Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2.

Corndoggie2018. 09. 16. 15:15:10#35568
Karakter: Forfax ala Beno
Megjegyzés: Bedslutnak


 

Úgy zokog, hogy a ház is beleremeg. A taknya folyik, a nyála csorog, az álla alatt találkoznak, s ezt törli a nem rég vett kanapéjába. A nyomorultja, nem elég, hogy a drágábbat vette, mikor tudta, hogy lehetséges leépítések lesznek, most még a főnöknél is bepróbálkozott, hogy ott maradhasson. Papírja nincs arról, hogy betöltheti ezt az állást, de állítása szerint tőle senki nem csinálja jobban. Szopni se tud, faszt akkor látott, mikor a laptopja képernyőjén felvillant egy sorozatbeli szereplőé! Még pornó se, bassza meg.

Csak azért nem röhögök, mert figyelem, ahogy összetaknyozza a ronda kanapét. Úgyis utáltam. Kényelmetlen is. Meg mi a fenéért kellenek rá kismacskák. Hány éves, tíz? A pinája, az viszket… tíz éves kislányok cicáznak, nem farkakat kergetnek. Ilyen szakállal. Legalább kiszedné! Nő lenne, az istenit. Nem hímnős! NŐ! Sunás, dudás, sima pofájú.

- Miért én? – zokogja újra, mire én felsóhajtok.

- Mert egy kis nyomorult vagy, azért drágám.

- Miért?! – hüppög fel újra. – Olyan keményen dolgoztam!

- Oh, pff – horkantom. – Ha szakad a mennyezet, kurvára ne fuss, végig akarom nézni, ahogy húsos palacsinta leszel. Szőrös húsos palacsinta… - szisszentem a végét. – Hát ez nem fincsi.

Telnek a percek, egyre jobban elhallgat, végül felpattan, a gépéhez szalad, s bekapcsolja. Jön a napi dumcsi idő, mikor mindenkinek elmondja mennyire nagyszerű, hányan függenek tőle, de nem értékelik és hasonlóak. Eleinte vicces volt. Eleinte vele néztem miket ír, s elképzeltem, hogy egy másik eszköz végén az olvasó hogy kattoghat, mit írjon. Vajon tényleg sajnálja? Esetleg csak megadja neki, amit annyira akar? Nem tudom, pedig ezt baszki, ezt nagyon akarnám tudni.

Magára hagyhatom, most is, bármikor igazából, mert sajnos hiába szuggerálom, itt úgyse bassza el a busz. Mit csinálhat egy éppen, szabadidővel rendelkező angyalka, még ha kicsit túl pokolkutyás is? Igen. Kitalálhatta mindenki. Elmegy angyal kocsmázni, de! Oh, az a de. Nem megy kellékek nélkül. Nachos, taco, citrom, só, tequila. Semmi gazdasági csődbe döntés, mármint részemről, elveszem ami kell, majd felírom a listámra, mint munkaköltséget. Ha Azazelnek lehet, akkor nekem is, a kurva életbe.

Elégedetten caplatok be a bárba, úgy bebaszok, hogy nachost hányok mindenkire. Szinte látom is a holnapi kiírást: Forfax őrangyal kitiltva x napra. Az x úgy nő, ahány meg nem rágott nachost találnak a hányásomban. Alig várom!

Le is ülnék a kedvenc helyemre, ha nem szúrnám ki sorstársamat lehunyt pillákkal, orgazmus közeli fejjel. Hu, ez piál. Nélkülem. Na ne! Ne, ne, ne! Ha ő szabadult meg a páciensétől hamarabb, lerágom a kutyalábamat!

- Na, kipurcant végre? – vigyorgok le rá, mikor mellé érek. Lassan nyitja ki szemeit, s kell egy kis idő, míg felfogja, hogy én állok ott és nem egy angyalka, miszerint jár neki az elhunyt páciens utáni pihenő. – Megfogadtad végre a tanácsom, mi? – érdeklődöm, míg elkezdek mellé pakolni. Jó lesz itt, daloljon csak.

- Szerinted? – kérdi grimaszolva, majd előbukkan mellőle a kis felhőcske. Oh, oké, megnyugodtam, még együtt szopjuk az élet adta falloszt, csodálatos. Boldogan nevetek fel, nem szeretek egyedül térdelni, megnyugtat a tudat, ha nem csak az én térdeim kopnak ki tőle.

- Jaj, a bébiőr, még mindig használod? Mondd csak, pelenkázni is szoktad? Ügyülü… - csípek orcájába, hisz olyan káröröm lepi el testemet, amitől minden bajom elfelejtem. Közös szopás, jaj de jó!  Szenvedjen csak más is, érezze milyen az idiótizmus, a bambaizmus, s ’miért nem dögölsz már meg’-izmus.

- Pofa be – közli velem, s próbál irtó ijesztő lenni, de az a baj, hogy nekem csak cukorpofa így, aki szívesen cuppantanék szájon, ha tudnám, vevő rá.

- Na, na… Nem kell durcizni, mesélj szépen Forfax bácsinak – fordulok inkább a kajámhoz. – Gyónd meg minden gyilkos indulatod, ne aggódj, feloldozlak.

- Ilyenkor annyira tudnálak utálni… - szólal meg egy kis idő után. Biztos megint számolt, azt szokta, fel is ismerem mikor, de szarok bele.

- De nem tudsz – közlöm vele nemes egyszerűséggel, majd enni kezdek. – S miért nem? – kérdek rá, míg épp az adagon kérődzöm. - Mert átérzem. Pontosan ezért, szóval csupa fül vagyok. Öntsd ki a szíved, hadd szórakozzak kicsit.

- Mondjuk… most nem volt annyira durva – kezd bele, míg a felvizezett borát lötyögteti. – Sőt, ha belegondolok nem is értem, miért húztam fel magam.

­- Na, ne csináld – morgom csúnyán nézve, immár üres szájjal. Bár, a nyelvem még megvan. – Én is mindig kiöntöm a szívem.

- A mid? – kérdez rá mosolyogva, én pedig rögtön kapcsolok. Áhá. Kóstolgatsz? Kóstolgatsz kis tollas hátú?

- A szívem, tudod, nekem is van. Valaminek kell pumpálnia a vért. De ne csigázz már, különben én sem mesélek semmit legközelebb – duzzogom.

- Jól van, jól van – teszi le a borospoharát. – Tudod, régi lakása van, öreg és rossz vezetékek, szikrázó konnektorok és egyebek – bólogatok, hogy vágom –, és imád fürdeni. Ilyen körülmények között akarta a haját csuromvizes fürdőben egy párafelhő közepén szárítani. Ennyi.

- Hm… ja… mondjuk ez nem olyan vészes, mint a múltkori – vallom be kelletlenül, csalódva, míg varázsolok magamnak egy feles poharat. Ihatnék üvegből is, de a pultos kicsinál érte. Mármint, múltkor úgy ittam és megjegyezte, hogy hány kortyot veszítek így el, mert lecsurog a szám mellett. - Már azt hittem lesz valami vicces. Mindegy is, kipróbáltad rajta az isteni gondviselést? Agyon csapja az áram vagy csak pöppet bassza meg? – érdeklődöm.

- Én vagyok az isteni gondviselése… - sóhajtja gondterhelten.  – Rögtönöztem egy kis áramszünetet az épületben.

- Az egész épületben? – kérdezek vissza nagyokat pislogva, hogy jól értettem e, majd belenyalok az italomba. Igen. Imádom. Imádlak titeket mexikói barátaim!

- Persze. Ha én szenvedek ezzel pár éve, szenvedjenek ők is pár napig, ennyi jár – dünnyögi orra alatt. Azt hiszem teljesen megrontottam, szinte látom már a Szárnyas Hírek legújabb főcímét: A befogadott pokolszökevény angyalainkat téríti rossz útra.

- Nem is értem miért te vagy a kedvenc tollashátúm, na, jó fej leszek, igyál valami rendeset – szerzek neki is egy poharat, hogy aztán megkínálhassam a kedvenc itókámmal. Nem osztogatom ám csak úgy! Nem ám!  Elfogadja, ajánlom is neki, ha ilyen kegyes vagyok, azt el KELL fogadni, különben én nyomom le a torkán.

- Két napja majdnem ráborult egy automata… mert rángatta, mert nem adta ki a ropiját. Miért voltam ott, hogy megtámasszam azt a kibaszott gépet? Miért nem halhat már végre meg? – szegezi nekem a kérdéseket, amik már kínozhatják egy ideje. Tenyerébe temeti arcát, már látni se bírja ezt a világot. De átérzem! Azt az eget, túlságosan.

- Na, ne szomorkodj, úgyis mindjárt meghal – nyugtatom, míg felrakom lábaimat az asztalra. Az egyik pincérke felém néz, látom, hogy mondana valamit, de tudja ki vagyok. Be is baszna, ha nem.

- Mégis miből gondolod?

- Hát… kinyírtad az áramszüneteddel – jegyzem meg egy vállrándítással.

- Hogy mi? – húzza ki magát, s pillant rémülten a jelző felhőre. – Direkt szívatsz, mi?

- Túl lelkiismeretes vagy, túl szórakoztató, nem tehetek róla. Amúgy meg nem vicceltem – közlöm nemes egyszerűséggel, míg töltök magamnak egy újabb adagot.

- Szóval azt mondod, hogy hamarosan szabadulok?

- Ah, nem – lombozom le, bár eléggé kételkedve kérdezte. - Tuti a te nyakadba is megint odasóznak valami hülyét újra. Max ettől a Berthatól szabadulhatsz.

- Barbie – javít ki.

- Barbietól, mindegy – tudom le egy legyintéssel, majd esem neki a nachosnak. – Szóval, ha jól értettem, szegényt vizes hajjal küldted aludni, és tél van, és a fűtéshez is áram kell neki – bólint újra, sokadszor. – Nos, akkor vagy halálra fagy, ami a gyorsabbik eset, vagy megfázik a fejbőre.

- Az utóbbiba miért is halna bele? – méreget kételkedve, én pedig csak csóválom a fejemet, hogy lehet ennyire tudatlan angyal létére.

- Megfázik a fejbőre, hullani kezd a haja, azért. Ja… gondolj csak bele, amiket eddig meséltél… azt ne mondd, hogy nem vásárolna össze minden szirszart a netről és ki tudja még honnan? Rosszabb esetben is egy hét után fluoreszkálva kipurcanna. – Meglepődik, de azt hiszem felfogja, hogy ez meg is eshet.  

- Tudod… ebben nem a legabszurdabb, amit mondtál… hanem, hogy teljesen kinézem belőle… - igazolódik be a gyanúm.

- Mondom én – vigyorgom.

- S mi van a te pácienseddel? – kérdez rá, mire rögvest tovaszáll minden jókedvem. Hát azt a rézfán baszó kétfaszú mókust. Ennyi. Elbaszta a jókedvem. Remélem örül. Ennyi öröme legyen.

- Íííííííííííííííííííííííííííííí – visít a felhő nagy hanggal, villog is. Azt hiszem bejött az átkom… jó tudni, hogy még megy ez így is.

- Mi van már? Aludt, amikor magára hagytam! – pattan fel Jared gondterhelten. – Nyolc óra pihi! Ezt beszéltük meg! – háborog idegeskedve.

- Na? Mi történt? Meghal végre? – lelkesülök fel, s lépek oda mellé, hátha meglátom azt, amin úgy elsápadt.

- Felkelt olvasni… gyertyafénynél… és elaludt…

- És kigyulladt a lakás – fejezem be helyette, lefelé görbülő ajkakkal. – Most csalódtam, ez túl hétköznapi hozzá.

- A kurva isten faszát – kommenteli a dolgot, míg szárnyat bont s reppen is. Otthagy engem elégedetten kacarászva, jól szórakozva. Ez kellett most, hogy tudjam, nem csak én vagyok ilyen kutyaütő helyzetben. Elégedetten dőlök hát hátra, hogy aztán beleharapjak a citromomba.

Az élet kurva szép. Azonban csak azért, mert imádom a citromot…

*

Végighúzom ajkaim a homlokán, majd apró csókot hintek rá. Alszik. Végre. Kussban. Lefürdött, nem bűzlik, annyira. Isten nem büntet, csak próbára tesz, ezt szokták mondani, ugye?

- Akkor dögöljél már megfelé – susogom a bőrére, amit most se kent át valami szarral, hogy ne csillogjon rajta az utcáról beszűrődő lámpák fénye. Zsíros kenyér pofájú.

Lassan egy hete nem jártam a kedvenc báromban, nem volt semmiféle kikapcsolódás, csak hiszti, rinya, taknyozás, bőgés, meg hasonló női praktikák. Azt hiszem az utóbbi időben ezért nincs kedvem a kevésbé szőrös farkamat a másik nembe belemártani. Ha egy nőnemű lényre nézek, beugrik a páciensem beesett szemei, koca pofája, tehén alakja, és csúszós bőre, ahogy lihegve nézi az aktuális kedvenc műsorában szereplő álom pasiját.

Én nekem nincs bajom a szingliséggel. Tök menő. Annyi embert szédítesz, ahányat akarsz. Nincsenek szabályok, kellemetlen helyzetek. De… de ez az istenverte nyomoronc, ez a „több akarok lenni, de baszok érte tenni bármit” szukafattya… Hát ez dögöljön is meg egyedül, s nyálazza kiégésig a laptopjait. Hisz ágyban kell enni, hadd szúrja a morzsa – legalább az – a seggét. Más úgyse fogja.

Szóval, most alszik, de már ahogy ránézek, beugrik ezernyi dolog, hogy ölhetném meg. Azonban nem szabad, ezt pedig nem tudom feldolgozni egyedül. Pia nélkül tuti. Biztosra megyek, két üveggel is lenyúlok a szokásos italboltból, s megindulok a mennybeli helyre. Leiszom magam az asztal alá, ahol majd nyüszítve kérem, hogy valaki hagyja végre megfulladni a picsát a nyálába, nem bírom tovább. Megtenném én is, de hát… kirúgnak, a pokolba se mehetek, szóval ez van.

Egyik kezemben egy üveg, a másikban a másik, földöntúli, nem is, pokolhoz méltó képpel mérem végig a bárban lévő helyeket. A legtöbb angyal rögtön lesüti a tekintetét, nehogy összeakadjon az én tűzben égő szemgolyóimmal. Kurva. Üres. Helyet.

- Forfax – int oda egy ismerősen meggyötört arc. Köszönöm.

- Jared – biccentek neki oda komor képpel, majd ülök le mellé, miután leraktam az asztalra a piáimat. A kis babafigyelő felhőcskéje szokás szerint ott lebeg mellette. – Túlélte?

- Túl, a fenébe…

- Túl lelkesen segítesz neki, nagyfiú – csóválom csalódottan a fejemet, míg kibontom az első üveget. Pohár se kell, minek.

- Ez a dolgom.

- Tényleg? – kérdezek rá szórakozottan, majd alaposan meghúzom az üveget.

- Úgy látom a te páciensed is él még.

- Él, bassza meg. S tudod mi a legszörnyűbb? – nézek rá komoran. – Én a kisujjamat se mozdítom ezért – mutatom fel a szabad kacsómat, s azon lévő karmos kisujjamat. – Dögölne meg. Ez minden vágyam. Egy darabig tartottam magamnál kaját is, hátha. De nem! Nem, nem. Mintha érezné.

- Amilyen gyilkos aurát tudsz kreálni magadnak, valószínű – méreget, ahogy továbbra is, túlságosan megviselten vedelem a tequilát. – Ha berúgsz, az se segít.

- Dehogynem! – horkantom. – Ha nem is dobja fel tőle a szőrös talpát, legalább van okom pihenni. Másnaposság – lötyögtetem a felbontott üveget. – Még dugni sincs kedvem – morgom egyre kedvtelenebbül.

- Ott akkor tényleg nagy a gond. Múltkor nem meséltél mi volt – méreget.

- Te is piálsz, neked is jó heted volt, miért én kezdjem? – kérdezek rá fájdalmasan. Megint felemlegetni, hogy mekkora marhát hagytak rám az égiek, komolyan…

- Nos, mivel még él az én páciensem, s azóta csak egy kocsi ütötte el majdnem – feljajdulok, bár az enyémet is elütné egy! -, meg kicsit megfázott, nagy gond nincs. Azért is érek rá, mert beteg, evett, ivott, bevette a pirulákat, alszik.

