|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Nauki | 2014. 07. 11. 23:46:42 | #30610 |
 Karakter: Mariane Viskeyanus
Megjegyzés: yoshizawának
- Hála az égnek… Végre felébredt Mariane-kisasszony. Mindenki nagyon aggódott magáért- hallom a férfi hangot, de a szobát teljes sötétség uralja. ki lehet ez? Miért mond nekem ilyen dolgokat? halkan sikítok és a falig hátrálók tőle, az ágyból kiugorva.
- Bácsi! Merre vagy? –kiáltozom, és közben kezeimmel tapogatózok magam előtt, de csak az üres levegőt markolászom- Bácsi! Sötét van és egy idegen jött be hozzám, a szobába. Félek! Kérlek, segíts !
- Mariane-kisasszony… - szólít meg ismét az előbbi hang- Én vagyok az, a testőre… Noir, a nevelőapja vett fel maga mellé pár hete. Nem emlékszik rám? – keresem a hang forrását, forgatom a fejemet kapálózok, de semmi.
- Nem. Nem ismerem magát. Nekem nem volt testőröm, nem is lesz! Menjen innen… Hagyjon békén…- jelentem ki ellent mondást nem tűrően.
- De…
- Azt mondtam, takarodjon! – toppantok -BÁCSI!
- Itt vagyok, ne félj. – lép be Nevelőapám és átölel, majd letörli a könnyeimet. Sikerül megnyugodnom.
- Nem látok. Semmit se látok… Se téged, se mást. És az az előbbi hang… Ki volt itt velem? A délutáni támadóm jött vissza értem?
- Nyugodj meg tündérkém – csitít– Már nincs baj. Csak Enald-san ült melletted. Őt bíztam meg azzal, hogy vigyázzon rád. Segített neked akkor is, amikor az a féreg megtámadott.
- Enald… Értem… – megállíthatatlanul sírok – Kezdek emlékezni a történtekre- és valóban, képek villannak be, egy arcról hosszú fekete hajjal, magas termettel.
- Tényleg gyermekem? – simítja végig kezét az arcomon nevelőapám.
- Miatta mentem el. Durva volt hozzám. Pedig csak azért zártam magamra a szoba ajtaját, hogy ne jöhessenek be hozzám addig, amíg fürdök. Kérlek… Azonnal küld őt el innen…- szólalok meg halkan de határozottan.
- És ha bajod történik?! – vág az idegen a szavamba- Honnan tudhattam volna, hogy azért zárkózik előlem a szobájába, mert nem kíván társaságot, és nem más zárta be az ajtaját.
- Nem szükséges az orrára kötnöm egy idegennek, hogy épp mit csinálok! – közlöm vele, visszatérve a normális lényemhez, mivel emlékeim lassú folyamán gátja átszakadt és minden egyszerre tódult vissza a fejembe.
- Meg ne próbáld – hallom nevelőm hangját.
- Nem küldöm el. Ha nem lett volna melletted, akkor már rég nem élnél a miatt a nyomorult vámpír miatt- közli velem ellentmondást nem tűrőn.
- Megtámadtak miatta! A látásom is elvesztettem, ki tudja meddig. Ha testőrt akarsz mellém, találj helyette valakit. Gyűlölöm ezt az alakot- közlöm a tényállást. Nem szeretem ha olyanok vesznek körbe, akiket nem nagyon tűrök meg magam mellett.
- Enald – san veled marad, erről nem nyitok vitát. – jelenti ki határozottan - Ő a legjobb. Szükségem van a segítségére.
- Nem akarom… Kérlek bácsi…- váltok könyörgőre.
- Fejezd be, mielőtt még mérges lennék, és mások is a védelmedre utasítanék – ezután jobbnak láttam csendben maradni. Még csak az hiányzik.
- Ne hozassak neked valami ételt, vagy italt gyermekem?
- Elvették az étvágyam. És… - tapogatom meg az ágyat, ami nem e megszokott puhaság, hanem annál valami durvább anyag – A takaróm is elég kényelmetlen. Olyan fura… Mintha nem is a szobámban lennék.
- Noir…nem akarok itt lenni, nem akarok itt lenni- érzékeny füleimnek köszönhetően kitűnően hallom ezt a mondatot is. Mire akar célozni?
- Nem – kap egy szigorú választ.
- Ez a szoba jól látod nem a tied. De a támadód még a közelben volt, amikor oda vittünk, ezért át kellett költöztetnünk. Szóval most… Tudod…
- Szóval most hol is vagyok pontosan? – teszem fel kérdésemet várakozón.
- A kastély egyik földszinti vendégszobájában .
- Értem. Jó lesz így egy darabig. Ezekbe a szobákba nem nyílik ajtó– közlöm enyhen mosollyal az arcomon, végre nyugalmam lehet fránya összekötő ajtó nélkül.
- Épp emiatt hoztunk be egy kanapét önhöz. Én éjjel arról figyelek… - jelentette ki, mire bennem felment a pupa, de arcom mégis felmelegedett valószínűleg el is pirultam.
- Azt a kanapét akár ki is vihetitek, mert az biztos, hogy nem fog egy szobában aludni velem- jelentem ki határozottan, mire kopogtatásra neszelünk föl.
- Az orvos valószínűleg meg is érkezett- azzal hallom, hogy odalép az ajtóhoz, majd az nyikorogva kinyílik.
- Jó napot Mr. Noir- köszönti az ismerős hang. Mr. Peperton az a személyi orvosom- Lássunk is hozzá- az ágy besüpped mellettem és érzem a kezét az arcomon, amint szememet kicsit kijjebb nyitja, hallom a matatást, de nem tudom beazonosítani a hangokat. Hosszasan vizsgálódik, majd nagyot sóhajtva feláll az ágyamról.
- Szóval?- kérdezi testőröm türelmetlenül.
- Nem találtam komoly károsodást a szemen, ám egy apró zavart véltem felfedezni az idegeknél, valószínűleg az elektromos sokk okozhatta. Ám, mivel a véredet használod, képes vagy nagyon nagy fájdalom árán de magad rendbe hozni. Vállalod, vagy az is lehet örökre vak maradsz- kérdezi.
- Megteszem, ha kell azonnal- kapaszkodom bele a lehetőségbe.
- Az eljárás egyszerű,csak fájdalmas. A véred útját kell követned, az idegeid is átszövi valamilyen formában, képzeld el a vér útját a látó idegeidnél, egy pár az elektromos sokk miatt elpattant, kösd újra össze őket, tudom, hogy menni fog- suttogja én pedig azt tettem, amit mondott, de abban a pillanatban a fájdalom egy új formája öltött alakot a testemben.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
A sikeres helyreállító folyamat után, hogy ne terheljem hirtelen a szemeimet kötéseket kaptam rájuk, egy hétig még ágyban voltam és fokozatosan kezdtük el azokat újra terhelni. Újabb egy hét és most végre itt ülhetek a szabadban, a napfényben. Keserves két hét volt, de végre szabad vagyok. Leszámítva a mellettem elterülő fa ágán megbúvó hollót. Enald kéme, az egész napomat velem tölti, és, ahogy elnézem nem nagyon evett egész nap semmit. A mellettem lévő övtáskáért nyúltam, amiben némi keksz lapult, amit az egyik szakácsnő készített nekem, uzsonna gyanánt. Egyet kivettem és megmorzsoltam a tenyeremben, majd kinyújtva azt a madár felé tartottam. Az károgott egyet, majd a tenyerem elé röppent és kíváncsi tekintettel rám nézett.
- Egyél csak- suttogtam oda neki, mire óvatosan ügyelve a kezemre, csipegetni kezdett a markomból. Elmosolyodtam és másik kezemmel a holló fényes tollait kezdtem simogatni. Olyan puhák és kellemes az érintése. Arra eszméltem fel, hogy a madárka elfogyasztotta az eleséget és helyet foglalt az ölembe.
- Vajon miért támadtak meg- kezdtem el hangosan gondolkodni.
- Felesleges az agyadat ilyeneken túráztatnod, megtörtént, az a múlt előre kell nézned- szólít meg hátulról testőröm. Mégis mikor került ő ide? Észre se vettem.
- Az lehet, de a múlt alakítja az embert, és néha jó, ha elgondolkodunk rajta, mi tett azzá, ami- sóhajtok föl és hátra tekintek rá. A két héttel ezelőtti dühömnek iránta már helye sincsen. Nagyon sok támogatást kaptam tőle borzalmas irányában tanúsított viselkedésem ellenére. Mindenhova elvezetett és mindig készen állt, ha szükségem volt rá.
- Mélyen szántó gondolatok a korodhoz képest- telepszik le mellém, mikor megpillantja madarát az ölembe- De jó dolga van ennek a kis fickónak- mosolyodik el és elismerőn rám néz- Hogy vetted erre rá?- néz mélyen a szemembe.
- Megettem, biztos éhes lehetett és talán csak hálás érte- tekintek le az ölemben pihenő feketeségre, aki mocorgott egy kicsit, majd elröppent vissza a fára és onnan nézett minket.
- Az- intézte el ennyivel feketém és ezután hosszú csönd következett. Már alkonyult, de ő konokul gubbasztott mellettem. Mikor feljöttek a csillagok felálltam a földről és előhívtam a szárnyaimat és nagyot nyújtóztam. Kezeit hirtelen csuklóm köré fonta.
- Ha lehet, ne akarj, ilyen nyilvánvaló szökést elkövetni- mosolyodik el gúnyosan.
- Csak repülök egyet, szüksége van a szárnyaimnak a mozgásra- azzal már a levegőben is voltam és észre se vettem, hogy lendületemmel Enaldot a kezénél fogva felrántottam ültéből. Csak mérgesen szitkozódott. A levegőbe emelkedve egyre magasabbra teljesen kizárok mindent, csak én vagyok a szél és a csillagok. Halkan dúdolászni kezdek és meghallom madár szárnyak csapkodását. A holló körülöttem kering, a levegőben én pedig kinyújtom felé a kezem és úgy forgok vele együtt a levegőben. Hallom, hogy Enald elfolyt egy feltörő kacajt. Lejjebb ereszkedek hozzá, lábam majdnem a földet érinti, de mégis a levegőben vagyok.
- Olyan a szárnyad, mint az övé- mutat a vállamra telepedett jószágra- Egészen megkedvelt- mosolyog.
- Elloptam egy hódolódat- kuncogok. álmomban sem képzeltem, hogy két hét utána, majd így fogok vele beszélgetni.
- Egészen jól megvagyunk az induláshoz képest- mondja ki, ki nem mondott gondolataimat.
- Na,na én azért még mindig utálom a gondolatot, hogy csőszködnek, mondjuk úgy, hogy próbálom figyelmen kívül hagyni és csak úgy tekinteni rád, mint egy régi ismerősre, addig jó amíg ez a látszat gondolatom fenn van- nevetek föl.
- Szerintem is- mosolyog ő is.
- Gyakrabban kéne, mosolyognod- suttogom majd újra a magasba repülök. füstöt pillantok meg és fényt, valami ég!
