megragadva a csaphoz húz- mégis mi ütött beléd? Teljesen szétvágta a tenyereid- elrántom a kezeim, mielőtt a vérhez érhetne. Az angyalvér más, mint az embereké, vagy az öntudatlan félvéreké. Sötétebb, már-már fekete és rendkívül forró, ha csak egy cseppje is rá fröccsen, súlyosan meg is éghet tőle.

- Jól vagyok, ez csak karcolás- dugom a csap alá- inkább menj, és hozz kötszert- rábólint és már itt sincs, de mire visszaér már én is eltűnök.

Kell egy kis idő, hogy lehiggadjak. Még hogy ő és egy embergyerek... nevetséges... bár végül is, teljesen abban a hitben van, hogy ö is és én is halandók vagyunk, érthető a vonzalma...de ez akkor sem..

Dühömben az egyik fába vágom az öklöm, ami nagy reccsenéssel ketté is törik.

- Te már odafent is egy kezelhetetlen alak voltál, Deriel- halk, dörmögő hang hallatszik ki a fa recsegései közül. Dühödten fordulok hátra, mire egy régi, ismerős arc köszön vissza rám, Rafael mester és mögötte két növendéke. Vajon mit keresnek ezek itt?

- Mit akarsz tőlem, Rafael?- kérdem mogorván

- ejnye, hát így kell hívni az egykori mesteredet? Pedig te voltál a legígéretesebb tanítványom- kacaja épp olyan gúnyos, mint annak idején

- Jól mondod...Egykori...- ismétlem meg nyomatékosítva- száműztek, nem emlékszel? Ezek után nem tartozom neked szolgálattal, de még alázattal sem.- hátat fordítok neki és elindulok vissza, a ház felé, de utánam szól

- És ha azt mondom, a hőn szeretett unokaöcséd veszélyben van?- az ütő is megáll bennem. Michael...hozzá ne merj érni te féreg!

Érzem, ahogy a szárnyaim nyugtalanul feszegetik az ingem hátát, a parázsló, sercegő anyag hangját ezer közül is felismerem. De nem. Nem fakadhatok ki megint, hisz pont ez a célja.

Higgadtságot parancsolok magamra és visszafordulok felé.

- Nem olyannak ismerlek, aki a bosszú miatt képes lenne megölni egy ártatlan embert- fonom össze a karjaim

- Embert ne, de a fiú egy közülünk, még ha csak félig is- ráncolja össze a szemöldökét- és nem érdekel kinek a fia, fizetni fogsz, amiért megölted a testvéremet!-hatalmas fehér szárnyak robbannak ki a hátából és felém iramodik, de mielőtt észbe kaphatnék elsuhan mellettem, egyenesen a ház felé.

-Ne!- kiáltok utána, de persze hasztalan. A másik kettő persze felszívódott mostanra, jobb is, egyet is nehéz lesz távol tartanom tőle, nem hogy hármat.


Moonlight-chan2015. 03. 11. 02:59:39#32610
Karakter: Michael Brightman (Akatriel)



A telefonom első rezdülésére kipattannak a szemeim és gyorsan ki is kapcsolom az ébresztőt, mielőtt még a rezgésből átmegy abba az idegesítő cirkuszi bevonulóra, amit reggelre használok. Nagyokat nyújtózkodva lassan kikecmergek az ágyból, ujjaimmal a hullámos tincseim közé túrok, miközben megcélzom a fürdőszobát.

Pár perc alatt elkészülök, majd felveszek valami suliba való göncöt, bedobálom a könyveim és a füzeteim a táskámba, meg minden mást amire szükségem lesz és a konyha felé veszem az irányt. Épp azon gondolkodom mit egyek reggelire, mikor elmegyek a nagybátyám ajtaja előtt és furcsa, fojtott hangokat hallok.

- Deriel? – szólok be neki, de mikor nem válaszol óvatosan benyitok és benézek az ajtó résén.

Az ágyon fekszik, a takarója összevissza csavarodva, ő maga pedig nyugtalanul forgolódik, a szemhéjai vadul mozogna miközben érthetetlen szavakat motyog. Biztos rémálmai vannak…

- Deriel! – ébresztgetem, de nem érek hozzá, nem akarom megijeszteni – Deriel, ébredj! Deriel!

Végre kipattannak a szemei, előbb a szobán futtatja végig, majd átható kék tekintete rajtam állapodnik meg.

- Minden rendben? – kérdezem halkan, miközben felülve próbálja rendezni a légzését. Ez már nem az első alkalom, hogy rémálmai vannak, de hiába kérdezem, hogy mit álmodik, sosem mondja meg, mindig csak azt, hogy elfelejtette, de a tekintetén látom, hogy ez nem igaz. Valami borzalmasan nyomasztja, egy emlék, amit nem akar megosztani velem.

 

- Michael...  Jól vagyok... jól vagyok, menj vissza, aludj még…

 

Felnéz rám, mire halványan rámosolygok. Remélem tényleg így van, mert nem akarom, hogy bármi miatt szenvedjen. Márpedig a rémálmok ezt jelentik. Ő az egyetlen ember akire számíthatok, az egyetlen rokonom és nagyon szeretem őt. Nem tudnám elképzelni az életem másképpen, mint vele együtt.

- Bácsikám, reggel van. - úgy tűnik még mindig nincs teljesen ébren.

 

Csendben megreggelizünk. Én nem faggatom, ő nem beszél, és most bármilyen témát kínosnak éreznék felhozni, talán jobb is ha nem terhelem a saját dolgaimmal, van neki így is elég felelőssége. Néha nem tudom hogy bírja. Dolgozik, hogy biztosítsa nekem mindazt amire szükségem van, gondoskodik rólam, beíratott a legjobb iskolába… és egyszer sem éreztem azt, hogy bármi is hiányozna, pedig az édesanyámat és az apámat nem ismerhettem.

Fél óra múlva kisétálunk a vonatállomásra, én suliba ő dolgozni, így megy ez minden reggel, a hétvégéket kivéve, bár volt már mikor akkor is akadt dolga. A kabinban kifelé nézek az ablakon, szeretem az elsuhanó táj képét figyelni, a vonat zakatolását hallgatni, amit néha-néha egy surrogó hang szakít meg, mikor Deriel lapoz egyet a könyvében. Halványan elmosolyodom, majd a megfelelő megállónál leszállok a vonatról. 

- Vigyázz magadra, kölyök, aztán ne halljak semmi rosszat! – borzol a hajamba mosolyogva, mire én is rámosolygok és elköszönök tőle, út közben elrendezgetve a tincseimet is.

 

***

 

Egy stresszes nap után kicsit kényelmetlenül érzem magam mikor kézen fogva sétálunk le a vonatról Brenna-val és úgy tűnik ez végig ilyen nehézkes lesz, de az út felénél, már eléggé hozzászokom ahhoz, hogy ne feszélyezzen, végül is a legjobb barátnőmről van szó és Brenna nagyon csinos, vöröses hajú lány.

- Nem nekem kéne hazakísérnem téged? – kérdezem mikor a házunk közelében járunk.

Mosolyogva vállat von. – Én messzebb lakom és így is örülök, hogy segítesz. Tudtam, hogy rád mindig számíthatok.

Egy puszit nyom az arcomra, majd befordulunk az utcánkba és pár perc után megérkezünk a házunkhoz. Addig is átbeszéljük a dolgokat, hogy mi volt a suliban és a holnapi napról is egyeztetünk.

- Akkor megvársz ugye? Apa kitesz a suli előtt…

- Tudom, tudom. Együtt megyünk be, nyugi. Én ráérek és nem is kell sokáig várni. Este pedig mehetünk taxival, oké?