- Az enyém is, hogy rohadna bele az ágyba – iszok bele újra az üvegbe. – Létszámleépítés van náluk. Tudod, hogy csak benyalta magát, papírja nincs hozzá, de osztja az észt. Új vezetőség, ahol a kis faszt nem nyalt szája most lefelé görbül, mert a főnöknek nem tetszik a képe. Nem mindenki szereti, ha egy nedves nyelv csiklandozza nonstop a seggét - tárom ki két kezemet, illusztrálva, hogy mennyire nem értem, hogy nem lehet ezt érteni. – Persze tudta, hogy leépítés lesz, de költekezett, most meg bőg, hisztizik, drámázik meg minden egyéb szokásosat csinál, hogy ezt nem tehetik vele.

- Ah, akkor rendesen táncol az idegeiden.

- Ah, nem hallottad a legjobbat! – sziszegem, amire láthatóan érdeklődve méregetni kell. – Mielőtt belekezdek, vagy ki tudnám ejteni a számon, iszom – közlöm vele felmutatott mutatóujjal, majd jóóóó alaposan meghúzom a piámat. – Kitalálta, hogy gazdag faszt fog magának.

- Mi?

- Igen, jól hallottad, arany karikagyűrűs, gyémántkirakásos faszt akar – meredek magam elé. – Mutattam már azt a bamba képét?

- Csak mikor gimnáziumba akart menni, de szakközépbe vették fel, ahol a gépészeket akarta elcsábítani – feleli Jared egy kis gondolkodás után. – Akkor se volt egy szépség, szegény.

- Istenem, tényleg, hát olyan is volt – fekszem rá félig az asztalra, magamhoz ölelve mindkét üveget. – Ti vagytok az utolsó reményem.

- Forfax, a tequila lehet rajtad segít, de a pácienseden nem.

- Hát ez az, basszaki – morgom, de nem szólalok meg, s ő se. Néha hallom, hogy a pohara az asztalon koppan, de nem szól, ahogy én se. Mit mondhatnék? Viszket a tenyerem annak a véréért, akire vigyáznom kellene? Hogy táncolni fogok, amint biztos, hogy meghalt? Már ha meg fog… komolyan úgy érzem mellette, hogy a halhatatlanság egy átok.

- Szerinted direkt nekünk adják a különösen veszélyes idiótákat? – szólal meg egy kis idő múlva, mire én felé fordítom a fejemet, de továbbra is az asztalon hasalok.

- Hogy érted tollas hátú sorstársam?

- Nézz rájuk – mutat körbe a poharával, az angyalokra célozva. – Kipihentek. Mosolygósak. Limonádét isznak. – Széles vigyor terül el a képemen, mire ő felvont szemöldökkel néz le rám. – Mit vigyorogsz?

- Múlt héten belehugyoztam a sűrített citromlé ellátmányba, miután Kenneth kirakta a szűrömet.

Csend telepedik ránk, néz rám, én nézem őt, próbálja felmérni a képemet, hogy tényleg igazat mondok e, de végül egy sóhajjal nyugtázza, hogy tuti.

- Amennyi tequilát iszol és citromot szopogatsz, szerintem nem is érzik az íz különbséget – jegyzi meg, de ettől függetlenül is elégedetten vigyorgok.

- Nem baj, ennyi mocskos öröm az én züllött lényemnek is jár, eme baszatlan páciens mellette – szusszantom, majd fél kézzel felemelem a megbontott piás üvegemet, továbbra is az asztalon hasalva. – Kérsz?

- Nem, most nem – csóválja a fejét. – Barbie mellé most józannak kell lennem.

- No, csak nem gyóntál? – egyenesedem fel, majd rögtön is iszom eme keserű szóra egy nagy korttyal. Gyónni. Utálok. Évente egyszer minimum kell, háromszori figyelmeztetés van, nem egyszer jöttek már értem, hogy ideje lenne gyónni menni.

- Még nem, de lassan kell – mered az üres poharába. – Mit mondjak?

- Hát, az igazat ne nagyon – könyökölök az asztalra, s helyezem államat a tenyerembe. – Mikor páciens olyan tizenhat lehetett, közöltem velük, hogy minden vágyom az, hogy elbassza a busz. – Nagy szemekkel néz rám, mire én vállat vonva ülök fel újra rendesen, hogy igyak.

- És?

- Nem volt nagy szám, elküldtek ilyen szentfény kezelésre – tudom le egy vállrándítással. – Úgy festettem utána, mint aki két hetet napozott.

- Oh, tényleg, rémlik, akkor volt olyan élettel telibb színed – bólogat, mire én felmordulok. – Bocs, nem beszólásnak szántam.

- Most nem, mi?

- Ja, tudod, hogy az aktuális embered szapulása mellett a munkatársi agressziót nézik rossz szemmel.

- Vigyázz a pozíciódra, Jared – vigyorgok rá gúnyosan. – Voltam a pokolban, s hidd el, imádnák a tollas segged.

- Nem tollas – javít ki kicsit felháborodva.

- A lényegen nem változtat, tubica.


Bedslut2018. 09. 14. 17:34:45#35564
Karakter: Jared
Megjegyzés: Corndoggienak


 Édes istenem… kérlek, áruld el alázatos (még jó, hogy nincs a fejem fölött plafon, bár az égbolt még repedhet, ha Ő is úgy akarja) szolgádnak, hogy mit vétett! Mi az, amit elkövettem, hogy ezt érdemlem? Jó, oké, van néhány rebellis gondolatom, néha hódolok egy-egy főbűnnek, néha nem mosok fogat lefekvés előtt, de… Még ezek sem vonhatnak maguk után ekkora büntetést! Komolyan! Hőbörgök egy kicsit, kételkedem, húzom a szám néha, de a munkám kifogástalan, hát akkor mi végre ez? Egyáltalán mi célod ezzel a szerencsétlennel? Persze, azon kívül, hogy büntess.

De azért tudod… a faszomat, hogy itt nincsen szakszervezet! Ez a véleményem. Pontosan!

Komolyan, minek kellett ilyen egysejtűeket gyártani? Méghogy beleharaptak a Tudás Fájának gyümölcsébe! A faszt!

Hogyan lehetett egy ilyen generációt létrehozni? S ami még utána jön? Ha csak elképzelem, szívem szerint egymás után vetném a kereszteket. Ennyit ér a béke és a technika? Hogy semmihez sem értenek?

Túlórát bezzeg nem fizetnek.

NEM ERRE LETTEM TEREMTVE! HALLOD?!

Kérem vissza az eredeti szakterületemet! Helyezz át az ukrán határhoz, Szíriába, Irakba, Afganisztánba, Afrikába, Törökországba, Észak-Koreába és még sorolhatnám! Nem tudnak megülni békésen a seggükön, akkor miért nem védhetem azokat, akik küzdenek? Ami amúgy az eredeti munkaköri leírásomban szerepel?

Ne, ne, ne, ne! Ne csináld!

Hé, éppen egy panaszlevelet írok, figyelsz te rám?

Most azonnal hagyd abba!

Édes istenem, miért?

Azonnal ledobom a levelet és nézem ezt az észlényt és gondolkodom. Mert nekem van mivel! Még… ha így folytatódik, akkor nem tudom meddig…

Komolyan, nem úgy volt, hogy agy nélkül ezek nem képesek lélegezni? Ez mégis minden nap rácáfol. Szívem szerint az arcom a kezembe temetve húznám össze magam egy sarokban és ordítva sírnék vagy csak szimplán ordítanék egy percig, hogy kiadjam magamból a feszültséget. A második világháború óta nem dolgoztatták ki így a belem.

Hallgatnom kéne Forfaxra. Igen, csak hagyni. Gyilkos indulatokkal figyelni és vagy megérzi vagy nem. A természetes szelekciót úgysem tudom megakadályozni, bűntudatom se legyen, mert ahhoz is hülyék, hogy bűnt kövessenek el. Ahhoz ugye több ész kell, mint a hétköznapi dolgokhoz, szóval tuti a mennybe kerülnek, nem gáz, ha kipurcannak.

Ja, szóval nem kéne aggódnom, nem kapnék NÁLA nagyobb büntetést, akkor sem, ha csak ezért tanácsot hívnának össze. Ennél rosszabbat már úgysem tudnának kitalálni. Szeretném megfogadni Forfax tanácsát, mégsem bírom ölbe tett kézzel nézni.

Ráncolom a szemöldököm, reménykedem, imádkozom, hogy ne legyen MEGINT egy agyi nyomorék (teljesen egészségesen amúgy, mert se nem drogozik, se nem alkoholizál… bár ahhoz, hogy eligyon valamit, kellenének agysejtek is). De ugye… csodák nem léteznek. Eddig is tudtam, de ezután az ember után még bizonyítékom is van rá. Mondjuk az egy csoda, hogy él még. Mondjuk csak nekem köszönheti, szóval nem annyira csoda. Ah, mégis mit csináljak vele?

Áramszünet? Az áramszünet jó lesz? Akkor legalább a sütőt sem tudja bekapcsolni. Ah, hogy ez miért nem jutott előbb eszembe? Neki is látok a technikai malőrnek, a szolgáltatók úgyis megszokták már, hogy szidják őket, nem fogják magukra venni. Kisebb is lesz a számlája, amúgy sem tud bánni a pénzzel. Vasárnap este is van, tuti nem fog szólni a szomszédoknak, szerelő nem fog kijönni, lehet lesz pár szabad, nyugodt órám. Istenem, egy zseni vagyok! Csak ne akarja magának megszerelni, menjen szépen aludni, igen, úgy, szépen.
Szabad vagyok! Legalább nyolc órán át!

Otthagyom a szokásos megfigyelő felhőt, jelez majd, ha valami gond van vagy ha felébred, de addig is… innom kell valamit, különben bekattanok. Bár lehet, ezzel már rég elkéstem. Elégedetten huppanok a kedvenc helyemre, ahol a kedvenc, kiszuperált fotelem szabad és rendelek egy üveg bort. Kicsit morbid a márkája, A Fiú vére, de hát ezzel nem kell foglalkozni. Vörösbor és szentelt víz keveréke, jobb helyeken ostyát is adnak hozzá, de nekem elég az alkohol. Imádom a gyereket, a lázadókora óta lehet kapni ezt a bort, nehogy előbb visszatérjen az emberekhez, mint elő van írva. Mondjuk meg tudom érteni, hogy visszavágyódik, nagyon jó dolgaik vannak. De hát, aki persona non grata… annak meg kell várnia az adott pillanatot, hogy lemehessen újra.

Ahogy kihozzák a borom, már kortyolok is bele, aztán elégedetten felmorranva hátradőlök. Igen, ez kellett nekem.  Kellemes zene, nyugalom és egy üveg bor. A szemem is becsukom, annyira élvezem. Csak pár perc, esetleg pár óra, ameddig a felhő jelez, de addig is zen van. Nem zavarhatja meg semmi.

-Na, kipurcant végre? – hallok meg egy kárörvendő hangot és a szemeim kinyitva egy szintén, szégyenérzet nélkül kárörvendő arc vigyorog rám, ami még őrültebbé és ijesztőbbé teszi arcát, mint amilyen valójában – Megfogadtad végre a tanácsom, mi? – pakolja ki az asztalra a legújabb illegális csempészáruját. Nachos, taco, citrom, só, tequila. Tuti nem fizetett értük.

- Szerinted? – húzom el a szám hüvelykujjammal a mögöttem lebegő felhőcskére mutatva, mire sakálszerű nevetést hallat és a kocsma összes égi lénye beleborzong.

- Jaj, a bébiőr, még mindig használod? Mondd csak, pelenkázni is szoktad? Ügyülü… - csíp bele az arcomba felhőtlen jókedvvel, vagyis kárörömmel. Csak azóta értem, miért a legszebb öröm a káröröm, amióta őt ismerem. Csodálatosan kivirul. Minden alkalommal.

- Pofa be – nézek rá laposan és nagyon rondán, de hát ez csak a ma teremtődött angyalokat rémíti meg. Visszaszólnék, hogy rágjon csontot a kutyuli, de… még nem untam meg az életem. Bár… inkább Forfax öljön meg, mint az agyvérzés, amit az a nyomorék okoz.

- Na, na… Nem kell durcizni, mesélj szépen Forfax bácsinak – nyitja ki a kajái dobozát, zacskóját – gyónd meg minden gyilkos indulatod, ne aggódj, feloldozlak.

- Ilyenkor annyira tudnálak utálni… - morgom miután elszámolok magamban háromig, nehogy egy csaholós megjegyzést kiejtsek a számon. Láttam az utolsó szerencsétlent, aki szándékosan lekutyulizta. Nem szeretnék a sorsára jutni.

- De nem tudsz – ejti meg az első falatot boldogan aztán teli szájjal folytatja tovább – S miért nem? Mert átérzem. Pontosan ezért, szóval csupa fül vagyok. Öntsd ki a szíved, hadd szórakozzak kicsit.

- Mondjuk… most nem volt annyira durva – merengek a bort lötyögtetve körbe-körbe a szép ívű pohárban. Átérzi… Ja, neki is odaadják az életképtelen embereket, csak nála jobban cserélődnek. Nem tudom melyik lehet a jobb. Ugyanazzal szívni, akinek lassan már minden hülyeségét kiismerjük (ennek ellenére mégis mindig képes kiidegelni), vagy mindig újabbakkal, akik újfajta hülyeséggel kápráztatnak el minden egyes alkalommal. Nehéz ügy – Sőt, ha belegondolok nem is értem, miért húztam fel magam.

- Na, ne csináld – néz rondán, miután lenyeli a falatot – én is mindig kiöntöm a szívem.

-A mid? – mosolyodom el majdnem és a hiány nem gond, pótolja ő lelkesen.

- A szívem, tudod, nekem is van. Valaminek kell pumpálnia a vért. De ne csigázz már, különben én sem mesélek semmit legközelebb.

- Jól van, jól van – sóhajtom fáradtan és leteszem a bort. Érzem, hogy az elmesélt verzión is ki fogok akadni. Forfax pedig már előre élvezve nyit ki minden kaját. Jah, ha már a saját páciensének nem képes zabálva végignézni a halálát, hallgatja a szenvedésem.  – Tudod, régi lakása van, öreg és rossz vezetékek, szokrázó konnektorok és egyebek – nagyban bólogat – és imád fürdeni. Ilyen körülmények között akarta a haját csuromvizes fürdőben egy párafelhő közepén szárítani. Ennyi.

- Hm… ja… mondjuk ez nem olyan vészes, mint a múltkori – kezdi csalódottan önteni egy szintén a semmiből előkerült feles pohárba a tequilát– Már azt hittem lesz valami vicces. Mindegy is, kipróbáltad rajta az isteni gondviselést? Agyon csapja az áram vagy csak pöppet bassza meg?

- Én vagyok az isteni gondviselése…  - sóhajtom fáradtan és kiábrándultan – Rögtönöztem egy kis áramszünetet az épületben.

- Az egész épületben? – pislog egyet és belekortyol az italába, aztán a szokott, tökéletesen elégedett kép jelenik meg az arcán.

- Persze. Ha én szenvedek ezzel pár éve, szenvedjenek ők is pár napig, ennyi jár – morgom, mintha ez lenne a világ egyik legtermészetesebb dolga, neki pedig egyre jobban fülig ér a szája.

- Nem is értem miért te vagy a kedvenc tollashátúm, na, jó fej leszek, igyál valami rendeset – tesz elém egy újabb poharat és önti bele a kedvenc itókáját. S ha már felajánlja, elfogadom, amúgy sem szokott nagyon meghívni. A koccintás után lehúzom és megborzongok. Nem az én ízlésem, de tény, nem rossz.

- Két napja majdnem ráborult egy automata… mert rángatta, mert nem adta ki a ropiját. Miért voltam ott, hogy megtámasszam azt a kibaszott gépet? Miért nem halhat már végre meg? – temetem a tenyerembe az arcom és hirtelen hatalmas erővel tör rám a fáradtság. Lehet a pia, lehet a véget nem érő műszak. Oké, hogy halhatatlan vagyok, bírom alvás nélkül, de nekem is kéne néha. Már csak a lelki üdvömért, ha nem másért. De ilyen, amióta ő betoppant az életembe. Egyik másodpercben agyvérzést kapok, annyira felviszi a plafonra a magas vérnyomásom, másikban csak röhögni tudok az egészen, aztán hirtelen elfáradok és kezdődhet elölről. Ördögi kör.

