Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6.

Yoo Tsubasa2017. 03. 27. 17:44:30#35065
Karakter: Kurszán
Megjegyzés: ~ Arasanak


 A kora téli csípős levegő átfúj a táboron, mint holmi játékszert kapja fel a sátrakat fedő bőr lebernyegek alját, így bekúszva a legkisebb résen is. Senki nem gondolta volna, hogy ilyen hosszú ideig kell majd itt raboskodniuk, hiszen olyan jó volt otthon, és mennyien betegek már a  katonák közül. Csak én magam vagyok talpon és készülődöm, meguntam nézni az embereim szenvedéseit, és úgy is készen vagyunk az összes csapdával amit ki szerettem volna helyezni ide, hogy még csak véletlenül se ússza meg senki aki erre jár. A mi területünk ez, az is volt, az is lesz.

Meghúzom magamon a barna bőr övet, felöltöm a hideg ellen védő felső részemet és elindulok a lovamért. Közben összefutok a 6 vezér még egy tagjával Aripeit-tel, aki megkér engem egy szívességre.

- Kérlek, Kurszán menj az ellenséges király elébe, és tisztázd vele a nézeteinket. Úgy is várnak egy tőlünk valót, aki a megjelenésével megtiszteli őket, de légy szemfüles, mert nem mentesek rossz szándékoktól. – csak rezzenéstelenül állok a nálam magasabb, rövid, deresedő hajú férfi előtt. Bő tíz évvel idősebb nálam, őt fogadtuk magunkhoz harmadjára mikor összeálltunk mint a hat szellemharcos.

- Tudom barátom, ígérem óvatos leszek. Hiszen tudod, hogy tudok vigyázni a bőrömre . – vigyorodok el jóízűen, majd nézek fel az arcára és bólintással nyugtázzuk a helyzetet. Elsuhanva egymás mellett indulunk a dolgunkra, ő majd a táborért felel, hogy az emberváltás megérkezéséig jó mederben haladjanak a dolgok , én pedig egy tucat emberemmel lóra pattanva haladok az említett útirányba.

A ló nagyokat fujtatva alattam tántorodik meg néha a furcsa környezettől, egy pár emberem körbenézve nyugtázza a dolgok mibenlétét, majd haladunk tovább V formát felvéve. A kék maskaránk hol világosabb fekete árnyalatokkal keveredik amint a szél megborzolja a hajunkat, mint holmi előjel utal a királyságra. Nem kell szólnom semmit, minden pillantásomból tudják a katonáim, hogy mit óhajtok, és mit parancsolok. Kicsit csalódtam azzal kapcsolatban, hogy milyen lehet egy vár környéke. A mi várunk is kopár így a hideg beálltával, de még is több természeti kincsben gazdag. A vadregényes táj helyett csak kopár, kétszínű, és a dértől fagyos környék fogad. Nálunk legalább néhol fenyőket is látni, amik sötétzöld lombjukkal télen-nyáron ékesítenek. De itt csak lombhullató erdők kopár virgácsai látszanak ahogy az embereim tisztítják előttünk az utat. Megcsóválva a fejemet látjuk meg immár a vár bejáratát. Egy kisebb küldöttség áll ott, akik előtt megállítom a fehér lovam, amiből azonnal tudják kivel kell mézes mázas hanglejtésben beszélniük.

A gyomrom megfordul az ilyen alattvalóktól, szokatlan ez nekem. Lehámozva magamról a csuklyámat igazítom el a kissé összeakadt sötét tincseimet, és pillantok jobbra, majd balra. Mind megvannak, remek. Egy csomó ember sürög forog az udvarban amint belépünk, viszont mindenki összesúg a látványunkra. Utálatos, vagy talán érdeklődő véleményük nem csal több érzelmet az arcomra, viszont az árnyaknak nagyon tetszik ez a környék, sok érdekes titkot és eseményt fedeznek fel, ahogy a szürke tapasztott falakon végigfutnak és kacagva súgják nekem az erőd titkait. Micsoda gőg és árulás terjed itt, hihetetlen. Nem tapasztaltam még ehhez hasonlót. Vörös ruhás emberek állnak elénk, még megállásra késztetem a lovam, és tekintek le rájuk. Egy vékonyabb alkatú fiatal férfi, és díszkíséret torpannak meg a paripák orra előtt. Komor tekintetem rémisztően hat a majdnem összeeső korombéli fiúra. Úgy kocognak a térdei össze meg vissza, mint ha olvadozó jégcsapok lennének.

- É-én- engem a királyunk küldött, hogy kísérjelek titeket a színe elé. – oldalba löki az egyik tag, mire megembereli magát, köszörül egyet a torkán, és már a lovainkhoz intené a segédeket, hogy elvezessék őket. Intek nekik, hogy hagyják csak, két emberünk elbánik a lovakkal. Nem szeretném ha netán menekülésem esetén a lovam hiánya miatt szegjem nyakamat. Természetesen ez igaz a kíséretem többi tagjára is, lazán hozzácsomózzák őket egy erre kijelölt helyre. Megigazítom magamon a ruhámat, hiszen összegyűrhettem a királykék öltözetet az út alatt.  Hosszú folyosókon át vezetnek minket a királyi rész felé. Tárgyaló teremnek mutatkozó helység ajtaja nyílik meg előttünk, engedelmesen nyikkanva a rántásra. Fényesség szökik ki rajta, utat mutatva nekünk. Mindenhol vörös, és arany színek pompáznak, a trón magasan kiemelkedik mindenhonnan, és lám, étellel várnak bennünket? Vagy túl kedvesek, vagy túl alattomosak, hogy megmérgeznének minket és az állatainkat. Bocsáss meg Khalil herceg a gyanakvó gondolkodásomért, de nem érzem magam jól ebben a helyzetben. Nem vagyok a szavak embere, és behódolni sem szeretek, s nem is szándékom. Mindössze megmutatni illik magunkat, hogy még véletlenül se jöjjenek azokra a területekre amiken minket látnak.

A vélhető méltóság a trónján ülve jobbján és balján egy-egy hölgyeménnyel tekint le ránk, megnézi magának rezzenéstelen arccal az apró termetem, majd visszapillant a szószólójára aki a trónra vezető pár lépcső alján húzza meg magát megköszörülve a torkát.

- A Laos törzs hatodik hadosztályának vezére Kurszán nagyúr, és kísérete! – lustán pislogva veszem szemügyre először a hang hallatóját, majd magát a királyt, és folytatja beszédét viszonozva a bemutatást számunkra. – Dante Windsor méltóságos királyunk – egy gunyoros fintor ül az arcára amint tudomására jut, hogy milyen rangot birtoklok. Ám még engem is meglep a viselkedésével.

- Üdvözlöm magukat Uraim! Megtisztelnének azzal, ha itt maradnának éjszakára! Biztosan fáradtak, és a nap is lement már, ilyenkor veszélyes kint bóklászni az erdőben. – ezek be akarnak minket skatulyázni, megfigyelni akarnak, netán álmunkban megölni minket, vagy megmérgezni bennünket? Jobb lesz ha figyelemmel kísérem a történéseket, és az árnyakat is segítségül hívom ezen az estén. Nem bízom ebben a fiatal királyban, az árnyak nyugtalanító dolgokat súgnak a fülembe amint abban a helységben tartózkodunk.

Az ezen való morfondírozásom során veszem észre magam mikor már túlestünk a laktató vacsorán , és a kíséret nélkül jut alkalmam egy kis báj csevejt megejteni Dante királlyal.

Frusztrált hallgatás követ érdekes kérdéseket, és megjegyzést is tesz a modoromra.

- Maga nem a szavak embere, sőt, igazán titokzatos egy ember Kurszán. – két kezem az állam alatt összekulcsolva pillantok rá érdeklődően. Kár, hogy ekkora figyelmet mutattam iránta , ugyan is egy gúnyos kacajt szökik ki a száján. – Ráadásul egy ilyen alacsony, és szinte gyermeki embert kinevezni egy ilyen megtisztelő és tiszteletet parancsoló posztra! – és folytatja a csípős megjegyzések sorait irányomba. Én pedig nem okozok örömet neki, mivel nem mutatok semmilyen olyan érzelmet az irányába amit ő maga szeretne.

- Én most nyugovóra térnék, ha engedi ha nem. – felállok a széktől ellökve magamat, a bútordarab pedig karistolva az aljzatot engedi a szabadulásom.

- Na de, hogy lehet ilyen mogorva. Lássa azonban kivel van dolga, két gyönyörű ágyas várja magát a kijelölt szobájában. – megállva hátrapillantok.

- Kérem küldje el őket, nem tartok rájuk igényt… - furcsán grimaszol a fiatal herceg, amit nem tudok hova tenni. Nálunk nem szokás azonnal más asszonyát közkézre adni, még ha az az asszony szívesen is adná magát. Egyébként is, nem volt szerencsém még senkivel, és egyenlőre a rangom növelése, mintsem az utódlás foglalkoztat. Végig követnek a védelmező szürke árnyékok, némelyik kíváncsi, másuk sok információt kapart össze avval kapcsolatban mi is folyik a boron kívül ebben a palotában.

Hamar beköszönt a mélabússágot árasztó este, ám én ilyenkor vagyok a legfogékonyabb az árnyak meséire, és adataira, még is mi folyik itt. Csak a tűz ropogása hallatszik, és festi be a környező falakat a narancssárga fényével a szobát melengető kandalló. nem tétovázom sokat, az ágy tetején ücsörögve hívom magamhoz suttogó hangon az árnyakat.

- Gyertek csak közelebb – a lovak? – az egyik  a három közül bólogat, de még hogy.

- ’ Még élnek és virulnak mesterem ’ – bólintás, majd elfordítja a fejét, és emberi körvonalával együtt. nem figyelem, hiszen tudja mit tesz.

- Nem mutatnak ellenséges jeleket felénk? – kétségbeesve torpan meg a második és a harmadik árny velem együtt kapja fel a fejét egy mihaszna holló károgására, aki odanőtt szinte az ablakpárkányra. A harmadik, egyben legrégibb pártfogott árny szörny képébe változik, és fekete füstként ront a madár felé.

Mi a fene lehetett ez? 


Saga-chan2016. 10. 30. 18:31:29#34702
Karakter: Raphael
Megjegyzés: Ash-nek


 Már megint nem sikerült meghalnom, azt az idegent is kértem, hogy öljön meg, de lehet, nem jól fogalmaztam. Segíteni segített, de nem úgy ahogy én akartam. Fájdalmas arccal meredek rá, de ő csak tovább olvassa a könyvét, és issza a teát.

- Felkeltél. - közli velem azt a tényt amit jó magam is tudok. Elhiszem, hogy undorító vagyok, de azért nem ennyire!

- Hol vagyok?

- Segítséget kértél és segítséget kaptál. Az új otthonodban vagy, én leszek a mestered. Pihenj, a kiképzésed holnap elkezdődik. - mi van? Milyen kiképzés? Mondom én, nem normális a csávó.

- Ki vagy te…? - vagyis inkább, mi vagy te? Mert nem ember az biztos, ő is démon, de mégsem olyan mint én.

- Egy férfi. - válaszolja nemes egyszerűséggel, és magamra hagy. Azt sem tudom hol vagyok, és azt sem, hogy ki ő. Mégis segítséget kértem tőle, amit meg is kaptam.

Nem sokáig maradok egyedül, hamar vissza tér hozzám, és ha nem csalnak az érzékeim akkor hozz kaját is magával. Nyálam már most csordul kifele, vállam alá nyúlva emel fel ülő pozícióba, amit szisszenéssel honorálok. Kell egy kis idő, meg kaja, hogy újra a régi legyek. Hátamhoz pakol még egy pár párnát, így nem nagyon erőltetem meg magam.

- Egyél, szükséged van az erőre.

- Köszönöm. -amit bele harapok a szendvicsbe, mit ha nem is ettem volna ennél finomabbat. Farkincám az örömtől, össze-vissza tekergőzik, ami az idegen tekintetét sem kerüli el. Szememet lesütve kérek elnézést.

- Elnézést, de csak az én örömömet fejezi ki, nem sűrűn kaptam ilyen finom ételt, még ha csak egy pár darab szendvics is. - nem mond semmit, csak tovább folytatja az olvasást. Mikor mindennel végzek, és meg ittam a vizet amit hozott, megint álmosnak érzem magam.

Elveszi tőlem az üres tányért és a poharat, majd a párnát is. Mikor vízszintesbe kerülök, már alszok is.

**


Mikor felébredek megint este van, az idegent sehol sem látom, viszont van egy kis sürgető problémám, pisilnem kell. Mivel pihentem és ettem is, már sokkal jobban vagyok, igaz a felkelés még egy kicsit lassabban megy mint általában, de sikerül. Lassan haladok, de csak sikerül eljutnom a fürdőbe, de a küszöbnél oda fagyok. Az idegen éppen most száll ki a zuhany alól, úgy néz ki nem is vette észre, hogy itt vagyok, mert nem zavartatja magát. Én meg vörösödő fejel próbálok máshova nézni, de mint egy mágnes ott tartja tekintetemet. Szépen kidolgozott mellkasán éppen most fut le egy kis csepp vizecske, végig követem szememmel, ahogy a hasán halad le egészen ágyékáig.

- Tetszik a látvány? - kérdezi elégedett mosollyal arcán.

- Én… én… én… elnézést kérek, nem akartam rád törni, és még véletlenül sem akartalak megbámulni, csak… csak… pisilni kell, és…. és. Csak ennyi. - sosem érzett érzések kavarognak bennem, bestiám már feszül nekem. Kiakar törni, de most nem pusztítani akar. Fogalmam sincs most mit kéne tennem, ilyet sosem éreztem.

Vágy” „Szenvedély” „Szex”

Ezeket hallom, de nem tudom mik ezek.

- „ Engedj ki, és megtudod, mik ezek az érzések. Engedj és meglátod nem csalódsz”

Ha engedek neki, nem tudom mi lesz,félek magamtól, ezért nem szabad. Még csak most ismertem meg, nem akarom, hogy csalódjon bennem. Talán ő lesz az egyetlen aki nem néz rám szörnyként. De kíváncsi vagyok, mi ez az érzés amit még sosem tapasztaltam. Bestiám örömmel veszi át a helyem.

Köszönöm” - és már háttérbe is vagyok szorítva, minden érzek amit ő, és mindent látok. Ragadozó mosollyal néz a férfire, remélem nem fogom megbánni.

- Azt kérdezted az előbb, hogy tetszik-e a látvány? Igen, nagyon is a fogamra való. De mint tudod, nem vagyok egy egyszerű démon, félig ember is vagyok. Apám egy elvetett magja, akit maga sem akart. Na mindegy, most nem ezért vagyok itt, ennek a kis szerencsétlennek a jóvoltából. Hihetetlen esküszöm néha Raphael, de sajnos mi egyek vagyunk. És ha most megbocsájtasz, elveszem azt amiért jöttem.



Ash2016. 10. 09. 15:48:33#34667
Karakter: Dominic Mielo



 

Emlékeztek arra, mikor azt mondtam, nem tudom miért vagyok a földön, de ha meglátom biztosan felismerem?

Nos, ha meglátsz egy férfit az egyik sötét sikátorban, ahogy feléd rohan miután eldobta a kezében még dobbanó szívet, azt hiszem bátran állíthatjuk, megtaláltad azt amit kerestél.

Nem érzek félelmet…kizárólag a nyers, elvesztegetett erőt ami belőle árad. Egyszerűen csodálatos…tökéletes remekmunka. Egy mesteri mű!

Emberi énje miatt ezerszer irányíthatóbb és ellenállóbb de a démoni nyers hatalom dominál benne. Saját teste van ezért kevésbé sérülékeny és a kereszténységnek sincs ezáltal hatalma felette. Nem égeti a feszület, a szentség. A legcsodálatosabb lény akit valaha láttam.

 

Egész testével lendül felém mely jóval tetemesebb mint sajátom, így mindössze könnyed táncmozdulataim mentenek meg a súlyos csapásoktól melyeket felém intéz. Egyhamar mögé kerülve szorítok torkára alakrommal, hirtelen rántással teremtem a földre, erősen tartom, egészen satuban. Tekintete tisztul, könnyei megerednek.

-       Kérlek segíts!

 

Kérése mindössze lehelet aztán elalél. Milyen gyönyörű…csodálatos teremtmény. Kell nekem.

 

***

 

Egy tiszta, ám leharcolt és kellően elsötétített aprócska garzont bérlek a legrosszabb negyedek egyikében. Ide viszem fel az ismeretlen férfit. Ajkaira csókolva csöpögtetek édes mérget elméjébe. Fájdalma enyhül, valószínűleg olyan álomképet vetít elé az agya amit szeret, ahonnan soha sem szeretne visszatérni.

Csodálatos dolog az emberi agy, az irányít mindent. Ha azt megmanipulálod az illető bármire képes lesz. Nem érez fájdalmat, kínt, bánatot, félelmet…vagy örömöt.

Felszakadt szemöldökét összevarrom, sebeit ellátom, megrepedt bordáját némi ráhatással összeforrasztom. Persze még napokig piszok mód fájni fog neki, de már legalább egyben lesz. A nyílt sebeket ellátom kötéssel miután sikeresen leverettem a fürdőben a zuhanyrózsával. Így, tisztán és ápoltan fektetem az ágyba.

 

Mindössze harmadnap tér magához, fáradtan, fájdalomtól torz arccal pillant rám míg én teámat kortyolva olvasok egy régi regényt.

-       Felkeltél.- közlöm egyszerűen, rá sem pillantva.

-       Hol vagyok…?

-       Segítséget kértél és segítséget kaptál. Az új otthonodban vagy, én leszek a mestered. Pihenj, a kiképzésed holnap elkezdődik.

-       Ki vagy te…?

-       Egy férfi.

 

Legyen neki ennyi elég.

felegyenesedve teszem le a könyvet, a csészémet ezt követően a konyhába sétálok s szendvicset készítek neki. Egyhamar a férfi elé is kerül a tányér és egy pohár tiszta víz. A válla alá nyúlva emelem meg melyet fájdalmas szisszenéssel honorál. Nemtörődöm vele, kitámasztva a hátát egy párnával erőltetem ülésbe, ölébe téve a tányért intek felé.

-       Egyél, szükséged van az erőre.

-       Köszönöm…

 

Csak bólintok. Nem szólunk egymáshoz, visszavéve a könyvet a kezembe folytatom az olvasást keresztbe téve lábaim. 



Szerkesztve Ash által @ 2016. 10. 09. 15:48:45


Saga-chan2016. 10. 06. 19:32:47#34652
Karakter: Raphael
Megjegyzés: Ash-nek


 Mennyire gyűlölöm, magam! Sosem leszek normális, mint a többi ember. Hogy miért? Mert egy magam fajta „szörnyeteg” nem élhet nyugodt körülmények között, hacsak nem álcázza magát. De én még ebben sem vagyok ügyes, senki nem volt mellettem, amikor kellett volna. Édesanyán is meghalt, mikor engem védett apám miatt. Az árva házban is csak szenvedés volt az életem, mikor kiderült mi is vagyok. Egy szörnyeteg aki még az életét is eldobná, de az nem megy könnyen. Akárhányszor próbáltam megölni magam, sosem sikerült. Itt is látszik, hogy „apám” vére folyik az ereimben, jobb lenne ha nem folyna. Gyűlölöm őt is, meg magamat is.