- Tűz van!- kiáltottam le neki és máris arra vettem az irányt, ő pedig szitkozódva követett a földről. Mire odaértem, már lángokban állt a tó egyik partja, a füst a torkomba kúszott és köhögni kezdtem. Egy villám hasított át az égen, ezzel újabb tűzfoltot létrehozva.
- Mondta, hogy még visszatérek- kacagott az ördögi hang. Az egykori támadóm! Eszmélek föl. Mire körbetekintettem, előttem lebegett a lebegőben egy széltölcsérből alkotott területen. Tehát valaki, aki szelet használ, segít neki. Tekintetemmel körbepásztáztam mindent.
- Ha azt keresed, aki a levegőbe segített, ő nincs itt, de elég ereje van ahhoz, hogy távolról is a levegőben tartson- közli velem és megiramodik felém, egy villám dárdával. Kitérek előle, megpillantom Enaldot a földön, aki tehetetlenül néz fel ránk. Az égbe nem követhet, hogy megvédjen, de időm se volt gondolkodni. Támadóm megint nekem rontott, hagytam, hogy megsebezze a vállamat, de éppen, hogy csak. Vérem kiserkent és ostort formáltam, mikor legközelebb elég közel ért hozzám, vért juttattam szélörvénybe, majd megszilárdítottam azt, ennek következtében az őrvény megállt, támadóm pedig a tóba zuhant. Enaldhoz ereszkedtem, egyik kezem a vállára tettem és a levegőben, a földtől fél méterre lebegve figyeltem a tavat.
|
| yoshizawa | 2014. 03. 09. 10:56:29 | #29492 |
 Karakter: Enald Issardo
Megjegyzés: (Marianenak)
Hosszú hónapok óta először az éj közeledtével nem a naplementét figyelem a fák ágai közül, szárnyasaim sincsenek mellettem. Egy hatalmas kastély elegáns kanapéján ülök, és hallgatom leendő megbízóm Noir elbeszélését azokról a veszélyekről, amik szerinte nevelt lányát fenyegetik. Sötét lelkű szörnyetegektől, elment eszű fajtársaitól tart a leginkább. Beszámol arról, hogy mostanában magáéhoz hasonlatos aurát érzett szeme fénye nyomában. Azt szintén elmondja, hogy néha rút ólálkodó alakokat is kiszúrtak szolgálói a háza körül. Ritkább esetben az emlegetett valakik az általa emelt erőtéren is megpróbáltak már áttörni.
- Mariane roppant különleges a számomra. – néz mélyen, szúrós tekintettel a szemembe - Ha valami baja esne én… - nem vagyok arra kíváncsi, hogy mit tenne velem, vagy a világgal, magabiztos mosollyal vágok a szavába:
- Semmi baja nem lesz. A nap 24 órájában mellette állok majd úgy, ahogy azt kérte. - ha nem én, akkor a drága kedves madaraim fogják szemmel tartani, mindent a vevőért. Tényleg itt is fogok lakni addig, amíg el nem hárítom a veszélyt, hisz ez a dolgom. Bár… Lehet, arról, amit veszélynek gondol, már holnap kiderül, hogy csak egy udvarló, aki követi szíve hercegnőjét. Szerintem túl nagy feneket kerít a dolgoknak… Mondjuk… Volt már olyan, hogy tévedtek a megérzéseim. Lényeg a lényeg, mindegy, mi az ok. Sok pénzt fog fizetni, és még szállásom is lesz. Ez egyenlőre bőven elég a számomra egy csitri pesztrálásáért.
- Uram… - ront be Noir egyik lányért szalasztott embere – megtaláltam, mindjárt itt lesz.
- Hála az égnek – sóhajt szavaira vendéglátóm megkönnyebbülten – Elmondaná a keresőcsapat többi tagjának is, hogy rálelt? – a kérdezett biccent, aztán elsiet, amint újra kettesben maradunk, mosolyogva csóválom meg a fejem:
- Ugye - ugye… Mondtam, hogy nem kell utána mennünk.
- Higgye el – válaszol erre komolyan – nem alaptalan a félelmem.
- Nyugalom… - emelem védekezőn magam elé a kezeim. – Eszemben se volt ilyesmit feltételezni… - megint válaszolna valamit, gondolom azt, hogy szerencsém, vagy hogy ha nem így éreznék kicsinálna, de egy az övénél lényegesen erősebb, a bejárat felől érkező aura magára tereli a figyelmét.
- Végre itt vagy gyermekem! – hangja merően más, mint eddig. Lágyabb, sőt… Kedvesebb, aggályait se tükrözi, csodálom azt a szeretetet, amit a belépő felé tanúsít. Hmm… Aki már nem is olyan kislány… Alig bírom átterelni feszülős cicanadrágjáról, arányos combjairól, és formás melleiről a figyelmem tekintetére még akkor is, amikor már elhelyezkedik velem szemben, és végigfuttatja rajtam a pillantását. Egyszerűen tökéletesen néz ki. Olyannyira, hogy még acélbetétes csizmája se tudja sugárzó szépségét negatív irányba befolyásolni.
- Miről szeretnél velem beszélni? – hajaj… Szóval akkor ő még nem tudja, miért vagyok itt… Pedig azt hittem… Így lehet, sokkal nehezebb dolgom lesz vele...
- Az úr – mutat rám nevelőapja - Azért jött, hogy a testőröd legyen. Elvállalta, hogy vigyáz rád a nap 24 órájában. Persze szabadnapokkal. hisz nem kérhetem, hogy az elkövetkező időszakot bezárva töltse – csinike már most a pokolba kíván, látom a tekintetén.
- Tudok magamra vigyázni! – na igen… Ettől féltem… a dacosságát elnézve, pár hétig nem alszok, mert majd megpróbál kitörni, hogy bizonyíthasson. – tudod, hogy tisztellek, de kérlek! Egyedül is képes vagyok életben maradni! – inkább pár hónapig. Érzem, Mariane tényleg erős, és most a szívére is vette szeretett nevelőapja döntését.
- A döntésem végleges – vita lezárva. Elvileg…
- Kérlek, hálás vagyok, neked tudod jól, jó gyerek vagyok, sose akartam megszökni, egyszer se támadtak meg mióta itt vagyok. szóval rendben leszek, pesztra nélkül is… - nők… Igen… Sejtettem, hogy az utolsó szavaknak az ő csodás, csókolni való kis ajkait kell elhagyniuk.
- Tudod – szigorít be apuci - Kicsit meguntam, hogy állandóan eltűnsz se szó, se beszéd, agyon aggódom magam, hogy hol vagy. Így nyugodtabb lennék. Másrészről viszont, különleges gyermek vagy – mintha itt se lennék…
- Nem vagyok gyerek! 19 éves vagyok bácsi! 19! – miért kell ezt hallgatnom? Küldjenek el felderítésre, amíg ők családi ügyek intéznek.
- Nekem mindig is gyerek maradsz! Egy konok gyerek, aki nem képes beletörődni, gondoskodó nevelőapja szavába! Az úr szobája a tiéd mellett lesz. A harmadik ajtó, ami a szobádba van az ágyad mellett, a bejárati ajtó felöl, az köti össze a két szobát. Ha bármi gond, van gyorsan át tudsz menni. – szuper… Már megint valami olyanba csöppentem, ami talán túltehet a képességeimen.
- Nem csak az aggodalom az oka a testőr jöttének igaz? – okos kislány… Bár a papa ennek ellenére szerintem nem fogja beavatni abba, hogy mitől tart. Ugyan már… Akkor nekem is könnyebb dolgom lenne.
- Nem.
- Elmondod a valódi okot? – ravasz is… Egyre jobban kedvelem.
- Nem.
- Ez esetben nem faggatlak bácsi – majd később… Vagy elkezd a saját szakállára nyomozni… Volt már sajnos hozzá hasonló hercegnőkkel dolgom. Mondjuk… Úgy néz ki, mintha tényleg hagyni akarná a vitát, igaz műmosollyal, és lassított léptekkel, de közelebb jön hozzám, és vékony ujjait az irányomba nyújtja:
- Mariane Viskeyanus – tényleg hercegnőhöz illően. A mosolya viszont már csöppet sem udvarias. Inkább gunyoros… Terve van ellenem… Menekülnöm kéne, ahogy azt szeretné, de az ígéret az ígéret. Sóhajtva állok fel, és viszonzom bemutatkozását:
- Enald Issardo – kezet is ráz velem, mielőtt arra utasítana kövessem, és elindulna, mosolyogva köszönök el megbízómtól, eredek a nyomába. Úgy gondolom, ezt, és a csomagjaim felvételét igazán megvárhatja.
Rosszul hittem, a kisasszonynak nincs türelme. De legalább vigyorral az arcomon mutathattam be a számára, miért vagyok a szakma egyik legjobbja. Esélyt se hagyok neki arra, hogy eltűnjön a szemeim elől.
- Isten hozott nálunk – tár ki hirtelen egy faajtót előttem, mosolyogva gondolok bele az előbbi vitájába. Az alapján inkább olyasmit sugall szavaival, hogy ördög vigyen tőlünk messzire. - A szoba túl végébe a bal oldalt lévő ajtó a fürdőszobád. A velünk szembe lévő ajtó a közös erkélyre nyílik. Itt vannak a kulcsaid, egy az erkélyhez egy a szobádhoz, és egy az összenyíló ajtóhoz – közös erkély? Szuper…. Akkor egyszerre három oldalról kell figyeltetnem a szobáját. Nem lesz könnyű dolgom.
Cehh… Főleg nem így… Bezárja szobáját amint a kulcsok átadása után eltűnik előlem, pedig még szerettem volna vele megbeszélni, hogy hánykor akar legközelebb kimozdulni. Nekem ezt pontosan tudnom kell.
Na mindegy… Majd akkor a szobák közti ajtón bekopogok hozzá.
Ha mindent úgy megvalósíthatnék, mint ahogy azt elképzelem… Akkor biztos kinyitná nekem, ahelyett, hogy teljesen kizárt egy ajtóban hagyott kulccsal, bosszúsan dörömbölök, szólítgatom.
Amikor viszont még öt perc elteltével sem válaszol kiabálásomra, és zörgésemre, inkább a 3. ajtón próbálkozok a hozzá bejutással. Jobb a békesség most is. Nem szeretném, ha a dacoló fiatal mellett pár támadót találnék, vagy ha esetleg szüksége lenne rám, és nem lennék mellette.
Erősen gondolkozom valamelyik fadarab betörésén, amikor végre megpillantom. Hála az égnek… Épp fürdött, azért nem hallhatta a kiabálásom. Dühöm helyét megkönnyebbülés veszi át, aztán újabb, erősebb harag. Csak egy pillantása erejéig méltatott a figyelmével, aztán a fürdője melletti ajtón ment be. Az se hatja meg, hogy szakad az eső?! Hát jó… Én se leszek tekintettel hiányos öltözetére, morcosan veszem elő zsebtolvajszettem, piszkálok kicsit az ajtó zárán, hogy mire törölközőjét a narancs illatú szépség kilép gardróbjából a kanapén találjon. Most látni lehet rendesen combjai fehér bőrét, dudorodó mellbimbóit, viszont jobban fűt a harag annál, hogy erre megjegyzést tegyek neki:
- Te meg… hogyan jutottál be? – erre aztán végképp nem felelek semmit. Inkább gyors mozdulattal ugrom talpra, és veszem el tőle a két ajtó közti kulcsot:
- Ha még egyszer bezárod, olyat teszek, amit magam is megbánok. – lökött liba. Szerintem tényleg nem fogta fel, hogy csak jót akar neki a nevelőapja.
