Úgy zokog, hogy a ház is beleremeg. A taknya folyik, a nyála csorog, az álla alatt találkoznak, s ezt törli a nem rég vett kanapéjába. A nyomorultja, nem elég, hogy a drágábbat vette, mikor tudta, hogy lehetséges leépítések lesznek, most még a főnöknél is bepróbálkozott, hogy ott maradhasson. Papírja nincs arról, hogy betöltheti ezt az állást, de állítása szerint tőle senki nem csinálja jobban. Szopni se tud, faszt akkor látott, mikor a laptopja képernyőjén felvillant egy sorozatbeli szereplőé! Még pornó se, bassza meg.

Csak azért nem röhögök, mert figyelem, ahogy összetaknyozza a ronda kanapét. Úgyis utáltam. Kényelmetlen is. Meg mi a fenéért kellenek rá kismacskák. Hány éves, tíz? A pinája, az viszket… tíz éves kislányok cicáznak, nem farkakat kergetnek. Ilyen szakállal. Legalább kiszedné! Nő lenne, az istenit. Nem hímnős! NŐ! Sunás, dudás, sima pofájú.

- Miért én? – zokogja újra, mire én felsóhajtok.

- Mert egy kis nyomorult vagy, azért drágám.

- Miért?! – hüppög fel újra. – Olyan keményen dolgoztam!

- Oh, pff – horkantom. – Ha szakad a mennyezet, kurvára ne fuss, végig akarom nézni, ahogy húsos palacsinta leszel. Szőrös húsos palacsinta… - szisszentem a végét. – Hát ez nem fincsi.

Telnek a percek, egyre jobban elhallgat, végül felpattan, a gépéhez szalad, s bekapcsolja. Jön a napi dumcsi idő, mikor mindenkinek elmondja mennyire nagyszerű, hányan függenek tőle, de nem értékelik és hasonlóak. Eleinte vicces volt. Eleinte vele néztem miket ír, s elképzeltem, hogy egy másik eszköz végén az olvasó hogy kattoghat, mit írjon. Vajon tényleg sajnálja? Esetleg csak megadja neki, amit annyira akar? Nem tudom, pedig ezt baszki, ezt nagyon akarnám tudni.

Magára hagyhatom, most is, bármikor igazából, mert sajnos hiába szuggerálom, itt úgyse bassza el a busz. Mit csinálhat egy éppen, szabadidővel rendelkező angyalka, még ha kicsit túl pokolkutyás is? Igen. Kitalálhatta mindenki. Elmegy angyal kocsmázni, de! Oh, az a de. Nem megy kellékek nélkül. Nachos, taco, citrom, só, tequila. Semmi gazdasági csődbe döntés, mármint részemről, elveszem ami kell, majd felírom a listámra, mint munkaköltséget. Ha Azazelnek lehet, akkor nekem is, a kurva életbe.

Elégedetten caplatok be a bárba, úgy bebaszok, hogy nachost hányok mindenkire. Szinte látom is a holnapi kiírást: Forfax őrangyal kitiltva x napra. Az x úgy nő, ahány meg nem rágott nachost találnak a hányásomban. Alig várom!

Le is ülnék a kedvenc helyemre, ha nem szúrnám ki sorstársamat lehunyt pillákkal, orgazmus közeli fejjel. Hu, ez piál. Nélkülem. Na ne! Ne, ne, ne! Ha ő szabadult meg a páciensétől hamarabb, lerágom a kutyalábamat!

- Na, kipurcant végre? – vigyorgok le rá, mikor mellé érek. Lassan nyitja ki szemeit, s kell egy kis idő, míg felfogja, hogy én állok ott és nem egy angyalka, miszerint jár neki az elhunyt páciens utáni pihenő. – Megfogadtad végre a tanácsom, mi? – érdeklődöm, míg elkezdek mellé pakolni. Jó lesz itt, daloljon csak.

- Szerinted? – kérdi grimaszolva, majd előbukkan mellőle a kis felhőcske. Oh, oké, megnyugodtam, még együtt szopjuk az élet adta falloszt, csodálatos. Boldogan nevetek fel, nem szeretek egyedül térdelni, megnyugtat a tudat, ha nem csak az én térdeim kopnak ki tőle.

- Jaj, a bébiőr, még mindig használod? Mondd csak, pelenkázni is szoktad? Ügyülü… - csípek orcájába, hisz olyan káröröm lepi el testemet, amitől minden bajom elfelejtem. Közös szopás, jaj de jó!  Szenvedjen csak más is, érezze milyen az idiótizmus, a bambaizmus, s ’miért nem dögölsz már meg’-izmus.

- Pofa be – közli velem, s próbál irtó ijesztő lenni, de az a baj, hogy nekem csak cukorpofa így, aki szívesen cuppantanék szájon, ha tudnám, vevő rá.

- Na, na… Nem kell durcizni, mesélj szépen Forfax bácsinak – fordulok inkább a kajámhoz. – Gyónd meg minden gyilkos indulatod, ne aggódj, feloldozlak.

- Ilyenkor annyira tudnálak utálni… - szólal meg egy kis idő után. Biztos megint számolt, azt szokta, fel is ismerem mikor, de szarok bele.

- De nem tudsz – közlöm vele nemes egyszerűséggel, majd enni kezdek. – S miért nem? – kérdek rá, míg épp az adagon kérődzöm. - Mert átérzem. Pontosan ezért, szóval csupa fül vagyok. Öntsd ki a szíved, hadd szórakozzak kicsit.

- Mondjuk… most nem volt annyira durva – kezd bele, míg a felvizezett borát lötyögteti. – Sőt, ha belegondolok nem is értem, miért húztam fel magam.

­- Na, ne csináld – morgom csúnyán nézve, immár üres szájjal. Bár, a nyelvem még megvan. – Én is mindig kiöntöm a szívem.

- A mid? – kérdez rá mosolyogva, én pedig rögtön kapcsolok. Áhá. Kóstolgatsz? Kóstolgatsz kis tollas hátú?

- A szívem, tudod, nekem is van. Valaminek kell pumpálnia a vért. De ne csigázz már, különben én sem mesélek semmit legközelebb – duzzogom.

- Jól van, jól van – teszi le a borospoharát. – Tudod, régi lakása van, öreg és rossz vezetékek, szikrázó konnektorok és egyebek – bólogatok, hogy vágom –, és imád fürdeni. Ilyen körülmények között akarta a haját csuromvizes fürdőben egy párafelhő közepén szárítani. Ennyi.

- Hm… ja… mondjuk ez nem olyan vészes, mint a múltkori – vallom be kelletlenül, csalódva, míg varázsolok magamnak egy feles poharat. Ihatnék üvegből is, de a pultos kicsinál érte. Mármint, múltkor úgy ittam és megjegyezte, hogy hány kortyot veszítek így el, mert lecsurog a szám mellett. - Már azt hittem lesz valami vicces. Mindegy is, kipróbáltad rajta az isteni gondviselést? Agyon csapja az áram vagy csak pöppet bassza meg? – érdeklődöm.

- Én vagyok az isteni gondviselése… - sóhajtja gondterhelten.  – Rögtönöztem egy kis áramszünetet az épületben.

- Az egész épületben? – kérdezek vissza nagyokat pislogva, hogy jól értettem e, majd belenyalok az italomba. Igen. Imádom. Imádlak titeket mexikói barátaim!

- Persze. Ha én szenvedek ezzel pár éve, szenvedjenek ők is pár napig, ennyi jár – dünnyögi orra alatt. Azt hiszem teljesen megrontottam, szinte látom már a Szárnyas Hírek legújabb főcímét: A befogadott pokolszökevény angyalainkat téríti rossz útra.

- Nem is értem miért te vagy a kedvenc tollashátúm, na, jó fej leszek, igyál valami rendeset – szerzek neki is egy poharat, hogy aztán megkínálhassam a kedvenc itókámmal. Nem osztogatom ám csak úgy! Nem ám!  Elfogadja, ajánlom is neki, ha ilyen kegyes vagyok, azt el KELL fogadni, különben én nyomom le a torkán.

- Két napja majdnem ráborult egy automata… mert rángatta, mert nem adta ki a ropiját. Miért voltam ott, hogy megtámasszam azt a kibaszott gépet? Miért nem halhat már végre meg? – szegezi nekem a kérdéseket, amik már kínozhatják egy ideje. Tenyerébe temeti arcát, már látni se bírja ezt a világot. De átérzem! Azt az eget, túlságosan.

- Na, ne szomorkodj, úgyis mindjárt meghal – nyugtatom, míg felrakom lábaimat az asztalra. Az egyik pincérke felém néz, látom, hogy mondana valamit, de tudja ki vagyok. Be is baszna, ha nem.

- Mégis miből gondolod?

- Hát… kinyírtad az áramszüneteddel – jegyzem meg egy vállrándítással.

- Hogy mi? – húzza ki magát, s pillant rémülten a jelző felhőre. – Direkt szívatsz, mi?

- Túl lelkiismeretes vagy, túl szórakoztató, nem tehetek róla. Amúgy meg nem vicceltem – közlöm nemes egyszerűséggel, míg töltök magamnak egy újabb adagot.

- Szóval azt mondod, hogy hamarosan szabadulok?

- Ah, nem – lombozom le, bár eléggé kételkedve kérdezte. - Tuti a te nyakadba is megint odasóznak valami hülyét újra. Max ettől a Berthatól szabadulhatsz.

- Barbie – javít ki.

- Barbietól, mindegy – tudom le egy legyintéssel, majd esem neki a nachosnak. – Szóval, ha jól értettem, szegényt vizes hajjal küldted aludni, és tél van, és a fűtéshez is áram kell neki – bólint újra, sokadszor. – Nos, akkor vagy halálra fagy, ami a gyorsabbik eset, vagy megfázik a fejbőre.

- Az utóbbiba miért is halna bele? – méreget kételkedve, én pedig csak csóválom a fejemet, hogy lehet ennyire tudatlan angyal létére.

- Megfázik a fejbőre, hullani kezd a haja, azért. Ja… gondolj csak bele, amiket eddig meséltél… azt ne mondd, hogy nem vásárolna össze minden szirszart a netről és ki tudja még honnan? Rosszabb esetben is egy hét után fluoreszkálva kipurcanna. – Meglepődik, de azt hiszem felfogja, hogy ez meg is eshet.  

- Tudod… ebben nem a legabszurdabb, amit mondtál… hanem, hogy teljesen kinézem belőle… - igazolódik be a gyanúm.

- Mondom én – vigyorgom.

- S mi van a te pácienseddel? – kérdez rá, mire rögvest tovaszáll minden jókedvem. Hát azt a rézfán baszó kétfaszú mókust. Ennyi. Elbaszta a jókedvem. Remélem örül. Ennyi öröme legyen.

- Íííííííííííííííííííííííííííííí – visít a felhő nagy hanggal, villog is. Azt hiszem bejött az átkom… jó tudni, hogy még megy ez így is.

