A kisgazdám óhajai nem tûnnek nagy falatnak, de bármit el lehet szúrni, ha nem készülünk fel rá. Pontosan ezért figyelem meg mindhármat, s használom fel a tudásomat a megölésükre. A megidézésem helyére nem térek vissza, csak felesleges erõpocséklás lenne. Sorban megyek, elsõnek a Samantha Watson nevezetû alantas lénynek hozom el a végsõ, kegyetlen pillanatait. Péntek este révén oda volt bulizni, én pedig voltam oly kedves s hústalan valómmal elé álltam, mikor kissé ittas állapotban a hajnali órákban haza felé tartott. Érthetetlen módon rögvest félre húzta a kormányt, s már semmi se állíthatta meg. Szörnyet halt.

Másnapra Emma kisasszonynál volt idõpontom. Nem beszélgettünk sokat, s ha lehet, még jobban megijedt az inakkal átölelt csontvázamtól, mint elõzõleg Samantha a simától. Nem hibáztattam érte, nem voltam a legjobb formámban. Addig menekült elõlem, míg az íróasztala elõtti székbe rogyva fel nem adta a dolgot. Akkor aztán jöhetett a hab a tortára, s õ rögvest holtan borult az asztalára. Ennek hála már igen szép emberi alakom kezdett lenni, szemgolyóim is kitöltötték az ûrt, a húsom s izmom is formálódott.

Ilyen formában látogattam hát meg következõ nap Kevint. Nála már a hangomat is bevetettem, s akár egy hangocska, ki rosszra biztatja, rávettem, hogy saját keze által végezzen magával. Mindig is szerettem ezt a módszert, annyira aljas volt, miközben a látvány gyönyörködtetett. Ahogy megfulladt, s a lábai táncot jártak alatta, hihetetlen látvány volt. Egyszerûen gyönyörû.

Hétfõ este van már, kipihenem a fáradalmakat, amiket az ölések okoztak s feltöltõdöm a lelkeikkel. Egyfajta vágyódással teli várakozás lesz úrrá rajtam, de jól tudom, hogy ez a kisgazdámtól érkezik. Nem habozom hát, rögvest elindulok az idézés helyére, hogy láthassa mire jutottam magammal s a kérésével kapcsolatban. Biztos meg fog lepõdni az immár teljes pompájában lévõ testemen. Egyedül egy ízléses nadrág fedi el vassal tûzdelt bõrömet.

Sajnos erõm még nincs teljében, így kénytelen vagyok egy bejáratot használni, hogy bejussak a lakásba. Sötétség honol mindenütt, de a szagok s a sötétben kirajzolódó tárgyak körvonalai másabbak, mint elsõ itt jártamkor. Óvatosan lopakodom a lépcsõ felé, hogy aztán utam felvezessen az emeletre. Emlékszem hol van a szobája, emellett a fény is vezet utamon. Nesztelen lépteimmel az ajtóba érek, ahol rálátásom nyúlik a leányra a fényben. Az asztalánál ül, s elmeredve néz maga elé.

- Végeztem – hangomra riadtan kapja fejét az irányomba. Arcán a döbbenet hatalmas méreteket ölt, majd miután kellõ képen végigmér, feláll s sietõsen megindul felém. Érzem, mennyire izgatott, a tõle kapott vércseppek csak úgy izzanak a testemben.

- Minden mocskos részletét tudni akarom, hogy tetted! – áll meg elõttem, s gyûlölettõl csillogó tekintetét újra végigvezeti rajtam. – Nem ilyennek képzeltelek.

- Az már nem az én saram – felelem, majd beljebb sétálok.

- A könyv sokkal sötétebb képet alkotott rólad – jön utánam, majd mikor a szobában lévõ egyetlen fotelbe vetem magamat, megáll felettem. Nem felelek semmit se, csak rá emelem tekintetemet. – Hogy jutottál be?

- Az ajtón. A lábamon. A két kezemmel – emelem fel az említett végtagjaimat, amiket szint úgy piercingek díszítenek.

- Miért nem az ablakon?

- Ennyit kérdezni… - morgom. – Nem volt nyitva.

- Démon vagy. Nem kéne ennek gondnak lennie – néz le rám. Egyfajta kételkedést érzek benne, ami egyáltalán nem tetszik. Nem szeretem, mikor megkérdõjelezik a nagyságomat. Egy ostoba halandó engem ne merjen kétségbe vonni, még ha õ maga is idézett meg.

Oly hirtelen termek elõtte s szuszogok a képébe, hogy rémülten rezzen össze s hallat egy néma sikolyt. Vigyorom széles, rendhagyóan éles fogaim gyönyörûen látszódnak a fényben. Látom ám honnan fúj a szél, türelmetlen s vágyja a bosszút, de annyit várt már, bírja még ki egy kicsit.

- A gond ott kezdõdik, Regan gazdám – kezdek bele halkan, míg ajkaimmal szinte a fülét súrolom -, hogy a kettõnk közti töretlen bizalom a kulcs a sikerhez, de ha ez nincs meg, akkor boldogtalanul fogsz te is meghalni, mint azok, akiknek elrendelted a halálát. – Lassan elhajolok tõle, õ pedig mozdulni sem mer, csak a daccal s félelemmel teli tekintetével követi mozdulataimat.

- Remélem nem ijedtél meg – mosolygom hátborzongatóan, majd visszaereszkedem a fotelbe. – szeretnéd hallani a halálukat, az utolsó szavaikat, ugye? Elmesélem hát neked, mint anya mesél esti mesét gyermekének a szép álmokért.

Nem szól közbe, csak helyet foglal az ágyán s csendben hallgatja elbeszélésemet a három halálesetrõl. Tudom, hogy minden apró részletre kíváncsi, így nem habozom megemlíteni Samantha rémült tekintetét a kocsiban, miután félre hajtott s haldokolt. Elmondom neki azt is, hogy a fülébe súgtam egy dolgot, majd elnyeltem a lelkét. Emmánál a kergetõzés isteni élményét hosszan ecsetelem, ahogy azt is, ahogy könnytõl áztatott arccal könyörgött nekem, hogy távozzak s hagyjam õt békén. A zsíros haját a bõrtelen inas ujjaimmal markoltam meg, hogy aztán egyszer alaposan a fejét beleverjem az íróasztalba. Az õ fülébe is csak egy dolgot suttogtam, majd lelkével a gyomromban távoztam. Kevin meggyõzése is alapos kivesézésre kerül. Mikor aztán végzem a meséléssel, nagyot szusszanok elégedetten.