Bólint. – Oké. Akkor szia, holnap!

- Szia!

Megvárom míg kisétál a kapun, majd hátat fordítva bemegyek a házba. Deriel már itthon szokott lenni, nagyon éhes vagyok, kíváncsi vagyok főzött-e most valami finomat, de az se baj ha nem. Már profi szinten tudok sonkás bagettet gyártani.

- Áh, Michael... hazajöttél? – lép be mosolyogva és viszonzom is az üdvözlést, majd a cuccommal együtt a szobámba megyek. Még meg kell néznem mit adnak a moziban. Csak azt remélem, hogy nem fog rosszul elsülni a dolog…

A laptopomon gyorsan bepötyögöm a címet, majd mikor kidobja a filmajánlókat felhívom Brenna-t, hogy melyikre is foglaljam a jegyeket.

- Szia. Na szóval, akció, romantikus-vígjáték vagy horror? – sorolom.

- A horror. Nem akarok valami nyáladzós hülyeséget nézni. – morog, és szinte látom magam előtt, ahogy fintorog.

- Oké, ezt megbeszéltük. Meg is rendelem a jegyeket. – lenyomok pár gombot, éppen köszönnék is el tőle, mikor megszólal.

- Figyelj… gondolkodtál a csókon?

Felborítom a poharat az asztalon, még szerencse, hogy csak egy kis víz volt benne. Fenébe… - A csókon?

- Úgy lenne az igazi egy randi nem? Kell a csók Michael!

Felsóhajtok, valójában nem is tudom miért vonakodom annyira egy csóktól. Hiszen az semmiség és Brenna örülni fog és minél hamarább sikerül amit eltervezett annál jobb. – Rendben, megcsókolhatsz.

- Köszi! – visít fel úgy, hogy el kell tartanom a mobilt a fülemtől, majd vigyorogva visszahúzom. – Tudod, hogy imádlak ugye?

- Én is téged Bren. Akkor holnap…

Kinyomom a telefont, majd az asztalra teszem. Kiürítem a táskám, átöltözök valami itthoni göncbe és csak utána megyek enni, de már nagyon éhes vagyok. A konyhában nem találom Derielt, pedig az előbb még itt volt. Megnézem a szobájában is, de végül a nappaliban találok rá, a könyvespolc melletti fotelben üldögélni.

- Miért nem szóltál, hogy itt vagy? – lépek közelebb hozzá.

- Sajnálom, nem hallottam. – mondja, majd összecsukja a kezében tartott könyvet és a szobája felé viszi.

Homlokráncolva követem, kicsit furcsán viselkedik nem szokott ilyen hűvösen távolságtartó lenni, ezért meg is rémiszt ezzel. Megragadom a csuklóját, hogy megállítsam – Bácsikám, minden rendben?

Egy pillanatra megdermed és meg sem mozdul, aztán mosolyogva felém fordul és az arcomra simít. Nem tart sokáig az érintés, mégis megnyugtat vele.

- Ne aggódj, minden a legnagyobb rendben. Miért kerestél?

- Eszünk együtt?

- Már ettem. – húzza el a kezét – Kicsit késtél, azt hittem közbe jött valami és nem érsz majd haza.

- Legközelebb hazatelefonálok hogy ne várj rám, de volt egy kis dolgom és kiment a fejemből. – sóhajtom, mert tényleg elfelejtettem, pedig általában együtt eszünk, ha nincs túl sok órám és időben itthon vagyok.

Végül én a konyhába megyek és magamba tömök három egész pulyka fasírtot krumplival, farkaséhes voltam most pedig alig bírok felkelni a székről, de míg itt ragadtam addig is azon gondolkodom, hogy vajon Deriel miért viselkedik ilyen furcsán mostanában?

 

Másnap egyedül jövök haza a suliból, Brenna-nak még be kell vásárolnia én pedig pénteken egyébként se csinálok semmi különöset, legfeljebb olvasok valamit, vagy sakkozok egyet a bácsikámmal, aki azonban még nem ért haza akkor, amikor én. Készítek néhány szendvicset, hogy neki is legyen kész vacsorája mikor hazaér a munkából, majd egy zacskó chipsszel betelepszem a szobámba és hallgatok egy kis zenét miközben a leckémet írom.

Csak arra figyelek fel, hogy kapcsol a mikró.

Kidugom az orrom a szobámból, még éppen látom Deriel különös ezüstös tincseit ellibbenni az ajtóban. Senki másnak nem láttam még ilyen színű hajat és valójában sokan megbámulják, mert tényleg ezüstszínű. Nem ősz, nem fehér, hanem ezüst. A különbség csak az, hogy míg a legtöbben azt hiszik be van festve, én tudom, hogy ez az eredeti hajszíne és szerintem gyönyörű. Kár hogy én nem örököltem olyan géneket a szüleimtől, hogy nekem is ilyen legyen.

- Üdv itthon. Nem is hallottalak bejönni. – mosolygok rá és letelepszem a lócára.

- Biztos azért, mert az ablakon röpültem be. – mosolyog ő is.

Felnevetek, de végül is a zene számlájára írom, hogy akár el is lophatnák a házat a fejem fölül.

Csendben piszkálva a terítő szélét várom meg, míg jóízűen megeszi a szendvicseket amiket neki csináltam, az utolsó morzsáig. Nincs igazán megszabva, hogy melyikünk milyen házimunkát csinál, főzni az szokott, aki hamarább hazaér.

- Michael…?

- Igen? – kapom fel a fejem, mert nagyon elbámészkodhattam.

Felhúzza a szemöldökeit, mire megköszörülök a torkomat hogy ki tudjam nyögni amit akarok, de ez… olyan kínos így…

- Szóval… van egy lány a suliban… - kezdem az üres tányérra meredve, szigorúan elkerülve azokat az áthatóan jeges szemeket – Este randira megyünk, de… nem  egészen vagyok biztos benne, hogy mit kéne felvennem.

Ez még az én fülemnek is bénán hangzik, de fogalmam sincs. Jó lesz e egy laza koptatott farmer, vagy egy kicsit elegánsabb szerelés? Póló vagy ing? Vagy póló-mellény kombó?


Sado-chan2015. 03. 05. 15:46:42#32580
Karakter: Deriel



 Sötét és zavaros minden.

 

Mintha a múlt, jelen és jövő egy lenne, a falak elfolynak, s a serlegben lévő bor megfagy... lángok, halál sikolyok mindenütt, károgó hollók és pusztulás. Bármerre is nézek, csak romok és kiégett erdők, a levegőben táncoló, megperzselődött tollak...a bátyámé...

 

- Alisia!- kiáltok fel hirtelen, ahogy szemem sarából meglátok egy kecsesen ringó árnyat, ahogy a romok közt lépked, szinte táncol majd össze esik. Ijedten ugrok oda, majd rántom az ölembe, de kedvesem holtteste helyett csak egy rongyokba csavart csecsemőt tartok a karjaimban. A szemei lassan nyílnak ki, majd rám néz, tekintete akár a lányé, de mintha lenne benne más is...


- Minden rendben?- egy kellemes, lágy hang riaszt fel álmomból, mely szinte minden éjjel kísért..

 

mellkasomat fogva, ülök az ágyon, a légzésem remeg a szívem pedig mintha ketté akarna hasadni

 

- Michael...- suttogom az ajtóban álldogáló fiú nevét, azt a nevet, melyet azért kapott, hogy elrejthesse angyali mivoltát...azt az énjét, melyről valójában nem is tud.