- Na, ne szomorkodj, úgyis mindjárt meghal – pakolja fel a lábát az asztalra, amit rosszallóan néz a pincér, de nem mer szólni. Neki nem.

- Mégis miből gondolod?

- Hát… kinyírtad az áramszüneteddel.

- Hogy mi? – egyenesedek ki hirtelen és vetek egy gyors, ijedt pillantást a jelző felhőcskére, de semmi. Jól van. S nem tudom őszintén azt mondani, hogy hála az égnek. – Direkt szivatsz mi?

- Túl lelkiismeretes vagy, túl szórakoztató, nem tehetek róla. Amúgy meg nem vicceltem – tölti magának újra a poharat.

- Szóval azt mondod, hogy hamarosan szabadulok? – pislogok rá kételkedve.

- Ah, nem. Tuti a te nyakadba is megint odasóznak valami hülyét újra. Max ettől a Berthatól szabadulhatsz.

- Barbie.

- Barbietól, mindegy – legyint a kezével  és kinyitja a nachosos zacskót – Szóval ha jól értettem, szegényt vizes hajjal küldted aludni – bólintok – és tél van – bólintok – és a fűtéshez is áram kell neki – újabb bólintás – Nos, akkor vagy halálra fagy, ami a gyorsabbik eset, vagy megfázik a fejbőre.

- Az utóbbiba miért is halna bele? – nézem kételkedve, de csak elégedetten, öntelten és túl okosan csóválja a fejét.

- Megfázik a fejbőre, hullani kezd a haja, azért – még mindig nem értem az összefüggést – Ja… gondolj csak bele, amiket eddig mesétél… azt ne mondd, hogy nem vásárolna össze minden szirszart a netről és ki tudja még honnan? Rosszabb esetben is egy hét után fluoreszkálva kipurcanna. – elképedve nézek rá, lassan boncolgatom magamban a szavait és rágom meg őket, akár egy két hetes csimbókot.

- Tudod… ebben nem a legabszurdabb, amit mondtál… hanem, hogy teljesen kinézem belőle… - semmisülök meg már magától a gondolattól. Persze, nem a halálától, isten őrizz. Hanem a halálnemétől. Tudom, hogy önmagába fog belehalni, tudom én jól, de hogy ilyen miatt… eszembe nem jutott még és reális…

- Mondom én – vigyorog, de úgy döntök ne csak ő szórakozzon.

- S mi van a te pácienseddel? – és a vigyor egy pillanat alatt olvad le a szájáról és ölt temetői komorságot, fantasztikus látvány.

- Íííííííííííííííííííííííííííííí – visít a felhő nagy hanggal mellettem és apró villámokat szór jelezve a helyzet súlyosságát, a legsúlyosabbat.

- Mi van már? Aludt, amikor magára hagytam! – pattanok fel azonnal – Nyolc óra pihi! Ezt beszéltük meg! – idegesen belekukkantok a felhőbe és úristen. Most. Fogom. Lekaparni. Az. Arcom. Újból.

- Na? Mi történt? Meghal végre? – élénkül fel Forfax is, de annyira, hogy a lábát lepakolva ő is mellém áll, hátha neki is sikerül kivennie valamit a mágiámból.

- Felkelt olvasni… gyertyafénynél… és elaludt…

- És kigyulladt a lakás – fejezi be végül helyettem lebiggyesztett ajkakkal – Most csalódtam, ez túl hétköznapi hozzá.

- A kurva isten faszát – terjesztem ki a szárnyaim és kapcsolok teljes sebességre, hogy időben odaérjek, hogy fel tudjam kelteni… egy apró ösvényt hagyni neki, amin keresztül kimenekülhet, ha elszúrja, akkor a tűzoltókat időben odavinni és ilyenek. Azonban fél füllel még hallom, ahogyan Forfax a nevetős hangján utánam kiáltja, hogy még mindig én vagyok a kedvence. 


Eshii2017. 11. 05. 20:00:15#35278
Karakter: Dromuhm Isar



 Csak nem hagy nyugodni az ifjú kiléte, így tőlem is szokatlanul végül csak rákérdezek a szívemet nyomó, nem is, inkább csak szurkáló dologra.

- Neved? – szegezem neki, míg továbbra se hagyom, hogy más merre nézzen. Bár, mintha nem is akarna.

- Kilian Araloth – feleli, én pedig szinte rögtön konstatálom, hogy nem ismerős a neve. Talán elnéztem valamit, vagy csak emlékeztettek arcvonásai valamelyik másik ostoba suhancéra. Mindegy is, folytatom az utamat tovább. Van itt még bőven arc, amit meg kell néznem, ha már nekem fognak hűséget fogadni.

- Elnézést, uram, de azt mondtam, a nevem Kilian Araloth! – szól utánam az előző kölyök, ami megállásra késztet. Hátranézek, látom, hogy még a sorból is kiállt, így felé fordulok testemmel. Micsoda neveletlen kis fattyú.

- És? – kérdezek vissza eme egyetlen egy szóval, amiben minden benne van. Bosszantó, de jobb ha tudja, hol a helye. Még a lábtörlőm is előrébb való, mint ő. Ő csak nyílvesszőket fog felfogni, hogy a jobb katonák előre törhessenek, ha úgy van.

- És minek kérdezi, ha még egy vállrántásnyira sem méltatja? – szegezi nekem a következő kérdését, mintha ő lenne olyan pozícióban, hogy egyáltalán kinyithassa a mocskos kis pofáját. Érzem, hogy forr a vérem, s egy röpke pillanatra átfut a fejemen, hogy vele kéne példát statuálnom, de végül csak lassan odalépdelek hozzá. Nem. Nem ölöm meg. Az megváltás lenne neki. Szenvedjen csak a lábaim alatt újra és újra, míg rá nem döbben, hogy micsoda egy pondró ő. Csak nézem a dacos képét, amin egy pillanatra végigfut egyfajta méreggel vegyített félelem is. Oh, persze.  Utál, mert rettegnek tőlem.

- Katona – köpöm oda neki a válaszomat nagylelkűen. Nem hívhatom pondrónak, legalábbis ekkora közönség előtt nem. Még a végén tényleg itt kell megölnöm mindenki szeme láttára, ami nem adna semmi jót a morálhoz. Ő azonban csak néz engem, nem érti miért hagyta el eme egyetlen egy szó a számat. Remek.

- Mától a neved katona – egészítem ki a dolgot, hogy ama kicsi agyával is felfogja a dolgot. Látom arcán a felháborodást, de nem igen tud érdekelni. Mégis mit hitt? Idejön, pattog nekem és én kérek elnézést? Már az kész csoda, hogy nem küldtem még büntetőmunkára. – Majd ha eléred, hogy érdekeljen a jelentéktelen neved, megpróbálom megjegyezni. Ha egyáltalán megélsz egy napnál többet a seregben – mérem végig. – Vissza a helyedre, katona.

A dac nem kopik még le az arcáról, nehéz lesz róla levakarni, de egy kis gondolkodás után – már ha tud olyat -, visszaáll a sorba. Remek. Akkor mehetek tovább az elképzelésem szerint, ez már valami. Kiállok hát eléjük, elmondom a szokásos beszédemet, ami rövid és tömör, mert a legtöbbjük nem érti meg a közepesen összetett szavakat se. Nem baj, majd dolgozunk ezen, ahogy a többiekkel is. Lesz, aki túléli ezt s hálát ad érte, hogy leszerelhet; lesz, aki nem hogy túléli, tanul belőle és karriert akar itt építeni; a többiek viszont meghalnak. Eme három út kanyarog a katonák előtt.

Miután végzek a beszéddel, elindulok dolgomra, hisz másnap reggel korán kell indulnunk. A szokásos beavató körútra viszem őket, ami inkább lovaglás, menetelés és mentális próba, mintsem harc. Ha ezt sem bírják, általában elküldöm őket a konyhára, a vargákhoz, szabókhoz s hasonló katonaságot ellátó egységekhez. Nem mindenki való harcra, s ezt tiszteletben kell tartani, különben nem lesz hatásos a támadás.

- Szedjétek magatokat! – állok meg egy pár szavas fegyelmezésre. Hihetetlen, hogy ennyire se képesek még. Elfogytak volna a valami való férfiak? Kétlem, annyit tudnak lázangani, hogy nekik ebből is meg abból is több kell, de arra nem gondolnak, hogy csak azért tehetik ezt meg, mert van, aki vigyáz a határokra.

Nézem egy darabig az ifjúkat, aztán sajnálatomra összeakad a tekintetem ama pofátlan éber katonáéval, aki úgy tűnik roppant jól szórakozik. Remek. Ő legalább ébren van, biztos a nagy szája nyomja az agyát, s nem tud aludni. Hah, mindegy is, csak menjünk tovább, alig haladtunk valamit. Estére egy táborhelyhez akartam érni, ahol jót ehetnek, hogy aztán reggel folytassuk az utat gyalog, de így soha nem érünk oda. Élelmet meg direkt nem rakattam nekik, meg kell szokniuk milyen az, ha valami közbejön s nem jön időben az ellátmány.

Pont ekkor pofátlankodik mellém a kölyök a lován. Ilyen nincs, szerintem direkt feszegeti a húrt, mikor rántom le a lóról és lépek a képébe a sáros csizmámmal.

- Menj vissza a helyedre, katona! – szólítom fel, míg rá se nézek. Azt se érdemli meg, most más bajom is van, mint ő.

- Amint választ kapok, visszamegyek, úgyhogy eszébe se jusson figyelmen kívül hagyni a kérdésem, vagy maradok. –Talán ha rá se figyelek, nem válaszolok, megérti, hogy hagyjon. – Mikor fogunk enni?

Legszívesebben csak oldalra rúgnék, hogy leessen a lóról. Ennyi, nem szeretnék mást, meg se ütném. Komolyan. Csak fetrengjen a sárba, tapossa végig az összes lovas katona, majd ha túlélte, felsegítem. Végül csak felé fordulok, majd úgy nézek rá, mintha nem mondtam volna el reggel a dolgot: este nagy vacsora a tábortűznél.

- Majd akkor, ha úgy gondolom, volt miben megéheznetek. Eddig semmi érdemlegeset nem tettetek. Vagy talán az alvástól éheztél így meg? – méregetem. Nem figyelt volna? Esetleg nem fogta fel a szavaimat? Nem is ő lenne.

- Az mindegy, hogy mitől éheztem meg. Éhes vagyok.

- Az a mindegy, hogy éhes vagy.

- Nagyon lassan haladunk, ha előrelovagolhatnék, tudnék lőni egy-két fácánt – veti fel, míg engem néz, mit válaszolok. Ha ő lenne a fácán, én a vadász, gondolkodás nélkül mennék bele. Azonban ami még jobban felháborít, hogy csak magára gondol. Utálom az ilyen kis férgeket. Mikor tanulják meg, hogy csoportban van valami tekintélyük és erejük? Soha, ugye? Néha tényleg úgy érzem, hogy feleslegesen tépem a számat.

- Szerinted egy-két fácán elég lenne ennyi embernek? Vissza a helyedre, ne kelljen még egyszer mondanom!

Nem mond semmit ki hangosan, csak morog, mint valami medvebocs, s végül visszatakarodik a helyére. Azonban nem sóhajtok fel megkönnyebbülten, addig biztos nem, míg le nem szerel, meg nem ölik, vagy csodával határos módon be nem lő a feje lágya. Már most több gondot okoz nekem, mint a többi kezdő együtt, mi lesz később…

Továbbra is lassan haladunk, de már nem is nógatom őket. Felesleges, inkább gondolkodom, hogy a lehetséges problémákat hogyan tudnám hárítani. Nem bírják ki élelem nélkül elsőnek ilyen hosszú ideig, vizet tudunk szerezni, az erdő termése még csekély… Miért ilyen lusták? Lehet mégis inkább kéne pár szót szólnom?

- Remélem felfogták, hogy a táborig nem kapnak semmit enni – szólalok meg hangosan, de hátra se nézek rájuk. – Ama táv már megéri, hogy megetessék a lusta testüket.

- Tán innunk se szabad? – jön a pimasz válasz.

- Katona – nézek hátra. – Van még a kulacsában víz?

- Természetesen! – emeli fel. – Nincs tele, de akad benne víz. Tán a magáé kifogyott?

- Nem, de tovább bírom mind élelem, mind víz nélkül, mint a magadfajta – szegezem neki a tényt. Miért van még mindig ilyen közel? Csak nő bennem a vágy, hogy lerúgjam a lováról. Meg se érdemli, hogy lovagoljon. Gyalogolnia kéne, akkor a szája inkább azzal lenne el, hogy levegőhöz jusson. – Aki éhes, kortyolgassa a vizét, míg van. Estig nem állunk meg, ezt egy katonának ki kell bírnia ürítés nélkül is – teszem hozzá hangosabban, hogy mindenki értse. – S most egy órás ügetés következik,  különben holnap estig se érünk a táborba – nyomom sarkamat enyhén a lovam oldalához, ki rögvest ügetésbe vált.

Kicsit már bánom, hogy nem hagytam az újoncokat a jobb kezemre. Én mehettem volna tanácskozásokra, vagy ülhettem volna otthon. Ő szenvedett volna ezekkel a nyámnyilákkal, de… mindig is én avattam be az újakat. Csak hogy tudják kire és mire számítsanak. Ilyen nehéz időkben is meg kellett eme szokásomat tartani, hiába esett nehezemre.

Mikor a nap már átbukott a délidőn, elkezdtek a katonák morogni, hogy éhesek és pihenni akarnak. Ama nagypofájú kölyök, kit, ha jól emlékszem Kiliannak keresztelte el szerencsétlen szülőanyja, csak biztatta őket, hogy ez nem helyénvaló bánásmód. Ha tudták volna, nem is, csak halvány sejtelmük lett volna milyen a nem helyénvaló bánásmód az én nézetemből, összetették volna zokogva a két kezüket a helyzetükért.

Mikor már nem igen bírtam elviselni a susmorgásukat felszólítottam őket, hogy akik nem bírják már maradjanak le. Az út egyenes, nem tévedhetnek el rajta, tegyék csak meg, álljanak meg, vizeljenek, keressenek vizet, netán vadásszanak is. Körülbelül húsz ember válik le így, a többi vagy nem mer, vagy nem akar. Kilian természetesen az első csoportba tartozik, netán fácánt remél. Remélem mindegyik eszik valamit, különben a másnap fájni fog.

A többiekkel rendületlenül haladunk előre, s az általam várt időnél igaz később, de elérjük a tábort. Két őrség és egy század állomásozik itt, mind az én katonám. Kiadom az őröknek parancsba, hogy ahogy beérnek a lemaradtak, töltessék meg velük a kulacsukat, majd szóljanak nekem. Addig a többieket a fapadokhoz kísérem, ahol már várja őket a szerény, de laktató és bőséges élelem. Én magam is eszem és iszom egy keveset, majd megkeresem a szakaszvezetőt. Épp megbeszélem vele a tervemet és a teendőit, mikor az egyik őr jelenti, hogy megérkezett a leszakadt csapat, és már a kúthoz is elkísérték őket.

- Kísérjük őket az asztalokhoz, uram?

- Az asztalokhoz? – kérdezek vissza, mire a férfi riadtan vágja magát vigyázba. – Te talán adnál enni ama társaidnak, akik veszélyeztették az akció sikerét?

- Nem, uram.

- És azoknak, kik visszatartottak lustaságuk és nem törődőm viselkedésük miatt?

- Nem, uram!

- Akkor egyetértünk, remek – felelem. – Kísérjék őket a tábor kijáratához, pár perc és én is megyek. – Miután biccent a férfi, s elmegy, a századparancsnokhoz fordulok. – Akkor magára bízom a többi újoncot. Járatassa meg őket a jobb kezével alaposan.

- Ahogy szoktuk őket gyakorlatkor is, uram – feleli halvány mosollyal, mire én egyetértően biccentek. Az remek, akkor nincs miért aggódnom. Nekem legalábbis, ugyanis ama húsz ifjonc még csak most fogja megtapasztalni milyen a pokol.

Elindulok lovamhoz, ki strapabíró jószág, pontosan ezért ragaszkodom úgy hozzá. Bírna fogja még a következő napot ama pár óra pihenés után, ami járt most neki. Nem is hajtottam meg, menetelni meg tud ő egyhuzamban három napot is, gond nélkül. Ez azonban nem mondható el se a többi lóról, se az ifjoncokról. Azokról meg főleg, akik értetlenül állnak a déli kapunál a lovuk mellett.