Néha álmodom, édesanyámmal. Akkor mindig egy napsütötte mezőn vagyunk, és én az ölébe hajtom a fejem, és hallgatom ahogyan mesél. Mesél rólam, és mesél az apámról, mindig kéri, hogy ne gyűlöljem, és az életem egy ajándék, tőle, nekem. Sosem tudom teljesíteni a kérését, mégis csak miatta nincs velem. Vagyis inkább miattam, ha akkor nem foganok meg, és születek meg, anya még mindig élne, és talán boldog lenne. Ehelyett, itt maradtam egy magányos életben, ahol még a szeretet sem ismerem, nem hogy a gyengédséget.


A huszonnyolc évem alatt, eddig kaptam sajnálatot, megvetést, gyűlöletet, és egy kis szeretett, de akkor még csak egy gyerek voltam, aki nem tudta ki is ő valójában.


Sosem fogom elfelejteni, amikor először ki tört az erőm. A többi gyerekkel játszottunk, éppen homokvárat építettünk. Itt megjegyezném, hogy ez a tulajdonságomat sem szeretem, mindenre emlékszem. Szóval, építjük nagyban a homokvárat, amikor egy nagyobb gyerek, név szerint Jon, oda jött és le rombolta, a mi gondosan épített homokvárunkat. Hát persze, hogy nem tesztet nekünk és neki estünk, csak akkor még senki sem sejtette, hogy mi lesz a vége. Amikor megütött, utána történt minden. Megjelentek a szarvaim, a farkincám is, és a szárnyim. Az aki akkor vigyázott ránk, azonnal össze esett, Camill nővér, ő viszont szaladt de amikor meglátott keresztet vetett.


Nem tudom milyen lehet a pokol, de az eset után mindenki gyűlölt, ahol tudtak belém kötöttek, szörnyetegnek neveztek, és meg is vertek egy párszor. Már három éve tűrtem, hogy meg alázzanak, amikor megint előtört az erőm, sajnos akkor az egész árva házat, és a környékbeli házak látták kárát. Tomboltam, pusztítom, a bennem élő szörnyeteg élvezte az egész műsort. Én voltam az egyedüli „túl élő” így egy másik árva házba akartak rakni, csak egyik sem fogadott be. Nevelő szülőkhöz kerültem, de ott sem volt jobb, mindig bántottak, és én azért imádkoztam, hogy az erőm ne törjön elő. Sikerült is nagyobból olyan tizenöt éves koromig kordában tartani.


Azóta eltelt tizenhárom év és én megtanultam az utcán élni, ha tudtam minden munkát elvállaltam, de csak azt is annyi ideig míg rá nem jöttek ki is vagyok igazán. És ha hisztek, ha nem, most is egy verés kellős közepén vagyok, és nem én verem. Igen, megint engem vernek. Nem szeretek embereket bántani, így inkább hagyom magam. De sajnos a bennem élő szörnyeteg, tombolna, pusztítana. Remélem nem tör elő.


- Egy ilyen szörnyetegnek nem itt a helye! - kiabálja az egyik támadó.

- Kérlek titeket, ne bántsatok. - kérem őket, de mint mindig most is reménytelen. Gyűlölnek anélkül, hogy tudnák ki is vagyok valójában.

- Hallod mit mond ez a szörnyeteg? Még, hogy ne bántsuk, nevetséges. Adjatok neki, dögöljön meg a férgese. - innentől elszabadul a pokol, nem tudom mikor adtam fel, de a bestiám, ki használta az alkalmat. Az egyik támadom, a földön hever szét zúzót fejjel, a másiknak a szívét tartom a kezemben, a maradék kettő meg elfutott.


Egy idegen jelenik meg a semmiből, nem gondolkozok csak cselekszek. Megtámadom, de könnyű szerrel le szerel. De én nem adom fel, küzdök ameddig lehet, de az erőm hamar cserben hagy. Mikor kezd a tudatom tisztulni, akkor érzem meg, hogy hozzám hasonló.


- Kérlek segíts. - kérem, míg mielőtt elájulnék a fádságtól, és a vérveszteségtől.

 


chris_wanderer2016. 04. 06. 23:55:06#34165
Karakter: John Larris (Risky)
Megjegyzés: Price-nak


 
 Újra itt van. Hamarabb érzem a jelenlétét, mint látom. Valójában nem is látok többet egy árny-villanásnál, és Price a következő pillanatban már a földön fekszik.
 
 

Néhány pillanatig azt sem tudom, hol vagyok, nemhogy mit kéne tennem. A kölyök azonban csak vergődik, és látom, hogy mozdulatai egyre koordinálatlanabbak, kétségbeesettek... és gyengébbek. Másodpercei lehetnek hátra, és csak remélni tudom, hogy a bestia nem törte el a nyakát, mert akkor, attól tartok, végünk van. Más helyzetben talán keserűen ismerném el, hogy szükségem van a segítségére, de most nincs időm ilyesmin gondolkodni, különben percek múlva már a hulláját cipelhetem valami eldugott helyre – ha megérem azt a pár percet.
 
 

Jobb ötletem nem lévén, a szörnyre vetem magam.
 
 

Meglepem; elgurulunk pár métert, de pillanatokon belül persze már talpon van. A lábamba belenyilall a fájdalom. Szinte szórakozott kifejezéssel méreget, és időt ad, hogy felálljak. Megalázó, hogy előnyt kell adnia nekem: ilyesmi nem sokszor fordul elő velem mostanában. Azonban mást is érzek, nem csak a viharszellem tekintetét.
 
 

Ismét bennem van. Végigáramlik az ereimen, tízszeresére gyorsítja a szívem,tűélessé hegyezi az érzékeim. Erősebbnek bizonyulnék Price kardjánál? – gondolom gúnyosan magamban.

 
 
- Price, te barom! Mégis hova figyelsz?! – ordítom túl az esőt. A szellem nem támad, engem méreget. Fél a bennem összegyűlt erőtől.

 
 
- Most sincs jobb dolgod, mint engem csesztetni?! – hangzik a válasz. Nagyszerű: nem szenvedhetett komolyabb sérülést, ha szájalni még mindig tud.

 
 
- Kivételesen fejezzük be, nincs most erre időnk! – figyelmeztetem, bár egy mennydörgés elnyomja a hangom.

 
 
Tétovázás nélkül fordulok ellenfelem felé. Fura ez az erő: tudatomat egyetlen célra összpontosítja, kizár minden mást, a fájdalmat, a félelmet, a gondolatokat. Nem számít más, csak a szellem elpusztítása. Még csak meg sem fordul a fejemben, hogy nem sikerülhet.

 
 
***

 
 
Benéztem. Jó ez a „minden-gondolat-eltűnik-a-fejemből”-dolog, de ezek szerint nem túl célravezető. Lassan újra érezni kezdek, mint normális esetben, és minden sikertelen támadásom csak tovább gyengít. Ismét Price-é lesz a terep.

 
 
Nos, jobb lesz előkészíteni – gondolom, és továbbra sem hagyok fel a támadással.

 
 
Izmaim már csak lassan mozdulnak, és a szörnyeteg játszva kitér mozdulataim elől. Mikor felfedezem az apró, őrült mosolyt pengevékony ajkán, elönt a dühös elkeseredettség. Price, mit gondolsz, olyan rohadt egyszerű puszta kézzel elbírni ezzel? Mozdulj már, a kurva életbe...

 
Nem szólok egy szót se (akad más elfoglaltságom), de mintha csak hallotta volna, a kölyök megjelenik. A katana megvillan az egyik villám fényében.

 
 
Eltalálta – a felismerés áramütésként ér. A mennydörgés és a szellem vérfagyasztó ordítása mintha egy és ugyanazon hang lenne. Az eső már jóformán árvíz, és egy pillanatra minden elsötétül.

 
 Aztán csend és mozdulatlanság. A hirtelen váltástól megszédülök; a fülem még mindig cseng, és a ruhám olyan vizes, mintha most úsztam volna át az Atlanti-óceánt. Testem minden pontja sajog, a fejem zúg, és egy pillanatra félő, hogy elájulok.

 
Egyszóval: kurva szarul vagyok.

 
 
Persze Price-nak ezt nem kell tudnia. – Hé, meddig akarsz még ott ücsörögni? – mordulok rá, mintha nem érezném én is úgy magam, mint aki a következő sarkon esik össze.

 
 
- Fogd be – tápászkodik fel. Valahogy megnyugtat, hogy annak ellenére, hogy együtt kell harcolnunk, nem érezzük magunkat áldott jóbarátoknak. Van itt elég képtelen dolog.

 
 
- Jobb lenne, ha most visszamennél – szólok. Még mindig a Dark Lake területén van, és ezt nem nézhetem jó szemmel.

 
 
- Ezt mondanod sem kell – indul el végre. Én is hazafelé veszem az irányt.

 
 
 ***

 
 
Sötét alakok, mennydörgés, zuhogó eső. Sehol egy biztos pont, egy éles sziluett, csak kavargó vihar. Villámok fénye hasít a sötétségbe, de semmit sem világít meg. Karomba erő szökik, csak hogy azután nyomtalanul eltűnjön. Még az érzéseim is homályosak.

 
 
Vándor... Ki az?
 
 
Vándor...

 
Felpattan a szemem. A sötétség szertefoszlik – a nap vidáman süt be az ablakomon. Vidáman... mire? Egy nyomorult, omlófélben lévő házra. Meg egy félőrült pasasra.

 
 
Várjunk, félőrült? A képzelt dolgok már nem a félőrült kategóriába tartoznak. Attól tartok, hogy teljesen elvesztettem az eszem. Mások biztosan rám mondanák, hogy túl sokat szívtam... A gondolattól kiráz a hideg.
 
 
Drogok. Képzelgések. Őrület.

 
 
Igen. Őrület mindenütt.

 
 
Vándor... – A hang mintha utánam kapna az álmomból, de kitépem magam a hatása alól.

 
 
Vándor, mi? Hova vándorolnék ebből a mocskos porfészekből? Se pénzem, se kedvem, se társaságom. Csak valami agybeteg kényszerképzet, amin egy kutyával osztozom.

 
 
***

 
 
A Gate ismerős, alkoholszagú levegője elűzi a sok értelmetlen gondolatot. Jól is esik: lassan annyi értelmetlen baromságon gondolkodom, mint egy elkényeztetett, gazdag kölyök.

 
 
Nos, ideje visszatérni az anyagiakhoz – gondolom, és immár derültebb hangulatban lépek a szokásos asztalhoz. Mikor az ott ülők észrevesznek, kedvetlenül pillantanak rám a kártyáik felett.

 
 
- Ha jót akarsz, Risky, még most elhúzod a beled – hallom a túlsó oldalról. Felismerem benne egyik „régi jó barátomat”, akinek talán mindenkinél többször volt alkalma megtapasztalni, honnan is szereztem a becenevem.

 
 
- Pofa be, Flinch – viszonzom szinte derűsen az üdvözlést. – Ha tovább vinnyogsz, még elcseszed a jókedvem. És azt nem szoktam megköszönni – dobom le magam az egyik székbe. – Beszállok - mondom, és egy kisebb köteg papírpénzt dobok az asztalra. Bár az arcok mozdulatlanok maradnak, látom a szemükön, hogy sikerült meggyőznöm őket. Most, hogy látják, amit megnyerhetnének, nincs az az isten, hogy elküldjenek.

 
 
- A múltkori nyereményem – mondom hanyagul a rozoga széktámlának dőlve, kezemet a tarkóm mögött összekulcsolva.

 
 
Kivételesen nem azért vagyok olyan magabiztos, mert tudom, hogy nyerek. Tulajdonképpen annak is örülnék, ha megszabadulnék az egész köteg pénztől, mert akárhányszor rápillantok, mindig eszembe jut az az éjszaka, és vele minden, ami azóta történt. És úgy döntöttem, mára ideje elfeledkeznem mindenről, amiről csak lehet.

 
 
Flinch nem hajlandó játszani velem; feláll, és otthagyja a társaságot. Ő dolga - valahogy nem tud érdekelni. Inkább visszafordulok a sokkalta lelkesebb játékosokhoz, és egy laza mosollyal az osztó felé nyújtom a kezem.

 
 
***

 
 
Ma sem veszítek, a halom csak gyűlik és gyűlik előttem. Félmosollyal figyelem a többieket, akik lassan ráébrednek, hogy nem nyerhetnek ellenem. Hogy le ne törjenek, fizetem a sörüket – és az az átkozott köteg egy szempillantás alatt a csaposnál landol. A mai nyereménnyel folytatom a játékot.

 
 
Számomra soha nem az volt a vonzó a szerencsejátékban, hogy pénzt nyerhetek vele. Persze, előnyös volt, hisz adósságokba sosem keveredtem (ami jelentősen megkönnyítette az életemet), de sokkal inkább könnyű szórakozásként tekintettem rá. Bizonyos elégtételt éreztem minden elnyert dollár után, és a gyakran verekedésbe fulladó játszmák (mivel elég kevesen hiszik el, hogy nem csalok) csak segítettek levezetni az esetleges feszültséget.

 
 
Nos, igen. A Gate hagyományosan a bandatagok második otthona (így az enyém is), és ezért is vesszük személyes sértésnek, ha a kutyák bepofátlankodnak ide.

 
 
Amikor újabb tag ül az asztalhoz és kér lapot, csak egy gunyoros pillantást vetek rá.

 
 
És hirtelen elszáll minden jókedvem.

 
 
Price az. Legszívesebben felállnék, a gallérjánál fogva rángatnám ki az utcára, és kiforgatnám a beleit is, hogy képtelen a seggén maradni, és hagyni, hogy éljem az életem. A pillantásából ítélve ő sem számított rám, de ez momentán rohadtul nem érdekel.

 
 
Vannak szabályok, és hagyományok, amiket nem törünk meg. Az élet rendje: a Dark Lake-tagok a Gate-ben, a Prérikutyák a Lockster’s-ben isznak, és a határterületeken megverekszünk. Pont. Semmi nyálas barátság-történet, és főleg nem fura, szövetséges-szerű kapcsolat köztük és köztünk. Arról nem is beszélve, ami ezt az egészet elindította...

 
 
Baszd meg, Price – gondolom nemes egyszerűséggel, és leküldök valamit, ami a kezem ügyében lévő pohárban van. Talán az enyém volt, talán nem. Mindegy, úgyis én fizettem.

 
 
Új kör, Price pedig feltesz valami kis összeget. A kártyáimra nézek, és elmosolyodom, de ez már csak megszokás. A fejemben ismét visszhangozni kezd az álombeli hang.

 
 
Vándor... Siess...

 
A következő körökben egyre ingerültebben kérek lapot, és még az sem tud felvidítani, hogy Price szemöldöke egyre összébb húzódik, mikor látja, hogy az előttem lévő dollárköteg csak vastagszik és vastagszik. Nincs kedvem megtartani egyetlen centjét sem, úgyhogy a bizonytalanság leghalványabb jele nélkül hagyom ott az egészet tétnek, és a visszavágókat szó nélkül fogadom el.

 
 
Ám sem a kártya, sem az alkohol nem tudja elnyomni a fejemben a hangot.

 
 
Vándor – szólít egyre erősebben. Indulj, mielőtt késő! Ne hagyd, hogy visszatérjen az ereje!

 
Price-ra pillantgatok, de ő semmi jelét nem adja, hogy bármi baljós előérzete lenne. Átfut a fejemen, hogy talán nem több, mint egy kutya, én pedig csak túl elevenen álmodtam ma éjjel; hogy nincs itt semmi rendkívüli, hogy Slade még él, én pedig hagyom, hogy az ellenség békésen kártyázgasson a kocsmánkban.

 
 
Ám ekkor kivágódik az ajtó, és mindenki a belépő alak felé fordul. Rongyos, tépett csávó, semmi különös nem lenne rajta, ha nem tántorogna úgy, mint aki épp most lőtte be magát. Láthatóan nagy erőfeszítések árán csukja be maga mögött az ajtót, és fáradtan nekitámaszkodik.

 
 
- Jól bebasztál, öreg – röhög fel valaki, aki valószínűleg túl részeg már ahhoz, hogy felfogja: az ajtón besüvítő szél jóval erősebb volt az átlagosnál. Ez pedig vihart jelent. Nagy vihart.

 
 
- A szél – motyogja az alak nehezen véve a levegőt -, a szél erősödik. Lehet, hogy tornádó lesz.

 
 
Néhányan gyanakodva összenéznek, és az ablak felé tekintgetnek. Amerikának ezen a részén nem gyakoriak az ilyesmik, de ez a város is látott már egyet s mást. Néhányan dülöngélve felállnak, és a kabátjukért nyúlnak, de a többség csak legyint, és tovább iszik. A csapos az ablak felé lép; nyilván ellenőrizni akarja, menyire súlyos a helyzet.

 
 
Price-ra pillantok, és a tekintetünk találkozik. Ne hagyd! – hasít bele a fejembe a hang, és a kutyának is mintha hasonló élményben lenne része.

 
 
Ismét hangos csattanás – ezúttal a bedeszkázott ablakkeret. Még valamelyik verekedés során tört be az üvege, és olcsóbb volt egyszerű fadeszkákkal pótolni. A kilátás amúgy sem számított senkinek. Most azonban a csapos kénytelen volt kinyitni, hogy kinézzen, de visszacsukni már nem tudja, akárhogy is próbálkozik. A besüvítő szél poharakat, korsókat, és aprópénzt söpör le az asztalokról. Most már mindenki érzi, hogy komoly a dolog, az alkoholtól nehéz fejjel tántorognak az ajtó felé. A józanabbak a csaposnak segítenek, de az ablak zsanérja leszakad. Káromkodás hangzik, és valaki elordítja magát:
 
 
- Le a pincébe!

 
 
Bizonyára én is a padlóba vájt csapóajtó felé tartanék, de a fejem zúg, és minden zaj mintha csak távolról hallatszana. Állítsd meg!

 
Tudom, hogy a Viharszellem felelős ezért is. Eszem egy része még mindig nem ismeri el, de nem tudok hallgatni rá. Nem most. Nem úgy, hogy valaki folyamatosan kántálja a fejemben: állítsd meg!

 
Menj, keresd meg őt! Még meg tudod... Meg tudod...

 
A hang elakad, mintha haldokolna, de mellette már érzem az erőt is. Feszít belülről, kitágítja az ereimet, és kétszeres gyorsaságra készteti a szívem. Most már pontosan tudom, hogy merre kellene keresnem a szellemet.

 
 
- Risky, mi a fenét csinálsz? – ragadja meg valaki a karomat. Már az ajtónál járok, és eszem ágában sincs megállni.
 
 
- Risky! – Ahogy rám kiált, Price-ra nézek. – Ki ne menj oda, te vadbarom!
 
 
- Mert? – kérdezek vissza szinte értetlenül. Nem most kéne leállnunk cseverészni.
 
 
- Mert meg fogsz halni, azért.
 
 
- És? – tárom szét a kezem. Tudom, hogy valószínűleg nem élem túl, de nem érdekel. - Ugyan mit veszítek? – kérdezem gúnyosan.

