Meghúzom magamon a barna bõr övet, felöltöm a hideg ellen védõ felsõ részemet és elindulok a lovamért. Közben összefutok a 6 vezér még egy tagjával Aripeit-tel, aki megkér engem egy szívességre.

- Kérlek, Kurszán menj az ellenséges király elébe, és tisztázd vele a nézeteinket. Úgy is várnak egy tõlünk valót, aki a megjelenésével megtiszteli õket, de légy szemfüles, mert nem mentesek rossz szándékoktól. – csak rezzenéstelenül állok a nálam magasabb, rövid, deresedõ hajú férfi elõtt. Bõ tíz évvel idõsebb nálam, õt fogadtuk magunkhoz harmadjára mikor összeálltunk mint a hat szellemharcos.

- Tudom barátom, ígérem óvatos leszek. Hiszen tudod, hogy tudok vigyázni a bõrömre . – vigyorodok el jóízûen, majd nézek fel az arcára és bólintással nyugtázzuk a helyzetet. Elsuhanva egymás mellett indulunk a dolgunkra, õ majd a táborért felel, hogy az emberváltás megérkezéséig jó mederben haladjanak a dolgok , én pedig egy tucat emberemmel lóra pattanva haladok az említett útirányba.

A ló nagyokat fujtatva alattam tántorodik meg néha a furcsa környezettõl, egy pár emberem körbenézve nyugtázza a dolgok mibenlétét, majd haladunk tovább V formát felvéve. A kék maskaránk hol világosabb fekete árnyalatokkal keveredik amint a szél megborzolja a hajunkat, mint holmi elõjel utal a királyságra. Nem kell szólnom semmit, minden pillantásomból tudják a katonáim, hogy mit óhajtok, és mit parancsolok. Kicsit csalódtam azzal kapcsolatban, hogy milyen lehet egy vár környéke. A mi várunk is kopár így a hideg beálltával, de még is több természeti kincsben gazdag. A vadregényes táj helyett csak kopár, kétszínû, és a dértõl fagyos környék fogad. Nálunk legalább néhol fenyõket is látni, amik sötétzöld lombjukkal télen-nyáron ékesítenek. De itt csak lombhullató erdõk kopár virgácsai látszanak ahogy az embereim tisztítják elõttünk az utat. Megcsóválva a fejemet látjuk meg immár a vár bejáratát. Egy kisebb küldöttség áll ott, akik elõtt megállítom a fehér lovam, amibõl azonnal tudják kivel kell mézes mázas hanglejtésben beszélniük.

A gyomrom megfordul az ilyen alattvalóktól, szokatlan ez nekem. Lehámozva magamról a csuklyámat igazítom el a kissé összeakadt sötét tincseimet, és pillantok jobbra, majd balra. Mind megvannak, remek. Egy csomó ember sürög forog az udvarban amint belépünk, viszont mindenki összesúg a látványunkra. Utálatos, vagy talán érdeklõdõ véleményük nem csal több érzelmet az arcomra, viszont az árnyaknak nagyon tetszik ez a környék, sok érdekes titkot és eseményt fedeznek fel, ahogy a szürke tapasztott falakon végigfutnak és kacagva súgják nekem az erõd titkait. Micsoda gõg és árulás terjed itt, hihetetlen. Nem tapasztaltam még ehhez hasonlót. Vörös ruhás emberek állnak elénk, még megállásra késztetem a lovam, és tekintek le rájuk. Egy vékonyabb alkatú fiatal férfi, és díszkíséret torpannak meg a paripák orra elõtt. Komor tekintetem rémisztõen hat a majdnem összeesõ korombéli fiúra. Úgy kocognak a térdei össze meg vissza, mint ha olvadozó jégcsapok lennének.

- É-én- engem a királyunk küldött, hogy kísérjelek titeket a színe elé. – oldalba löki az egyik tag, mire megembereli magát, köszörül egyet a torkán, és már a lovainkhoz intené a segédeket, hogy elvezessék õket. Intek nekik, hogy hagyják csak, két emberünk elbánik a lovakkal. Nem szeretném ha netán menekülésem esetén a lovam hiánya miatt szegjem nyakamat. Természetesen ez igaz a kíséretem többi tagjára is, lazán hozzácsomózzák õket egy erre kijelölt helyre. Megigazítom magamon a ruhámat, hiszen összegyûrhettem a királykék öltözetet az út alatt.  Hosszú folyosókon át vezetnek minket a királyi rész felé. Tárgyaló teremnek mutatkozó helység ajtaja nyílik meg elõttünk, engedelmesen nyikkanva a rántásra. Fényesség szökik ki rajta, utat mutatva nekünk. Mindenhol vörös, és arany színek pompáznak, a trón magasan kiemelkedik mindenhonnan, és lám, étellel várnak bennünket? Vagy túl kedvesek, vagy túl alattomosak, hogy megmérgeznének minket és az állatainkat. Bocsáss meg Khalil herceg a gyanakvó gondolkodásomért, de nem érzem magam jól ebben a helyzetben. Nem vagyok a szavak embere, és behódolni sem szeretek, s nem is szándékom. Mindössze megmutatni illik magunkat, hogy még véletlenül se jöjjenek azokra a területekre amiken minket látnak.

A vélhetõ méltóság a trónján ülve jobbján és balján egy-egy hölgyeménnyel tekint le ránk, megnézi magának rezzenéstelen arccal az apró termetem, majd visszapillant a szószólójára aki a trónra vezetõ pár lépcsõ alján húzza meg magát megköszörülve a torkát.

- A Laos törzs hatodik hadosztályának vezére Kurszán nagyúr, és kísérete! – lustán pislogva veszem szemügyre elõször a hang hallatóját, majd magát a királyt, és folytatja beszédét viszonozva a bemutatást számunkra. – Dante Windsor méltóságos királyunk – egy gunyoros fintor ül az arcára amint tudomására jut, hogy milyen rangot birtoklok. Ám még engem is meglep a viselkedésével.

- Üdvözlöm magukat Uraim! Megtisztelnének azzal, ha itt maradnának éjszakára! Biztosan fáradtak, és a nap is lement már, ilyenkor veszélyes kint bóklászni az erdõben. – ezek be akarnak minket skatulyázni, megfigyelni akarnak, netán álmunkban megölni minket, vagy megmérgezni bennünket? Jobb lesz ha figyelemmel kísérem a történéseket, és az árnyakat is segítségül hívom ezen az estén. Nem bízom ebben a fiatal királyban, az árnyak nyugtalanító dolgokat súgnak a fülembe amint abban a helységben tartózkodunk.

Az ezen való morfondírozásom során veszem észre magam mikor már túlestünk a laktató vacsorán , és a kíséret nélkül jut alkalmam egy kis báj csevejt megejteni Dante királlyal.

Frusztrált hallgatás követ érdekes kérdéseket, és megjegyzést is tesz a modoromra.

- Maga nem a szavak embere, sõt, igazán titokzatos egy ember Kurszán. – két kezem az állam alatt összekulcsolva pillantok rá érdeklõdõen. Kár, hogy ekkora figyelmet mutattam iránta , ugyan is egy gúnyos kacajt szökik ki a száján. – Ráadásul egy ilyen alacsony, és szinte gyermeki embert kinevezni egy ilyen megtisztelõ és tiszteletet parancsoló posztra! – és folytatja a csípõs megjegyzések sorait irányomba. Én pedig nem okozok örömet neki, mivel nem mutatok semmilyen olyan érzelmet az irányába amit õ maga szeretne.

- Én most nyugovóra térnék, ha engedi ha nem. – felállok a széktõl ellökve magamat, a bútordarab pedig karistolva az aljzatot engedi a szabadulásom.

- Na de, hogy lehet ilyen mogorva. Lássa azonban kivel van dolga, két gyönyörû ágyas várja magát a kijelölt szobájában. – megállva hátrapillantok.

- Kérem küldje el õket, nem tartok rájuk igényt… - furcsán grimaszol a fiatal herceg, amit nem tudok hova tenni. Nálunk nem szokás azonnal más asszonyát közkézre adni, még ha az az asszony szívesen is adná magát. Egyébként is, nem volt szerencsém még senkivel, és egyenlõre a rangom növelése, mintsem az utódlás foglalkoztat. Végig követnek a védelmezõ szürke árnyékok, némelyik kíváncsi, másuk sok információt kapart össze avval kapcsolatban mi is folyik a boron kívül ebben a palotában.

Hamar beköszönt a mélabússágot árasztó este, ám én ilyenkor vagyok a legfogékonyabb az árnyak meséire, és adataira, még is mi folyik itt. Csak a tûz ropogása hallatszik, és festi be a környezõ falakat a narancssárga fényével a szobát melengetõ kandalló. nem tétovázom sokat, az ágy tetején ücsörögve hívom magamhoz suttogó hangon az árnyakat.

- Gyertek csak közelebb – a lovak? – az egyik  a három közül bólogat, de még hogy.

- ’ Még élnek és virulnak mesterem ’ – bólintás, majd elfordítja a fejét, és emberi körvonalával együtt. nem figyelem, hiszen tudja mit tesz.

- Nem mutatnak ellenséges jeleket felénk? – kétségbeesve torpan meg a második és a harmadik árny velem együtt kapja fel a fejét egy mihaszna holló károgására, aki odanõtt szinte az ablakpárkányra. A harmadik, egyben legrégibb pártfogott árny szörny képébe változik, és fekete füstként ront a madár felé.

