Azonban az, hogy õ lát engem csak egy valamit jelent, mely még inkább aggodalomra ad okot. Szívem szerint két kezemmel az arcára szorítanék és zokogva ráznám amíg észhez nem tér, ettõl függetlenül csak állok mint egy rakás szerencsétlenség és meredek az egykoron csodálatos férfire aki mára még csak árnyéka sem régi önmagának. Közönyt színlelek, így ûzöm ez az orromat facsaró sírás gondolatát, lassú lépteim némán az ablak felé veszem. Neki, a háznak és nekem is friss levegõre van szükségünk.
Megpróbálva félrehúzni a függönyt legnagyobb szerencsétlenségemre a textil a kezembe is marad, még a karnis is bele inog. Dühösen fújva egyet állok lábujjhegyre, mutató és középsõ ujjam közé próbálva csippenteni a csipeszeket próbálnám leszedni a még fent lévõ szövetet, de nem megy. Magamban a kínai gyártókat és persze Ricket szidom, mialatt egy székre felállva könnyítem meg feladatom. Mégis hogy hagyhatta el így magát és a házat is?! Micsoda szójáték, nem igaz? Én mentem el tõle és mégis õ hagyta el magát.  
Csinos gombócba gyûrve a régen levendula, mára már jó pár helyen hófehér organza függönybõl vágom a helység egy – viszonylag tisztának tûnõ- pontjára a padlónak, majd kitárom az ablak két szárnyát némi friss levegõt beengedve.

-          Nem zavarok?

-          Szükség van a szellõztetésre.- indoklom meg „merényletem” okát. A friss, csípõs hajnali levegõvel némi madárcsicsergést is beengedek. Azt hiszem az élet rég volt már vendég ebben a házban.

-          Nekem ugyan nem.- morran fel makacsul, akár csak egy kisgyerek. Hosszú ujjai a barna üveg nyakára fonódnak vészjóslóan. Veszélyt sejtek.

-          Rick...

-          Ezt mégis hogy képzelted?

Hogy direkt, vagy véletlenül csak a fejem mellett csattan az üveg a falon és nem pont rajtam azt nem tudom megmondani. Minden esetre a szétrepülõ szilánkok elõl összébb görnyedve, fejemhez szorítva karjaim védem magam. Nem normális, már biztosan nem az. Elitta az agyát!
Öklét összeszorítja, ajkai elé emeli, egész testében reszket. Zihálva fújtat, szinte sziszegi szavait vádlón.

-          Fogtad magad és minden további nélkül kisétáltál az életembõl. Arra nem vetted a fáradtságot, hogy magyarázatot adj. Hónapokig nem kerestél, erre még van képed visszajönni ide?- vagyunk ismét témánál.

Rick Tyler mindig is ilyen volt. A problémát látta, de a megoldásra soha sem hajlott. Persze ez hazugság, kettõnk közül én voltam az aki mindig is elmenekült a problémák elõl, õ pedig az aki szembe nézett velük és ahelyett, hogy az érme negatív oldalát vizsgálta volna a kiutat kutatta. És, hogy én eközben mit csináltam? Belõttem magam és önkívületi állapotban hajtogattam a magamét, akár a rádió. Mikor cserélõdtek fel így a szerepek?

-          Nem érted meg, hogy idõre volt szükségem?- kérdem erélyesebben. A türelmem fogytán van a helyzet pedig nem változik. Rick még mindig a fotelben tesped fürdetlenül, szõrösen a kaotika közepén.

-          Idõre? – hangjából kicseng a gyûlölt gunyor, amire már régen is pillanatok elteltével haraptam. - De, csillagom. Megértem én. Viszont mindezt te elfelejtetted közölni velem is. Gondolod ez így rendben van? – már válaszolnék ám fejet csóválva közbe vág.- Ugye nem bánod, ha ezúttal nem hallgatom végig a kifogásaidat?

Felemelkedve a fotelbõl biceg ki a fürdõbe. A járólapok mocskosak, itt-ott ragadnak a kifolyt sörtõl, néhány vérfolttól és ki tudja még mitõl, de ez cseppet sem zavarja a férfit. Hatalmas csapódással adja tudtomra, elfoglalta a fürdõszobát.
Beveszi ugyan magát a helyiségbe, de mégsem hallok semmilyen történést. Félve kérdezek be, hazudnék, ha azt mondanám nem aggódok.

-          Mit szeretnél reggelire?

-          Danny.- suttog fájdalmasan, hosszú idõ elteltével. A csap csobogását hallom, s próbálok hallgatózni hátha mást is, de egyéb nem jut nekem.

-          Igen?

-          Csak szûnj meg, legalább erre a kis idõre hagyj magamra. Nem akarlak látni, nem akarom, hogy újra az életem része légy, hogy közöm legyen hozzád. Elhagytál, te hagytál el és ez a te saját döntésed volt. Volt választásod és te így döntöttél. Jobbnak láttad nélkülem, és én elfogadtam.

Vajon a kis idõ a tisztálkodási rituáléjára vonatkozik vagy a hátralevõ életére?

-          Valóban?

-          Mégis mit akarsz még? Mi a fészkes fenének jöttél ide vissza? Minek kínzol? Mit akarsz még tõlem?

-          Már egyszer elmondtam.

Az ajtó hirtelenjében kicsapódik, Rick Tyler pedig felém magasodva kapaszkodik az ajtófélfába remegõ kezével. Hangjából fröcsög a rosszindulat, a düh és az önsajnálat. Feldühít.

-          Nem, te mindössze annyit mondtál el, hogy mit vársz tõlem el. De engem ez közel sem érdekel. Fogd fel végre, hogy nincs többé befolyásod az életemben. Nincs többé hozzám közöd. Fogadd végre el és hagyjuk egymást.

-          Azt akarod, hogy menjek el? Hogy hagyjalak magadra? Ha megteszem, te újra visszasüllyedsz ugyanabba az önsajnáltatásba, elszigetelõdsz, miközben nekem azt hajtod, hogy mennyire túl vagy már a kapcsolatunkon.

-          Volt nekünk egyáltalán olyanunk?

-          Gyereket akartunk… mi változott meg, Rick?!

-          Te.

Farkasszemet nézünk.
Életünk leghosszabb tekintetváltása az amit teszünk, próbálunk a másik elméjébõl olvasni. Talán csak pár másodperc,talán percek is eltelnek, nem tudom megmondani pontosan. Végül én nyitom szóra a számat.

-          Rendben. Elmegyek. Megkapod a privát teredet, az elkövetkezõ húsz perc a tiéd. Elmegyek és bevásárolok, te pedig addig tusolj le és vágd le ezt a borzalmat.- körzök saját arcom körül mutató ujjammal a szakállát imitálva. Hazudtam neked, borzalmasan áll. Öregít.

-          Tudtommal kedveled az öregeket. Vagy nem vagyok eléggé megereszkedve az ízlésednek? – szúr oda, ahol a legjobban fáj.- túl sok a fogam, nem igaz? Vagy a hajam a gond? Nem elég ritka?

-          Ezt a beszélgetést itt fejezzük be. Szedd össze magad, fél óra és a reggelid az asztalon lesz. Enni fogsz, ha tetszik ha nem.

Sarkon fordulva hagyom faképnél. Ujjaim végigkopogtatom távozóban a lambériánkon, Fatty lelkes vakkantással búcsúzik tõlem gazdája helyén hemperegve.

Húsz perc elteltével valóban megérkezek három-négy jól megpakolt, barna papírzacskóval. Fõként élelmi és tisztító szerek sorakoznak katonásan egymás mellett a környezetbarát csomagolásban. Lesöpörve az asztalról az ételmaradék, kaotika és csótány csendéletet pakolok fel, a hûtõbe rendezem az oda való dolgokat és neki állok a régi kedvencének. Még õ tanította a receptet így pontosan tudom hogyan szereti. Francia omlett egyenesen európai recept alapján. Fiatalabb korában azt mondta pár évet kint élt, szakmai gyakorlaton talán. Imádta Párizst, úgy volt, ha összeházasodunk, oda megyünk nászútra. Soha sem házasodtunk össze…
Ábrándos arccal kotorok Fatty tányérjába a megvásárolt kutyakonzervek egyikébõl egy keveset, friss vizet is adok neki. Gyors fordítás az omletten és kész is!
Lezárva a lángot tálalok ízlésesen, szorgalmamban még kávét is fõzök. Az evõeszközök és porcelánok hiányosak, ami meg van az is csorba és/vagy mocskos, még a súrolás sem segít rajtuk. Pontosan ezért inkább úgy ahogy van, serpenyõvel teszem fel a rögtönzöttem megterített asztalra.
Rick olyan akár egy kisgyerek. Hívásomra duzzogva ugyan, de elõbújik a fürdõszobából. Derekán törölközõ, haja nedves, szakálla ugyan olyan botrányos, mint volt.