- Nocsak, ideértetek? – érdeklődöm gúnyos mosollyal az ajkamon, míg a fáklyák lángjai által megvilágított arcukat figyelem. – Remek.

- Hol az alvóhelyünk? – kérdezi rögtön a fő szószátyár, Kilian.

- Nem aludtatok? – nézek rájuk döbbenetet tettetve. – Azt hittem, hogy azért tartott eddig, mert ti hamarabb kivettétek a pihenőt.

- Nem aludtunk. Szóval most szeretnénk – folytatja a velem való kommunikációt, míg a többiek már kezdik érteni, hogy itt alapos büntetés van kilátóban.

- Oh, szeretnétek? – kérdezek vissza. – Nem fogtok. Fel a lóra.

- Miért?

- Mert azt mondtam.

- Engem az nem érdekel! – csattan fel. – Miért kell újra lóra szállnunk? Nem válaszolt!

- Nem is kell. Hisz ha azt mondom, hogy felszállsz a lóra, akkor megteszed kérdés nélkül. Főleg, egy olyan bázison, ahol a katonáim állomásoznak – emelem kicsit fel a hangomat. – Bár, ha arra játszik, hogy a szülei megkapják a vigasz pénzt, akkor csak folytassa. Úgyse kell megtudniuk, hogy miért halt meg.

- Nincsenek szüleim – sziszegi felém. Oh, talán gyenge pontra tapostam? Remek.

- Még jobb. Több marad a királyunk zsebébe – tudom le ennyivel, majd végigmérem a többieket. – Na? Nyeregbe szállnak még ma?

Nem kell többet mondanom, mind felpattan, de még nem látható a jellegzetes O járás. No majd reggelre, mikor a nadrág és a nyereg úgy kidörzsöli a lovagláshoz nem szokott lábukat, hogy sírhatnékjuk lesz. Akkor fognak igazán utálni.

- Na, katona? – nézek le a még mindig földön ácsingózó kölyökre. – Talán segíteni kell hogy szálljon fel?

- Nagyon is jól tudom, hogyan kell – morogja, de még néz egy darabig.

- El is futhatsz – susogom halkabban. – Csak adj okot, hogy példát statuáljak veled – látom, a dac csak még jobban csillog szemeiben. – Vagy adj okot arra, hogy elő akarjalak léptetni, esetleg busás summával utadra engedni – teszem még hozzá. Kell mindig valami a kutyáknak, hogy motiválja őket az ember. Főleg, ha éhesek.

Morog valamit, végül csak nyeregbe lendül. Én addig előrébb lovagolok, s közlöm velük, hogy reggelre egy másik őrponthoz érünk, ahol majd pihenhetnek. Persze, ha reggelre odaérünk, és ha nem lázadoznak. Különben ott lerakjuk a lovakat, kérünk pár vekni kenyeret, és gyalogolunk tovább. Választhatnak.  

 


Shemi2017. 10. 24. 21:34:20#35264
Karakter: Kilian Araloth
Megjegyzés: Isarnak


 Talán egy bő órája, hogy Gilbert elküldött pihenni. Nem mentem, nem meglepő. Azért küldött el, mert egész nap talpon voltam, sürögtem-forogtam, s megsajnált, hogy mennyit dolgozom. Igazság szerint egyáltalán nem vagyok még fáradt, és ráadásul nagyon forgalmas nap ez a mai. Csak jönnek és jönnek az emberek folyamatosan, nem fogom szegény Marthára hagyni ezt a sok vén disznót. Mint mindig, most is vannak itt törzsvendégek, akikkel egészen jó viszonyt ápolok, viszont nálunk lebzsel egy csapat rosszarcú, zsoldos katona kinézetű alak is egy ideje. Mit ne mondjak, nem túl bizalomgerjesztőek. Egy csapat tuskó, óbégatnak, amióta itt vannak. Fél szemem folyamatosan rajtuk tartom, és még milyen szerencse! Az egyik randa fejű férfi Marthát méregeti egy ideje, ezt a lány is észrevette, s gondolom ennek okán, leszegett fejjel, zavartan járkál az asztalok között.

- Mondott neked valamit? – kérdem tőle, amikor pár kiürült korsót hoz vissza a pulthoz.

Válaszul megrázza fejét, majd halkan hozzáteszi:

- Fogdosott…

- Hogy az a…! – hirtelen megy fel bennem a pumpa. Az ilyet nagyon nem tudom tolerálni, amikor a részeg kujonok fiatal lányokat zaklatnak.

- A… fenekemet… - teszi még hozzá alig hallhatóan.

- Maradj itt a pult mögött! – utasítom határozottan, de tudja, az aggodalom beszél belőlem. Nem tudom, hogy igazán szoros barátságban vagyunk-e, de akárhogy is, közel áll a szívemhez ez a lány. Már csak avégett is, hogy szinte minden nap együtt dolgozunk, s sokat beszélgettünk már az évek alatt mindenféléről, jól kiismertük egymást. Ez meg ad egyfajta köteléket, aminek köszönhetően most is úgy érzem, nem hagyhatom annyiban, hogy Marthát zaklassák ezek az elázott tahók.

- Elnézést. – kocogtatom meg a nagyon ronda fejű vállát. Éppen fennhangon ecseteli, hogy milyen fontos küldetésen van túl. A király rokonát védte és nélküle nem is jártak volna sikerrel. Szerinte legalábbis. Én meg még azt sem nézném ki belőle, hogy egy lovat meg tud ülni rendesen. Na, mindegy is, mivel nem reagál semmit, erősebben ráfogok vállára, amit az imént kocogtattam meg. – Uram!

- Mi van, taknyos? – ahogy hátrafordult, jól telibe is köpte az arcom beszéd közben. Koordinálatlan a viselkedése. Modortalan kérdésére felhúzom a szemöldököm, s jól észrevehetően letörlöm undorító nyálát az arcomról.

- Az van, uram, hogy ezt a fajta magatartást ebben a kocsmában nem díjazzuk. Az ajtó arra van – bökök fejemmel a kijárat irányába - ha esetleg kettőt látna belőle, segíthetek kimenni rajta. De még mielőtt elmennének, kérjen bocsánatot a hölgytől. – ezúttal szegény Marthára mutatok, aki erre köténykéjével kezd el babrálni.

- Szóval te mondod meg, hogy mit csináljunk, ha? – az artikulációval gondjai vannak ennyi ital után, de hangja még így is gúnyos. Társai nevetés és horkantás közötti hanggal jelzik neki, hogy csak így tovább. Most aztán jól megmondta végül is… Idióták.

- Ha ennyire részeg disznók vagytok, akkor igen! – maguktól úgysem tudnának épkézláb döntéseket hozni.

- Ugyan már, nem vagy te több egy kis taknyos sepregető fiúnál! - mondja ezt a feladatai ellátására teljesen képtelen „vitéz”. Lefogadom, kettőig nem tudna elszámolni, ha most hirtelen megkérném rá. Engem egy ilyen ember ne nézzen semmibe. Különb vagyok tőle, még akkor is, ha egy kocsmában keresem meg a napi betevőmet.

- Te meg egy részeges zsoldosnál, akit az állam pénzel! Nem tudom ki járt rosszabbul… én legalább tiszta lelkiismerettel térek minden este nyugovóra, ital nélkül.

- Mond még egyszer te kis…! – felpattan, hogy nekem essen, de ekkor torokköszörülést hallunk meg háta mögül. – Ha? Bajod v…?! – fordul meg nagy indulattal, de azonnal benne reked a szó, amint meglátja a denevért. Gyáva kutya ez, neki már nem mer beszólni. Nevetséges, hogy egy fél pillanattal ezelőtt még mennyire erősködött most, meg mint egy befenyített kutya, úgy húzza be fülét-farkát.

- Mikor azt mondtam, hogy azt csináltok, amit akartok, abba a kocsmai lerészegedés és veszekedés pont nem tartozott bele – úgy beszél, mint akit egyébként nem is érdekel. Lefogadom, hogy így is van. Csak emberi páncélnak viszi magával ezeket a mihasznákat az útjaira.

- Mi… - Ti? Ti? Na most legyél nagylegény, randaság!

- Nem érdekel. Induljatok a fogadóba, aludjatok, mert így a reggelit kihagyjuk. Én nem szoktam, ti meg nem fogjátok kihányni, ha már fizettünk. – olyan lenézően beszél, majdhogynem én szégyellem el magam helyettük. Nem tetszik ez a hangnem, azt azért hozzá teszem. Ha velem beszélne így, biztosan nem hunyászkodnék meg előtte. – Ne kelljen még egyszer mondanom!

Nagy nehezen összeszedik magukat és végre megindulnak a kijárat felé, azonban az előző idióta már megint engem bámul, és próbál olyan fenyítően nézni, ahogy csak tőle telik. Szemrebbenés nélkül állom tekintetét, még akkor sem rezzenek, amikor a denevér újra rászól, de végül meg is ragadja a katonát, aki ekkor kizökken a szempárbajból. Nyertem.

- Mi a jó istenért kellett ezt? – horkan fel, amin meglepődök. Szerintem azt se tudja, hol van.

- Takarodj aludni. Most. Akkor ennyi lenne – vágja hozzám, anélkül, hogy egyáltalán rám nézne. Ennyibe sem vesz.

- Ennyi? – háborodok fel teljesen. Neki ez ennyi, el van intézve, se bocsánat kérés, se semmi, azok után, hogy a szerencsétlen beosztottjai micsoda galibát okoztak – Nincs ennyiben! Zaklatták Marthát – mutatok megint rá, s körbenézve konstatálom, hogy alig maradtak páran a kocsmában - a többi vendéget is elüldözték, sőt, nem is fizettek egy italért se! – sorolom fel többi sérelmemet is, de nem hiszem, hogy volna bármi, ami ennél kevésbé tudná érdekelni.

- Nem fizettek? – a többi kit érdekel, nem?

- Nem. Csak ez maradt meg magának? Nem csoda, hogy így viselkednek…

- Mennyibe fájt a ma esti produkciójuk? Három ezüst elég lesz a kárért? – Három ezüst??? Talán a negyedét, ha elitták, de még akkor is sokat mondok. – Na?

- A… azt hiszem igen – felelem végül. Hát, ha ő ennyit akar fizetni, én ugyan meg nem állítom benne.

- Remek. Add a tenyeredet végre, fiú – parancsszóra nyújtom a kezem, s amint ezt realizálom, el is szégyellem magam kicsit. Nem mintha a pénztől behódolnék én egy ilyen rátarti alaknak. - Akkor jó éjszakát. – böki még oda, s már hátat is fordít.

- Ettől függetlenül még bunkók a katonái! – úgy érzem muszáj volt utána szólnom. Nehogy azt higgye, hogy most akkor el van nézve minden.

- A te modorod is bőven hagy kivetnivalót maga után, szóval siess inkább a gazdádhoz, add neki oda a garasokat, seperj fel, majd aludj – Minek néz ez… gazdája a kutyáknak van meg a rabszolgáknak. Bár ő valószínűleg valahová a kettő közé sorolja az embereket. Gondolkozás nélkül, az indulat hevében azonnal ismét szólásra nyitom a számat:

- Tudom a dolgomat, a katonáival ellentétben. Aztán tudja e, hogy azt mondják, a vezérről sok mindent elárulnak katonái?

- Ostoba gyermek – hallom meg Gilbert rekedtes hangját. Nem vagyok már gyermek… – Ne haragudjon, ő még csak…

- Gyermek, persze – hát persze – Nevelje meg. Ha pedig nem sikerül, adja be katonának. Ott viheti valamire a bátorságával, csak a nagy szája… az… - Na, még a végén ő osztogatja itt a nevelési tanácsokat, aki egy maroknyi katonával nem bír el. Eszem megáll, rettentően bosszant ez a fickó.

- Az a gond, tudom Dromuhm uram, tudom. Igyekszem, ahogy mondta, s még egyszer nagyon sajnálom a kölyök szemtelenségét.  – ilyennek se láttam még az öreget… Mit fél mindenki annyira ettől a pökhendi alaktól? Pont úgy néz ki, mint akinek csak a szája nagy.

- Mondtam, hogy elég volt mára és menj aludni. – mondja szigorúan, amikor a denevér már hallótávolságon kívül van.

- Még szerencse, hogy nem hallgattam rád. – vágom oda válaszul.

- Nem hallgatsz te soha senkire...

- Ha hallgattam volna, ezek a részeg disznók tovább zaklatják Marthát. Ráadásul fizetés nélkül elmentek volna... Nézd meg, így akár három napig ki sem kell nyitnod - nézek a markomban tartott 3 ezüstre.

- Tudod te ki volt az, akivel leálltál vitatkozni? - néz rám aggodalommal szemeiben.

- Tudom persze. „Dromuhm nagyúr” – mondom olyan gúnyosan, ahogyan csak tudom - Nem érdekel, mit pletykálnak róla, fizessen a részeg katonái után, akiket Ő nem tud kordában tartani. Talán ha megfegyelmezné a csőcseléket, nem nekem kéne rendet teremtenem helyette. - engem aztán ne akarjon megfélemlíteni a villogó szemeivel. Lehet felőlem vámpír, vagy bármi Isten fia, Ő tartozik felelősséggel a katonái után. Agyam eldobom, hogy még nekem kell meghúznom magam. Jó modorra kéne tanítania valakinek ezt a fazont. - Tessék Gilbert - nyújtom felé a három ezüst tallért - még befejezem a söprést és... - folytatnám mondanivalóm, de leint.

- Tedd el azt a pénzt és menj aludni! Majd én befejezem. - egy pillanatra vállamra teszi a kezét, majd sóhajtva megindul a pult felé. Döcögősen jár, öreg már, meg a bal lába rossz is. Egy ideig értetlenül pislogok, hol rá, hol a kezemben tartott érmékre. Most komolyan tegyem el? Hát ő mondta...

Megrántom a vállam és megindulok a lakrészem felé. Vagy inkább hívjuk szobának. A kocsma hátuljából egy keskeny lépcsősor vezet oda. Van egy rendes bejárat is az utca felől a fenti lakó részbe, de én általában a benti lépcsőt szoktam használni. Nem nagy szoba az enyém, de nekem pont elég. Csak egy ágy van benne, egy kisméretű asztal és egy faszekrény a ruháimnak. Gilbert maga építette a bútorokat a fiának. Sosem ismertem, pedig szinte mindenkit ismerek a városban. Pletykákat hallottam ugyan, hogy az öreg kocsmárosnak van egy fia, de saját szememmel sosem láttam. Később, amikor Gilbert magához vett, sokat mesélt a fiúról. Két évvel volt idősebb nálam, beteg volt. Gyermekkora óta betegeskedett, nem bírt a szervezete szinte semmit. Már egy kis sétától is végtelenül kimerült. Végül a pestis vitte el őt is. Az öreg mindig a fiát látta bennem, azért is vett magához. Jó ember ő, sokkal tartozom neki. Ahogy néhai nevelőszüleimnek is, bár sajnos nekik már nem tudom hogy meghálálni mindazt, amit értem tettek.

 

Bár nehezen aludtam el az este, reggel mégis a Nappal együtt kelek. Imádom a korahajnali fényeket, ahogy a Nap aranyló sugaraival ébreszti a természetet. Sokszor az ablakomban ülve figyelem, ahogy a város lassan újra életre kel. A boltosok álmos szemmel pakolásszák az árut, mások kótyagos léptekkel indulnak dolgukra, mit sem sejtve arról, hogy én már a korai órákban is éberen figyelem őket. Szeretek megfigyelni. Alice, a mostohanővérem azt mondja, kíváncsiságom fog a sírba vinni. Gilbert szerint az önfejűségem, Martha szerint meg makacsságom. Na, majd meglátjuk. Inkább ezek vigyenek a sírba, mint a gyávaság.