- Mit súgtál a fülükbe? – kérdez rá egy kis gondolkodás után.

- Hogy a haláluk csak a kezdete a szenvedésnek - mosolygom halványan. – S hogy érted tettem, kis gazdám – teszem hozzá. – Csakis érted.

- Holnap lesz értük egy megemlékezés – mondja, míg maga elé mered. – Érdekes lesz a sok síró arcot látni. – Érdeklõdve figyelem õt, amit meg is érez s rám emeli tekintetét. – Elfáradtam, aludnék. Ha te is így tennél, akkor három szobával arrébb berendeztettem neked egyet. Remélem eleget fog tenni az igényednek – teszi hozzá, majd jelezvén, hogy aludni akar, bemászik az ágyba.

- Köszönöm a figyelmességedet – biccentek egy aprót, majd felállok. – Álmodj bosszútól gyöngyözõen szépet –suttogom halkan, míg õ az oldalára fordul az ágyban. – Holnap pedig megbeszéljük ki legyen a következõ.

Az álmok mindig megvilágosodást hoznak, s akár a jövõt is megjósolhatják. Fénykoromban még külön embere volt az uralkodónak, ki álmainak megfejtésével foglalkozott. Biztos jó lehet álmodni, ott repülni s mindenre képesnek lenni.  Mikor én hunyom le szemeimet, hogy pihenésre ösztökéljem összelopott testemet, akkor áldozataim emlékeit látom csak. Késõbb akár hasznát is vehetem, hisz mivel lehetne jobban kiakasztani valakit, mint egy halott szerettének képmásában végezni vele? No ugye.

Reggel figyelem, ahogy kisgazdám elindul iskolába az ünneplõ ruhájában, én magam addig körbejárom a házat. A rejtett kis pincét is felfedezem, ami érzéseim szerint sok kellemes percet fog nekem okozni. Már csak egy igazán jó áldozat kell, aki felélesztheti bûnös erõmet. Remélem van valami jó a kisasszony tarsolyában, különben egy jó barátját vagy szeretett személyét kell felfalnom. Ilyen ez a lélekfaló szakma.

Késõ délutánig lekötöm magamat a talált könyvekkel, míg Regan mester haza nem tér. Ugyan az a ruha van rajta, arcán látom, hogy már alig várta, hogy megszabaduljon a síró tömegtõl. Arcán egy cseppnyi megbánás jelét sem látom. Ez az! Ezt szeretem. Legyen csak kemény, szív nélküli, hogy aztán megtörhessem s még finomabb falattá tehessem.

- Hogy telt a napod? – kérdem, mikor belém a házba. A nappaliba lépve néz rám, majd nagyot sóhajtva lerakja a hátizsákját egy fotelbe.

- Pocsékul. Ennyi állkönnyet nem láttam még. Én azonban egyet se hullattam… mindegyik megérdemelte.

- Ahogy mondod – helyeslek.

- Nem akarsz valami… valami ruhát felvenni? – kérdezi, mire felvont szemöldökkel nézek le a sötét, szaggatott nadrágomra.

- Van rajtam egy nadrág, Regan mester – felelem a nyilvánvalót. – Mit kívánsz még, mit kéne viselnem?

- Mondjuk valami felsõt? – kérdezi, de látva arcomat, inkább legyint egyet. – Felejtsd el. Gondolom ez is rájátszik a félelem faktorra.

- Pontosan – bólintok egy aprót. – Táplálkozz, hidratáld magadat, mosd meg testedet, majd ha mindezzel végeztél, gyere utánam a könyvtárba.

Nem várom meg válaszát, elindulok az említett helyre, hogy ott aztán boldogan beleszippanthassak az öreg könyvek illatába. Végigsimítok pár köteten, majd leemelek a polcról egy számomra igen kedves könyvet. Médeia Euripidésztõl, melyben a megcsalt asszony õrült bosszúba kezd. Mily komikus! Euripidésszel igen jó kapcsolatom volt, s eme történetet is én meséltem el neki. Szerencse, hogy az anyagi dolgok nem tartoztak akkor a konfliktusunk forrásai közé. Akart egy hihetetlen életet, sok sikerrel, kiiktatott haragosokkal s rengeteg drámával. Tõlem megkapta.

 - Kész vagyok – nyit be Regan, mire én lerakom a könyvet a kezembõl. – Mit olvasol? – Válasz helyett csak odaadom neki a könyvet, õ pedig helyet foglal velem szemben.

- Egyszer majd elmesélem miért is egyike a kedvenceimnek – kezdek bele. – Azonban most másért vagyunk itt. Egy olyan áldozat kell nekem, akitõl hihetetlen erõre kapok.

- Theodor Grinfield. Az ügyész, aki elbukott.

- Ügyész? – horkanok fel. – Az még nem jöhet. Az túl nagy falat. Elsõnek valaki más kell… valaki tiszta.

- Tiszta? – kérdez vissza. – Jó embert nem öletnék meg.

- Oh, nem így értettem – villannak szemeim. – Példának okáért az álszent emberek finomak, vagy a mélyen vallásosak. Az elszántak, akik azt hiszik, hogy jót tesznek. Egy ügyész csinálja, amit kell, hogy kapjon fizetést. Ha mondjuk önkéntes védõügyvéd lenne… az még jöhetne – simítok a hasamra. Azonban már alig figyel rám, látom rajta, hogy bizony beugrott neki valami.

- Egy nõvér az egyházi kórházból? – kérdezi halkan. – Egy apáca. Õ megtenné? – ajkamra elégedett mosoly kúszik, s úgy hajolok kicsit elõrébb.

- Mi a neve? – érdeklõdöm negédesen.

- Beth nõvér. A Szent Patrik Egyházi Közkórházban. Azonban most én is menni akarok!

- Rajtam ne múljék óhajod, Regan mester – hajolok meg ültömben. – Óhajod, parancs.

Nemsokára megyek!

A nap pedig gyorsan telik, átsuhannak rajtam a pillanatok, percek, az órák. Csendben várom a csengõszót, látszólag a tankönyvekbe merülve, pedig gondolataim nem a tananyag körül forognak. Az elsõ napra gondolok. Tizennégy voltam, mikor hozzám került a könyv. A tél hajnala felé járt az idõ, mikor megjött a csomag, benne a könyvvel. A szobámból hívtak le, hogy vegyem át a portán. Remegtem a boldogságtól, pedig cseppet sem tartottam valószínûnek, hogy bárminemû erõvel bír. Aláírtam az átvételt, s megkaptam a meglepõen kicsi csomagot. Ekkor éreztem elõször. Az udvarra mentem, az épület mögé, ott nyitottam ki. Látnom kellett. Beleolvastam, s vagy két órán át ott guggoltam a könyvvel, távol a kíváncsi tekintetektõl. Miután átolvastam visszatettem a csomagba és visszahajtottam rá a celluxot, mintha ki sem lett volna bontva, majd felvittem a szobámba. A két szobatársam arról suttogott vajon mi lehet benne és miért nem nyitom ki, ám rákérdezni egyikre sem mertek.