-          Még mindig itt vagy. – közli szemrehányóan a nyilvánvalót, gyanúsan méregeti eközben az ételt amit elé készítettem.

-          Megmondtam, nem megyek el.

-          Nem eszem meg, nem kell ez.- int elhúzva a száját a serpenyõ felé.

-          Meg fogod enni.

-          Nem, nem fogom. – közli makacsul.

Tekintetem elsötétedik, ujjaim ökölbe szorulnak, ajkaim penge vékonnyá préselõdnek. Nem fogadok el visszautasító választ hisz dolgoztam vele õ pedig nyilván rászorul, hisz csont és bõr.

-          Meg fogod enni, mert meg kell enned. Ha nem eszel meg fogsz halni. Már így is haldokolsz. –fakadok ki.

-          Még ha úgy is lenne, az sem tartozna rád! Mondtam neked, használd az ajtót és hagyj békén.

Erélyesen a vállára markolva húzom közelebb magamhoz, durván nyomom le ülésbe. Valószínûleg váratlanul éri, még tiltakozni is elfelejt. Mintha gyengébb Dannyre emlékezett volna. Mindent úgy készítettem, ahogyan szereti, most pedig árgus szemekkel figyelem. Nincs mese, ennie kell.
Fatty otthagyva a saját tányérját rohan oda a férfihez, két elsõ mancsával annak combjára támaszt, ágaskodva próbál falatot kunyerálni, valószínûleg a bacon illata hatotta meg ennyire.
 Hosszas és annál kellemetlenebb szemezést követõen végül a férfi kelletlenül nekilát. Nem várom el tõle, hogy megegye az egészet, de azt igen, hogy egyen.
Azt hiszem nem meri kiélvezni az ízeket. Rezignált arckifejezéssel tömi magába, már-már habzsolja a tojáslepényt, durva mozdulattal szakít a kenyérkaréjból, ami a serpenyõbe volt mûvészien biggyesztve, hogy aztán azt is a szájába tömje. Nagy nyeletekkel öblíti le a kávéjával.

-          Vettem fertõtlenítõ szereket és rengeteg szemetes zsákot. Arra gondoltam, hogy ha jobban leszel elmehetnénk a bútorüzletbe is és beruházhatnánk pár új tárgyra meg néhány csinosabb függönyre is. Nem ártana egy festés sem, no meg persze bogár irtás. – kezdek bele. Nem válaszol, csak eszik. Azt hiszem régen vett már. – Szeretném, ha megborotválkoznál.

-          Nem.

-          Még is miért nem?

-          Semmi közöd hozzá.

-          Szeretném megigazítani a hajad… mint régen. Hidd el, jót tenne neked.

-          Nem.

-          Kérlek, Rick. Kérlek…

*** 

Valami csoda folytán végül is belemegy, hogy hajának némi fazont adjak és a szakállával is kezdjek valamit. Régen is én csináltam neki havi egyszer így tudom mi áll jól, ahogyan azt is mi a gyakorlat. A fürdõszoba közepére húzva egy kisszéket ül le rá, én törölközõt terítek a vállára és nekiállok ollót csattogtatni.
Hosszú ideig néma csönd honol közöttünk, végül ú kezdeményezi a beszélgetést.

-          Nem akarom, hogy itt legyél.

-          Tudom.

-          Menj el.

-          Nem.  Nem tehetem.

-          Ha már egyszer megtetted megteheted megint. Nem akarlak itt látni, nem szeretlek már.

Egy pillanatra megáll a kezem munkája, majd a folyamatos csattogás ismét elkezdõdik. Nem válaszolok semmit, õ pedig fojtott hangon – akár egy gyónást.- ismételgeti, számára már nem jelentek semmit, semmit sem tudok tenni, hogy visszanyerjem a bizalmát és szeretné, ha elmennék.

-          Azt szeretnéd, hogy ha elmennék?

-          Azt akarom, hogy elmenj. –javít ki.

-          Akkor alkut ajánlok. Te adsz nekem egy hónapot, hogy rendbe tegyük az életed és boldog lehess. Ha pedig ez megtörténik én elmegyek és többet nem látsz, ahogy szíved óhajtja. Mit gondolsz? – a munka ismét leáll, hogy a szemeibe tudjak nézni, felé nyújtom kezem.- Benne vagy?

Míg Stefanra várunk a tányéromról eltûntetem a maradék ennivalót is. Végre nem érzek éhséget, ami az utóbbi pár óra után rettentõen jól esik. Ha más helyzetben lennék, most elégedetten dorombolva nyújtóznék, de nem vagyok, így nem teszem.

- Nos, eddig hogy tetszik az új otthonod? – kérdezi Christopher mosolyogva.

Hümmögve vállat vonok, mást nem igen tudok hozzáfûzni, de õ nem éri be ennyivel.

- Bõvebben?

- Megfelel. – teszem hozzá kelletlenül.

- Míg ismét el nem adnak? – firtatja tovább érdeklõdve.

Meg is bántódhatnék, de nem teszem. Minek is? Végül is csak a tényeket közölte. Nincsenek hülye illúzióim arról, hogy majd itt otthonra találok, vagy rózsaszín boldogságfelhõben úszva tengetem a mindennapjaim. Egy frászt. Ez is csak egy csicsás ház, egy újabb gazda, újabb testõrök és újabb adag rács az ablakom körül. Semmi más. Semmi szokatlan.

Nem válaszolok neki, nincs kedvem magyarázkodni olyasmirõl amit úgy sem értene meg. Õ nem neko, õt nem rekesztették ki, õt nem nézik állatnak, egy használati tárgynak akinek nincs szava.

Addig meredünk egymásra, míg Mr.Aranyos be nem toppan, levakarhatatlan vigyorral a pofiján.

- Itt is vagyok – pakol le elém egy tányért, ami rögtön elvonja a figyelmem a keserûségrõl. Csoki… - Baj van?

- Nem tudom. Aldo? – pillant rám a szõke.

- Nincs – motyogom határozottan, hozzálátva a sütemény elfogyasztásához, de közben Christophert is szemmel tartom. Idegesít ahogy bámul…

- Biztos? – Stefan tekintete kettõnk között cikázik.

- Hallottad. Nos, milyen finomságot hoztál nekünk?

- Csokitortát némi rumaromával megbolondítva. – feleli lelkesen.

Megrándulnak a füleim, elõbb érzem meg a gazdám közeledtét, mint ahogy meghallom a hangját.

- Jól hangzik. Csak nem Aldo számára – szól közbe fölényesen és elveszi elõlem a tányért - Milyen szabály vonatkozik a petekre? – néz fagyosan Stefanra, akinek máris ott gyûrûzik a szemében a félelem.

- Se-semmilyen alkoholt... és édességet nem fogyaszthat az engedélyed nélkül…

Rezzenéstelenül figyelem a lejátszódó jelenetet, a kezemben szorongatva a desszertes villát, de mikor rájövök,  hogy ezt akár támadásnak is nézhetik leteszem és némán figyelek tovább, pedig legszívesebben a tányér után kapnék.

- Pontosan. Akkor áruld el nekem, hogy mégis mit keresett egy torta Aldo elõtt? – kéri számon a gazdám ijesztõ szemekkel.

Mint ha itt sem lennék, úgy beszél rólam. Pedig olyan rég nem ettem süteményt, de egyes tudatlan emberek még mindig meg vannak gyõzõdve róla, hogy a nekok elhízhatnak. Én még egyetlen kövér nekot sem láttam, genetikailag olyanok vagyunk amilyennek születünk, sem fogyni sem pedig hízni nem tudnánk. De az emberek csak azt akarják tudni rólunk, ami nekik számít és kész.

- Én...

- Fõnök – szól közbe hirtelen Christopher - Én kértem erre Stefant.

- Úgy vélted örülnék ennek? – fordul most felé.

- Itt nem a te… – mutat szemtelenül a villájával a gazdámra - …örömöd volt a lényeg, hanem az övé. – fordítja felém.

Görcsbe rándul a gyomrom az idegességtõl, szinte már elõre érzem mit kapok én ezért, ez az idióta meg még fel is idegesíti. És mindennek én iszom majd meg a levét, mert ki máson lehetne levezetni a frusztrációt?

Gazdám felvonja a szemöldökét - Elõrébb helyezed a tulajdonom boldogságát az enyémnél?

- Ja – vágja rá pimasz félmosollyal a szõke.

A bõrömön érzem a rám váró verést, elképzelem hogy a következõ pillanatban a gazdám megüti Christophert aztán engem, de teljesen az ellenkezõje történik. Értetlenül meredek rájuk mikor a gazdám nevetni kezd. A harag árnyéka is eltûnik a szemeibõl.

Most mi történt...?