Árrgg… Meg se tudok nyugodni attól, hogy dühös csapkolódását hallom, inkább kiugrom az esőbe, hogy körbenézzek a kastély környékén. Madaraim kérésem nélkül figyelni fognak hisztérika kisasszonyra. Ha szerencsém van azt is jelezni fogják, amikor valamerre elcsavarog. Épp úgy, mint most, hangos károgást hallok megbízóm szállásának irányából:
„Enald! Enald! Eltűnt!”
A fene vigye el… Nem kellett volna magára hagynom. Meg se várom, amíg kedves szárnyasom látótávolságba kerülnek, az irányba igazítása nélkül indulok arra, amerről a legutóbb a földről indultak villámok. Ott lesz az egyik támadó.
Igen, ott van, már látom. Épp Marianera készül lecsapni…
Talán csak emiatt a tény miatt tudtam időben a hátán, és a bal felkarján vérző lány elé vetni magam, hogy varázslatommal eltéríthessem a felé indított csapást. Olyan szinten lesokkolt sérülése, és a mindent beterítő vér, mint még soha. Nem is volt még példa arra, hogy mellettem így megsérüljenek.
Mariane össze is esik, mérgesen fordulok a röhögésbe kezdett támadója irányába, aki hangosan azt kérdi, miért nem menekültem még el előle.
- Egy támadásom ugyan megúszhattad. De ha nem futsz, a következővel biztos kibelezlek.
- Mit ártott ő neked? – kérdem, mialatt felé indulok – Miért akarsz végezni vele?
- Nem akarok. – válaszol készségesen, mialatt folyamatosan támad, alig bírom elkerülgetni a csapásait – Nekem élve van arra a lányra szükségem. Olyan hatalmat jelent, amit egy magadfajta mocskos testőr nem érthet.
Egyre erősebben hadonászik, viszont érzem, hogy 10 perc intenzív harc után már fárad. Hűséges szárnyas barátaim néha-néha meg is tudják csípni. Mit keresnek mellettem? Nem tudom. Sose kérem, hogy segítsenek, mégis ott teremnek, ahol szükségem van rájuk, harcaimba szintén igyekeznek részt venni.
- Mennyit fizettek a védelméért? A kétszeresét adnám, ha most megfutamodnál. – motyog végül fáradtan az ellenfelem több órányi csatározásunk követően, gyűlölettel vágok a szavába, utasítom arra, hogy takarodjon előlem, ha nem akar meghalni.
Áruljak el valakit? Nem. Olyan nincs.
Vállrándítva biztosít arról, hogy hoz erősítést, és legfeljebb pár nappal később kapja meg az általam őrzött kincset, aztán elsprintel, sóhajtva kapom fel Mariane testét, viszem vissza a kastélyba.
Be kell majd nevelőjének is számolnom a történtekről, viszont most az a legfontosabb, hogy elláthassam a sérüléseit.
A szobájáig futva teszem meg az utat, ott viszont már Noir vár:
- Mi történt? – faggat aggódva, amikor meglátja merő vér lányát, fejcsóválva teszem le terhem az ágyába. Kiszökött, amíg én elmentem ellenőrizni a környéket, és megtámadta egy elektromosságot használó vámpír.
- Az ördögbe… Az csak Auras lehetett… A részleteket hallani akarom még később. – lép mellé – Most viszont menj ki. Nincs szükségem arra, hogy a testét bámuld mialatt levetkőztetem, és ellátom.
- Fel fog ébredni? – miért is hagytam egyedül…
- Rajta múlik – kezd el varázsolni, biccentek felé, aztán úgy teszek, ahogy kért. A szoba elé sétálok, és behúzom magam mögött az ajtaját.
- Hogy van? - faggatom felbérlőm, aki kilépve a betegszobából bosszúsan túr a hajába. Több órát töltött benn nevelt lánya ágya mellett, és elég megviseltnek látszik, egészen idáig Mariane életéért küzdhetett.
- Már talán jól, de fontosabb a figyelése, mint eddig valaha. Az a vámpír szerződést kötött a villámdémonok törzsével. Úgy hiszem, őt akarják az erejéért cserébe.
- Ez nem hangzik valami jól. – vágok a szavába – Amennyiben bízik bennem a mai hibám után, sokkal jobban fogom őrizni.
- Természetesen számítok a szolgálatára. – csóválja meg mosolyogva a fejét. – Mariane az eltűnés mestere, hiába vagyok az apja, rendszerint engem is akkor cselezett ki eddig mindig, amikor csak akart. De ezután a támadás után talán magába száll…
- Elmondja neki, amikor felébred, miért fogadott fel?
- Azt még meglátom – komorodik el ismét az arca – egyenlőre megerősítem a védőfalat, amíg ön bemegy hozzá. Az a nyomorult, akivel összefutott az egyik legsötétebb, és leggonoszabb vámpír, aki valaha élt, nem hiszem, hogy egy csatával feladta volna az elrablására tett kísérletét.
- Rendben. Én addig nála leszek.
Mariane ágya mellé ülök úgy, ahogy mondtam, figyelem arcát. Már nem véres, ruhái is tiszták, mégis aggódok érte. Pofija fehérebb, mint a fal, néha fájdalmasan kucorodik összébb.
***
- Nem tehetsz róla, egyszerűen, makacs. Nem is látszik meg rajta, hogy egykor tiszta lelkű volt. – sóhajtja Noir, mialatt egy bögrényi teát ad át a kezeimbe, aztán kimegy, szomorúan kortyolom ki az összes forró italt. Már két hete őrködök a kisasszony ágya mellett, és se ételt, se italt nem vettem magamhoz eddig. Szörnyen mardos a bűntudat a történtek miatt. Mariane is úgy néz ki, mintha soha többé nem akarna felébredni ebben az életben.
- Szépen elcsesztem a munkámat, megszökött előlem egy gyenge nő! – motyogom magamnak, aztán a kezemben tartott poharat dühöm miatt kivágom az ablakon, csak úgy csattan valahol az első útjába kerülő fán.
Keserűn állok fel, aztán mennék utána, hiszen tudom jól, nem otthon vagyok, és az elhajított tárgy se a sajátom volt, viszont mielőtt elindulhatnék, a kisasszony szempillái megrezzennek.
Aztán szépen fokozatosan a szemeit is kinyitja, hogy sűrű pislogással nézzen meg magának, döbbenetem elmúltával mosolyogva köszöntöm az élők soraiban:
- Hála az égnek… Végre felébredt Mariane-kisasszony. Mindenki nagyon aggódott magáért.
Hatalmasat sikít szavaim hallatán, aztán kiugrik az ágyából, és a falig hátrál előlem:
- Bácsi! Merre vagy? – kiált, közben kezeivel maga előtt hadonászik. Még mindig felém néz művelete alatt, de mintha nem látna… Vagy… Annyira haragszik rám, hogy megpróbál figyelmen kívül hagyni, hátha emiatt ismét magára hagyom? Mert akkor abból nem eszik - Bácsi! Sötét van és egy idegen jött be hozzám a szobába. Félek! Kérlek, segíts – mintha a kezét is azért ragadta volna meg másik kezének körmeivel, amikor beleakadt az ágya köré helyezett baldahinba, hogy végigszánthassa velük bőrét, és vérével támadhasson rám úgy, mint arra a pár hete felbukkant rohadékra, döbbenten pislogok reakcióján, és ijedt fejforgatásán, szavain el is kell kicsit gondolkodnom. Sötét? Idegen?
Tényleg nem láthat? Hisz… Verőfényes délutánban járunk, a szobáját is teljesen bevilágítják a nap sugarai. Még a baldahin függöny is épp csak azt akadályozta meg, hogy a nap erősebben süssön a szemébe.
- Mariane-kisasszony… - próbálom újra gyengéden megszólítani - Én vagyok az, a testőre… Noir, a nevelőapja vett fel maga mellé pár hete. Nem emlékszik rám? – idegesebben forgatja jobbra, aztán balra a fejét, hadonászik a kezeivel maga előtt, mintha a hangom forrását keresné, de mivel nem pont előtte állok, esélye sincs arra, hogy elérjen.
- Nem. Nem ismerem magát. – jelenti ki kétségbeesettebben, mint eddig - Nekem nem volt testőröm, nem is lesz! Menjen innen… Hagyjon békén…
- De…
- Azt mondtam, takarodjon! – toppant a szavamba vágva – BÁCSI!
- Itt vagyok, ne félj. – lép be Noir, és vonja magához, hogy letörölje a könnyeit, nagyot sóhajtok, aztán a terasz ajtajáig hátrálok, hogy megbízóm vissza tudja vezetni a gondjaimra bízott szépséget az ágyáig.
- Nem látok – temeti a lány zokogása közben szép arcát a mellkasába. – Semmit se látok… Se téged, se mást. És az az előbbi hang… Ki volt itt velem? A délutáni támadóm jött vissza értem?
- Nyugodj meg tündérkém – csitítja halkan – Már nincs baj. Csak Enald-san ült melletted. Őt bíztam meg azzal, hogy vigyázzon rád. Segített neked akkor is, amikor az a féreg megtámadott.
- Enald… Értem… – potyognak még mindig a könnyei. – Kezdek emlékezni a történtekre. - próbálja nevelőapja pillantását viszonozni, viszont annak ellenére, hogy gyönyörű szemein nem látszik semmiféle sérülés, most is úgy tűnik, mintha nem látna semmit sem, a vámpír tincseit nézi a szemei tükre helyett.
- Tényleg gyermekem? – simít végig a lány arcán a nevelőapa, amire a keze között tartott mintha egyenesen a szemeimbe nézne egy fél pillanatig, és gunyorosan elmosolyodna a beszéde előtt:
- Miatta mentem el. Durva volt hozzám. Pedig csak azért zártam magamra a szoba ajtaját, hogy ne jöhessenek be hozzám addig, amíg fürdök. Kérlek… Azonnal küld őt el innen…
- És ha bajod történik?! – vágok a szavába - Honnan tudhattam volna, hogy azért zárkózik előlem a szobájába, mert nem kíván társaságot, és nem más zárta be az ajtaját.
- Nem szükséges az orrára kötnöm egy idegennek, hogy épp mit csinálok! – örömmel, és nem kis bosszúsággal veszem tudomásul, hogy immár teljesen visszatért, kezem is ökölbe szorítom, tervem visszaküldeni álomföldjére, de mintha érezné szándékaim mordul rám Noir:
- Meg ne próbáld. – aztán… Ahogy biccentek, letörli lánya újra kibuggyant könnyeit, és mesterkélten hangzó szipogásával nem törődve mondja el neki a véleményét:
- Nem küldöm el. Ha nem lett volna melletted, akkor már rég nem élnél amiatt a nyomorult vámpír miatt.