 

- Jól vagyok...-suttogom elmerülve gyönyörű, kékes szemeiben, aztán ajkaira téved a tekintetem. Mindig megbánom, ha oda nézek. Fájó emlékek szabadulnak fel bennem, arról az egyetlen csókról, melyet anyjával váltottunk még mielőtt elveszítettem volna őt. Eszembe jut hajának édes illata, bőre tapintása és csilingelő hangja...- jól vagyok, menj vissza, aludj még- utasítom szelíd hangon, majd felkelek, hogy kinyissam az ablakot.

 

- Bácsikám, reggel van.- amint kimondja félre rántom a függönyt, a szobát pedig megtölti a reggeli nap fénye. Valóban...már reggel van.

 

A reggelit csendben fogyasztjuk el, aztán irány a vonatállomás. Mivel hogy jogosítványom nincs, és itt, a külvárosban más nincs, kénytelenek vagyunk minden nap ezzel közlekedni.

 

Az út se telik másként, csendben, egymás mellett ülünk az egyik kabinban, és míg ő a tájat fürkészi, én könyvet olvasok. Persze néha felpillantok rá, szeleim elidőznek egy pillanatig egy-egy lágy vonásán, aztán gondolataimban persze megdorgálom magam és vissza térek a könyvemhez. Ahhoz a könyvhöz, mely azon kevés dolgok közé tartozik, melyet odafentről hoztam magammal, és amik némi emlékkel szolgámnak még. Egy olyan könyv, mely sosem került még a fiú kezeibe, és ha rá is találna, egyetlen szót sem értene belőle, ugyanis az angyalok nyelvén íródott. Bár, ki tudja...talán örökölt némi képességet... jó lenne megtudnom miféle angyal lesz belőle ha egyszer felébred...

 

Az állomáson aztán elválnak útjaink, ő az iskolába, én a munkahelyemre sietek.

 

- Vigyázz magadra, kölyök, aztán ne halljak semmi jót!- finoman össze borzolom a haját majd egy fájdalmas mosoly kíséretében útjára engedem. Nem tudom meddig leszek képes még fent tartani ezt a bolondos nagybácsi szerepet...

 

.oOo.

 

A munka szokás szerint unalmas. Mint mindig. Öt körülre haza is érek, szerencsére még Michael előtt, így van időm egy kicsit kinyújtóztatni a szárnyaim.

 

Magasan a felhők felett repülök, hogy senki se láthasson. Jó végre egy kicsit újra önmagam lenni, levetkőzni azt a szerepet, amibe a halandók miatt kényszerítettem magam...

 

Ahogy visszafelé tartok hirtelen észre veszek két alakot a ház előtt. Ez egy eléggé félre eső környék, nem igen jár itt senki. Lejjebb ereszkedem, hogy alaposabban végig mérjem őket, ekkor veszem észre, hogy az egyik Michael, a másik pedig egy lány. Kézen fogva állnak a kertkapu előtt, alig egy lépésnyire egymástól.

 

A döbbenettől a lélegzetem is elakad, és egy pillanatra még csapkodni is elfelejtek a szárnyaimmal, aminek egy eléggé hangos landolás a következménye. Szerencsére a tetőn landolok, és ugyan meghallották, de nem látnak engem.

 

Nem telik bele sok időbe, a lányhazafelé indul, ő pedig bemegy a házba. Majd megesz a fene, den em avatkozhatok közbe. Még nem... majd ha kellő bizonyíték lesz arra, hogy ők ketten... addig nem avatkozhatok közbe..

 

Lemászok a tetőről, és mint aki a futásból tér haza kifáradtan, bemegyek a házba.

 

- Áh, Michael... hazajöttél?- mosolygok a fiúra. Ő csak bólint. Szokatlanul csendes most, nem szól semmit, csak elindul a szobája felé. Titkol valamit, érzem...

elindulok utána, de a szobájába már nem megyek be, inkább előtte állok le hallgatózni.


Izumo-san2014. 09. 20. 14:11:37#31355
Karakter: Chloe Reneé McGard



 -          Hát kösz szépen – veti oda nekem. Hát én kérek elnézést, hogy lehoztam onnan, de tényleg! Felveszi a nyuszit, mire az felnyüszít. – Remek… - sóhajtja, mire leteszi a kis szőrmókot, és elővarázsol egy erszényt. Várjunk… elővarázsol?!

-        -   Jól van? – érdeklődöm újdonsült barátom felől.

-        -   Persze, kitűnően érzi magát, miután egy ember tákolta mocskos csapdából kellett szerencsétlent kiszedni – kel ki magából, de engem ezzel nem tud megijeszteni.

-         -  Már megbocsáss, kedves idegen, de nem én bóklászom magántulajdonban lévő telkeken, úgyhogy magadra vess! A nyuszit sajnálom, ha gondolok, bevihetjük a házba, ahol megröntgenezhetjük – teszem hozzá. Eluralkodik rajtam a bűntudat.

-           - Még mit nem, én be nem teszem oda a lábam. Bizonyára mindenhol kitömött állatok vannak, meg fegyverek és ehhez hasonló szépséges csecsebecsék, amikkel tönkrevágjátok a természetet – támad le rögtön.

-         -  Képzeld, mi nem vadászok vagyunk, hanem természetvédők – oktatom ki. Nehogy már ő osszon ki engem.

-         -  Igen? Akkor miért kell telerakni csapdákkal az erdőt?- kérdi bosszúsan. Oké, ebben teljesen igaza van.

-         -  Az a bátyám volt – mondom halkan.

-         -  Kedves egy bátyád lehet – motyogja.

-        -   Nem az – suttogom. – Már mentek is? – szólok utána, mikor elindul a nyuszijával.

-         -  Igen, megyünk – jelenti ki határozottan.

Bármennyire is tűnik borzalmas társaságnak, kicsit jó lett volna, még beszélgetni vele. De mégis mit keresett ez itt? A telek körbe van kerítve, ráadásul mindenhova ki van írva, hogy magánterület. Mindegy is. Összehajtom a pokrócot, amit kihoztam magammal, majd bemegyek a házba, ami még mindig üresen kong, hiába közeledik az este.

Belépve a szobámba, kiveszem hörcsögömet a ketrecéből és elkezdem simogatni  a bundáját, ő maradt nekem, akivel megoszthatom mindenem. Még anyuék vették nekem a szülinapomra, már szép kort megért szegényem, de mindig itt van mellettem. Imádom az én kis drága rágcsálómat.

OoOoOoOoOoO

Ijedten ülök fel. Elaludtam ülve, ahogy kitekintek az ablakon látom a felkelő napot. Nyúzottan kelek ki az ágyból, majd a szívem kihagy egy ütemet, amikor meglátom a nyitott ketrecet. Elsápadva futok oda, és egy kis cetlit találok ott, drága bátyámtól. Kiengedte a hörcsögöm! Villámgyorsan rohanok ki a kertbe, s bár nagyon kevés az esélyem arra, hogy megtalálom, mégis buzgón keresem az én kis egyetlen rágcsálómat. Mászom a földön, mindenhova benézek. Meg kell találnom! Lépéseket hallok magam mögül, mire felkapom a fejem, és a tegnapi fiút látom.

-         -  Eltűnt a hörcsögöm – nyögöm, reszkető hangon. – Segíts megkeresni… - kérlelem.

-         -  Mi közöm nekem ehhez? Pff… - vonja össze karjait, mire nekem elkezdenek folyni a könnyeim. – Oh ne! Csak ezt ne!

-         -  Nagyon szépen kérlek! – könyörgöm neki, és feltolom a szemüvegem, hogy letöröljem könnyeimet.