- Míg élsz ilyen maradsz – kuncog vidáman a szõkére, majd ismét elkomorul kicsit - De attól még ne kényeztesd el.   

- Persze-persze.

- Chris...

- Nincs valami fontos elintézni valód? – kérdezi ismét pimaszul.

- Van, ahogy neked is.

- Milyen igaz – vigyorodik el - Akkor menjünk is!

Feláll az asztaltól és már lép is a gazdám után közben pedig elém csúsztatja a tányérját.

Meredten nézek utánuk, értetlenül. A gazdám a fõnök, vagy tévedtem?

Nem, hisz mindenki õt szólítja fõnöknek, de akkor miért nem lett dühös attól, ahogy Christopher beszélt vele? Pedig ellent mondott neki. Nem értem.

Stefan nagyot sóhajtva nyúlik el az egyik széken, talán megkérdezhetném, de persze nem teszem. Nem bízom benne és nem vagyok ostoba. Fél a gazdámtól vagyis bármit elmondana neki csak hogy ne bántsa.

- Edd meg ha szeretnéd. Chris neked adta. – tolja egészen közel hozzám a tányért, majd várakozásteljesen felragyog a tekintete.

Azt aztán lesheted hogy megegyem…

- Nem kell. – állok fel a székrõl közönyösen. Ha a gazdám megtudja hogy megettem, megver és nem bízom Stefanban annyira hogy tudjam nem árul-e majd el.

Csalódottan cammog mellettem míg felkísér a szobámba, ott pedig magamra hagy mikor látványosan tudomást sem veszek róla, így végre elnyújtózhatok az ágyamon…

***

Még meg sem szokhattam a helyem máris lepasszolnak. Ez lesz a leggyorsabb, sõt, ilyen még nem is volt, hogy alig két nap után gazdát cserélek még ha csak ideiglenesen is, pedig nagyon úgy áll a helyzet.

Nemrég Jack jött értem a szobámba, azzal hogy öltözzek fel szépen, mert vendégünk van. Így is tettem, megszoktam hogy mutogassanak, ezért nem is lepett meg különösebben ami a dolgozószobában történt. Némán, érzelemmentes arccal tûröm hogy az idegen férfi tapogasson, hol a fenekemet, hol a derekamat simogatja, de akkor érzem a legnagyobb kényszert a karmolásra, amikor a tigris farkamon is végighúzza a kezét. Utálom ha hozzáérnek.

Sokáig egyezkednek, az idegen férfi ajánlata úgy tûnik meggyõzi a gazdámat, látom a mohóságot a szemében mikor a gyémántok kerülnek szóba.

Pár perccel késõbb mikor már kis híján megkötötték az egyezséget Christopher ront be a dolgozószoba ajtaján. Megrezzenek a durva hangra, ma még nem láttam õt, most pedig elég mérgesnek tûnik, fõleg ahogy rám néz. Pedig nem tettem semmit.

- Chris – pillant fel a gazdám értetlenül.

- Remélem nem zavarok –  mosolyogja.

Az idegen férfi keze a fenekemre kúszik és megmarkolja. Nem tudom azt várja-e hogy reagáljak, de én bizony nem mozdulok. Nem parancsol nekem, még nem a gazdám bármennyire is úgy áll a helyzet hogy perceken belül az lesz. Legalább egész jóképû és nem egy gusztustalan hájas-szõrös vénember.

- Christopher, milyen rég találkoztunk. – néz hízelkedve a szõkére.

- Valóban. Mit óhajt tõlünk? – kérdez vissza közönyösen.

Ismerik egymást, ebbõl pedig kikövetkeztetem, hogy az elõzõ haragos pillantást sem nekem szánta.

- Ugyan, Christopher - kuncog kaján élvezettel - Ez csupán egy baráti látogatás.

- Attól az még nem zárja ki, hogy akar is valamit – néz célzatosan a rajtam pihenõ kezére - Vagy éppen valakit.

Nem jövök zavarba, de ez a helyzet kicsit új nekem. Még sosem fordult elõ hogy valaki, aki nem a gazdám beleszólt volna a döntésébe, ráadásul így. Próbáltam megfejteni milyen pozíciója lehet a házban, de egyenlõre nem tudok rájönni. Testõr, a fõnök embere, de nem egyszerû alkalmazott, mert ellenkezhet és nem fél. A gazdám pedig nem bünteti meg, sõt, még csak nem is fenyegeti, inkább élvezi hogy valaki beleköt néha. Furcsa.

- Szemfüles, mint mindig – mondja a férfi, a kezét a fenekemrõl átpakolja a combomra - Na de, vissza a tárgyra - pillant a fõnökre. - Hogy döntesz?

- Mikael, ne hoz kellemetlen helyzetbe.

- Barátom, nincs ebben semmi kellemetlen, ha nem tesszük azzá.

A férfi önelégült mosollyal húz az ölébe. Tehát ma éjszaka már tényleg nem ebben a házban alszom majd el. Az a végtelenül mohó tekintete amivel végigmér, ahogy markolász… igen. Õ pontosan az a fajta gazda lesz, aki rögtön a szobájába rángat majd amint a házába érünk.

Halk kopogás zökkent ki a gondolataimból, Stefan sétál be egy elegáns zsúrkocsit tolva maga elõtt, rajta mindenféle étel és ital.

- Meghoztam a kávét és a harapni valót. Mit adhatok? – néz körbe mosolyogva, mint aki cseppet sem érzi a feszültséget, majd rám pillant és valahogy eltûnik a mosoly az arcáról.

- Hmm... Legyen szõlõ. Szereted ugye? – kérdi a Mikael nevezetû, de választ természetesen nem várva a számhoz nyomja a lilás golyót.

Kényszeredetten kapom be, az íze mint a kerti gyepnek, a közepén apró kavicsokként néhány kemény mag. Utálom a szõlõt, de lenyelem, nem köphetem ki itt mindenki szeme láttára, de szerencsére nem próbál több borzalmat betuszkolni a számba.

- Fõnök, beszélhetnénk? – szól közbe Christopher, a gazdám pedig biccent – Négyszemközt.

Elhagyják a szobát, az innen nyíló nappaliba mennek és mi hárman maradunk csak idebent. A férfi tenyere hirtelen az ingem alá siklik, végigsimít a mellbimbóimon, majd a köldököm körül, végül pedig a nadrágom gombjait kezdi pedzegetni.

- Azonnal hagyja abba! Nem teheti ezt vele! – lép mellém Stefan haragos ábrázattal.

Kár, hogy még így sem tûnik veszélyesnek. Mikael is csak nevet rajta, a következõ pillanatban pedig karon ragadva rántja be õt is a fotelbe mellém.

- Engedjen el!

- De még mennyire hogy tehetem kölyök. – morogja, a szemének csillogásából rögtön tudom hogy élvezi Stefan ellenkezését. – Nézz csak rá milyen csendes kis állatka, talán még téged is kialkudlak a gazdádtól és ketten szórakoztattok majd.

Végleg lehúzza rólam az inget, nem mozdulok, csak Stefan rángatja a kezét, de mikor Mikael erõsen rászorít a csuklójára, sziszegve kap levegõ után és abbahagyja az ellenkezést. Mikael nevetve kezdi széttépni az ingét, Stefan meg csak ijedten pislog, de nem mer nagyon ellenkezni. A következõ pillanatban nyílik az ajtó és visszajön a gazdám meg Christopher.

- Eresszen el, vagy nem állok jót magamért! – kiabál felbátorodva Stefan mikor õ is meglátja a szõkét. Pedig eddig alig mert megnyikkanni.

- Zavarunk? – kérdez Christopher halkan.

- Chris…

- Dehogy – vigyorog az idegen rám, tovább cirógatva a mellkasomat, de hiába vár tõlem reakciót, semmit sem kap. Sem undort, sem félelmet, sem vágyat, de még csak dühöt sem. Semmit.

- Christopher, nyugalom – szól közbe a fõnök is, hisz õ úgy is elcserél, neki már mindegy, de Christopher nem hallgat el.

- Díjaznám, ha levenné róluk a kezeit.

- Christopher, ne légy irigy. Ezt a két szépséget meg kell osztani a világgal.

- Most – hideg mosoly kúszik az arcára, amitõl még az én tarkómon is felállnak a pihék.

- Konok egy fiú vagy, azt meg kell hagyni. – csóválja a fejét, mint egy csalódott kisgyerek, majd elengedi Stefant aki pedig rögtön a szõke mögé fut védelemért.

- Aldot is.

- Nem-nem. Drága fõnököddel már megegyeztünk, Aldo egy hétig az enyém és...

- Csak sajnos nekem jobb ajánlatom volt - vág a szavába. - Aldo most már az enyém is, én pedig nem közösködöm. Így újra megkérem, hogy vegye le róla a kezét. 