- Mi van már? Aludt, amikor magára hagytam! – pattan fel Jared gondterhelten. – Nyolc óra pihi! Ezt beszéltük meg! – háborog idegeskedve.

- Na? Mi történt? Meghal végre? – lelkesülök fel, s lépek oda mellé, hátha meglátom azt, amin úgy elsápadt.

- Felkelt olvasni… gyertyafénynél… és elaludt…

- És kigyulladt a lakás – fejezem be helyette, lefelé görbülő ajkakkal. – Most csalódtam, ez túl hétköznapi hozzá.

- A kurva isten faszát – kommenteli a dolgot, míg szárnyat bont s reppen is. Otthagy engem elégedetten kacarászva, jól szórakozva. Ez kellett most, hogy tudjam, nem csak én vagyok ilyen kutyaütő helyzetben. Elégedetten dőlök hát hátra, hogy aztán beleharapjak a citromomba.

Az élet kurva szép. Azonban csak azért, mert imádom a citromot…

*

Végighúzom ajkaim a homlokán, majd apró csókot hintek rá. Alszik. Végre. Kussban. Lefürdött, nem bűzlik, annyira. Isten nem büntet, csak próbára tesz, ezt szokták mondani, ugye?

- Akkor dögöljél már megfelé – susogom a bőrére, amit most se kent át valami szarral, hogy ne csillogjon rajta az utcáról beszűrődő lámpák fénye. Zsíros kenyér pofájú.

Lassan egy hete nem jártam a kedvenc báromban, nem volt semmiféle kikapcsolódás, csak hiszti, rinya, taknyozás, bőgés, meg hasonló női praktikák. Azt hiszem az utóbbi időben ezért nincs kedvem a kevésbé szőrös farkamat a másik nembe belemártani. Ha egy nőnemű lényre nézek, beugrik a páciensem beesett szemei, koca pofája, tehén alakja, és csúszós bőre, ahogy lihegve nézi az aktuális kedvenc műsorában szereplő álom pasiját.

Én nekem nincs bajom a szingliséggel. Tök menő. Annyi embert szédítesz, ahányat akarsz. Nincsenek szabályok, kellemetlen helyzetek. De… de ez az istenverte nyomoronc, ez a „több akarok lenni, de baszok érte tenni bármit” szukafattya… Hát ez dögöljön is meg egyedül, s nyálazza kiégésig a laptopjait. Hisz ágyban kell enni, hadd szúrja a morzsa – legalább az – a seggét. Más úgyse fogja.

Szóval, most alszik, de már ahogy ránézek, beugrik ezernyi dolog, hogy ölhetném meg. Azonban nem szabad, ezt pedig nem tudom feldolgozni egyedül. Pia nélkül tuti. Biztosra megyek, két üveggel is lenyúlok a szokásos italboltból, s megindulok a mennybeli helyre. Leiszom magam az asztal alá, ahol majd nyüszítve kérem, hogy valaki hagyja végre megfulladni a picsát a nyálába, nem bírom tovább. Megtenném én is, de hát… kirúgnak, a pokolba se mehetek, szóval ez van.

Egyik kezemben egy üveg, a másikban a másik, földöntúli, nem is, pokolhoz méltó képpel mérem végig a bárban lévő helyeket. A legtöbb angyal rögtön lesüti a tekintetét, nehogy összeakadjon az én tűzben égő szemgolyóimmal. Kurva. Üres. Helyet.

- Forfax – int oda egy ismerősen meggyötört arc. Köszönöm.

- Jared – biccentek neki oda komor képpel, majd ülök le mellé, miután leraktam az asztalra a piáimat. A kis babafigyelő felhőcskéje szokás szerint ott lebeg mellette. – Túlélte?

- Túl, a fenébe…

- Túl lelkesen segítesz neki, nagyfiú – csóválom csalódottan a fejemet, míg kibontom az első üveget. Pohár se kell, minek.

- Ez a dolgom.

- Tényleg? – kérdezek rá szórakozottan, majd alaposan meghúzom az üveget.

- Úgy látom a te páciensed is él még.

- Él, bassza meg. S tudod mi a legszörnyűbb? – nézek rá komoran. – Én a kisujjamat se mozdítom ezért – mutatom fel a szabad kacsómat, s azon lévő karmos kisujjamat. – Dögölne meg. Ez minden vágyam. Egy darabig tartottam magamnál kaját is, hátha. De nem! Nem, nem. Mintha érezné.

- Amilyen gyilkos aurát tudsz kreálni magadnak, valószínű – méreget, ahogy továbbra is, túlságosan megviselten vedelem a tequilát. – Ha berúgsz, az se segít.

- Dehogynem! – horkantom. – Ha nem is dobja fel tőle a szőrös talpát, legalább van okom pihenni. Másnaposság – lötyögtetem a felbontott üveget. – Még dugni sincs kedvem – morgom egyre kedvtelenebbül.

- Ott akkor tényleg nagy a gond. Múltkor nem meséltél mi volt – méreget.

- Te is piálsz, neked is jó heted volt, miért én kezdjem? – kérdezek rá fájdalmasan. Megint felemlegetni, hogy mekkora marhát hagytak rám az égiek, komolyan…

- Nos, mivel még él az én páciensem, s azóta csak egy kocsi ütötte el majdnem – feljajdulok, bár az enyémet is elütné egy! -, meg kicsit megfázott, nagy gond nincs. Azért is érek rá, mert beteg, evett, ivott, bevette a pirulákat, alszik.

- Az enyém is, hogy rohadna bele az ágyba – iszok bele újra az üvegbe. – Létszámleépítés van náluk. Tudod, hogy csak benyalta magát, papírja nincs hozzá, de osztja az észt. Új vezetőség, ahol a kis faszt nem nyalt szája most lefelé görbül, mert a főnöknek nem tetszik a képe. Nem mindenki szereti, ha egy nedves nyelv csiklandozza nonstop a seggét - tárom ki két kezemet, illusztrálva, hogy mennyire nem értem, hogy nem lehet ezt érteni. – Persze tudta, hogy leépítés lesz, de költekezett, most meg bőg, hisztizik, drámázik meg minden egyéb szokásosat csinál, hogy ezt nem tehetik vele.

- Ah, akkor rendesen táncol az idegeiden.

- Ah, nem hallottad a legjobbat! – sziszegem, amire láthatóan érdeklődve méregetni kell. – Mielőtt belekezdek, vagy ki tudnám ejteni a számon, iszom – közlöm vele felmutatott mutatóujjal, majd jóóóó alaposan meghúzom a piámat. – Kitalálta, hogy gazdag faszt fog magának.

- Mi?

- Igen, jól hallottad, arany karikagyűrűs, gyémántkirakásos faszt akar – meredek magam elé. – Mutattam már azt a bamba képét?

- Csak mikor gimnáziumba akart menni, de szakközépbe vették fel, ahol a gépészeket akarta elcsábítani – feleli Jared egy kis gondolkodás után. – Akkor se volt egy szépség, szegény.

- Istenem, tényleg, hát olyan is volt – fekszem rá félig az asztalra, magamhoz ölelve mindkét üveget. – Ti vagytok az utolsó reményem.

- Forfax, a tequila lehet rajtad segít, de a pácienseden nem.

- Hát ez az, basszaki – morgom, de nem szólalok meg, s ő se. Néha hallom, hogy a pohara az asztalon koppan, de nem szól, ahogy én se. Mit mondhatnék? Viszket a tenyerem annak a véréért, akire vigyáznom kellene? Hogy táncolni fogok, amint biztos, hogy meghalt? Már ha meg fog… komolyan úgy érzem mellette, hogy a halhatatlanság egy átok.

- Szerinted direkt nekünk adják a különösen veszélyes idiótákat? – szólal meg egy kis idő múlva, mire én felé fordítom a fejemet, de továbbra is az asztalon hasalok.

- Hogy érted tollas hátú sorstársam?

- Nézz rájuk – mutat körbe a poharával, az angyalokra célozva. – Kipihentek. Mosolygósak. Limonádét isznak. – Széles vigyor terül el a képemen, mire ő felvont szemöldökkel néz le rám. – Mit vigyorogsz?

- Múlt héten belehugyoztam a sűrített citromlé ellátmányba, miután Kenneth kirakta a szűrömet.

Csend telepedik ránk, néz rám, én nézem őt, próbálja felmérni a képemet, hogy tényleg igazat mondok e, de végül egy sóhajjal nyugtázza, hogy tuti.

- Amennyi tequilát iszol és citromot szopogatsz, szerintem nem is érzik az íz különbséget – jegyzi meg, de ettől függetlenül is elégedetten vigyorgok.

- Nem baj, ennyi mocskos öröm az én züllött lényemnek is jár, eme baszatlan páciens mellette – szusszantom, majd fél kézzel felemelem a megbontott piás üvegemet, továbbra is az asztalon hasalva. – Kérsz?

- Nem, most nem – csóválja a fejét. – Barbie mellé most józannak kell lennem.

- No, csak nem gyóntál? – egyenesedem fel, majd rögtön is iszom eme keserű szóra egy nagy korttyal. Gyónni. Utálok. Évente egyszer minimum kell, háromszori figyelmeztetés van, nem egyszer jöttek már értem, hogy ideje lenne gyónni menni.

- Még nem, de lassan kell – mered az üres poharába. – Mit mondjak?

- Hát, az igazat ne nagyon – könyökölök az asztalra, s helyezem államat a tenyerembe. – Mikor páciens olyan tizenhat lehetett, közöltem velük, hogy minden vágyom az, hogy elbassza a busz. – Nagy szemekkel néz rám, mire én vállat vonva ülök fel újra rendesen, hogy igyak.

- És?

- Nem volt nagy szám, elküldtek ilyen szentfény kezelésre – tudom le egy vállrándítással. – Úgy festettem utána, mint aki két hetet napozott.

- Oh, tényleg, rémlik, akkor volt olyan élettel telibb színed – bólogat, mire én felmordulok. – Bocs, nem beszólásnak szántam.

- Most nem, mi?

- Ja, tudod, hogy az aktuális embered szapulása mellett a munkatársi agressziót nézik rossz szemmel.

- Vigyázz a pozíciódra, Jared – vigyorgok rá gúnyosan. – Voltam a pokolban, s hidd el, imádnák a tollas segged.

- Nem tollas – javít ki kicsit felháborodva.

- A lényegen nem változtat, tubica.

- Neved? – szegezem neki, míg továbbra se hagyom, hogy más merre nézzen. Bár, mintha nem is akarna.

- Kilian Araloth – feleli, én pedig szinte rögtön konstatálom, hogy nem ismerõs a neve. Talán elnéztem valamit, vagy csak emlékeztettek arcvonásai valamelyik másik ostoba suhancéra. Mindegy is, folytatom az utamat tovább. Van itt még bõven arc, amit meg kell néznem, ha már nekem fognak hûséget fogadni.

- Elnézést, uram, de azt mondtam, a nevem Kilian Araloth! – szól utánam az elõzõ kölyök, ami megállásra késztet. Hátranézek, látom, hogy még a sorból is kiállt, így felé fordulok testemmel. Micsoda neveletlen kis fattyú.