-         -  Jól van, jól van! Segítek, csak kérlek ne bőgj! – adja be a derekát.

-        -   Köszönöm! – ejtek meg egy halvány mosolyt.

Forgatja a szemeit, majd én visszafordulok, hogy keressem tovább drága kis rágcsálómat. Ha megtalálom esküszöm le fogom szedni a fejét! Hogy merte az én kis drágámat elengedni? Az egy dolog, hogy nem a legharmonikusabb a kapcsolatunk, de én ilyen szemétséget nem tennék vele soha! Ráadásul még csak anyuéknak sem tudom bemószerolni, mivel mindig a drága, kicsi fiúkat védik! Igazságtalanság!

-         -  Khmm – felkapom a fejem a „diszkrét” köhögésre. – Nem akarlak kizökkenteni az elmélkedésből, de itt a hörcsögöd – látom meg a kezében a kis szőrcsomódat.

-          - Köszönöm! – veszem el kis drágámat. – Jövök neked eggyel – mosolygok hálásan.

-        -   Nem jössz te nekem semmivel – legyint mogorván. – Maximum azzal, hogy többet ne zaklass.

-         -  Már megbocsáss! – kapom fel a vizet. – Huuuuuuuu…. nem leszek idegeeeeeeeees…. – sóhajtok. – Hálából összeszedem a csapdákat az erdőben.

-         -  Oh, hát akkor már nekem nincs is itt több dolgom. Mondanám, hogy örülök, hogy megismertelek de…

-         -  Várj egy kicsit, kérlek! – szólok utána, ugyanis időközben már elindult az ellenkező irányba.

-         -  Mit akarsz még? – fordul felém, kissé bosszú szemekkel.

-         -  Én csak… nem lenne kedved maradni még egy kicsit? Tudod… nap mint nap itthon vagyok egyedül… jó lenne beszélgetni valakivel. 


Rhysless2014. 09. 01. 22:25:06#31211
Karakter: Khanim
Megjegyzés: Izumo-sannak


Szárnycsapkodás, madárcsicsergés, visítás, egy tompa puffanás, majd könyvek csattannak a padlón. Jellemző… 

Megszokhattam már volna, hogy így indulnak a reggelek, de valahogy mindig felcsillan bennem a remény, hogy esetleg ma másképp lesz. Hogy talán nem arra fogok felriadni, hogy valami bosszantó szárnyas, levéllel a csőrében a nyulamat molesztálja. Csak tudnám, hogy a Nagymester miért ezt a kötözni való sas féleséget szabadítja rám állandó jelleggel. Értem én, hogy utál engem és megvet, de könyörgöm, azért mindennek van határa…

- Goshu, maradj veszteg – nyögöm ki egyetlen egy nehézkes szusszal a mondandómat ideges nyulamnak, aki az ágyam alatt gubbaszt a lezúgott könyvkupac mögött. Nagy nehezen feltápászkodok, elkapom a már félig megkopasztott madarat, majd „finoman” kiveszem a levelet a csőréből, és se szó, se beszéd, azt útjára bocsájtom. Francokat fog ez itt nekem még kajáért is kuncsorogni, főleg egy ilyen ébresztő után.

Lassan felbontom az üzenetet, hogy megtudhassam a napi teendőmet, ami remélem, hogy egyszerűbb lesz a tegnapi kaland után, amikor is egy félig megvadult barnamedvét kellett meggyógyítanom. Még szép, hogy rám kell bízni a legalantasabb munkákat, bár ahogy nézem, a mai nem is lesz olyan vészes, csak pár bio csapdát kell felszednem, vagy mi a szöszt.

Miután Goshut kivarázsoltam az ágy alól egy ropogós répával, én is bekapok valami harapnivalót, mielőtt a régi tölgyes felé veszem az irányt, hogy az egyik ős-öreg fás szárú segítségével az úti célomhoz érjek. Teleportálás a gyökerek között, elég érdekes hangzik, de nem olyan vészes

 Amikor odaérek, megkeresem a megfelelő kocsányost, majd a repedezett törzsében megjelent nyíláson át meg is érkezek egy csodálatosan szép, a városi zajoktól elzárt, hatalmas telekre. Nem messze állok az óriási, háromszintes háztól - ami mellett az én kis faviskóm elszégyellheti magát -, akinek a kedves tulajdonosa volt olyan kedves és a birtokába vette a környéken elterülő erdőt, ráadásul csapdákkal is kedveskedett az erdei szomszédoknak. Hát nem egy szeretnivaló emberi teremtés? Gyűlölöm az ilyeneket…

Felkapom Goshut az ölembe, hogy ne csavarogjon el, főleg ne egy olyan helyen, ahol bármikor baja eshet. Elindulok felfedezni az érintetlen természetet… Ja, mégsem, hiszen itt már valaki kontárkodott - jut eszembe, amikor elhaladok egy „Belépni tilos, magánterület!” feliratú tábla mellett. Magánterület, mi?
Egyre mérgesebben csörtetek előre, és dühöm cseppet sem csillapul, amikor meglátom az első csapdát, ami bár nem halálos, mégis elég arra, hogy egy ártatlan jószágot örökre megfosszon a szabadságtól. Szépen sorjában eltávolítom az alantas eszközöket, amiket legszívesebben a kedves gazdáján demonstrálnék, hogy az illető is megtapasztalhassa működésüket, de ezt nem tehetem meg, mert a nimfák elsődleges törvényének értelmében semmilyen formában nem érintkezhetek emberekkel. Pedig néha annyira, de annyira… 

Bosszúszomjas gondolatomból Goshu rángat vissza, amikor ficánkolni kezd a kezemben. Látom rajta, hogy valami, vagy valaki felkeltette az érdeklődését, mert nagyon hegyezi a füleit. Bizonyára veszélytelen az újonnan felfedezett pajtása, különben Goshu teljesen más reakciókat produkálna, nem pedig kíváncsiskodna.
Valami megmozdul a közeli bokorban és nekem időm sem marad arra, hogy a nyulam után kapja, mert az  az egyik pillanatról a másikra köddé válik, csak a bokrok rezzenése mutatja, hogy merre iszkolt a „drágaságom”.

 

- Ó, hogy az a… - A legrosszabb az egészben, hogy még nem szedtem fel minden csapdát és amilyen mázlista Goshu, tuti beleszalad egybe.

Gyorsan szedem a lábaimat, hogy minél hamarabb ráleljek Goshura, mielőtt még késő lesz, de persze nincs akkora szerencsém, hogy azonnal a nyomára bukkanjak. Nem, miért is lenne…
Halk neszezést hallok az egyik tisztás felől, amerre még nem jártam, így óvatosan lopakodok a fákkal körbeölelt, fűtengerrel borított puszta közelébe, aminek a szélén azonnal megtorpanok, amint meglátom, hogy Goshu mit is csinál pontosan.

El nem tudom képzelni, hogy mi ütött belé, hogyan is volt képes egy ember közelébe menni, ráadásul fényes nappal, hogy még le is buktasson minket. Annyi szent, ha ezt az akciót ép bőrrel megússzuk, egy hétig nem fog répát kapni, rághatja majd a zellerszárat, azt úgy is utálja.
Sajnos muszáj vagyok közelebb osonni, így tisztán kivehetővé válik a szendergő alak arca. Egy lány húzza a lóbőrt fényes nappal, ráadásul nem is akármilyen lány, meglehetősen szép, annak ellenére, hogy egy egyszerű emberpalánta. Hosszú haja van, aminek egy részét egy otromba szalmakalap eltakar, ráadásul még egy szemüveg is rontja az összképet, de a ruhája nagyon is szép, illik hozzá, azt meg kell hagyni, de… De te jó szagú ég, mit művelek én itt? – térek észhez, amikor megpillantom a nyulamat, aki a lány arcát szaglássza. Goshu, te meg fogsz halni… - fogadkozok ördögien, de mivel egy cseppet sem gondoltam komolyan eme kijelentésemet, így igencsak nagyot dobban a szívem, amikor meglátom, hogy a leányzó hirtelen megriad a frászt hozva a nyulamra, aki ijedtében megugrik, majd a fák mögött csapdába esik.