Rá meredek. Nem értem mi folyik itt. Akkor ezért nem dühös rá a gazda? Mert vele fog osztozni rajtam? Akkor õ nem is az egyik embere hanem barát? Vagy üzlettárs?

- Ez igen rossz vicc.

- Nem is annak szántam.

- Barátom - fordul komoly arccal a gazdához - Jól meggondoltad?

- Igen. Így Mikael, ha lennél olyan kedves...

- Ennél bölcsebbnek hittelek – felel ridegen, majd megint gyerekes mosollyal fordul felém, az arca egyre közelebb kerül az enyémhez, már semmit sem érzek a tömény parfümjétõl, majd a szája egy centire a fülem mellet köt ki. Alig hallhatóan leheli a szavakat én mégis meghallom, és a szívem egy pillanatra szélsebesen meglódul: - Ne hidd hogy elfelejtelek cicuskám. Nemsokára az enyém leszel és kiverem belõled az ellenkezést. Ne feledd…

Ezzel feláll és kisétál a szobából, mi pedig nézünk utána, addig is igyekszem számûzni a csírázó félelmet. Mi értelme? Mi értelme félni? Ha akarja úgy is megteszi, úgyis megverhet. Egyszer majd másik gazdához kerülök, az pedig lehet hogy nem osztozik rajtam senkivel, lehet hogy a gyémántok fontosabbak lesznek neki és elcserél értük. Ez a gazdám is megtette volna, nem szabad elfelejtenem, hogy a drágakövekre még nálam is jobban vágyott. Ezzel csak annyit tudok kezdeni hogy változtatok rajta, hogy semmi pénzért ne akarjon elengedni. Nem biztos hogy jó ötlet, ahogy egy csörgõkígyót sem piszkál szívesen senki, mert nem tudja megmarja-e vajon, de mit tehetnék? Ha úgy dönt hogy megszabadul tõlem ez a férfi fog megvenni és érzem, minden porcikámmal érzem hogy be fogja váltani a fenyegetését.

- Nos, a vacsoránál találkozunk – int a gazda mielõtt távozna, mi pedig Christopher intésére mozdulva vele megyünk.

Egy tágas, férfias szobában kötünk ki, mindenhol masszív, de elegáns bútorok, hatalmas ágy és kanapé.  Az éjjeliszekrényen egy fegyver pihen amin csak futólag idõzik a pillantásom és már haladok is tovább. Ez lesz Christopher szobája.

- Tényleg rendben vagy? – fordul aggódón Stefan felé.

- Nem töltött el örömmel, hogy fogdosott, de igen - mosolyodik el Mr.Aranyos - Jól vagyok!

- Helyes – borzol a hajába szelíden.

Kívülállóként lépek picit oldalra, inkább a szobát szemlélve hagyom figyelmen kívül hogy rólam beszélnek mikor én is itt vagyok. Csak arra nézek vissza mikor felém irányul egy kérdés.

- Jól vagy?

- Nem sérültem meg – nem kell aggódnia hogy tönkretettek, semmi kár nem esett, nem vesztettem az értékembõl.

- Nem így értettem - simít végig a karomon.

- Jól vagyok. – bököm ki végül értetlenül, mert akkor vajon hogy értette? De egyszerûbb a feltett kérdésre válaszolni, mint tovább kérdezõsködni.

- Stefan, van dolgod, nem? – fordul a várakozó fiú felé, aki erre rögtön sebes bólogatásba kezd.

- Igaz! Akkor megyek is a dolgomra – siet az ajtó felé.

- Szóval? – fordul vissza felém, miután Stefan elment - Mit mondott a hólyag?

- Azt hogy egyszer még biztosan az övé leszek és akkor kiveri belõlem az engedetlenséget és ezt ne felejtsem el. – idézem halkan a szavait, a tekintetem a szõnyegre sütve. Nem akarom hogy lássa megijesztett az a férfi.

- Az a tetû… - morog az orra alatt, a marka összeszorul a haragtól - … csak nem fogja feladni.

Lassan felnézek az arcába, azokba a furcsa sárga íriszekbe. Tudom hogy nem valódiak, de akkor is különleges, mintha õ is valamilyen macska lenne. És illik is a hajához meg a jóképû vonásaihoz. Nem is lesz olyan nehéz lefeküdni vele: vonzó férfi és eddig nem tûnt olyan rossznak.

- A gazdám neki fog adni? – kérdezem miután alaposan megnéztem magamnak.

- Nem fog ne aggódj, de az a hólyag szeret zûrt kavarni. Nem nyugszik a seggén míg valaki meg nem leckézteti. – morog haragosan, látszik hogy nagyon nem kedveli azt a férfit.

Szótlanul állok vele szemben, õ látszólag elmerült a gondolataiban míg én újra körbenézek. Tágas szoba, az ablakokon sincs rács, hanem egy kis erkélyre nyílik. Miért hozott ide? Nem tudok mást elképzelni minthogy most akar megkapni, ha eddig nem is jelezte hogy õ is ezt tervezné. Most sem tûnik úgy hogy szexelni akarna, elég feszült a levegõ körülötte, de talán nekem kell tennem ez ellen.

Óvatosan közelebb sunnyogok, de mindaddig nem néz rám míg a kezeim a mellkasára nem csúsznak. Akkor aztán szinte keresztül döf a tekintete hogy majdnem el is húzódom, ehelyett viszont puha mosollyal simogatom végig az izmoktól domborodó mellkast, majd fel a masszív, erõs vállakig.

- Segítsek ellazulni? – nyomkodom meg az ujjaimmal a vállát, hogy érezze nagyon is tudom a módját.

- Ami azt illeti, egy masszázs nem esne rosszul. – mosolyog féloldalasan, majd megkerüli a kanapét és teljes súlyával rázuhan, én pedig hangtalanul mögéje sétálva kezdem el átdörzsölni a vállait.

Mindenütt csupa keménység, acélos izmok sokasága húzódik, amik meg-megfeszülnek a dolgozó ujjaim alatt. Jólesõ sóhajjal ereszkednek meg a vállai, szinte érzem ahogy a harag egy része elpárolog belõle, de nyugodtan folytatom tovább, gyengéden, mégis határozottan átnyomkodva a nyakát is, de ott már sokkal könnyebben megy.

- Jól csinálod… - mormog elégedetten.

Ahogy a haja félrecsúszik, észreveszek egy fekete tetoválást is, eddig valahogy fel sem tûnt, talán mert jóval magasabb nálam nem láttam, de most ügyesen végigsimítok azon is. Már teljesen ellazultan pihen, minden fellelhetõ görcstõl megszabadítottam, ezért óvatosan közelebb húzódva hajolok le, ajkaimat lágyan végighúzva a tetoválás vékony vonalain. Orromat betölti valami férfiasan fûszeres, borsos illat, de nem kellemetlen, nem túl tömény így az érzékeny szaglásomat sem bántja.

- Mit mûvelsz Aldo? – jön hirtelen a kérdés, ami egy pillanatra megakaszt a mozdulatban.

- Ellazítalak… gazdám. – suttogom a fülébe, majd a számmal végigívelek a karcsú fülcimpán is.

Váratlanul ér amikor hátranyúlva megragadja a vállam és eltol magától. Engedelmesen eresztem el, egyet hátra lépve hogy teret adjak neki és várok. Úgy tûnik nem tetszett neki, pedig semmit nem rontottam el, mindent tökéletesen csináltam hogy biztos élvezze. Akkor mi lehet a baj?

- Nem én vagyok a gazdád, asszem’ ezt jobb lesz tisztázni. – áll fel, a vállait mozgatva.

Ráncba szalad a homlokom. – De hát az elõbb azt mondtad.

- Azt mondtam a fõnök velem osztozik, hogy a hólyag lekopjon, de a gazdád nem én vagyok.

- Akkor hogy szólítsalak? – nem egészen értem ezt az egészet.

- Van nevem is.

- Christopher. – bólintok, mire õ elmosolyodik.

- A Chris is megteszi.

Ismét biccentek, majd lesütve a tekintetem várok hogy mit is akar akkor, de csak nem mond semmit. S mikor továbbra sem szólal meg, végül már nyugtalanul pillantok fel, így láthatom amint szétterül a képén az az önelégült vigyor, amivel bosszantóan méreget engem. Csak tudnám min szórakozik ilyen jól…

- Milyen szelíd lettél hirtelen. – jegyzi meg vigyorogva.

Összeszorítom az ajkaim, de gyorsan rendezem a vonásaim. Rajtam nevet!

- Nem akarok verést kapni. – adok magyarázatot és nem érdekel különösebben érti-e vagy sem. Ha a gazdám néha neki is odaad majd, akkor õt is úgy kell kezelnem mint a gazdámat különben megjárom. Annál pedig okosabb vagyok, minthogy kiprovokáljak egy verést.