Mi a fene lehetett ez? 

- Felkeltél. - közli velem azt a tényt amit jó magam is tudok. Elhiszem, hogy undorító vagyok, de azért nem ennyire!

- Hol vagyok?

- Segítséget kértél és segítséget kaptál. Az új otthonodban vagy, én leszek a mestered. Pihenj, a kiképzésed holnap elkezdõdik. - mi van? Milyen kiképzés? Mondom én, nem normális a csávó.

- Ki vagy te…? - vagyis inkább, mi vagy te? Mert nem ember az biztos, õ is démon, de mégsem olyan mint én.

- Egy férfi. - válaszolja nemes egyszerûséggel, és magamra hagy. Azt sem tudom hol vagyok, és azt sem, hogy ki õ. Mégis segítséget kértem tõle, amit meg is kaptam.

Nem sokáig maradok egyedül, hamar vissza tér hozzám, és ha nem csalnak az érzékeim akkor hozz kaját is magával. Nyálam már most csordul kifele, vállam alá nyúlva emel fel ülõ pozícióba, amit szisszenéssel honorálok. Kell egy kis idõ, meg kaja, hogy újra a régi legyek. Hátamhoz pakol még egy pár párnát, így nem nagyon erõltetem meg magam.

- Egyél, szükséged van az erõre.

- Köszönöm. -amit bele harapok a szendvicsbe, mit ha nem is ettem volna ennél finomabbat. Farkincám az örömtõl, össze-vissza tekergõzik, ami az idegen tekintetét sem kerüli el. Szememet lesütve kérek elnézést.

- Elnézést, de csak az én örömömet fejezi ki, nem sûrûn kaptam ilyen finom ételt, még ha csak egy pár darab szendvics is. - nem mond semmit, csak tovább folytatja az olvasást. Mikor mindennel végzek, és meg ittam a vizet amit hozott, megint álmosnak érzem magam.

Elveszi tõlem az üres tányért és a poharat, majd a párnát is. Mikor vízszintesbe kerülök, már alszok is.

**

Mikor felébredek megint este van, az idegent sehol sem látom, viszont van egy kis sürgetõ problémám, pisilnem kell. Mivel pihentem és ettem is, már sokkal jobban vagyok, igaz a felkelés még egy kicsit lassabban megy mint általában, de sikerül. Lassan haladok, de csak sikerül eljutnom a fürdõbe, de a küszöbnél oda fagyok. Az idegen éppen most száll ki a zuhany alól, úgy néz ki nem is vette észre, hogy itt vagyok, mert nem zavartatja magát. Én meg vörösödõ fejel próbálok máshova nézni, de mint egy mágnes ott tartja tekintetemet. Szépen kidolgozott mellkasán éppen most fut le egy kis csepp vizecske, végig követem szememmel, ahogy a hasán halad le egészen ágyékáig.

- Tetszik a látvány? - kérdezi elégedett mosollyal arcán.

- Én… én… én… elnézést kérek, nem akartam rád törni, és még véletlenül sem akartalak megbámulni, csak… csak… pisilni kell, és…. és. Csak ennyi. - sosem érzett érzések kavarognak bennem, bestiám már feszül nekem. Kiakar törni, de most nem pusztítani akar. Fogalmam sincs most mit kéne tennem, ilyet sosem éreztem.

„ Vágy” „Szenvedély” „Szex”

Ezeket hallom, de nem tudom mik ezek.

- „ Engedj ki, és megtudod, mik ezek az érzések. Engedj és meglátod nem csalódsz”

Ha engedek neki, nem tudom mi lesz,félek magamtól, ezért nem szabad. Még csak most ismertem meg, nem akarom, hogy csalódjon bennem. Talán õ lesz az egyetlen aki nem néz rám szörnyként. De kíváncsi vagyok, mi ez az érzés amit még sosem tapasztaltam. Bestiám örömmel veszi át a helyem.

„Köszönöm” - és már háttérbe is vagyok szorítva, minden érzek amit õ, és mindent látok. Ragadozó mosollyal néz a férfire, remélem nem fogom megbánni.

- Azt kérdezted az elõbb, hogy tetszik-e a látvány? Igen, nagyon is a fogamra való. De mint tudod, nem vagyok egy egyszerû démon, félig ember is vagyok. Apám egy elvetett magja, akit maga sem akart. Na mindegy, most nem ezért vagyok itt, ennek a kis szerencsétlennek a jóvoltából. Hihetetlen esküszöm néha Raphael, de sajnos mi egyek vagyunk. És ha most megbocsájtasz, elveszem azt amiért jöttem.

Nos, ha meglátsz egy férfit az egyik sötét sikátorban, ahogy feléd rohan miután eldobta a kezében még dobbanó szívet, azt hiszem bátran állíthatjuk, megtaláltad azt amit kerestél.

Nem érzek félelmet…kizárólag a nyers, elvesztegetett erõt ami belõle árad. Egyszerûen csodálatos…tökéletes remekmunka. Egy mesteri mû!

Emberi énje miatt ezerszer irányíthatóbb és ellenállóbb de a démoni nyers hatalom dominál benne. Saját teste van ezért kevésbé sérülékeny és a kereszténységnek sincs ezáltal hatalma felette. Nem égeti a feszület, a szentség. A legcsodálatosabb lény akit valaha láttam.

Egész testével lendül felém mely jóval tetemesebb mint sajátom, így mindössze könnyed táncmozdulataim mentenek meg a súlyos csapásoktól melyeket felém intéz. Egyhamar mögé kerülve szorítok torkára alakrommal, hirtelen rántással teremtem a földre, erõsen tartom, egészen satuban. Tekintete tisztul, könnyei megerednek.

-       Kérlek segíts!

Kérése mindössze lehelet aztán elalél. Milyen gyönyörû…csodálatos teremtmény. Kell nekem.

***

Egy tiszta, ám leharcolt és kellõen elsötétített aprócska garzont bérlek a legrosszabb negyedek egyikében. Ide viszem fel az ismeretlen férfit. Ajkaira csókolva csöpögtetek édes mérget elméjébe. Fájdalma enyhül, valószínûleg olyan álomképet vetít elé az agya amit szeret, ahonnan soha sem szeretne visszatérni.

Csodálatos dolog az emberi agy, az irányít mindent. Ha azt megmanipulálod az illetõ bármire képes lesz. Nem érez fájdalmat, kínt, bánatot, félelmet…vagy örömöt.

Felszakadt szemöldökét összevarrom, sebeit ellátom, megrepedt bordáját némi ráhatással összeforrasztom. Persze még napokig piszok mód fájni fog neki, de már legalább egyben lesz. A nyílt sebeket ellátom kötéssel miután sikeresen leverettem a fürdõben a zuhanyrózsával. Így, tisztán és ápoltan fektetem az ágyba.

Mindössze harmadnap tér magához, fáradtan, fájdalomtól torz arccal pillant rám míg én teámat kortyolva olvasok egy régi regényt.

-       Felkeltél.- közlöm egyszerûen, rá sem pillantva.

-       Hol vagyok…?

-       Segítséget kértél és segítséget kaptál. Az új otthonodban vagy, én leszek a mestered. Pihenj, a kiképzésed holnap elkezdõdik.

-       Ki vagy te…?

-       Egy férfi.

Legyen neki ennyi elég.

felegyenesedve teszem le a könyvet, a csészémet ezt követõen a konyhába sétálok s szendvicset készítek neki. Egyhamar a férfi elé is kerül a tányér és egy pohár tiszta víz. A válla alá nyúlva emelem meg melyet fájdalmas szisszenéssel honorál. Nemtörõdöm vele, kitámasztva a hátát egy párnával erõltetem ülésbe, ölébe téve a tányért intek felé.

-       Egyél, szükséged van az erõre.

-       Köszönöm…

Csak bólintok. Nem szólunk egymáshoz, visszavéve a könyvet a kezembe folytatom az olvasást keresztbe téve lábaim. 

Néha álmodom, édesanyámmal. Akkor mindig egy napsütötte mezõn vagyunk, és én az ölébe hajtom a fejem, és hallgatom ahogyan mesél. Mesél rólam, és mesél az apámról, mindig kéri, hogy ne gyûlöljem, és az életem egy ajándék, tõle, nekem. Sosem tudom teljesíteni a kérését, mégis csak miatta nincs velem. Vagyis inkább miattam, ha akkor nem foganok meg, és születek meg, anya még mindig élne, és talán boldog lenne. Ehelyett, itt maradtam egy magányos életben, ahol még a szeretet sem ismerem, nem hogy a gyengédséget.

A huszonnyolc évem alatt, eddig kaptam sajnálatot, megvetést, gyûlöletet, és egy kis szeretett, de akkor még csak egy gyerek voltam, aki nem tudta ki is õ valójában.