- És? – kérdezek vissza eme egyetlen egy szóval, amiben minden benne van. Bosszantó, de jobb ha tudja, hol a helye. Még a lábtörlõm is elõrébb való, mint õ. Õ csak nyílvesszõket fog felfogni, hogy a jobb katonák elõre törhessenek, ha úgy van.

- És minek kérdezi, ha még egy vállrántásnyira sem méltatja? – szegezi nekem a következõ kérdését, mintha õ lenne olyan pozícióban, hogy egyáltalán kinyithassa a mocskos kis pofáját. Érzem, hogy forr a vérem, s egy röpke pillanatra átfut a fejemen, hogy vele kéne példát statuálnom, de végül csak lassan odalépdelek hozzá. Nem. Nem ölöm meg. Az megváltás lenne neki. Szenvedjen csak a lábaim alatt újra és újra, míg rá nem döbben, hogy micsoda egy pondró õ. Csak nézem a dacos képét, amin egy pillanatra végigfut egyfajta méreggel vegyített félelem is. Oh, persze.  Utál, mert rettegnek tõlem.

- Katona – köpöm oda neki a válaszomat nagylelkûen. Nem hívhatom pondrónak, legalábbis ekkora közönség elõtt nem. Még a végén tényleg itt kell megölnöm mindenki szeme láttára, ami nem adna semmi jót a morálhoz. Õ azonban csak néz engem, nem érti miért hagyta el eme egyetlen egy szó a számat. Remek.

- Mától a neved katona – egészítem ki a dolgot, hogy ama kicsi agyával is felfogja a dolgot. Látom arcán a felháborodást, de nem igen tud érdekelni. Mégis mit hitt? Idejön, pattog nekem és én kérek elnézést? Már az kész csoda, hogy nem küldtem még büntetõmunkára. – Majd ha eléred, hogy érdekeljen a jelentéktelen neved, megpróbálom megjegyezni. Ha egyáltalán megélsz egy napnál többet a seregben – mérem végig. – Vissza a helyedre, katona.

A dac nem kopik még le az arcáról, nehéz lesz róla levakarni, de egy kis gondolkodás után – már ha tud olyat -, visszaáll a sorba. Remek. Akkor mehetek tovább az elképzelésem szerint, ez már valami. Kiállok hát eléjük, elmondom a szokásos beszédemet, ami rövid és tömör, mert a legtöbbjük nem érti meg a közepesen összetett szavakat se. Nem baj, majd dolgozunk ezen, ahogy a többiekkel is. Lesz, aki túléli ezt s hálát ad érte, hogy leszerelhet; lesz, aki nem hogy túléli, tanul belõle és karriert akar itt építeni; a többiek viszont meghalnak. Eme három út kanyarog a katonák elõtt.

Miután végzek a beszéddel, elindulok dolgomra, hisz másnap reggel korán kell indulnunk. A szokásos beavató körútra viszem õket, ami inkább lovaglás, menetelés és mentális próba, mintsem harc. Ha ezt sem bírják, általában elküldöm õket a konyhára, a vargákhoz, szabókhoz s hasonló katonaságot ellátó egységekhez. Nem mindenki való harcra, s ezt tiszteletben kell tartani, különben nem lesz hatásos a támadás.

- Szedjétek magatokat! – állok meg egy pár szavas fegyelmezésre. Hihetetlen, hogy ennyire se képesek még. Elfogytak volna a valami való férfiak? Kétlem, annyit tudnak lázangani, hogy nekik ebbõl is meg abból is több kell, de arra nem gondolnak, hogy csak azért tehetik ezt meg, mert van, aki vigyáz a határokra.

Nézem egy darabig az ifjúkat, aztán sajnálatomra összeakad a tekintetem ama pofátlan éber katonáéval, aki úgy tûnik roppant jól szórakozik. Remek. Õ legalább ébren van, biztos a nagy szája nyomja az agyát, s nem tud aludni. Hah, mindegy is, csak menjünk tovább, alig haladtunk valamit. Estére egy táborhelyhez akartam érni, ahol jót ehetnek, hogy aztán reggel folytassuk az utat gyalog, de így soha nem érünk oda. Élelmet meg direkt nem rakattam nekik, meg kell szokniuk milyen az, ha valami közbejön s nem jön idõben az ellátmány.

Pont ekkor pofátlankodik mellém a kölyök a lován. Ilyen nincs, szerintem direkt feszegeti a húrt, mikor rántom le a lóról és lépek a képébe a sáros csizmámmal.

- Menj vissza a helyedre, katona! – szólítom fel, míg rá se nézek. Azt se érdemli meg, most más bajom is van, mint õ.

- Amint választ kapok, visszamegyek, úgyhogy eszébe se jusson figyelmen kívül hagyni a kérdésem, vagy maradok. –Talán ha rá se figyelek, nem válaszolok, megérti, hogy hagyjon. – Mikor fogunk enni?

Legszívesebben csak oldalra rúgnék, hogy leessen a lóról. Ennyi, nem szeretnék mást, meg se ütném. Komolyan. Csak fetrengjen a sárba, tapossa végig az összes lovas katona, majd ha túlélte, felsegítem. Végül csak felé fordulok, majd úgy nézek rá, mintha nem mondtam volna el reggel a dolgot: este nagy vacsora a tábortûznél.

- Majd akkor, ha úgy gondolom, volt miben megéheznetek. Eddig semmi érdemlegeset nem tettetek. Vagy talán az alvástól éheztél így meg? – méregetem. Nem figyelt volna? Esetleg nem fogta fel a szavaimat? Nem is õ lenne.

- Az mindegy, hogy mitõl éheztem meg. Éhes vagyok.

- Az a mindegy, hogy éhes vagy.

- Nagyon lassan haladunk, ha elõrelovagolhatnék, tudnék lõni egy-két fácánt – veti fel, míg engem néz, mit válaszolok. Ha õ lenne a fácán, én a vadász, gondolkodás nélkül mennék bele. Azonban ami még jobban felháborít, hogy csak magára gondol. Utálom az ilyen kis férgeket. Mikor tanulják meg, hogy csoportban van valami tekintélyük és erejük? Soha, ugye? Néha tényleg úgy érzem, hogy feleslegesen tépem a számat.

- Szerinted egy-két fácán elég lenne ennyi embernek? Vissza a helyedre, ne kelljen még egyszer mondanom!

Nem mond semmit ki hangosan, csak morog, mint valami medvebocs, s végül visszatakarodik a helyére. Azonban nem sóhajtok fel megkönnyebbülten, addig biztos nem, míg le nem szerel, meg nem ölik, vagy csodával határos módon be nem lõ a feje lágya. Már most több gondot okoz nekem, mint a többi kezdõ együtt, mi lesz késõbb…

Továbbra is lassan haladunk, de már nem is nógatom õket. Felesleges, inkább gondolkodom, hogy a lehetséges problémákat hogyan tudnám hárítani. Nem bírják ki élelem nélkül elsõnek ilyen hosszú ideig, vizet tudunk szerezni, az erdõ termése még csekély… Miért ilyen lusták? Lehet mégis inkább kéne pár szót szólnom?

- Remélem felfogták, hogy a táborig nem kapnak semmit enni – szólalok meg hangosan, de hátra se nézek rájuk. – Ama táv már megéri, hogy megetessék a lusta testüket.

- Tán innunk se szabad? – jön a pimasz válasz.

- Katona – nézek hátra. – Van még a kulacsában víz?

- Természetesen! – emeli fel. – Nincs tele, de akad benne víz. Tán a magáé kifogyott?

- Nem, de tovább bírom mind élelem, mind víz nélkül, mint a magadfajta – szegezem neki a tényt. Miért van még mindig ilyen közel? Csak nõ bennem a vágy, hogy lerúgjam a lováról. Meg se érdemli, hogy lovagoljon. Gyalogolnia kéne, akkor a szája inkább azzal lenne el, hogy levegõhöz jusson. – Aki éhes, kortyolgassa a vizét, míg van. Estig nem állunk meg, ezt egy katonának ki kell bírnia ürítés nélkül is – teszem hozzá hangosabban, hogy mindenki értse. – S most egy órás ügetés következik,  különben holnap estig se érünk a táborba – nyomom sarkamat enyhén a lovam oldalához, ki rögvest ügetésbe vált.

Kicsit már bánom, hogy nem hagytam az újoncokat a jobb kezemre. Én mehettem volna tanácskozásokra, vagy ülhettem volna otthon. Õ szenvedett volna ezekkel a nyámnyilákkal, de… mindig is én avattam be az újakat. Csak hogy tudják kire és mire számítsanak. Ilyen nehéz idõkben is meg kellett eme szokásomat tartani, hiába esett nehezemre.

Mikor a nap már átbukott a délidõn, elkezdtek a katonák morogni, hogy éhesek és pihenni akarnak. Ama nagypofájú kölyök, kit, ha jól emlékszem Kiliannak keresztelte el szerencsétlen szülõanyja, csak biztatta õket, hogy ez nem helyénvaló bánásmód. Ha tudták volna, nem is, csak halvány sejtelmük lett volna milyen a nem helyénvaló bánásmód az én nézetembõl, összetették volna zokogva a két kezüket a helyzetükért.

Mikor már nem igen bírtam elviselni a susmorgásukat felszólítottam õket, hogy akik nem bírják már maradjanak le. Az út egyenes, nem tévedhetnek el rajta, tegyék csak meg, álljanak meg, vizeljenek, keressenek vizet, netán vadásszanak is. Körülbelül húsz ember válik le így, a többi vagy nem mer, vagy nem akar. Kilian természetesen az elsõ csoportba tartozik, netán fácánt remél. Remélem mindegyik eszik valamit, különben a másnap fájni fog.

A többiekkel rendületlenül haladunk elõre, s az általam várt idõnél igaz késõbb, de elérjük a tábort. Két õrség és egy század állomásozik itt, mind az én katonám. Kiadom az õröknek parancsba, hogy ahogy beérnek a lemaradtak, töltessék meg velük a kulacsukat, majd szóljanak nekem. Addig a többieket a fapadokhoz kísérem, ahol már várja õket a szerény, de laktató és bõséges élelem. Én magam is eszem és iszom egy keveset, majd megkeresem a szakaszvezetõt. Épp megbeszélem vele a tervemet és a teendõit, mikor az egyik õr jelenti, hogy megérkezett a leszakadt csapat, és már a kúthoz is elkísérték õket.

- Kísérjük õket az asztalokhoz, uram?

- Az asztalokhoz? – kérdezek vissza, mire a férfi riadtan vágja magát vigyázba. – Te talán adnál enni ama társaidnak, akik veszélyeztették az akció sikerét?

- Nem, uram.

- És azoknak, kik visszatartottak lustaságuk és nem törõdõm viselkedésük miatt?

- Nem, uram!