Megunom a bámészkodást, s inkább tiszta ruhát öltök magamra, hajamba kötöm a szokásos fejkendőm és máris útra készen állok az ajtómban. Hirtelen gondolok egyet, visszafordulok és előveszem a tegnap szerzett kisebb vagyont. A pénzre nézve azonnal az a beképzelt alak jut az eszembe. Hihetetlenül felbosszantott a pökhendiségével. Ismerem én a róla szóló pletykákat, nagyon is jól. Gyakori beszédtéma ezekben az időkben. Egyesek azt rebesgetik, vámpír, vérszívó. Mások azt állítják ő maga a sátán. Kegyetlenségéről híres földöntúli teremtmény ez, ezért is félnek tőle annyira. Még a gyerekeket is vele szokták riogatni, ha nagyon engedetlenek. Azt mondják nekik, Dromuhm nagyúr szolgálatába adják őket, ha nem tanulnak meg viselkedni. De akárhogy is, hogy mire hordja fenn ennyire az orrát, azt nem értem. Hegyes a füle… na az aztán valami! Meg vörös a szeme, hogy oda ne rohanjak… Az enyém meg kék, na és? Sőt, sokan dicsérik, hogy olyan kék a szemem, mint senki másnak. Talán nekem is ilyen lekicsinylően kellene beszélnem másokkal? Megáll az ész… és már megint felbosszantott.

Nagyot sóhajtok mérgemben, s útnak is indulok. Úgy döntöttem megválok az ezüsttől. Nem kell nekem vagyon, inkább olyan kézre adom, ami hasznosabban el tudja költeni nálam. Kifelé menet az egyik tallért becsempészem a még békésen alvó Gilbert asztalára, majd nővérem háza felé indulok. Útközben elcsenek egy almát az egyik piaci árus pultjáról, s pont mire elfogyasztom, meg is érkezek Alice házához. Még mindig nagyon korán van, halkan nyitok be, hátha alszanak még. A nagy csendből ítélve arra következtetek, jól sejtettem. Nem akarom felzargatni őket, így hát ott hagyom az asztalon a pénzt, és írok mellé egy rövid üzenetet, hogy azért mégiscsak tudják, honnan került oda az az ezüst.

„Drága nővérkém!

Ne aggódj, tisztességes úton szereztem a pénzt, de nekem nincs rá szükségem. Örülök, ha neked adhatom, meg se próbált visszaszolgáltatni!

Kilian”

Nagyszerű. – futom át még egyszer a rövidke üzenetet, s indulok is tovább. A harmadik érmét a templomba akarom vinni, ahol 20 évvel ezelőtt Emerick atya rám talált. Éppen lépnék be a gyönyörű épületbe, mikor valaki elkapja a kabátom nyakát. Hirtelen ránt hátra, majdhogynem a fenekemen landolok. Idegesen fordulok meg, s máris szólásra nyitnám a szám, hogy jól letorkolljam, akárki is az, aki velem erőszakoskodik, ám csak egy őszinte „Huh?” jön ki torkomon, mikor meglátom a randa fejűt tegnap estéről. Na, ez meg mit akarhat? Jött a vezére nélkül keménykedni?

- Innen is lopni akarsz, te taknyos? – kérdi fennhangon, csodálnám, ha a királyság másik végében nem hallották meg.

- Hogy mi baja? – tényleg nem értem, miről beszél. Talán a 3 ezüstre céloz, amit az a denevér fizetett? Tény, hogy vagy hatszor többet adott, mint kellett volna, de azért én nem nevezném lopásnak. Az a lopás, amit mi, egyszerű emberek fizetünk a kormánynak, hogy a hozzá hasonló semmirekellő zsoldosokat fizetni tudják.

- Az alma, amit a piaci árustól loptál. Ízlett? – ja, hogy arról beszél. Egyszerűen letagadom és kész. Úgysem látta senki más.

- Összetéveszt valakivel, uram.

- Mi folyik itt? – hallom meg Emerick atya hangját bentről. Biztosan meghallotta ennek a nyikhaj katonának a kiabálását. Komolyan mondom, ez csak óbégatni tud, máshoz se ért. - Ah, Kilian! Mi járatban vagy erre ilyen korai órákban? – vált barátságos hangnemre, amint meglát engem.

- Jó reggelt atyám! – üdvözlöm én is, nagy mosollyal az arcomon. – Azért jöttem, hogy ezt a templomnak adományozzam. – nyújtom felé az ezüstöt.

- Hát ez meg…? – néz rám értetlenül – Ugye nem?

- Lopta ezt is biztosan, mint az almát, amit reggelizett! – ugat bele a zsoldos.

- Kilian… - rázza meg sóhajtva az atya a fejét. Ismer engem, tudja, hogy néha ezt-azt elcsenek, de sosem lopnék olyat, amire a másik is rászorul. És a pénz bizony olyan dolog.

- Ugyan, maradjon már csöndben, kérem! – vetem oda a társaság nemkívánatos tagjának. – Atyám, ez az idióta itt mellettem és a társai tegnap éjjel balhéztak a kocsmában. Az uruk, vagy akármijük is legyen pedig jóval többet fizetett kárpótlásként. Gilbert azt mondta, tegyem el magamnak a pénzt, de nekem nem kell. Ezért hoztam ide. – mondom neki, s a végére ki is húzom magam, mint egy büszke gyerek, akinek sikerült megvédenie az igazát.

- És az alma? – püffög továbbra is nyikhaj kapitány.

- Rágalom.

- Atyám, kérem, büntesse meg a kölyköt lopásért! – fordul az említett felé. – A saját két szememmel láttam, hogy lopott! Talán be kéne vonulnia, a seregben rendre tanítanák! Aki hazafi, bevonul, főleg ilyen időkben… - nocsak, hogy megeredt a nyelve. Úgy látszik, újabban mindenki a bevonulásomat támogatja.

- Kilian, ha ez az úr tényleg szemtanúja volt… - rosszallóan néz rám, bár szerintem nem a tettemet rosszalja, hanem azt, hogy lebuktam. Mondandóját azonban egy ismeretlen férfihang szakítja félbe.

- Jouh! Gyere már! Dromuhm nagyúr indulásra kész, csak rád várunk. Tudod milyen, ha megváratják… - üvölt oda egy katona a lováról. Az említett megremeg a Dromuhm név hallatán, majd int Emerick atyának és távozik. A lováról még vet rám egy utolsó, utálkozó pillantást, mire én csak jóízűen rámosolygok, s integetek neki, hogy ezzel is bosszantsam.

- Fiam, ami téged illet, beszélni fogok Gilberttel a büntetésedet illetően. Isten mindennek a szemtanúja. – megdorgál, de mondata végén felemeli a tőlem kapott pénzt, s hálásan elmosolyodik. – Mindennek. Na, eridj dolgodra! – hesseget el.

- Atyám! – vigyorogva pukedlizek előtte egyet viccből, majd sarkon fordulok és dudorászva, a kavicsokat rugdosva indulok az erdő felé. Ma sétálni van kedvem.

 

 

6 hónappal később

 

Gilbert és Emerick atya végül büntetés címén megbeszélték, milyen hasznos lenne számomra, ha tényleg bevonulnék. Az ő ötletük volt ugyan, mégis nehéz szívvel engedtek utamra. Úgy vélik, a katonaság majd igazi férfit farag belőlem, s könnyebben találok magamnak egy csinos feleséget, nagy hozománnyal. Mintha érdekelne a nagy hozomány. Vagy, hogy feleséget találjak magamnak. Nem félek az új kalandoktól és mindkettőjüket rendkívül tisztelem, így ellenkezés nélkül hallgattam rájuk. Azt azért nem mondanám, hogy nagyon fűlött a fogam a katonáskodáshoz, de hoztam én már elég bajt, mind Emerick atya, mind Gilbert fejére, nem visszakoztam hát.

 

Ma van a napja, hogy ténylegesen besorozzák az újoncokat, köztük engem is. Beosztanak egy parancsnok alá, akire rendezett sorokban állva várakozunk már egy ideje. Hamarosan egy alak tűnik fel a távolban, lóháton. Gondolom, ő lenne az. Kíváncsi vagyok, mégis miféle parancsnoknak kell majd engedelmeskednem. Megfogadtam magamnak, hogy akármilyen esztelen utasításnak nem fogok engedelmeskedni, csak akkor, ha józan paraszti eszemmel magam is ésszerűnek tartom. Mondjuk, nagyban megkönnyítené a dolgot, ha eleve nem osztogatna esztelen utasításokat.

A ló egyre közelebb ér, majd megáll előttünk, amikor pedig meglátom, ki száll le a jószág hátáról, magam sem hiszem el, hogy ilyen létezik. A denevér az! Azonnal ideges leszek, hogy ennek a beképzelt, pökhendi, fennhéjázó alaknak kell majd szót fogadnom. Én ugyan nem! Kéretni fogom, hogy tegyenek át másik csapatba. Csak tudnám, hol, s kinél kell azt. A sorok között járkál, majd elém érve megáll. Elmerengve néz szemeimbe, én meg dacosan állom tekintetét. Gondolom, azon elmélkedik, látott-e már valaha. Nyilván nem jegyzett meg, nem is vett emberszámba egy percig sem.

- Neved? – kérdezi egyszer csak, tekintetemet egy pillanatra sem engedi.

- Kilian Araloth.

Egy percre elgondolkodik, majd egyszerűen elfordul és tovább megy. Most komolyan válaszra sem méltatja? Esetleg egyet hümmöghetett volna, hogy jelezze, rendben. Ilyen nincs, utálom. Egyrészt, engem meg szoktak jegyezni, másrészt pedig mit képzel ez!?

- Elnézést, uram, de azt mondtam, a nevem Kilian Araloth! – lépek ki a sorból, s szólok utána. Talán nem túl jó ötlet rögtön az első öt percben kihúznom a gyufát, de akárhogy is akarok, nem tudok parancsolni az indulataimnak.

- És? – néz rám, jobb szemöldökét homloka közepéig felhúzva. Látszik rajta, hogy bosszantja viselkedésem. Nyilván nincs hozzászokva, hogy valaki engedetlenkedik. Jobb lesz, ha hozzászokik.

- És minek kérdezi, ha még egy vállrántásnyira sem méltatja? – háborgok tovább hajthatatlanul.

Lassan, kimérten közelebb lépked felém, s olyan közel áll meg, hogy orrunk szinte összeér. Nagyot nyelek, de tekintetét továbbra is állom, nem remegek meg. Kezeim ökölbe szorítva lógatom magam mellett. Nem mintha meg akarnám ütni, szerintem kitépné a karom. Idegességemben teszem. Óráknak tűnő percekig vagyunk így, biztosra veszem, hogy tesztel. Hát engem tesztelgessen csak nyugodtan, nem fogok meghátrálni. Mindenki megfagyva figyeli kettősünket, a csendet szinte vágni lehet.

- Katona. – köpi oda végül hidegen.

Nem teljesen értem mit akar ezzel. Szememmel szolidan jelzem neki, hogy elnézést, de mi van? Úgy tűnik, veszi a lapot és kivételesen válaszra méltat.

- Mától a neved katona. – teljes mértékben elégedetlen vagyok a válaszával, ami az arcomra is azonnal kiül. Ha csak ilyeneket tud mondani, tényleg jobb, ha meg se szólal. Kevésbé bosszant fel azzal. – Majd ha eléred, hogy érdekeljen a jelentéktelen neved, megpróbálom megjegyezni. Ha egyáltalán megélsz egy napnál többet a seregben. – mér végig jeges tekintetével. – Vissza a helyedre, katona.

Ahogy kihangsúlyozza az utolsó szót, legszívesebben jól behúznék neki egyet. Viszont mivel sikerül felmérnem, hogy az már aztán végképp nem lenne bölcs dolog, visszaállok a sorba és ott puffogok tovább. Még mindnyájunk elé kiállva elmondja, hogy nem tűri a feleselést, mert ő katonáskodik már háromszor annyi ideje, mint amit mi megéltünk, meg, hogy itt az engedelmesség a kulcs. Hát akkor úgy néz ki, én elhagytam a kulcsot. Vagy nem is adtak egyáltalán.

 

 

Másnap korahajnalban már lóra is pattanunk. Jobban mondva pattanok, mindenki más fáradtan mozog, szemeik félig csukva, szinte horkolnak a lovon ülve. Én a Nappal keltem ma is, nem okoz nekem a korai kelés semmi gondot. Este hallottam, hogy pár katona azt pusmogta egymás között, biztosan én leszek az első, akit Dromuhm csalinak az ellenség elé dob. Azt próbálja meg! Bár ahogy elnézem a társaimat, jelenleg én vagyok, majdhogynem az egyetlen használható katonája. Lehet nagyobb félnivalójuk kéne, hogy legyen. Ahj, bár… ki tudja, ha nagyon megutál, leszúr ez a saját kardjával, akármilyen használhatatlan is a többi.

 

Néma csendben ügetünk nyugatra. Az az igazság, amikor elmondta, hova megyünk, éppen magamban dúltam-fúltam, és egyáltalán nem emlékszem, mit mondott. Mindegy, majd meglátom, ha odaértünk.

- Szedjétek magatokat! – fordul meg lovával és fenyítő pillantásokat vet a félálomban lévő társaságra. Tekintete csalódottságot tükröz. Nem tudom, mit várt. Nem vagyunk mi démonok, egyszerű emberek vagyunk, még szép, hogy a legtöbben álmosak ilyen korai órákban.

Végignézek a csapaton én is, ő is. Én sajnálattal, ő megvetéssel. Félúton összeakad a tekintetünk, s mintha egy nagyon kicsi csodálkozás ülne ki arcára. Talán meglepődött, hogy én nem mozgó ágynak használom a lovam. Nem érdekel igazából, mit gondol. Legszívesebben vágtatnék, hagynám, hogy a szél a hajamba, a ló meg szárnyakra kapjon, s kimerülésig meg sem állnék. Szeretek lovagolni, de még csak kevésszer volt rá lehetőségem. Nincs nekünk sajátunk. Most meg zavar, hogy nem tudom kihasználni, hogy végre lóháton ülhetek. Elvágtatnék paripámmal messze a végtelenbe, jó messzire Dromuhmtól. Van ennek egyáltalán normális neve?

 

Hasam korgása zökkent ki gondolataimból. Este sem ettünk, ma reggel se, fogunk egyáltalán? Én biztos nem fogok éhezni. Ha kell, levadászom magamnak a vacsorám, úgyis egészen jó vagyok benne. Meg amilyen lassan halad a társaság, bőven lenne időm előre lovagolni és fogni valamit. Az már más kérdés, hogy mikor, s hogyan sütném meg. Az lesz a legjobb, ha utánakérdezek ennek. Bár… nem sok kedvem van hozzászólni.

Mellé lovagolok, rám néz, majd azonnal ismét előre szegezi tekintetét, úgy szól hozzám.

- Menj vissza a helyedre, katona! – kimérten, lassan mondja.

- Amint választ kapok, visszamegyek, úgyhogy eszébe se jusson figyelmen kívül hagyni a kérdésem, vagy maradok. – mint aki meg sem hallotta, amit mondtam. Nyugalom Kilian, eléggé kinézett magának már így is. Nyugalom. – Mikor fogunk enni?

Újfent felém fordul, fél szemöldökét felhúzza, mintha valami teljesen egyértelműt kérdeztem volna.

- Majd akkor, ha úgy gondolom, volt miben megéheznetek. Eddig semmi érdemlegeset nem tettetek. Vagy talán az alvástól éheztél így meg?

- Az mindegy, hogy mitől éheztem meg. Éhes vagyok. – makacskodom. Nem tudom, fel merjem-e vetni neki a vadászós ötletemet.

- Az a mindegy, hogy éhes vagy. – Nyu-ga-lom. Elszámolok magamban tízig. Ez idő alatt el is döntöm, hogy nem érdekel, ha ennél is jobban megutál, én felvetem neki az ötletem.

- Nagyon lassan haladunk, ha előrelovagolhatnék, tudnék lőni egy-két fácánt. – kíváncsian várom válaszát.

- Szerinted egy-két fácán elég lenne ennyi embernek? Vissza a helyedre, ne kelljen még egyszer mondanom! – erre a reakcióra számítottam igazából. Morogva sorolok vissza a „helyemre”. Olyan lehetetlen ez az alak…

 

 


Eshii2017. 10. 24. 21:20:41#35263
Karakter: Dromuhm Isar
Megjegyzés: ~ kezdés


 Úgy remegnek ökölbe szorított kezeim, melyre rég volt már példa. Érzem, ahogy a vérem a fülemben dübörög, ahogy éget a düh belülről. Ostobák, semmirekellők, megnyúznám mind, majd sóban megpörgetve a napon hagynám őket. Víz és élelem nélkül, majd holttestüket kiraknám a vár falára pár napig, hogy lássák a népek: eme idióták nem voltak képesek szállást és a szállítást elintézni.