 
 
Meglepő erővel rántja meg a karom, és így teljes testtel szembekerülök vele.

 
 
- Nem mintha aggódnék a szaros kis életedért, de nem hagyom, hogy kifiléztesd magad – mondja halkabban, de elég fenyegető hangsúllyal. Szemében furcsa, elszánt szikra villan. - Nem hagyhatsz ebben egyedül. Nekem élnem kell. És neked is, mert nélküled engem is kicsinál az az izé odakint.

 
 
Nagyon felhúzta az agyamat. Velem így ne beszéljen senki!

 
 
– Bajod van, Price? Most akarsz megverekedni velem? – lököm hátra, mire átesik két asztalon és néhány széken. Erre azért nem számítottam: ez az erő elkeveredett a véremmel, már szinte nem is érzem, hogy bennem van. Olyan, mintha a részemmé vált volna, egészen természetes, hogy az ereimben áramlik. Csak épp arról feledkeztem meg, hogy jóval erősebb vagyok, mint korábban.

 
 
- Rohadék – morogja Price, ahogy feltápászkodik. Én megint az ajtó felé fordulok. Úgy érzem, ezzel az erővel képes vagyok győzni, akár jön Price, akár nem.

 
 
- Ki ne menj! – Hangos átkozódás hallatszik, ahogy kinyitom az ajtót. A következő pillanatban a zsanérok megadják magukat, és az ajtót kitépi a szél; néhány deszkát magával sodor a kocsma falából is. Már mindenki eltűnt a helyiségből rajtunk kívül, a csapos csak egyszer kiált ránk, de mikor nem felelünk, magára rántja a csapóajtót. Ketten maradunk az üvöltő szélben. Price egy dühös pillantást vet rám. Kilépek a kocsmából.

 
 
Jeges odakint a levegő, de nem állít meg. Hallom, hogy Price a nyomomban van, kiabál; gondolom, próbál utolérni. Azonban a „világ akarata” (ahogy még az egyik öreglány mondta) könnyeddé teszi a lábamat. Szinte repülök. Kizárt, hogy tartani tudja a tempót.

 
 
A város nyugati széle felé tartok. Valami vonz, tudom, hogy nem tévedek.

 
 
A temető kapuja előtt találom magam. A kovácsoltvas szárnyak nyikorgása már jajveszékelésnek hangzik, ahogy a szél beletép a zár- és zsanérszerkezetbe.

 
 
Egyetlen taszításba kerül, és az út szabad előttem. Nem állhatok meg.

 
 
A jobboldali parcellák közt érzem a jelenlétét. A vihar egyre erősebb, már nem látok, nem is hallok semmit, kisebb-nagyobb tárgyakat sodor el mellettem a szél, némelyik meg is sebez, de nem figyelek rá. Bevégezetlen dolgom van ott, a tomboló elemek központjában. Csak előre tartok.

 
 
Hirtelen minden elnémul, és nem látok mást, csak egy öt-hat méter átmérőjű, többé-kevésbé kör alakú területet, kiégett fűvel és néhány sírkővel; a kör peremén túl mintha tornádó tombolna. És a rongyos ruhájú, szikár alakot.
 
 
Az egyik sírkőnek támaszkodva áll, és ahogy belépek a széltől csendes területre, felém fordul. Szemében ugyanaz a pusztító őrület ég, mint minden alkalommal, mikor látom.

 
 
– Az egyik vándor, ugye? Már látom – szólal meg rekedtes hangján, és mintha ingerülten, majdhogynem sértetten hangzana. – Ennyit tudnak ellenem küldeni. A két utolsó leszármazottat.

 
 
Nincs kedvem csevegni vele, de szavaira megtorpanok. Leszármazott? Azonban gyorsan összeszedem magam. Dumálhat, amit akar, az sem biztos, hogy igazat mond. Egyetlen dolgot tudok biztosan: ennek a valaminek itt és most meg kell halnia.

 
 
Ő is ugyanerre a következtetésre juthatott velem kapcsolatban, mert hirtelen hosszú ujjak fonódnak a torkomra.
 
 
A fejem kemény kőnek csapódik, de nem vesztem el az eszméletem. Az oxigén azonban vészesen fogyni kezd a tüdőmből. Kezdetben még ez sem érdekel, talán az ereimben áramló erő miatt; de holtan nem harcolhatok: kénytelen vagyok védekezni.

 
 
Azonban hiába ragadom meg mindkét kezemmel az övét, nem tudok kiszabadulni a fogásából.

 
 
– Egyelőre persze eggyel is beérem. Nemsokára úgyis megérkezik a barátod – mondja az arcomhoz hajolva. – Ezen a helyen fogom szétroppantani mindkettőtök koponyáját. Ironikus, mi? Éppen itt, ahonnan legutóbb száműztek. Éppen itt, ahol az elődötöket kettétéptem. – Derűsen elmosolyodik, mintha csak egy kellemes emléket idézne fel. – De ezúttal nem űztök el, még az életeteket feláldozva sem. Boszorkányok! – köp maga elé. – Mindig olyan okosnak hiszitek magatokat.

 
 
A látóköröm egyre szűkül, lassanként megjelennek előttem a táncoló, lila foltok is. Ekkor azonban megérzek valamit. Az erőm elhagy, de nem csak a sajátom... Ez csak egyvalamit jelenthet.

 
 
Érzem, hogy fogy az időm. Néhány másodperc, és végem. Három. Kettő. Egy...

 
 
A Viharszellem nyúlánk arcán döbbenet fut át, fogása meglazul a torkomon, én pedig levegő után kapok. A szörnyeteg oldalra fordul, és ekkor látom, hogy nehezen mozog. Pillantását követve tekintetem Price-on állapodik meg.

 
 
A kölyök egészen máshogy fest, mint korábban. Szinte félelmetes. Testét zúzódások, vágások és más sebek borítják, a ruhája, akár egy hajótörötté: ázott, szakadt. De mindez lényegtelen ahhoz képest, amit az arcán látok, a szemében.

 
A kékeszöld tekintetben düh és a pusztításvágy ég. Nem is érzi, mi történt a testével, vagy legalábbis nem érdekli – egy pillanatra felidézi bennem azt a percet, mikor ugyanígy, érzéketlenül meneteltem át a viharon, hogy megöljem a gyilkos szellemet. Így kívülről látva elborzasztó: Price és a Viharszellem pillantása találkozik, és egy másodperc erejéig nem látok különbséget kettejük között, csak két, mindenre elszánt gyilkost. Ilyen lettem volna én is?

 
 
Price két marokra fogja katanáját, és erősen, biztosan tartja, bár izmai megremegnek az erőfeszítéstől. Mintha észre sem venné, bár ilyen állapotban az is csoda, hogy egyáltalán mozogni képes: úgy néz ki, mint egy sétáló hulla.

 
 
Mi is elsorvadunk a hordozásában – csengnek fülembe egy halott vénasszony szavai. A „szikra”, így nevezte akkor az erőt. „A világ akarata”, aminek célja, hogy eltüntesse a Viharszellemet, nem érdekes, mibe kerül; a hordozó felemésztése szükséges áldozat a nagyobb jó érdekében.

 
 
A gondolatok, emlékek és felismerések szabadon kavarognak a fejemben, én magam sem értem őket. Talán nincs is szükség rá, hogy megértsem. Talán csak tennem kell, amit a világ kitervelt számomra. Elkerülni úgysem tudnám.

 
 
Végigfuttatom a tekintetem Price katanájának markolatától a hegyéig, egyenesen a szellem mellébe fúródva. A szíve helyén...

 
 
- Ezt kapd ki, baromarc – mondja Price rá nem jellemző, csendes komolysággal, és a szemében megvillan valami, ahogy megforgatja a szörnyeteg húsába mártott fegyvert.

 
 
A Viharszellem fájdalmasan felordít, és egy pillanatra azt hiszem, hogy végre vége van. Hogy Price megtette, és túl vagyunk az egészen.

 
 
De azután a szellem ordítása elhalkul, és arcán halvány, majd egyre szélesebb mosoly húzódik végig. – Elkéstél, vándor – mondja, és hátralép, a katana pedig jellegzetes hang kíséretében csúszik ki a húsából. Vörös folyadék csorog végig a pengén. A szellem vére: sűrű, sötét, de éppúgy vörös, mint a mienk. És éppúgy kiontható.

 
 
De láthatóan ennyi nem elég hozzá, hogy meghaljon. Nem értem: miért? Ha a szívét éri a szikra, elpusztul. Ezt mondták.

 
 
A szellem hátratántorodik néhány lépést, és a következő pillanatban fekete köddé robban.

 
 
De nem tűnt el, egyáltalán nem. Tudom, hogy még mindig itt van, ebben a világban, nyugtalanító jelenléte felkavarja a földet, a levegőt.

 
 
– Price – mondom, és gyengébbnek érzem magam, mint ezelőtt bármikor. De ez a kölyökre is vonatkozik.

 
 
Ahogy a szellem eltűnik, szeméből kihuny az őrült fény. Tétován körülnéz, mintha maga is meglepődne, mit tett, majd megszédül, és kénytelen megtámaszkodni az egyik sírkövön.

 
 
– Mi a franc... – leheli maga elé hitetlenkedve.
 
 
– Azt mondta, elkéstünk – felelem, bár nem hiszem, hogy ez bármit is megmagyarázna. – Meg hogy valami utolsó leszármazott... – Ez így értelmetlenül hangzik, de sajnos ennyi telik tőlem. Ha tudnám, miről hadovált, biztosan pontosabban is el tudnám mondani.

 
 
Ám Price-t mintha mindez hidegen hagyná. Mintha nem is ezek döbbentették volna meg.

 
 
– Miért itt? – mondja félhangosan, még mindig nem engem nézve.
 
 
– Jobb lett volna Vegas? Várj, tudod mit? Ebben száz százalékig egyetértek.
 
 
– Ez itt... ez a testvérem sírja – suttogja a kölyök. Szemöldökömet felhúzva pillantok rá, nem tudom mire vélni ezt a hirtelen vallomást. Remélem, sírva azért nem fakad.
 
 
– És?

 
 
Pislog egyet, és rájövök, hogy nem nekem szánta ezeket a szavakat. Csak kicsúsztak a száján.

 
 
– Semmi és – mondja, és dühös pillantás és visszavágás helyett csak lassan leereszkedik a földre a sír mellett, és úgy dől neki a kőlap oldalának, mintha az lenne az egyetlen biztonságos hely a világon.

 
 
Talán igaza van. A kör, amit a Viharszellem támasztott a pusztító erejű forgószélből, még mindig körülvesz minket. Nem látok semmit ezen a kis, védett helyen kívül.

 
 
Most, hogy sem az adrenalin, sem a „szikra” nem hajt, öngyilkos hajlamaim visszavonulnak, és ráébredek, hogy a halál szélén tántorgok. Fáj minden, és megszámolni sem tudom, mennyi sérülést szereztem. Fáradt vagyok.

 
 
Price nem szól, csak a szél zúg monotonon. Képtelen vagyok ébren maradni.

 
 
***
 
 

Ébredezem. Csak lassan nyitom fel a szemeimet. Már sötét van. És csend: a temető ismét néma. A szél eltűnt.
 
 
Talpra ugrok, és kísérteties látvány tárul elém. A szél eltűnt ugyan, de nyomot hagyott maga után: földből kicsavart fákat, szilánkokra törött sírköveket, porig gyalult mindent, ameddig a szem ellát. Csak a kis kör maradt valamiért sértetlen.

 
 
Price is ébren van, a sírkő mellett ül törökülésben, és a katanáját élezi. Úgy tűnik, makkegészséges. Most, hogy belegondolok, én is frissnek, sértetlennek érzem magam, és valóban: minden zúzódásom, karcolásom, nyílt sebem eltűnt, a korábbi fájdalommal együtt. A lábam is a régi.

 
 
– Mi történt? – kérdezem.
 
 
– Az a mocsok ölte meg a bátyámat – mondja komoran, és szavainak a dühös mozdulat ad nyomatékot, ahogy a katanán végighúzza a fenőkövet. – Szóval most elindulok, megtalálom, és megölöm.
 
 
– Azt hogy akarod csinálni? – kérdezem, próbálva lehűteni az indulatát. Azzal nem megy semmire.
 
 
– Nem tudom. Nem érdekel. De nemcsak elűzöm. Egyenesen a Pokolba küldöm. A saját kezemmel.
 
 
– Nyugi, haver...
 
 
– Nyugodt vagyok – néz rám. Tekintetétől kiráz a hideg. Az a rengeteg düh, amit korábban láttam rajta, mintha megfagyott volna, jeges bosszúvágyként csillogott a kékeszöld szemekben. Láttam már ilyet korábban. Aki átmegy ezen, nem lesz többé forrófejű harcos; mozdulatai lassanként pontossá, kifinomulttá, szemmel követhetetlenné válnak, ahogy a bosszúvágy az őrületbe hajtja. Legyőzhetetlenné válik, de legbelül üressé. Csak az élteti, akit holtan akar látni.

 
 
Így nem a hősök születnek. Hanem a gyilkosok.

 
 
– Price... Mi történt?
 
 
– A testvérem halott, és most már tudom, ki a gyilkosa.
 
 
– Honnan vagy benne olyan biztos, hogy ő?
 
 
– Ő maga mondta.
 
 
– A szellem?
 
 
– Rob. – Gondolom, Rob a testvére.
 
– Nem azt mondtad, hogy halott?
 
 
– De igen. De ne mondd, hogy nem hiszel nekem mindezek után.
 
 
– Mégis... hogy...? – Elképzelni sem tudom, hogy Rob (akárki is legyen) félig oszladozó testtel kimásszon onnét, elcsevegjen az öccsével, majd visszatemetkezzen anélkül, hogy én észrevenném.
 
 
– Most, álmomban. – Kételkedő pillantásomra hozzáteszi: - Ha nem hiszed el, magyarázd meg, miért nincs rajtad egyetlen karcolás sem.
 
 
– Aha – morgom, amikor már semmit sem tudok mondani. Erre nincs magyarázat. És hát, mindezek után, éppen a halottak ne tudnának mesélni és sebeket gyógyítgatni?

 
 
– Induljunk.
 
 
– Rendben. Vissza a városba!
 
 
– A város nincs többé, Risky. Semmi nem maradt tíz kilométeres körzetben. Csak ez a kör.

 
 
Kell pár másodperc, mire felfogom a szavait, de még így sem tudom elhinni őket. A város... soha nem szívleltem különösebben, mégis az volt minden, amit ismertem. Minden, amim volt.

 
 
– Menjünk, és kapjuk el minél hamarabb. Még egy darabig gyenge. Útközben kitaláljuk, hogyan ölhetjük meg.
 
 
– És mégis merre akarsz elindulni?
 
 
A csillagok vigyázzák lelkedet, vándor.
 
– Mi van?!
 
 
– Egy öregasszony mondta. De ha annyira vigyáznak a csillagok, talán tudják az utat is. Jobbat nem remélhetünk, ugyanis mind a tizenháromezer boszorkány, aki a Földön élt, meghalt. Azt az erőt, ami megmaradt utánuk, "megörököltük".
- Van tizenháromezer halottunk, szóval miért nem beszélünk velük?
- Mondom, az erejük a mienk. Ők már nem csak halottak. Megsemmisültek. Már az a részük, ami nem bennünk van. Így elvesztettük az esélyt, hogy megtudjuk, amit tudtak... de talán az erejükkel megölhetjük őt.
 
 
– Ja, biztos. Eddig is olyan jól működött.
- Egyetlen boszorkány erejét birtokoltuk. De most...

Akaratlanul is felnyögök. Egy boszorkány ereje kis híján a halálba kerget, mit tesz velem több ezeré?

- A csillagok... Majd megmutatják – mondom magamat is győzködve, hogy van ebből kiút. A sűrű felhős éjszakai égre pillantva azonban ez a remény is szertefoszlani látszik. Az ég is összeesküdött elenünk?
– De addig csak bámuljuk az eget. Ennél jobb esti programot ki se lehet találni.

 
 
Próbálok szarkasztikus lenni, de nem tudok megszabadulni a félelemtől, ami úgy nehezedik a mellkasomra, mint az óceán milliárdtonnányi vize az alján sodródó, apró kavicsra. Price hirtelen megváltozása csak az utolsó csepp volt a pohárban, és amit a városról mondott, eszembe juttatnak egy nem túl régi emléket, ami máris mintha évekkel ezelőtt történt volna.

 
„Nem vagyok vándor” – mondtam neki.
Még nem.”


Szerkesztve chris_wanderer által @ 2016. 04. 07. 00:15:48


Leo2015. 09. 27. 21:13:38#33516
Karakter: Adan Price
Megjegyzés: Risky-nek


 Szinte már számítottam rá hogy Risky valami baromsággal próbál majd beetetni, de azt nem gondoltam volna hogy ekkorával. Azután hogy újra abbahagytuk egymás nyúzását mindent elmondott, amit sikerült megtudnia.

 

Nemhogy komolyan venni nem tudtam, az elején amikor mindenféle viharszellemekről és boszorkányokról kezdett halandzsázni az is nehezemre esett hogy ne röhögjek a képébe. Csak az tartott vissza, hogy azt láttam a szemében, ő komolyan gondolja.

 

Még akkor is ha egy ellenséges bandatag - akinek különös tehetsége van hozzá hogy mindenkinél jobban felbosszantson - nem teljesen hülye. Ha ő ezt elhiszi, akkor tényleg lehet benne valami...

 

Végül hagytam magam meggyőzni, de szinte rögtön meg is bántam hogy belementem.

 

 - Rendben van. Tegyük fel hogy hiszek neked.

 

 - Te kezdted, Price. Én csak elmondtam, amit megtudtam. - vág a szavamba, de kivételesen nem teszem szóvá, most fontosabb a vitatkozásunknál hogy ennek az egésznek a végére járjunk.

 

 - És most mit akarsz tenni? Vagy mit akarsz, én mit csináljak? Levadásszuk azt a szellemet, hogy kitéphesd a szívét?

 

– Nem kell kitépni, csak hozzáérni. És már nem nekem.

 

– Hát akkor?

 

- Neked kell leszúrnod.

 

– Ezt meg honnan veszed? - Az utóbbi mondatával teljesen összezavart. Ha övé az erő, miért nekem kell elintéznem azt az izét?

 

– Az az izé, ami eddig bennem volt, már nem nálam van. Hanem a katanádban. - adja meg a magyarázatot.

 

– Meglep, hogy tudod a nevét. Múltkor mintha azt se tudtad volna, mit jelent. - jegyzem meg gúnyosan, csupán azért mert nem tudok féket kötni a nyelvemre, még ha a helyzet úgy is kívánja.

 

– Nem ez a lényeg, Price.

  

– És miből tudod, hogy pont a katanámban van az az erő? - kanyarodunk vissza az eredeti témához.

 

– Érzem. És láttam is. Valahogy... más a színe. Vagyis... nem tudom. Neked nem tűnt fel? - Még szép hogy feltűnt. Csak észre veszem ha a harc közben hirtelen megváltozik a fegyverem! Arra viszont még nem jöttem rá, pontosan miben is változott.

 

– Nem – felelem, még ha nem is így gondolom.

 

– Akkor nézd meg jobban!