Úgy gondolom jól értem az "emberek nyelvét", viszont "beszélni" nem igazán tudok rajta. Vagy inkább nem akarok. Eligazodom az emberek között, tudom kitõl mit várjak, könnyedén kiszámítom ki mit reagál. Viszont a folyamatba avatkozás nem megy. Ha beszélnem kell nem igazán tudom mit is mondjak. Csak arra tudok gondolni mit akarnak hallani, s ez olyan távol áll attól, amit mondani tudnék, hogy inkább hallgatok.
A szobatársaimmal is ez van, összesen talán napi két szót váltunk egymással. Az óta sem kérdeztek rá a csomagra, pedig még mindig kibontatlanul hever az ágyam alatt. Tartanak tõlem. Ha nem így lenne már bántottak volna, tudom.
Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy ha nem keresem a társaságukat akkor lenézem õket. Vagy hogy semmibe veszem õket. Ez a keserû érzés pedig indulatokat szül. Ennek ellenére mindeddig még senki sem mert kezet emelni rám, vagy szemtõl szembe szidalmazni. Azt csak a hátam mögött leszik, ott viszont gyakran. Azt is tudom ki az, akinek leginkább csípem a szemét: Evan Van Buerner.
Mondhatnám, hogy bajkeverõ, hogy az iskola rossza, de nem igazán. S nem egy kis újgazdag kis díszmacsó. Nincsenek vele különösebb magatartási, vagy dühkezelési problémák sem. Van néhány barátja, nem túl népszerû, de sokan kedvelik. Engem viszont gyûlöl, tudom, csak nem értem.

Kicsengetnek. A könyvre gondolok. Mióta megvan minden egyes nap a kezembe veszem, hogy érezzem. Ez tartja bennem az erõt, az ereje. Összeszedem a dolgaimat és a szobámba indulok. Hétvége következik, a szobatársaim hazautaznak a családjukhoz. Én maradok, holnap reggel pedig költözöm. A szobámban már tegnap összepakoltam mindent. Reggel 8-ra van idõpontom a gyámhatóságnál, s ha minden jól megy délután már enyém lesz a ház. Azóta nem jártam ott, hogy... hogy egyedül maradtam. Furcsa lesz, kicsit félek is tõle.

Óvatosan csúsztatom a kulcsot az ismerõs ajtó zárjába. Hat év. Kattan, lenyomom a kilincset és benyitok. Már sötét van, az eljárás elhúzódott. Én pedig magamra maradtam minden csomagommal. A "minden" mondjuk összesen csak két bõrönd, egészen eddig a napig ez volt minden tulajdonom. Hazafelé még befutottam néhány boltba, megvettem mindent ami a lény megidézéséhez szükséges és minden mást, mire holnapig szükségem lehet.
A világítás nem mûködik, víz sincsen. A bútorok nagy részét is eltüntették, a vérnyomokat lemeszelték és feltakarították, az egész épp olyan, mintha tulajdon lelkembe nyerhetnék bepillantást. Sötét és üres. Gyertyákat gyújtok, ám halovány fényük kevés a sötétség elûzéséhez. Nyomasztó az egész. A hely, a szituáció és az egyetlen szereplõ, a beköltözõ: én. Tán a legutolsó összetevõ a legnyomasztóbb. Magam sem értem miért mentem bele, hogy visszajövök ide. Nem vagyok normális. Ráadásul most úgy érzem minél elõbb túl akarok lenni az egészen, pedig élveznem kellene minden percét.
Kipakolok és elõkészülök. Alig egy óra múlva már azon furcsa pentagramma is elkészül, melyet kifejezetten a számomra megidézendõ démonhoz szokás rajzolni.. Azonban itt le is áll a folyamat. Túl sok idõt töltöttem a házban, egyhuzamban nem megy több. Kezdenek derengeni a sötétben a hat évvel ez elõtti karácsony képei. Látom az arcokat, mind halottak.
Felpattanok és az ajtóhoz rohanok, majd remegõ kézzel nyitom ki. Mintha börtönbõl szabadulnék, emlékek börtönébõl. Felnézek egykori szobám ablakára. Hat éve épp azon keresztül menekültem ki innen fejvesztve. Ezúttal viszont az ajtón távozom. Hideg van, de úgy érzem szükségem van rá, hogy magamhoz térítsen. Nem akarom átélni újra, elég volt már belõle. El akarom felejteni és... és ha majd végzek mindenkivel, az emlék is elhal. Biztosan elhal. Nem lesz aki életben tartsa.

Nevetni kezdek, majd bömbölni, mint egy kisgyermek. Megõrültem, tudom. Hat éve nem csak a családomat veszítettem el, önmagamat is. Ha még mindig a régi Regan lennék, nem jöttem volna vissza ide. Eszembe sem jutott volna. S a régi Regan nem költött volna egy kisebb vagyont egy penészette könyvnek csúfolt szutyokra. A régi Regan nem képzelgett volna minden egyes nap démoni erõk bosszújáról... a régi Regan elfogadta volna, hogy vége. Õk meghaltak. Továbblépne talán. Õ tovább tudna. Nem tenné boldoggá mások szenvedése. A régi Regan nem látná halottak arcát mindenütt a félhomályban.
Bezárom az ajtót és elindulok. Fogalmam sincs hova vagy merre, csak megyek és megyek. Mély levegõket veszek, magamba szívom a nyirkos éjszakai levegõt. Ám akárhogy is igyekszem, egyre csak olyan helyeken lyukadok ki, hová emlékek egész serege köt. Játszótér, park, közösségi ház, vendéglõ... vagy milliószor jártunk mindenhol. És most minden üres és csendes, akárcsak az a nagy ház, ami egykor az otthonom volt. A bokor mögül pedig õk bámulnak, úgy mintha én tettem volna azt velük.