-  Meg tudnád még egyszer ismételni? – teszem fel a kérdést halkan, és az átlagosnál is lassabban, mire mintha megfagyna a levegő a teremben. Senki nem mer egy szót sem szólni, pedig ezzel csak még jobban előhozzák belőlem a szörnyeteget, kit addig csak keblemen dédelgettem atyai szeretettel.

- Nos?

A csend továbbra is kellemetlenül szúrja a bordáink közötti részt, bár biztos vagyok abban, hogy míg nekem ez csak kellemetlen, addig mindenki másnak hihetetlenül fájdalmas. Tudják nagyon jól, hogy egy kisebb hibáért mire vagyok képes, most azonban hatalmasat bakiztak. Nekem tény, hogy sosem kellett kíséret, előre lebeszélt szállás és szállítás, de a király unokahúga bizony teljesen más igényekkel rendelkezett.

- Uram… mi… mi nem küldtünk előre senkit – böki ki végül az első, ki már nem bírja tovább a feszültséget. Szinte hallom a néma kiáltását, ahogy hirtelen előtte termek, de a rémült tekintete is elárulja.

- Ugye nem kell elmagyaráznom, hogy Lady Caro milyen kapcsolatban áll a királlyal? – A férfi válasza egy zavaros fejrázás, míg minden igyekezetével próbálja fenntartani a szemkontaktust. Ez azonban igen nagy hiba, vörös szemeim csak még inkább a frászt hozzák rá, ez pedig tisztán kiül sápadt képére. – Akkor mond csak… miért lett elfelejtve, hogy mit kell tenni ilyen helyzetben?

- Én… én nem tudom… - vallja be, s eddig bírja. Tekintetét lesüti, nem néz már rám tovább, én pedig hátrébb lépek egy lépést, s magasra szegem államat, úgy nézek le rá.

- Nem? Oh, mily kellemetlen meglepetés – susogom. – Valaki más talán tudja? – nézek rá a többiekre, de mindenhol ugyanazt a fejbúbot látom, csak más hajjal fedve. – Szóval nem? Hmmm… - fonom össze hátam mögött kezeimet. – Értem. Teljes mértékben értem. Elmehettek – intek nekik, míg hátat fordítok nekik. – Ma ne is lássalak titeket.

Ha csak az én embereimről lenne szó, komolyan megbüntetném őket. Így is megfogom mindegyiket, de csak miután épségben visszaértünk a királyi várba, addig nem fogok a sorssal kacérkodni. Utána azonban pofátlanul kiélek minden elnyomott feszültséget, mégpedig rajtuk. Ostoba emberfajzatok, most miattuk keríthetek egy kisebb csapatot, ki rögvest indul, hisz mi is reggel szedjük sátorfánkat, hogy aztán elinduljak vissza a várba.

×   °°°   ×   °°°   ×

Hátasom töretlenül üget előre, ama pár férfi ki mögöttem lovagol, igyekszik a tempót tartani velem. Dühöm, miszerint a legtöbb emberem hasznavehetetlen, lassan apad csak, annak ellenére is, hogy a király rokonát már biztonságban tudhatom. Nagyobb fennakadások nélkül végül hazakísértük, a kötelező körök lefutása után pedig úgy döntöttem, hogy visszaindulok a birtokomra. Igaz, démon rokonom vigyáz rá, de ez cseppet sem nyugtat meg.

- Uram, estére nem kéne megállnunk? – hallom meg a jobb oldalomról az egyik katonám hangját, mire felé sandítok. Vajon meddig tartott neki, míg meg mert szólalni? Biztosan sokáig, látom rajta, hogy máris megbánta.

- Szerinted, vagy szerintem? – kérdezek vissza. Válasz természetesen nem érkezik, így felsóhajtva folytatom inkább én a beszédet. – Legyen, megállunk a következő fogadónál. A lovaknak pihenniük kell.

Nem kelthetek jó véleményt bennük, de sosem kellett a szimpatizálásuk ahhoz, hogy jó katonák legyenek. A parancsomat teljesítsék, gondolkozzanak néhanapján, és ennyi Többet nem igen lehet eme emberfajzatoktól elvárni. Azonban, hogy lássák kivel van dolguk, szavamhoz hűen megállunk az első fogadónál, amit elérünk. Már sötétedik, így oly nagy időkiesést nem fog okozni eme megálló. A lovak miatt azonban jobban aggódom, még mindig, mint ama féltucatnyi emberem miatt, kik velem tartanak. Szoba akad még, bár úgy, hogy nekem jut egy, két ággyal, a másik hatnak meg két szoba, néggyel. Meghagyom nekik, hogy reggeli után indulunk, addig pedig azt csinálnak, amit akarnak. Nem gondolok igazán bele eme szavak jelentőségébe, főleg, hogy a szomszédos épület egy kocsma.

Tény, hogy éjszaka vagyok aktívabb, s nem hiába terítem ki papírjaimat a rozoga asztalra a szobámban, hogy gyertya fénye mellett olvassak – mert ez is kíméli szemeimet -, de engem is felháborít az éjfél utáni nagy hahotázás, ami beszűrődik ablakomon. Tűröm egy kicsit, de sosem voltam híres türelmemről, így hamar azon kapom magam, hogy a fogadó lépcsőjén robogok lefelé. Átvágok ama sötét kis részen a fogadó és kocsma között, de már így is tisztán hallom a katonáim gúnyos megjegyzéseit és részeges kacagásaikat.

- Szóval te mondod meg, hogy mit csináljunk, ha? – csendül fel Jouh gúnyos hangja.

- Ha ennyire részeg disznók vagytok, akkor igen! – vágja rá egy ismeretlen hang, míg én már a rozoga kilincsért nyúlok.

- Ugyan már, nem vagy te több egy kis taknyos sepregető fiúnál!

Sikerül úgy kinyitnom a rozoga ajtót, hogy a recsegése ne vonja úgy magára a figyelmet. Legalábbis a fiúk felének tűnik csak fel, hogy én lépek be a kocsmába, s nem valami nagyon késői ivócimbora.

- Te meg egy részeges zsoldosnál, akit az állam pénzel! Nem tudom ki járt rosszabbul… én legalább tiszta lelkiismerettel térek minden este nyugovóra, ital nélkül – ecseteli az ifjú nagy beleéléssel, amivel kivívja a figyelmemet. Suhanc még, hosszabb hajjal, fejkendővel, a késői óra ellenére dacos és élettel teli tekintettel.

- Mond még egyszer te kis…! – pattan fel Jouh, mire én megköszörülöm a torkomat, de pont olyan hangosan, hogy a részeg fejével is hallhassa. – Ha? Bajod v…?! – fordul felém s kezdene bele rögtön vörös fejjel az agresszív vitájába, de rögtön elveszti a színét, miután rádöbben, hogy én voltam az, ki félbeszakította.

- Mikor azt mondtam, hogy azt csináltok, amit akartok, abba a kocsmai lerészegedés és veszekedés pont nem tartozott bele – jegyzem meg halkan, hogy érezzék, nagy szarba csöppentek.

- Mi…

- Nem érdekel – jegyzem meg továbbra is érzelemmentes arccal. – Induljatok a fogadóba, aludjatok, mert így a reggelit kihagyjuk. Én nem szoktam, ti meg nem fogjátok kihányni, ha már fizettünk érte – teszem még hozzá lenézően, majd mivel nem akarnak mozdulni, csak néznek egymásra alkoholtól csillogó szemekkel, intek a fejemmel az ajtó felé. – Ne kelljen még egyszer mondanom!

Végre valahára nehézkesen feltápászkodnak, csikorognak a székek a viseltes fapadlón, dülöngélnek, morognak, azonban Jouh még mindig a kölyökkel néz farkasszemet. Kész csoda, hogy ennyi ivászat után, még fel tudja ismerni, hogy egy ember áll előtte. Nem mozdulok, nem is szólok, még akkor sem, mikor meglátok egy zavart leányt, ki sietősen odalép az asztalokhoz, ahol előbb a katonáim ültek, s összeszedi a kupákat gyakorlott mozdulatokkal.

- Jouh. – Semmi, még mindig úgy nézik egymást, mintha megbűvölték volna őket. Nincs sok kedvem hozzá, de megindulok feléjük, hogy a vállánál fogva húzzam hátrébb. úgy meglepődik, hogy majdnem elesik.

- Mi a jó istenért kellett ezt? – néz rám az asztalnak támaszkodva.

- Takarodj aludni – mérem végig. – Most. – Nézzük még egy darabig egymást, de végül megindul, sokkal bötébben és ingadozóbban, mint a többiek. Nem hiszem el, hogy ezt merték tenni. – Akkor ennyi lenne – intézem szavaimat a kölyöknek, de rá se nézek. Örüljön, hogy közbeléptem.

- Ennyi? – csattan a felháborodott hangja a füleimben, ami nem enyhén lep meg. Összevont szemöldökkel fordulok felé, s nézek rá. – Nincs ennyiben! Zaklatták Marthát – mutat a leányra, ki az utolsó korsóval siet el éppen, de neve hallatán megáll, s lopva felénk pillant -, a többi vendéget is elüldözték, sőt, nem is fizettek egy italért se! - Nem tudom eldönteni, hogy a hallottak bosszantanak e jobban, vagy a fiú pimasz modora. Azt hiszem az igazság az lenne, hogy mindkettő, méghozzá roppant módon.

- Nem fizettek? – kérdezek vissza.

- Nem. Csak ez maradt meg magának? Nem csoda, hogy így viselkednek… - morogja, mire én mélyen beszívom a levegőt. Nem, Isar, nem ölhetsz meg egy egyszerű legényt. Hiába kiáltja minden porcikád, hogy a vérét akarod, megfürdeni benne, ahogy a katonáidéban is, nem szabad.

- Mennyibe fájt a ma esti produkciójuk? – érdeklődöm, míg előkutatom tarisznyámat az érmékkel. – Három ezüst elég lesz a kárért? – Hatalmas, döbbent szemekkel néz engem, míg én előkotrom az említett érméket. – Na?

- A… azt hiszem igen – feleli, majd bólint egyet. Teljesen biztos vagyok benne, hogy egy ezüst arany se jön össze nekik egy este, de nem hagyhatok elégedetlen szájakat hátra.

- Remek. Add a tenyeredet végre, fiú – szólok oda neki, mire ő engedelmeskedik. Vajon fogott e már ennyi értéket kezében rövidke élete során? Ha tudná, hogy nekem mennyi van még, s hány arany darab is… - Akkor jó éjszakát – duruzsolom, s fordítok is hátat neki.

- Ettől függetlenül még bunkók a katonái! – szól utánam az ifjú, mire én felszusszanok, s visszafordulok.

- A te modorod is bőven hagy kivetnivalót maga után, szóval siess inkább a gazdádhoz, add neki oda a garasokat, seperj fel, majd aludj – sorolom neki, míg ő csak gúnyosan mosolyog rajtam. Oly boldogan venném nyakát.

- Tudom a dolgomat, a katonáival ellentétben. Aztán tudja e, hogy azt mondják, a vezérről sok mindent elárulnak katonái?

- Ostoba gyermek – csendül fel egy mély, karcos hang, majd nehézkes lépteivel ott terem egy idősebb, terebélyesebb férfi. – Ne haragudjon, ő még csak…

- Gyermek, persze – fejezem be a mondatát. – Nevelje meg. Ha pedig nem sikerül, adja be katonának. Ott viheti valamire a bátorságával, csak a nagy szája… az…

- Az a gond, tudom Dromuhm uram, tudom. Igyekszem, ahogy mondta, s még egyszer nagyon sajnálom a kölyök szemtelenségét  – biccent aprót, míg a kölyök csak néz hol engem, hol a férfit. Biztos nem látta még így, ennyire meghunyászkodva. Érdekes, a legtöbb emberi lényből ezt váltom ki, a rettegést, vagy az undort. Esetleg mindkettőt, de a lényeg, hogy egyik se mer velem szájalni. Erre ez az ostoba suhanc… Mindegy is, ennyi volt. Visszatérek a szobámba, papírokat nézegetek még, majd ígéretemhez híven reggeli előtt távozunk másnapos katonáimmal, kik nem tudják még mily kellemetlen büntetés sorozat vár rájuk.

×   °°°   × 6 hónappal később ×   °°°   ×

A hátam mögött összekulcsolt kezekkel lépdelek a sorok között. Új katonák érkeztek, frissen képzett újoncok, akiket még be kell törnöm. Sajnos könnyen fogynak ezek az emberek, olyan törékenyek. Pluszba a király is dupla frontos háborút vív, igaz az egyiken már győzésre állunk, de ettől függetlenül ott is fogynak a katonák. Főleg a fiatalok, akik jók nyílfogónak.

Figyelem az arcokat, a megviselt, lelkes vagy éppen dacos tekinteteket. Az utóbbi azonban új nekem, s ahogy megállok a tulajdonosát alaposan szemügyre venni, ismerős bizsergés fut végig a gerincem mentén. Láttam már ezt a fiút valahol, s ahogy engem néz, ez csak még jobban alátámasztja a dolgot, de nem igen tudom hirtelen hol is. Annyi arcot látok minden nap, még az én elmémnek is nehéz mindre emlékezni. 


Rauko2015. 12. 06. 16:14:15#33706
Karakter: Osca
Megjegyzés: ~linkának


Tik-tak.

Tik-tak…
Tik-tak…?
Tik-tak…!
Bwa!
Unatkozom… Idejét sem tudom már, mikor szórakoztam egy jót. Pedig órám van, még ketyeg is. De nem olyan időt mér, amit én szeretnék. Vagyis nem szeretnék, ez itt a baj.
Keresnem kellene valakit.
Nyújtózva állok fel a borostyánból font fotelból. Szőtt? Nem érdekel. Egy intésemre ezernyi apró pillangóvá változik, és betölti körülöttem a teret, ami már nem is szoba, hanem egy virágos rét. Nincs itt túl meleg? Lehetne havazás… miért is ne? Ja, igen. Megfagynak a pillangók.
Az igaz, hogy a pillangókat le lehet fagyasztani, és ismét felélednek, ha kiolvadtak? Csettintek egyet, mire egy hatalmas mélyhűtő jelenik meg, hogy bezárja a pillangóimat. Tudni akarom, hogy tényleg felélednek-e.

Amíg ők ezzel vannak elfoglalva, én sóhajtva konstatálom, hogy így megint egyedül vagyok. Fene vigye el, hogy egyik világban sincs egy érdekes partner sem.
Mi?!
Már miért teremtenék magamnak? Ne viccelj. Ha van egy nagy rakásnyi világ, ahonnan válogathatok, majd fogok én itt erre időt pazarolni, mi?
Nem, nem hisztizek, csak tényt állapítok meg.
Unatkozom.
És ez egy tény. Egy olyan tény, amin egy ideje tervezek már változtatni, de kinek van arra ideje, hogy tények megváltoztatásával foglalkozzon, amikor el vagyok foglalva az unatkozással?

Ismét lehuppanok, popóm alatt ekkor már egy felhőpamacs-fotel, és a kezemben megjelenő borospohárba nézve kezdem el vizslatni a többieket. Mindenhol, mindenkit.
Kivéve a nőket. Meg akik már voltak itt. Ja, nem, ők már meghaltak, mindegy. De nőket akkor sem. És a ronda férfiakat sem. Szép férfit akarok. Igazi férfiszépséget, aki felpezsdíti picit ezt az unalmat, és aki mellett nem figyelek az óra tik-takjára, és a pillangókra. Mert az az igazi, ugye? Ha nem figyelek rá. Az az igazán tuti. Ha annyira le tud kötni, amennyire csak le lehet. Bármivel. De többnyire játékkal.
Szeretek játszani. Mókás dolog tesztelni valakit, hiszen nincs annál inspirálóbb, ha az életedért játszol. Pedig sosem inspirál senkit sem eléggé. Nem is értem… a halál nem ijesztő annak, aki elérheti? Vagy… áh, nem értem. Nincs kedvem ezen rágódni.

Hirtelen valami érdekes bukkan fel a poharamban. Egy világ, amit eddig nem vettem észre?! Nem tehetek róla, na, állandóan mocorognak. Izegnek és mozognak, takarják egymást, bunkó társaság. Na, de nézzük csak.
Belemártom az ujjam a pohárba és azt az egy csepp bort, ami most az a világ, nyelvemmel nyalom le, hogy még édesebb legyen, hogy még többet tudjak meg róla.