- Nem foglak megverni, hacsak te nem ütsz elõször. – rántja meg a vállait, majd ismét elvigyorodik – De azért bejön ez szende cicus is.

Direkt idegesít? Az a szándéka hogy felbosszantson? – nézek rá hunyorogva, mint egy tigris a zsákmányállatra, s ahogy a látásom élesedik - és Chris tekintetét elnézve - tudom hogy a pupilláim összehúzódtak, mint egy valódi macskának. Nem tehetek róla, ha dühös vagyok az erõsebb állati ösztönök néha felülkerekednek és ez a hegynyi szõke szándékosan provokál. De miért?

- Most meg kellene ijednem? – vonja fel a szemöldökét, karba font kezekkel.

- Nem… - mondom végül tétován, elbizonytalanodva. Volt már hogy fenyegetésnek vette valaki ezt a változást, de aztán eszembe jut, hogy Chris a karmaim miatt sem tett semmit, amik az úszkáló halak látványától bújtak elõ – Nem szándékosan csinálom.

Halvány mosollyal lépked közelebb, kis híján hátrálni kezdek, ami szintén ösztönbõl jön, egy nagyobb ragadozóval szemben és csak azért sikerült felülkerekednem ezen az állati késztetésen, mert valójában nem félek Christõl. Amióta itt vagyok, ami ugyan nem hosszú idõ, de még egyetlen fenyegetõ mozzanatot sem tett felém. Megvetem hát a sarkam, büszkén felszegett állal követem a léptei ritmusát, amik könnyeden, ruganyosan kerülik meg a közöttünk lévõ bútordarabot.

- Hát az biztos hogy érdekes egy lények vagytok ti nekok. – ingatja meg a fejét, majd az államat a hüvelyk és mutatóujja közé fogva biccenti feljebb a fejem, hogy a hajam ne takarja el a szemeim.

Olyan közelrõl néz bele, hogy a többszörösen kiélesedett látásommal még azt az apró vonalat is látom, ahol a kontaktlencse sárgás írisze elfedi a valódit. Emberi szemmel nem lehet észrevenni, de én most olyan élesen látok hogy szinte fáj ilyen közelrõl a szemébe néznem.

- Nem minden neko ilyen. – nyögöm ki – A közönséges macska-nekok nem. Bennük ahhoz nincs elég ragadozó ösztön.

Mondanom sem kell, hogy egy tigrisben jóval több van, mint egy házimacskában.

- Igaz is, te nem egyszerû házicicus vagy. – billenti meg a fejét – De ez nem a vadászösztön ugye? – bök a kezem felé, amin most nincsenek karmok.

Okosan kikövetkeztette, vagy még mindig csak piszkál? Mit akar tulajdonképpen, ha nem lefeküdni velem? Azt hittem azért hozott ide, nem azért hogy vallasson!

- Ez azért van mert bosszantasz. – kel önálló életre a szám és már nem tudom visszanyelni a szavakat.

Ha számon tartanám, hogy összesen hány gazdám volt az évek során, nem tudnám megszámolni a két kezemen sem. Inkább nem is számolom, de mostanában az volt az érzésem, hogy nem lesz több tulajdonosom. A fiatal banktulajdonos szépfiú, aki legutóbb örökölt meg az apjától, az elsõ találkozásunk óta oda volt értem. Alig várta, hogy a vénember meghalljon és az övé legyek, szóval nem is értem, hogy mit keresek most egy teljesen idegen, kastély méretû luxusvillában, teljesen idegen emberek között és egy újabb gazdával szemben állva.

Nem hittem volna, hogy Harryson Grey ilyen hamar eladna, nem mintha igazán érdekelt volna az a kéjenc, nekem mindegy hogy hol vagyok. Csak már megszoktam ott…

- Pompás, pompás. – bólogat az új gazdám, akinek még a nevét sem tudom – Igazi ritkaság vagy és emellett milyen csinos is. – simít végig az arcomon, mire jó kiscica módjára a tenyeréhez törleszkedem.

Elégedetten elmosolyodik és megismétli a simogatást, mintha komolyan azt hinné, hogy élvezetet nyújt, de minél jobban megkedvel, annál jobb lesz nekem. Fölösleges lenne komolyabban ellenkeznem, ha jól bánik velem.

- Aldonak hívnak ugye? – dorombolja, az ujjaival a tigrisfüleimen ível végig, azok pedig megrándulnak az ingertõl. Utálom, ha piszkálják õket.

- Igen, gazdám.

- Helyes. Te most maradj itt míg elintézek valamit, ha szólok bejöhetsz.  – indul az egyik ajtó felé. Onnan jöttünk be, azt hiszem egy dolgozószoba volt ott, de nem nagyon figyeltem.

Valójában nem is nagyon érdekelt, mert még mindig éhes vagyok. Az árverésen nem foglalkoznak az árucikkek kényelmével és akkor már minek kapjanak enni, nem? Gondolták, hogy majd aki kifizet értem egy vagyont, nem fog sajnálni egy tál ételt, csak azt nem vették számításba, hogy a gazdát nem érdekli, hogy eszem-e vagy sem, mindaddig, míg élek és a kedvére teszek. Bár ha az éhhalál szélére kerülnék miatta, akkor is én lennék a hibás…

Érdeklõdve körülnézek a szobában, ami egy nappalinak, vagy társalgónak néz ki. Abból hogy megvett nyilvánvaló, hogy nagyon gazdag és ez süt a szoba berendezésébõl is, a drága bõrkanapéról és a vitrinekben elrendezett antiknak tûnõ fegyverekrõl. A lábaim alatt puha szõnyeg, a sarokban elegánsan elrendezett bárszekrény tele márkás alkohollal. Azokat már jól ismerem hála az egyik korábbi gazdámnak…

Ezt a mostanit is csak ugyanúgy ki kell ismernem, mint a többit és meg kell szerettetnem magam vele, ami álltalába elég könnyen megy. Végül is még egyik gazdám sem engedett el önként maga mellõl és erõs a gyanúm, hogy Harryson sem önszántából adott el ennek a férfinak.

Telnek a percek, az ajtón túlról több férfihang is átsejlik, de nem értem tisztán mirõl beszélnek, mindaddig, míg a gazdám hangja sokkal hangosabb meg nem szólal.

- Aldo, most már bejöhetsz!

A kilincsre fonom az ujjaim, majd halkan kitárom és kecsesen besétálok a szobába, ahol a gazdámon kívül még három férfi tartózkodik. Egyiküket sem figyelem meg jobban, mert a gazdám minden mozdulatomat követi és ismerem már ezt, tudom, hogy nagyon nem tetszene neki, ha másvalakit figyelnék miközben õ is itt van.

- Bemutatom Aldot – húz magához, a kezét birtoklón a derekamra helyezve - Mint láthatjátok, értékes, így elvárom, hogy százszázalékosan teljesítsétek a rátok bízott feladatot.

Értékes mi? Vagyis ezek itt…

- Fehér tigris – szólal meg halkan az egyik sötétebb bõrû.

- Milyen aranyos – pislog rám egy fiatalabb, vékonyabb férfi, õszintének tûnõ rajongással.

Aranyos? Ph… ha nem lennék ilyen jól nevelt, megmutathatnám neki milyen egy igazán aranyos cica. Fogadjunk, hogy többé nem nézne rám. Mert nem lenne neki mivel.

- Aldo - fordul felém a gazdám -, róluk beszéltem. Jack, Christopher és Stefan – mutat sorban a férfiakra - Innentõl a gondjaitokra is bízom.

A hátamra tapasztja a tenyerét feléjük tol, mint egy bútordarabot. Nem reagálok semmit, megszoktam ezt a bánásmódot. Legalább nem rögtön az ágyába rángatott…

- Már le is passzolod? – vigyorog a szõke hajú, aki eddig még nem szólalt meg.

- Nem mintha bánnád - feleli a gazdám szintén mosolyogva.

- Nem is tagadom.

Érdeklõdve hallgatok, nem mondom, kicsit felszülté tesz ez a helyzet. Részben a testõrök miatt, mert máskor is voltak õrzõim, vagy gondozóm, de sosem ugrált körülöttem három férfi. És mit jelent pontosan ez a mosolyváltás és a „lepasszolás”? Osztozkodni is akarnak rajtam?

Azt mondjuk nem hinném, de mégis…

- Nos, munkára! – adja ki az utasítást a gazdám, mire a férfiak felállnak és egymásra néznek, majd a Jack és Stefan nevezetû rám bámul.

Engedelmesen kimegyek velük, majd megállok egy folyosón velük együtt.

- Míg ti elõkészítitek Aldo szobáját, addig én gondoskodom Aldo biztonságáról.  – mondja a szõke, Christopher nevû. Úgy látszik, õ a fõnök közöttük…

- Ez rossz ötlet - ellenkezik Jack - Nagyon rossz ötlet.