- Akkor egyetértünk, remek – felelem. – Kísérjék õket a tábor kijáratához, pár perc és én is megyek. – Miután biccent a férfi, s elmegy, a századparancsnokhoz fordulok. – Akkor magára bízom a többi újoncot. Járatassa meg õket a jobb kezével alaposan.

- Ahogy szoktuk õket gyakorlatkor is, uram – feleli halvány mosollyal, mire én egyetértõen biccentek. Az remek, akkor nincs miért aggódnom. Nekem legalábbis, ugyanis ama húsz ifjonc még csak most fogja megtapasztalni milyen a pokol.

Elindulok lovamhoz, ki strapabíró jószág, pontosan ezért ragaszkodom úgy hozzá. Bírna fogja még a következõ napot ama pár óra pihenés után, ami járt most neki. Nem is hajtottam meg, menetelni meg tud õ egyhuzamban három napot is, gond nélkül. Ez azonban nem mondható el se a többi lóról, se az ifjoncokról. Azokról meg fõleg, akik értetlenül állnak a déli kapunál a lovuk mellett.

- Nocsak, ideértetek? – érdeklõdöm gúnyos mosollyal az ajkamon, míg a fáklyák lángjai által megvilágított arcukat figyelem. – Remek.

- Hol az alvóhelyünk? – kérdezi rögtön a fõ szószátyár, Kilian.

- Nem aludtatok? – nézek rájuk döbbenetet tettetve. – Azt hittem, hogy azért tartott eddig, mert ti hamarabb kivettétek a pihenõt.

- Nem aludtunk. Szóval most szeretnénk – folytatja a velem való kommunikációt, míg a többiek már kezdik érteni, hogy itt alapos büntetés van kilátóban.

- Oh, szeretnétek? – kérdezek vissza. – Nem fogtok. Fel a lóra.

- Miért?

- Mert azt mondtam.

- Engem az nem érdekel! – csattan fel. – Miért kell újra lóra szállnunk? Nem válaszolt!

- Nem is kell. Hisz ha azt mondom, hogy felszállsz a lóra, akkor megteszed kérdés nélkül. Fõleg, egy olyan bázison, ahol a katonáim állomásoznak – emelem kicsit fel a hangomat. – Bár, ha arra játszik, hogy a szülei megkapják a vigasz pénzt, akkor csak folytassa. Úgyse kell megtudniuk, hogy miért halt meg.

- Nincsenek szüleim – sziszegi felém. Oh, talán gyenge pontra tapostam? Remek.

- Még jobb. Több marad a királyunk zsebébe – tudom le ennyivel, majd végigmérem a többieket. – Na? Nyeregbe szállnak még ma?

Nem kell többet mondanom, mind felpattan, de még nem látható a jellegzetes O járás. No majd reggelre, mikor a nadrág és a nyereg úgy kidörzsöli a lovagláshoz nem szokott lábukat, hogy sírhatnékjuk lesz. Akkor fognak igazán utálni.

- Na, katona? – nézek le a még mindig földön ácsingózó kölyökre. – Talán segíteni kell hogy szálljon fel?

- Nagyon is jól tudom, hogyan kell – morogja, de még néz egy darabig.

- El is futhatsz – susogom halkabban. – Csak adj okot, hogy példát statuáljak veled – látom, a dac csak még jobban csillog szemeiben. – Vagy adj okot arra, hogy elõ akarjalak léptetni, esetleg busás summával utadra engedni – teszem még hozzá. Kell mindig valami a kutyáknak, hogy motiválja õket az ember. Fõleg, ha éhesek.

Morog valamit, végül csak nyeregbe lendül. Én addig elõrébb lovagolok, s közlöm velük, hogy reggelre egy másik õrponthoz érünk, ahol majd pihenhetnek. Persze, ha reggelre odaérünk, és ha nem lázadoznak. Különben ott lerakjuk a lovakat, kérünk pár vekni kenyeret, és gyalogolunk tovább. Választhatnak.  

- Mondott neked valamit? – kérdem tõle, amikor pár kiürült korsót hoz vissza a pulthoz.

Válaszul megrázza fejét, majd halkan hozzáteszi:

- Fogdosott…

- Hogy az a…! – hirtelen megy fel bennem a pumpa. Az ilyet nagyon nem tudom tolerálni, amikor a részeg kujonok fiatal lányokat zaklatnak.

- A… fenekemet… - teszi még hozzá alig hallhatóan.

- Maradj itt a pult mögött! – utasítom határozottan, de tudja, az aggodalom beszél belõlem. Nem tudom, hogy igazán szoros barátságban vagyunk-e, de akárhogy is, közel áll a szívemhez ez a lány. Már csak avégett is, hogy szinte minden nap együtt dolgozunk, s sokat beszélgettünk már az évek alatt mindenfélérõl, jól kiismertük egymást. Ez meg ad egyfajta köteléket, aminek köszönhetõen most is úgy érzem, nem hagyhatom annyiban, hogy Marthát zaklassák ezek az elázott tahók.

- Elnézést. – kocogtatom meg a nagyon ronda fejû vállát. Éppen fennhangon ecseteli, hogy milyen fontos küldetésen van túl. A király rokonát védte és nélküle nem is jártak volna sikerrel. Szerinte legalábbis. Én meg még azt sem nézném ki belõle, hogy egy lovat meg tud ülni rendesen. Na, mindegy is, mivel nem reagál semmit, erõsebben ráfogok vállára, amit az imént kocogtattam meg. – Uram!

- Mi van, taknyos? – ahogy hátrafordult, jól telibe is köpte az arcom beszéd közben. Koordinálatlan a viselkedése. Modortalan kérdésére felhúzom a szemöldököm, s jól észrevehetõen letörlöm undorító nyálát az arcomról.

- Az van, uram, hogy ezt a fajta magatartást ebben a kocsmában nem díjazzuk. Az ajtó arra van – bökök fejemmel a kijárat irányába - ha esetleg kettõt látna belõle, segíthetek kimenni rajta. De még mielõtt elmennének, kérjen bocsánatot a hölgytõl. – ezúttal szegény Marthára mutatok, aki erre köténykéjével kezd el babrálni.

- Szóval te mondod meg, hogy mit csináljunk, ha? – az artikulációval gondjai vannak ennyi ital után, de hangja még így is gúnyos. Társai nevetés és horkantás közötti hanggal jelzik neki, hogy csak így tovább. Most aztán jól megmondta végül is… Idióták.

- Ha ennyire részeg disznók vagytok, akkor igen! – maguktól úgysem tudnának épkézláb döntéseket hozni.

- Ugyan már, nem vagy te több egy kis taknyos sepregetõ fiúnál! - mondja ezt a feladatai ellátására teljesen képtelen „vitéz”. Lefogadom, kettõig nem tudna elszámolni, ha most hirtelen megkérném rá. Engem egy ilyen ember ne nézzen semmibe. Különb vagyok tõle, még akkor is, ha egy kocsmában keresem meg a napi betevõmet.

- Te meg egy részeges zsoldosnál, akit az állam pénzel! Nem tudom ki járt rosszabbul… én legalább tiszta lelkiismerettel térek minden este nyugovóra, ital nélkül.

- Mond még egyszer te kis…! – felpattan, hogy nekem essen, de ekkor torokköszörülést hallunk meg háta mögül. – Ha? Bajod v…?! – fordul meg nagy indulattal, de azonnal benne reked a szó, amint meglátja a denevért. Gyáva kutya ez, neki már nem mer beszólni. Nevetséges, hogy egy fél pillanattal ezelõtt még mennyire erõsködött most, meg mint egy befenyített kutya, úgy húzza be fülét-farkát.

- Mikor azt mondtam, hogy azt csináltok, amit akartok, abba a kocsmai lerészegedés és veszekedés pont nem tartozott bele – úgy beszél, mint akit egyébként nem is érdekel. Lefogadom, hogy így is van. Csak emberi páncélnak viszi magával ezeket a mihasznákat az útjaira.

- Mi… - Ti? Ti? Na most legyél nagylegény, randaság!

- Nem érdekel. Induljatok a fogadóba, aludjatok, mert így a reggelit kihagyjuk. Én nem szoktam, ti meg nem fogjátok kihányni, ha már fizettünk. – olyan lenézõen beszél, majdhogynem én szégyellem el magam helyettük. Nem tetszik ez a hangnem, azt azért hozzá teszem. Ha velem beszélne így, biztosan nem hunyászkodnék meg elõtte. – Ne kelljen még egyszer mondanom!

Nagy nehezen összeszedik magukat és végre megindulnak a kijárat felé, azonban az elõzõ idióta már megint engem bámul, és próbál olyan fenyítõen nézni, ahogy csak tõle telik. Szemrebbenés nélkül állom tekintetét, még akkor sem rezzenek, amikor a denevér újra rászól, de végül meg is ragadja a katonát, aki ekkor kizökken a szempárbajból. Nyertem.

- Mi a jó istenért kellett ezt? – horkan fel, amin meglepõdök. Szerintem azt se tudja, hol van.

- Takarodj aludni. Most. Akkor ennyi lenne – vágja hozzám, anélkül, hogy egyáltalán rám nézne. Ennyibe sem vesz.

- Ennyi? – háborodok fel teljesen. Neki ez ennyi, el van intézve, se bocsánat kérés, se semmi, azok után, hogy a szerencsétlen beosztottjai micsoda galibát okoztak – Nincs ennyiben! Zaklatták Marthát – mutatok megint rá, s körbenézve konstatálom, hogy alig maradtak páran a kocsmában - a többi vendéget is elüldözték, sõt, nem is fizettek egy italért se! – sorolom fel többi sérelmemet is, de nem hiszem, hogy volna bármi, ami ennél kevésbé tudná érdekelni.

- Nem fizettek? – a többi kit érdekel, nem?

- Nem. Csak ez maradt meg magának? Nem csoda, hogy így viselkednek…

- Mennyibe fájt a ma esti produkciójuk? Három ezüst elég lesz a kárért? – Három ezüst??? Talán a negyedét, ha elitták, de még akkor is sokat mondok. – Na?

- A… azt hiszem igen – felelem végül. Hát, ha õ ennyit akar fizetni, én ugyan meg nem állítom benne.

- Remek. Add a tenyeredet végre, fiú – parancsszóra nyújtom a kezem, s amint ezt realizálom, el is szégyellem magam kicsit. Nem mintha a pénztõl behódolnék én egy ilyen rátarti alaknak. - Akkor jó éjszakát. – böki még oda, s már hátat is fordít.

- Ettõl függetlenül még bunkók a katonái! – úgy érzem muszáj volt utána szólnom. Nehogy azt higgye, hogy most akkor el van nézve minden.

- A te modorod is bõven hagy kivetnivalót maga után, szóval siess inkább a gazdádhoz, add neki oda a garasokat, seperj fel, majd aludj – Minek néz ez… gazdája a kutyáknak van meg a rabszolgáknak. Bár õ valószínûleg valahová a kettõ közé sorolja az embereket. Gondolkozás nélkül, az indulat hevében azonnal ismét szólásra nyitom a számat:

- Tudom a dolgomat, a katonáival ellentétben. Aztán tudja e, hogy azt mondják, a vezérrõl sok mindent elárulnak katonái?