 Picit meglep, hogy az, aki nekem kell, egy Minos nevű férfi. Fura név. Nem? Hol vannak már a Chrisek és az Alexek, kérdem én? Bahh. De ahogy az arca a szemem elé vándorol, máris elnézem neki ezt a lázadó nevet. Egyszerűen… különlegesség. Na nem úgy, mint a hányás ízű a minden-izű-cukorkában, hanem úgy, mint egy…
Fenébe a hasonlatokkal, kell.
Most kell.

Egy csettintésemre beindul a folyamat. Amíg ő hozzám kerül, addig én kicsit alakítok a dolgokon ideát. A helyszín most egy rózsaszín babaszoba, fodrokkal és édes illatokkal, macikkal és babákkal, én magam pedig gyorsan alakot váltok, mert miért is ne. Legalább tesztelem picit őt magát is. Nyehehe.

Ahogy megjelennek a körvonalai, majd teljes valója az én világomban, látom az arcán, hogy nem feltétlenül érti, mi történt. Na nem is hibáztatom érte. De az arca az viszont ugyanolyan szép, mint ahogy korábban láttam. Igazi különlegesség. Nyami.
Tekintete végül megállapodik rajtam, miután alaposan körbenézett a szobában, így elérkezettnek látom az időt, hogy megszólaljak. Persze nem gyermeki hangon, az nem poén. A sajátomon, mélyen búgó baritonomon. Félrebillentem a fejem, magamhoz ölelek egy pink tütübe tuszkolt macit, és bájosan pislogva figyelem őt, így teszem fel kérdésem is.
- Játszol velem, ugye?



__________________

 


Laurent2013. 05. 24. 21:41:34#25917
Karakter: Hoshi Neko
Megjegyzés: ~Sasomnak~ Pillangómnak


 Neko:

A felkonf után egy karcsú fekete pillangó lebben be a terembe. Látom rajta hogy tényleg mindenre felkészült, nem érheti ma este semmi meglepetés. Irányítani akar, mert gyengének érzi magát, ha más irányítja. Lassan a színpadról lesétáll, akár egy vadászatra kész macska, kecsesen tipeg a közönség közé, és egyre felém közeledik. Tán mégis hajlandó lenne újra megküzdeni, és aztán beismerni, hogy aprócska és jelentéktelen élete az univerzumban csupán az én szórakoztatásomra lett megteremtve. Ám ez az ábránt elég hamar elillan, tesz róla a kis tündérbogár.
-Ugye te sem gondoltad, hogy ilyen könnyű lesz?
Könnyed kis udvarias kérdés, mégis egy olyan régi korokból származó alaknak, mint én, akit ez nem csak arculcsapásként ért... Micsoda kurázsi és leleményesség van ebben a nőben! Én mondom, hogy ilyen lány nem terem minden bokorban, és meg kellene becsülni, ha épp nem forrna a vérem a bosszúért. És bizony ez bosszúért kiált. Minden egyes pillanat! Engedem az arcora kiülni a dühöt. És minnél tovább figyelem a lányt a színpadon a ásik férfival lejteni, minél több tüzes mozdulatot lejtenek előttem, annál inkább sötétül el az eddig világos színű szemem királykékké, majd kishíjján sötétkékké. Ennél jobb hangulatjelzőt még nem tudtak feltalálni ennek a modern kornak a dicső tudósai, meg is értem. Lassan hátradőlök a székemben, és a tervem körvonalainak megjelenésével egyre higgadtabb is vagyok. Tekintetem le nem veszem a táncoló párosról, egészen addig, míg a szemeim színe lassan a félhomályban vissza nem nyeri eredeti színét, a világos égszínkéket, és az ajkaim szélére egy kis mosolyka nem fakad. Ó igen, az én hálóban vagy pillangó. Lehetnek szárnyaid, de a gyűjteményembe fogsz kerülni, és te magad fogod a gombostűt magadba szúrni.
Nagy tapsot vágnak természetesen zsebre a produkcióval, és ahogy lelépnek a színpadról, mielőtt még valami idióta tenné kezét az én kiszemeltemre. Akár egy vacsorára éhes párduc, úgy lépek hozzá, karjaimmal máris körbefonva, és minden ellenkezést legyűrve közel húzom magamhoz. Elég egy gyors pillantás a zenekar felé, és az előre leegyeztetett hangokat pendítik meg.
Innen pedig nincs nehéz dolgom. Nem dolgoztatom meg, hiszen még a veríték a homlokán gyöngyözik, illata pedig csábítón kúszik felém, nyakán a verőér kidagad és úgy lüktet sebesen, így csak egy könnyed, laza és elegáns kis táncot lejtünk. Semmi tűz, semmi erotika, semmi kétértelmű. Mintha elégedett lennék már azzal, hogy eljött ide fellépni, ahogy én akartam. Gúnyt, és néi lenézést látok a lány szemeiben villanni, amik viszont állandóan rajtam lógnak, míg én fel-fel pillantok, elbambulok a nézők felé, mindezt úgy hogy erre a ritmusos számra nem állunk meg egy pillanatra sem. Sokszor pörgetem meg, szándékosan kicsit tovább, hogy elszédülve, pislogva próbáljon visszatalálni hozzám, és mikor szabadulna, nem engedem.
-Ugye te sem gondoltad, hogy ilyen könnyű lesz?
Hajolok hozzá, ahogy a szám véget ér, és a gyönyörű arcon a megkönnyebbülés szétömlik. Egészen a nyakához hajolok, mélyen magamba szívva illatát, lapockájánál fogva szorítva magamhoz, de a felgyorsuló szívveréséből ítélve úgy látszik megértette, hogy az előbbi kis akciójával nem csak hogy a figyelmem, de a számára eléggé hátrányos helyzetet is megteremtette.
-Miért csinálod? - sziszegi a ellkasomra, mert csak azt éri el ajkaival, de ígyis érzem leheletét.
-Mert te is akarod...
A fülébe lehelem a lehető leghalkabban, és a legmélyebb, legreszelősebb hangon. Látom a ruhája miatt, ahogy az egész testén a libabőr fut végig, és haloványan megborzong a karjaim között. Elfojtom a mosolyt, és elrejtve jókedvem, egy igazi, komoly, éhes arccal nézek le rá, ahogy elhúzódok. Látom, ahogy elsápad a könnyű smink alatt, pontosan úgy értve a reakciómat, ahogy én akartam. Azt hiszi, hogy ma este tervezem megenni őt vacsorára, kis cseresznyével a feje tetején. Milyen naiv! Engedem, hogy egy gonosz mosoly üljön az ajkam sarkába. Most megvagy, kicsiny pillangó.
Ahogy felhangzik az első pár ütem, és kissé lazítok a szorításon, menekülne, de persze nem hagyom. Pillanatok alatt úgy pördül vissza hozzám, mintha koerográfiáról táncolnánk. És úgy egtáncoltatom alig pár perc alatt, hogy nyilvánvalóvá válik, az előbbi bemutató csupán egy kis ízelítő volt, egy kis előétel. Mert amit ezt a lány igazán tud, azt csak én tudom előcsalogatni belőle. Két mozdulat között hagyom a zakómat lecsusszanni, és nem bánom a többezret érő ruhadarabot, sőt alaposan meg is táncoltatom a partneremet rajta.
És ahogy az arca lassan változik! Kezdi észrevenni, hogy bizony nekem a legkisebb nehézséget sem okoz semmi cifrázás, semilyen emelés, és olyan könnyedén igazodik Ő Hozzám, mintha évek óta együtt ropnánk. Irányítom, így esélye sincs menekvésre. Mégis akár egy hattyú, olyan gyönyörű. Szörösan összefogott haja megbomlik, erotikus kis tincsek hullanak alá. A levegő köztünk úgy izzik fel, akár egy láva, felbuggyan, majd kitör. Csoda, hogy még nem ég az épület. Míg az ő arca halálkomoly, az enyémen a vadászatkor mindig fent kucorgó mosoly van. Élvezem. Olyan régen találtam már ilyen jó partnert!
Biztos kézzel dobom fel, emelem, pörgetem, és irányítom, ahogy akarom. Az elején még akarta, hagyta hogy irányítsam, most már ellenkezik. Lázad, mert érzi, hogy én uralom, minden mozdulatát és pillantását, és szabadulni akar, meg akarja mutatni, hogy nélkülem jobban megy, de hiába menne. Elég ránéznem, és a teste elárulja, mit akar, én pedig ellenkező irányba mozdulok. Nem tehet mást. Egyértelmű, hogy tudok táncolni, ha megtöri a sort, őt fogják tudatlannak titulálni. Egyébként is, ez az én könyvbemutatóm, esélytelen, hogy leszóljanak. Forró tenyerem illemszabályok keretén belül, de bekószálják a testét, végigsimítok rajta, hozzá- vagy feléhajolva a nyakához emelem ajkaim, azzal fenyegetve, hogy hozzá fognak érni a bőréhez, de az utolsó pillanatban elhajolok, hogy csak az érintés illúziója maradjon meg. Csípőjénél fogva rántom magamhoz, hogy öle az enyémhez érjen. És bár az erotika, a vágy és a fülledt szex árad a mozdulataimból, mégsem jelent ez semmit. Régi vadász vagyok, ennyire még nem fogok felizgulni. Más típus vagyok, mellesleg meg az önuralmam hat nő nem tudta egyszerre megtörni. Ha én nem akarom, addig elutasítom a gondolatát is. Azért van előnye, ha a magamfajta sokáig él, nem? Úgy tűnik nincs mit elsietnem.
Mikor végre a tánc végetér, hozzámszorulva, belém kapaszkodva kapkod levegőért, csapzottak vagyunk, és csak az én tudja, hány számot táncoltunk végig. Én most kissé elpilledtem, de elsősorban szomas lettem. A partnerem viszont úgy tűnik, nem találkozott még igazi táncos fiúval. Ne táncoltatta meg még így senki, és hiába a próbák. Más gépiesen tenni ide-oda a lábad, és más, amikor már a végét járja az ember és a partner mégis olyan rejtett tartalékokat húzkod elé belőle, amiknek létezéséről nem is tudott. Büszke vagyok. Finom csókot lehelek kacsójára, és otthagyom a parkett közepén, hiszen olyan sebesen elengedett, és ellépett tőlem, hogy elég egyértelmű, nem akart velem sehová sem menni.
Öt ujjammal a hajamba túrva szántok a hófehér tincsek közé, szikrázóan kék tekintetemel megkeresem a zakóm, ami már egy széken hever, felöltöm, laza mozdulattal pár ráncot kisimítok, mintha csak egy pár taktus erejéig táncoltam volna, nem vagy egy óráig, és az italos pulthoz lépve frissen és üdén rendelek. Az én lépésem megint megvolt. És tudom, hogy lépni fog. Nem fog sem eltáncolni, sem ennyiben hagyni semmit. Tudja, mire vagyok képes, és ha tényleg a tánccal akarja vinni valamire, vissza fog jönni. Én hódítok, vagy csábítok, de nem erőszakolok senkit. Ha ennyire kell valami, akkor könnyedén megszerzem, nem kell külön teperni érte. Ezért jó, ha az ember többszáz éves. Mert mindig visszajönnek... És a gondolattól... Szinte fehérbe hajló világos kék szemekkel vigyorodom el szelíden a poharamba. Ideje sütizni.


Lucy2013. 01. 13. 11:00:56#24810
Karakter: Stefani W. Griffiths
Megjegyzés: ~Hoshi Nekonak~


 

 

     Nevetésem gyorsan elhal, mikor rájövök, nem viccel a „büntetéssel”. Kissé mereven állok annak ellenére is, hogy tudom, nem bántana. Bár nem is ismerem, annyi szent, hogy ennyiért nem nyírna ki. Remélem…
 - Bü… Büntetést? – tágra nyílik szemem és már egyáltalán nem mozdulok. Hátborzongató ez a srác, én mondom.
 - Ó igen – selymes hangja letaglóz, de meg is rémít. Ahogy hozzám érnek ajkai, a szívverésem akaratlanul is felgyorsul. Régen voltam ilyen szituációban, így kezelni sem nagyon tudtam, de azért igyekeztem. – A jövő héten lesz egy kis összejövetel valami marhaság miatt. Eljössz, és táncolsz. Hogy aztán egyedül vagy csoportosan, az a te dolgod. De nem jöhetsz másodmagaddal.
    Megforgatom szemeimet, valahogy számítottam erre. Ő viszont még nem ismer, úgyhogy könnyen kijátszhatom, mondhatni gyerekjáték lesz.
 - És mi lesz, ha nem megyek el? – kissé hátrapillantva érdeklődöm, hogy lássam, mit gondolhat, de gyengéd szorítása nem enged, helyette azonban a nyakamba szusszant és megcsókol. Miért a nyakamat?? Miért pont a nyakamat? Az istenért, én vagyok a gondolatolvasó, nem pedig ő.
 - Ki tudja… - ajkát folyamatosan a bőrömhöz tapasztja, nem volna az a dolog, ami miatt elvenné. Újra megborzongok és nyelek is egy kisebbet. Aztán hirtelen elenged, és megint szembe találom magam azzal a merész, ravasz szempárral. Érzem, hogy az arcom vörös, mint a rák, de különösebben nem izgat, tekintve hogy azt hittem, fel fog falni itt helyben. Mintha én lennék Piroska, ő meg a gonosz farkas.
 - Autót küldök majd érted. Szerdán nyolckor. Ne legyen más programod, mert akkor sajnálatos módon félbe kell majd hagynod – azzal megragadja a kezemet és finom csókot lehel rá, és mire észbe kapnék, hogy eresszen el, kezem újra testem mellett van. – Már alig várom.
   Ahogy megfordul, rájövök, hogy ő egy démon. Egy veszedelmes démon. Tudja mit akar, és azt is, hogyan kapja meg. Még szerencse, hogy nem vagyok könnyű eset.

 

***

    Szerda este fél nyolc. Mindent elterveztem. Először is, számba vettem a lehetőségeimet. Gyáva nyúl módjára megszökhetek, ez természetesen kizárva. Vihetek magammal 10 táncost, szintén gyávaság, mintha félnék egyedül menni. Partnert nem vihetek, hiszen autó jön értem, lehet két verőlegénnyel. Így egyetlen megoldás maradt, bemenni a farkas odújába, és megküzdeni vele. Azért szerencsére trükkös kis manó vagyok, és előre eltervezett forgatókönyvem van a mai estére. Még a legelképzelhetetlenebb dolgokat is bekalkuláltam, egyszerűen kizárt, hogy meglepetés érjen.
    Gyönyörű, fekete koktélruha van rajtam, szoknyája direkt a tangó miatt oldalt lecsatolható. Rendkívül praktikus, hogy hátul van megvarrva, elöl pedig rögzített. Abszolút kedvenc. A testhez simuló szövet rendkívül jól kiemeli alakomat, amire mi tagadás, büszke vagyok. Magas, 10 centis cipőm némi előnyt ad, tekintve, hogy az ismeretlen egy jó fejjel magasabb nálam. Az autó dudáját hallva sóhajtok egyet és kilépek a lakásajtón. A sofőrülésen tartózkodó srác kiguvadt szemekkel követi minden léptem, én pedig csak azért is az anyós ülésen foglalok helyet.
 - Még ma elindulunk? – pillantásom kedves, de parancsoló is. Egyből veszi az adást és már úton is vagyunk. Jobban utána néztem ennek a programocskának, és megtaláltam a rendezvényt. Egy író fog dedikálni, én pedig táncolni fogok alatta. Rém izgalmas.
    Megérkezve hagyom, hogy kinyissák nekem az ajtót és kiszállok az autóból. Lassú, gazella léptekkel indulok el befelé, és amint belépek, rájövök, hogy a tervembe csak egyetlen dolgot nem kalkuláltam bele. Hogy maga a srác az író. Szerencsére még nem vett észre, így elosonok a tömeg mellett és odamegyek a zenekarhoz, hogy ugyan tegyenek már a kedvemre.
 - Figyelem, figyelem! – kezdi a műsorvezető. Nem tudom minek ide az is, de lényegtelen, előkelőek vagyunk, vegyük tudomásul. – Most következzék egy remek táncos szemkápráztató, vérpezsdítő produkciója! Fogadják nagy tapssal! – Én már látom őt, ő még nem lát engem. A tervem tökéletes. Kíváncsi tekintete csak még nagyobb megelégedéssel tölt el. Biztos azon filózik, vajon ki lép majd színpadra. Meglepetés.
 - Üdvözlöm Önöket! – köszönök bűbájos mosollyal arcomon. - Mielőtt elkezdeném a műsort, szükségem volna egy partnerre. Ha nincs ellenükre, a közönség soraiból választom ki az úriembert. – azzal a lépcsőn lassan lépdelve elindulok felé és figyelem, ahogy a társaság férfi tagjai kihúzzák magukat csak azért, hogy őket válasszam. Én persze csak Őt figyelem cinkos mosollyal arcomon, már fészkelődik. Tudja, hogy felé tartok. Ahogy odaérek feláll, én pedig kinyújtom a kezem… A mögötte álló fiú felé, akit meghívtam az eseményre. Azt mondta egyedül kell jönnöm, de azt nem, hogy nem hívhatok meg senkit. A szemébe nézek és elmosolyodom.
 - Ugye te sem gondoltad, hogy ilyen könnyű lesz? – láttam a szemében a dühöt, mert kijátszottam. Szabályokat állított, és én nem szegtem meg őket, inkább más módon, de megoldottam, és kikerültem. Ahogy partneremmel a táncparkett felé vonulok, bólintok magamnak – hiszen tervem bevált -, felérve pedig táncolni kezdünk. Érzem, ahogy izzik körülöttünk a levegő. A párom helyére az idegent képzelem el, így minden tökéletes. Néha rápillantok, és látom az arcán, hogy most tényleg megleptem. Sok mindenre számított, csak arra nem, hogy túljárok az eszén. Aztán véget ér a produkció és vastapssal övezve vonulunk le. Természetesen azonnal feláll, és mint egy oroszlán közelít felém. Direkt felé fordulok és várok. Végre megáll velem szemben, hogy átkarolja a derekam, de én kezem mellkasára helyezem és hátrébb lépek. Látom az elszántságot szemében, nem fog elengedni. Megfogja kezem és magához húz, hogy felvegyük a tánctartást, én pedig elengedem magam és hagyom, hogy vezessen.