Amikor előretörtetek Goshu felé, mit sem törődök azzal, hogy felfedem magam egy ember előtt. Megállás nélkül lépkedek abba az irányba, ahol a lány és a nyulam eltűnt. A bokor mögött csak annyit látok, hogy Goshu fejjel lefelé lóg a egyik lábánál fogva, ami minden bizonyára megrándulhatott. A halandó leányzó ügyetlenül, de kiszabadítja a tapsimat a csapdából, majd puha bundáját simogatja, ami miatt újfent irtó dühös leszek és ezúttal hangot is adok nemtetszésemnek.

- Hé! Tedd le! – szólok rá kissé megemelt hanggal a megszeppent lányra, aki csak pislog rám. Bizonyára nem érti, hogy kerültem ide, miért mászkálok szabadon a „magánterületén”, de ez most kicsit sem hat meg. A nyulamat akarom!

- Szerintem te vagy itt eltévedve, ugyanis ez egy magánterület – jön is rögtön a birtoklási hatalmával, de azért leteszi Goshut, aki áruló módjára a kiscsaj bokáját szagolgatja. Csak nem megkedvelte?

- Goshu, gyere ide! – szólok türelmetlenül az ugrifülesnek, miközben megállás nélkül tovább lépkedek feléjük.

- Én a helyedben vigyáznék, mert… - szól rám a kis fruska, de nem veszek róla tudomást, pedig lehet jobban jártam volna, így most nem gubbasztanék egy hálóban, nagy szemeket meresztve. – Várjál, mindjárt kiszedlek – mondja a lány és nekem időm sem marad, hogy flegmán elutasítsam a segítségét, mert a következő pillanatban már a sajgó fenekemet simogatom, ami kedvesen találkozott a nem éppen puha talajjal.  – Bocsi, nem gondoltam volna, hogy ilyen hirtelen fog engedni a háló.

- Hát kösz szépen – vetem oda neki foghegyről, majd felveszem Goshut, aki abban a pillanatban fájdalmasan felnyüszít, amint a hátsó lábához ér a karom. – Remek… - sóhajtok fásultan, majd leteszem a nyuszit, elővarázsolom az erszényemet, hogy valami fájdalomcsillapítót adjak neki, amíg haza nem érünk, ahol rendesen el tudom látni.

- Jól van? – érdeklődik kedvesen az emberlány, de engem nem vesz le a lábamról a szép szavaival meg a negédes hangjával.

- Persze, kitűnően érzi magát, miután egy ember tákolta mocskos csapdából kellett szerencsétlen kiszedni – kelek ki magamból, de meg sem rezzen a kis hölgy, csak felhúzza az orrát, majd erélyes hangon visszavág.

- Már megbocsáss, kedves idegen, de nem én bóklászok magántulajdonban lévő telkeken, úgyhogy magadra vess! A nyuszit sajnálom, ha gondolod, bevihetjük a házba, ahol megröntgenezhetjük – teszi hozzá bűntudatos hangon.

- Még mit nem, én be nem teszem oda a lában. Bizonyára mindenhol kitömött állatok vannak, meg fegyverek és ehhez hasonló szépséges csecsebecsék, amikkel tönkrevágjátok a természetet – pukkadozok szenvtelenül.

- Képzeld, mi nem vadászok vagyunk, hanem természetvédők – áll a sarkára bátran a lány, de a szavába vágok.

- Igen? Akkor miért kell telerakni csapdákkal az erdőt? – kérdezem bosszúsan. Még hogy természetvédő pfff…

- Az a bátyám volt – fűzi hozzá halkan.

- Kedves egy bátyád lehet – motyogok az orrom alatt, miközben leerőltetek egy gyógynövénygolyót Goshu torkán.

- Nem az – hallom a halk suttogást, de nem veszek róla tudomást, mivel már lassan besötétedik, ideje lassan hazamenni, hogy majd holnap, higgadtabb fejjel folytassam a munkámat. Nagyon remélem, hogy ezt a nőszemélyt sikerül majd elkerülnöm… - Már mentek is? – szól utánam a lány bánatosan.

- Igen, megyünk – jelentem ki rá sem hederítve, majd faképnél hagyom őt. Sietősre veszem a tempót, hogy minél előbb otthon lehessek...

oOo

Miután Goshut elláttam, lefeküdtem, de egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni, mivel nem tudtam kiverni azt a lány a fejemből. Nem értem, hogy miért, de valahogyan sikerült mély benyomást keltenie bennem, pedig halandó ember ennyire még nem foglalkoztatott, mint ez az izgága nőszemély.

oOo

Másnap reggel Goshut otthon hagytam, így magányosan indultam vissza, hogy felszabadítsam azt az erdőt a csapdák elnyomása alól, de arra nem számítottam, hogy azonnal összefutok vele. Pedig ott állt előttem könnyes szemekkel, kissé piszkosan a tegnapi ruhájában.

- Eltűnt a hörcsögöm – nyögte ki reszketeg hangon, mire én csak pislogni tudtam… Meg sem kérdeztem tőle, hogy mi a baja, akkor meg minek mondja? – Segíts megkeresni…


Izumo-san2014. 09. 01. 20:34:58#31207
Karakter: Chloe Reneé McGard
Megjegyzés: nimfámnak~


 Unalmas. Ez az egy szó tökéletesen tükrözi a napomat. Semmitmondó, unalmas, szürke, ahogy általában a mindennapjaim szoktak telni. Nincs semmi bajom az egyedülléttel – ami végül is nem is egyedüllét, elvégre itt van a hörcsögöm… - de kellene valami értelmes dologgal is töltenem az időmet, ha már annyi van belőle. A ház úgy is kong az ürességtől, akár valami hülyeséget is csinálhatnék, akkor sem szólna rám senki. Nincs kedvem, igazán semmihez, még a lustálkodáshoz sem…

Megigazítom a szemüvegemet, majd arcomba húzva a szalmakalapom, honom alá csapva az Alice Csodaországban-t elindulok a „kertünkbe”. Hát igen, a mi kertünk kicsit eltér a legtöbb ember kertjétől, ugyanis a miénk egy rohadt nagy erdő. Ja, a legtöbb embernek virágos kert van a hátsókertben esetleg valami veteményes, neeeem a mi kertünk egy cseszett erdő. De azt hiszem ez így van jól, elvégre ha anyámék már természetvédők, akkor már legyen rengeteg a kertben, miért ne. Mondjuk egy árva szót nem szólhatok, hiszen rendszeresen megyek ki az erdőbe olvasgatni. Per pillanat is oda indulok, kényelmes pokrócommal a válltáskámban, honom alatt a kiválasztott könyvvel.

Mondhatni kellemesnek az időt. Mondjuk számomra az idő akkor kellemes ha egy pulcsiban nem fagyok át ha kint vagyok. Szóval most épp jó idő van, mivel elég egy lenge kék ruha, ahhoz hogy ne fagyjak kint meg. Hmm… nem fog ártani kicsit a bőrömnek ha esetleg lenne is valami színem… Gyors mozdulatokkal hajtom ki a pokrócot, majd hátamra fordulva kezdek el olvasni. Egyik kezemet a fejem alá gyűröm a másikkal emelem fel a könyvet és úgy sütettem magam egy kis tisztáson, ahova ki szoktam járni olvasni.