Sosem fogom elfelejteni, amikor elõször ki tört az erõm. A többi gyerekkel játszottunk, éppen homokvárat építettünk. Itt megjegyezném, hogy ez a tulajdonságomat sem szeretem, mindenre emlékszem. Szóval, építjük nagyban a homokvárat, amikor egy nagyobb gyerek, név szerint Jon, oda jött és le rombolta, a mi gondosan épített homokvárunkat. Hát persze, hogy nem tesztet nekünk és neki estünk, csak akkor még senki sem sejtette, hogy mi lesz a vége. Amikor megütött, utána történt minden. Megjelentek a szarvaim, a farkincám is, és a szárnyim. Az aki akkor vigyázott ránk, azonnal össze esett, Camill nõvér, õ viszont szaladt de amikor meglátott keresztet vetett.

Nem tudom milyen lehet a pokol, de az eset után mindenki gyûlölt, ahol tudtak belém kötöttek, szörnyetegnek neveztek, és meg is vertek egy párszor. Már három éve tûrtem, hogy meg alázzanak, amikor megint elõtört az erõm, sajnos akkor az egész árva házat, és a környékbeli házak látták kárát. Tomboltam, pusztítom, a bennem élõ szörnyeteg élvezte az egész mûsort. Én voltam az egyedüli „túl élõ” így egy másik árva házba akartak rakni, csak egyik sem fogadott be. Nevelõ szülõkhöz kerültem, de ott sem volt jobb, mindig bántottak, és én azért imádkoztam, hogy az erõm ne törjön elõ. Sikerült is nagyobból olyan tizenöt éves koromig kordában tartani.

Azóta eltelt tizenhárom év és én megtanultam az utcán élni, ha tudtam minden munkát elvállaltam, de csak azt is annyi ideig míg rá nem jöttek ki is vagyok igazán. És ha hisztek, ha nem, most is egy verés kellõs közepén vagyok, és nem én verem. Igen, megint engem vernek. Nem szeretek embereket bántani, így inkább hagyom magam. De sajnos a bennem élõ szörnyeteg, tombolna, pusztítana. Remélem nem tör elõ.

- Egy ilyen szörnyetegnek nem itt a helye! - kiabálja az egyik támadó.

- Kérlek titeket, ne bántsatok. - kérem õket, de mint mindig most is reménytelen. Gyûlölnek anélkül, hogy tudnák ki is vagyok valójában.

- Hallod mit mond ez a szörnyeteg? Még, hogy ne bántsuk, nevetséges. Adjatok neki, dögöljön meg a férgese. - innentõl elszabadul a pokol, nem tudom mikor adtam fel, de a bestiám, ki használta az alkalmat. Az egyik támadom, a földön hever szét zúzót fejjel, a másiknak a szívét tartom a kezemben, a maradék kettõ meg elfutott.

Egy idegen jelenik meg a semmibõl, nem gondolkozok csak cselekszek. Megtámadom, de könnyû szerrel le szerel. De én nem adom fel, küzdök ameddig lehet, de az erõm hamar cserben hagy. Mikor kezd a tudatom tisztulni, akkor érzem meg, hogy hozzám hasonló.

- Kérlek segíts. - kérem, míg mielõtt elájulnék a fádságtól, és a vérveszteségtõl.

Nemhogy komolyan venni nem tudtam, az elején amikor mindenféle viharszellemekrõl és boszorkányokról kezdett halandzsázni az is nehezemre esett hogy ne röhögjek a képébe. Csak az tartott vissza, hogy azt láttam a szemében, õ komolyan gondolja.

Még akkor is ha egy ellenséges bandatag - akinek különös tehetsége van hozzá hogy mindenkinél jobban felbosszantson - nem teljesen hülye. Ha õ ezt elhiszi, akkor tényleg lehet benne valami...

Végül hagytam magam meggyõzni, de szinte rögtön meg is bántam hogy belementem.

 - Rendben van. Tegyük fel hogy hiszek neked.

 - Te kezdted, Price. Én csak elmondtam, amit megtudtam. - vág a szavamba, de kivételesen nem teszem szóvá, most fontosabb a vitatkozásunknál hogy ennek az egésznek a végére járjunk.

 - És most mit akarsz tenni? Vagy mit akarsz, én mit csináljak? Levadásszuk azt a szellemet, hogy kitéphesd a szívét?

– Nem kell kitépni, csak hozzáérni. És már nem nekem.

– Hát akkor?

- Neked kell leszúrnod.

– Ezt meg honnan veszed? - Az utóbbi mondatával teljesen összezavart. Ha övé az erõ, miért nekem kell elintéznem azt az izét?

– Az az izé, ami eddig bennem volt, már nem nálam van. Hanem a katanádban. - adja meg a magyarázatot.

– Meglep, hogy tudod a nevét. Múltkor mintha azt se tudtad volna, mit jelent. - jegyzem meg gúnyosan, csupán azért mert nem tudok féket kötni a nyelvemre, még ha a helyzet úgy is kívánja.

– Nem ez a lényeg, Price.

– És mibõl tudod, hogy pont a katanámban van az az erõ? - kanyarodunk vissza az eredeti témához.

– Érzem. És láttam is. Valahogy... más a színe. Vagyis... nem tudom. Neked nem tûnt fel? - Még szép hogy feltûnt. Csak észre veszem ha a harc közben hirtelen megváltozik a fegyverem! Arra viszont még nem jöttem rá, pontosan miben is változott.

– Nem – felelem, még ha nem is így gondolom.

– Akkor nézd meg jobban!

Nincs ínyemre ha parancsolgatnak nekem, pláne akkor ha egy hal teszi ezt. Most mégsem teszem szóvá, inkább a katanám markolatáért nyúlok, és elõhúzom a hüvelyébõl.

Egy-két perig nézem a kardot, figyelem ahogyan az utcai lámpák fényében meg-megvillan az éle. Hirtelen jött ötletbõl Risky felé vágok vele - szándékosan elvétve õt egy kevéssel - aki automatikusan a saját kése után kap.

próbálok nem elmosolyodni, pedig szórakoztat a dolog.

– Nem is a színe, inkább a súlya Vagy a fogása. Kicsit más érzés...

– Szóval? Hiszel már nekem? - kérdezi egy leheletnyi ingerültséggel hangjában.

– Egyelõre igen. Amíg nincs jobb magyarázat. - felelem, és visszacsúsztatom a kardom a hüvelyébe. - Akkor indulunk szellemet vadászni? - kérdezem egy cseppet kihívóan, vigyorogva. Az õ arca mint általában, most is komoly.

Nem hiszen hogy véletlen lenne, úgy hallottam jó a szerencsejátékokban. A pókerarca mindenesetre megvan hozzá... - gondolom, de ekkor eget rengetõ dörgés hallatszik, amit egy villám követ rögvest. Kialszanak a lámpák.

Kis híján szívinfarktust kapok. Furcsa. Megijedtem egy egyszerû villámtól?

– Mi van, Risky, félsz a vihartól? – kérdezem gúnyosan, miután észreveszem rajta, hogy õ sem díjazta éppen az iméntit.

– Verekedni akarsz? – mordul felém, én pedig kapok az alkalmon.

– Csak ha te is – vigyorgok rá újfent.

– Állok elébe!

Nem csak az esõ kezd szakadni, az újabb és újabb mennydörgések és villámok tényleg azt az érzést keltik hogy le akar szakadni az ég - ez persze nem tart vissza minket attól, hogy egymásnak essünk.

Épp támadni készülök: nem szórakozom, rögtön a katanám markolatáért nyúlok, de szinte azonnal ledermedek. A semmibe meredve próbálok koncentrálni.

– Ne most hátrálj meg, Price! – kiabálja Risky, de még így is alig hallom a süvöltõ széltõl, és attól a különös érzéstõl amely eluralkodott rajtam. Elér hozzám a hangja, de nem jut el teljesen a tudatomig: minden egyes sejtem a katanámra összpontosít, vagyis sokkal inkább arra a valamire ami a katanámba került.

Amikor sikerül úrrá lennem rajta, intek Riskynek hogy kövessen és rohanni kezdek abba az irányba, amit az erõ súgott. Mikor õ is beér, komoly hangon figyelmeztetem - Valami történt azzal a szellemmel.

- Honnan veszed? - válaszul felemelem egy pillanatra a katanámat, és ezzel sikerül kielégítõ válaszban részesítenem. Kezdem beismerni, hogy tényleg igaza van egy-két dologgal kapcsolatban.

A következõ utcán jobbra fordulok és valami azt súgja hogy ide kellett jönnöm. Megállok egy pokróccsomó elõtt, ami az egyik fal tövében hever. Risky elém vág, és kicsit közelebb hajol hogy megállapítsa, amit én már sejtettem mikor megpillantottam.

Egy boszorkány.

– Erõsebb lett... - nyögi nehézkesen a vénasszony, de nem hallani elhaló hangját a vihartól, a szájáról kell leolvasnunk szavai értelmét. Várjuk hogy mondjon még valamit, de nem szólal meg többet. Soha többet.

Meghalt. Egyszerûen kimúlt, teljesen váratlanul, de az utolsó szavai megmagyarázzák a halála okát.

Azonnal összerakom a dolgot a fejemben. Nem véletlenül halt meg - megölték.

– Eddig menekült elõlük A boszorkányok voltak az egyetlenek, akiktõl tartott. - töri meg a szótlanságot Risky. Egyértelmûen hallani a hangján, hogy õ is tudja mi történt, de nem akarja elhinni.

– De most megölte egyikõjüket – jelentem ki.

Válaszul csak bólint. Mindketten ugyanarra gondolunk, de egyikünk sem mondja ki hangosan: hogy a banya utolsó szavai igaznak bizonyultak.