- Megtámadtak miatta! – egyre hisztérikusabban hangzik Mariane hangja. Egy pillanatig pedig mintha Noir pillantását is viszonozta volna – A látásom is elvesztettem, ki tudja meddig. Ha testőrt akarsz mellém, találj helyette valakit. Gyűlölöm ezt az alakot. – ejnye… Szép kis hála, amiért megmentettem a seggét.
- Enald – san veled marad, erről nem nyitok vitát. – jelenti ki határozottan az öreg. Ő a legjobb. Szükségem van a segítségére. – ilyenkor örülök szakmai hírnevemnek. Ha Noir arrébb áll, biztos, hogy elbeszélgetek az oldalán hisztiző szépséggel.
- Nem akarom… Kérlek bácsi…
- Fejezd be, mielőtt még mérges lennék, és mások is a védelmedre utasítanék – hogy elhalhatott… Pedig ha tudná, hogy hányan állnak őrt szobájának egyetlen ajtajánál, és ablaka alatt…
Talán vaksága most áldás a számunkra.
- Ne hozassak neked valami ételt, vagy italt gyermekem? – kérdi pár perc néma csend után Noir Marianet, aki szavaira a fal felé fordul:
- Elvették az étvágyam. És… - tapogatja meg fekhelyét – A takaróm is elég kényelmetlen. Olyan fura… Mintha nem is a szobámban lennék. – ajaj… Egy újabb hiszti várható a részéről:
- Noir… - fordulok a vámpír felé, kimehetek körbekémlelni a terepet? – nem akarok itt lenni, nem akarok itt lenni.
- Nem – kapok szigorú pillantással körített határozott választ, aztán a nevelőapa lánya felé fordul:
- Ez a szoba jól látod nem a tied. De a támadód még a közelben volt, amikor oda vittünk, ezért át kellett költöztetnünk. Szóval most… Tudod…
- Szóval most hol is vagyok pontosan? – miért nem fogadtam el érte a duplapénzt?! Akkor most a sipákolása nélkül élhetnék. Bár… Mióta megláttam kívánom a testét. Gyönyörű még kibírhatatlansága ellenére is.
- A kastély egyik földszinti vendégszobájában – pedig én nem ezt ajánlottam. A javaslatom az volt, hogy a tömlőcbe tegyük és kötözzük is ki a falnak.
- Értem. – nincs vita? Ohh magasságos Istenek köszönöm… - Jó lesz így egy darabig. Ezekbe a szobákba nem nyílik ajtó. – szóval innen fúj a szél. Teszteljük akkor, mennyire lát:
- Épp emiatt hoztunk be egy kanapét önhöz. Én éjjel arról figyelek…
Szerkesztve yoshizawa által @ 2014. 03. 09. 10:57:01
|
| Nauki | 2013. 07. 12. 22:22:00 | #26464 |
Karakter: Mariane Viskeyanus
Megjegyzés: yoshizawának
A szél eleinte csak lágyan, simogatja arcomat, majd, ahogy egyre gyorsabban haladok felfele az égen egyre erőteljesebben. Most megy le a nap, csodálatos jelenség. Fekete szárnyaimmal csak úgy szelem az eget. A rajtam lévő fekete cica nadrág tökéletesen rásimul a vonalaimra, így nem lassítja mozgásomat. A fekete hosszú ujjúm megakadályozza, hogy fázzak, a lábamon lévő acélbetétes térdig érő csizma is ezt a célt szolgálja. Hogy miért viselek acélbetétes csizmát? A válasz egyszerű, Noir a nevelő apám, kicsit mérges volt már rám, hogy egy hónap alatt átlagosan 3 csizmát tettem tönkre az örökös: zuhanjunk fejjel lefele, majd és érkezzünk talpra mutatványom miatt. Mondjuk azok, vékony kis, divat csizmák voltak ezzel ellentétben. Szeretem ezt a lábbelit, egyszerre kényelmes, csinos és praktikus. Bár nőiesnek nem igen lehet nevezni. Ezekkel a gondolatokkal értem el repülésem határát. Imádom feszegetni meddig, bírok felrepülni, ez a szenvedélyem. De, mint mostanság most se sikerült megdöntenem a rekordomat. A nap utolsó sugaraiba burkolózva lebegek a semmiben, majd hirtelen zuhanni kezdek. Igen a kedvenc mutatványom. Csukott szemmel zuhanok fejjel lefele, szárnyaimat visszavonom, így már csak vámpír érzékeimre támaszkodva érzékelem mikor jön el az ideje, a fordulásnak. Mikor kellőképpen közel érkezek a földhöz, megfordulok és talpra érkezem. Lábaim dobbanása, visszhangot ver a gyönyörű, sűrű fenyvesben. Leülök a fűben és úgy emelem tekintetem az égre. Ott éltem fent, valamikor régen. Ismerős léptek zaja üti meg a fülemet, de szemeimet nem nyitom fel. A léptek lassulnak, majd a hang gazdája, kicsivel távolabb tőlem megáll. Hallom a szívverését, érzem az ereiben száguldó vér illatát.
- Mariane! –szólít meg a férfias hang –Noir már össze-vissza kerestetett! Azt szeretné, ha haladéktalanul a halba mennél, valakit be akar neked mutatni –mondta, majd a következő percben a vámpír gyorsaságnak köszönhetően el is tűnt. Ez már csak így megy, a fogadott apám, agyon izgulja, magát hol vagyok, mindenkit összeugraszt, hogy keressenek meg, a végén pedig sértetlenül kerülök elő. Fölösleges ez a nagy felhajtás. nem egyszer fenyegetett meg az öregúr, hogy testőrt fogad mellém, amolyan vérbeli profit, akit majd nem leszek képes kijátszani. Nem értem a földön élőket. Sose értettem őket. Az itt töltött évek alatt, Noir fokozatosan kiépítette nálam az emberi érzelmeket. Érzelmeket… Amikor ide kerültem, csak fájdalmat, szenvedést, keserűséget voltam képes érezni. Most már boldogságot, örömöt, kedvességet, kötelesség tudatot és tömérdek mást is képes vagyok felfogni,,emberi,, ésszel.
Felkeltem ültemből, majd felállva a hal ajtajára gondoltam. Kevés vámpír birtokolja a teleportálás képességét, de én e kevesek közé tartoztam. Bár a Noir által emelt erőtérnek hála, csak azon belül vagyok képes hasznosítani eme tulajdonságomat. Az ajtó előtt teremve, megigazítottam a hajamat, majd belöktem a hatalmas tölgyfa bejáratot. Az hangosan kivágódott és utat engedett nekem, becsuktam magam mögött, majd a kanapé felé tekintettem, ahol apám ült és egy ismeretlen hosszú fekete hajú férfi, nekem háttal. Egy pillanatra ledermedtem, teljesen vérfagyasztó volt az egész lénye, valamilyen különös aura lengte körül. nevelőm mosolyogva és bátorítón felém intett. Mire elindultam, acélbetétes bakancsom ellenére lépteim halkak voltak és kecsesek. A kanapé mellé érve, a férfi megfordult és rám emelte tekintetét.
- Végre itt vagyok gyermekem! –áll fel a férfi mellől Noir, elém lép és átölel. Eltávolodik tőlem és a másik ülőalkamatosság felé vezet, ami az előbbivel szemben helyezkedik el, csupán egy dohányzóasztal választja el egymástól a két kanapét. Kényelmesen helyet foglalok, majd ő is így tesz velem szembe az előbbi helyén.
- Miről szeretnél velem beszélni? –kérdeztem határozottan és lényegretőrőn. egyesen az öreg szemébe néztem.
- Az úr –mutat a mellette ülőre – Azért jött, hogy a testőröd legyen. Elvállalta, hogy vigyáz rád a nap 24 órájában. Persze szabadnapokkal. hisz nem kérhetem, hogy az elkövetkező időszakot bezárva töltse –mosolygott rám kedvesen. TESTŐR? Akkor a legutolsó fenyegetése nem csak játék volt… Bosszúsan sóhajtok, még egyszer végig mérem új vigyázómat. Nem fogok beletörődni, hogy felügyeletet rendel ki mellém.
- Tudok magamra vigyázni! –csattanok fel. Nem nagyon szoktam, heves kirohanást produkálni Noirral szemben, hisz végtelenül hálás vagyok neki, hogy kihozott az árvaházból – tudod, hogy tisztellek, de kérlek! Egyedül is képes vagyok életben maradni! –fűztem tovább.
- A döntésem végleges –mondta szárazon és komolyan. Olyan nincs, hogy én azt hagyjam.
- Kérlek, hálás vagyok, neked tudod jól, jó gyerek vagyok, sose akartam megszökni, egyszer se támadtak meg mióta itt vagyok. szóval rendben leszek, pesztra nélkül is… -tettem rá egy lapáttal.
- Tudod –kezdte – Kicsit meguntam, hogy állandóan eltűnsz se szó, se beszéd, agyon aggódom magam, hogy hol vagy. Így nyugodtabb lennék. Másrészről viszont, különleges gyermek vagy – nem tudta befejezni közbe szólok.
- Nem vagyok gyerek! 19 éves vagyok bácsi! 19! –sóhajtottam.
- Nekem mindig is gyerek maradsz! Egy konok gyerek, aki nem képes beletörődni, gondoskodó nevelőapja szavába! –kiabált rám – az úr szobája a tiéd mellett lesz. A harmadik ajtó, ami a szobádba van az ágyad mellett, a bejárati ajtó felöl, az köti össze a két szobát. Ha bármi gond, van gyorsan át tudsz menni.
- Nem csak az aggodalom az oka a testőr jöttének igaz? –kérdeztem felállva.
- Nem –mondta tömören.
- elmondod a valódi okot? –kérdezem tárgyilagosan.
- Nem.
- Ez esetben nem faggatlak bácsi –mondtam és magamra erőltettem egy mosolyt. Kelletlenül, de a férfi elé léptem és kezet nyújtottam.
- Mariane Viskeyanus –mutatkoztam be, ahogy illik. Hisz attól még, hogy utálom már a gondolatot is, hogy megfigyelve leszek, a fickó nem tehet róla. De teszek róla, hogy fejvesztve hagyja itt az állását. gúnyosan mosolyogtam. A férfi felállt, jóval magasabb nálam, elfogadta jobbomat.
- Enald Issador –mondta, mély férfias hangján. Az egész testem bele remegett hangjába. Szemeivel úgy vizslat, mintha a szívemig látna.
- Kövess, kérlek –mondtam. többet nem fűztem hozzá. Elindultam kifele, nem törődve azzal, hogy ő még elbúcsúzik Noirtól, felkapja a csomagjait és csak késve indul utánam. Csak mentem. Lemaradását hamar behozta, bármennyire is próbáltam sietős tempót felvenni, esélyem se volt hosszúra nyújtott léptei ellen. Mikor a szobája ajtaja elé értem kitártam előtte.