Lehet a melegtől, lehet az unalomtól, de elnyom az álom, s mellkasomon pihentetve a könyvet merülök álomba. Furcsa álmaim vannak, amelyekben a hörcsögöm megnő és át akarja venni az uralmat a világ fölött, és én vagyok az egyetlen a Kiválasztott, aki megmentheti a világot gonosz rágcsálómtól. Álmaimban mindig valami hős vagyok, nem pedig csak simán Chloe, akit soha észre sem vesznek. Jó, mondjuk a többi ember néha kissé ijesztő. Főleg ha a bátyámról beszélünk, mert ő több mint ijesztő. Melyik normális ember élvezni, ha mindig mozdulására vakuk villognának, és nem lenne magánélete? Biztos csak az extra mazochisták… Akik közé én nem tartozom köszönöm szépen.

Arra ébredek, hogy valami puha és szőrös piszkálja az arcom. Várjunk csak… ez nem a hörim, és nem is a házban vagyok.  A fénysebesség megirigyelhetné olyan gyorsasággal pattanok fel, és igazítom meg félrebillent szemüvegem, hogy aztán egy szelíd tekintetű kis tapsifülest pillantsak meg ott ahol nemrég még a fejem volt. A nyuszi megretten tőlem – legalább annyira, mint ahogy én megrettentem mikor elkezdtem piszkálni az orcán – és felvéve a nyúlcipőt elszelel egy bokor mögé.

A hangos sivítás újfent emlékeztet arra, hogy bátyám új hobbijaként bio csapdákat rakott ki az erdőben. Ilyenkor még jobban szeretem drága bátyám, szegény kicsi nyuszi, most felrántott lábbal lóg lefelé. Gyors léptekkel megindulok, majd ügyetlen mozdulatokkal próbálom kiszedni szegény kis állatot a rabságából, miközben természetesen az sivít. Mikor végre kikerül, a kezembe véve kezdem el simizni a bundáját, de érzem milyen rettenetesen gyorsan ver a kicsi szíve.

-       - Hé! Tedd le!  - szól rám egy hang a másik irányból, mire meglepetten odafordulok, és egy korombelinek kinéző sráccal találom szembe magam, aki egyre csak közelít.

-       - Szerintem te vagy itt eltévedve, ugyanis ez egy magánterület – teszem le a nyulat, aki csak elkezdi szagolgatni a bokám. Asszem szereztem egy új barátot.

-       - Goshu, gyere ide! – hívja mosolyogva a nyulat, de még mindig egyre lépked közelebb.

-       - Én a helyedben vigyáznék mert… - reccs, puff – van ott egy másik csapda…. – sóhajtom, ő pedig csak meglepett szemekkel pillogat rám a hálóból. – Várjál, mindjárt kiszedlek – indulok el felé.

Elvileg a fa másik végén kell lennie valahol egy csomónak, amit ha kioldok a háló leengedi szerencsétlent. De egyáltalán mit keres ő itt? Ez a mi telkünk, körbe van kerítve, szóval csak úgy nem tudott besétálni… Anyuék vajon új kertészt vettek fel, vagy mi az isten? Megtalálva a kis csomót, teljes erővel megrántom, mire hallom a puffanást. Upszi…

-       - Bocsi, nem gondoltam, hogy ilyen hirtelen fog engedi a háló – mentegetőzöm, miközben visszatolom a szemüvegem a helyére. Rossz szokásom piszkálni, ha kezdem kellemetlenül érezni magam. 


oosakinana2012. 12. 25. 14:24:25#24612
Karakter: Joelle
Megjegyzés: (Timcsinek)


Boldog karácsonyt kívánok neked!