Miért is?

Christophert viszont nem tántorítja el - Körbe vezetném a házban. Ez miért lenne rossz?

Na, igen, egy ésszerû ember. Észrevétlenül végigmérem kicsit, õ sem olyan sápadt, mint én, vagy az a Mr. Aranyos és a szemei is furcsák egy emberhez képest. Majdnem olyan aranysárgák, mint az enyém, ez viszont elsõre fel sem tûnt, olyan természetesnek hat rajta.

- Mert kiszámíthatatlan vagy.

- De megbízható is. Ha valamit elvállal, akkor azt meg is csinálja.

- Igen, de nem mindegy milyen áron csinálja.

- Ugyan milyen ára lehetne? Most mondta, hogy csak körbe vezetné.

Nem szólok közbe, próbálom megfejteni õket és erre egyenlõre a legjobb módszer a megfigyelés, hogy kiderítsem  hierarchiát közöttük. Már van is egy sorrendem…

- Fiúk – karolja át Christopher Stefant -, ez nem javaslat volt, így felesleges vitatkozni.

Az utasítás ellenére mégis vitáznak egy sort, amibõl könnyen kis is derül, hogy jól sejtettem: Christopher a fõnök, utána jön Jack, a testõröm és Mr. Aranyos Stefan az én külön bejáratú szobafiúm.

A szõke kérdésére, hogy mehetünk-e csak biccentek egyet és felé lépek. Alig pár órája vagyok itt, még semmit nem láttam ebbõl hatalmas házból, kell a körbevezetés.

- Ezt igennek veszem – mosolyodik el, majd elindul a folyosón, én pedig egy lépéssel lemaradva követem.

Rengeteg szoba van, a ház belülrõl sokkal hatalmasabbnak tûnik, mint kívülrõl, mindenhol a legjobb minõségû bútorokkal, anyagokkal, ízlésesen elrendezett mûtárgyakkal, amiket meg is szemlélek, de õszintén szólva olyannyira nem köt le egyikük sem, hogy egyetlen fölösleges pillantást is vessek rájuk bármikor. Megszoktam ezt a környezetet, a legtöbb helyiséget pedig használni sem fogom, nem érdekel, hogy néz ki. Sokkal inkább vagyok kíváncsi a saját szobámra.

Aztán elérkezünk a földszintre – mivelhogy a harmadik emeletrõl indultunk – és beérünk a tágas konyhába. A finom illatoktól csendesen morran egyet a hasam, de senki sem halja meg a sistergõ edények mellett. Eszembe jut mennyire éhes vagyok, de láthatóan még csak most készül a vacsora. Az ebédet már lekéshettem… és ekkor mintha csak a gondolataimban olvasna, megszólal.

- Megéheztél vagy esetleg megszomjaztál? – pillant rám nyugodtan.

Alig szólalt meg miközben sétáltunk, de nem úgy tûnik, mint aki gúnyolódna rajtam. A gazdag embereknek van egy bogaras szokásuk és nem is tudnak róla: mindig, kötelezõen ugyanabban az idõpontba esznek, együtt a kedvencükkel és a családtagjaikkal. Két étkezés között nem, mintha nem engedhetnék meg maguknak, hogy naponta ötször-hatszor egyenek. Inkább ki sem nyitom a szám, kibírom még vacsoráig.

- Mától ez a te otthonod is – mondja Christopher komolyan - Nem kell engedélyt kérned, hogy ehess. Vagy rosszul következtettem és más oka van a hallgatásodnak?

- Kakaó – mondom ki az elsõ eszembe jutó szót, amint meglátom a pulton a kancsó tejet és egy fél tábla csokoládét. A többit nincs kedvem kommentálni, de már nem is emlékszem mikor ittam kakaót utoljára.

- Szóval kakaót szeretnél. Értem – mosolyog rám, majd õ maga lép a pult mögé a szakácsnõt figyelmen kívül hagyva és meglepetésemre elkezdi elkészíteni nekem az italt.

Ezt inkább a gondozómtól vártam volna, nem pedig a… nem is tudom mi az õ pozíciója, de nem tõle.

- Tessék – teszi le elém a hófehér bögrét, én pedig azonnal el is veszem, amint az orromba kúszik az édes finomság krémes illata. Szerencsére nem lett túl forró, így azonnal meg tudom inni amit a gyomrom is hálásan köszön meg - Ízlik?

Szinte el is felejtettem, hogy itt van. Kinyitva a szemem végigmérem ahogy mosolyogva figyel, érdeklõdve. Megfordul a fejemben, hogy esetleg még nem látott nekot, de az ki van zárva. A magyarázat az, hogy még nem látott olyan nekot, mint én. Mert ilyen nincs még egy.

Biccentek neki és felhajtom a kakaó maradékát, a példámat pedig õ is követi, amikor kiönti a saját bögréjébe és megissza. A felnõtt férfiak tapasztalataim szerint nem szeretik a kakaót. Némelyik gazdám meg is tiltotta, hogy édességet egyek, nehogy elveszítsem a vékony alakom.

Nem mutattam rá, hogy a génjeim miatt az lehetetlen, mert megint csak magam alatt vágtam volna a fát.

- Chris, a szoba készen áll – lép be az ajtón Stefan, nyomában Jackkel. - Nézd meg.

- Rendben. Aldo, gyere te is.

Felsétálunk a második emeletre, ahol kinyitnak elõttem egy sötét fa ajtót. Belépve itt már sokkal alaposabban nézek körül, minden bútort, minden, anyagot, mintát és textúrát, minden illatot és színt. Az elektronikus berendezések másodlagosak, nem rajongok értük túlságosa, így a tévé mérete sem köt le, ami nagyjából olyan hosszú, mint én vagyok, sokkal inkább a hatalmas ágy, a krémszínû vaj puhának tûnõ díszpárnákkal és takarókkal, a gyapjúszõnyeg, amibe belefúrhatom a lábamat, a fehér függönyökön áttetszõ napfény – na és persze a rácsok, de azokat már figyelembe sem veszem. Hatalmas szoba… és még saját fürdõszoba is tartozik hozzá, ahol olyan kád van amiben kis híján úszhatok, üvegzuhanyzó, csokoládé színû márványburkolat, illatszerek, teljes alakos tükör, ami beborítja az egyik falat…

- Mit szólsz Aldo? – kérdezi Christopher, miután visszamegyek a szobába - Ha valami nem tetszik nyugodtan szólj.

Nagyon komolyan veszi a feladatát…

- Az az ajtó? – mutatok az íróasztal melletti zárt ajtóra.

- Az Jack szobájába vezet. Ha valami probléma lenne, átmehetsz, vagy õ jöhet be hozzád. – válaszol készségesen.

Ezt is ismerem… ha leejtek egy poharat, máris berontana, hogy nem-e éppen az ablakon kaparom ki magam. Furcsállom, hogy nem a gazdám szobájába nyílik az enyém, hogy bármikor átjöhessen, vagy áthívhasson magához, de nem teszek megjegyzést. Igazából semmi beleszólásom nincs, abba még esetleg, hogy ha valami nem tetszik, elviszik, de nem õk fognak alkalmazkodni hozzám, hanem nekem kell hozzájuk. Ahogy mindig.

- Megfelelõ. – mondom végül, majd a gardróbszobába lépek, ami kisebb, mint a fürdõ, de itt is rengeteg a tükör és persze a ruha. Külön nekoknak készíttetve, az alacsony derekú nadrágokból ítélve, hogy ne sértse fel a farkam. Abszolút érdektelenül lépek az ezüstszínû ékszerdobozhoz, amit felpattintva minden kétséget kizáróan egy vagyonnal nézhetek farkasszemet. Karkötõk, nyakláncok, gyûrûk, bokaláncok és drágaköves övek…

- Az is a fõnök ajándéka. Szereti a fényûzést. – mosolyog a szõke, nyomában Stefannal, aki még mindig idiótán csillogó szemekkel mered rám.

- Azt már tudom. – lecsukom az ékszerdobozt, majd az egyik fiókhoz lépek. Övek, kesztyûk, selyemsálak, alsónemûk, külön fiók a perverz alsónemûknek, amikbõl érdeklõdve kiemelek egy furcsa hófehér darabot. Teljesen átlátszó az egész, mint egy függöny, a fenekén pedig ki van vágva.

Ötletes – teszem vissza elhúzott szájjal. Így már nincs is kétség, hogy ez a gazdám nem csak trófeának, vagy „mûtárgynak” akar a gyûjteményébe. Legalább nem ronda. Valahol az negyvenes évei végén járhat és elsõre nem tûnt olyan borzalmasnak, de ez csalóka.

A gazda, mindig az ágyban ismerszik meg…

- Ki is mehetek? Van kert? – fordulok vissza a nem messze várakozókhoz.