- Isten hozott nálunk – kijelentésemre elmosolyodott – A szoba túl végébe a bal oldalt lévő ajtó a fürdőszobád. A velünk szembe lévő ajtó a közös erkélyre nyílik. Itt vannak a kulcsaid, egy az erkélyhez egy a szobádhoz, és egy az összenyíló ajtóhoz –húztam ki a kulcscsomót a zárból és kezébe nyomtam. A következő pillanatban pedig már hatalmas erővel csaptam be a szobaajtómat. Egyből bezártam az összenyíló ajtót és, hogy ne tudja kinyitni, a zárba hagytam a kulcsot. Éjszaka van, a vámpírok napszaka, mégis kicsit fáradt vagyok. Nappal nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. Egész nap futkostam a hatalmas birtokon. Lekapkodtam magamról a ruháimat és az ágyamra dobáltam őket. A bakancsom az ágy mellé dobtam, majd el is indultam, hogy megfürödjek. Ma a zuhanyzást választottam, így megnyitottam a forró vizet és beálltam a felüdülést nyújtó víz alá. Egy kicsit folyattam magamra a vizet, majd a kedvenc narancsos tusfürdőmmel lefürödtem. Magam köré tekertem egy nagy fekete törölközőt, melynek alja combközépig ért. hajamat felkötöttem, és ahogy tudtam szárazra töröltem, bár még így is nedves maradt. Kiléptem a párás helyiségből. Kopogásra lettem figyelmes, de nem az ajtók irányából, hanem az erkélyéből. Oldalra pillantottam. Újdonsült testőröm mérges tekintetével találtam szembe magam. A következő pillanatban hatalmasat dörrent és eleredt az eső is, ő pedig kint ácsorgott és arra várt, hogy beengedjem. Na, azt lesheti. Azzal a fürdő melletti ajtót kinyitva beléptem rajta, ez volt a gardróbom. Ledobtam a földre a törölközőt és felkaptam egy fekete tangát és egy hozzá passzoló ujjatlan felsőt. Estére minek vegyek fel melltartót? Csak kényelmetlen lenne. Egy fekete, rövidnadrág mellett döntöttem estére. Kényelmes anyagból volt így nem dörzsölte a bőrömet. Felvettem a földről a nedves anyagot és bent lévő szárítóra kiterítettem. Mikor kimentem az állam nagyot koppant a földön, ugyanis feketém a kanapémon elnyúlva engem tanulmányozott.
- Te meg… -kezdtem – hogyan jutottál be? –fejeztem be a döbbenettől elakadt mondatot. Dühösen méregetett. Felállt és a közös ajtóhoz lépett. Kivette a zárból a kulcscsomómat, leszedte a közös ajtóhoz illőt és morcosan hátrafordult.
- Ha még egyszer bezárod, olyat teszek, amit magam is megbánok –azzal a sötét auráját fogva ott hagyott. Én ezzel a fickóval egy légtérbe nem maradok. Azzal sarkon fordultam és a gardróbba sietve, nadrágomat egy fekete bőrgatyára cseréltem le. Felvettem egy fekete kapucnis pulcsit és egy ilyen színekben pompázó vastag bőrkabátot. Az ágy mellé lépve felszenvedtem a bakancsomat és amilyen halkan csak tudtam elhagytam a házat. Feltűnésmentesre sikeredett a távozás, a házban történő sürgésforgás ellenére. Ahogy kiértem a szakadó esőbe, feltettem a csuklyát a fejemre és szárnyaimat előhívva az ég felé vettem az irányt. Dühös voltam, de nem a fickóra, Apára. miért kellett testőrt állítania mellém? MI baj történhet velem?
Ahogy ezen, gondolkodtam, a következő pillanatba olyan történt velem, mint ami eddig soha. Valaki egy felém küldött villámmal eltalálta a szárnyaim közötti területet. Fájdalmasan felnyögtem, a repülést létrehozó tagjaim eltűntek, én zuhanni kezdtem. Az utolsó pillanatban visszanyertem a fájdalomtól eltompuló tudatomat és lábra érkeztem. Körülnéztem, hegyeztem a fülemet. Semmi. Pár perc. Semmi. egy kis idő elteltével halk nesz. Egy elégedett kuncogás és még egy villámcsapás nem sokkal tőlem a földbe. Egy fekete alak közeledett felém a fenyvesből.
- Nahát, a vámpírok szárnyas kincse! –kacagott elégedetten az illető. Vámpírra emlékeztető aura lengte körbe. Talpra álltam. A hátam izzott. Éreztem, ahogy szivárog belőle a vér.
- Ki maga? –tettem fel a számomra fontos kérdést. A következő pillanatban velőt rázó ördögi kacaj hagyta el a száját és előttem termett, egyik kezével megragadta a bal felkaromat. eleinte csak szorítást éreztem, de hirtelen a karja felizzott és elektromos energia lengte körbe. Felüvöltöttem, a húsomig égetett a keze. Erőt véve a kínzó fájdalmon, lábamat lendítve lerúgtam magamról. Karomhoz kaptam jobbommal. dőlt belőle a vér az öt ujja nyomán. A földre cseppent és kapcsoltam, VÉR. Mire is hasznos nekem a vér? Arra, hogy megvédjem magam. A következő pillanatban egyenesen felém az alaktól kiindulva egy hosszú fénycsóva indult meg. Koncentráltam, a vérből legyen fal, a vérből legyen fal. Ismételgettem, majd a vér emelkedni kezdett és pajzsot vont körém.
- Lám lám –megérte eljönni. Kacagott. a következő percekben sorra támadott, többé-kevésbé sikerült kivédenem. De éreztem, hogy gyengülök. ezek a sebek nem gyógyulnak gyorsan. A vér, amit vesztek csak még jobban könnyíti és nehezíti is a dolgom. Egyre nagyobb késztetést érzek arra, hogy összeessek, de minduntalan erőt veszek magamon. Bizonyítanom kell! Most jött el az ideje!
A következő pillanatban még egyszer megpróbálta a legelső trükkjét, villámot küldött felém. Már nem volt erőm, az akaratom cselekedett volna, de a testem nem engedelmeskedett. Kifogytam, ennyit érnék? Utolsó mentsváramként, szárnyaimat előhívva magam köré vontam őket. Már felkészültem a lüktető fájdalomra, de az nem következett be. A villám irányt változtatott és egy alak tűnt fel előttem. Már csak elmosódott foltokat láttam magam előtt. A lábaim összecsuklottak és elterültem a sáros földön. Szárnyaim megadták magukat eltűntek a semmiben. Velük együtt a tudatom is megszűnt. Csak távoli csatazajokat hallottam. Még éreztem, hogy valaki a karjaiba vesz és hosszas káromkodás után futólépésben megindul velem. Néha néha a távoli hangok eljutottak hozzám.
,,Mi történt?,, -aggódott egy hang.
,,Menj ki nincs szükségem arra, hogy nézegesd miközben ellátom,,
,,Fel fog ébredni?,,
,,rajta múlik,,
Majd a zajok megszűntek. Egy fehér térben találtam magam. A földön ültem. Előttem egy hosszú, aranyhajú elgyötört arcú nő.
- fel kell ébredned! –mondta.
- De olyan jó nekem így, itt nem bánthat senki –mondtam halkan. Közelebb lépett hozzám, leguggolt elém, kezeit a vállaimra tette és szemeimbe nézett.
- Aggódnak érted, vissza kell találnod hozzájuk –győzködött.
- Azt se tudom, hogyan –mondtam csalódottan és megadva magam. Valahogy nem tudtam neki ellent mondani.
- Csak kövesd a hangokat –azzal szertefoszlott. A hely eltűnt és én csak lebegtem a semmiben. Nem tudom mennyi idő telt el, de megint beszélgetés foszlányok jutottak el hozzám.
,, Nem tehetsz róla, egyszerűen, makacs. Nem is látszik emg rajta, hogy egykor tiszta lelkű volt.,, -mondta egy csalódott hang.
,,Szépen elcsesztem a munkámat, megszökött előlem egy gyenge nő!,, -morgott valaki magában. Hogy honnan tudom, hogy egyedül volt? Egyre közelebb értem a hangokhoz és megéreztem, hogy egyedül van. A következő pillanatban erős villanás, majd lassan bizonytalanul nyitogatni kezdtem a szemeimet.
|
| Geneviev | 2012. 09. 12. 18:19:42 | #23407 |
 Karakter: Archyadrend
Megjegyzés: ~ Kenyérpirítómnak
Mrr… ember szag.
Izgatottan lélegzem be a félelem ínycsiklandozó illatát, ami úgy hat érzékeimre, akár az embereknek valami afrodiziákum. Orrfacsaróan édeskés illata betölti az egész teret, ahogyan az erdőben kódorgó ember egyre jobban bekavarodik a csapdámba, melyet pont az ilyen eltévelyedett embereknek állítottam föl, akik azt hiszik magukról, hogy a szemük az éj sötétjében is képes látni, és az erdőben is tudnak tájékozódni, mikor másra sem képesek, csak a világot pusztítani és romba dönteni.
Na, nem mintha az nekem olyan nagy baj lenne… egyedüli bajom ebből csak az lehetne, hogy a sok finom husika miatt elhízom, de szerencsére mi, Fekete Özvegyek képtelenek vagyunk az elhízásra, együnk bármennyit is.
Kéjesen megnyalintom számat, amitől érzékszerveimet még jobban betölti a finom, édes félelem, izgató illata. Ahh, de kár, hogy ez csak egy gyenge, gusztustalan emberke, aki párosodásra teljesen alkalmatlan… Nem baj, jó főfogás lesz, utána meg megkeresem a desszertet, aki már napok óta az erdőmben tanyázik, de egyszer sem merészkedett ide be, az erdő sötét és ijesztő közepébe.
Ami késik, az persze nem múlik. Még jó…
Ahogy rágondolok a farkaskára, aki az ideiglenes lakótársam az erdőmben, már érzem is erejét. Arcomat afelé fordítom, amerről jön az ereje, és ahogy érzem az ember félelmének gusztustalanul érzéki szagát, szinte már leendő desszertem ínycsiklandozó aromáját, porhanyós húsát, roppanó csontját, forró, vörös vérnek élettel teli italát a számban ízlelgetem. Apró kortyokban nyeldesem a levegőt, ami párzásra kész testemet lassan, de lenyugtatja. Ez még nem a desszert ideje. Az majd a következő fogás lesz…
A vacsora, észlelve, hogy az előbbi fenyegető aura, amit magamból árasztottam, nyomtalanul eltűnt, hangos sóhajjal adja tudomásomra, hogy úgy érzi, megmenekült. Olyan bosszantóan, mégis, szórakoztatóan naivak tudnak lenni az emberek… na meg persze kiszámíthatóak: ő is, ugyanúgy, ahogy eddigi áldozataimnak nagy többsége – akik nem ájultak el egyből a félelemtől – rohanni kezd arra, amerre azt hiszi, hogy az erdő kijárata van. Azt viszont nem veszi észre, hogy már rég beleakadt leheletfinom hálóm erős kis fonalába, amely egyre csak növekszik, és növekszik rajta, ahogyan egyre jobban belegabalyodik, szabadulni próbálva. De az én hálómból élve szabadulni lehetetlenség. És ezt lassan ő is meg fogja tanulni.