- Ostoba gyermek – hallom meg Gilbert rekedtes hangját. Nem vagyok már gyermek… – Ne haragudjon, õ még csak…

- Gyermek, persze – hát persze – Nevelje meg. Ha pedig nem sikerül, adja be katonának. Ott viheti valamire a bátorságával, csak a nagy szája… az… - Na, még a végén õ osztogatja itt a nevelési tanácsokat, aki egy maroknyi katonával nem bír el. Eszem megáll, rettentõen bosszant ez a fickó.

- Az a gond, tudom Dromuhm uram, tudom. Igyekszem, ahogy mondta, s még egyszer nagyon sajnálom a kölyök szemtelenségét.  – ilyennek se láttam még az öreget… Mit fél mindenki annyira ettõl a pökhendi alaktól? Pont úgy néz ki, mint akinek csak a szája nagy.

- Mondtam, hogy elég volt mára és menj aludni. – mondja szigorúan, amikor a denevér már hallótávolságon kívül van.

- Még szerencse, hogy nem hallgattam rád. – vágom oda válaszul.

- Nem hallgatsz te soha senkire...

- Ha hallgattam volna, ezek a részeg disznók tovább zaklatják Marthát. Ráadásul fizetés nélkül elmentek volna... Nézd meg, így akár három napig ki sem kell nyitnod - nézek a markomban tartott 3 ezüstre.

- Tudod te ki volt az, akivel leálltál vitatkozni? - néz rám aggodalommal szemeiben.

- Tudom persze. „Dromuhm nagyúr” – mondom olyan gúnyosan, ahogyan csak tudom - Nem érdekel, mit pletykálnak róla, fizessen a részeg katonái után, akiket Õ nem tud kordában tartani. Talán ha megfegyelmezné a csõcseléket, nem nekem kéne rendet teremtenem helyette. - engem aztán ne akarjon megfélemlíteni a villogó szemeivel. Lehet felõlem vámpír, vagy bármi Isten fia, Õ tartozik felelõsséggel a katonái után. Agyam eldobom, hogy még nekem kell meghúznom magam. Jó modorra kéne tanítania valakinek ezt a fazont. - Tessék Gilbert - nyújtom felé a három ezüst tallért - még befejezem a söprést és... - folytatnám mondanivalóm, de leint.

- Tedd el azt a pénzt és menj aludni! Majd én befejezem. - egy pillanatra vállamra teszi a kezét, majd sóhajtva megindul a pult felé. Döcögõsen jár, öreg már, meg a bal lába rossz is. Egy ideig értetlenül pislogok, hol rá, hol a kezemben tartott érmékre. Most komolyan tegyem el? Hát õ mondta...

Megrántom a vállam és megindulok a lakrészem felé. Vagy inkább hívjuk szobának. A kocsma hátuljából egy keskeny lépcsõsor vezet oda. Van egy rendes bejárat is az utca felõl a fenti lakó részbe, de én általában a benti lépcsõt szoktam használni. Nem nagy szoba az enyém, de nekem pont elég. Csak egy ágy van benne, egy kisméretû asztal és egy faszekrény a ruháimnak. Gilbert maga építette a bútorokat a fiának. Sosem ismertem, pedig szinte mindenkit ismerek a városban. Pletykákat hallottam ugyan, hogy az öreg kocsmárosnak van egy fia, de saját szememmel sosem láttam. Késõbb, amikor Gilbert magához vett, sokat mesélt a fiúról. Két évvel volt idõsebb nálam, beteg volt. Gyermekkora óta betegeskedett, nem bírt a szervezete szinte semmit. Már egy kis sétától is végtelenül kimerült. Végül a pestis vitte el õt is. Az öreg mindig a fiát látta bennem, azért is vett magához. Jó ember õ, sokkal tartozom neki. Ahogy néhai nevelõszüleimnek is, bár sajnos nekik már nem tudom hogy meghálálni mindazt, amit értem tettek.

Bár nehezen aludtam el az este, reggel mégis a Nappal együtt kelek. Imádom a korahajnali fényeket, ahogy a Nap aranyló sugaraival ébreszti a természetet. Sokszor az ablakomban ülve figyelem, ahogy a város lassan újra életre kel. A boltosok álmos szemmel pakolásszák az árut, mások kótyagos léptekkel indulnak dolgukra, mit sem sejtve arról, hogy én már a korai órákban is éberen figyelem õket. Szeretek megfigyelni. Alice, a mostohanõvérem azt mondja, kíváncsiságom fog a sírba vinni. Gilbert szerint az önfejûségem, Martha szerint meg makacsságom. Na, majd meglátjuk. Inkább ezek vigyenek a sírba, mint a gyávaság.

Megunom a bámészkodást, s inkább tiszta ruhát öltök magamra, hajamba kötöm a szokásos fejkendõm és máris útra készen állok az ajtómban. Hirtelen gondolok egyet, visszafordulok és elõveszem a tegnap szerzett kisebb vagyont. A pénzre nézve azonnal az a beképzelt alak jut az eszembe. Hihetetlenül felbosszantott a pökhendiségével. Ismerem én a róla szóló pletykákat, nagyon is jól. Gyakori beszédtéma ezekben az idõkben. Egyesek azt rebesgetik, vámpír, vérszívó. Mások azt állítják õ maga a sátán. Kegyetlenségérõl híres földöntúli teremtmény ez, ezért is félnek tõle annyira. Még a gyerekeket is vele szokták riogatni, ha nagyon engedetlenek. Azt mondják nekik, Dromuhm nagyúr szolgálatába adják õket, ha nem tanulnak meg viselkedni. De akárhogy is, hogy mire hordja fenn ennyire az orrát, azt nem értem. Hegyes a füle… na az aztán valami! Meg vörös a szeme, hogy oda ne rohanjak… Az enyém meg kék, na és? Sõt, sokan dicsérik, hogy olyan kék a szemem, mint senki másnak. Talán nekem is ilyen lekicsinylõen kellene beszélnem másokkal? Megáll az ész… és már megint felbosszantott.

Nagyot sóhajtok mérgemben, s útnak is indulok. Úgy döntöttem megválok az ezüsttõl. Nem kell nekem vagyon, inkább olyan kézre adom, ami hasznosabban el tudja költeni nálam. Kifelé menet az egyik tallért becsempészem a még békésen alvó Gilbert asztalára, majd nõvérem háza felé indulok. Útközben elcsenek egy almát az egyik piaci árus pultjáról, s pont mire elfogyasztom, meg is érkezek Alice házához. Még mindig nagyon korán van, halkan nyitok be, hátha alszanak még. A nagy csendbõl ítélve arra következtetek, jól sejtettem. Nem akarom felzargatni õket, így hát ott hagyom az asztalon a pénzt, és írok mellé egy rövid üzenetet, hogy azért mégiscsak tudják, honnan került oda az az ezüst.

„Drága nõvérkém!

Ne aggódj, tisztességes úton szereztem a pénzt, de nekem nincs rá szükségem. Örülök, ha neked adhatom, meg se próbált visszaszolgáltatni!

Kilian”

Nagyszerû. – futom át még egyszer a rövidke üzenetet, s indulok is tovább. A harmadik érmét a templomba akarom vinni, ahol 20 évvel ezelõtt Emerick atya rám talált. Éppen lépnék be a gyönyörû épületbe, mikor valaki elkapja a kabátom nyakát. Hirtelen ránt hátra, majdhogynem a fenekemen landolok. Idegesen fordulok meg, s máris szólásra nyitnám a szám, hogy jól letorkolljam, akárki is az, aki velem erõszakoskodik, ám csak egy õszinte „Huh?” jön ki torkomon, mikor meglátom a randa fejût tegnap estérõl. Na, ez meg mit akarhat? Jött a vezére nélkül keménykedni?

- Innen is lopni akarsz, te taknyos? – kérdi fennhangon, csodálnám, ha a királyság másik végében nem hallották meg.

- Hogy mi baja? – tényleg nem értem, mirõl beszél. Talán a 3 ezüstre céloz, amit az a denevér fizetett? Tény, hogy vagy hatszor többet adott, mint kellett volna, de azért én nem nevezném lopásnak. Az a lopás, amit mi, egyszerû emberek fizetünk a kormánynak, hogy a hozzá hasonló semmirekellõ zsoldosokat fizetni tudják.

- Az alma, amit a piaci árustól loptál. Ízlett? – ja, hogy arról beszél. Egyszerûen letagadom és kész. Úgysem látta senki más.

- Összetéveszt valakivel, uram.

- Mi folyik itt? – hallom meg Emerick atya hangját bentrõl. Biztosan meghallotta ennek a nyikhaj katonának a kiabálását. Komolyan mondom, ez csak óbégatni tud, máshoz se ért. - Ah, Kilian! Mi járatban vagy erre ilyen korai órákban? – vált barátságos hangnemre, amint meglát engem.

- Jó reggelt atyám! – üdvözlöm én is, nagy mosollyal az arcomon. – Azért jöttem, hogy ezt a templomnak adományozzam. – nyújtom felé az ezüstöt.

- Hát ez meg…? – néz rám értetlenül – Ugye nem?

- Lopta ezt is biztosan, mint az almát, amit reggelizett! – ugat bele a zsoldos.

- Kilian… - rázza meg sóhajtva az atya a fejét. Ismer engem, tudja, hogy néha ezt-azt elcsenek, de sosem lopnék olyat, amire a másik is rászorul. És a pénz bizony olyan dolog.

- Ugyan, maradjon már csöndben, kérem! – vetem oda a társaság nemkívánatos tagjának. – Atyám, ez az idióta itt mellettem és a társai tegnap éjjel balhéztak a kocsmában. Az uruk, vagy akármijük is legyen pedig jóval többet fizetett kárpótlásként. Gilbert azt mondta, tegyem el magamnak a pénzt, de nekem nem kell. Ezért hoztam ide. – mondom neki, s a végére ki is húzom magam, mint egy büszke gyerek, akinek sikerült megvédenie az igazát.

- És az alma? – püffög továbbra is nyikhaj kapitány.

- Rágalom.

- Atyám, kérem, büntesse meg a kölyköt lopásért! – fordul az említett felé. – A saját két szememmel láttam, hogy lopott! Talán be kéne vonulnia, a seregben rendre tanítanák! Aki hazafi, bevonul, fõleg ilyen idõkben… - nocsak, hogy megeredt a nyelve. Úgy látszik, újabban mindenki a bevonulásomat támogatja.

- Kilian, ha ez az úr tényleg szemtanúja volt… - rosszallóan néz rám, bár szerintem nem a tettemet rosszalja, hanem azt, hogy lebuktam. Mondandóját azonban egy ismeretlen férfihang szakítja félbe.