Már fél 12, mire lassacskán hazaérek. A gyertyák már majdhogynem csonkig leégtek, ezért újakat gyújtok. Miután ez megvolt, a pentagramma mellé ülök és kezembe veszem a könyvet. Mindent pontosan az utasításoknak megfelelõen teszek, majd nekilátok a szöveg felolvasásának. Közben késemért nyúlok, külön erre a célra vettem. Gondoltam legyen emlékezetes ez az este, ám ahogy az ablakomon bebámuló testvéreim kiüresedett tekintetébe nézek, úgy érzem felesleges bármiféle csodára számítanom. Képzelgés pusztán az erõ, mit éreztem, épp mint õk. Az elmém ûz ízléstelen játékot velem. Megvágom a tenyeremet, majd véremet a leírásnak megfelelõen a porba csepegtetem. A pentagramma közepére.
Ekkor azonban tompa kiáltást hallok, messzit, nem evilágit. Összerezzenek, ám szememet nem hunyom le. Még szerencse, mert lélegzetelállító, mit velük pár pillanat múlva látok.

- Ez… ez mégis… - Motyogom, mire az a valami, ami kezd alakot ölteni padlómon, felmordul.

Fehér csontjai lassanként összeállnak, látszólag törékeny vázat képezve. Épp olyan, mint egy ember, mégis egészen más. Furcsa atmoszféra lengi körül, fenséges és dermesztõ. Maga alá húzza két kezét és lassan kiegyenesedve áll fel. A derengõ gyertyafénytõl talán még nagyobbnak látszik, s ijesztõbbnek, így mikor elindul felém, roppant nagy lelkierõre van szükségem, hogy ne meneküljek fejvesztve, visítva.

- Szólítottál? – kérdezi, ám szája nem mozdul. Tehát Õ a démon, ki engem fog szolgálni.

- Igen – felelem halkan, mégis határozottan. Elvégre nincs okom félni, itt nem nekem van félnivalóm. Most már biztosan tudom. – Szólítottalak.

- A nevek… mindet akarod? – teszi fel következõ kérdését.

- Mindet, sõt, még többet – felelem és érzem ahogy bosszúszomjam újra feltámad – Képes vagy rá? – kérdezem, mire lassan szétnyitja az álkapcsát.

- Még többre is – kapom meg a választ - Csak idõ kell még ahhoz, hogy elkezdhessük.

- Ugyan, évek óta várok erre – suttogom elgondolkodva – Még egy kicsit képes vagyok várni.

- Nem kell feltétlenül várnod. Mondj pár nevet… kisebbeket, akik nem oly fontosak, mint azok, akiknek a nevét csöpögõ gyûlölettel fröcsögted – hajol közelebb hozzám, én pedig mozdulatával összhangban hátrálok. Hiába szolgál jelenleg engem, megrémít a közelsége – Gyerünk.

- Már most? – kérdezem kissé elbizonytalanodva, mialatt õt szemlélem. Nem gondolkoztam ilyesmit. S õ sem épp úgy néz ki, mint aki ereje teljében van, bár a könyvben valóban esett róla szó, hogy erejét az emberi lelkekbõl nyeri.

- Ugyan – egyenesedik újra ki, aminek szívbõl tudok örülni -, ha már a lelkeddel fizetsz, miért ne szórakozhatnánk már az elején? Emellett a kezdet nagyon fontos. Induljon ez a kapcsolat  úgy – tárja szét kezeit, illetve tulajdonképpen azok vázát olybá tûnik hatásfokozás végett, ami maradéktalanul sikerül is a mozdulattal -, hogy láthasd benne az erõt s a lehetõséget. Minden nagy terv kis lépésekkel kezdõdik. Csak mondj pár nevet… legalább kettõt-hármat. – unszol, mire veszek egy nagy levegõt és gondolkodni kezdek. Legnagyobb döbbenetemre nem kell túl sokáig.

Beteg elme vagy, Regan.

- Akkor nézzük csak… – suttogom, majd sokkalta harsányabban folytatom. Elvégre adjuk meg a módját – Elsõnek is Samantha Watson. Aztán Emma Smith. Végül pedig… nos, Kevin Jackson. Igen. Legyenek õk – biccentek szavaimhoz egy aprót. Elvégre ha már választanom kell valakiket, az õ eltüntetésük lesz a leglogikusabb. És a leghasznosabb.

Samantha Watson. A gazdag, elkényeztetett egyke. Elsõ ízben tipikus karakter. Amúgy szerintem nem különösebben szép lány, fõleg a három kiló burkolóanyag nélkül, mégis állítólag mindenki érte van oda. Csakis a vagyona miatt. Népszerû, mert gazdag. S hogy irigy vagyok-e rá? Cseppet sem, hiszen tulajdonképpen gazdag vagyok én is. A népszerûség pedig annyira hiányzik, mint a pestis.
Miért akarom mégis halálát? Mert rászolgált. Figyelem õt, látom hogyan bánik másokkal. Látom, ahogy az ujja köré csavarja, s befolyása alá vonja, vagy éppen megalázza a körülötte lévõket, tanárokat, diákokat egyaránt. Egy megalomániás kis pszichopata. Egy senki, akinek csak egyvalamije van: a családneve. Ha bármi baj van, apuci majd elintézi, ahogy eddig is mindig mindent. Ideje végre megtanulnia, hogy apuka sem mindenható, s hogy van, mikor már õ sem tud segíteni. Szívesen végignézném utolsó pillanatait, ahogy felcsillan az ostoba szemében a felismerés: vége.
Emma Smith. Akinek a puszta létezése is felidegesít. Elsõ látásra egy butácska, szerencsétlen, kissé antiszociális leányzó, akinek komoly gondjai vannak a társas kapcsolatokkal. Ápolatlan, ízléstelen és csúnyácska. Másodízben viszont az egyik legnagyobb köpönyegforgató. Egy behízelgõs kis féreg, aki mások sajnálatán és jóhiszemûségén élõsködik. Fele annyit nem várnak el tõle, min a többi tanulótól, mert adja a szerencsétlen, szánalmas kis kívülállót. Az anyja egyedül neveli, vagy inkább õ az anyját... mert ez a kis visszahúzódó nebántsvirág valójában egy gátlástalan kis diktátor, akinek csakis a saját boldogulása számít. Eszköze pedig a sajnálatkeltés. Nemsokára viszont olyan valakivel fog találkozni, akit ez nem hat meg.
Kevin Jackson. Egy narkós kis hülyegyerek. Egy piti kis drogdíler, kinek védjegye az agresszió. Ha beleköpsz a levesébe, akkor megvár a suli mögött és hosszan fogtok társalogni arról a bizonyos levesrõl. Te és az ökle. S neki éppenséggel mindegy fiú vagy-e, vagy lány, bár lányként nem nehéz lekenyerezni állítólag. S azt beszélik sokan fizetnek neki "védelmi pénzt", van aki természetben. A tanári kar pedig a legtöbb tudomást sem vesz Kevinrõl, s viselt dolgairól.