Milyen kár, hogy ezt a fölfedezését elmondani viszont nem fogja már senkinek, soha többé…
A vadászat izgalma a világ legjobb dolga – na jó, a második legjobb dolga. Az érzéki, halállal végződő, fantasztikus szeretkezésnél nincsen jobb a világon. De a második helyet szilárdan birtokolja a vadászat, véleményem szerint, minden egyes fajnál. Hiszen szinte nincs is annál az érzésnél felemelőbb, hogyha tudjuk, hogy az áldozatunk nem menekülhet előlünk, bárhogy is próbál hátrálva menekülni. Nem ér el vele semmit, csak azt, hogy a rettegése, menekülni vágyása csak még inkább felizgatja a rá vadászót.
Hisz előlem nem lehet menekülni. Főleg nem az én erdőmben, amit már sok-sok évszázada már, hogy én birtoklok, a közepén, jól elrejtve egy édes kis házikóval, melynek pincéjében életem díszítő eleme: Andrew von Vögel, valaha élt vadász feje található még igazán jó állapotban. Szegénykém azt hitte, hogy engem meg tud ölni egy magafajta szerencsétlenség… természetesen nem jött össze neki.
Ahogy a menekülés ennek a férfinak, amit kezdek már unni, így csak megrántom fonalamat, mire teljesen rácsavarodik a háló. A férfi csak mozog, és mozog, és mozog, próbálva kiszabadulni koporsójából, de ezzel csak azt éri el, hogy mindenét teljesen körülöleli a finom selymem, mely szenvedélyes szeretőként ragadja magához, és lassan már mozdulni sem bír, csak lassan, csendesen haldoklik.
- SEGÍTSÉG! – harsan fel még tőle egy utolsó segélykiáltás, amit még utolsó erejéből összeszed, de szegényke már rég rájött: rajta bizony senki sem fog segíteni. Senki az égvilágon. Szegény buta, buta emberkét úgy nem tudom sajnálni…
Ezen érzésemet, no meg éhségemet bizonyítva pillanatokon belül a fáról lelógó hálómon himbálózok, magam felé húzva áldozatom tehetetlen testét. Édesen mosolyogva ragadom magamhoz számomra könnyű, mégis, igazából elég húsos testét, és a fák fölött elterülő óriási, az egész erdőt átfonó pókhálómhoz szállítom. Emiatt az én tulajdonom az egész erdő, és emiatt tudok minden apró kis dologról, hogy mi történik itt, még arról is, ha az egyik fa lehullajtotta egy levelét. Mindenről tudok.
Arról is, hogy a farkaska most éppen próbál elaludni de az előző sikolyok, üvöltések miatt eléggé nehezen megy neki. Vagy inkább esetleg bűntudata lenne, hogy nem segített az áldozatomnak? Szegényke… biztos nagyon-nagyon rossz lehet neki! De nem sokáig, mert majd a mami megy, és megvigasztalja egy halálosan jó kis szeretkezéssel. Ahhoz nagyon is értek!
Mire fölérek a hálómhoz, már tudom, hogy a hálóm, megkezdve az elő-emésztést, a ruhát már le is marta róla. Még valamennyi élet van benne, de ahhoz nem elég, hogy bele kelljen harapnom, hogy a mérgem megölje, de ahhoz épp elég, hogy a kínok kínját tapasztalja meg, ahogyan még mielőtt meghalna, hálóm teljesen lemarja róla az egész bőrét, majd az izmait is elkezdi lebontani. Na jó, talán azt már nem fogja megérezni, amilyen kis nyámnyila eddig volt… szerintem a bőrének legfelsőbb rétegének lebomlása után már nem is fog élni.
Hát… egy jó tanács a következő életedre, kedves vacsi úr: ha élni akarsz, ne menj éjszaka egy olyan erdőbe, amiről olyan pletykák keringenek, hogy el van átkozva a sok haláleset és eltűnés miatt – nagy a valószínűsége, hogy tényleg el van átkozva.
Még mindig érzek benne életet, de már nem bírok véremmel és éhségemmel, így lábánál kezdve megkezdem az étkezésemet. Állkapcsom kitátom, és lábfejét bekapva, összezárom fogaimat. Ropogó csontjai, alig hallható nyöszörgése csak még varázslatosabbá teszi a közeledő telihold fénye alatt elköltött vacsorámat, aminek fogaimban található különleges mirigyemből a véráramába juttatott méreg kölcsönöz pikáns ízt. Tökéletes vacsora… Pont jó évjáratú a férfi, mérgem épp, hogy csak egy picit erős, ráadásul még a farkas zizegő energiája is segít a vacsorám tökéletesítésében.
Milyen remek!
Zsíros húsa laktató, szinte falom a combjait, melyek szó szerint elolvadnak a számban. Nem túl kövér pasi volt életében, de ami súlyfelesleg volt rajta, az csak jót tett az ízének. Remek fogás, mondhatom.
Hm, nem tudom… megegyem most az egészet, vagy raktározzam el következő étkezésre? Talán az utóbbi jó lenne, de azért ezt a részét még megeszem. A férfiak legfinomabb része, értsük akár szexuális helyzetben, vagy akár a megterített asztalon. Vérének édes íze az egyik legfinomabb, amit emberből valaha ittam, és biztos vagyok benne, hogy férfiassága is csak jó lehet. Hm, talán egy kicsit sajnálom már, hogy előtte nem fogadtam magamba, de nem baj… a lakótársam hamarosan kárpótolni fog. Ebben biztos vagyok.
Végül is, ki tudna ellenállni ilyen gyönyörűségnek, mint amilyen én vagyok?
Én még vérrel borítva is tökéletes vagyok, úgy, mint ahogyan most nézek ki. Arcom csupa vér, és csak még inkább véres lesz, ahogyan combjai hiányzó helyére belenyalok ereibe. Mrrr… mennyei íze van!
Férfiassága még petyhüdten is egész szép nagyságot elér, de ez már evésen kívül semmi másra nem használható. Sajnos, nincs már, mi életet lehelne ebbe a nagy péniszbe, hiába zárom körbe ajkaimmal az egészet, és hiába nyalogatom úgy, mint a legfinomabb nyalókát. Nem fog megkeményedni. Férfiassága körül forgó gondolataimnak egy erőteljes harapással vetek véget. A nagy csomag eddig is akadálytalanul siklott a számban fejmozgatásomra, mivel eléggé ki tudom tágítani állkapcsomat, most meg még a testéhez tartó bőrdarabka is elszakadt, így épp, hogy meg tudom tartani ajkaimmal, hogy ne csusszanjon le egyből torkomon. Van benne valami morbid élvezet, hogy rágcsálhatom a halott áldozatom valaha igazán fickós kedvében levő hímtagját… Ki is élvezem minden apró kis falatját, és egészen addig rágom, amíg egy formátlan, véres, bőrös, inas pép nem lesz belőle, amit aztán lenyelek.
Na, kezdek tele lenni, ideje meglátogatni a farkaskámat!
Kicsit megtörölgetem véres arcomat, és hajamat fonalamban, mely engem nem kebelez úgy be, mint ahogy mást tenné, majd itt fönt, a fák takarásában sietek desszertem felé. Remélem, nem kell csalódnom benne, ugyanis én nagyon, nagyon, nagyon nem szeretek csalódni!
Pontosan a feje fölé érkezem meg. Még innen, a magasból is jól látom, hogy érzi, hogy itt vagyok, amitől egész teste megfeszül. Na mi van, csak nem harcolni akarsz? Én tudok annál egy sokkal jobb elfoglaltságot! Az embereknek van is erre egy jó mondásuk: szeretkezz, ne háborúzz! Csak egy picit én kijavítanám arra, hogy ne háborúzz, hanem dugj meg egy Fekete Özvegyet, aztán halj meg a világ legszebb halálával. Ha már egyszer valaki háborúba megy, és meg akar halni, miért ne közvetlenül szeretkezés után haljon meg…? Az sokkal jobb!
Ahogyan ereszkedek le fejjel lefelé a hálómon, mind az öt pár, plusz egy szememet kinyitom, hogy jobban láthassam. Igazán helyes, ahogyan felfelé kémlelve próbál meglátni, hiszen még csak érez, mert teljesen a sötétség leplébe burkolom magam. Hajamat lassan engedem láttatni, ami már lassan az orrát birizgálja, mikor a fejem is kibukkan a sötét árnyak közül.
- Na, hogy tetszem? Ilyennek képzeltél? – kérdezem kacéran, ahogyan egy kecses mozdulattal leugrom közvetlenül elé, még mielőtt arrébb tudna szökkenni tőlem. – Tudom, hogy kíváncsi voltál rám. Hát, tessék: itt vagyok! És nem akarok csalódottan visszatérni a házamba – mondom szomorúságot tettetve, pedig rég nem tudok ilyet érezni. Remélem, azért az előző áldozataim sikolya eléggé ösztönzően hat majd rá teljesítmény tekintetében, mert ha nem… Ohh, én egy igazán találékony ember… pók… vagyok.
No meg halálosan szexis is, de ezt már régóta tudom. Meg most már ő is tudja.
Csak mozduljon már, bassza meg! Hiúságomat igen csak bosszantja, hogy nem mozdul, még a tekintetével sem mutatja, hogy esetleg tetszenék neki. Márpedig nincsen olyan lény, akinek én ne tetszenék! És ezt meg is mutatom neki. Nehogy már egy ilyen dögös farkas ne izguljon föl rám! Míg nekem méreg mirigyeim már rég készen állnak arra, hogy a párzás után bevégezzék sorsát, addig ő meg sem moccan, csak kivárja a megfelelő alkalmat a cselekvésre. Na, majd adok én neked cselekvést!
Lassan vetkőztetni kezdem magam, és felfedem előtte tökéletes, teljesen hibátlan, hófehér testemet, mely fehérebb a hónál is, sőt, a hullák merev, hideg testénél is. És szebb is, természetesen. Kacéran kitárt karokkal fordulok meg, hogy teljesen föltárjam előtte alakom, bár az is igaz, hogy hajam hátulról jobban takar bármelyik ruhánál. Nagyon ajánlom, hogy mutasson erre valami reakciót, mert baromira nem érzek semmilyen vágyat felőle.
Rám még az aszexuálisak is fölizgulnak, ne már, hogy pont ez nem!
A desszertemmel csinálni akarom kaja előtt. Mert ha nem – hát, mondjuk úgy, hogy ezerszer fájdalmasabb kínokat fog kiállni, mint az előtte levő bármely áldozatomnak kellett. Ami pedig azért nem lesz kis teljesítmény tőlem, de mint már mondtam: találékony egy pókocska vagyok.
|
| darkrukia | 2012. 05. 05. 09:40:12 | #20807 |
 Karakter: Samuel Legacy
Megjegyzés: (Vyvyennek)
A hangja olyan volt, mint a puha szőrme, lágy és telt, egy kicsit obszcén, mintha már az, hogy szóba áll vele az ember, valami mocskos dolog lett volna. Talán az is volt.