 

Nincs ínyemre ha parancsolgatnak nekem, pláne akkor ha egy hal teszi ezt. Most mégsem teszem szóvá, inkább a katanám markolatáért nyúlok, és előhúzom a hüvelyéből.

 

Egy-két perig nézem a kardot, figyelem ahogyan az utcai lámpák fényében meg-megvillan az éle. Hirtelen jött ötletből Risky felé vágok vele - szándékosan elvétve őt egy kevéssel - aki automatikusan a saját kése után kap.

 

próbálok nem elmosolyodni, pedig szórakoztat a dolog.

  

– Nem is a színe, inkább a súlya Vagy a fogása. Kicsit más érzés...

 

– Szóval? Hiszel már nekem? - kérdezi egy leheletnyi ingerültséggel hangjában.

 

– Egyelőre igen. Amíg nincs jobb magyarázat. - felelem, és visszacsúsztatom a kardom a hüvelyébe. - Akkor indulunk szellemet vadászni? - kérdezem egy cseppet kihívóan, vigyorogva. Az ő arca mint általában, most is komoly.

 

Nem hiszen hogy véletlen lenne, úgy hallottam jó a szerencsejátékokban. A pókerarca mindenesetre megvan hozzá... - gondolom, de ekkor eget rengető dörgés hallatszik, amit egy villám követ rögvest. Kialszanak a lámpák.

 

Kis híján szívinfarktust kapok. Furcsa. Megijedtem egy egyszerű villámtól?

 

– Mi van, Risky, félsz a vihartól? – kérdezem gúnyosan, miután észreveszem rajta, hogy ő sem díjazta éppen az iméntit.

 

– Verekedni akarsz? – mordul felém, én pedig kapok az alkalmon.

 

– Csak ha te is – vigyorgok rá újfent.

 

– Állok elébe!

 

Nem csak az eső kezd szakadni, az újabb és újabb mennydörgések és villámok tényleg azt az érzést keltik hogy le akar szakadni az ég - ez persze nem tart vissza minket attól, hogy egymásnak essünk.

 

Épp támadni készülök: nem szórakozom, rögtön a katanám markolatáért nyúlok, de szinte azonnal ledermedek. A semmibe meredve próbálok koncentrálni.

 

– Ne most hátrálj meg, Price! – kiabálja Risky, de még így is alig hallom a süvöltő széltől, és attól a különös érzéstől amely eluralkodott rajtam. Elér hozzám a hangja, de nem jut el teljesen a tudatomig: minden egyes sejtem a katanámra összpontosít, vagyis sokkal inkább arra a valamire ami a katanámba került.

 

Amikor sikerül úrrá lennem rajta, intek Riskynek hogy kövessen és rohanni kezdek abba az irányba, amit az erő súgott. Mikor ő is beér, komoly hangon figyelmeztetem - Valami történt azzal a szellemmel.

 

- Honnan veszed? - válaszul felemelem egy pillanatra a katanámat, és ezzel sikerül kielégítő válaszban részesítenem. Kezdem beismerni, hogy tényleg igaza van egy-két dologgal kapcsolatban.

 

A következő utcán jobbra fordulok és valami azt súgja hogy ide kellett jönnöm. Megállok egy pokróccsomó előtt, ami az egyik fal tövében hever. Risky elém vág, és kicsit közelebb hajol hogy megállapítsa, amit én már sejtettem mikor megpillantottam.

 

Egy boszorkány.

 

– Erősebb lett... - nyögi nehézkesen a vénasszony, de nem hallani elhaló hangját a vihartól, a szájáról kell leolvasnunk szavai értelmét. Várjuk hogy mondjon még valamit, de nem szólal meg többet. Soha többet.

 

Meghalt. Egyszerűen kimúlt, teljesen váratlanul, de az utolsó szavai megmagyarázzák a halála okát.

 

Azonnal összerakom a dolgot a fejemben. Nem véletlenül halt meg - megölték.

 

– Eddig menekült előlük A boszorkányok voltak az egyetlenek, akiktől tartott. - töri meg a szótlanságot Risky. Egyértelműen hallani a hangján, hogy ő is tudja mi történt, de nem akarja elhinni.

 

– De most megölte egyikőjüket – jelentem ki.

 

Válaszul csak bólint. Mindketten ugyanarra gondolunk, de egyikünk sem mondja ki hangosan: hogy a banya utolsó szavai igaznak bizonyultak.

 

Ösztönösen a katanám markolatáért nyúlok. Különös érzéssel tölt el, de ugyanakkor meg is nyugtat érintése. Egy fajta biztonságérzetet ad, ami erősebb annál a baljósságnál amit a vihar kelt. Mintha minden egyes esőcsepp kételyeket, viszályt, és félelmet hordozna magában, ezt pedig csak erősítette minden egyes dörgés és villám.

 

A viharból áradó érzés, arra a benyomásra hasonlított amit a szörnyeteg keltett bennünk. Nem lehet véletlen, hogy az öregasszonyok viharszellemként emlegették.

 

A felismerés áramütésként ért: ez a vihar is az ő műve.

 

Annyira tele volt a fejem mindennel, hogy ezen még csak el sem gondolkodtam. A francba is... Ráadásul ha tényleg ő idézte elő a vihart, akkor a közelben kell lennie.

 

- A rohadt életbe - szitkozódom hangosan. Azt olvasom le Risky arcáról, hogy felesleges lenne magyaráznom a dolgot, az ő fejében is összeállt a kép.

 

Újra éreztem valamit a katanám felől, mintha ismét figyelmeztetni akart volna az erő valamire, de még csak arra sem volt időm hogy megértsem a szándékait, mert hirtelen a földön találtam magam.

 

Egy másodperc tört része alatt forgott le az egész. Olyan erővel taszítottak a kemény betonra, hogy az ütés erejétől, minden levegő kiszaladt a tüdőmből. Úgy éreztem nem tudok lélegezni, de hiába is próbáltam volna.

 

A viharszellem sötét alakját láttam magam fölé tornyosulni. Gyorsabb és erősebb volt mint a múltkor, nem is láttam amikor nekem rontott. A szemem nem tudta követni, az agyamnak nem volt ideje felfogni a mozgását. Egyik kezével a torkomat szorította, a másik szabad volt - nyilván arra az esetre ha Risky rá támadna.

 

Egy darabig csak figyelt. Nem tudtam olvasni a tekintetéből; feketelyukként nyelt el minden érzelmet. Az eszméletvesztés ellen küzdöttem, de éreztem hogy már nem bírom sokáig levegő nélkül.

 

Jobb kezem még mindig a katanám markolatán volt és megint éreztem hogy valami változik. Az erő kezdett kiáramlani belőle. Hogy is mondta Risky? Mindig az erősebbet keresi ugye? Ezek szerint most ő az erősebb.

 

Vagy ő van erősebb helyzetben?

 

Nem értem a gondolatmenetem végére, mert lassan eltompult a fejem, a látásom pedig homályossá vált. Még mielőtt lecsukódtak volna a szemeim, épp sikerült kiszúrnom, hogy a viharszellem tekintete jobbra villan, Risky felé vetődő alakjára.

 

Fogalmam sem volt mi történt pontosan, mert azt már nem sikerült kivennem, de a szorítás ami a torkomat folyogatta megszűnt, a szellem alakja eltűnt fölülem.

 

Zihálva kaptam levegő után, és szívtam magamba minden cseppjét. Újra pörögni kezdtek a gondolataim, az érzékeim pedig kiélesedtek.

 

A hátam leírhatatlanul sajgott, a fájdalmat még a mellkasomban is éreztem, de mindez másodlagos volt. Talpra ugrottam és felmértem a helyzetet.

 

A viharszellem tőlünk pár méterre nézett farkasszemet Riskyvel. Egyikük sem mozdult. Risky védekező állásban állt, a szellem pedig ugyanolyan tekintettel méregette őt, mint néhány másodperce még engem. Vagyis, inkább a kezét bámulta meredten.

 

 - Price, te barom! Mégis hova figyelsz?! - mordul rám ingerülten az iménti miatt, de hallom a hangján hogy ő is megrettent a váratlan helyzettől.

 

- Most sincs jobb dolgod mint engem csesztetni!? - kérdezek vissza és hozzá hasonlóan szintén védekező állást veszek fel.

 

- Kivételesen fejezzük be, nincs most erre időnk! - üvölt túl egy újabb mennydörgést. A hangja határozott nem tűr ellentmondást, nekem pedig ezúttal eszemben sincs vitatkozni.

 

Válasz helyett minden figyelmem a velem szemben álló szellemre fordítom. Az újra felhangzó mennydörgés csak visszatereli a gondolataimat a helyes irányba. Még csak azt sem vettem észre egészen idáig hogy teljesen átáztak a ruháim, a hajam pedig csapzottan tapad a homlokomra, az arcomra és a tarkómra. Risky is hasonlóképpen fest.

 

Még ha nincs is épp kedvünkre a dolog, csapatként kell dolgoznunk. Eleget bunyóztunk már egymással ahhoz, hogy lassan kiismerjük a másik szokásait és tudjuk olvasni a mozdulataiban így nem kell a beszédre fecsérelnünk az időnket. Arról nem is beszélve hogy a szellem valószínűleg egyből kapna az alkalmon amikor épp nem rá, hanem a tervünk kieszelésére figyelünk.

 

Fél szemmel észre veszem hogy Risky védekező-állás helyett, támadni készül.

 

Puszta kézzel akar neki esni?! Amikor úgy határoztam hogy nem teljesen hülye talán még is tévedtem efelől.

 

Sebesen előretör, és azzal a kezével próbál ütést mérni az ellenségünkre, amelyik felől az erőt véltem érezni. Alig egy másodperccel utána rontottam az idegen felé én is, de még így is elkéstem - Risky ütése után, az én vágásom elől is kitért.

 

Ezek szerint a) ennyire gyors, vagy pedig b) egyszerre mindkettőnket képes szemmel tartani. Esetleg c), azaz mindkettő igaz rá.

 

Sebesen pörögnek a kerekek az agyamban. Mi a fenét csináljunk? Nem vehetjük fel vele a versenyt, ha gyorsaságról van szó. Nem gyorsnak, hanem okosnak kéne lennünk.

 

A vihar mintha egyre hevesebb lenne, csak megnehezíti a koncentrációt. A szél olyan erővel fúj, hogy a lámpaoszlopok beleremegnek. Néha egy-egy pillanatra felvillannak még a lámpák, majd újra kialszanak. A sötétség nem nekünk kedvez.

 

Nem számít honnan nézzünk, minden szempontból mi vagyunk hátrányban.

 

Illetve majdnem...

 

Még mielőtt megpróbálhatnám végiggondolni az eddigieket amit csak sikerült megfigyelnem, támadásba lendül a szellem.

 

Risky felé tör. Vajon az erő miatt, vagy csak azért mert az imént ő támadt először? Nem igen van időm vagy lehetőségem ezen agyalni, inkább arra irányulnak a gondolataim hogy mi a fenét kéne csinálnom.

 

Risky kitér - épp hogy csak - és megpróbál bevinni egy rúgást. A viharszellem lógó rongyait súrolja a cipőjével, de a célpontot elvéti. Hiába is küzd, nem tudja elérni egy támadásával se. Gyorsaságban nem igen veheti fel vele a harcot és ezt neki is tudnia kéne. Akkor meg mi lehet a célja?

 

Miközben azok ketten egymással küzdenek és látszólag megfeledkeznek rólam, újra érzem az erőt a kardomban. Az első mondat ami végigsuhan a fejemben az, hogy az a bizonyos erő, igazán eldönthetné már hogy az én kardomban vagy Risky karjában tetszik neki inkább, majd észhez térek és rájövök: Risky leköti a szörny figyelmét, hogy hátba támadhassam.

 

 

Amilyen gyorsan és csendesen csak tudok felé lendülök, a szakadó eső szerencsére elfedi lépteim zaját. Mindketten folyamatosan mozognak, ráadásul gyorsan. Ha rosszul időzítek vagy elvétem, vagy esetleg Riskyt vágom meg. Egyébként nem izgatna különösebben, de most szükségem van rá a viharszellem elleni harcban.

 

Magamban némán fohászkodom hogy az a szerencsétlen ne most akarjon olyan átláthatatlan cseleket bevetni, amik meglepetést okozhatnának nekem.

 

Mázlim van.

 

Abban a pillanatban hogy a szellem mögé érek, amaz épp megfordul, egyenesen a katanám pengéjébe. Próbál ellépni, de nem sikerül neki időben: a jobb oldalán az oldalába döfök a bordái között.

 

Olyan hangos dörgés rázza meg a környéket, hogy szinte a talaj is beleremeg. A viharszellem üvölt kínjában, és az örömtől hogy sikerült megsebeznünk és ezzel talán némiképp legyengítenünk őt megint, el is feledkezem arról hogy ha nem fogom be a fülemet a végén még tényleg megsüketülök.

 

Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tűnt is el. A vihar is csendesedni kezdett, a szellem távozásával a szél is alábbhagyott a tombolással.

 

Csengett a fülem. Riskyvel ázottan, csapzottan, sérülésekkel tele, de főleg kimerülten néztünk össze. Sikerült megsebeznünk.

 

Annyira elfáradtam, hogy a lábaim összecsuklanak alattam, s a földre rogyok. Egy pocsolyában térdelve bámulok magam elé - csak ekkor veszem észre, hogy most is mosolygok. Mindenem sajog, legfőképp a hátam. A legkisebb mozdulatra is bele hasít a fájdalom, mégis mosolygok.

 

 - Hé, meddig akarsz még ott ücsörögni? - zökkent vissza a valóságba Risky. Abbahagyom a vigyorgást és felé fordítom a tekintetem. Ő sem néz ki sokkal jobban mint én: az egyik karját behajlítva az oldalához szorítja, a csuklója már is kezd bedagadni. A bal lábát kíméli, de nem tudnám megmondani hogy a bokája, vagy a térde sérült-e meg. Emellett tele van horzsolásokkal.

 

- Fogd be. - morgok rá, és nagy nehezen talpra kecmergek. Csak most veszem észre hogy lüktet és kóvályog a fejem, de azt nem tudom hogy az ütés erejétől amivel a földre tepert a viharszellem a felbukkanásakor, vagy egyszerűen csak a fáradtságtól.

 

 - Jobb lenne ha most visszamennél - mondja Risky keményen. Nem mozdul, mintha szánt szándékkal nem akarná kimutatni hogy a szokásosnál jobban fájnak a szerzett sérülései.

 

- Ezt mondanod sem kell - felelem, és el is indulok a saját területem felé. Utálom ha nem az enyém az utolsó szó, főleg hogyha búcsúzkodásról van szó. Nem mintha túlzásba vittük volna a dolgot, de az utolsó pár szavunk leginkább valami elköszönésfélét jelentettek, azt pedig világ életemben utáltam.

 

Nagyjából fél órányi sétára voltam a területeink határától, mégis egy örökkévalóságnak éreztem amíg vonszoltam magam. Nem tudom mennyi időt vehetett igénybe, csak arra emlékeztem hogy minden lépést egyre nehezebb megtennem. Remegtek a lábaim a kimerültségtől, az izmaim tiltakoztak a további terhelés ellen.

 

Nem tudtam volna biztosan megmondani épp hol vagyok amikor összeestem és elsötétült előttem minden.

 

***

 

Arra ébredek hogy egy nagyon erős fény világít az arcomba. Grimaszolva pislogok párat és megpróbálok felkönyökölni, de félúton megakadok a mozdulatsorban a hátam miatt ami még mindig fájt. Ezt jól megkaptam attól a viharszellemtől...

 

Az utolsó dolog amire emlékszem az, hogy összeestem az út mentén, de arról fogalmam sem volt hogy most a sáros, pocsolyás járda helyett miért egy tiszta, világos szobában ébredek.

 

Erőt veszek magamon és csak azért is felkönyöklök, majd nagy nehezen kikászálódok az ágyból. Tiszta ruhák vannak rajtam, amik nem a sajátjaim.

 

Mi a franc van?

 

Az egyik ablakhoz csoszogok és kinézek, próbálok rájönni hol vagyok. A környéket felismerem, ez kétség kívül a mi prérink. Sikerül megállapítanom hogy egy földszinti szobában vagyok, de még mindig nem tudom hogy pontosan hol.

 

Már épp azon gondolkodom hogy kimászom az ablakon, mikor hirtelen megnyikordul a kilincs, és kinyílik az ajtó. Hátrafordulok ami nem esik túl jól, de azonnal tudni akarom ki az.

 

Egy idős asszony lép be. Ősz haja szürkés, arcán mély ráncok futnak végig. A megérzéseim azt súgják hogy ő is egy boszorkány. Ezek szerint már a mi területeinken is van belőlük.

 

- Hogy érzed magad? - kérdezi. Nem tűnik annyira öregnek mint azok akikkel eddig találkoztunk. Risky elmondása szerint az erő hordozása elszívja az életerejüket. Vagy valami hasonlóról hadovált. Ez a banya valószínűleg még nem hordozza túlságosan régóta.

 

- Ki a fene maga? - kérdezem barátságtalanul. Egyből a kardom után nyúlok, de nem találom az oldalamra kötve. Hol van?!

 

- Még nem kellett volna felkelned - válaszolja figyelmen kívül hagyva a kérdésemet. Reszelős a hangja.

 

- Nem érdekel. Ki a fene maga?

 

- A kardodban hordozott erő, a nővérem ereje volt. - Ezzel aztán sokkal okosabb lettem...

 

- Hagyjuk a fenébe is... hol vagyok, és hol vannak a holmijaim?

 

- Nem vagy éhes?

 

A banya kezd nagyon az idegeimre menni... már épp készülök hogy kilépjek a szobából és magam kutassam fel a ruháimat és a katanámat, amikor újra megszólal a boszorkány, ezúttal teljesen más hangon.

 

- Majdnem... majdnem sikerült visszaküldenetek őt...

 

- Tessék? - kérdezek vissza, mert hirtelen nem értem hogy jön ez most ide.

 

- Súlyos sebet kapott, legyengítettétek... de a gonosz nem alszik... sohasem alszik...

 

Ijesztő volt, ahogy a vénasszony motyogott magában. Motyogása néha átcsapott suttogásba vagy kántálásba, nem is voltam benne biztos hogy magánál van. Valamiért mégsem keltett bennem félelmet, vagy kételyeket. Mintha valójában tudnám hogy az én oldalamon áll, de nem lennék teljesen tudatában ennek a ténynek.

 

- Te látod őt, de most már ő is lát titeket... keres és talál... keresni fog és találni fog... - Nem értettem mit akar ezzel. Zavarosan és érthetetlenül beszél, majd egyszer csak félreáll az ajtóból.

 

- A csillagok vigyázzák lelkedet vándor - mondja, én pedig homlokomat ráncolva kilépek a szobából, és letrappolok a lépcsőn. Az étkezőasztalon friss kenyér, zöldségek, gyümölcsök, felvágottak, sajtok, tej és tea áll, de nem vagyok éhes. Sokkal inkább nincs étvágyam.

 

Átvágok a szobán, és az előszobában találom magam. Az egyik polcon tisztán, szárazan és összehajtogatva ott fekszenek a ruháim, a tetejükön pedig a kardom pihen. A cipőm is száraz.