- Jouh! Gyere már! Dromuhm nagyúr indulásra kész, csak rád várunk. Tudod milyen, ha megváratják… - üvölt oda egy katona a lováról. Az említett megremeg a Dromuhm név hallatán, majd int Emerick atyának és távozik. A lováról még vet rám egy utolsó, utálkozó pillantást, mire én csak jóízûen rámosolygok, s integetek neki, hogy ezzel is bosszantsam.

- Fiam, ami téged illet, beszélni fogok Gilberttel a büntetésedet illetõen. Isten mindennek a szemtanúja. – megdorgál, de mondata végén felemeli a tõlem kapott pénzt, s hálásan elmosolyodik. – Mindennek. Na, eridj dolgodra! – hesseget el.

- Atyám! – vigyorogva pukedlizek elõtte egyet viccbõl, majd sarkon fordulok és dudorászva, a kavicsokat rugdosva indulok az erdõ felé. Ma sétálni van kedvem.

6 hónappal késõbb

Gilbert és Emerick atya végül büntetés címén megbeszélték, milyen hasznos lenne számomra, ha tényleg bevonulnék. Az õ ötletük volt ugyan, mégis nehéz szívvel engedtek utamra. Úgy vélik, a katonaság majd igazi férfit farag belõlem, s könnyebben találok magamnak egy csinos feleséget, nagy hozománnyal. Mintha érdekelne a nagy hozomány. Vagy, hogy feleséget találjak magamnak. Nem félek az új kalandoktól és mindkettõjüket rendkívül tisztelem, így ellenkezés nélkül hallgattam rájuk. Azt azért nem mondanám, hogy nagyon fûlött a fogam a katonáskodáshoz, de hoztam én már elég bajt, mind Emerick atya, mind Gilbert fejére, nem visszakoztam hát.

Ma van a napja, hogy ténylegesen besorozzák az újoncokat, köztük engem is. Beosztanak egy parancsnok alá, akire rendezett sorokban állva várakozunk már egy ideje. Hamarosan egy alak tûnik fel a távolban, lóháton. Gondolom, õ lenne az. Kíváncsi vagyok, mégis miféle parancsnoknak kell majd engedelmeskednem. Megfogadtam magamnak, hogy akármilyen esztelen utasításnak nem fogok engedelmeskedni, csak akkor, ha józan paraszti eszemmel magam is ésszerûnek tartom. Mondjuk, nagyban megkönnyítené a dolgot, ha eleve nem osztogatna esztelen utasításokat.

A ló egyre közelebb ér, majd megáll elõttünk, amikor pedig meglátom, ki száll le a jószág hátáról, magam sem hiszem el, hogy ilyen létezik. A denevér az! Azonnal ideges leszek, hogy ennek a beképzelt, pökhendi, fennhéjázó alaknak kell majd szót fogadnom. Én ugyan nem! Kéretni fogom, hogy tegyenek át másik csapatba. Csak tudnám, hol, s kinél kell azt. A sorok között járkál, majd elém érve megáll. Elmerengve néz szemeimbe, én meg dacosan állom tekintetét. Gondolom, azon elmélkedik, látott-e már valaha. Nyilván nem jegyzett meg, nem is vett emberszámba egy percig sem.

- Neved? – kérdezi egyszer csak, tekintetemet egy pillanatra sem engedi.

- Kilian Araloth.

Egy percre elgondolkodik, majd egyszerûen elfordul és tovább megy. Most komolyan válaszra sem méltatja? Esetleg egyet hümmöghetett volna, hogy jelezze, rendben. Ilyen nincs, utálom. Egyrészt, engem meg szoktak jegyezni, másrészt pedig mit képzel ez!?

- Elnézést, uram, de azt mondtam, a nevem Kilian Araloth! – lépek ki a sorból, s szólok utána. Talán nem túl jó ötlet rögtön az elsõ öt percben kihúznom a gyufát, de akárhogy is akarok, nem tudok parancsolni az indulataimnak.

- És? – néz rám, jobb szemöldökét homloka közepéig felhúzva. Látszik rajta, hogy bosszantja viselkedésem. Nyilván nincs hozzászokva, hogy valaki engedetlenkedik. Jobb lesz, ha hozzászokik.

- És minek kérdezi, ha még egy vállrántásnyira sem méltatja? – háborgok tovább hajthatatlanul.

Lassan, kimérten közelebb lépked felém, s olyan közel áll meg, hogy orrunk szinte összeér. Nagyot nyelek, de tekintetét továbbra is állom, nem remegek meg. Kezeim ökölbe szorítva lógatom magam mellett. Nem mintha meg akarnám ütni, szerintem kitépné a karom. Idegességemben teszem. Óráknak tûnõ percekig vagyunk így, biztosra veszem, hogy tesztel. Hát engem tesztelgessen csak nyugodtan, nem fogok meghátrálni. Mindenki megfagyva figyeli kettõsünket, a csendet szinte vágni lehet.

- Katona. – köpi oda végül hidegen.

Nem teljesen értem mit akar ezzel. Szememmel szolidan jelzem neki, hogy elnézést, de mi van? Úgy tûnik, veszi a lapot és kivételesen válaszra méltat.

- Mától a neved katona. – teljes mértékben elégedetlen vagyok a válaszával, ami az arcomra is azonnal kiül. Ha csak ilyeneket tud mondani, tényleg jobb, ha meg se szólal. Kevésbé bosszant fel azzal. – Majd ha eléred, hogy érdekeljen a jelentéktelen neved, megpróbálom megjegyezni. Ha egyáltalán megélsz egy napnál többet a seregben. – mér végig jeges tekintetével. – Vissza a helyedre, katona.

Ahogy kihangsúlyozza az utolsó szót, legszívesebben jól behúznék neki egyet. Viszont mivel sikerül felmérnem, hogy az már aztán végképp nem lenne bölcs dolog, visszaállok a sorba és ott puffogok tovább. Még mindnyájunk elé kiállva elmondja, hogy nem tûri a feleselést, mert õ katonáskodik már háromszor annyi ideje, mint amit mi megéltünk, meg, hogy itt az engedelmesség a kulcs. Hát akkor úgy néz ki, én elhagytam a kulcsot. Vagy nem is adtak egyáltalán.

Másnap korahajnalban már lóra is pattanunk. Jobban mondva pattanok, mindenki más fáradtan mozog, szemeik félig csukva, szinte horkolnak a lovon ülve. Én a Nappal keltem ma is, nem okoz nekem a korai kelés semmi gondot. Este hallottam, hogy pár katona azt pusmogta egymás között, biztosan én leszek az elsõ, akit Dromuhm csalinak az ellenség elé dob. Azt próbálja meg! Bár ahogy elnézem a társaimat, jelenleg én vagyok, majdhogynem az egyetlen használható katonája. Lehet nagyobb félnivalójuk kéne, hogy legyen. Ahj, bár… ki tudja, ha nagyon megutál, leszúr ez a saját kardjával, akármilyen használhatatlan is a többi.

Néma csendben ügetünk nyugatra. Az az igazság, amikor elmondta, hova megyünk, éppen magamban dúltam-fúltam, és egyáltalán nem emlékszem, mit mondott. Mindegy, majd meglátom, ha odaértünk.

- Szedjétek magatokat! – fordul meg lovával és fenyítõ pillantásokat vet a félálomban lévõ társaságra. Tekintete csalódottságot tükröz. Nem tudom, mit várt. Nem vagyunk mi démonok, egyszerû emberek vagyunk, még szép, hogy a legtöbben álmosak ilyen korai órákban.

Végignézek a csapaton én is, õ is. Én sajnálattal, õ megvetéssel. Félúton összeakad a tekintetünk, s mintha egy nagyon kicsi csodálkozás ülne ki arcára. Talán meglepõdött, hogy én nem mozgó ágynak használom a lovam. Nem érdekel igazából, mit gondol. Legszívesebben vágtatnék, hagynám, hogy a szél a hajamba, a ló meg szárnyakra kapjon, s kimerülésig meg sem állnék. Szeretek lovagolni, de még csak kevésszer volt rá lehetõségem. Nincs nekünk sajátunk. Most meg zavar, hogy nem tudom kihasználni, hogy végre lóháton ülhetek. Elvágtatnék paripámmal messze a végtelenbe, jó messzire Dromuhmtól. Van ennek egyáltalán normális neve?

Hasam korgása zökkent ki gondolataimból. Este sem ettünk, ma reggel se, fogunk egyáltalán? Én biztos nem fogok éhezni. Ha kell, levadászom magamnak a vacsorám, úgyis egészen jó vagyok benne. Meg amilyen lassan halad a társaság, bõven lenne idõm elõre lovagolni és fogni valamit. Az már más kérdés, hogy mikor, s hogyan sütném meg. Az lesz a legjobb, ha utánakérdezek ennek. Bár… nem sok kedvem van hozzászólni.

Mellé lovagolok, rám néz, majd azonnal ismét elõre szegezi tekintetét, úgy szól hozzám.

- Menj vissza a helyedre, katona! – kimérten, lassan mondja.

- Amint választ kapok, visszamegyek, úgyhogy eszébe se jusson figyelmen kívül hagyni a kérdésem, vagy maradok. – mint aki meg sem hallotta, amit mondtam. Nyugalom Kilian, eléggé kinézett magának már így is. Nyugalom. – Mikor fogunk enni?

Újfent felém fordul, fél szemöldökét felhúzza, mintha valami teljesen egyértelmût kérdeztem volna.

- Majd akkor, ha úgy gondolom, volt miben megéheznetek. Eddig semmi érdemlegeset nem tettetek. Vagy talán az alvástól éheztél így meg?

- Az mindegy, hogy mitõl éheztem meg. Éhes vagyok. – makacskodom. Nem tudom, fel merjem-e vetni neki a vadászós ötletemet.

- Az a mindegy, hogy éhes vagy. – Nyu-ga-lom. Elszámolok magamban tízig. Ez idõ alatt el is döntöm, hogy nem érdekel, ha ennél is jobban megutál, én felvetem neki az ötletem.

- Nagyon lassan haladunk, ha elõrelovagolhatnék, tudnék lõni egy-két fácánt. – kíváncsian várom válaszát.

- Szerinted egy-két fácán elég lenne ennyi embernek? Vissza a helyedre, ne kelljen még egyszer mondanom! – erre a reakcióra számítottam igazából. Morogva sorolok vissza a „helyemre”. Olyan lehetetlen ez az alak…

-  Meg tudnád még egyszer ismételni? – teszem fel a kérdést halkan, és az átlagosnál is lassabban, mire mintha megfagyna a levegõ a teremben. Senki nem mer egy szót sem szólni, pedig ezzel csak még jobban elõhozzák belõlem a szörnyeteget, kit addig csak keblemen dédelgettem atyai szeretettel.

- Nos?

A csend továbbra is kellemetlenül szúrja a bordáink közötti részt, bár biztos vagyok abban, hogy míg nekem ez csak kellemetlen, addig mindenki másnak hihetetlenül fájdalmas. Tudják nagyon jól, hogy egy kisebb hibáért mire vagyok képes, most azonban hatalmasat bakiztak. Nekem tény, hogy sosem kellett kíséret, elõre lebeszélt szállás és szállítás, de a király unokahúga bizony teljesen más igényekkel rendelkezett.