Ösztönösen a katanám markolatáért nyúlok. Különös érzéssel tölt el, de ugyanakkor meg is nyugtat érintése. Egy fajta biztonságérzetet ad, ami erõsebb annál a baljósságnál amit a vihar kelt. Mintha minden egyes esõcsepp kételyeket, viszályt, és félelmet hordozna magában, ezt pedig csak erõsítette minden egyes dörgés és villám.

A viharból áradó érzés, arra a benyomásra hasonlított amit a szörnyeteg keltett bennünk. Nem lehet véletlen, hogy az öregasszonyok viharszellemként emlegették.

A felismerés áramütésként ért: ez a vihar is az õ mûve.

Annyira tele volt a fejem mindennel, hogy ezen még csak el sem gondolkodtam. A francba is... Ráadásul ha tényleg õ idézte elõ a vihart, akkor a közelben kell lennie.

- A rohadt életbe - szitkozódom hangosan. Azt olvasom le Risky arcáról, hogy felesleges lenne magyaráznom a dolgot, az õ fejében is összeállt a kép.

Újra éreztem valamit a katanám felõl, mintha ismét figyelmeztetni akart volna az erõ valamire, de még csak arra sem volt idõm hogy megértsem a szándékait, mert hirtelen a földön találtam magam.

Egy másodperc tört része alatt forgott le az egész. Olyan erõvel taszítottak a kemény betonra, hogy az ütés erejétõl, minden levegõ kiszaladt a tüdõmbõl. Úgy éreztem nem tudok lélegezni, de hiába is próbáltam volna.

A viharszellem sötét alakját láttam magam fölé tornyosulni. Gyorsabb és erõsebb volt mint a múltkor, nem is láttam amikor nekem rontott. A szemem nem tudta követni, az agyamnak nem volt ideje felfogni a mozgását. Egyik kezével a torkomat szorította, a másik szabad volt - nyilván arra az esetre ha Risky rá támadna.

Egy darabig csak figyelt. Nem tudtam olvasni a tekintetébõl; feketelyukként nyelt el minden érzelmet. Az eszméletvesztés ellen küzdöttem, de éreztem hogy már nem bírom sokáig levegõ nélkül.

Jobb kezem még mindig a katanám markolatán volt és megint éreztem hogy valami változik. Az erõ kezdett kiáramlani belõle. Hogy is mondta Risky? Mindig az erõsebbet keresi ugye? Ezek szerint most õ az erõsebb.

Vagy õ van erõsebb helyzetben?

Nem értem a gondolatmenetem végére, mert lassan eltompult a fejem, a látásom pedig homályossá vált. Még mielõtt lecsukódtak volna a szemeim, épp sikerült kiszúrnom, hogy a viharszellem tekintete jobbra villan, Risky felé vetõdõ alakjára.

Fogalmam sem volt mi történt pontosan, mert azt már nem sikerült kivennem, de a szorítás ami a torkomat folyogatta megszûnt, a szellem alakja eltûnt fölülem.

Zihálva kaptam levegõ után, és szívtam magamba minden cseppjét. Újra pörögni kezdtek a gondolataim, az érzékeim pedig kiélesedtek.

A hátam leírhatatlanul sajgott, a fájdalmat még a mellkasomban is éreztem, de mindez másodlagos volt. Talpra ugrottam és felmértem a helyzetet.

A viharszellem tõlünk pár méterre nézett farkasszemet Riskyvel. Egyikük sem mozdult. Risky védekezõ állásban állt, a szellem pedig ugyanolyan tekintettel méregette õt, mint néhány másodperce még engem. Vagyis, inkább a kezét bámulta meredten.

 - Price, te barom! Mégis hova figyelsz?! - mordul rám ingerülten az iménti miatt, de hallom a hangján hogy õ is megrettent a váratlan helyzettõl.

- Most sincs jobb dolgod mint engem csesztetni!? - kérdezek vissza és hozzá hasonlóan szintén védekezõ állást veszek fel.

- Kivételesen fejezzük be, nincs most erre idõnk! - üvölt túl egy újabb mennydörgést. A hangja határozott nem tûr ellentmondást, nekem pedig ezúttal eszemben sincs vitatkozni.

Válasz helyett minden figyelmem a velem szemben álló szellemre fordítom. Az újra felhangzó mennydörgés csak visszatereli a gondolataimat a helyes irányba. Még csak azt sem vettem észre egészen idáig hogy teljesen átáztak a ruháim, a hajam pedig csapzottan tapad a homlokomra, az arcomra és a tarkómra. Risky is hasonlóképpen fest.

Még ha nincs is épp kedvünkre a dolog, csapatként kell dolgoznunk. Eleget bunyóztunk már egymással ahhoz, hogy lassan kiismerjük a másik szokásait és tudjuk olvasni a mozdulataiban így nem kell a beszédre fecsérelnünk az idõnket. Arról nem is beszélve hogy a szellem valószínûleg egybõl kapna az alkalmon amikor épp nem rá, hanem a tervünk kieszelésére figyelünk.

Fél szemmel észre veszem hogy Risky védekezõ-állás helyett, támadni készül.

Puszta kézzel akar neki esni?! Amikor úgy határoztam hogy nem teljesen hülye talán még is tévedtem efelõl.

Sebesen elõretör, és azzal a kezével próbál ütést mérni az ellenségünkre, amelyik felõl az erõt véltem érezni. Alig egy másodperccel utána rontottam az idegen felé én is, de még így is elkéstem - Risky ütése után, az én vágásom elõl is kitért.

Ezek szerint a) ennyire gyors, vagy pedig b) egyszerre mindkettõnket képes szemmel tartani. Esetleg c), azaz mindkettõ igaz rá.

Sebesen pörögnek a kerekek az agyamban. Mi a fenét csináljunk? Nem vehetjük fel vele a versenyt, ha gyorsaságról van szó. Nem gyorsnak, hanem okosnak kéne lennünk.

A vihar mintha egyre hevesebb lenne, csak megnehezíti a koncentrációt. A szél olyan erõvel fúj, hogy a lámpaoszlopok beleremegnek. Néha egy-egy pillanatra felvillannak még a lámpák, majd újra kialszanak. A sötétség nem nekünk kedvez.

Nem számít honnan nézzünk, minden szempontból mi vagyunk hátrányban.

Illetve majdnem...

Még mielõtt megpróbálhatnám végiggondolni az eddigieket amit csak sikerült megfigyelnem, támadásba lendül a szellem.

Risky felé tör. Vajon az erõ miatt, vagy csak azért mert az imént õ támadt elõször? Nem igen van idõm vagy lehetõségem ezen agyalni, inkább arra irányulnak a gondolataim hogy mi a fenét kéne csinálnom.

Risky kitér - épp hogy csak - és megpróbál bevinni egy rúgást. A viharszellem lógó rongyait súrolja a cipõjével, de a célpontot elvéti. Hiába is küzd, nem tudja elérni egy támadásával se. Gyorsaságban nem igen veheti fel vele a harcot és ezt neki is tudnia kéne. Akkor meg mi lehet a célja?

Miközben azok ketten egymással küzdenek és látszólag megfeledkeznek rólam, újra érzem az erõt a kardomban. Az elsõ mondat ami végigsuhan a fejemben az, hogy az a bizonyos erõ, igazán eldönthetné már hogy az én kardomban vagy Risky karjában tetszik neki inkább, majd észhez térek és rájövök: Risky leköti a szörny figyelmét, hogy hátba támadhassam.

Amilyen gyorsan és csendesen csak tudok felé lendülök, a szakadó esõ szerencsére elfedi lépteim zaját. Mindketten folyamatosan mozognak, ráadásul gyorsan. Ha rosszul idõzítek vagy elvétem, vagy esetleg Riskyt vágom meg. Egyébként nem izgatna különösebben, de most szükségem van rá a viharszellem elleni harcban.

Magamban némán fohászkodom hogy az a szerencsétlen ne most akarjon olyan átláthatatlan cseleket bevetni, amik meglepetést okozhatnának nekem.

Mázlim van.

Abban a pillanatban hogy a szellem mögé érek, amaz épp megfordul, egyenesen a katanám pengéjébe. Próbál ellépni, de nem sikerül neki idõben: a jobb oldalán az oldalába döfök a bordái között.

Olyan hangos dörgés rázza meg a környéket, hogy szinte a talaj is beleremeg. A viharszellem üvölt kínjában, és az örömtõl hogy sikerült megsebeznünk és ezzel talán némiképp legyengítenünk õt megint, el is feledkezem arról hogy ha nem fogom be a fülemet a végén még tényleg megsüketülök.

Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tûnt is el. A vihar is csendesedni kezdett, a szellem távozásával a szél is alábbhagyott a tombolással.

Csengett a fülem. Riskyvel ázottan, csapzottan, sérülésekkel tele, de fõleg kimerülten néztünk össze. Sikerült megsebeznünk.

Annyira elfáradtam, hogy a lábaim összecsuklanak alattam, s a földre rogyok. Egy pocsolyában térdelve bámulok magam elé - csak ekkor veszem észre, hogy most is mosolygok. Mindenem sajog, legfõképp a hátam. A legkisebb mozdulatra is bele hasít a fájdalom, mégis mosolygok.