 

Gondolkodás nélkül átöltözök, meg is lepődöm rajta hogy se egy folt, se egy szakadás nem éktelenkedik a fehér ingemen, se a mellényemen vagy nadrágomon. Mihamarabb vissza akarok menni a banda helyünkre.

 

Az utcán verőfényes napsütés fogad. Nem tudom hány óra lehet de erősen tűz, tizenegy köré saccolnám az időt. Még mindig nem nyertem vissza teljesen a mozgásom szabadságát, a hátam sokszor figyelmeztet hogy lassítsak, vagy ne erőltessem meg annyira. A fenébe is vele...

 

A bárunkba érve határozottan keresztülvágok a tömegen, egyenesen a pulthoz sétálok és akkorát csapok a fa lapjára, hogy a helységben mindenki elnémul, a torkukon akad a következő kimondani készült szó. Zsibbad és égetőn fáj a tenyerem az ütés erejétől.

 

- Beszélni akarok a főnökkel. - jelentem ki fenyegetően. A pult mögött dermedten álló csapos bizonytalan hangon válaszol.

 

- A... azt mondta most pá... pár napig nyugalmat akar és n... nem fogad senkit...

 

- MOST! - üvöltöm el magam. A legutóbb hagytam hogy elküldjön, de most nem fogom. Most nem csak az én életem a tét. Lehet hogy az egész banda, vagy az egész város élete forog kockán.

 

Ezután az akcióm után negyed órával, már a főnökkel szemben ültem a legtávolabb eső boxban.

 

- Mire fel ez a felhajtás? - kérdezi bosszúsan. 50-60 év körüli, határozott személyiség. Ő az aki a legtöbb bandatagnak apja helyett apja volt, ahogy annak idején engem is ő kapart össze az utcáról.

 

- Arról van szó, amiről a legutóbb is beszélni akartam...

 

***

 

Beletelik némi időbe mire sikerül rávennem hogy meghallgasson, de utána nem szakít félbe. Végighallgatja a beszámolómat, bár nem veszi igazán komolyan. Próbálom eltussolni a boszorkányos dolgot és nem hívom viharszellemnek sem a szörnyet, hogy így valamivel hihetőbbnek hasson a történet.

 

Ezúttal is úgy hajt el, mint egy túl erős fantáziájú öt évest. Annyira felidegesít hogy a bárból kiérve azonnal az épület betonfalába csapok ököllel. Az érdes fal felszedi a bőrt az öklömről, de jólesik. Nem hibáztathatom amiért nem hiszi el, eleinte én sem nagyon akartam. Mégis, kimondhatatlanul bosszant...

 

A banya szerint mi látjuk a szörnyet Riskyvel, senki más nem. Az egy dolog hogy vakok -, hogy csak néznek de nem látnak. De hogy süketek is legyenek...

 

Gondolkodnom kéne, de túl zavaros minden. Újra és újra afelé a kérdés felé kalandozik az elmém, hogy mit kéne tennem. Most, hogy nem tudom rá a választ tehetetlennek, elveszettnek érzem magam. Furcsa, már mióta nem éreztem így.

 

Emlékek villannak be, de elkergetem őket. Nem most van annak az ideje hogy elmerengek a múltbeli bűneimen, vagy az úton amit idáig megtettem. Nem visszafelé, hanem előrefelé kéne néznem.

 

A csillagok vigyázzák a lelkedet vándor

 

 

Amint eszembe jutnak a boszorkány szavai, ösztönösen felnézek az égre, de lévén hogy nappal van egy szem csillagot sem látok, már ha a Napot nem számítom. Ez sem adott választ a kérdésemre.

 

Végig kellene gondolnom mindent, hogy újra tisztán láthassak, de egyelőre nem megy. Most kéne valami ami eltereli erről a figyelmemet, valami ami segít egy kicsit megfeledkeznem a szellemekről és a boszorkáktól, hogy később tiszta fejjel rendezhessem magamban a dolgokat. Most nem szabad elbizonytalanodnom.

 

Szerencsejáték?

 

Végül is, úgysincs nagyon mit veszítenem.

 

Sóhajtva a Gate felé veszem az irányt. Máshol nem igen szoktak kártyázni, márpedig nekem csak a lapokkal szokott szerencsém lenni, bár azokkal sem túl gyakran. Nem szoktam nagy tétekben játszani, mert nem a nyereségért csinálom ráadásul nem is nagyon van mit feltennem, csak a katanám. Attól viszont, az életem árán sem válnék meg, nem számít ki miatt kéne. Soha nem tenném fel semmilyen játékban.

 

Mielőtt a Gate felé venném az irányt teszek egy kis kitérőt az otthonom felé, hogy beugorjak egy régi kapucnis pulcsiért. Régen még Robé volt, rám még most is egy kicsit nagy, leginkább hosszban. Persze ez most lényegtelen, nem azért kell hogy jól nézzen ki, hanem hogy elvegyülhessek vele a tömegben.

 

Miután a katanám hüvelyét hosszas kínlódás eredményeképp sikerül a hátamhoz erősíteni, belecsúsztatom a pengét és fölé veszem a pulcsit. Szerencsére elég bő, nem tűnik át annyira a fegyverem alakja. A kapucnit a fejemre dobom, elöl pedig minél jobban lehúzom, így osonok végig az utcákon egészen a Gateig.

 

Igyekszem nem feltűnést kelteni, semmi kedvem ugyanis épp a mélyvízben találkozni egy csapatnyi piranjával. A kutyák tudnak ugyan úszni de nem kiemelkedően jók benne. Egy verekedés csak egy újabb púp lenne a hátamra, abból pedig nem hiányzik még egy - így is van épp elég.

 

Sikerül szinte láthatatlanul bejutnom a bárba. Jó sokan vannak, így könnyen elvegyülhetek. Jártam már itt, noha eddig még csak falkában, és csak a rendzavarás kedvéért. Gyorsan ráakadok egy asztalra, aminél most is épp pókereznek.

 

Ötlapos póker.

 

Szinte észre sem veszem hogy elvigyorodom, és alig várom már hogy felálljanak. Amikor végre rajtam a sor hogy asztalhoz üljek, fölényes magabiztossággal foglalok helyet. Persze az egész teljesen alaptalan, csak egy maszk amivel az arcomat takarhatom. De tényleg ad egy fajta magabiztosságot.

 

Lassan a többi játékos is helyet foglal. Merész, kihívó arccal figyelem a többieket. Kikkel játszom, milyen emberekkel?

 

Már egyáltalán nem a tegnapestén, vagy az azelőttin kattog az agyam. Nem a viharszellem vagy a boszorkák töltik ki a gondolataimat, nem a harcok vagy az a furcsa erő. Most csak játszani akarok és jól érezni magam.

 

Mégis, amikor végre az utolsó játékos is helyet foglal, szinte minden beugrik. Basszus, nem igaz hogy pont ma kellett úgy döntenie, hogy lejön kártyázni egyet. Még soha nem kívántam azelőtt melegebb éghajlatokra úgy, mint most.

 

Risky, te rohadék...

 

Pont szemben ül velem, és felém néz. Biztos vagyok benne hogy felismert, de nem fog bemártani. Még szép hogy nem, ő is épp annyira akar játszani, mint én.

 

Egészen addig nézünk farkasszemet egymással, amíg az osztó kiosztja a lapjainkat, majd mindketten a saját öt-öt kártyánkra vetjük figyelmünket. Akkor, kezdődjön a játék...

 

Ezúttal az ő arca húzódik mosolyra.

 



Szerkesztve Leo által @ 2015. 09. 27. 21:14:20


chris_wanderer2015. 09. 21. 20:13:14#33484
Karakter: John Larris (Risky)
Megjegyzés: (Price-nak)


 Price? – kérdez vissza Garrow. Az asztal túloldaláról könyökölve néz rám. Előtte is egy ital, mint a Gate minden más vendége előtt. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen, aki este ma nem azért jött, hogy leigya magát.
 
– Igen, Price – felelem. – Legalábbis Slade szerint. – Egy pillanatra elhallgatok, ahogy eszembe jut a társam. Garrow nem szól semmit. Tudja, hogy mi történt, de túllépett rajta. Egyébként sem bírták egymást.
 
– Egy alacsony, szőke kölyök, nagy pofával. Ja, és karddal harcol – emlékszem vissza, ismét kicsit furcsálkodva.
 
– Ő az – bólint Garrow. Azt hallottam, ő az egyik legerősebbjük, és hogy meglepően erős ahhoz képest, amilyennek látszik.
 
Bólintok. Nehezemre esik elismerni, de ebben teljes mértékben igaza van. – Honnan jött? - kérdezem. Biztos nem lehet itt túlságosan régóta, mert kölyökként azért biztos felfigyeltem volna, ha valaki azt mondja, egy karddal rohangáló fiú lakik a közelben.
 
– Nem olyan messziről. Valami városi kölyök, gazdag családból. Azt hiszem, valaki belekeverte a drogüzletbe, vagy valami ilyesmi, és azután lett kutya. – Garrow jóval tájékozottabb ennél, azt nem kétlem, de ma este, úgy tűnik, nincs beszédes kedvében. – Azt hallottam, mindenhová viszi a katanáját – jegyzi még meg.
 
– A mijét? – kérdezem. Ismerős a szó.
 
– A katanáját. Japán kétkezes kard, ami csak az egyik felén éles.
 
– Ja, igen, azt láttam. – Garrow a nagy fegyverszakértő. Megszállotja mindenféle gyilkolóeszköznek, ami valaha létezett a világon, akkor is, ha azt még a középkorban használták a Föld túlsó felén. Szóval katana...
 
– És csak egy éle van?
 
– Igen – bólint. – Mint a szablyáknak. Csak ezt élével felfelé hordják. Persze ma már senki nem használja mint fegyvert.
 
– Kivéve Price-t – dőlök hátra, kezeimet összefonva mellkasom előtt. Garrow bólint, és egy mozdulattal leküldi a vodkáját. Feláll, és indulni készül.
 
– Garrow! – kiáltok utána. Nem hagyom elmenni, mielőtt megtudnám azt, amiért voltaképpen idejöttem.
 
– Nem érek rá egész éjjel, Risky. Van jobb dolgom is, mint egy kutyáról csevegni.
 
– Csak egy kérdés – mondom vigyorogva. Tudom, hogy találna jobb társaságot is nálam, és nem pont rám vágyik ilyenkor éjszaka.
 
Garrow áll és vár. Bosszankodva intek, hogy jöjjön egy kicsit közelebb. Mit gondol, meddig húznám az időt, ha egyszerűen odaordíthatnám neki, amit akarok?
 
– Mi van? – hajol az asztal fölé, hogy úgy tudjunk beszélni, hogy ne hallja senki, mégse legyen feltűnő, hogy túl halkak vagyunk.
 
– Beszélni akarok a főnökkel – mondom.
 
Garrow összevont szemöldökkel pillant rám. – Majd átadom, mit akarsz. – Tudtam, hogy ez lesz. Garrow afféle összekötő. A főnök nem bízik igazán senkiben rajta kívül, és sosem tudjuk, hogy éppen merre van. Nem mintha attól kéne tartania, hogy valamelyik bandatag jelentene rá komolyabb fenyegetést, de sokaknak hajlamos eljárni a szája olyan helyen is, ahol nem kellene.
 
Személyesen – egészítem ki az előbbi mondatomat.
 
– Risky, ha mindenki hozzá rohanhatna a piti problémáival, akkor egyszerűen kihirdetné, hogy mikor és merre jár majd.
 
– Ez komoly. Az én számból kell hallania. Az egész bandát érinti, és szerintem igenis érdekelni fogja.
 
Garrow nem vesz komolyan. Szó nélkül ellöki magát az asztaltól.
 
– Slade haláláról van szó – próbálom meggyőzni. Ez az utolsó esélyem. Bár utálta, mint a szart, még Garrow is kénytelen volt elismerni, hogy Slade nem olyasvalaki volt, akit csak úgy el lehet tenni láb alól.
 
– És kis híján az enyémről is – teszem hozzá, mintegy mellékesen.
 
– Ismerem Price-t. Tudom, hogy erős. Keress mást, akinek erről panaszkodsz.
 
– Nem róla van szó. Egy másik arc volt az. Az is csoda volt, hogy én túléltem, mert a fószer egyszer csak fogta magát és elment.
 
– Egy újabb, erős kutya. Majd átadom, Risky, ne aggódj.
 
– Ez nem kutya volt. – Kezdek ingerült lenni. Tudom, hogy Garrow bizalmi ember, de ettől még ne szívózzon velem.
 
– Akkor?
 
– Nem tudom. – Ez így elég idiótán hangzik, mintha azt se tudnám, mit akarok. – De nem kutya, az biztos. Price-t is megtámadta.
 
Látom, hogy végre sikerült felkeltenem az érdeklődését. – Ez hol volt? – kérdezi.
 
– Nálunk, jó messze a határterülettől.
 
– Mondd el pontosan, mi történt.
 
– Nem, Garrow. Csak személyesen a főnöknek.
 
***
 
Dühösen vágom be magam után a kaput. Feleslegesen győzködtem Garrow-t, hiszen nem értem el többet, mint hogy a főnök végül közölte velem, hogy majd ráállít pár embert a dologra. Hiába magyaráztam, hogy ez nem lesz elég. Még csak azt sem engedte, hogy benne legyek abban a pár emberben.
 
Az utca túloldalán egy öregasszony bámul rám. Ha valaki más lenne, biztos belekötnék, de mégsem verhetek meg egy ilyen vén múmiát... Az azért mégis túlzás lenne.
 
Ahogy elhaladok mellette, igyekszem tudomást sem venni róla, de az idegesítő motyogása és az, hogy leplezetlenül bámul rám, rohadtul felbassza az idegeimet. Még ennél is jobban.
 
– Kuss, mama – vetem oda végül, és meg sem állok. Keresni kéne valakit, akit jól meg lehet verni. Persze Price ilyenkor nincs itt...
 
Az öregasszony elhallgat egy pillanatra, de szinte azonnal újrakezdi. Remek!
 
***
 
A Dark Lake területét elözönlötték az öreg, összeaszott, önmagukban motyogó banyák. Nem vicc.  Hetet már biztosan láttam az elmúlt pár órában. Minden harmadik utcában ott vannak valamelyik sötét kapualjban, kivilágítatlan ablakban, vagy épp szembejönnek a sarkon. Egy pillanatra el nem hallgatnak, és érthetetlen szavakat mormolnak ismeretlen hangokkal, valami idegen nyelven. Utálom bevallani, de kiráz tőlük a hideg.
 
Még pár száz méter, és hazaérek. Úgy döntöttem, ma nem megyek idegen területre. Nincs kedvem még annyit gyalogolni, rohangáltam ma már eleget. Remélem, legalább a lakásba nem hallatszik be a kántálás-szerű szövegelés, és tudok majd aludni.
 
A bejárathoz érve előhalászom a kulcsomat, és a zárba illesztem. Az ajtó nyikorogva kinyílik. Mielőtt belépnék, még hátrapillantok a vállam fölött.
 
És megfagy a vér az ereimben.
 
A szemközti ház fala mellett ott áll az őrült idegen. Mélyfekete szemében felismerés csillan, ahogy meglát, amit szinte azonnal felvált az az ősi agresszió, a vágy, hogy gyilkoljon... az őrült fény, ami már korábban is ott tombolt a tekintetében. Látszik rajta, hogy ha meglenne rá a hatalma, már kiirtott volna mindenkit, aki a közelében járt – ezt a várost már csak kísértetek laknák. Egyelőre nem tette meg, de merész lenne azt mondani, hogy nem lesz nagy baj, hisz ez csak egy ember. Mert nem az. Tudom. Látom.
 
Olyasvalami, amivel sem a rendőrség, sem a környező bandák, de talán még a katonaság spéci csapatai sem bírnának el. Egy szörnyeteg.
 
Már meg is indul felém. Egy pillanat, és...
 
Itt van. Megragadja a nyakam. A saját küszöbömön akar megfojtani? Ezt nem fogom hagyni...
 
De máris érzem, ahogy a nyakam szinte roppan az ujjai között, és a látómezőm szélén lassanként színes karikák jelennek meg. Nem kapok levegőt.
 
Próbálom lefejteni kezeit magamról, de nem járok sikerrel. Hosszú karjai miatt nem érem el őt, utolsó esélyem, hogy megrúgom. Mintha nem is érezné. Tudatosul bennem, hogy az életemért küzdök. Nem mintha eddig nem ezt csináltam volna minden nap minden percében, de ez valahogy más volt. Még sosem kerültem ilyen közel a halálhoz.
 
Utolsó erőmmel újra megrúgom, ezúttal sokkal erősebben. Ujjai lecsúsznak a nyakamról, de zuhanás közben magával ránt a betonra. A pillanat, ahogy újra lélegzethez jutok, szinte eufóriával tölt el, de már az idegenre kell figyelnem, ha a következő percet is meg akarom úszni élve.
 
Előrántom a késemet (nem is tudom, eddig hogy nem jutott eszembe), és a torka felé vágok. Nem érek rá azon gondolkozni, hogy életben kellene-e hagynom; ha tétovázok, halott vagyok.
 
Félreüti a kezemet, a penge élesen csattan, ahogy a betonnak ütközik. Elvesztettem az egyensúlyom, az idegen pedig rögtön kihasználja a lehetőséget. A késem után kap, hogy kicsavarja a kezemből, amíg nem tudom rendesen megfogni, de hirtelen megdermed. Azután a füléhez kap, könyökével kis híján állon vág. Már nem is figyel rám.
 
Emberfeletti erővel taszít le magáról, háttal nekicsapódom a házfalnak. Kezét a fülére tapasztva áll fel, utoljára rám pillant, tekintetével szinte felnyársal. Azután elfordul, eltűnik az egyik mellékutcában.
 
Lihegve dőlök teljes testemmel a falnak, várom, hogy lehűljek, és a szívem is felvegye szokásos ritmusát. Mikor a vér már kevésbé hangosan dobol a fülemben, valami mást is meghallok. Ismerős, kántáló motyogás...
 
***
 
Ha bárki azt mondta volna, hogy egy öregasszonyt fogok megvendégelni ma este a házamban, hát simán pofán röhögtem volna. Képtelen gondolat, még most is nehezen hiszem el, hogy ezt teszem, akárcsak az elmúlt néhány órában történteket.
 
De nem hagyhattam, hogy eltűnjön. Eddig akárhányszor feltűntek a motyorászó banyák, az ismeretlen ámokfutó ott hagyott, és elment. Tudni akarom, miért.
 
Amikor utána kiáltottam, visszafordult, és rám meredt. Feltápászkodtam a földről, bár fájt szinte minden tagom, és megpróbáltam elővenni a legjobb modorom. Gondolom, nem voltam túl kifinomult, de életemben először próbáltam tisztelettel lenni egy öreg iránt.
 
Mikor megkérdeztem, ki volt az a pasas, odajött hozzám, rám nézett, majd nem zavartatta magát, egyszerűen besétált a nyitott ajtómon. Utána mentem, és figyeltem, mit csinál. Azóta követem, és nézem, hogy körbejárja a szobákat, összeaszott kezét végig a falon húzva, és minden sarokban meg-megállva, hogy valamit mormogjon, azután folytassa útját. Úgy érzem magam, mintha ördögűzőt hívtam volna a házba.
 