Ennyi elég lenne? - merül fel a jogos kérdés. Közvetlenül is ártottak már nekem, igen. Ám sohasem álltam figyelmük középpontjában. Miért mégis õket választottam?

Samantha, a Watson család egyetlen kis szemefénye kezéhez vér tapad. Az egyik tanár, kivel pár hónapig randizgatott öngyilkos lett azután, hogy Sam megalázta õt az egész iskola elõtt. Oka egyszerû volt: megcsalta a férfit, s mindenképp õ akart gyõztesként kibújni az összedõlõ kártyavár alól. Mr. Craig rájött, hogy Sam a bolondját járatja vele, így a lány többé nem tudta kihasználni õt. Apuci kicsi lánya pedig nem viseli jól a "nem"-et. Craig-en kívül még két paptanárral kezdett ki Ikin-nel és Parker-rel . Parker-t kirúgatta molesztálás vádjával, mert a férfi ejtette, akárcsak Ikin, akin viszont nem talált fogást. Egyiket sem tudta hosszú távon elszórakoztatni, nem is értem Craig-et hogyan sikerült.
Kevin kezéhez is tapad vér, mégpedig egyik barátjának vére... bár a barát erõs kifejezés. Ittasan, bedrogozva motorozott, s a mögötte ülõ fiú, Scott Sewich élete volt az ára a dolognak. Kevin persze kimosta magát. Elhitette mindenkivel, hogy Scott vezetett. A suliban meg büszkén hangoztatta, hogy szegény srác hogy könyörgött mögötte, hogy lassítson. Ezen kívül pedig vagy egy tucat fiatal adagolta már túl magát miatta, egy részük ott is maradt, akárcsak Scott.
Emma pedig haszontalan lény. Egy élõsködõ, aki mellett szépen lassan elsorvad tulajdon édesanyja. Biztosan kegyetlen vagyok, de úgy érzem, ha csak egy embert is megmenthetek megéri. Az édesanyja a szívét-lelkét kiteszi érte, a köszönet pedig az, hogy el van tiltva mindentõl és mindenkitõl. Még a pénzét is Emma kezeli, mert 'joga van hozzá', mert õ a szegény, szerencsétlen gyermek, kinek mindent megkell adni. Most meg is kapja.

A lény csak szótlanul hátrál, ám váratlanul mégis eszébe ötlik valami – Oh, igaz is… - torpan meg az ablaknál – Mi a neved? – Kérdi, mire egy darabig csak bámulok magam elé.

- Regan. Regan Owston. – mondom határozottan, ám úgy érzem ezzel minden erõm maradéktalanul elfogyott.

- Örvendek a találkozásnak Regan mester – suttogja úgy, amitõl megfagy ereimben a vér – Hanzal vagyok. A legközelebbi viszontlátásra! – köszön el, én pedig nem akarok a viszontlátásra gondolni. Most nem, most pihenni akarok.

Kinyitja az ablakot és kiszökken rajta. Megrökönyödve nézek utána. Moccanni sem merek. Félek, ha odarohannék váratlanul elõugrana. Vagy ha nem õ, valaki más. Elfáradtam.

A történtek ellenére meglepõen gyorsan elalszom, s egészen másnap délig szunyókálok. Amint pedig felébredek és konstatálom, hogy a démonom épp házon kívül van felöltözöm és megreggelizem. Reggeli után pedig el is indulok, rendbe kívánom hozatni a házat. Úgy tervezem a régi bútorokon túladok és a belsejét is felújítatom.

Három nap. Három nap kell hozzá, hogy a munkások befejezzék dolgukat. A sok munka ellenére hamar végeznek, ami nem is csoda. Jó pénzt kapnak érte. Én magam addig szállodába költöztem, majd a harmadik nap közepe táján visszatértem régi-új otthonomba.
Egészen más lett, letisztult, modern és... átlagos. A pincehelységet rejtekajtóval választottam le a ház többi részétõl, az lesz az én kis titkom. A többi helység pedig nem árulkodik semmi egyébrõl, mint ízlésességrõl. A fehér, a fekete és ezek árnyalatai játszanak mindenütt. Pazar anyagok, minden felesleges cicoma nélkül. Eléggé minimalista beütésû lett, de az most úgy is nagy divat.
A démon számára a szüleim szobáját rendeztettem be. Az a legnagyobb. Kapott egy kényelmes franciaágyat, egy nagy szekrényt, egy jókora tévét és még pár egyéb bútordarabot. Elégedett lehet vele, már ha végre elõkerül.

Nem hallottam róla elválásunk óta... illetve talán mégis. Úgy hiszem három ízben. Az utána következõ nap délutánján, mikor laptopomon épp valami lényegtelen után böngésztem szembejött velem a cím: Fiatal helyi lány vesztette életét a hajnali órákban
A fiatal lány Samantha Watson volt, épp a szokásos péntek esti buliból tartott hazafelé, mikor halálos baleset érte. Nem tudom hogy történt, nem kérdezõsködtem azóta sem. Pedig nagyon is érdekel, ahogy a szombat esti eset részletei is.
Mily meglepõ, annak az estének Emma esett áldozatául. Holtan találták az íróasztalára borulva. Vasárnap pedig, ki gondolta volna, Kevin akasztotta fel magát.
A lélekfaló pedig elõbb-utóbb elõkerül majd, tudom. Nem aggódom miatta.

Hétfõ van ma, hétfõ délután. Az iskola, kissé késve értesülve az eseményekrõl, holnapra gyásznapot rendelt el. Nem lesz tanítás, így bõven lesz idõm megtervezni a következõ lépést. Az ügyész lesz az, kinek halott szeretteimért kellett volna helytállnia, ám Theodor Grinfield elbukott. Õ lesz a következõ halott, ám az õ halálánál már én is jelen kívánok lenni. A szemébe akarok nézni, s elmondani neki miért kell meghalnia.
Ám a holnapnál is jobban várom a ma estét, hiszen valószínüleg újra el fog jönni. Én pedig ki fogom faggatni minden apró részletrõl, hogy mit hogyan tett. Magam elõtt akarom látni mindhárom éjszakát, magamba szívni a félelmüket.