 - Hé, meddig akarsz még ott ücsörögni? - zökkent vissza a valóságba Risky. Abbahagyom a vigyorgást és felé fordítom a tekintetem. Õ sem néz ki sokkal jobban mint én: az egyik karját behajlítva az oldalához szorítja, a csuklója már is kezd bedagadni. A bal lábát kíméli, de nem tudnám megmondani hogy a bokája, vagy a térde sérült-e meg. Emellett tele van horzsolásokkal.

- Fogd be. - morgok rá, és nagy nehezen talpra kecmergek. Csak most veszem észre hogy lüktet és kóvályog a fejem, de azt nem tudom hogy az ütés erejétõl amivel a földre tepert a viharszellem a felbukkanásakor, vagy egyszerûen csak a fáradtságtól.

 - Jobb lenne ha most visszamennél - mondja Risky keményen. Nem mozdul, mintha szánt szándékkal nem akarná kimutatni hogy a szokásosnál jobban fájnak a szerzett sérülései.

- Ezt mondanod sem kell - felelem, és el is indulok a saját területem felé. Utálom ha nem az enyém az utolsó szó, fõleg hogyha búcsúzkodásról van szó. Nem mintha túlzásba vittük volna a dolgot, de az utolsó pár szavunk leginkább valami elköszönésfélét jelentettek, azt pedig világ életemben utáltam.

Nagyjából fél órányi sétára voltam a területeink határától, mégis egy örökkévalóságnak éreztem amíg vonszoltam magam. Nem tudom mennyi idõt vehetett igénybe, csak arra emlékeztem hogy minden lépést egyre nehezebb megtennem. Remegtek a lábaim a kimerültségtõl, az izmaim tiltakoztak a további terhelés ellen.

Nem tudtam volna biztosan megmondani épp hol vagyok amikor összeestem és elsötétült elõttem minden.

***

Arra ébredek hogy egy nagyon erõs fény világít az arcomba. Grimaszolva pislogok párat és megpróbálok felkönyökölni, de félúton megakadok a mozdulatsorban a hátam miatt ami még mindig fájt. Ezt jól megkaptam attól a viharszellemtõl...

Az utolsó dolog amire emlékszem az, hogy összeestem az út mentén, de arról fogalmam sem volt hogy most a sáros, pocsolyás járda helyett miért egy tiszta, világos szobában ébredek.

Erõt veszek magamon és csak azért is felkönyöklök, majd nagy nehezen kikászálódok az ágyból. Tiszta ruhák vannak rajtam, amik nem a sajátjaim.

Mi a franc van?

Az egyik ablakhoz csoszogok és kinézek, próbálok rájönni hol vagyok. A környéket felismerem, ez kétség kívül a mi prérink. Sikerül megállapítanom hogy egy földszinti szobában vagyok, de még mindig nem tudom hogy pontosan hol.

Már épp azon gondolkodom hogy kimászom az ablakon, mikor hirtelen megnyikordul a kilincs, és kinyílik az ajtó. Hátrafordulok ami nem esik túl jól, de azonnal tudni akarom ki az.

Egy idõs asszony lép be. Õsz haja szürkés, arcán mély ráncok futnak végig. A megérzéseim azt súgják hogy õ is egy boszorkány. Ezek szerint már a mi területeinken is van belõlük.

- Hogy érzed magad? - kérdezi. Nem tûnik annyira öregnek mint azok akikkel eddig találkoztunk. Risky elmondása szerint az erõ hordozása elszívja az életerejüket. Vagy valami hasonlóról hadovált. Ez a banya valószínûleg még nem hordozza túlságosan régóta.

- Ki a fene maga? - kérdezem barátságtalanul. Egybõl a kardom után nyúlok, de nem találom az oldalamra kötve. Hol van?!

- Még nem kellett volna felkelned - válaszolja figyelmen kívül hagyva a kérdésemet. Reszelõs a hangja.

- Nem érdekel. Ki a fene maga?

- A kardodban hordozott erõ, a nõvérem ereje volt. - Ezzel aztán sokkal okosabb lettem...

- Hagyjuk a fenébe is... hol vagyok, és hol vannak a holmijaim?

- Nem vagy éhes?

A banya kezd nagyon az idegeimre menni... már épp készülök hogy kilépjek a szobából és magam kutassam fel a ruháimat és a katanámat, amikor újra megszólal a boszorkány, ezúttal teljesen más hangon.

- Majdnem... majdnem sikerült visszaküldenetek õt...

- Tessék? - kérdezek vissza, mert hirtelen nem értem hogy jön ez most ide.

- Súlyos sebet kapott, legyengítettétek... de a gonosz nem alszik... sohasem alszik...

Ijesztõ volt, ahogy a vénasszony motyogott magában. Motyogása néha átcsapott suttogásba vagy kántálásba, nem is voltam benne biztos hogy magánál van. Valamiért mégsem keltett bennem félelmet, vagy kételyeket. Mintha valójában tudnám hogy az én oldalamon áll, de nem lennék teljesen tudatában ennek a ténynek.

- Te látod õt, de most már õ is lát titeket... keres és talál... keresni fog és találni fog... - Nem értettem mit akar ezzel. Zavarosan és érthetetlenül beszél, majd egyszer csak félreáll az ajtóból.

- A csillagok vigyázzák lelkedet vándor - mondja, én pedig homlokomat ráncolva kilépek a szobából, és letrappolok a lépcsõn. Az étkezõasztalon friss kenyér, zöldségek, gyümölcsök, felvágottak, sajtok, tej és tea áll, de nem vagyok éhes. Sokkal inkább nincs étvágyam.

Átvágok a szobán, és az elõszobában találom magam. Az egyik polcon tisztán, szárazan és összehajtogatva ott fekszenek a ruháim, a tetejükön pedig a kardom pihen. A cipõm is száraz.

Gondolkodás nélkül átöltözök, meg is lepõdöm rajta hogy se egy folt, se egy szakadás nem éktelenkedik a fehér ingemen, se a mellényemen vagy nadrágomon. Mihamarabb vissza akarok menni a banda helyünkre.

Az utcán verõfényes napsütés fogad. Nem tudom hány óra lehet de erõsen tûz, tizenegy köré saccolnám az idõt. Még mindig nem nyertem vissza teljesen a mozgásom szabadságát, a hátam sokszor figyelmeztet hogy lassítsak, vagy ne erõltessem meg annyira. A fenébe is vele...

A bárunkba érve határozottan keresztülvágok a tömegen, egyenesen a pulthoz sétálok és akkorát csapok a fa lapjára, hogy a helységben mindenki elnémul, a torkukon akad a következõ kimondani készült szó. Zsibbad és égetõn fáj a tenyerem az ütés erejétõl.

- Beszélni akarok a fõnökkel. - jelentem ki fenyegetõen. A pult mögött dermedten álló csapos bizonytalan hangon válaszol.

- A... azt mondta most pá... pár napig nyugalmat akar és n... nem fogad senkit...

- MOST! - üvöltöm el magam. A legutóbb hagytam hogy elküldjön, de most nem fogom. Most nem csak az én életem a tét. Lehet hogy az egész banda, vagy az egész város élete forog kockán.

Ezután az akcióm után negyed órával, már a fõnökkel szemben ültem a legtávolabb esõ boxban.

- Mire fel ez a felhajtás? - kérdezi bosszúsan. 50-60 év körüli, határozott személyiség. Õ az aki a legtöbb bandatagnak apja helyett apja volt, ahogy annak idején engem is õ kapart össze az utcáról.

- Arról van szó, amirõl a legutóbb is beszélni akartam...

***

Beletelik némi idõbe mire sikerül rávennem hogy meghallgasson, de utána nem szakít félbe. Végighallgatja a beszámolómat, bár nem veszi igazán komolyan. Próbálom eltussolni a boszorkányos dolgot és nem hívom viharszellemnek sem a szörnyet, hogy így valamivel hihetõbbnek hasson a történet.

Ezúttal is úgy hajt el, mint egy túl erõs fantáziájú öt évest. Annyira felidegesít hogy a bárból kiérve azonnal az épület betonfalába csapok ököllel. Az érdes fal felszedi a bõrt az öklömrõl, de jólesik. Nem hibáztathatom amiért nem hiszi el, eleinte én sem nagyon akartam. Mégis, kimondhatatlanul bosszant...

A banya szerint mi látjuk a szörnyet Riskyvel, senki más nem. Az egy dolog hogy vakok -, hogy csak néznek de nem látnak. De hogy süketek is legyenek...

Gondolkodnom kéne, de túl zavaros minden. Újra és újra afelé a kérdés felé kalandozik az elmém, hogy mit kéne tennem. Most, hogy nem tudom rá a választ tehetetlennek, elveszettnek érzem magam. Furcsa, már mióta nem éreztem így.

Emlékek villannak be, de elkergetem õket. Nem most van annak az ideje hogy elmerengek a múltbeli bûneimen, vagy az úton amit idáig megtettem. Nem visszafelé, hanem elõrefelé kéne néznem.

A csillagok vigyázzák a lelkedet vándor

Amint eszembe jutnak a boszorkány szavai, ösztönösen felnézek az égre, de lévén hogy nappal van egy szem csillagot sem látok, már ha a Napot nem számítom. Ez sem adott választ a kérdésemre.