Szerkesztve Lucy által @ 2013. 01. 13. 11:04:17


Laurent2012. 12. 24. 01:05:18#24584
Karakter: Hoshi Neko
Megjegyzés: ~Sasomnak~ Fa alá


 Neko:

Hideg van kint, szerencsére fel vagyok öltözve, de még ennyi ruhán át is érzem, amikor eltalál egy hógolyó. Meglep, elvégre nincsenek ismerőseim, ugyan ki lenne az, aki ilyen pajkosan vágna hozzám egyet. Fürkészőn nézek körbe, de a tettes sehol. Lehet, hogy egy eltévedt kis labdacs volt, amit másnak szántak?
Na jó. Egy hógolyó lehet tévedés, de kettő már jelent valamit. És elkapom még a kis kacsót, ami ügyesen elhajította felém, sőt el is talált. Semmi percbe telik csupán, hogy a fa másik oldalára kerüljek, amíg újabb golyót gyúr, vagy csak gonoszul nevetgélve elbújik, így amikor újra visszafordul, láthatóan kissé csalódottan, hogy az ,,áldozat”, azaz én eltűntem. Így premierből nézhetem végig a rajta átsuhanó arckifejezéseket, amiket nem tud elrejteni, csak egy hosszú pillanat után. Megvagy!
- Te nem mentél el? - micsoda színjáték! Megengedek magamnak egy csibészes félmosolyt.
- És te merre tartasz, ha szabad kérdeznem?
- Hát, épp hazaindultam – én pedig épp a Sarkvidékről hoztam üzenetet a Mikulás manóitól.
- És ha szabad kérdeznem, miért az edzőruhádban? - látom, hogy felismerés villan át rajta, de hagyom, hogy játsszon tovább, hiszen élvezem.
- Hirtelen hívást kaptam, rohannom kell. Na szia. - még mielőtt eltűnne, sikerül elkapnom, és magamhoz húzva súgom a fülébe.
 
 
- Mivel érdemeltem ki, hogy kétszer is megtámadj? - választ sokáig nem kapok, hacsak a furcsa támadás nem vehető annak.
 
 
- Ha jól számolok és emlékezetem nem csal, mindössze kétszer mondtad nekem, hogy "hölgyemény", így ez volt a visszavágó, mondjuk úgy, megtorlás.
Vállat von, mintha ez már egy magyarázat lenne. Régen nem akart velem senki sem kapcsolatot teremteni, ha csak nem volt érdeke, így a lány felkelti figyelmem. Méghogy megtorlás. Persze. Látom, hogy sok olyan gondolat fut át rajta, amiket joggal feltételezhetne rólam ebben a világban, de nem állítom le, és nem is töröm magam, hogy bebizonyítsam ellenkezőjét.
 
 
- Nos, a tiéd azért valamivel komolytalanabb és erőteljesebb volt, mint az enyém, "fizikai bántalmazásig" fajult. - állítom némi fekete humorral a képzeletem bírósága elé, és megszeppentségét nem szalasztom el. - Azt kell mondjam, büntetést érdemelsz
Kirobban belőle a nevetés, hiszen nem láthatja arcomat, amelyen egy jóllakott oroszlán vigyora villan fel. Ó igen, a pókhálómba akadtál, kicsi pillangó, de ne aggódj, azelőtt megeszlek, hogy észrevennéd. A kacaj elhal, ahogy nem mozdulok, nem szólok, és próbál hátranézni rám, de nem engedem. Még nem.
- Bü... Büntetést? - hangja megbicsaklik, és bosszúságát emiatt szinte harapni lehetne.
- Ó igen... - ajkaim mintha véletlen lenne, úgy érintem a füléhez, és a hatás páratlan. Szoborként merevedik meg, szíve felgyorsul. - A jövő héten lesz egy kis összejövetel valami marhaság miatt. Eljössz, és táncolsz. Hogy aztán egyedül vagy csoportosan, az a te dolgod. De nem jöhetsz másodmagaddal.
Ezzel elérem, hogy újra lássam táncolni, és persze azt is, hogy ne kísérővel jöjjön, vagy ha félne, akkor egy ,,sereget” hozzon bátorításképpen magával. Persze semmi esetre nem kötöm az orrára, hogy az új könyvbemutatóm lesz az a ,,kis összejövetel”... párszáz emberrel. Majd kocsit küldök érte... hehe, micsoda gonosz démonnak érzem magam ilyenkor.
- És mi lesz, ha nem megyek el? - csattan fel karjaim között a karcsú alak, én pedig beleszusszantok a nyakába, finoman megcsókolva a bőrét.
- Ki tudja...
Morgom a bőrére, el nem véve róla ajkaim, mintha csók és harapás között vacilálnék. Érzem megborzongani a karjaim között, tudom, hogy egy érzékeny pontra tapintottam, és tudom hogy a válaszom több, mint félreérthető volt. De hát ki játszik manapság tisztességesen? Hirtelen eresztem el, és bűbájos mosollyal hagyom, hogy eltávolodva újra rámpillantson. Szemeim összeszűkülnek, és ajkaim megpercennek ahogy megpillantom kipirult arcát.
- Autót küldök majd érted. Szerdán nyolckor. Ne legyen más programod, mert akkor sajnálatosan félbe kell majd hagynod. - azzal a karját elkapva a kézfejére lehelek egy pici csókot, mielőtt ellenkezne és elhúzná a kezét. - Már alig várom.
Újra fülig pirul, és félmosollyal fordulok el tőle, majd sietősen távozom bokros teendőim után. De aranyos, hogy ott áll a kezét markolászva, dörzsölgetve, egyre vörösebben. Még az út túlfeléről intek neki, majd eltűnök a szeme elől. Lesz most min gondolkoznia. Akaratlanul is elönt a rég nem érzett vadászat izgalma. Kicsi bárány, számíts rá, hogy a farkas az odúba csal, mielőtt megsütne.
 
 
~*~
Egy hét hosszú idő, hát még akkor, hogyha nagyon vársz valamit. És én vártam. Vártam a könyvbemutatót, hogy vajon a kis hölgyemény mit fog bemutatni, és milyen arcot fog vágni. Hogy eljön-e egyáltalán. Szépen feldíszített terem, az előtérben pedig könyveket lehet venni. Az egész hercehurca után majd dedikálni fogok. Már most sajog a kezem,pedig szándékosan egész nem nem fogtam tollat a kezembe. Elégedetten ülök le a színpad előtti első sorba, és keresztbe rakva lábaim könyökölök fel a szék karjára. Most kiderül, hogy a pótszereplők lépnek fel, vagy az én ki hölgyeményem. 


Lucy2012. 12. 10. 19:19:21#24447
Karakter: Stefani W. Griffiths
Megjegyzés: Titokzatos idegennek ~Neko~


Stefani:

     Melegség fut át a testemen, rég nem táncoltam már ilyen pertnerrel, mint ő. Annyira könnyedén mozog, és vezet. Alig bírok hozzá alkalmazkodni, hiába minden, évek óta nem volt rá példa, hogy egy férfi úgy igazán tudott volna táncolni, és rábíztam volna magam. Mikor megperdít, meghallom azt a régről már jól ismert tangót. Könnyedén vált, én azonban belebukdácsolok a dologba. Azért a keringő és a tangó nem épp egy stílus.
 - Tudod a tánc lényege, hogy engedd a férfit vezetni. Nem foglak semminek nekiforgatni - közölte velem, mintha legalábbis ez volna a világ egyértelműbb dolga. Naná, hogy nem hagyom magam. Csak azért is megmutatom, hogy én vagyok a jobb. Látom szemében visszatükröződni íriszeimet, és érzem, hogy enged nekem. Itt az alkalom, hogy bebizonyítsam, jobb vagyok, mint azt bárki hinné. Akárhogy is legyen, nem működik, elrontom, hibát-hibára halmozok, az ő mosolya pedig csak nem tűnik el. Egyre dühösebb leszek, mert kikészít, hogy látja rajtam, vesztettem. És még elégedett is a győzelmével. Na szép.
 - Megengeded? - mindketten érezzük, hogy ez nem kérdés volt, hanem kijelentés. Szemei csintalanul néznek rám, ahogy közelebb hajol, majd hátra dönt. Be kell vallanom, kissé meglepődök és talán kicsit ijedt is vagyok. De ő nem enged, és nem hagyja, hogy vezessek. Átveszi a férfi szerepét, és hirtelen minden annyira egyszerűvé válik. Legbelül küzdök, de valójában már rég feladtam. Hagyom, hogy meleg keze hátamra simuljon, hagyom, hogy irányítson. Mert nem uralkodik felettem, hanem táncol velem, nem elnyom, hanem vele egy szinten kezel, ha másban nem is, de a táncban mindenképp. 
Észre sem veszem, hogy már lassan egy órája megállás nélkül táncolunk, csak akkor jövök rá, mikor még egyszer, utoljára hátradönt.  Ezután elenged. Vége. Meglepetten pislogok rá és figyelem, ahogy oly precíz tartása visszaváltozik egy egyszerű kamasz fiú laza ácsorgásává. Ellépek tőle, majd ő is hátrál, a védőpajzs pedig újra fel van húzva. 
 - Köszönöm a táncot, remélem még lesz rá alkalmunk - ahogy a cuccaimat pakolgatom lassan, de határozottan rászegezem tekintetem.
 - Nem ide jársz gyakorolni? - monthatni értetlen arckifejezést vágok. Nem csóválom fejem, csak kiül rá a döbbenet. A mai fiatalok többsége még hírből sem ismeri ezeket az alaplépéseket, hogy a többi bonyolultabb mozdulatról már ne is beszéljünk. 
 - Gyakorolni?
 - Hát persze. Aki így tud táncolni, annak valahol gyakorolnia kell, nem? - kérdésemre kelletlenül beletúr amúgy is göndörödő hajába, amibe ha jobban belegondolok én is belemélyeszteném az ujjaimat... Na de vissza a valóságba.
 - Nem. Nem szoktam gyakorolni, csak ha kedvet érzek hozzá.
 - Kár, ilyen tehetséggel bármilyen versenyt megnyerhetnél - végigfuttatom szemem a testén, és közben újra felidézem, hogyan roptunk az előbb. Valamiért elismerően nézek rá, ami olyan ritka, mint a fehér holló. Tanár szemmel nézve kiváló, verseny szemmel nézve pedig egyedülálló. Sokra vihetné, de látszik rajta, hogy neki ez csak hobbi.
 - Ha te mondod... Akkor a viszont látásra hölgyemény - egyáltalán nem tetszik az arckifejezése, és mostmár egy igazi grimasz ül ki az arcomra. Pofátlan, mit ne mondjak.
Hirtelen ötlettől vezérelve kikukkantok az ablakon és a havas tájat figyelve, no meg a távolodó ismeretlen alakját, megvilágosodom. Ravasz mosolyra húzom a számat, és anélkül, hogy átöltöznék, gyorsan felkapom a kabátomat, és annak begombolása nélkül rohanok ki a fehérségbe. Még látom, ahogy nyugodt, lassú léptekkel halad előre. Tovább gondolván ötletemet meleg kezeimmel gyúrok egy hideg hógolyót, és hihetetlenül pontos célzással nyakon találom, ahogy azt illik. Egy pillanatra összerezzen a meglepettségtől, ami nekem épp elég idő ahhoz, hogy elbújjak a fal mögé. Észrevétlenül kémlelek ki, hogy lássam a reakcióját. Persze csak forgolódik, majd újra elindul, de tudom, hogy ezúttal már ő is résen van. Halkan újabb hógömböt formálok és megvárom a kellő pillanatot, míg megint elkalandozik, és újra eltalálom, de most a hátát. Kuncogva visszabújok. Pár pillanattal később kilesek, ám sehol sem látom áldozatomat. Megvonom vállam és lendületből fordulok meg, hogy induljak, csakhogy Vele találom szemben magam. Azonnal meglepettséget tettetek, és természetesen a közöny kiül az arcomra.
 - Te nem mentél el? - nézek rá ártatlanul, de valahol a csillogás ott lehetett a szememben, mert ugyanarra a félmosolyra húzta a száját, amit már olyan jól ismerek.
 - És te merre tartasz, ha szabad kérdeznem?
 - Hát, épp hazaindultam - mintha csak ráérősen elgondolkodnék, tök természetesen válaszolok.
 - És ha szabad kérdeznem, miért az edzőruhádban? - tudja. Tudja, hogy én dobtam meg, de még semmi sincs veszve.
 - Hirtelen hívást kaptam, rohannom kell. Na szia - indulok el mellette, de legnagyobb meglepetésemre a hasamnál hátulról átkarolva a fülembe kezd beszélni. Forró lehelete cirógatja a fülemet, ráadásul még csokoládé illatú is.
 - Mivel érdemeltem ki, hogy kétszer is megtámadj? - hangja játékos, de közben érzem, hogy ezúttal nem fogok olyan könnyen szabadulni, mint a táncteremben. Azonnal a fejébe akarok nézni, de egyszerűen nem megy. Hiába próbálok koncentrálni, nem látok bele. 
 - Ha jól számolok és emlékezetem nem csal, mindössze kétszer mondtad nekem, hogy "hölgyemény", így ez volt a visszavágó, mondjuk úgy, megtorlás - vonom meg a vállam. Bár a fejébe nem látok bele, tudom, hogy bosszantja, hogy ellenfelére akadt. Valószínűleg nekünk már egy szobában kéne henteregnünk, vagy neki sétálnia az úticélja felé, nekem pedig pakolászni. De lássuk be, az élet nem ilyen egyszerű, én pedig nem fogom hagyni magam. Ha valami, vagy valaki piszkálja a csőröm, azt elkapom, megszorongatom, majd ha úgy tartja kedvem, elengedem.
 - Nos, a tiéd azért valamivel komolytalanabb és erőteljesebb volt, mint az enyém, "fizikai bántalmazásig" fajult - ezt a szót úgy ejti ki a száján, mintha legalábbis megpróbáltam volna megölni, pedig azért a hógolyódobálózás nem bűn... - Azt kell mondjam, büntetést érdemelsz - Ez az a pont, ahol kitör belőlem a nevetés. Csak pár másodperccel később jövök rá, hogy nem viccel...


<<1.oldal>> 2.

© Copyright 2009-2018. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).