Aztán vágyakozott a bosszúért a Smith család fia is, kinek vagyonát a földesúr csente el a saját szakállára.

Egy sem különb a többitõl, de mégis mások, mert álmaik igaz mások voltak, de végzetük egy: Gyomromba kerültek egytõl-egyig.

Én magam sem tudom hányat ettem már meg. Voltak idõszakok, mikor évente több tucatot, azonban az utóbbi idõben, ha tizenkét évente egy jut a fejemre, már boldog vagyok. Hiányoznak a mókák, a vérfürdõk, a bosszú édes íze, a fájdalmas sikolyok zenéje. Az éhséget elviseltem, mindig gyötört. Akkor csitul csak, ha lenyelem a meggyötört test darabokra szaggatott lelkét. S miután lassan õrlõdni kezd, velem eggyé válni… máris visszatér a hihetetlen éhség.

Azonban a móka s kacagás… az hiányzik a legjobban. Oh, mit meg nem tennék egy kis ármányért, a drámai végkimenetelért, a szenvedésért. Ez, ez az, ami éltetet. Csakis ez! Hisz ezért teremtettek. Ezért jöttem a világra. Ezért élek.  

Mikor a népes utcákon járok s kelek egykori áldozataim bõrében – hisz a saját testemet nem tudom felvenni, míg valaki azt nem kívánja -, mindig rácsodálok mennyit változott a világ. Annak idején a bosszú a falura vagy egy gazdagabb családra volt érvényes, nem kellett sokat utazni, vagy ha igen, akkor napokig is eltartott. Szekér, ló elé, s irány a puszta. Manapság meg… emlékszem, a legutolsó áldozatom egy üzletember volt, aki utolsó kétségbeesésében fordult hozzám, hogy egy nemzetközi céget kiiktathasson. Hihetetlen volt repülõt likvidálni, rajta rengeteg emberrel. Egyszerûen hihetetlen. Az erõ, amit a félelembõl s kétségbeesésbõl nyertem, leírhatatlan volt.

S így, évekkel késõbb egyre jobban szorongat a hiánya mindennek, melyet a munkám adhat. Vágyom arra, hogy valaki végre újra magához hívjon, hogy bosszút esküdjön, hogy merjen. Egyszerûen megöl az unalom, amit az éhség csak rosszabbít. Vajon meddig kell még különféle áldozataim bõrébe bújva az utcát járnom? Meddig kell még várnom? Meddig kell még tétlenül néznem a világ rossz körforgását anélkül, hogy én ne csatlakozhatnék egy kis bulira? Remélem nem sokáig.

Egy kora téli napon fog el újra a jól esõ bizsergés, miközben egy elhagyatott épület drogtanyásai között tengetem napjaimat: hisz annyi erõt adnak a kétségbeesésükkel. S igaz minden végtagom ég már a közelgõ, ismerõs, s hihetetlenül várt megidézéstõl, még bizony várnom kell. Az ehhez hasonló érzések mindig akkor fognak el, mikor egy leendõ kisgazdám a kezébe veszi a könyvemet s határozott célokkal kezdi olvasgatni. Ahogy közeledik az idõ, az elhatározás s végsõ kétségbeesés pillanata, testem egyre jobban lángban ég. Lehet idõbe fog telni, de én várni fogok. Várni, míg kell.

S négy év után végre, a határozottság döntést szül. Lassan éjfélt üt az óra, mikor a halk, nõi hangok a fülembe kúsznak. Ez az, suttogd csak drága, minden egyes szavadat tisztán hallom. Mond ki mindent szavát annak a szövegnek, ismételgesd szóról-szóra, nyúlj a késhez, szoríts a tenyeredhez, mélyeszd a húsba, csöpögtess véredbõl a porra…!

Hangos kiáltást hallatok, mikor a hívó hang, amit az emberek az ösztönhöz hasonlíthatnak, magával ránt. Testem darabokra esik, majd a megidézõm vérébõl újra összerakja magát – részben. Legtöbbször csak annyira képes ama pár csepp vér, hogy csontjaimat egyben tartsa, de most még a lelkemet is képes szorosan a fehér, törhetõ csontszövetekhez. Lassan minden tisztázódik elõttem, s a hihetetlen éhség mellé egyfajta izgalom is társul. Végre. Oly rég óta vártam már erre.

- Ez… ez mégis… - A halk, ismerõsen ismeretlen nõi hangra felmorranok. A padlón fekszem, de nem érzek semmit se. Nincs semmi, ami érezhetne: se bõr, se izom, se agy. Semmi. Csak egy váz, a törhetõ, de oly fehér csontszöveté, melyhez lelkem csatolódott a leány vérének hála. Ahogy megmozdulok, ropognak a csontjaim. Máskor oly óvatosan tudok csak mozogni, most még is szétvet az erõ.

Magam alá simítom kezeimet, majd feltolom magamat, lábaimat is behúzom s lassan felegyenesedem. Sötét szobában vagyunk, amit pár gyertya világít csak meg. Alattam a pentagramma ami változata, melyet csakis hozzám készítettek. A régi fapadló koszos, itt-ott recseg a lépteim alatt. Igen, elindulok, mert el kell, õsi erõ hív a leány felé, aki vérét adta értem.

- Szólítottál? – kérdezem, de mégse mozdul meg állkapcsom. Ez egy kötelék, a vér köteléke. Vérét adta, bennem fog csörgedezni, amint éhségemet csillapítottam a húsom része lesz. Most pedig, míg nincs semmi hangot adhatna ki, addig az elméjét ostromolom, hogy hallhassa.

- Igen – feleli halkan, de egyáltalán nem remegõ hangon. Tetszik, hogy nem hátrál meg a döntését látva maga elõtt. Hisz ez vagyok én: a döntése. – Szólítottalak.

- A nevek… mindet akarod? – faggatózom újra. Igen, mintha hallottam volna pár nevet a céljainál, s nem, nem õ az elsõ, aki kész listát nyom az orrom alá, ha már egyszer a lelkét adja, dolgozzak meg érte. Bánom? Egyáltalán nem.

- Mindet, sõt, még többet – feleli bosszútól szomjas tekintettel. – Képes vagy rá? – Válaszul csak enyhén szétnyitom állkapcsomat, hisz ha már mosolyogni nem tudok, legyen valami mozgás.

- Még többre is – válaszolom. - Csak idõ kell még ahhoz, hogy elkezdhessük.

- Ugyan, évek óta várok erre – susogja. – Még egy kicsit képes vagyok várni.