- Uram… mi… mi nem küldtünk elõre senkit – böki ki végül az elsõ, ki már nem bírja tovább a feszültséget. Szinte hallom a néma kiáltását, ahogy hirtelen elõtte termek, de a rémült tekintete is elárulja.

- Ugye nem kell elmagyaráznom, hogy Lady Caro milyen kapcsolatban áll a királlyal? – A férfi válasza egy zavaros fejrázás, míg minden igyekezetével próbálja fenntartani a szemkontaktust. Ez azonban igen nagy hiba, vörös szemeim csak még inkább a frászt hozzák rá, ez pedig tisztán kiül sápadt képére. – Akkor mond csak… miért lett elfelejtve, hogy mit kell tenni ilyen helyzetben?

- Én… én nem tudom… - vallja be, s eddig bírja. Tekintetét lesüti, nem néz már rám tovább, én pedig hátrébb lépek egy lépést, s magasra szegem államat, úgy nézek le rá.

- Nem? Oh, mily kellemetlen meglepetés – susogom. – Valaki más talán tudja? – nézek rá a többiekre, de mindenhol ugyanazt a fejbúbot látom, csak más hajjal fedve. – Szóval nem? Hmmm… - fonom össze hátam mögött kezeimet. – Értem. Teljes mértékben értem. Elmehettek – intek nekik, míg hátat fordítok nekik. – Ma ne is lássalak titeket.

Ha csak az én embereimrõl lenne szó, komolyan megbüntetném õket. Így is megfogom mindegyiket, de csak miután épségben visszaértünk a királyi várba, addig nem fogok a sorssal kacérkodni. Utána azonban pofátlanul kiélek minden elnyomott feszültséget, mégpedig rajtuk. Ostoba emberfajzatok, most miattuk keríthetek egy kisebb csapatot, ki rögvest indul, hisz mi is reggel szedjük sátorfánkat, hogy aztán elinduljak vissza a várba.

×   °°°   ×   °°°   ×

Hátasom töretlenül üget elõre, ama pár férfi ki mögöttem lovagol, igyekszik a tempót tartani velem. Dühöm, miszerint a legtöbb emberem hasznavehetetlen, lassan apad csak, annak ellenére is, hogy a király rokonát már biztonságban tudhatom. Nagyobb fennakadások nélkül végül hazakísértük, a kötelezõ körök lefutása után pedig úgy döntöttem, hogy visszaindulok a birtokomra. Igaz, démon rokonom vigyáz rá, de ez cseppet sem nyugtat meg.

- Uram, estére nem kéne megállnunk? – hallom meg a jobb oldalomról az egyik katonám hangját, mire felé sandítok. Vajon meddig tartott neki, míg meg mert szólalni? Biztosan sokáig, látom rajta, hogy máris megbánta.

- Szerinted, vagy szerintem? – kérdezek vissza. Válasz természetesen nem érkezik, így felsóhajtva folytatom inkább én a beszédet. – Legyen, megállunk a következõ fogadónál. A lovaknak pihenniük kell.

Nem kelthetek jó véleményt bennük, de sosem kellett a szimpatizálásuk ahhoz, hogy jó katonák legyenek. A parancsomat teljesítsék, gondolkozzanak néhanapján, és ennyi Többet nem igen lehet eme emberfajzatoktól elvárni. Azonban, hogy lássák kivel van dolguk, szavamhoz hûen megállunk az elsõ fogadónál, amit elérünk. Már sötétedik, így oly nagy idõkiesést nem fog okozni eme megálló. A lovak miatt azonban jobban aggódom, még mindig, mint ama féltucatnyi emberem miatt, kik velem tartanak. Szoba akad még, bár úgy, hogy nekem jut egy, két ággyal, a másik hatnak meg két szoba, néggyel. Meghagyom nekik, hogy reggeli után indulunk, addig pedig azt csinálnak, amit akarnak. Nem gondolok igazán bele eme szavak jelentõségébe, fõleg, hogy a szomszédos épület egy kocsma.

Tény, hogy éjszaka vagyok aktívabb, s nem hiába terítem ki papírjaimat a rozoga asztalra a szobámban, hogy gyertya fénye mellett olvassak – mert ez is kíméli szemeimet -, de engem is felháborít az éjfél utáni nagy hahotázás, ami beszûrõdik ablakomon. Tûröm egy kicsit, de sosem voltam híres türelmemrõl, így hamar azon kapom magam, hogy a fogadó lépcsõjén robogok lefelé. Átvágok ama sötét kis részen a fogadó és kocsma között, de már így is tisztán hallom a katonáim gúnyos megjegyzéseit és részeges kacagásaikat.

- Szóval te mondod meg, hogy mit csináljunk, ha? – csendül fel Jouh gúnyos hangja.

- Ha ennyire részeg disznók vagytok, akkor igen! – vágja rá egy ismeretlen hang, míg én már a rozoga kilincsért nyúlok.

- Ugyan már, nem vagy te több egy kis taknyos sepregetõ fiúnál!

Sikerül úgy kinyitnom a rozoga ajtót, hogy a recsegése ne vonja úgy magára a figyelmet. Legalábbis a fiúk felének tûnik csak fel, hogy én lépek be a kocsmába, s nem valami nagyon késõi ivócimbora.

- Te meg egy részeges zsoldosnál, akit az állam pénzel! Nem tudom ki járt rosszabbul… én legalább tiszta lelkiismerettel térek minden este nyugovóra, ital nélkül – ecseteli az ifjú nagy beleéléssel, amivel kivívja a figyelmemet. Suhanc még, hosszabb hajjal, fejkendõvel, a késõi óra ellenére dacos és élettel teli tekintettel.

- Mond még egyszer te kis…! – pattan fel Jouh, mire én megköszörülöm a torkomat, de pont olyan hangosan, hogy a részeg fejével is hallhassa. – Ha? Bajod v…?! – fordul felém s kezdene bele rögtön vörös fejjel az agresszív vitájába, de rögtön elveszti a színét, miután rádöbben, hogy én voltam az, ki félbeszakította.

- Mikor azt mondtam, hogy azt csináltok, amit akartok, abba a kocsmai lerészegedés és veszekedés pont nem tartozott bele – jegyzem meg halkan, hogy érezzék, nagy szarba csöppentek.

- Mi…

- Nem érdekel – jegyzem meg továbbra is érzelemmentes arccal. – Induljatok a fogadóba, aludjatok, mert így a reggelit kihagyjuk. Én nem szoktam, ti meg nem fogjátok kihányni, ha már fizettünk érte – teszem még hozzá lenézõen, majd mivel nem akarnak mozdulni, csak néznek egymásra alkoholtól csillogó szemekkel, intek a fejemmel az ajtó felé. – Ne kelljen még egyszer mondanom!

Végre valahára nehézkesen feltápászkodnak, csikorognak a székek a viseltes fapadlón, dülöngélnek, morognak, azonban Jouh még mindig a kölyökkel néz farkasszemet. Kész csoda, hogy ennyi ivászat után, még fel tudja ismerni, hogy egy ember áll elõtte. Nem mozdulok, nem is szólok, még akkor sem, mikor meglátok egy zavart leányt, ki sietõsen odalép az asztalokhoz, ahol elõbb a katonáim ültek, s összeszedi a kupákat gyakorlott mozdulatokkal.

- Jouh. – Semmi, még mindig úgy nézik egymást, mintha megbûvölték volna õket. Nincs sok kedvem hozzá, de megindulok feléjük, hogy a vállánál fogva húzzam hátrébb. úgy meglepõdik, hogy majdnem elesik.

- Mi a jó istenért kellett ezt? – néz rám az asztalnak támaszkodva.

- Takarodj aludni – mérem végig. – Most. – Nézzük még egy darabig egymást, de végül megindul, sokkal bötébben és ingadozóbban, mint a többiek. Nem hiszem el, hogy ezt merték tenni. – Akkor ennyi lenne – intézem szavaimat a kölyöknek, de rá se nézek. Örüljön, hogy közbeléptem.

- Ennyi? – csattan a felháborodott hangja a füleimben, ami nem enyhén lep meg. Összevont szemöldökkel fordulok felé, s nézek rá. – Nincs ennyiben! Zaklatták Marthát – mutat a leányra, ki az utolsó korsóval siet el éppen, de neve hallatán megáll, s lopva felénk pillant -, a többi vendéget is elüldözték, sõt, nem is fizettek egy italért se! - Nem tudom eldönteni, hogy a hallottak bosszantanak e jobban, vagy a fiú pimasz modora. Azt hiszem az igazság az lenne, hogy mindkettõ, méghozzá roppant módon.

- Nem fizettek? – kérdezek vissza.

- Nem. Csak ez maradt meg magának? Nem csoda, hogy így viselkednek… - morogja, mire én mélyen beszívom a levegõt. Nem, Isar, nem ölhetsz meg egy egyszerû legényt. Hiába kiáltja minden porcikád, hogy a vérét akarod, megfürdeni benne, ahogy a katonáidéban is, nem szabad.

- Mennyibe fájt a ma esti produkciójuk? – érdeklõdöm, míg elõkutatom tarisznyámat az érmékkel. – Három ezüst elég lesz a kárért? – Hatalmas, döbbent szemekkel néz engem, míg én elõkotrom az említett érméket. – Na?

- A… azt hiszem igen – feleli, majd bólint egyet. Teljesen biztos vagyok benne, hogy egy ezüst arany se jön össze nekik egy este, de nem hagyhatok elégedetlen szájakat hátra.

- Remek. Add a tenyeredet végre, fiú – szólok oda neki, mire õ engedelmeskedik. Vajon fogott e már ennyi értéket kezében rövidke élete során? Ha tudná, hogy nekem mennyi van még, s hány arany darab is… - Akkor jó éjszakát – duruzsolom, s fordítok is hátat neki.

- Ettõl függetlenül még bunkók a katonái! – szól utánam az ifjú, mire én felszusszanok, s visszafordulok.

- A te modorod is bõven hagy kivetnivalót maga után, szóval siess inkább a gazdádhoz, add neki oda a garasokat, seperj fel, majd aludj – sorolom neki, míg õ csak gúnyosan mosolyog rajtam. Oly boldogan venném nyakát.

- Tudom a dolgomat, a katonáival ellentétben. Aztán tudja e, hogy azt mondják, a vezérrõl sok mindent elárulnak katonái?