Végre visszaérünk a bejárati ajtóhoz, ahol megtorpan, visszahúzza a kezét, és felém fordulva azt mondja:
 
– Itt te laksz.
 
Magamban gratulálok neki a felfedezéshez. Átfut a fejemen a gondolat, hogy talán mégsem több egy egyszerű öregasszonynál, és csak én képzelek többet a történtekbe, mint kéne.
 
– Ez a ház egy olyan emberé, aki látja a szellemet. – Na, remek! Jönnek a szellemek.Te láttad őt, igaz?
 
– Nem láttam szellemet, asszonyom. Sajnálom. – Még mindig elég udvarias vagyok. De már nem sokáig.
 
Rám se hederít, csak folytatja: – Mindenki embernek hiszi, de néhányan látják az igazi valóját. Ők tudják, hogy több egy egyszerű gyilkosnál. Pusztít és rombol, ahol csak tud. Ezt láttad a szemében.
 
Nem kérdés volt, tényszerű kijelentés. Szavainak igazsága és képtelensége összezavar.
 
– Mégis mi a franc ez?
 
– A vihar közeleg, ifjú vándor, és nem fog kímélni senkit sem. – Most vagy nevetni kezd, vagy köhögni. Nem tudom eldönteni. Ráncos arcával, reszkető tagjaival egyébként egészen hétköznapi látványt nyújtana, ha a szeme nem dülledne így ki, és nem lenne olyan érzésem, hogy bár rám néz, egyáltalán nem hozzám beszél. – Még most! – kiált fel hirtelen, egyik mutatóujját felém nyújtva – ha nem lenne feleakkora, mint én, biztosan a képembe hajol. Leküzdöm a kísértést, hogy eggyel hátrébb lépjek. – Még most kell visszaűzni – halkul vissza motyogássá a hangja. – Még gyenge...
 
És ismét elindul körbe a házfal mentén, ezúttal már nem tapogatja végig. – A ruháit már elnyűtte az idő – szólal meg hirtelen angolul. – És kortalan. Öregebb, mint ez a világ, de erősebb bármelyik teremtményénél...
 
Motyog, motyog, hülyeséget hülyeségre halmoz, és néha még csak nem is értem, mit beszél. Elegem lesz. Két vállánál megragadom, és odahajolok hozzá. – Ki a szar ez a fazon? – kérdem kissé emelt hangon.
 
Egy pillanatig csak bámul rám, dülledt szemeivel pislog néhányat, és újra motyorászni kezd.
 
– Itt jött át, a közelben... – kezdi, és én rájövök, hogy ennek sosem lesz vége. – Már most elkezdte a pusztítást, de még gyenge, nagyon gyenge... Még most kéne visszaküldeni...
 
Egy értelmes igent vagy nemet sem tudok kihúzni belőle, de sajnos látszólag ő az egyetlen, akitől bármi értékelhető információt meg lehet szerezni. Hát, nem könnyíti meg a dolgom.
 
– Meg is ölöm, ha kell, de a picsába már, beszéljen értelmesen!
 
Egy pillanatra azt hiszem, megsértődik és elmegy, vagy valami ilyesmi, de nem. Azt hiszem, éppen csak felfogta a lényeget.
 
– Megölni nem tudod, de vissza kell küldeni oda, ahonnan jött.
 
– És azt mégis hogyan csináljam? – nézek rá kétkedve.
 
– Ennek a világnak határozott szándéka, hogy kitaszítsa őt magából. – Kissé megborzongok, mikor eszembe jut, hogy éppen ilyen érzésem volt az idegennel kapcsolatban, mikor először láttam. – Használd ki ezt!
 
Jobb kezemet két tenyere közé fogja, és elhomályosuló tekintettel hátrahajtja a fejét. Szólni akarok, de még a lélegzetem is elakad. Érzem, hogy a testembe idegen energia áramlik. Nem olyan, amit bármiféle szerrel vagy edzéssel el lehetne érni, nem az én erőm. Ez valami más, nem olyasmi, amit használni tudnék: nem erősödök vagy gyógyulok meg tőle. Ennek az energiának célja van; számára vagyok én az eszköz, nem pedig fordítva.
 
Az öregasszony hirtelen elenged, de az erő bennem marad. Nem felemelő érzés, sokkal inkább kellemetlen, idegesítő. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy valami olyasmi áramlik bennem, ami nem hozzám tartozik.
 
– Mi volt ez? – a döbbenettől alig tudom kinyögni a szavakat.
 
– Erő, hogy visszaküldd őt. A világod akarata.
 
– Mi? – Már megint rejtvényekben beszél. Egyszerűen nem értem, mit kéne tennem.
 
– A szíve a kulcs. Ha a szívéhez elér ez a szikra, kaput nyithatsz, és visszaűzheted. A nővéreim is bírnak ezzel az erővel, amit most neked adtam. A Viharszellem még gyenge, most akár ennyi is elég lenne, hogy elküldd. De ha erősebbé válik, már több kell...
 
– Akkor többet veszek el tőletek. Úgyis vagytok elegen, ahogy látom.
 
– Nem bírnád el... Túl sok lenne neked. Mi is elsorvadunk a hordozásában...
 
Igazat beszél – döbbenek rá. Már most is folyamatosan bizsereg a bőröm ettől a fura cucctól, hát még ha kétszer ennyi lenne belőle... Ilyen lehet, ha valaki belövi magát, de az anyag valamiért nem hat, a teste nem fogadja el.
 
– Szóval a szívébe... – próbálom visszaterelni a gondolataimat. A drogok említésétől is kényelmetlenül érzem magam. Soha nem éltem velük, akárhányszor eszembe jutottak, anyám őrült tekintete rémlett fel előttem. Nem szándékozom úgy végezni, mint ő.
 
– Közvetlenül – bólint az öregasszony. Kissé nevetségesnek érzem a helyzetet, hogy egy ilyen vén banyával értekezek arról, hogy kéne megmenteni a várost. Nem vagyok normális. Biztosan nem.
 
Közvetlenül... Na, álljunk meg!
 
– Hozzá kell nyúlnom a szívéhez?
 
Az öregasszony (most már élek a gyanúperrel, hogy valami boszorkányszekta tagja) csak bólint, nem szól egy szót se. De ez azért visszahökkent. Rendben van, hogy megölöm valahogy (vagy eltüntetem, ha ez nem megy), de nem fogok belenyúlni az élő húsba, és kitapogatni a szívét, mint valami barbár pap. Azért mindennek van határa.
 
– Ezt nem fogom megtenni – jelentem ki teljes meggyőződéssel.
 
– Ha így lenne, a világod nem bízta volna rád az utolsó reményét. Ez a szikra mindig az erősebbet keresi, hiszen csak így teljesítheti be a célját.
 
Megvetően felhorkanok, mikor végre megfejtem, hogy ezzel mire célzott. Szóval én alkalmasabbnak bizonyultam, hogy mások belső szerveit tapogassam, mint ő. Milyen hízelgő!
 
– Sok szerencsét, vándor – fordul meg váratlanul, és minden további magyarázat nélkül kifelé indul az ajtón.
 
– Nem vagyok vándor – morgom kissé értetlenül, de nem hiszem, hogy meghallotta.
 
– Még nem – válaszol mégis, vissza sem fordulva, és elcsoszog a sötétbe.
 
Éjjel nem tudok rendesen aludni, minden neszre felriadok, de az idegen (ahogy a boszorkány nevezte: a Viharszellem) nem bukkan fel újra.
 
***
 
Mit tesz az ember ilyen helyzetben? Senki nem hisz nekem, mégis tudom, hogy mindaz, ami történt, valóság. Reggel óta járom az utcákat, és hallottam pár bandatagtól, hogy láttak egy rongyos ruhájú fickót, de senkinek nem tűnt fel, hogy valami nagyon nincs rendben vele – csak az, hogy menekült a mostanában egyre több helyen feltűnő, aszott boszorkányok elől. Valószínűleg ez volt a szerencséjük – ha nem lettek volna ezek a banyák, egytől egyig úgy jártak volna, mint Slade.
 
Senki nem mondta, hogy kitörte volna a frász a tekintetétől, vagy hogy már a mozgásából is látszik, hogy nem emberi. A korára vonatkozóan mindenki mást mondott, de egyikük sem látta őt olyan fiatalnak és öregnek egyszerre. Nyilván erre utalt tegnap a boszorkány azzal, hogy én látom őt. Csakhogy nem én voltam ott az egyetlen.
 
Alig jut eszembe Price, amikor az egyik utcasarkon befordulva verekedés hangjára leszek figyelmes. Odasietek: hát kit látnak szemeim?
 
Price az. Jack Merril, az egyik újoncunk, aki eddig elképesztően tehetségtelennek bizonyult mindenben, egyszerűen nem bírt vele. Nem is vagyok meglepve. De nem nézem tétlenül, hogy szétverje szerencsétlent, azzal a bandát árulnám el.
 
– Szokásod a gyengébbekkel kezdeni? – kapom el a kezét a levegőben, mielőtt újra megütné Merrilt.
 
– Tehetek én róla, hogy az egész banda gyengékkel van tele?
 
Visszabeszél, és ezzel ismét felbassza az agyamat. Nem is olyan rég még tárgyalni akartam vele, de már el is feledkezem minderről. Ugyan mit gondoltam, mit lehet megbeszélni egy kutyával?
 
Ahelyett, hogy megpróbálna kiszabadulni a fogásomból, előrántja a katanát, és a karom felé vág. Épp csak kitérek előle, de mindössze egy karcolás marad a támadás után.
 
– Jó nagy szád van ahhoz képest, hogy te is csak egy korcs vagy a kutyák között – jegyzem meg.
 
– Fő az önbizalom, nem? – Kis köcsög! – Tegnap amúgy sem tudtuk befejezni a dolgot... – Visszacsúsztatja a katanát a hüvelyébe, puszta kézzel támad.
 
Néhány pofon után már kést rántok. Túlságosan sokat sérteget ahhoz, hogy ezt el lehessen intézni néhány ütéssel.
 
***
 
Bassza meg! Garrow, te barom! Ennyire nem lehettél részeg! A katanának csak az egyik oldala éles, mi?
 
Az utolsó pillanatban rántom az útjába a késemet, és egy pillanatra azt hiszem, elkéstem. A két vaspenge összecsattan, és ebben a pillanatban valami olyasmi történik, amire aztán végképp nem számítottam.
 
Az a fura erő, ami tegnap este óta feszít belülről, apadni kezd; mintha elfelé áramlana belőlem. Egyrészről kimondhatatlanul megkönnyebbülök, másrészről viszont kétségbeesetten veszem tudomásul, hogy az egyetlen „fegyver”, ami talán hatékony lehet az ámokfutó ellen, most kicsúszik a kezeim közül. De hová lehetett? Nem szívódhatott fel csak úgy...
 
A választ Price katanájának túlságosan is éles villanása adja meg. Hogy is mondta a boszorkány? Mindig az erősebbet keresi... És mi van, ha egy kard erősebb nálam? Biztosan nagyobb az esélye, hogy eljut a Viharszellem szívéig, mint nekem.
 
Nincs időm tovább ezen gondolkodni, hiszen egy harc kellős közepén vagyok. Be is kapok egy rúgást – rohadtul fáj, de nem esek el tőle. Visszatámadok.
 
Price-szal egyébként egészen szórakoztató a verekedés. Vagy legalábbis kihívást jelent a többi, messze nem ilyen erős kutya­ után. A régi szép idkre emlékeztet, amikor még tényleg kérdéses volt a harcok kimenetele.
 
Már mindkettőnkről folyik a víz, és levegő után kapkodunk, de folytatjuk. Lassan egyre több rajtunk az apró sérülés, de megfeledkezünk róluk. Miután kivédem egy újabb támadását, megszólalok.
 
– Miért jöttél? – Tudom, hogy engem keresett. Hallottam, hogy Merrilből akarta kiverni, hogy hol vagyok. Ő is megtudott volna valamit? De ha nem is, mostantól szükségem van rá, ha szembe akarok szállni az idegennel – legalábbis a katanájára biztosan. Úgy látom, neki is hirtelen eszébe jut, miért keresett.
 
– Asszem, van még egy lezáratlan ügyünk a verekedésen kívül is... – Éppen egy újabb ütést indítanék meg felé, de erre megáll a kezem a levegőben.
 
– Vagy úgy... – gondolkodom el. Muszáj lesz elmondanom neki. Ő az egyetlen, aki hisz nekem, és most már a katanájában van a fegyver, amire szükségem van. – Beszélhetünk, de nem itt – mondom, és intek, hogy kövessen.
 
***
 
– Viharszellem? – néz rám Price. Látom, hogy mindjárt elröhögi magát. Eleinte komolynak tűnt, de ahogy elmeséltem a történetemet, tekintete egyre kétkedőbbé vált, míg végül gúnyos mosoly ült ki az arcára.
 
– Tudja a tököm – felelem ingerülten. – De gondolom, az neked is feltűnt, hogy nem egy Gate-beli törzsvendég. De ha van jobb ötleted, oszd meg velem. Ugyanis tegnap este megint meglátogatott, és kifejezetten nem volt jókedvében. A legközelebbi alkalmat is túl akarom élni, és te is jobban tennéd, ha vigyáznál vele. Olyan érzésem van, hogy egyre erősebb lesz.
 
– És a... hogy is mondtad? „Boszorkányok?” Azt mondták, hogy neked kell visszaűznöd őt valahová?
 
Nagyon is jól tudom, milyen röhejesen hangzik ez az egész, főleg, hogy Price-nak mondom el, aki tulajdonképpen az ellenségem. De nincs mit tennem: ő az utolsó reményem. Vagyis ő és a katanája.
 
– Rendben van. Tegyük fel, hogy hiszek neked – mondja.
 
– Te kezdted, Price – vágok közbe, mielőtt valami megalázó kérdéssel folytatná. – Én csak elmondtam, amit megtudtam.
 
– És most mit akarsz tenni? Vagy mit akarsz, én mit csináljak? Levadásszuk azt a szellemet, hogy kitéphesd a szívét?
 
– Nem kell kitépni, csak hozzáérni. És már nem nekem.
 
– Hát akkor?
 
– Neked kell leszúrnod.
 
– Ezt meg honnan veszed?
 
– Az az izé, ami eddig bennem volt, már nem nálam van. Hanem a katanádban.
 
– Meglep, hogy tudod a nevét. Múltkor mintha azt se tudtad volna, mit jelent.
 
– Nem ez a lényeg, Price.
 
Egy pillanat csend, de azután visszatérünk a valódi problémához.
 
– És miből tudod, hogy pont a katanámban van az az erő?
 
– Érzem. És láttam is. Valahogy... más a színe. Vagyis... nem tudom. Neked nem tűnt fel?
 
– Nem – mondja, de látom a szemén, hogy erről nincs teljesen meggyőződve.
 
– Akkor nézd meg jobban!
 
Nem tetszik neki, hogy utasítgatom, de a józan esze most felülkerekedik az érzelmein. Kihúzza a katanát a hüvelyből, a fémlap megvillan az utcai lámpák fényében. Még elég korán van, de vastag felhőréteg takarja el az eget, és lassan ránk sötétedik – már felkapcsolták a közvilágítást.
 
Price egy darabig nézegeti a kardot, majd a levegőbe vág egyet vele. Néhány hüvelykkel vét el engem, és látszólag élvezettel figyeli, hogy a kezem ösztönösen az övemhez mozdul, a késem markolatához.
 
– Nem is a színe, inkább a súlya – közli végül. – Vagy a fogása. Kicsit más érzés...
 
– Szóval? Hiszel már nekem?
 
– Egyelőre igen. Amíg nincs jobb magyarázat.
 
Könnyed mozdulattal visszacsúsztatja a hüvelybe a katanáját, és szélesen, szemtelenül elvigyorodik. Ez az idegesítő szokás a védjegye lehet.
 
– Akkor indulunk szellemet vadászni? – kérdezi.
 
Mielőtt megszólalhatnék, iszonyatos dörgés rázza fel a környéket, és egy villám cikázik át az égen. Kialszanak a lámpák. Ideért a vihar, és rögtön le is csapta az áramot.
 
Felnézek az égre, és gondolataim a boszorkány szavait visszhangozzák: „a vihar közeleg, ifjú vándor, és nem fog kímélni senkit sem”. De ez persze biztos valami átvitt értelem volt arra, hogy az idegen pusztítani kezd. Egyébként meg mióta félek én a villámlástól?
 
– Mi van, Risky, félsz a vihartól? – hallom Price gúnyos hangját.
 
– Verekedni akarsz? – mordulok fel.
 
– Csak ha te is – vigyorog.
 
– Állok elébe!
 
Újabb villámlás, fénye olyan erős, hogy azt hihetném, nappal van, hangja szinte megsüketít. Valahol a közelben csaphatott le. Az eső csak úgy zuhog; nem is emlékszem, mikor kezdett rá. Mintha a vihar a semmiből csapott volna le.
 
Nem zavartatom magam. Egy kis eső nem állít meg, hogy végre szétverhessem ezt a kis kölyköt, aki még akkor sem tud komolyan venni semmit, amikor szóról szóra elmagyarázok neki mindent. Barom.
 
Price azonban nem mozdul. A korábbi hév eltűnt az arcáról, keze a katana markolatán pihen. Mintha valamire figyelne.
 
– Ne most hátrálj meg, Price! – üvöltöm túl a vihart. A szűk utcákon még a szélnek is sivító hangja van, alig lehet tőle hallani valamit.
 
Ám Price ahelyett, hogy támadna, int nekem, hogy kövessem, és futva megindul a másik irányba. Amint utolérem, rám pillant. – Valami történt azzal a szellemmel – mondja.
 
– Honnan veszed? – kérdezem. Már meg is feledkeztem róla, hogy az előbb még ki akartam nyírni.
 
Válasz helyett csak megemeli kissé a katanát. Ezek szerint igazam volt – gondolom önelégülten.
 
Amikor kiérünk a következő utcára, Price jobbra fordul, én pedig követem. Lépései lelassulnak, és megáll egy kis kupac pokróc és ruha mellett. Odahajolok, és látom, hogy az egyik boszorkány az.
 
– Erősebb lett... – nyögi még a banya, de a vihartól nem hallani semmit, csak a szájáról lehet leolvasni a szavakat. Utána kimúlik. Ilyen egyszerűen: a szeme is nyitva marad, csak a feje csuklik le. Meghalt.
 
– Eddig menekült előlük – mondom kissé hitetlenkedve. – A boszorkányok voltak az egyetlenek, akiktől tartott.
 
– De most megölte egyikőjüket – állapítja meg Price.
 
Bólintok. Semmi más nem lehet a magyarázat. Ugyan miért halna meg magától egy boszorkány éppen most? Véletlen egybeesés? Erősen kétlem.
 
Viharszellem... nem fog kímélni senkit...
Vajon túlélem én ezt az éjszakát?


Szerkesztve chris_wanderer által @ 2015. 09. 21. 20:13:49


Leo2015. 08. 30. 11:13:09#33403
Karakter: Adan Price
Megjegyzés: Risky-nek


 Nagyot nyelve bólintok a másik tag felé, és én is lelépek a szűk sikátorból. Még a saját területemre érve is érzem azt a tömény halálszagot amit az az izé ontott magából. Csak akkor veszem észre hogy egészen eddig futottam, amikor megállok mert kifulladtam.