Elég unalmasan telik az este. Az összes klán tag itt van. Ilyenkor szinte az egészhely csak belőlük él, de legalább fizetnek, ahogy mindenki. Már elég szépen alakul az alkohol szintjük, de hát ilyenkor nem lehet velük mit kezdeni... Egyedül a bátyám tudna rájuk parancsolni, de ő most egy kicsit elfoglalt az új jegyesével, akit ki nem állhatok.... Hányni tudnék ha meglátom.... Ronda és ráadásul semmi köze nincs a farkas léthez. Nem tudom mit eszik benne... Lehet jó az ágyba és csak azért lenne vele, mert ha azt nézzük és együtt vannak, szinte az ágyat nyomják reggeltől estig... Azért is vagyok itt dolgozni ma este, mert tudtam, hogy megy....
Hirtelen egy furcsa szag csapja meg az orromat. Körbe nézek és akkor látok meg egy igen érdekes alakot, aki erre még nem járt soha, mert ha járt volna felismerném. Túl komoly arckifejezés, sötét barna kócos haj. Átlagos kinézet, ha a fajtánkról beszélünk, de azt pontosan nem tudnám megmondani, hogy farkas-e vagy sem, de majd azt hiszem mások ki fogják deríteni, mert eléggé érzem a feszültséget a levegőben.
Leül a pulthoz én meg jó pultoshoz mérten már megyek is a vendéghez.
- Helló idegen – fogadom egy mosollyal, ahogy egy jó pultoshoz és vendéglátóhoz illik.  
- Üdv. Látom könnyen lebuktam – Hát ilyen illattal ne is csodáld. A többiekéhez képest már túlságosan feltűnő, na meg az arcod is ismeretlen. 
- Egy ilyen kis városban nem nehéz. Mit adhatok? 
- Csak egy korsó barna sört. – bólintva kezdek el játszani a pohárral, majd pedig a sört adagolom bele, minél kevesebb habbal, mert csak úgy a finom. Közben érzem a tekintetét magamon, de úgy nem szentelek neki túl sok figyelmet.
- Átutazó vagy? – érdeklődöm, mikor elé teszem a kért italt.
- Nem, városi… kábé két hete költöztem ide. – Szóval akkor nem rég kerültél ide. Ha jól esetleg beigazolódik rólad, hogy farkas vagy akkor több időt fogsz itt szerintem eltölteni, mint gondolnád, mert a bátyám nem fog elengedni egy könnyen.
- Értem már, akkor üdv nálunk. – mosolygok rá, ám kezd nagyon rossz előérzetem lenni Joe és pár haverja kiengedték kicsit az erejüket és nagyon idefelé tartanak... Ha neki esnek, akkor nem tudom túl fogja-e élni vagy esetleg kiderül, hogy tényleg farkas... Nem tudom, de az biztos, hogy nekem nem tetszik ez a dolog, ami itt alakulóban van.
- Hé! – szólítják le egyből. Látszik, hogy már van bennünk egy jó adag alkohol. – Hozzád beszélek idegen – nagyon kezd nem tetszik.... A francba Daniel, miért ilyenkor dugsz a csajoddal, amikor itt kéne lenned? 
- Miben segíthetek?
- Szerintem elég rossz helyen jársz. 
- Joe, elég lesz – próbálom leállítani őket, mert nem akarok balhét. Nincs kedvem úgy bútorokat rendelni holnap, arról nem is beszélve, hogy milyen lecseszést fognak kapni, ha tönkre teszik és Daniel megtudja. 
- Ne aggódj Joelle, csak megmutatjuk neki, hogy hol a helye. – Joe, már kezdene is átváltozni, de még jobban kiengedi az erejét, mert a szeme, már sárgán villog.  – Nézzétek csak, a ficsúr ezt viccesnek találja. Mit szóltok, megmutassuk neki milyen a humorunk? – ez a nem normális meg hergeli is őket. Nem veszi észre, hogy mennyire ellenségesek vele? nem hogy inkább elmenne, vagy visszább venne. 
- Joe – nem normális. Még is mit képzel, hogy engem lemer inteni? Látszik, hogy nem tudja, kivagyok és hogy engem soha senki nem szokott leinteni. 
- Én nem ajánlanám – hát ez az, hogy én se ajánlanám neked. 
- Meglátjuk meddig vagy nagy legény – ki is engedi az erejét ez a vadbarom. A szememet fogatom, de most kicsit pipább vagyok, hogy valaki lemert inteni.... – Na gyerünk, ki mersz jönni az udvarra? 
- Miért kéne kimenni félsz a közönségtől? – ennek biztos elmennek otthonról, esetleg a másik lehetőség, hogy túlságosan biztos a dolgában, mert ő is farkas, csak rejtegeti az erejét.
- Mi? Gyávának neveztél? – Joe tipikusan azaz ember, akivel nem lehet viccelődni. Egyből a csávónak támad, de olyan vadállat üvöltése van, hogy az csak jaj.... Ám ekkor valami megváltozik... Ez a fickó. Érzem az erejét. Hasonlít a miénkre, de egy kicsiben még is másabb. Most már biztos vagyok benne, hogy ő is farkas.... Amikor a gyorsaságát meglátom, meg már teljesen biztos vagyok benne, hogy az.
Megcsavarja a karját, mire az felnyüszít. miután elengedi a földre rogy, én meg csak nézem a szánalmast, de eléggé érdeklődve nézem a csávót. Neki is ugyanolyan sárgák a szemei. Akkor hasonló klán tagja lehetett vagy olyanhoz tartozhatott.... Az erejét viszont nagyon hamar visszahívja, amire én elmosolyodok. Szóval ilyen jól tudja kezelni az erejét? a mi klánunkba egyedül Daniel tudja így használni az erejét...
A fizetséget leteszi az asztalra, majd egy mosolyt ejt meg felé. Hmmm. Felettébb jól áll neki, amikor mosolyog. Többször is csinálhatná.
Figyelem távolodó alakját, ahogy elveszem a pénzt és a kasszába teszem. Tuti Daniel fülébe fog jutni ennek a farkasnak az ereje, de nem tőlem fogja megtudni.
~*~
Másnap reggel érkezek haza és ahogy igazam volt, meg is jelenik Daniel.
- Joelle. Mi volt az ami a bárban történt? – kér egyből számon, ám én csak megrántom a vállamat.
- Legközelebb légy ott és meglátod. – válaszolom neki.
- Az alfával beszélsz Joelle. – próbál fenyegetni, de csak elvigyorodok.
- Akinek kifejezetten a kishúga vagyok, így semmit nem tudsz tenni, mert ha bántanál apáék nem örülnének neked. – válaszolom komolyan. – Ha meg tudni akarsz valamit arról a férfiról, akkor gyere le és foglalkozz a népeddel arról nem is beszélve, hogy nem leszek a futárod. – mondom komolyan, majd integetek neki és ott hagyom magára a forrongó kis alfát.
Hallom még, hogy magyaráz valamit, de nem igazán érdekel. A szobámba megyek és elfekszek az ágyamon, hogy egy jót aludva kitudjam magam pihenni, de nem megy az olyan egyszerűen mint azt gondoltam, mert Daniel beront.
- Mond el, amit tudsz. – faggatózik mérgesen, amire én is mérges leszek és egyből neki állok.
- Egész éjszaka dolgoztam. Aludni szeretnék erre fel, meg bejössz és faggatni kezdesz. Még is mit képzelsz magadról? Hogy csak úgy játszadozhatsz mindenkivel kedved szerint? – kérdezem meg. – Most pedig menj a szobámból.
- Nem küldhetsz ki. – húzza ki magát.
- Itthon te csak a bátyám vagy és úgy beszélek, ahogy akarom. Úgyhogy takarodj! – kiabálok rá, de csak nem tágít, sőt mintha kicsit meg is lepődött volna. Felállok és kituszkolom a szobámból, hogy végre aludhassak egy nagyon jót.
Délután ébredek fel és érzem, hogy bátyám mennyire mérges, de nem különösebben érdekel. Felöltözök, majd úgy döntök, hogy elmegyek sétálni a klánba, bár nem mintha reménykednék benne, hogy találkozok a férfival, hiszen nem közénk való ez már teljesen biztos.
Este viszont megint menni kell dolgozni. És lám a reggeli kis beszélgetésem meg hozta az eredményét, mert megjelenik Daniel is. Nocsak nocsak… Ennyire kíváncsi lenne a férfira? Bár az igazat meg vallva én is szeretném még látni, mert van benne valami különleges, de még nem tudom, hogy mi.
Már lassan éjfél körül jár az idő, amikor megint betoppan a férfi én meg elmosolyodok, és már készítem is neki az inni valót, amit tegnap kért.
- Szia. – köszönök neki. – Itt az inni valód. – nyújtom neki.
- Ennyire tudod már, hogy mit szeretnék? – kérdezi halvány mosollyal, de még ez is jól áll neki.
- Hát reménykedem benne, hogy azt kéred mint tegnap – adok választ, ám mielőtt még jobban belemelegednénk a beszélgetésbe és figyelmeztethetném, hogy vigyázzon magára megjelenik Daniel.
- Te meg kivagy, és mit akarsz a területünkön? – szólal meg egyből.
- Csak egy korsó italért jöttem és már itt se vagyok. – olyan nyugodta hangja, hogy az már nagyon érdekes.
- Akkor azt hiszem, hogy eljött az idő, amikor távozni fogsz. – n jó nekem itt lett elegem.
- Nem dobhatsz ki egy vendéget se kivéve, ha én kérlek meg rá. – figyelmeztetem, arra, amit anyáék mondtak neki.
- Most nem érdekelsz. – próbál elintézni ennyivel, pedig tudja, hogy mi fog történni. Közeledik a telihold és ilyenkor még ingerültebb vagyok arról nem is szólva, hogy visszajönnek azok a képek, amik benne vannak a korábbról. – most pedig vagy megküzdesz velem, vagy eltűnhetsz innen.
- Nem beszélhetsz így vele! – akadok ki. Nem szeretem, ha ilyen. Gyűlölöm, amikor provokálja az embereket.
Most sincs másképpen, mint eddig mindig, amikor veszekedtünk hasonló állapotomban. Elveszítve a farkas énem felett az irányítást és átváltozok, majd véres szemekkel nézek rá és bármikor képes legyek arra, hogy megtámadja. Fiatal vagyok, de ha az ösztön egyszer átveszi az irányítást a tudatom felett akár még őt is képes lennék szerintem megölni.
A környéken mindenki megriad, mert tudják, hogy ilyen állapotban leginkább egy cellában szoktam lenni.
- Joelle nyugodj meg. – vált hangszínt testvérem, de úgy ahogy van, nem érdekel. Most csak egy valamire koncentrál az agyam… ÖLNÖM KELL!!!
Fel is vonyítok, majd már támadó állásban vagyok, készen, hogy bármelyik pillanatban neki támadhassak alfámnak, ám ekkor történik valami:
- Joelle. – hallok meg egy másik hangot, ami érdekes hatással van az egész lényemre.
Oda nézek, és ekkor meglátom az idegent, aki csak engem néz. Hirtelen a szégyen veszi át az uralmat a viselkedésem felett és nem érdekelve senki szaladok ki a kocsmából egyenesen az erdőbe, ahol elrejtőzhetek és esetleg az előbbi ölési vágyamnak tehetek eleget, meg ölve pár fenevadat. 


timcsiikee2012. 07. 18. 11:15:00#22248
Karakter: Christobal Rairys
Megjegyzés: ~ nanának


 

Christobal:

Munkából hazafelé menet a motoron robogva kevés fény biztosítja a jó kilátást, szerencsémre a szemem élesebb mint az embereké, jó pár fokkal így elég a motor reflektorának a fénye. 