- Ostoba gyermek – csendül fel egy mély, karcos hang, majd nehézkes lépteivel ott terem egy idõsebb, terebélyesebb férfi. – Ne haragudjon, õ még csak…

- Gyermek, persze – fejezem be a mondatát. – Nevelje meg. Ha pedig nem sikerül, adja be katonának. Ott viheti valamire a bátorságával, csak a nagy szája… az…

- Az a gond, tudom Dromuhm uram, tudom. Igyekszem, ahogy mondta, s még egyszer nagyon sajnálom a kölyök szemtelenségét  – biccent aprót, míg a kölyök csak néz hol engem, hol a férfit. Biztos nem látta még így, ennyire meghunyászkodva. Érdekes, a legtöbb emberi lénybõl ezt váltom ki, a rettegést, vagy az undort. Esetleg mindkettõt, de a lényeg, hogy egyik se mer velem szájalni. Erre ez az ostoba suhanc… Mindegy is, ennyi volt. Visszatérek a szobámba, papírokat nézegetek még, majd ígéretemhez híven reggeli elõtt távozunk másnapos katonáimmal, kik nem tudják még mily kellemetlen büntetés sorozat vár rájuk.

×   °°°   × 6 hónappal késõbb ×   °°°   ×

A hátam mögött összekulcsolt kezekkel lépdelek a sorok között. Új katonák érkeztek, frissen képzett újoncok, akiket még be kell törnöm. Sajnos könnyen fogynak ezek az emberek, olyan törékenyek. Pluszba a király is dupla frontos háborút vív, igaz az egyiken már gyõzésre állunk, de ettõl függetlenül ott is fogynak a katonák. Fõleg a fiatalok, akik jók nyílfogónak.

Figyelem az arcokat, a megviselt, lelkes vagy éppen dacos tekinteteket. Az utóbbi azonban új nekem, s ahogy megállok a tulajdonosát alaposan szemügyre venni, ismerõs bizsergés fut végig a gerincem mentén. Láttam már ezt a fiút valahol, s ahogy engem néz, ez csak még jobban alátámasztja a dolgot, de nem igen tudom hirtelen hol is. Annyi arcot látok minden nap, még az én elmémnek is nehéz mindre emlékezni. 

Tik-tak…
Tik-tak…?
Tik-tak…!
Bwa!
Unatkozom… Idejét sem tudom már, mikor szórakoztam egy jót. Pedig órám van, még ketyeg is. De nem olyan idõt mér, amit én szeretnék. Vagyis nem szeretnék, ez itt a baj.
Keresnem kellene valakit.
Nyújtózva állok fel a borostyánból font fotelból. Szõtt? Nem érdekel. Egy intésemre ezernyi apró pillangóvá változik, és betölti körülöttem a teret, ami már nem is szoba, hanem egy virágos rét. Nincs itt túl meleg? Lehetne havazás… miért is ne? Ja, igen. Megfagynak a pillangók.
Az igaz, hogy a pillangókat le lehet fagyasztani, és ismét felélednek, ha kiolvadtak? Csettintek egyet, mire egy hatalmas mélyhûtõ jelenik meg, hogy bezárja a pillangóimat. Tudni akarom, hogy tényleg felélednek-e.

Amíg õk ezzel vannak elfoglalva, én sóhajtva konstatálom, hogy így megint egyedül vagyok. Fene vigye el, hogy egyik világban sincs egy érdekes partner sem.
Mi?!
Már miért teremtenék magamnak? Ne viccelj. Ha van egy nagy rakásnyi világ, ahonnan válogathatok, majd fogok én itt erre idõt pazarolni, mi?
Nem, nem hisztizek, csak tényt állapítok meg.
Unatkozom.
És ez egy tény. Egy olyan tény, amin egy ideje tervezek már változtatni, de kinek van arra ideje, hogy tények megváltoztatásával foglalkozzon, amikor el vagyok foglalva az unatkozással?

Ismét lehuppanok, popóm alatt ekkor már egy felhõpamacs-fotel, és a kezemben megjelenõ borospohárba nézve kezdem el vizslatni a többieket. Mindenhol, mindenkit.
Kivéve a nõket. Meg akik már voltak itt. Ja, nem, õk már meghaltak, mindegy. De nõket akkor sem. És a ronda férfiakat sem. Szép férfit akarok. Igazi férfiszépséget, aki felpezsdíti picit ezt az unalmat, és aki mellett nem figyelek az óra tik-takjára, és a pillangókra. Mert az az igazi, ugye? Ha nem figyelek rá. Az az igazán tuti. Ha annyira le tud kötni, amennyire csak le lehet. Bármivel. De többnyire játékkal.
Szeretek játszani. Mókás dolog tesztelni valakit, hiszen nincs annál inspirálóbb, ha az életedért játszol. Pedig sosem inspirál senkit sem eléggé. Nem is értem… a halál nem ijesztõ annak, aki elérheti? Vagy… áh, nem értem. Nincs kedvem ezen rágódni.

Hirtelen valami érdekes bukkan fel a poharamban. Egy világ, amit eddig nem vettem észre?! Nem tehetek róla, na, állandóan mocorognak. Izegnek és mozognak, takarják egymást, bunkó társaság. Na, de nézzük csak.
Belemártom az ujjam a pohárba és azt az egy csepp bort, ami most az a világ, nyelvemmel nyalom le, hogy még édesebb legyen, hogy még többet tudjak meg róla.

 Picit meglep, hogy az, aki nekem kell, egy Minos nevû férfi. Fura név. Nem? Hol vannak már a Chrisek és az Alexek, kérdem én? Bahh. De ahogy az arca a szemem elé vándorol, máris elnézem neki ezt a lázadó nevet. Egyszerûen… különlegesség. Na nem úgy, mint a hányás ízû a minden-izû-cukorkában, hanem úgy, mint egy…
Fenébe a hasonlatokkal, kell.
Most kell.

Egy csettintésemre beindul a folyamat. Amíg õ hozzám kerül, addig én kicsit alakítok a dolgokon ideát. A helyszín most egy rózsaszín babaszoba, fodrokkal és édes illatokkal, macikkal és babákkal, én magam pedig gyorsan alakot váltok, mert miért is ne. Legalább tesztelem picit õt magát is. Nyehehe.

Ahogy megjelennek a körvonalai, majd teljes valója az én világomban, látom az arcán, hogy nem feltétlenül érti, mi történt. Na nem is hibáztatom érte. De az arca az viszont ugyanolyan szép, mint ahogy korábban láttam. Igazi különlegesség. Nyami.
Tekintete végül megállapodik rajtam, miután alaposan körbenézett a szobában, így elérkezettnek látom az idõt, hogy megszólaljak. Persze nem gyermeki hangon, az nem poén. A sajátomon, mélyen búgó baritonomon. Félrebillentem a fejem, magamhoz ölelek egy pink tütübe tuszkolt macit, és bájosan pislogva figyelem õt, így teszem fel kérdésem is.
- Játszol velem, ugye?


__________________

 

    Szerda este fél nyolc. Mindent elterveztem. Elõször is, számba vettem a lehetõségeimet. Gyáva nyúl módjára megszökhetek, ez természetesen kizárva. Vihetek magammal 10 táncost, szintén gyávaság, mintha félnék egyedül menni. Partnert nem vihetek, hiszen autó jön értem, lehet két verõlegénnyel. Így egyetlen megoldás maradt, bemenni a farkas odújába, és megküzdeni vele. Azért szerencsére trükkös kis manó vagyok, és elõre eltervezett forgatókönyvem van a mai estére. Még a legelképzelhetetlenebb dolgokat is bekalkuláltam, egyszerûen kizárt, hogy meglepetés érjen.
    Gyönyörû, fekete koktélruha van rajtam, szoknyája direkt a tangó miatt oldalt lecsatolható. Rendkívül praktikus, hogy hátul van megvarrva, elöl pedig rögzített. Abszolút kedvenc. A testhez simuló szövet rendkívül jól kiemeli alakomat, amire mi tagadás, büszke vagyok. Magas, 10 centis cipõm némi elõnyt ad, tekintve, hogy az ismeretlen egy jó fejjel magasabb nálam. Az autó dudáját hallva sóhajtok egyet és kilépek a lakásajtón. A sofõrülésen tartózkodó srác kiguvadt szemekkel követi minden léptem, én pedig csak azért is az anyós ülésen foglalok helyet.
 - Még ma elindulunk? – pillantásom kedves, de parancsoló is. Egybõl veszi az adást és már úton is vagyunk. Jobban utána néztem ennek a programocskának, és megtaláltam a rendezvényt. Egy író fog dedikálni, én pedig táncolni fogok alatta. Rém izgalmas.
    Megérkezve hagyom, hogy kinyissák nekem az ajtót és kiszállok az autóból. Lassú, gazella léptekkel indulok el befelé, és amint belépek, rájövök, hogy a tervembe csak egyetlen dolgot nem kalkuláltam bele. Hogy maga a srác az író. Szerencsére még nem vett észre, így elosonok a tömeg mellett és odamegyek a zenekarhoz, hogy ugyan tegyenek már a kedvemre.
 - Figyelem, figyelem! – kezdi a mûsorvezetõ. Nem tudom minek ide az is, de lényegtelen, elõkelõek vagyunk, vegyük tudomásul. – Most következzék egy remek táncos szemkápráztató, vérpezsdítõ produkciója! Fogadják nagy tapssal! – Én már látom õt, õ még nem lát engem. A tervem tökéletes. Kíváncsi tekintete csak még nagyobb megelégedéssel tölt el. Biztos azon filózik, vajon ki lép majd színpadra. Meglepetés.
 - Üdvözlöm Önöket! – köszönök bûbájos mosollyal arcomon. - Mielõtt elkezdeném a mûsort, szükségem volna egy partnerre. Ha nincs ellenükre, a közönség soraiból választom ki az úriembert. – azzal a lépcsõn lassan lépdelve elindulok felé és figyelem, ahogy a társaság férfi tagjai kihúzzák magukat csak azért, hogy õket válasszam. Én persze csak Õt figyelem cinkos mosollyal arcomon, már fészkelõdik. Tudja, hogy felé tartok. Ahogy odaérek feláll, én pedig kinyújtom a kezem… A mögötte álló fiú felé, akit meghívtam az eseményre. Azt mondta egyedül kell jönnöm, de azt nem, hogy nem hívhatok meg senkit. A szemébe nézek és elmosolyodom.
 - Ugye te sem gondoltad, hogy ilyen könnyû lesz? – láttam a szemében a dühöt, mert kijátszottam. Szabályokat állított, és én nem szegtem meg õket, inkább más módon, de megoldottam, és kikerültem. Ahogy partneremmel a táncparkett felé vonulok, bólintok magamnak – hiszen tervem bevált -, felérve pedig táncolni kezdünk. Érzem, ahogy izzik körülöttünk a levegõ. A párom helyére az idegent képzelem el, így minden tökéletes. Néha rápillantok, és látom az arcán, hogy most tényleg megleptem. Sok mindenre számított, csak arra nem, hogy túljárok az eszén. Aztán véget ér a produkció és vastapssal övezve vonulunk le. Természetesen azonnal feláll, és mint egy oroszlán közelít felém. Direkt felé fordulok és várok. Végre megáll velem szemben, hogy átkarolja a derekam, de én kezem mellkasára helyezem és hátrébb lépek. Látom az elszántságot szemében, nem fog elengedni. Megfogja kezem és magához húz, hogy felvegyük a tánctartást, én pedig elengedem magam és hagyom, hogy vezessen.