Majdnem egyszerre bólintanak. – Van, megmutassam azt is? – bólintok – És természetesen oda is kimehetsz, valamelyikünk majd elkísér.

Igen, nem is vártam, hogy egyedül engedjenek, de legalább nem leszek bezárva. Abban is volt már részem és maga volt a poklok pokla az a két év.

Kimegyünk a hátsókertbe, az egész terület gondosan karban van tartva, így le is dobom az idõközben felkapott papucsot és mezítláb sétálok végig a füvön. Baloldalon egy teraszra hasonlító fedett kiülõ, kanapékkal és étkezõasztallal, amit három oldalról díszhalastó vesz körbe. A karmaim önkéntelenül is elõbújnak, ösztönös reakció, még a szívem is izgatottabban ver a vadászat izgalmát idézve, ahogy az úszkáló kis halakat figyelem. Biztos nagyon finomat lennének, még meg is nyalom az ajkaim, mintha máris érezném az ízüket. Finom friss hús…

- Valami baj van?

Hátranézek a szõkére, aki enyhén felvont szemöldökkel pillant a karmaimra, a hátánál álló Stefannak, pedig ragyognak a szemei. De komolyan…

- A gazdám… szereti ezeket a halakat? – kérdezem tétovázva. Nem ehetem meg a gazda halait, abból hatalmas baj lenne.

- Nem különösebben érdekli. – von vállat mosolyogva. – De a konyhában biztos adnak neked, ha enni szeretnél. Visszamenjünk?

Ezt õ nem értheti! Annak a halnak, amit te magad vadászol le sokkal másabb az íze. Ez nem fagyasztott és tényleg halból van, nem valami annak nevezett… akármibõl.

Végül is bólintok… - A gazdám mikor ér vissza?

- Vacsorára.

- Ehetek nélküle is? – nézek fel Christopherre, elszakítva a figyelmem egy élénkpiros halról.

Biccent. – Persze, akkor eszel, amikor akarsz. Stefan…

- Tessék? – bambul rám, míg a szõke meg nem lengeti elõtte a kezét.

A mai napon elõször majdnem elmosolyodom, de visszafogom magam. Nem kell tudnia, mennyire mulattat, hogy rajongva figyel. Ez talán még a hasznomra is válhat, ha úgy adódik a helyzet, ezért nem szabad elüldöznöm a közelembõl.

- Szólj a szakácsnõnek, hogy tegyen egy tányérra abból, ami ebédre volt. – utasítja türelmetlenül, Stefan pedig még egy pillantást vet rám, aztán elsiet.

Gondolom, hogy minél hamarább visszaérhessen hozzám.

Odahajolok egy érdekes virághoz és mélyen beszívom az illatát, de közben hozzáérek a porzóhoz és egy nagyot tüsszentve hajlok el az illatos növénytõl. Elfordulok, de egy férfias kuncogásra felkapom a fejem és a szemöldökömet ráncolva pillantok Christopherre.

- Sárga lett az orrod. – magyarázza vigyorogva, majd elém lép és az ujjaival végigível az orromon, majd megmutatja, hogy tényleg egy csomó sárga por volt rajta.

Félrebiccentett fejjel, elmélyülten tanulmányozom a szemeit, a látásom élesebb valamivel, mint egy emberé és így közelrõl már látom, hogy ez a szemszín tényleg nem a sajátja, nincsenek benne azok a természetes színtörések és szálkák, de még így is nagyon élethû. Vajon miért pont sárga?

- Tálalták az ennivalót.

Ellépek Stefan irányába, aki lelkesen vezet vissza a konyháig, néha-néha hátrapillantva, mintha eltévedhetnék vagy ilyesmi. Nem is a konyhába megyünk, hanem a hatalmas étkezõbe, ahol az asztalfõ melletti oldalra terítettek nekem. Fûszeres hús, ide érzem az illatát és azonnal hozzá is látok, farkaséhes vagyok, amin a kakaó csak egy picit csillapított, így rövidesen mindent fölfalok a tányéromról, kivéve a salátát, a zöldségeket nem igazán szeretem, de a húst és az édességet annál inkább.

Christopher pedig megint mintha olvasna a gondolataimban.

- Kérsz desszertet is?

- Igen… - és Stefan már megy is.

Ettõl a bánásmódtól érezhetném akár megtisztelve is magam, ha nem mentem voltam már keresztül ezen jó párszor. Nem mondom, volt ettõl sokkal rosszabb fogadtatásom is, de a legtöbben vigyáznak a legdrágább tulajdonukra, mert ha tönkremegy, megsérül, vagy elveszik, akkor már értéktelenné válik és a bele fektetetett összeg ablakon kidobott pénz lesz. Azt pedig nem akarják…

Az egyik hapsi hangos üvöltéssel rátámad a vér szemûre. Erre a jelre a többiek is felé vetülnek, de simán leüti õket. Pár pillanat alatt a földre küldi õket. Ez egyrészt tetszik, mert igazán lehengerlõ látvány, ahogy mozog, másrészt viszont semmi harc nem volt. Franc… Pedig jó lett volna kis móka. Áh, ezt nézve el is ment tõle a kedvem…

Fõleg, mikor a másik kettõ hapsi kirohan az ivóból. Ehh, basszus. Milyen egy hihetetlenül gyáva férgek…

A fekete hajú önelégülten odasétál a fogadóshoz, sok tekintet kereszttüzében.

- Heh, nem láttam még egy ilyen biztos kezû legényt, mint te – morogja, miközben egy zacskót vág le az ismeretlen elé. Na jó, a kocsmáros is ismeretlen, de õ… Õ még ismeretlenebb. A kocsmárosok és az ivóba járók mindenhol ugyanolyanok, de õ teljesen más, mint bárki, akit eddig láttam. Talán csak magamhoz, és Merlinhez tudnám hasonlítani, de. nem teljesen. Õt kicsit más aura lengi körül… – Nesze, itt az 5 arany.

- Tiszteletem, öregapám – biccent a hapsi. – Na, de! Hol a vacsorám?

- Eileen! – üvölti el magát a kocsmáros. – Hol az semmirekellõ lány? – morgolódik. Én csak azt az ismeretlen, furcsa férfit figyelem. Olyan… mintha ismerném! De tudom jól, hogy még soha az életemben nem láttam. Pedig a szemei annyira hihetetlenül ismerõsek. A színe… A formája… A tekintete. De nem tudok rájönni, hogy honnan.

Összehúzott szemöldökkel elfordul tõlem, de nem akarom, hogy csak egy pár perc mustrálás legyek. Én meg akarom ismerni! Meg akarom tudni, miért ilyen ismerõs! No meg… Kíváncsi vagyok rá, és biztos vagyok benne, hogy mellette sok kalandban lenne részem.

- Szóval Vándor, mi? – csüccsenek le mellé. Egy sanda oldalpillantást vet rám, de mintha nem is érdekelném. Ne már! Én mindenkit érdeklek… Ejj.

- Ja – nyögi ki magából. – És te ki vagy?

- Tallulah – vigyorgok rá. – Részeg volt a pap, aki Vándornak keresztelt el? – érdeklõdök. Csak nem ez a neve… De talán így megtudom, hogy mi az.

- Ennyire ostoba vagy, vagy esetleg hiányzik még egy, két sebhely a bõrödre? – Hú, de ellenséges valaki… Ilyet. Chö. Pedig én csak ártatlanul érdeklõdök.

- De nagyra van valaki magával – sértõdök meg.

- Itt az étele – tesz az ismeretlen elé egy pecsenyés tálat a kocsmáros lánya. Kihívó pillantásokkal bombázza a Vándort, ami valamiért nem tetszik. Áh, valószínûleg csak azért, mert nekem nem igazán jön be ez a szex-dolog, és furcsa, hogy másnak viszont igen.

- Mélységes hódolatom a szakácsnõnek! – csókol kezet annak a lánynak. Na igen, a Vándornak valószínûleg szintén bejön ez a szex-dolog… Mi a jó abban amúgy?!

- Ugyan már, semmiség – pirul el a lány, és elhúzza a csíkot. Na, végre!

- Mi az igazi neved? – kérdezem egy idõ után. Tényleg érdekel!

- Ha jót akarsz magadnak, akkor elégedj meg a Vándorral, kicsi fiú – mondja komolyan. Jujj! Ez olyan izgis! Aha, a francokat az. Inkább unalmas. Mi õ, valaki fontos személy, akirõl senki nem tudhatja meg, hogy ki, vagy mi a franc? Áh… – Ugyanis jobban jársz, ha nem tudod, ki vagyok. Még a végén holtan talál a reggel – felröhögök. Erre nem lehet mást tenni, csak felröhögni. Holtan, na persze. Egoista barom…

- Nem ismersz te engem, Vándor – mondom gúnyosan. Még hogy meg tudna ölni… Chö. Nem mondom, baromi erõsnek tûnik, de attól még nem feltétlenül gyõzne le.