- Nem kell feltétlenül várnod. Mondj pár nevet… kisebbeket, akik nem oly fontosak, mint azok, akiknek a nevét csöpögõ gyûlölettel fröcsögted – hajolok hozzá közelebb, míg õ ezzel ellentétesen hátrébb dõl. – Gyerünk.

- Már most? – kérdez vissza a sötétben, én pedig a homályos látásommal figyelem. Mintha méregetne, szemre venné törékenynek tûnõ vázamat.

- Ugyan – egyenesedem újra ki -, ha már a lelkeddel fizetsz, miért ne szórakozhatnánk már az elején? Emellett a kezdet nagyon fontos. Induljon ez a kapcsolat  úgy – tárom ki csont kezeimet, mintha magamhoz akarnám ölelni az egész világot -, hogy láthasd benne az erõt s a lehetõséget. Minden nagy terv kis lépésekkel kezdõdik. Csak mondj pár nevet… legalább kettõt-hármat. – Vesz egy mély levegõt, majd gondolkodva ide-oda nézeget a szobában.

- Akkor nézzük csak… - susogja, majd hasonló, elszánt hangon folytatja. – Elsõnek is Samantha Watson. Aztán Emma Smith. Végül pedig… nos, Kevin Jackson. Igen. Legyenek õk – aprót biccent is hozzá, mintha nem csak nekem, de magának is kiadná az utasítást a likvidálásra.

Nem szólok semmit se, csak hátrébb lépek párat. Bosszantó tud lenni a kezdeti fázis, hisz ilyenkor nem látnak semmi mást se a bosszúállók, csak a vázat, amire majd minden épülni fog. S ekkor vagyok a legsebezhetõbb, amirõl senkinek se kell tudnia. Hisz ha tudnának s meggondolnák magukat, most még megtehetnék: ahogy majd nõ az erõm, úgy hálózom be a kislányt is. Nem lesz visszaút, nem lesz bûnbánat. Azzal már el fog akkora késni. Még most tudna elpusztítatni, még most tudná semmissé tenni a hirtelen jött ötletét, azonban nem hinném, hogy így fog dönteni.

- Oh, igaz is… - állok meg, mikor már az ablaknál járok. – Mi a neved? – Szerintem õ maga sem hiszi el mi történik, hisz még mindig csak áll ott s figyel engem.

- Regan. Regan Owston.

- Örvendek a találkozásnak Regan mester – susogom, hisz jól tudom mit tudok majd kihozni belõle, ha megadom a kellõ tiszteletet. – Hanzal vagyok. A legközelebbi viszontlátásra!

Majd miután kinyitom az ablakot, egyszerûen kiszökkenek rajta. Csont nem törik, csak roppan, bozót nem szúr, hiába van. Hallani se hallom, ahogy Regan az ablakba fut s kinéz rajta, hisz már messze járok, fejemben három névvel: Samantha Watson. Emma Smith. Kevin Jackson.

Azt hiszem az elkövetkezõ napokban szörnyû híreket fog a helyi újság leközölni. Zsinórban.

-Persze.

Abbamarad a hajam piszkálása, kicsit olyan érzéssel árasztott el mint ha… törõdés lett volna. Semmilyen érzelmet nem éreztem már vagy legalább két hónapja, anyámhoz is fel kell látogatnom néha. Olyankor érzem az emberi énemet lüktetni és sziporkázni, itt lent csak robotikusan megy minden, nap-nap után. Kissé unalmas nem de bár? ez a lány mióta idekerült olyan furcsa közegben lélegzik itt lent, vidámságot és halált megvetõ bátorságot tapasztalok nála. Milyen furcsa egy teremtés. Hirtelen valami a fekvõ testemre támaszkodik, biztos vagyok benne hogy õ az, más meg sem mer közelíteni.

Unott pofával lépdelek a már megszokott , forróságtól olvadozó folyosón. Leadtam a lelkeket, és igyekszem is vissza a szobámba. Nem akartam nagy lármát csapni, de sikerült már egyszer ordítást kiváltanom valakibõl ma, szóval szükségtelen. Benyitok, mire az ajtók nyikorgása bekísér a szobába. Semmihez nincs kedvem, talán ha ember lennék még élni sem lenne egy csepp erõm sem.

- Neked is szép estét. – ripacskodik egy sort a kis szerencsétlen a kalickájában. Nem figyelek rá, csupán a hangját hallom, nem szükséges ránéznem, még a végén megkedvelném. Amúgy is, le kell húzzam ide a pokolba, addig is növelem ennek a kis léleknek az értékét, ha õt leadom a nagyúrnak biztosan megjutalmaz érte. - Most úgy nézel rám, mintha félnem kéne tõled... – veti oda szavait felém, látszik hogy fiatalon halt meg. A beszéde és a kislányos viselkedése elárulja. Nekem általában az érettebb nõk jönnek be, akik valamivel alattomosabbak, és nem ilyen kis árvák.

- Nem ártana. – köpöm felé a szavaimat. Most már fel kéne világosítani a helyzet komolyságáról, no de ennek a helyzetnek egyáltalán komolynak kell lennie? Vagy csak az én felfogásom sugallja azt hogy szépen eljátszom vele aztán elhajítom?

- Miért? Netán te vagy az ördög jobb keze? – furcsa véletlen vagy csak simán eltalálta. Most jön az hogy visítani, és sírni fog, na meg könyörögni magáért, és várni a megmenekítõt. De megsúgom, ide senki nem jut le.

- Úgy is mondhatjuk. – válaszolom neki nyersen. Arcán egy pillanatra semmilyen érzelem nem ül ki, majd szépen a mimikája átvált abba az arckifejezésbe amit vártam. Meglepõdött és döbbent is egyben.

- Nem semmi... – a hangszíne sem a megszokott, már amennyire már ismerem ezt az apróságot. - És, miben segítesz neki? – szóval sokat szeretne tudni rólam. Az emberek mindig a munkájuk alapján rangsorolják egymást, a kis gonoszság itt is lappang már az emberekben. De ebben a perszónában semmi kivetni való hiba nincs.

- A lelkeket viszem elé. – huppanok le az ágyamra, és várom a további kérdéseit, mert biztos lesznek. És nem is várat magára sokat, azonnal kérdezõsködni kezd.

- De akkor… miért tartasz engem itt? – emeli mind két kezét szája elé, s néz rám olyan nagy szemekkel hogy kedvem lenne szabadjára engedni egy kicsit idelent. Kicsit gondolkodom rajta, de még nem igazán találom a választ.