 

A katanámat még mindig remegő kézzel szorítom, úgy érzem a szívem ki akar szakadni a mellkasomból. Csak egy dologra tudok gondolni: Mégis mi a franc volt az?

 

Talán azzal a hallal volt? Hogy is hívják, hallottam már róla valahol... Risky? Passz, nem mintha számítana. Különben sem hiszem hogy vele volt. Ő is eléggé megdöbbent, ráadásul az a valami kinyírta a társát. Erről a dologról muszáj lesz szólnom a főnöknek...

 

 

Lépésben teszem meg az út hátralévő részét, pedig még mindig üvölt minden egyes részem, hogy "FUSS!". Nem hallgatok rájuk, elfáradtam. Egyébként is mozgalmas napom volt, de még a bunyó is megizzasztott. Na nem mintha bánnám... ezúttal élveztem a verekedést.

 

 - Na mi van Adan? Mégse mentél le a Gate-be hogy összeverj egy-két arcot? - kérdezi szórakozottan egy bandatag. Talán néhány napja csatlakozott hozzánk.

 - Ne most... - vetem oda, és elviharzok mellette. Nincs nekem most ehhez idegzetem. Mondjuk máskor sincs; nem véletlen hogy egyedül dolgozom. Képtelen lennék elviselni hogy valaki egész nap a nyakamba liheg, ráadásul beleavatkozik a dolgaimba is.

 

A főnökkel gyorsan lerendezzük a beszélgetést. Természetesen nem hisz nekem. Betudja a dolgot annak hogy szerinte fáradt vagyok és szentül hiszi hogy csak belefutottam egy kivételesen erős Dark Lake-tagba akivel nem bírtam el. Szerinte nem tudom elviselni a tudatot hogy ezúttal kikaptam. Ad két napot hogy összeszedjem magam, addig nem kapok új megbízást.

 

- Baromarc! - rúgok bel dühösen egy szemetesbe az utcán. Hatalmas zajjal nekiütődik egy másiknak, mire mindkettő felborul és szétterül a járdán a szemét. Azért ennyire mégsem vagyok gyerekes, hogy meséket találjak ki csak mert egyszer kikapok. Nem egyszer vertek már össze, akkor meg miért pont most rukkolnék elő ezzel?! Seggfej!

 

 

Hálásnak kéne neki lennem, mert ő kapart fel az utcáról, fogadott be és nevelt belőlem embert, néha valahogy még sem megy. Vannak pillanatok amikor az egész világot elküldeném a pokolba!

 

Este nehezen alszom el. Robra gondolok, meg akarom látogatni de nem megy. A végtagjaim ólomként húznak az ágyhoz. Ahhoz az ütött-kopott törött, és felettébb kényelmetlen ágyhoz, ami már évek óta ott áll, abban a befejezetlen évek óta üresen álló házban, amit az otthonomnak hívok.

 

Nem hagy nyugodni ami este történt. A szakadt ruhás fazon járt a fejemben, aki félbeszakította a küzdelmünket, és aki kis híján kinyírt minket - vagy legalábbis fájdalmas sérüléseket okozott volna. Egyre csak a másik hal, földön fekvő, mozdulatlan teteme dereng előttem. Tuti hogy meghalt.

 

Végül feltápászkodom, és hozok a szoba túlsófelén lévő szekrényből egy üveg whisky-t. Sokszor csinálom ezt, ha nem tudok aludni és általában használt. És erre valahogy nem sikerült rászoknom úgy, mint anno a drogokra.

 

Másnap reggel irdatlan fejfájással, és egy félig üres üveggel a kezemben ébredek.

 

Mivel amúgy sincs semmi dolgom, teszek egy sétát a temetőben. Na jó, egyenesen Rob sírjához megyek, ahol aztán egy-másfél órát töltök azzal hogy a levegőbe beszélek, amíg a fűben ülök.

 

Végül felállok, és sétálni indulok. Az utcákon bóklászva gondolataimba merülök, és észre sem veszem hogy hová lyukadok ki: ahhoz a sikátorhoz ahol tegnap összefutottam azzal a másik két taggal, meg azzal a fura fazonnal... A vérfolt a falon, és a földön ahol az egyik hal hullája hevert még mindig látszanak. Szinte hallom ahogy a barna hajú a társa felé pillant majd vissza rám és azt mondja: "Ezt még elintézzük".

 

Hát miért ne most? - ezzel a gondolattal vettem az irányt az ő területük felé. Bármennyire is irritált azzal az önelégült, lenéző stílusával, a tegnapi kapcsán muszáj lesz beszélnem vele. Nem mintha túl sok kedvem lenne a dologhoz, de továbbra is tele van a fejem a szakadt ruhás fickóval. Vajon ember volt egyáltalán?

 

 - Mi van Price? Kimaradtál a tegnap esti buliból! - csap a hátamra valaki hátulról. Azonnal felismerem a hangját.

 - Neked is szép jó reggelt Isaac. - mordulok felé. Jó bunyós, elég magas, ráadásul a végtagjai is hosszúak ezt pedig remekül kihasználja. Nem különösebben erős, inkább ravasz.

 - Most azért duzzogsz, mert lemaradtál egy balhéról? - kérdi.

 - Nem. Na és te? Ahogy elnézem az orrod, te ott voltál tegnap - jegyzem meg, szánt szándékkal bántón. Most nincs kedvem a társaságához, azt akarom hogy mihamarabb lekopjon.

 

 - Ma még a szokásosnál is ellenségesebb vagy.

 - Nocsak, feltűnt?

 - Történt valami?

 - Mégis miből jöttél rá? - forgatom a szemem, és kicsit lassítok a tempómon.

 - Oké, vágom, nem akarsz róla dumálni... amúgy merre mész?

 - Csak a tóhoz

 

A Dark Lake területét gyakran emlegetjük magunk között egyszerűen csak tónak, mint ahogy a tagjait is hívjuk néha halaknak. Ez már amolyan bevett szokásunk.

 

 - Kit keresel? - kérdezi Isaac, őszinte meglepettséggel a hangjában.

 - Miből gondolod hogy keresek bárkit is? - morgolódom tovább. Örök rejtély marad majd számomra, honnan vannak ezek a megérzései, amik ráadásul szinte mindig helyesek.

 - Nem tudom, csak egy...

 - ... megérzés, igen gondoltam. - felsóhajtok - tegnap belebotlottam egy tagba, akivel nem sikerült rendeznünk az ügyünket.

 - Á, értem a dolgot. Szóval most visszamész, mert nem bírod elviselni a döntetlent? - mosolyog rám sokat sejtően.

 - Ahhj, fordulj már fel! - emelem fel a hangom. Ez után már biztosan veszi a lapot, és lelép végre. Nincs most sem kedvem, sem idegem a bájcsevejhez.

 - Oké, oké, azt akarod hogy végre lekopjak. Fogtam a dolgot... Majd azért számolj be hogy ment - Még leöklöztünk, de aztán végre tényleg elhúzott, én pedig észre sem vettem hogy lassan elértem a területeink határát, sőt - át is léptem két sarokkal előbb.

 

Nem sok idő kell hozzá hogy belebotoljak két bandatagba.

 

 - Elég messzire kóboroltál kutya! - szól az egyikük fenyegetően.

 - Bagoly mondja... büdös hal létetekre ti is a szárazföldön csúsztok-másztok... - vágok vissza.

 - Verekedni akarsz?

 - Akár.

 

Meg sem várom hogy újra kinyissa a száját, rögtön neki esek. Felkészületlenül éri a jobb egyenesem, és az ütés után vérző orral görnyed össze fájdalmában. Nem mondom, kemény volt az orra... sajog is az öklöm, de szinte észre sem veszem. Épp lendítem a bal karom egy horoghoz - jobb egyenes, balhorog: régi klasszikus - amikor a másik tag egy hatalmasat húz a hátamra egy feszítő vassal.

 

Baszki... Hát persze, egy pillanatra meg feledkeztem róla. A rohadt életbe...

 

Az ütése erejétől kiszalad a levegő a tüdőmből, de sikerül talpon maradnom. Villámgyorsan fordulok meg és kerülök mögé, még ha nehezemre is esik a légzés. Elkapom a vas végeit, és a torkának veszítem. Eleinte ellenkezik, és nehezemre esik megtartanom a fegyvert, de végül ő fogy ki hamarabb az erejéből. Elengednek a kezei, ő pedig szinte kékülő fejjel rogy össze.

 

Lihegve nézek rajtuk végig. A betört orrú összerezzen mikor felé fordulok, de nem fogja menekülőre. Baromira sikerült felcseszniük az agyam, ezúttal mégis békén hagyom: nem verem eszméletlenre. Nem ezért jöttem.

 

Szó nélkül hagyom ott, és megyek tovább.

 

A hátam sajog és a bal öklöm is fáj, de semmi komoly bajom nincs ezeket leszámítva. Ezek semmiségeknek számítanak.

 

Néhány bandataggal még összefutok és megesik még egy-két kisebb verekedés, de akikkel találkozom nem ellenfelek számomra. A tegnap esti, na ő már érdekesebb volt.

 

Épp egy igen erősen újoncnak tűnő srácból próbálom kiverni hogy hol a fenében van ez a Risky vagy ki, amikor felbukkan mögöttem. Emlegetett szamár...

 

 - Szokásod a gyengébbekkel kezdeni? - kapja el a kezem még a levegőben, még mielőtt megüthettem volna az előttem fekvő gyökeret. És már megint ez a fölényes, beképzelt stílus...

 - Tehetek én róla hogy az egész banda gyengékkel van tele?

 

Másik kezemmel kirántom a katanámat, és ahogy kifordulok a szorításából a karja felé vágok a egyik élével, de neki sikerül kitérnie előle. Megússza egy vékony, sekély karcolással.

 

 - Jó nagy szád van ahhoz képest, hogy te is csak egy korcs vagy a kutyák között.

 - Fő az önbizalom nem? - nem tudom megállni hogy el ne vigyorodjak. - Tegnap amúgy sem tudtuk befejezni a dolgot... - visszacsúsztatom a katanámat a hüvelyébe, bár már szinte előre tudom hogy úgyis szükségem lesz majd rá. Hirtelen meg is feledkezem mindenről: vörös köd borul az agyamra, adrenalin száguld az ereimben. Csak a küzdelemre tudok gondolni, arra hogy jó alaposan elkenjem a száját.

 

Én kezdeményezek. Látok az arcán végigsuhanni egy árnyalatnyi meglepettséget, de elég gyorsak a reflexei ahhoz hogy kitérjen.

 

 - Ahogy elnézem neked talán egy kicsit túl sok is van belőle! - vág vissza. Talán ő is elfelejtette azt a tegnap esti dolgot.

 

Ezúttal ő ránt hamarabb kést. Épp időben sikerül megfordulnom, hogy megússzak egy szúrást az oldalamba, noha nem sokon múlt. Szinte még ki sem tértem a fegyvere elől, már is sikerül elgáncsolnia.

 

Észre vette volna hogy kibillentem az egyensúlyomból mikor elhajoltam?

 

Olyan gyorsan állok fel, ahogy csak tudok és igyekszem előnyt kovácsolni a helyzetemből. Egyre jobban dühít ez az alak...

 

Rajtam a sor, hogy támadjak. Én is előhúzom a saját pengémet, miközben Risky felé lendülök. Két kézzel fogok rá a markolatára, és így oldalasan, alulról felfelé hasítok vele. Az első vágás elől elhajol, pont arra amerre számítottam. Egyik kezemmel elengedem a katanámat, a másikkal pedig ezúttal a magasból sújtok le, ellenfelem vállát célozva.

 

A szeme a fegyverem felé villan. Valószínűleg kiszúrta, hogy nem fordítottam el a pengét és azt hiszi az életlen oldalával csapok felé.

 

Csakhogy, ennek a katanának nincs életlen oldala.

 

Az utolsó pillanatban a válla elé rántja a kését, és sikerül vele felfognia a vágást. Két kézzel szorítja a fegyvert és tart nekem ellen, én pedig kihasználva a helyzetet elemelem a pengém félrehajolok és oldalba rúgom, ahol nem védi magát.

 

Látom hogy megvonaglik, de talpon marad és felém döf a késével.

 

Sokáig folytatjuk a harcot, de nem tudnám megmondani meddig. Baromira élvezem, hogy végre ellenfelemre találtam, és minden egyes támadás után csak egyre erősödik bennem az érzés, hogy le akarom őt győzni.

 

Már mindkettőnkről folyik a víz, és levegő után kapkodunk, de folytatjuk. Lassan egyre több rajtunk az apró sérülés, de megfeledkezünk róluk. Miután Risky kivédi egy újabb támadásomat, újra megszólal.

 

 - Miért jöttél? - ezúttal nincs a hangjában gúny, vagy szándékos sértés. Egyenesen kérdez, a kérdéssel pedig eszembe juttatja hogy beszélni akartam vele, noha a verekedést sokkalta jobban élvezem.

 - Asszem van még egy lezáratlan ügyünk, a verekedésen kívül is... - Kiszabadítom a karomat fogásából, és hárítom egy ütését, pontosabban készülök hárítani: a keze ugyanis megáll a levegőben.

 - Vagy úgy... - kis szünetet tart - Beszélhetünk, de nem itt. - világos barna szeme, mintha sárgásan felizzana. Kivételesen nem hív kölyöknek.

 

Most komolyan vesz.


chris_wanderer2015. 08. 27. 19:47:13#33383
Karakter: John Larris (Risky)
Megjegyzés: (Price-nak)


– Sosem fogom megérteni – morogja mellettem Slade, miközben kilépünk a szűk, sötét utcára, ahol még a holdfénynek is útját állják a sűrűn egymás mellé épített, düledező házak. Felnevetek.
 
– Szerencse, Slade – veregetem meg a vállát. – Semmi más.
 
Ellenséges pillantást vet rám. ­– Tudom, hogy csalsz. Ne is tagadd, a picsába! Ilyen egyszerűen nem létezik!
 
Pedig de. Neki talán nehezére esik elhinni, de tényleg nem trükköztem. Nem mintha valaha szükségem lett volna ilyesmire: bármennyi legyen is a tét, a szerencse szinte mindig az én oldalamon áll.
 
Ám velem ellentétben Slade-et mintha egyenesen rühellné. El is kerüli jó messzire, ami persze nincs ínyére, főleg, mikor együtt jövünk le játszani. Én ugyanis általában kétszer annyit viszek haza, mint amennyivel érkeztem – ha nem többet. Még így sem vagyok gazdag, de nem is baj: nem túl jó ötlet ezen a környéken feltűnően sok pénzt felhalmozni. Inkább ezt is eliszom Slade-del. Tökéletes stratégia: így sem ő nem késel meg a lóvéért, sem senki más. És még jól is érzem magam közben.
 
– Ma este a Gate-ben? Meghívlak egy körre – ajánlom fel, hogy megbékítsem. A kocsma említésére máris eggyel vidámabb az arca... Hát igen. Nincs is fontosabb, mint jó kapcsolatot ápolni a bandatagokkal. Már amennyiben életben akarsz maradni.
 
– A Gate... – komorul el mégis hirtelen. – Hallottad, hogy azok tegnap bepofátlankodtak oda?
 
– A Kutyák? – horkanok fel megvetően. – Már megint? Hah! Nem tudják, hol a helyük.
 
A Kutyák... Eredetileg Préri Kutyáknak hívják magukat, de szerintem nem többek egy szedett-vedett bandánál. A területük szomszédos a miénkkel, tehát a kisebb összecsapások szinte mindennaposak közöttünk; rendszeresen megfeledkeznek a meghúzott határokról, és engedély nélkül járkálnak területünkön. Ezt persze nem hagyhatjuk, már csak a hírnevünk miatt sem. Egy ilyen felkapaszkodott, semmi kis társaság elleni küzdelem már eleve megcsappantja a tekintélyünk, de ha veszítenénk is velük szemben, az felérne egy katasztrófával.
 
Kezdetben tényleg csak egy csapat pancser voltak – kis területtel, gyenge tagokkal, nagy arccal. Legfeljebb középszintű csürhének lehetett nevezni őket – csoda, hogy egyáltalán megmaradtak. De a helyzet azóta megváltozott...
 
Úgy négy-öt évvel ezelőtt történt. A banda hirtelen új területeket szerzett, és könnyűszerrel meg is tartotta azokat. Mégsem tekintettünk rájuk fenyegetésként, egészen addig, amíg gyakorlatilag megtörték az egyik legnagyobb riválisunkat, és megszerezték a mienkkel határos területüket. Azt hallottam, néhány hónappal előtte szereztek valami új tagokat, félelmetes erővel; a vezetőjük pedig meglátta bennük a lehetőséget, és a legjobb módon aknázta ki. Hogy pontosan hogyan, az a mai napig titok maradt.
 
Azóta állunk hadban velük. Vagyis nem egészen... Kisebb incidenseket vállalunk csak be, kevés kockázattal. Nem az én műfajom, mondani sem kell. Néhány tag megverekszik, vagy belenyúlunk kisebb drogügyekbe, de semmi több. Méregetjük, tesztelgetjük egymást, de eddig egyik fél sem tett kísérletet komolyabb támadásra. Nem tudom, a főnök mitől tart ennyire: a legendás újoncok közül még egyet sem láttam. Vagyis, gondolom, hogy nem, mert akikkel eddig megküzdöttem, hogy is mondjam... korántsem voltak „legendás” képességűek.
 
– Fogadok, hogy ma is ott lesznek – dörmögi mellettem Slade. Furcsa látni, hogy ez az izomkolosszus (mert hát az, nem is kell tagadni) miattuk bosszankodik.
 
– Még eggyel több ok, hogy menjünk – vigyorodom el a balhé vonzó gondolatára. – Már alig várom, hogy megverekedhessek azokkal a kis szarháziakkal.
 
– Azt hiszem, ebben segíthetek – szólal meg egy ismeretlen hang. Az egyik sikátor felé kapom a fejem, tőlünk nem messze – egyértelműen onnan jön.
 
– Igen, itt vagyok – hallom ismét a hangját, egy kis nevetés kíséretében. – A Gate-be tartotok? Én is arrafelé igyekszem, tegnap egész kellemes hangulat volt ott. Nem tarthatnék veletek?
 
Állkapcsom megfeszül, és az adrenalinszintem az egekbe szökik. A Gate összes vendégének hangját azonnal felismerném, de ez teljesen idegen. Tehát Slade-nek igaza volt. Ez meg egy kutya... Már most ökölbe szorul a kezem, szinte sóvárog, hogy a nyomorult képébe nyomhassam. Csak látnám már meg...
 
De nem jön elő. – Mi van, féltek, hogy mit teszek, ha rám találtok? – kérdezi hencegve. Kezd már rohadtul idegesíteni. Kilépek a fal takarásából, ahol eddig voltam, és a szűk utcába lépek. Slade gyanakodva, pár lépéssel lemaradva követ. Sokkal megfontoltabb, mint én, ebből kifolyólag lassabb is. Néha elég bosszantó, hogy tart mindentől. Bár sokszor mondják, hogy a becenevemet (Risky, azaz „kockázatos”) nem bóknak szánták, meggyőződésem, hogy ez az, ami a banda egyik tiszteletbeli tagjává emelt. Hátránya, hogy nehezen viselem el azokat, akik fontolgatnak, tervezgetnek, és csak azután tudnak csinálni is valamit. Slade kivétel: a pozíciója (na meg a bal egyenese) miatt szemet hunyok a szarakodása felett.
 