- Hm, az lehet, viszont azt tudom, hogy szarul használod fedõ bûbájokat – vigyorog önelégülten, majd pár aranyat dobva a pultra, otthagy maga mögött. HÉÉÉÉÉ!!!

Pillanatokig csak tátogni tudok – hogy képzelte ezt?! Most nem is használtam fedõbûbájokat! Annyira… Mikor csukódik mögötte az ajtó, akkor eszmélek csak föl. De szemét! De nem baj! Érdekel ez a hapsi, muszáj megismernem! – gondolom, és utána sietek. Sajnos, mikor kiérek, sehol sem találom. Forgatom jobbra, forgatom balra a fejemet, de sehol semmi. Elpárologni viszont csak nem párologhatott el, szóval csak ilyen gyors. A francba, miért nem tettem rá egy követõ bûbájt, vagy akármit?! Ehh… Hülye vagyok. Úgyis észrevette volna.

No, de nem hagyhatom elveszni az egyetlen érdekes személyt, szóval balra, a városból kifelé indulok el. Próbálom kiterjeszteni az erõmet, de úgy veszem észre, hogy õ, ellenben velem, igazán jó a fedõ bûbájokban. Vagyis nem. Õ az összezavaró bûbájokban jó, mert nem hogy nem érzem az erejét, mindenhonnan az õ erejét érzem. Szuper.

Hm, biztos kell lennie valamilyen céljának, azzal, hogy erre felé kalandozik. Nem tudom, mi, de biztos van. A környéken nagyhatalmú mágus – természetesen rajtam kívül – Merlin él csak. Rendek nincsenek errefelé, egyedül a házunktól egy-két mérföldre levõ szerzetes-rend van, amit nem hinném, hogy egy ilyen szintû mágus keresne… Nem hinném, hogy az ájtatos manó stílus menne neki… Nekem sem mindig megy, pedig aztán én nem árasztok ki magamból dühöt és agressziót. Szóval biztos, hogy nem a szerzetesekhez készül látogatóba.

Mondjuk az sem biztos, hogy a környéken keres valakit/valamit. Talán csak átutazóban van. Ööö… vannak. Igen, azt hiszem, ha jól érzem, rajta kívül még van vele valaki. De õt nem mindig érzem. És az az energia észak felé halad, elég gyorsan. Na jó, mivel fogalmam sincs, hogy Merlin mikor készül haza jönni, ezért inkább nem kockáztatom meg azt, hogy jobban elkószáljak, mint ami még… hát nem megengedett, de tudja, hogy csak a környezõ falukba szoktam menni. Szóval hagyom a fenébe a Vándor keresgetését, ha Merlint keresné esetleg, akkor úgyis látom még, ha viszont nem, akkor meg igazából tök mindegy, úgysem követhetem.

Mikre is gondolok én, Merlinre?! Mintha nem csak érdekelne a Vándor, hanem… izgatna. Persze, nem szexuálisan, de… Izgatja a fantáziámat, hogy mégis ki lehet õ. Ehh, mindegy. Nem érdekes. Úgysem látom soha többet – gyõzöm meg magam, és hazafelé veszem az irányt.

Otthon Tikky már az ajtóban vár. Ehh, elfelejtettem értesíteni, hogy nem kell ebéd. Most biztosan amiatt mérgelõdik.

- Tallulah, úrfi! Igazán megtanulhatná már, hogy ebédre legyen itthon, vagy szóljon, hogy nem kér – szúr le keresztbefont karral. Na ugye, hogy az ebéd miatt aggodalmasodik!

- Bocsánat, Tikky. Legközelebb figyelni fogok – ígérem meg századjára, és bár bólint, õ is és én is nagyon jól tudjuk, hogy nem fogom betartani, ahogy soha nem is tartottam be. Õ meg, jó házi manó módra, nem fogja azt megcsinálni, hogy nem délre készíti az ebédet. Így hát mi sosem fogunk dûlõre jutni.

Házi manó? Igen. Õ a mi házi manónk. Kis másfél méter magas, barna, ráncos bõrû manó, akit még Merlin fogadott magához, mert még fiatal korában egyszer megmentette az életét a manó. A manók meg egy egész életre kötik hozzá magukat egy embernek, és azzal, hogy megmentette Merlin életét, eldöntõdött, hogy hozzá lesz kötve. Igen, ez a történetül elvileg. Gyakorlatilag fogalmam sincs, mert lehet, hogy hazudtak. Persze, miért tették volna, de attól még, mivel nem voltam ott akkor, amikor ez történt, nem vagyok köteles mindenféle fenntartás nélkül kezelni ezt a történetet. Na, mindegy.

- Úrfi, az ebédje tálalva – mondja, és elõttem a konyhába ballag. Õ sem evett addig, amíg én nem jövök, amit viszont tényleg nem tudok megérteni. Ha valaki éhes, egyen! Ne várja meg a másikat. De… Ezt nem tudtam kinevelni belõle az idõk során… Mindketten leülünk a székünkre, és elkezdünk enni. Szerencsére, mikor csak mi ketten vagyunk itt, én nincsen semmilyen zavaró szerzetes, étkezés elõtti imádkozás nélkül is el lehet kezdeni enni. Egyikünk sem vallásos, pláne, hogy Tikkynek teljesen más vallása van – a Merlin-kultusz. Én meg amúgy sem vagyok valami ájtatos manó, szóval csak mikor rá vagyunk kényszerítve, akkor mondunk evés elõtt imát. Így viszont egybõl rávetjük magunkat az illatozó, ízletes õzpörköltre. Igazán fenséges étkeket szokott készíteni, amik miatt mindig haza jövök, még ha késõn is. Ki enne egy ivóban, ha otthon ilyen finom ennivalók várják?! Hát, én nem, az biztos.

Kopp-kopp.

Kopp-kopp-kopp.

Kopogtatnak. Nos, talán a dörömbölés jobb szó lenne rá. Tikky már pattanna is föl, hogy kinyissa az ajtót, de intek, hogy maradjon. Kíváncsi vagyok, hogy ki lehet az, mert a szerzetesek ilyen idõben nem jönnek ide, Merlin nem kopog, más meg nem igazán téved errefelé. Kinyitom az ajtót, és egybõl szembe találom magam az ismeretlen Vándorral. Egy, a pillanat töredéke alatt átfut az arcán a meglepetés, de aztán el is tûnik, és megszólal:

- Merlint keresem – mondja. Háhá! Igazán jól gondoltam, nem igaz? Dehogyis nem!

- Most nincs itt – jegyzem meg. Kicsit mintha dühösnek tûnne. Vagyis… Mintha nagyon dühösnek tûnne. Épp ezért (Á, ugyan, hogy amiatt, mert kíváncsi vagyok rá?! Neeeem!) beinvitálom. Lehajtja a fejét, hogy be tudjon jönni az ajtó, és már épp hívnám beljebb, és kérdezgetném újra a nevérõl, mikor egy pillanat alatt összesik.

- Tallulah úrfi nagyon jól tudja, hogy idegen embereket, Merlin gazda tudta nélkül nem engedünk be! – szúr le. Csettintene, hogy eltûnjön a Vándor a házból, de megállítom.

- Kérlek, hadd maradjon! – kérlelem. Pillanatig vacillál, de aztán bólint. Megfogom a Vándor karjait, és fölhúzom az emeletre. Persze, lenne kellemesebb módja is a szállításának, például a fölvarázslás, meg ilyenek, de ez így viccesebb. És ráadásul sosem fogja megtudni, hogy miért fog fájni a feje, a háta és a feneke, mikor fölébred. Igen, kisstílû dolog, de igazán vicces.

Fönt az én szobámba viszem be. Vagyis hát cipelem be. Az ágyamra is szinte földobom, de az már nem fájdalmas, mert a matracom igazán puha. Persze, bûbájnak köszönhetõen, mert egy szalmával kitömött matrac nem épp a legkényelmesebb, de így olyan, mintha egy halom juhszõrön feküdnék. Ügyes kis bûbáj, nem?

Szépen elrendezem a testrészeit, hogy azért ne szanaszét legyenek a karjai, meg a lábai, hanem egymás mellett. Utána a földre leülök, de úgy, hogy jó rálátásom legyen az arcára. Igazán… helyes?! Igen, jóképû. Így, nyugodt arckifejezéssel nagyon jól néz ki. Még én is úgy gondolom.

Arcélei férfiasak, ajkai puhák, arca nem telt, és a szemei… Azok a fekete, hosszú szempillákkal keretezett vörös szemek…

Azok a haragos, vörös szemek, amikkel éppen farkas szemet nézek. Hupsz!