- Mert, tetszel nekem. Csak egy baj van. – húzom fel szemöldökeimet a homlokom közepéig. Legördülök a vörös textillel fedett ágyikómról és levetem a még rajtam csüngõ köpenyemet. Meztelen felsõtestem látványa még mindig borzolja az idegeit, de ez engem valami féle méla elégedettséggel tölt el. Leguggolok a kalitkához, és babrálok egy kicsit a zárjával. Õ egyre hátrébb húzódik, én ezen egy jót mosolygok és követem. A ketrec engem nem zárhat be, a készítõje itt sosem eshet csapdába. Megragadom azt a pici vékonyka kis alkart, és nem finomkodom vele. Lehet hogy kicsit túl erõs is voltam mert aprót sikkantva fintorodik rám. Végül is kiszedem az apró , az idegességtõl ficánkoló kis testet. Jobban járok ha a derekánál fogva emelem, azért nem szeretnék jobban kárt okozni benne, hisz akkor nem lesz majd olyan értékes. Magamhoz ölelem, és azonnal megcsap egy halk lüktetõ ütem, hiszen a szellemeknek nincs is szíve akkor hogyan hallhatom most még is?

Amíg itt van a karjaimban a komódra helyezett kötélcsomót lerángatom a helyérõl, és a csuklói köré fonom. Végül az ágy támlájához csomózom, hogy ne tudjon menekülni, most emberi teste fekszik alattam, könnyes szemekkel. Biztosan nem volt még ilyen helyzetben, de annyira még nem érdekel hogy többet is tegyek vele. Csupán hergelni fogom kicsit, olyan mókás az érzelmeket megfigyelni az arcukon!

- Ne hogy elaludj nekem! A minimum az, hogy ébren maradsz! – nyafogja, míg én még mindig abban a pozícióban nyomom az ágyamat. Idegesít ez a magas hang, az hogy nem fél tõlem. Nem fél tõlem? Nem mondott semmit még a félelmeirõl, de érdekesnek ígérkezik ez a helyzet. Le kell csábítsam ide, a pokolba ahhoz hogy mindent kiderítsek róla. Ha kibírja felõlem maradhat, csak ne zavarjon sok vizet.

- Ugyan miért? – préselem ki a számon az immár elhasznált levegõt. Csak a szája jár, és az értékes perceimet pazarolja a fecsegésével.

- Ha már egyszer elraboltál... És azonnal oltsd el azt a fáklyát! – harapja el az elsõ mondatát, ami teljesen értelmét veszti, és parancsolgat magának az ördög szolgájának. Csak az öreg parancsolgathat nekem, amúgy is, mi járhat a fejében ha azt kéri hogy oltsam el a fényt adó fáklyákat?

- Miért? Talán csak nem félsz a tûztõl? – egy pillanat alatt futott át agyamon a gondolat, az égési sérülésének jelentõségét semmibe véve. Egy kaján vigyor húzódik el az ajkaimon kacéran betekerve szám sarkait egy kunkorba. Hirtelen kitágulnak a hatalmas fekete pupillái, és elcsodálkozik.

- Ez nem vicces! Ha téged emésztettek volna fel a lángok, nem röhögnél ilyen jókedvûen! – a nevetést félbeszakítva kezd el szépen csicseregni a kis rabmadaram. Pont hogy ez után a lélekborzoló kérdésem után akartam feltenni a másikat. Tényleg, mily naiv ez a lelkecske.

- Mi történt akkor? – vezetem rá szépen lassan a felhozandó témára, és figyelem a rendíthetetlen kis testet bent elhelyezkedni.

- Komolyan kíváncsi vagy rá?- csupán egy bólintás a válasza, így beszédre sarkallom.

- Nos, ennek már 50 éve. Csak egy átlagos csütörtöknek indult, nem volt benne semmi extra. Viszont délután hirtelen kigyulladt a szobám. Hiába kiabáltam segítségért, senki sem hallotta. Aztán édesanyám észrevette, hogy bajban vagyok. Hiába próbáltuk mindketten kinyitni az ajtót, teljesen feleslegesen próbálkoztunk. Igen, beragadt. Egy láng alaposan megperzselte a hátam, emiatt van a heg. - mutatok a sérülés helyére. - A láng néhány fõbb testrészem is megégette, amik létfontosságúak. Mire a tûzoltók és a mentõk megérkeztek, már meghaltam. Hiába keresték halandó testem, nem találták sehol. Nyilván azt hihették, hogy hamuvá égtem. De, mint láthatod, nem így lett. 22 évig éltem, tehát emberi évek szerint már eléggé csak öreg lennék. Halálomkor lelkem nem tudott szabadulni a testembõl, bent ragadt. Így sem a pokolba, sem pedig a mennybe nem tudok eljutni. Ennyi. – egy teljes élettörténet egy szuszra. Ez igen. Fejem alá gyömöszöltem az egyik karomat, a hajam hanyagul hullik össze meg vissza, és az õ szép kis szemeit fixírozom. Olyan õszinte kis szemei vannak, meg olyan ártatlan kislányos kinézete, nem gondoltam volna hogy 22 éves…  - Min lepõdtél meg ennyire? – halk nevetést hallat, nem fél tõlem, de miért nem? Ezen sürgõsen változtatnunk kell. Akár milyen is, nem szabad hogy közel engedjem magamhoz.

- Azon hogy milyen naiv vagy csöppség. – lohad le azonnal a vigyor a képemrõl, s lehuppanok az ágyra, majd elalszanak a fáklyák és csend lepi el a levegõt. Fojtogató , mindent leleplezõ csend. A teljes összezavarás a célom, nem más. Eljátszadozom vele, aztán amikor kilehelte magát akkor mehet a fõnök elé. Bár, az itteni forróságot bírnia kell, mert õ is éppen ilyen környezetben halt szörnyet.

*~*~*~*

Lassan ébredezni kezdek, , felülök lassan az ágyamban és pislogok párat, míg a homályos kép egésszé áll össze áll össze elõttem. A szerzeményem halkan sípoló horkolászása mosolyra késztet , de emlékezetem megtiltja ezt a kis mozzanatot is. Tilos. Halkan felkapom a köpenyem, és kisietek. Elindulok a napi rutin szerint.

Elõször egy szõke bigét kell rávegyek arra hogy  kinyírja a saját anyját irigységbõl. Igazán buta ez a liba, borzasztó hogy ilyenek léteznek, és még nem csapta el még valami, huhh.

Végül is sikeres az akcióm, de nagy nehezen ment, míg eljutott a kis agyáig, amit szeretnék és meg is értettem vele magamat.