Végig kellene gondolnom mindent, hogy újra tisztán láthassak, de egyelõre nem megy. Most kéne valami ami eltereli errõl a figyelmemet, valami ami segít egy kicsit megfeledkeznem a szellemekrõl és a boszorkáktól, hogy késõbb tiszta fejjel rendezhessem magamban a dolgokat. Most nem szabad elbizonytalanodnom.

Szerencsejáték?

Végül is, úgysincs nagyon mit veszítenem.

Sóhajtva a Gate felé veszem az irányt. Máshol nem igen szoktak kártyázni, márpedig nekem csak a lapokkal szokott szerencsém lenni, bár azokkal sem túl gyakran. Nem szoktam nagy tétekben játszani, mert nem a nyereségért csinálom ráadásul nem is nagyon van mit feltennem, csak a katanám. Attól viszont, az életem árán sem válnék meg, nem számít ki miatt kéne. Soha nem tenném fel semmilyen játékban.

Mielõtt a Gate felé venném az irányt teszek egy kis kitérõt az otthonom felé, hogy beugorjak egy régi kapucnis pulcsiért. Régen még Robé volt, rám még most is egy kicsit nagy, leginkább hosszban. Persze ez most lényegtelen, nem azért kell hogy jól nézzen ki, hanem hogy elvegyülhessek vele a tömegben.

Miután a katanám hüvelyét hosszas kínlódás eredményeképp sikerül a hátamhoz erõsíteni, belecsúsztatom a pengét és fölé veszem a pulcsit. Szerencsére elég bõ, nem tûnik át annyira a fegyverem alakja. A kapucnit a fejemre dobom, elöl pedig minél jobban lehúzom, így osonok végig az utcákon egészen a Gateig.

Igyekszem nem feltûnést kelteni, semmi kedvem ugyanis épp a mélyvízben találkozni egy csapatnyi piranjával. A kutyák tudnak ugyan úszni de nem kiemelkedõen jók benne. Egy verekedés csak egy újabb púp lenne a hátamra, abból pedig nem hiányzik még egy - így is van épp elég.

Sikerül szinte láthatatlanul bejutnom a bárba. Jó sokan vannak, így könnyen elvegyülhetek. Jártam már itt, noha eddig még csak falkában, és csak a rendzavarás kedvéért. Gyorsan ráakadok egy asztalra, aminél most is épp pókereznek.

Ötlapos póker.

Szinte észre sem veszem hogy elvigyorodom, és alig várom már hogy felálljanak. Amikor végre rajtam a sor hogy asztalhoz üljek, fölényes magabiztossággal foglalok helyet. Persze az egész teljesen alaptalan, csak egy maszk amivel az arcomat takarhatom. De tényleg ad egy fajta magabiztosságot.

Lassan a többi játékos is helyet foglal. Merész, kihívó arccal figyelem a többieket. Kikkel játszom, milyen emberekkel?

Már egyáltalán nem a tegnapestén, vagy az azelõttin kattog az agyam. Nem a viharszellem vagy a boszorkák töltik ki a gondolataimat, nem a harcok vagy az a furcsa erõ. Most csak játszani akarok és jól érezni magam.

Mégis, amikor végre az utolsó játékos is helyet foglal, szinte minden beugrik. Basszus, nem igaz hogy pont ma kellett úgy döntenie, hogy lejön kártyázni egyet. Még soha nem kívántam azelõtt melegebb éghajlatokra úgy, mint most.

Risky, te rohadék...

Pont szemben ül velem, és felém néz. Biztos vagyok benne hogy felismert, de nem fog bemártani. Még szép hogy nem, õ is épp annyira akar játszani, mint én.

Egészen addig nézünk farkasszemet egymással, amíg az osztó kiosztja a lapjainkat, majd mindketten a saját öt-öt kártyánkra vetjük figyelmünket. Akkor, kezdõdjön a játék...

Ezúttal az õ arca húzódik mosolyra.

A katanámat még mindig remegõ kézzel szorítom, úgy érzem a szívem ki akar szakadni a mellkasomból. Csak egy dologra tudok gondolni: Mégis mi a franc volt az?

Talán azzal a hallal volt? Hogy is hívják, hallottam már róla valahol... Risky? Passz, nem mintha számítana. Különben sem hiszem hogy vele volt. Õ is eléggé megdöbbent, ráadásul az a valami kinyírta a társát. Errõl a dologról muszáj lesz szólnom a fõnöknek...

Lépésben teszem meg az út hátralévõ részét, pedig még mindig üvölt minden egyes részem, hogy "FUSS!". Nem hallgatok rájuk, elfáradtam. Egyébként is mozgalmas napom volt, de még a bunyó is megizzasztott. Na nem mintha bánnám... ezúttal élveztem a verekedést.

 - Na mi van Adan? Mégse mentél le a Gate-be hogy összeverj egy-két arcot? - kérdezi szórakozottan egy bandatag. Talán néhány napja csatlakozott hozzánk.

 - Ne most... - vetem oda, és elviharzok mellette. Nincs nekem most ehhez idegzetem. Mondjuk máskor sincs; nem véletlen hogy egyedül dolgozom. Képtelen lennék elviselni hogy valaki egész nap a nyakamba liheg, ráadásul beleavatkozik a dolgaimba is.

A fõnökkel gyorsan lerendezzük a beszélgetést. Természetesen nem hisz nekem. Betudja a dolgot annak hogy szerinte fáradt vagyok és szentül hiszi hogy csak belefutottam egy kivételesen erõs Dark Lake-tagba akivel nem bírtam el. Szerinte nem tudom elviselni a tudatot hogy ezúttal kikaptam. Ad két napot hogy összeszedjem magam, addig nem kapok új megbízást.

- Baromarc! - rúgok bel dühösen egy szemetesbe az utcán. Hatalmas zajjal nekiütõdik egy másiknak, mire mindkettõ felborul és szétterül a járdán a szemét. Azért ennyire mégsem vagyok gyerekes, hogy meséket találjak ki csak mert egyszer kikapok. Nem egyszer vertek már össze, akkor meg miért pont most rukkolnék elõ ezzel?! Seggfej!

Hálásnak kéne neki lennem, mert õ kapart fel az utcáról, fogadott be és nevelt belõlem embert, néha valahogy még sem megy. Vannak pillanatok amikor az egész világot elküldeném a pokolba!

Este nehezen alszom el. Robra gondolok, meg akarom látogatni de nem megy. A végtagjaim ólomként húznak az ágyhoz. Ahhoz az ütött-kopott törött, és felettébb kényelmetlen ágyhoz, ami már évek óta ott áll, abban a befejezetlen évek óta üresen álló házban, amit az otthonomnak hívok.

Nem hagy nyugodni ami este történt. A szakadt ruhás fazon járt a fejemben, aki félbeszakította a küzdelmünket, és aki kis híján kinyírt minket - vagy legalábbis fájdalmas sérüléseket okozott volna. Egyre csak a másik hal, földön fekvõ, mozdulatlan teteme dereng elõttem. Tuti hogy meghalt.

Végül feltápászkodom, és hozok a szoba túlsófelén lévõ szekrénybõl egy üveg whisky-t. Sokszor csinálom ezt, ha nem tudok aludni és általában használt. És erre valahogy nem sikerült rászoknom úgy, mint anno a drogokra.

Másnap reggel irdatlan fejfájással, és egy félig üres üveggel a kezemben ébredek.

Mivel amúgy sincs semmi dolgom, teszek egy sétát a temetõben. Na jó, egyenesen Rob sírjához megyek, ahol aztán egy-másfél órát töltök azzal hogy a levegõbe beszélek, amíg a fûben ülök.

Végül felállok, és sétálni indulok. Az utcákon bóklászva gondolataimba merülök, és észre sem veszem hogy hová lyukadok ki: ahhoz a sikátorhoz ahol tegnap összefutottam azzal a másik két taggal, meg azzal a fura fazonnal... A vérfolt a falon, és a földön ahol az egyik hal hullája hevert még mindig látszanak. Szinte hallom ahogy a barna hajú a társa felé pillant majd vissza rám és azt mondja: "Ezt még elintézzük".

Hát miért ne most? - ezzel a gondolattal vettem az irányt az õ területük felé. Bármennyire is irritált azzal az önelégült, lenézõ stílusával, a tegnapi kapcsán muszáj lesz beszélnem vele. Nem mintha túl sok kedvem lenne a dologhoz, de továbbra is tele van a fejem a szakadt ruhás fickóval. Vajon ember volt egyáltalán?

 - Mi van Price? Kimaradtál a tegnap esti buliból! - csap a hátamra valaki hátulról. Azonnal felismerem a hangját.

 - Neked is szép jó reggelt Isaac. - mordulok felé. Jó bunyós, elég magas, ráadásul a végtagjai is hosszúak ezt pedig remekül kihasználja. Nem különösebben erõs, inkább ravasz.

 - Most azért duzzogsz, mert lemaradtál egy balhéról? - kérdi.

 - Nem. Na és te? Ahogy elnézem az orrod, te ott voltál tegnap - jegyzem meg, szánt szándékkal bántón. Most nincs kedvem a társaságához, azt akarom hogy mihamarabb lekopjon.

 - Ma még a szokásosnál is ellenségesebb vagy.

 - Nocsak, feltûnt?

 - Történt valami?

 - Mégis mibõl jöttél rá? - forgatom a szemem, és kicsit lassítok a tempómon.