Az ujjai végigcsúsznak gerincemen, mintha meztelen csigák mászkálnának rajtam. A hideg is kiráz érintésétől, de láthatóan nem úgy fogja fel a jelet, hogy undorodom tőle.
Csókot hint nyakamra. A szemem is összeszorítom, testem felkészül, megfeszül. Most jön az a rész, mikor belém mélyeszti azokat a hegyes fogakat. Érzem, ahogy remegni kezdek. Szemfogai végigkaristolják bőrömet.
Erőteljes kopogás töri meg ezt a "kellemes" pillanatot. Felsóhajtok. Most hálát mondok minden szentnek.
- Mi van már? - kiált ki gazdám és ismét nyakamra hajol, ám ezúttal csak csókokat hint el rajta, amit egy halk sóhajjal fogadok.
- Mr. Macfadyen megérkezett, a nappaliban várakozik - hajol meg az egyik szolga belépte után.
- Máris megyek - bólint Danton gazda. - Estig nem találkozunk, kicsikém. Szeretném, ha jól viselkednél, és nem hagynád el a szobádat.
Intő szavai után beleborzol amúgy is kócos hajamba, és távozik.
A párnámhoz bújok, próbálok nem tudomást venni arról a mogorva testőrről, aki engem figyel. Pár napja került a házba, először még elcsevegtem neki, de aztán észrevettem, hogy nem olyan, mint azok, akik velem szoktak lenni. Most ő vigyáz rám, ha a gazda nincs mellettem. Nem mintha elszöknék.
Egy fél óra múlva egy kedves szobalány jelenik meg. Egy farmert tart a kezében. Kissé meglepetten veszem el, mikor felém nyújtja. Nem szokás nekem ruhába bújni és lemennia vendégekhez, hát akkor most miért kérték ezt? Csendben voltam, nem akarom, hogy megbüntessenek...
- Gazdám! - hajolok meg mélyen, mikor a nappaliba érünk.
- Gyere ide, Sam! - döndül hangja. Uhm... csak akkor szólít Samnek, ha dühös valami miatt. Már előre beleremegek, hogy miért hivatott.
Odaállok mellé, a padlót figyelve. Remegni kezdek mikor megérzem hideg ujjait derekamra simulni. Ölébe húz, szemfogai megnyúlnak. Félek, de engedelmesen döntöm oldalra fejem, felkínálva neki nyakam.
- Enyje, Danton! Hát így kell bánni a vendégekkel? - hallok meg egy lágy, mély és férfias hangot. Testem beleremeg. Ki ő?
Gazdámra pillantok, aki kissé feszülten méreget. Most mi a baj? Nem kívánja a vérem? Valami rosszat tettem? Nem szokott ennyit habozni.
- Kínáld meg a vendégünket, Sam! - paskolja meg fenekem, ahogy álló helyzetbe húz. Hogy mit csináljak?
A vendég keze felém nyúl, én meg ijedten hátrálok.
- Csak nyugodtan - szól még gazdám. Nyelek egy nagyot, majd a kinyújtott kéz fele lépek. Megragad, szorosan húz magához, egyből nyakamra hajolva, szagolgatva. Testem szinte elveszik karjaiban. Félve remegek meg. - Ne csak szagolgasd, kóstóld meg, az én kicsikémnek isteni vére van, mint a forró tűz, mégis finom, édes - áradozik Danton gazda.
Lélegzetem szapora lesz, remegő kezekkel nyúlok hátra, a vendég hajába túrva vonom felkínált nyakamhoz. Csak essünk túl rajta. Nem tudom milyen érzés lehet, ha más harap belém. Hasonló gazdámhoz?
Mi lesz már? Ne csak szaglássz, mélyeszd belém fogaid! Had érezzem milyen, mikor nem gazdám tart karjaiban és táplálkozik belőlem!
|
| Vadmacska | 2012. 04. 09. 13:13:07 | #20336 |
 Karakter: Ayani Samolora
Vége
|
| Vadmacska | 2011. 09. 24. 20:19:15 | #16861 |
Karakter: Ayani Samolora
Megjegyzés: Hyadának
Oda jön és eloldozza a köteleket. A csuklóimat dörzsölgetem elégé ki kezdte a kötél.
- Mi dolgot van itt?- Kérdezi közben a tarisznyámat vissza adja. - Az emberek eddig nem mertek átjönni- Komoran pillant rám
- Csak gyógynövényeket jöttem szedni és a két srác elfogott- mondom ránézve.
- Abban tudunk segíteni neked jó sokat tudunk adni- Néz rám. - Bocs a két hülye miatt mindig ilyenek. Bár most már mindenki ilyen a klánban. Biztonságra megyünk- mondja- Régebben sok ember idejött és próbált fosztogatni meg elrabolni klán tagokat. - Mondja komoran
- De azért kicsit túlzásba vitte az a kettő nem?- kérdem, akkor sem értem miért kellet leütniük és ide hozniuk – Te vagy a…?- kérdezem hirtelen meg döbbenve
- Szokásuk túlzásba vinni de amúgy egész normálisak nézd el nekik és nevűkben is bocsánatot kérek- Néz rám- Hyada a klán vezére vagyok. És te?- kérdezi közben felvonja az egyik szemöldökét.
- Én Ayani Samolora vagyok boszorkány- Nézek rá kicsit félénken.
- Hm…úgy tudom az emberek nem szeretik a boszorkányokat. Most teszek egy fura ajánlatot aminek a többiek nem fognak örülni de így a klántól meg az emberektől sem kell tartanod-nézek rá mosolyogva.
- Mi az az ajánlat?- Kérdem rá nézve, picit elmosolyodok. Mit tud kitalálni ami meg könnyíthetné a helyzetemet.
- Annyi lenne hogy összepakolod a cuccaidat és beköltözöl hozzánk- Mondja egyszerűen mire döbbenten nézek rá.
- Na de most miért vagy ilyen?- kérdezem még mindig döbbenten.
- Mert ilyen vagyok és kész ha valaki normálisnak tünik annak segítek ha kell- Feleli mosolyogva.
Egy ideig még beszélgetünk majd elvisz a klánhoz. Érzem hogy nem kedvelnek, ahogy rám néznek. Megmondja nekik hogy ott fogok laki és hogy legyenek velem normálisak. Látom hogy nem tetszik nekik de senki sem szól semmit. Aztán este felé haza megyek azt a kevés kis cuccomat össze pakolom amim van. Másnap vissza megyek Hyada már vár rám. Egy függő ágyhoz vezet ami az enyém lesz közvetlen mellette.
A többiek a klánból elsőnek nem nagyon fogadnak el de ahogy megtudják hogy boszorkány vagyok és hogy nem tartozom a falusiak közé már kedvesebbek velem.
Telnek a napok kezdek beilleszkedni a többiek közé, sokat tanulok tőlük és én is mutatok nekik olyan dolgokat amiket ők nem ismertek.
A réten vagyok a kicsikkel. Szeretek velük lenni, és legalább a szülőknek sem kell aggódni. Kis virágokból koszorút fonok nekik, ők meg az életükről mesélnek nekem. Mindegyiknek fonok egy-egy kis koszorút mikor felhúzzák nevetve fogócskázni kezdenek. Mosolyogva nézem őket, aztán valaki megérinti a hátamat. Felpillantok és Hyadát látom aki leül mellém.
- Hogy bírsz velük? –Kérdezi és a kicsiket nézi.
- Nem is olyan rosszak mint amilyenek beállítottad őket. Nagyon aranyosak.
- Csoda hogy bírsz velük…- Mosolyog rám. Elmosolyodok majd az égre nézek. Egy kis fekete folt közeledik felénk amikor már közelebb ér felismerem hogy a kis denevérem az. Oda száll az ölembe megsimogatom.
- Hát te hol voltál eddig mi? –Elhelyezkedik az ölembe és lassan elalszik.
- Fura kis házi állatod van. –A fiúra nézek. –Mondjuk egy boszorkánynak egy denevér nem olyan fura.
- Na látod. –Mosolyodom el. A fiú arcán valami furcsa mosoly jelenik meg. Kicsit közelebb hajol hozzám majd a következő pillanatban már az ajkaimon érzem az ajkait. Teljesen ledöbbenek majd egy kis idő után elhúzódok tőle.
- Ne kérlek ezt ne csináld…..- Mondom halkan.
- De miért? –Néz rám kérdőn és meglepetten. Nem erre számított.
Azért mert te elf vagy én meg ember. Van egy csomó lány közülük kell választanod, a klán ezt akarná…
Szerkesztve Vadmacska által @ 2011. 09. 24. 20:23:21
|
| Lee | 2011. 09. 10. 23:43:32 | #16635 |
Karakter: Hyada
Megjegyzés: Ayaninak
Lassan kellek fel. Végre kitudtam aludni magamat ma a gyerekek korán lefeküdtek. Kicsit rájuk kellet szólni. Elegem volt már abból hogy nem tudtam normálisan aludni mert ők hangoskodtak este. Kicsit pihenek még a hinta ágyamban kicsit meglököm magamat így elkezd jobbra balra mozogni a hintaágy. A kicsik már kiszúrták hogy ébren vagyok és jöttek oda. Már játszani akarnak. Basszus ezekben mennyi energia van. Fülemet kezdik piszkálni párszor megmozgatom azt. Majd kiugrok az ágyból a szülök kicsit féltően néznek a kölykökre. Nevetségesen kezdem a kölyköket kergetni hülyén mutogatok közben. A szülök megkönnyebbülve vigyorodnak el. Leveszem a felsőmet és nyújtózok egyet. A kölykökre nézek és vigyorogva rázom meg a fejemet. Majd lefürdök és egy szál alsóban megyek vissza. Vannak olyan csajok akiknek nincsen párjuk azok eléggé megnéznek. Mondjuk nem igazán érdekelnek azok a csajok. Füttyentek egyet majd ahogy látom hogy mindenki idenéz szememmel nézek körbe mindenkin. Három kölyök hiányzik.
- kettő önkéntest várok hogy megkeresse a három elcsavargott rosszcsontot- Mondom ketten jelentkeznek rögtön- akkor nyomás. Keressétek meg őket- Mondom. Erre bólintanak- Kölykök sorakozó!Gyakorlat jön- Mondom. Páran megszólalnak hogy éhesek- Előszőr gyakorlás aztán kaja. Úgy sokkal jobban fog esni a kaja. Párba állni és támadás előli kitérést gyakorolni. Gyerünk!!- mondom parancsolóan
Nézem őket ahogy gyakorolnak. Látszik még kezdők… Egyikhez odamegyek és kihívom őt egy küzdelemre hogy megmutassam a többieknek hogy kell. A gyerek próbálkozik de hirtelen kapom el azt a kezét amelyikkel üt és kicsavarom ezután kigáncsolom majd hátára térdelek és nyakán levő ütőérhez teszem két ujjamat majd a többi kölyökre nézek.
- Világos?- kérdem rájuk nézve felvont szemöldökkel.