Különös kis város. Nyugodt és csendes, mégis lappang benne egy különleges energia, de remélem ez csak a távoli erők visszhangja. Egy völgyben valószínűleg így lehet. 

Motorom zaja elfullad a fák között. A sisakom sajnos csökkenti a perifériám, viszont ha néha oldalra biccenek, látom az erdőt, de semmi jelentősebbet nem látok. Pedig hallottam már róla, hogy vannak farkasok ebben a kis városban is. Nem mintha meg akarnám őket látogatni. 

Nem vagyok fáradt, ami manapság ritkaság, viszont úgy érzem ezt ki is kell használnom. Beérek végre teljesen is a városba, amit a kis tábla jelez, üdvözlő kis szöveggel. 

Egy kisebb földút nyílik oldalra, lámpák nélkül ugyan úgy, ahogyan a főút, előtte egy tábla. 

Shannon bár és étterem. 

Nem vagyok fáradt, és igaz ha motorral megyek nem kéne alkoholt innom, de egy korsó nem fog rám annyira hatni. A szervezetünk hasonló mint az emberé, a vámpírok jobban bírják az alkoholt mint mi és az emberek. Megvehetném boltba is, és ihatnék otthon, de egy jó kocsma hangulatával még egy márkás sör sem ér fel. Nem ugyan olyan az íze. 

Visszafordulok az üres, néptelen, sötét úton, motorom elégedetlenül felbőg a hirtelen váltás miatt. Néha olyan érzésem van mintha egy ló lenne, fémből, kerekekkel. 
Befordulok a kis útra, nem is kell sokat mennem, a bár és fényei légy körvonalba burkolják környezetüket. 

Leparkolok a bejárathoz közel, rögzítem a motort, elteszem a sisakot, majd megigazítva magamon a dzsekit fellépek a lépcsőn, be az ajtón. 

Kis csilingelés koronázza meg beléptemet, a látvány elsőre olyan mint egy családi étterem, de most egy bár, amikor is a sötét leszálltával a vagányok és bukók gyűlő helyévé válik. Bakancsom halkan kopog a parkettán, csak perifériámmal nézek körbe, mert nem szeretek még véletlenül sem másokat megbámulni. 

Boxok, asztalon és a kihagyhatatlan pult, ami felé én közelítek. Megállok a szélre eső részen, az alkohol és étel illata mellé valami más is társul. 

Pézsma. 

Itt farkasok vannak. 

Leülök a pult magas székére, lábaimat magam alá terelem és megtámasztom a kis fém körön, karjaim a pulton találnak pihenőt. 

- Helló idegen – mosolyog egy lány a pult mögül, el is felejtem a cseppnyi feszélyezett érzést, hogy itt szinte csak farkasok vannak, tehát nem vagyok egyedül. Hozzájuk képest az én illatom teljesen egyszerű, ha szerencsém van nem is veszik észre. Ez persze csak addig jó, amíg nem kötnek belém. 

- Üdv. Látom könnyen lebuktam – mosolygok vissza rá. 

- Egy ilyen kis városban nem nehéz. Mit adhatok? 

- Csak egy korsó barna sört. – biccent és máris pörgeti ujjai között a korsót, a csap alá emeli, és finoman tölt. Régóta dolgozhat már itt, mert nagyon ért hozzá. 

- Átutazó vagy? – csusszantja elém az italt, megtörli kezét, de most nem figyel másra. Sokkal otthonosabb kocsma, mint egy nagyvárosban. 

- Nem, városi… kábé két hete költöztem ide. – iszok a habos italból, kellemesen cirógatja torkomat, és a hűs nedű nagyon is jól esik egy ilyen munkanap után. Pláne, ha egy ilyen mosolygós arcot láthatok. 

- Értem már, akkor üdv nálunk. – kedves… túl kedves. Bár a vendégekkel kedvesnek kell lenni, ugyebár. De ahogy látom nem feltétlenül természetéből fakad. Engem figyel, de kutató szemekkel. Gyanakszik? Vagy aggódik valamin? Talán még azt hiszi, hogy ember vagyok. Nem baj, így elrejtőzhetek. Lassan megiszogatom a sörömet. 

- Hé! – hát ez sem tartott sokáig. Próbálok nem törődni vele, mintha nem tudnám, hogy nekem szólnak. – Hozzád beszélek idegen – na ez már konkrétum. Komoran, lustén megfordulok ültömben a széken. Kérdően pillantok a kis hármasra. 

- Miben segíthetek? – kérdem nyájasan, mosoly nélkül. 

- Szerintem elég rossz helyen jársz – szólal meg most a jobb oldali, másabb, kissé magasabb hangon. 

- Joe, elég lesz – szól a lány mögülem a pultból. Nos gondolom biztosan tőlük tartott. De feleslegesen. 

- Ne aggódj Joelle, csak megmutatjuk neki, hogy hol a helye. – vigyorogva a középsőnek borostyán színűen felvillan a szeme. Csak elmosolyodom mire az ő arcáról ez a „gesztus” lefagy, és helyette vicsorogni kezd. – Nézzétek csak, a ficsúr ezt viccesnek találja. Mit szóltok megmutassuk neki milyen a humorunk? – öklét ropogtatni kezdi. 

- Joe – csak magam mögé intek, hogy jelezzem nem kell aggódnia. Ha tudja, hogy ők mik, ráadásul életben maradt közöttük, akkor biztos, hogy ő is farkas. 

- Én nem ajánlanám – válaszolok az egyik kis haverja helyett, s csak˛felröhögnek. 

- Meglátjuk meddig vagy nagy legény – érzem ahogy ereje felparázslik, de közel sincs olyan szinten, mint én. Talán elég lenne, ha csak kiereszteném az erőmet, viszont az végleges lebukást jelentene. Felesleges dolgokat pedig nem kívánok az életembe. – Na gyerünk, ki mersz jönni az udvarra? 

- Miért kéne kimenni félsz a közönségtől? – negédes mosollyal reagálom le kihívását, sőt rátettem egy lapáttal. Ettől már biztosan elborul az agya.

- Mi? Gyávának neveztél? – horkanva, vadállati módon mégis emberi alakban rám támad, de kétszer olyan gyors vagyok mint Ő, mögé kerülök, hátra szorítom karját, amivel megpróbált leütni, nem reccsen, nem töröm el csak épp addig húzom, hogy vagy két napig ne tudja használni. 

Felnyüszít, ekkor elengedem, elesik előttem és felnéz rám. Ahogy fürkészem az összetört tekintetet rájövök, hogy szemem valószínűleg besárgult, mert máshogy látom, mint eddig. Lassan visszahívom a kiszökött kis erőmet és újra emberi szemekkel nézek le rá, szánalmasan. Csak rápillantok a két kis haverjára akik összerezzennek. Pedig alig csináltam valamit… Lehet a gyorsaság náluk már ennyire félelem keltő? 

Levetek a pultra kicsivel többet, mint a korsó sör volt, egy utolsó, megnyugtató mosollyal nézek még a lányra. 

Joelle… szép név. 

Talán visszanézek még… Nappal, amikor nem kószálnak mindenhol ilyen vadbarmok. 


<<1.oldal>> 2.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).