 - Oké, vágom, nem akarsz róla dumálni... amúgy merre mész?

 - Csak a tóhoz

A Dark Lake területét gyakran emlegetjük magunk között egyszerûen csak tónak, mint ahogy a tagjait is hívjuk néha halaknak. Ez már amolyan bevett szokásunk.

 - Kit keresel? - kérdezi Isaac, õszinte meglepettséggel a hangjában.

 - Mibõl gondolod hogy keresek bárkit is? - morgolódom tovább. Örök rejtély marad majd számomra, honnan vannak ezek a megérzései, amik ráadásul szinte mindig helyesek.

 - Nem tudom, csak egy...

 - ... megérzés, igen gondoltam. - felsóhajtok - tegnap belebotlottam egy tagba, akivel nem sikerült rendeznünk az ügyünket.

 - Á, értem a dolgot. Szóval most visszamész, mert nem bírod elviselni a döntetlent? - mosolyog rám sokat sejtõen.

 - Ahhj, fordulj már fel! - emelem fel a hangom. Ez után már biztosan veszi a lapot, és lelép végre. Nincs most sem kedvem, sem idegem a bájcsevejhez.

 - Oké, oké, azt akarod hogy végre lekopjak. Fogtam a dolgot... Majd azért számolj be hogy ment - Még leöklöztünk, de aztán végre tényleg elhúzott, én pedig észre sem vettem hogy lassan elértem a területeink határát, sõt - át is léptem két sarokkal elõbb.

Nem sok idõ kell hozzá hogy belebotoljak két bandatagba.

 - Elég messzire kóboroltál kutya! - szól az egyikük fenyegetõen.

 - Bagoly mondja... büdös hal létetekre ti is a szárazföldön csúsztok-másztok... - vágok vissza.

 - Verekedni akarsz?

 - Akár.

Meg sem várom hogy újra kinyissa a száját, rögtön neki esek. Felkészületlenül éri a jobb egyenesem, és az ütés után vérzõ orral görnyed össze fájdalmában. Nem mondom, kemény volt az orra... sajog is az öklöm, de szinte észre sem veszem. Épp lendítem a bal karom egy horoghoz - jobb egyenes, balhorog: régi klasszikus - amikor a másik tag egy hatalmasat húz a hátamra egy feszítõ vassal.

Baszki... Hát persze, egy pillanatra meg feledkeztem róla. A rohadt életbe...

Az ütése erejétõl kiszalad a levegõ a tüdõmbõl, de sikerül talpon maradnom. Villámgyorsan fordulok meg és kerülök mögé, még ha nehezemre is esik a légzés. Elkapom a vas végeit, és a torkának veszítem. Eleinte ellenkezik, és nehezemre esik megtartanom a fegyvert, de végül õ fogy ki hamarabb az erejébõl. Elengednek a kezei, õ pedig szinte kékülõ fejjel rogy össze.

Lihegve nézek rajtuk végig. A betört orrú összerezzen mikor felé fordulok, de nem fogja menekülõre. Baromira sikerült felcseszniük az agyam, ezúttal mégis békén hagyom: nem verem eszméletlenre. Nem ezért jöttem.

Szó nélkül hagyom ott, és megyek tovább.

A hátam sajog és a bal öklöm is fáj, de semmi komoly bajom nincs ezeket leszámítva. Ezek semmiségeknek számítanak.

Néhány bandataggal még összefutok és megesik még egy-két kisebb verekedés, de akikkel találkozom nem ellenfelek számomra. A tegnap esti, na õ már érdekesebb volt.

Épp egy igen erõsen újoncnak tûnõ srácból próbálom kiverni hogy hol a fenében van ez a Risky vagy ki, amikor felbukkan mögöttem. Emlegetett szamár...

 - Szokásod a gyengébbekkel kezdeni? - kapja el a kezem még a levegõben, még mielõtt megüthettem volna az elõttem fekvõ gyökeret. És már megint ez a fölényes, beképzelt stílus...

 - Tehetek én róla hogy az egész banda gyengékkel van tele?

Másik kezemmel kirántom a katanámat, és ahogy kifordulok a szorításából a karja felé vágok a egyik élével, de neki sikerül kitérnie elõle. Megússza egy vékony, sekély karcolással.

 - Jó nagy szád van ahhoz képest, hogy te is csak egy korcs vagy a kutyák között.

 - Fõ az önbizalom nem? - nem tudom megállni hogy el ne vigyorodjak. - Tegnap amúgy sem tudtuk befejezni a dolgot... - visszacsúsztatom a katanámat a hüvelyébe, bár már szinte elõre tudom hogy úgyis szükségem lesz majd rá. Hirtelen meg is feledkezem mindenrõl: vörös köd borul az agyamra, adrenalin száguld az ereimben. Csak a küzdelemre tudok gondolni, arra hogy jó alaposan elkenjem a száját.

Én kezdeményezek. Látok az arcán végigsuhanni egy árnyalatnyi meglepettséget, de elég gyorsak a reflexei ahhoz hogy kitérjen.

 - Ahogy elnézem neked talán egy kicsit túl sok is van belõle! - vág vissza. Talán õ is elfelejtette azt a tegnap esti dolgot.

Ezúttal õ ránt hamarabb kést. Épp idõben sikerül megfordulnom, hogy megússzak egy szúrást az oldalamba, noha nem sokon múlt. Szinte még ki sem tértem a fegyvere elõl, már is sikerül elgáncsolnia.

Észre vette volna hogy kibillentem az egyensúlyomból mikor elhajoltam?

Olyan gyorsan állok fel, ahogy csak tudok és igyekszem elõnyt kovácsolni a helyzetembõl. Egyre jobban dühít ez az alak...

Rajtam a sor, hogy támadjak. Én is elõhúzom a saját pengémet, miközben Risky felé lendülök. Két kézzel fogok rá a markolatára, és így oldalasan, alulról felfelé hasítok vele. Az elsõ vágás elõl elhajol, pont arra amerre számítottam. Egyik kezemmel elengedem a katanámat, a másikkal pedig ezúttal a magasból sújtok le, ellenfelem vállát célozva.

A szeme a fegyverem felé villan. Valószínûleg kiszúrta, hogy nem fordítottam el a pengét és azt hiszi az életlen oldalával csapok felé.

Csakhogy, ennek a katanának nincs életlen oldala.

Az utolsó pillanatban a válla elé rántja a kését, és sikerül vele felfognia a vágást. Két kézzel szorítja a fegyvert és tart nekem ellen, én pedig kihasználva a helyzetet elemelem a pengém félrehajolok és oldalba rúgom, ahol nem védi magát.

Látom hogy megvonaglik, de talpon marad és felém döf a késével.

Sokáig folytatjuk a harcot, de nem tudnám megmondani meddig. Baromira élvezem, hogy végre ellenfelemre találtam, és minden egyes támadás után csak egyre erõsödik bennem az érzés, hogy le akarom õt gyõzni.

Már mindkettõnkrõl folyik a víz, és levegõ után kapkodunk, de folytatjuk. Lassan egyre több rajtunk az apró sérülés, de megfeledkezünk róluk. Miután Risky kivédi egy újabb támadásomat, újra megszólal.

 - Miért jöttél? - ezúttal nincs a hangjában gúny, vagy szándékos sértés. Egyenesen kérdez, a kérdéssel pedig eszembe juttatja hogy beszélni akartam vele, noha a verekedést sokkalta jobban élvezem.

 - Asszem van még egy lezáratlan ügyünk, a verekedésen kívül is... - Kiszabadítom a karomat fogásából, és hárítom egy ütését, pontosabban készülök hárítani: a keze ugyanis megáll a levegõben.

 - Vagy úgy... - kis szünetet tart - Beszélhetünk, de nem itt. - világos barna szeme, mintha sárgásan felizzana. Kivételesen nem hív kölyöknek.

Most komolyan vesz.

Erõsen süt a nap, felhõtlen kék az ég, ami csak növeli a jókedvemet. Fülhallgatómat szépen felrakom és elindítom a zenét, majd ütemre haladva közelítem meg munkahelyemet. Szeretem a könyvtárat, ahol dolgozom, fõleg hogy elég kedvesen jönnek amikor én vagyok bent és szabadon olvasgathatók. A másik kedvencem a munkámban, hogy rendezgethetem a könyveket, ami a másik gyengém. Beérve a könyvtárba, köszönök a portásnak, majd lepakolom a cuccom és elfoglalom a helyem. A visszahozott könyveket, visszaviszem a helyükre, ha bejön valaki akkor segítek neki. Végül leülve székembe kezdek el firkálgatni egy papírlapra. Elmerülök, a firkálásban, aztán csak azt érzem, hogy valaki átnyúl a fejemen és végigfut a borzongás a gerincemen. Szúrósan nézek fel az elõttem állóra.

-        - Ezt ne csináld többet, vagy ki leszel paterolva a padlásunkról – fenyegetem meg, de ott bujkál a mosoly a hangomban.

-        - Ó, nem vagy te olyan szívtelen – mosolyogta nyájasan. – Bocsi, csak túlságosan elbambultál, és nem reagáltál arra, hogy szólongatlak.

-       - Most az egyszer még elnézem – mosolygok rá. – De mit keresel te itt szívem legdrágább szelleme? – billentem oldalra a fejem.