Felállok és felsegítem a kölyköt aki szipog. Jó na túl erősen csináltam. És? Meg kell tanulnia hogy az élet kemény. Összekócolom a haját és tovább gyakorolnak közben elkezdek felöltőzni szép lassan. Fura hangokat hallunka klán tagjaival. A két hülye gondolom megint provokálja egymást és egymásnak akarnak ugrani. Később odajönnek a kölykökkel fura szagot érzek. Idegesen nézek rájuk és felmordulok hogy mi is történt ameddig távol voltak. Össze vissza motyognak rájuk üvöltök hogy mondják el már normálisan erre intenek hogy menjek velük. Kijelölök egy felügyelőt aki figyel addig a gyerekekre és elindulok a két sráccal. Egyre inkább érzem azt a szagot amit a kettőn éreztem a klán területen. Mintha ember szag lenne de mégis olyan fura… Mikor odaérünk meglepve nézek a kikötözött nőre. Miközben a két srác elmondja mitörtént én csak nézem a lányt majd intek nekik. Mikor elmentek szólok a lánynak hogy elmentek. Odamegyek hozzá és kiszabadítom a kötésből. Nem értem mi keresni valója volt vagy van itt.
- Mi dolgot van itt?- kérdem ránézve közben a táskáját tarisznyáját odaadom neki- Az emberek eddig nem mertek átjönni-mondom neki
- Csak gyógynővényeket jöttem szedni és a két srác elfogott- mondja rám nézve
- Abban tudunk segíteni neked jó sokat tudunk adni- mondom ránézve- bocs a két hülye miatt mindig ilyenek. Bár most már mindenki ilyen a klánban. Biztonságra megyünk- mondom ránézve- Régebben sok ember idejött és próbált fosztogatni meg elrabolni klán tagokat.- Mondom ránézve
- De azért kicsit túlzásba vitte az a kettő nem?- kérdi ránézve látom nem érti miért vagyok vele ilyen- Tevagy a…?- kérdi rám nézve
- Szokásuk túlzásba vinni de amúgy egész normálisak nézd el nekik és nevűkben is bocsánatot kérek- Nézek rá- Hyada a klán vezére vagyok- nézek rá- És te?- kérdem ránézve felvont szemöldökkel.
- Én Ayani Samolora vagyok boszorkány- Néz rám kicsit félénken.
- Hm…úgy tudom az emberek nem szeretik a boszorkányokat. Most teszek egy fura ajánlatot aminek a többiek nem fognak örülni de így a klántól meg az emberektől sem kell tartanod-nézek rá mosolyogva.
- Mi az az ajánlat?- Kérdi rám nézve apró mosollyal az arcán.
- Annyi lenne hogy összepakolod a cuccaidat és beköltözöl hozzánk- nézek rá és elmosolyodok majd várom hogy mit mond.
- Na de most miért vagy ilyen?- kérdi rám nézve meglepődve
- Mert ilyen vagyok és kész ha valaki normálisnak tünik annak segítek ha kell- nézek rá
Egy ideig még beszélek vele majd belegyezik. Elindulunk a klán felé mikor megérkezünk mindenki kicsit szúrós szemmel nézi Ayanit. Mondom nekik hogy itt fog élni és hogy legyenek vele normálisak. Másnap visszajön a cuccaival és a mellettem levő hintaágyhoz vezetem hogy ott aludhat nyugodtan.
|
| Vadmacska | 2011. 07. 16. 19:38:53 | #15124 |
Karakter: Ayani Samolora
Megjegyzés: Leenek
Kora hajnal van, még minden csendes. Ilyenkor szeretek növényeket gyűjteni. Még nem fenyeget az a veszély hogy a falusiak észre vesznek. Egyre többet járnak az erdőben, főleg hogy az utóbbi hetekben többször láttak sötét elfeket a folyó túl oldalán. Ez a folyó választja ketté az erdőt. A falusiak sosem merészkedtek a túl oldalára.
Megállok a parton és a szemben lévő sűrű erdőt nézem. Naponta átjártam de most valamiért nyugtalanság fog el. Nem nagyon hittem el az elfekről szóló pletykákat de most mégis nyugtalanul sétálok át a kis hídon. Csak ezen az oldalon nő meg az a növény ami kell nekem.
Óvatosan lépkedek nem akarok zajt csapni. Lassan meglátom a tisztást, és három sötét alakot. Kicsit közelebb megyek de nem akarom hogy észre vegyenek. Nem emberek, sötét bőrűk és hegyes füleik vannak. Fiatalok lehetnek még, gyermekeknek tűnek. Két fiú és egy leány. Boldogan nevetgélve játszanak. Nem akarom őket megzavarni inkább vissza megyek.
Lassan elindulok vissza, mikor valaki hátulról elkapja a karomat és durván hátra csavarja. A fájdalomtól felkiáltok, próbálok kiszabadulni de semmi esélyem. Egy elf lép elém, jó két fejjel magasabb nálam, egy mozdulattal lerántja a csuklyámat.
Egy ember…. –A szemei szinte felnyársalnak ahogy engem néz. –Ostoba nőszemély nem kellet volna átjönnöd a folyón. – Ekkor érzem meg a vastag kötelet a csuklómon. Aki eddig fogva tartott most szórósan hátra köti a kezeimet.
Engedjetek el, nem ártottam nektek semmit….- Kérem az előlem állót reménykedve.
Ember vagy és a ti fajtátok csak bajt hoz ránk. –Éles fájdalmat érzek a tarkómon, valami meleg nedv csorog végig a nyakamig. Kezd elsötétülni minden, a képek és a hangok össze mosódnak majd végül teljesen elsötétül minden.
*****
A fájdalom elviselhetetlen, egyre jobban fáj. Lassan kinyitom a szemem valami sötét helyen találom magam. Próbálok mozdulni de a kezeimet erősen rögzítetek a szikla falhoz. Bilincs vagy valami ahhoz hasonló lehetett. Picit oldalra fordítom a fejem de erre csak még jobban belenyilall a fájdalom. Lehajtom a fejem és lehunyom a szemem hátha így enyhül a fájdalom.
Lépéseket halok majd hangokat. Nem nézek fel, inkább higgyék azt hogy még nem tértem magamhoz.
Nem mesze a tisztástól találtunk rá uram. –Szólal meg az egyik. –Fegyvert nem találtunk nála csak egy tarisznyát amiben növények voltak. –Egy hideg kéz érinti meg az arcomat amire picit megrándulok, remélem hogy nem vették észre. A kéz kisimít pár tincset az arcomból, borzongok az érintésétől.
Az emberek eddig nem jöttek át. Kíváncsi vagyok ő miért tette. –Szólal meg a hideg kéz tulaja. Kellemes mély hangja van. –Menjél szólj az asszonyoknak hogy készítsenek gyógy főzetet.
Igenis uram….- Lépések újra majd csak a néma nyomasztó csend.
Most már kinyithatod a szemed. Elment már. –Megfeledkezve döbbenten pillantok rá. Neki is sötét a bőre és a szemei is sötétek. De a tekintete másmilyen nem olyané aki elfogott. Fehér haja rakoncátlanul a szemébe log.
|
| oosakinana | 2011. 06. 28. 20:34:14 | #14593 |
Karakter: Tyler Goldwin
Megjegyzés: (Kígyómnak)
- Nem jó, még egyszer! - hallom a vezető hangját, mikor már vagy hatodjára csinálom újra a jelenetet. Nem olyan egyszerű csak úgy átsétálni a falon, bár neki, ahogy észreveszem elég kellemes és könnyű szórakozásnak tűnik.
- Michel, keresnek valami alakok - jön megmentőm, mire a főnök csak kelletlenül feláll, egy jó nagy adag fintorral megspékelve.
- Jól van, tíz perc szünet - távozik, mire mindenki fellélegzik. Az asztalomhoz megyek, és egy üveg vizet le is hajtok. Megszomjaztam, nem is kicsit.
- Ty, mond csak, hogy csinálod a trükköket? - kérdezi az egyik kolléga, amint csak jót mosolygok. Nem fogom elárulni a legnagyobb trükkömet. Vigyorogva felé nézek.
- Majd egyszer talán megtudod - kacsintok rá, és megpróbálom otthagyni, de megragadja a kezemet.
- Jaj, ne csináld már! - kezd el faggatni.
- Ne próbálkozz - mondom, majd kiszedem a kezemet kezei közül, bár erőlködnöm nem nagyon kell. Visszasétálok a színfalakhoz és gondolkozok, hogy kéne csinálni azt a részét, hogy a főnöknek is tökéletes legyen.
Végre megjelenik, majd egyből ránk néz.
- Mára ennyi emberek, holnap folytatjuk - mondja, amin meglepődök. Soha nem mondott még vissza forgatást, de nekünk csak jó, legalább nem kell a kiabálását hallgatni. Otthon majd kigondolok valamit, ami hátha jó lesz.
Elköszönök hát mindenkitől, és hazasétálok. Nagyon szép, napsütötte idő van. A parkon megyek keresztül. Az emberek szórakoznak, és a családjukkal vannak. Mintha csak a régi fiatalságomat élném át újra, ahogy ezeket a gyerekeket látom. Mosolyra húzódnak ajkaim.
Egy labda is landol előttem, felveszem. Egy kislány jön is érte.
- Bácsi visszakaphatom a labdámat? - kérdezi kedvesen, és a kezét is nyújtja a labda után. Leguggolok hozzá.
- Tessék. - Mosolyogva szalad vele vissza játszani. Tovább figyelem, ám nem tudom sokáig, mert egy madár repül hozzám. Elcsiripeli, hogy egy bácsit kiraboltak, és el is esett, mennem kéne segíteni. Egyből szaladok. Meg is találom a bácsikát, felsegítem.
- Minden rendben van? Megütötte magát? - kérdezem aggódva.
- Köszönöm fiatalember. Nagyon rendes öntől, hogy segít egy ilyen öregembernek - mondja hálásan.
- Mindenkinek ezt kellene tennie. - Felveszem a cuccait, mert szerencsére csak a pénzt vittek el tőle. Majd hazakísérem.
Folyamatosan beszélgetünk, és elmeséli, hogy él nála egy gyönyörű lány, aki magányosnak tűnik, és mintha félne az emberektől. Elmosolyodok, és hallgatom a bácsika történeteit a lánnyal kapcsolatosan. Egyszer csak megállunk egy ház ajtaja előtt, kinyitja, majd beljebb lép.
- Chishio, megjöttem! - szólal meg, mire valóban egy gyönyörű lány lép elő a konyhából,
- Curt bácsi - mondja, de amikor meglát, megszeppen, és mintha kicsit félne tőlem.
- Chishio drágám, ne félj. Ez a fiatalember segített nekem - meséli a bácsi, majd beljebb megy. - Gyere fiam - invitál tovább, mire nem mondhatok nemet. Beljebb lépek levéve a cipőmet. - Üljetek le mindketten. Ne legyetek ennyire megilletődve egymástól - mondja mosolyogva, majd odalépek a Chishio-hoz.
- Szia. Tyler Goldwin vagyok - mutatkozok be folyamatosan a szemeibe nézve, ami teljesen megbabonáz, és nem tudok ellenállni neki. Egyszerűen túl gyönyörű barna fürtjeivel és méregzöld szemeivel… kell nekem ez a nő!
|
|