-        - Otthon hagytad a kajád – nyújt felém egy kis csomagot. – Nagymamád megkért, hogy hozzam el neked. Ja, és idefele menet találkoztam Adammel, arra kér, hogy bütyköld meg a kocsiját.

-       - Már megint? – forgatom a szemeim. – Jó, csak tegye be a parkolóba este megcsinálom – sóhajtom. – Ha most megbocsájtasz vissza kell mennem melózni – bökök fejemmel a tanácstalan emberek felé.

-        - Átadom neki. Jó munkát! – oldódik fel a levegõben.

Hamar repülnek a munkaórák, az utolsó feladatom az új könyvek felcímkézése, majd a helyükre rakása. Ezt a részét is nagyon szeretem a munkámnak, fel le mászkálok a lépcsõrõl, rakosgatom a könyveket, amiket úgy imádok. Végül mikor jön a váltás összeszedem a dolgaimat, felrakom a fülhallgatót és elindulok elõször a mûszaki boltba, majd pedig szerszámboltba. Mikor ezekben a boltokban járok, olyan érzés mint amikor a kisgyerek bekerül a cukorkaboltba. Sokáig válogatok, mire jól megpakolva jövök ki, és indulok haza. Otthon ledobom a garázsban a szatyrokat Adam kocsija mellé  - úgy tûnik drága szellem lakótársam idõben szólt neki – majd felmegyek köszönni a nagymamának.

-       - Szia! – nyomok puszit az arcára. – Nem tudom mikor jövök be, meg kell bütykölnöm Adam kocsiját.

-        - Megint? – mosolyodik el. – Vegyél pulóvert is a garázsban hideg van sötétedés után – szól rám.

-       - Rendben-rendben – indulok fel a szobámba.

Ledobom a cipõm a táskám, majd elõkaparom bütykölõs szerelésem. Szegény sárga pólómból már nem jönnek ki az olajfoltok, farmernadrágom pedig ki van szakadva mind a két térdénél, ráadásul ezen is virítanak olaj pettyek. Szorosabban kötöm össze a hajam egy szigorú kontyba, hogy legalább a hajamat ne kelljen ma este megmosnom.

Hangos léptekkel csörtetek le a garázsba, és egy egyszerû mozdulattal felpattintom a villanykapcsolót. Végig simítok az autón. Imádom, ezt a járgányt, de Adam nem törõdik vele eléggé, ezért robban le mindig. Lecsekkolom az egész kocsit, hol van ebben az esetben a hiba, majd olajt cserélek benne. Az utolsó simításokhoz befekszem a kocsi alá, és magam mellé fektetve a szerszámaimat merülök bele az autószerelés varázsába. Mindig hallgatok zenét szerelés közben, ez most sincs máshogy, bár a legtöbb ember szerint elég vicces, hogy klasszikus zene megy, miközben tiszta mocsok vagyok és kínzom szerencsétlen autót. Jócskán besötétedik, mire bemegyek a házba, leülök az elõszobában, és elkezdem megtörölni a szemüvegem. Már majdnem elbóbiskolok a széken – kell nekem késõ estig autót bûvölni – amikor csöngetnek. Lassan felállok, és résnyire kinyitom az ajtót.

Õszintén megmondom szinte semmit nem látok az elõttem álló férfibõl. Igen, egyedül abban vagyok biztos férfi, mert ekkora nagydarab nõ nem lehet. Felkapom a szemüvegem, ami még enyhén olajfoltos, és úgy nézek fel újból az ajtó elõtt álló egyénre. Ó, istenem most nyeljen el a föld! Érzem, hogy a fülem hegyéig elpirulok, ami csak még jobban zavarba hoz. Félre ver a szívem, azoktól a kidolgozott izmoktól, és férfias arctól, ráadásul pontosan tudja, hogy milyen hatást gyakorol rám. Minden vámpír tisztában van ezzel. Kicsit jobban kinyitom az ajtót, és próbálom lenyugtatni magam.

-       - Jó estét! – köszönök, lehetõleg a leghatározottabb hangon amit csak meg tudok ütni. – Mit szeretne, uram?

-        - Jó estét – köszön mély férfias hangján, ahogy beszél kiszúrom éles szemfogait. Jó, én nem ítélek el senkit, mindenkivel szeretek haverkodni, de a vámpíroktól még én is parázok egy csöppet. Na jó, egy csöppet nagyon…

-       - Christian… - hallom nagyanyám hangját a hátam mögött. – Engedd csak be Amelia – villant rám egy röpke mosolyt, bólintok és félreállok az ajtóból.

-        - Jöjjön be. Üljön le a konyhában – pillantok gyorsan fel a férfira. – Nagyi fõzök egy kávét – jelentem ki és célirányosan megindulok az említett helyiség felé.

-        - Amelie, szólj fel kérlek Nathanielnek hátha õ is két valamit – ül le az étkezõasztal egyik végébe Nagyi, nem messze tõle pedig a másik székre a Christian nevû fickó.

Beizzítom a kávéfõzõt, elõszedem a csészéket, majd nemes egyszerûséggel megfogom a partvist, és elkezdem dörömbölni neki a plafonon. Tudom, hogy utálja ha ezt csinálom, de megérdemli, hiszen én is utálom ha átturkál a testemen. Nagymama rosszallóan néz rám.

-       - Nem így gondoltam – szid meg. Viszont mint egy varázsütésre megjelenik Nate a mi padlásbérlõ házi szellemünk. Fekete haja szokás szerint kócos és ha tekintettel ölni lehetne már rég halott lennék.

-       - Azért ne nyársalj fel a tekinteteddel – vigyorgok rá. – Tessék - rakok le két csésze kávét az asztalra, majd megközelítve a hûtõt elõveszem a tejszínt, majd a felsõpolcról a cukrot. – Neked mivel szolgálhatok? – fordulok vigyorogva Nate felé, aki még mindig sötéten pillant rám.

-       - Narancslevet kérek.

-       - Oh, milyen udvariatlan vagyok – szólal meg Nagyi. – Még be se mutattalak titeket egymásnak. Õ itt a kis unokám Amelia – mosolyog rám, mire én kezet nyújtok a férfi felé.

-       - Manny vagyok. Örvendek! – ejtek meg egy udvarias mosolyt.

-       - Christian – mosolyog vissza.

-        - Õ pedig Nathaniel – int fejével kis házi szellemünk felé. – A padlásunkat bérli.

Nate megejt egy egyszer ’’Üdv”-öt az idegen felé. Közben én újra matatni kezdek a polcokon, leveszek két poharat, majd a hûtõbe mászva keresem a narancsleves dobozt. Próbálom nem érzékelni a hátamon a pillantásokat. Kivéve a dobozt kiöntök mindkettõ pohárba az üdítõbõl, majd fordulnék Nate felé, akinek csak hûlt helyét találom. Felhúzom fel szemöldököm, majd tálcára teszem a két pohár narancslevet, majd elindulok a padlás felé. Hangosan kopogok az ajtaján, mire beenged.

-        - Gondoltam felhozom a nagyságod úr gyümölcslevét, mert cseszett lent maradni – teszem le a tálcát, és belecsípek hideg arcába. Egy-két pillanatig szorítom majd a kezem elveszik az arcába. – Ettõl kiráz a hideg – borzongok meg.

-        - Bocsi, de nem akartam lent maradni – veszi el a poharat.

-       - Megértelek..- ülök le a padlóra és én is elveszem a poharat. – Nem tetszik nekem ez az ipse… - kortyolok bele a narancslevembe. – De ha a Nagyi ismeri annyira rossz nem lehet…

-        - Jó, engem alapból ráz a hideg a vámpíroktól – issza ki a narancslevét. – Köszi, hogy felhoztad – borzolja össze a hajam. – Nagymamád rendes asszony, kíváncsi vagyok honnan ismerheti ez a vámpír – gondolkozik hangosan.

-        - Na látod, én ezt szépen meg fogom tudni – állok fel, és szedem össze a poharakat. – Jó éjszakát!

Kezemben a tálcával jövök le a folyosón, de hangok ütik meg a fülem, ezért inkább meghúzom magam és megállok a fal mögött. Hegyezem a fülemet, hátha megtudok valamit ezzel az egésszel kapcsolatban.

-       - Lydia, kérlek! Én meg tudlak menteni a haláltól! – ooookéééé, mi van?!

-        - Christian, ha ezt az életet akarnám választani már ötven évvel ezelõtt igent mondtam volna neked. Itt van nekem Amelia. Lányom és a férjem emléke. A férjemé, akit nagyon szerettem, és soha nem bántam meg, hogy hozzámentem – feleli Nagyi nyugodt hanggal.

-        - Régen szerettél…

Na jó, most értem el azt a pontot, hogy ez már sok. Mivan??? Õk akkor most jártak? A Nagyinak a szerelme egy vámpír volt? Valaki magyarázza el ezt nekem! A tálca kicsúszik a kezembõl, és hangos reccsenéssel törnek el a poharak, ami természetesen felhívja rám a figyelmet. Semmi értelme tovább a fal mögött ácsorognom, kilépek és értetlenül nézek rájuk.

-        - Ön járt a Nagymamámmal?! – kérdezem már-már hisztérikusan. – Errõl én miért nem tudtam?? – fordulok nagymamám felé.