Itt még annyi fény sincs, mint máshol, de a szemem hamar hozzászokik a sötéthez. Jobboldalt, az egyik házfalnak egy alak támaszkodik, karjait összefonja a mellkasa előtt. Fiatal, alacsony, vékony, és elegáns öltözékű. Mi ez, valami eltévedt, gazdag ficsúr? Tévedtem volna azzal kapcsolatban, hogy közéjük tartozik? Kedvetlenül ernyesztem el az ujjaimat. Ezzel még verekedni sem érdemes.
 
– Mit keresel itt, kölyök? – kérdezem unottan. – Veszélyes ez a környék a magadfajtáknak.
 
– Attól tartok, eltévedtem, miközben a Gate-et kerestem. Tudod: túl nagy a préri, hogy minden kis részét fejben tartsam... – pillant rám. Arcán pimasz mosoly, szemében vad fény. Árad belőle a magabiztosság.
 
– A gazdád elég hosszú pórázon tart, kölyök. – Slade hangja bezzeg teljesen nyugodt, bár én majd felrobbanok a dühtől. – Majd fél mérföldre vagy a határvonaltól.
 
– Hoppá – felel a kölyök pimasz vigyorral.
 
– Ha nem mész vissza a saját területetekre...
 
– Hagyd már rá! – szakítom félbe Slade-et. Elfogyott a türelmem. – Úgysem megy vissza, amíg valaki rendesen meg nem veri.
 
A kölyök mintha eltűnődne. – Attól tartok, ez a helyzet, igen – feleli végül.
 
– Hadd én! – nézek Slade-re szinte könyörögve. Én akarom letörölni azt az undorító kis vigyort a képéről.
 
– Csak egyedül jössz? – szól közbe a kölyök kajánul. – Nem túl okos döntés. Bár mit is várnánk egy haltól...
 
A kezem ismét ökölbe szorul, csak a megfelelő pillanatra várok, hogy végre összecsaphassak vele. A kutyák neveznek minket így, ők is kiforgatják a nevünket. Vagyis azt, ahogy az emberek neveznek minket.
 
Mi csak a bandánknak vagy csapatunknak hívjuk, de a kívülállók a Dark Lake, azaz a Sötét tó nevet akasztották ránk. Ennek az az oka, hogy aki hozzánk bekerült, többé nem szállhatott ki, a külvilág számára elveszetté vált. Csak a bandának élt, a drogkereskedelem és a feketepiac adta keresetét, és nem tért vissza soha régi otthonába. Sokan (köztük én is) éppen ezért csatlakoztunk: hogy hátrahagyjuk, elfelejtsük a korábbi életünket.
 
Amint valaki közénk állt, eskü kötelezte, hogy élete végéig velünk maradjon, és titkainkat a sírba vigye. Néhányan sok év tagság után megpróbáltak kilépni. Nem engedtük. Ha megszöktek, hát utánuk mentünk. Kíméletlenül levadásztuk a korábbi bajtársainkat. Csak a halál választja szét a csapatot – ez a Dark Lake alapelve.
 
– Jó nagy a szád, kölyök – lépek hozzá még közelebb. Rám villanó tekintete azt üzeni: „Gyere csak!”
 
Nos, jól van. Ő kérte.
 
Megragadom a ruhája elejét, másik kezemmel pedig egyenesen az arca felé ütök. Legnagyobb meglepetésemre célpontom hirtelen eltűnik: a kölyök már kifordult a támadásom elől, és szinte a hátam mögé került; ökölbe szorított keze kevéssel véti el a fejemet. Épp időben rántottam el.
 
Alábecsültem – gondolom magamban, de a félelem helyett csak a kihívás izgalmát érzem. Végre egy kutya, akivel érdemes összefutni.
 
Megfordulok, és újabb ütéssel jövök – ezúttal a gyomra felé. Látom, hogy nem számított rá, de valahogy megint elkerüli, és visszatámad.
 
***
 
Már percek óta küzdünk, de nem bírok vele. Már fáradok, és láthatóan ő is, de egyikünk sem adja fel. Slade valamit ordít, de nem foglalkozok vele: minden figyelmemet lekötik a termetéhez képest meglepően erős támadásai. Néhány csapást mindkettőnk bekapott már, de sehogy sem tudok felülkerekedni rajta. Mikor már azt hiszem, sikerül, egy gyors mozdulattal tudtomra adja, hogy még nincs vége, ha rajta múlik. Idegesítő egy helyzet.
 
Láthatóan ő is unja már a dolgot, szemében furcsa fény villan. Hasonló hangot hallok, mint mikor a fém a fémen elcsúszik...
 
Kést húz elő? Akkor folytassuk így!
 
Villámgyorsan előhúzom az övemre csatolt tokból a késem. Elég rövid, de jobban bánok vele, mint a hosszabbakkal. Gyorsabb, könnyebben irányítható.
 
Nincs időm támadni, hiszen tudom, hogy az ő pengéje már célba vett. Szemem azonnal rááll a fémes villanásra, és a kése útjába nyomom az enyémet. Hangos csattanás, ahogy a két fegyver összeütődik, azután rögtön felfelé kezdem csúsztatni a pengém az övén, azzal a szándékkal, hogy ha nem akad meg a markolatban, lekaszálja az ujjait. De még mindig csúszik. És még mindig...
 
Mi a...? Ez túl hosszú egy késhez... egy kard? Mégis ki a szar járkál ma már karddal? Normális ez a kölyök?
 
– Risky, te barom! – értem meg hirtelen, mit kiabál Slade már egy ideje. – Ez Price!
 
– Price? – kérdezek vissza meglepetten, ami kis híján a vesztemet okozza. A kölyök (ezek szerint Price) kihasználta, hogy egy pillanatra nem figyelek, és egy jól irányzott vágással a teljes felsőtestemet felhasította volna. Az utolsó pillanatban sikerül annyira hátraugranom, hogy csak felületi sebet kapjak. A pólóm tönkrement, és a vágásból szivárogni kezd a vér, de kibírható. Be fog gyógyulni.
 
De hogy Slade-nek is pont most kell ilyesmikkel jönnie... Egyáltalán ki ez a Price? Halványan dereng valami, azt hiszem: hallottam párszor a nevét. Biztos, hogy a kutyák közé tartozik, de nem nagyon tudok róla semmi mást. Sosem érdekelt igazán, kivel verekedtek a többiek. Az az ő dolguk, a lényeg, hogy végül győztek-e.
 
Price két kézzel fogja a kardját. Talán ezt kihasználhatnám – fut át agyamon a gondolat. Következő mozdulattal közelebb lépek hozzá, késes kezemmel kissé oldalra lököm a pengéjét, a másikkal pedig ráfogok a kard markolatát szorító ujjaira. Megvagy!
 
Nekitaszítom a falnak (nem nehéz, a szűk sikátorban alig húsz centit kell hátralöknöm), és két kezét rászorítom a mellkasára. – Miért kard? – kérdezem. Kíváncsi lettem, na. Addig nem akarom se megölni, se megnyomorítani, amíg meg nem tudom az okát.
 
– Katana – morogja, dühös pillantást vetve rám. Arra már nem érek rá, hogy azon gondolkodjak, most sértegetett vagy csak összeakadt a nyelve, mert egy cseles mozdulattal kifordítja kezeit fogásom alól, és kis híján hasba szúr. Bosszankodva csapom ismét késemet a pengéjéhez, hogy eltérítsem a fegyvert. Nem kellett volna megállnom – gondolom dühösen.
 
Ismét belemerülünk a támadások és védések sorozatába. Slade szakadatlan szitkozódása már rég nem zavar. Az egyetlen, ami számít, hogy végre legyőzzem Price-t.
 
Hirtelen azt veszem észre, hogy csend van. Legalábbis a küzdelmünk hangjait leszámítva. Látom Price-on, hogy neki is feltűnt a dolog. Tudom, hogy veszélyes akár egy pillanatra is levenni róla a szemem, de akkor sem tudom megállni, hogy oldalt ne pillantsak, abba az irányba, ahol Slade-et sejtettem.
 
A termetes férfi szőrén-szálán eltűnt. Helyette egy szikár alakot látok csak; a fal mellől figyel minket. Egy ismeretlen férfi. Haja hosszú, fekete, bőre hófehér, annak ellenére, hogy alig van fény, ami megvilágítaná. Ruhái feketék, valaha fényűzően elegánsak lehettek, de elrongyolódtak; szinte cafatokban lógnak rajta. Nyúlánk arcán széles, hátborzongató mosoly terül szét, de a szemei... Attól az őrült lelkesedéssel telt, mégis valahogy viharos, mélyfekete tekintettől a hátamon futkorászik a hideg. Egész lénye valahogy kortalan: egy-egy pillanat mintha éveket öregítene vagy fiatalítana rajta, pedig alakja látszólag nem változik. Mintha nem is evilági lenne – jut eszembe a képtelen gondolat.
 
– Beszállhatnék? – kérdezi színtelen hangon, de szemében tűz lobban... Nem is, inkább valami feneketlen mélység. Leírhatatlan, irtózatos látvány, felébresztve bennem valamit, amit olyan rég éreztem már: a menekülés ösztönét. De nem adom át magam neki.
 
– Ki vagy? – kérdezi Price mellettem. Már egyikünknek sem a harcon jár az esze. Az idegen jelenléte túlságosan felkavaró ahhoz, hogy másra koncentráljunk.
 
A férfi nem válaszol a kérdésre, csak kissé félrebillenti fejét, felmér minket, teljes testével erre fordul. Egy furcsa érzés fogalmazódik meg bennem. Támadni fog – súgják az ösztöneim, pedig semmi különleges jelet nem adott, csak szeme feketéje mélyült el még jobban.
 
A következő pillanatban felénk veti magát. Tagjai tökéletesen céltudatosan mozognak. Egyetlen felesleges centimétert sem tesznek semmilyen irányba.
 
Elképesztően gyors. Nagyon kevés embert láttam már ilyen sebesen mozdulni; alig van időm kitérni előle.
 
Price és én kétfelé rebbentünk szét, az idegen pedig kis híján a falnak csapódik. Kezeit az utolsó pillanatban tárja ki, addig szinte karmokként görbülnek be ujjai. Két tenyerével támasztja meg magát, éppen azokon a helyen, ahol az előbb még Price és az én torkom volt. Az ütés erejétől kiserkenhetett a vére, mert ahogy ellöki magát a téglafaltól, két vörös foltot hagy rajta.
 
Ez nem normális – gondolom. – Ez nagyon nem normális...
 
Talán fel tudnám venni vele a versenyt, de sebessége és ereje, amit eleinte nem néztem volna ki belőle, feladná a leckét. Ráadásul ott van még az a borzalmas érzés is, hogy ez a valami nem ide tartozik. Mintha a levegő is vibrálna körülötte, mintha ez a világ is ki akarná lökni magából. De neki van elég ereje, hogy ellenkezzen vele.
 
El kéne húznunk. Hol lehet Slade? Biztosan lelépett, amint meglátta ezt az emberforma szörnyet, ami most épp felénk fordul. Baljós mosolya őrült vigyorrá torzul, szemében szénfeketén ég a vérszomj.
 
Azután hirtelen kialszik. Bosszankodva cicceg egyet, szeme a sikátor kijáratát pásztázza. Végül felénk fordítja fekete tekintetét, és kifejezéstelen arccal közli:
– El kell mennem. – Arcára rosszat sejtető félmosoly költözik. – Majd találkozunk.
 
Mozdulatlanul figyelem, ahogy egy pillanat alatt eltűnik a sarok mögött. Döbbenetem a földhöz szögez. Mikor az idegen kifordul a sarkon, furcsa alakú dolgot veszek észre a földön, amit korábban nem láttam ott. Elég nagy, akárcsak...
 
Akárcsak Slade. Sziluettje ráadásul megfelel egy emberi test körvonalainak. Talán mégsem az ismeretlen vére kenődött a falra...
 
Price-ra nézek, aki visszapillant rám. – Ezt még elintézzük – mondom, mire bólint. Mindketten tudjuk, hogy sürgősebb, hogy ezt minél hamarabb megtudják a vezetőink, mint hogy eldöntsük, melyikünk harcol jobban.
 
Némán sétálunk ki a sikátorból, Price a saját területe felé veszi az irányt, kikerülve valami magában motyogó nyanyát, én viszont megtorpanok a holttest mellett, mielőtt a főnök törzshelye felé venném az irányt. Lehajolok, és megvizsgálom. Tényleg ő az: Slade. De többé már nem ordít.

Egyszerűen összecsuklott, miután meghalt, ezt látni lehet abból, ahogy tagjai állnak. Feje furcsa szögben csuklik hátra, nyakába emberi körmök nyoma mélyed. Azt hiszem, összeroppantották a nyakát, és valami belső vérzésbe fulladt bele. Vagy mi. Nem vagyok orvos, nem kell nekem ilyeneket tudni.
 
Nyelek egyet, ahogy eszembe jut: egy ilyen lény jár szabadon a területünkön... ennek a főnök nagyon nem fog örülni.
 
 
Már ha egyáltalán hisz nekem. 


Szerkesztve chris_wanderer által @ 2015. 08. 27. 23:44:48


Gwen2014. 05. 27. 16:52:22#30016
Karakter: Amelia Fitzpatrick
Megjegyzés: vámpíromnak~


 Hatalmasat ásítok, és gyors, gyakorlott mozdulatokkal kötöm hátra a hajamat. Hallom, hogy Nagyi már lent ügyködik a konyhában, hiába mondom neki, hogy pihennie kellene, meg ne erőltesse meg magát, nem hallgat rám. Szereti csinálni a megszokott munkáját, és én nem bírom lebeszélni róla, átvenni sem engedi. Gyorsan begombolom szürke kötött kardigánom, majd belebújva vörös tornacsukámba, indulok le a szobámból az előszobából. Áttrappolok a konyhán lenyomok egy puszit a nagyinak, majd átlendítem a nyakamnál a táska szíját, majd kilépek az utcára.

Erősen süt a nap, felhőtlen kék az ég, ami csak növeli a jókedvemet. Fülhallgatómat szépen felrakom és elindítom a zenét, majd ütemre haladva közelítem meg munkahelyemet. Szeretem a könyvtárat, ahol dolgozom, főleg hogy elég kedvesen jönnek amikor én vagyok bent és szabadon olvasgathatók. A másik kedvencem a munkámban, hogy rendezgethetem a könyveket, ami a másik gyengém. Beérve a könyvtárba, köszönök a portásnak, majd lepakolom a cuccom és elfoglalom a helyem. A visszahozott könyveket, visszaviszem a helyükre, ha bejön valaki akkor segítek neki. Végül leülve székembe kezdek el firkálgatni egy papírlapra. Elmerülök, a firkálásban, aztán csak azt érzem, hogy valaki átnyúl a fejemen és végigfut a borzongás a gerincemen. Szúrósan nézek fel az előttem állóra.

-        - Ezt ne csináld többet, vagy ki leszel paterolva a padlásunkról – fenyegetem meg, de ott bujkál a mosoly a hangomban.

-        - Ó, nem vagy te olyan szívtelen – mosolyogta nyájasan. – Bocsi, csak túlságosan elbambultál, és nem reagáltál arra, hogy szólongatlak.

-       - Most az egyszer még elnézem – mosolygok rá. – De mit keresel te itt szívem legdrágább szelleme? – billentem oldalra a fejem.

-        - Otthon hagytad a kajád – nyújt felém egy kis csomagot. – Nagymamád megkért, hogy hozzam el neked. Ja, és idefele menet találkoztam Adammel, arra kér, hogy bütyköld meg a kocsiját.

-       - Már megint? – forgatom a szemeim. – Jó, csak tegye be a parkolóba este megcsinálom – sóhajtom. – Ha most megbocsájtasz vissza kell mennem melózni – bökök fejemmel a tanácstalan emberek felé.

-        - Átadom neki. Jó munkát! – oldódik fel a levegőben.

Hamar repülnek a munkaórák, az utolsó feladatom az új könyvek felcímkézése, majd a helyükre rakása. Ezt a részét is nagyon szeretem a munkámnak, fel le mászkálok a lépcsőről, rakosgatom a könyveket, amiket úgy imádok. Végül mikor jön a váltás összeszedem a dolgaimat, felrakom a fülhallgatót és elindulok először a műszaki boltba, majd pedig szerszámboltba. Mikor ezekben a boltokban járok, olyan érzés mint amikor a kisgyerek bekerül a cukorkaboltba. Sokáig válogatok, mire jól megpakolva jövök ki, és indulok haza. Otthon ledobom a garázsban a szatyrokat Adam kocsija mellé  - úgy tűnik drága szellem lakótársam időben szólt neki – majd felmegyek köszönni a nagymamának.

-       - Szia! – nyomok puszit az arcára. – Nem tudom mikor jövök be, meg kell bütykölnöm Adam kocsiját.

-        - Megint? – mosolyodik el. – Vegyél pulóvert is a garázsban hideg van sötétedés után – szól rám.

-       - Rendben-rendben – indulok fel a szobámba.

Ledobom a cipőm a táskám, majd előkaparom bütykölős szerelésem. Szegény sárga pólómból már nem jönnek ki az olajfoltok, farmernadrágom pedig ki van szakadva mind a két térdénél, ráadásul ezen is virítanak olaj pettyek. Szorosabban kötöm össze a hajam egy szigorú kontyba, hogy legalább a hajamat ne kelljen ma este megmosnom.

Hangos léptekkel csörtetek le a garázsba, és egy egyszerű mozdulattal felpattintom a villanykapcsolót. Végig simítok az autón. Imádom, ezt a járgányt, de Adam nem törődik vele eléggé, ezért robban le mindig. Lecsekkolom az egész kocsit, hol van ebben az esetben a hiba, majd olajt cserélek benne. Az utolsó simításokhoz befekszem a kocsi alá, és magam mellé fektetve a szerszámaimat merülök bele az autószerelés varázsába. Mindig hallgatok zenét szerelés közben, ez most sincs máshogy, bár a legtöbb ember szerint elég vicces, hogy klasszikus zene megy, miközben tiszta mocsok vagyok és kínzom szerencsétlen autót. Jócskán besötétedik, mire bemegyek a házba, leülök az előszobában, és elkezdem megtörölni a szemüvegem. Már majdnem elbóbiskolok a széken – kell nekem késő estig autót bűvölni – amikor csöngetnek. Lassan felállok, és résnyire kinyitom az ajtót.

Őszintén megmondom szinte semmit nem látok az előttem álló férfiből. Igen, egyedül abban vagyok biztos férfi, mert ekkora nagydarab nő nem lehet. Felkapom a szemüvegem, ami még enyhén olajfoltos, és úgy nézek fel újból az ajtó előtt álló egyénre. Ó, istenem most nyeljen el a föld! Érzem, hogy a fülem hegyéig elpirulok, ami csak még jobban zavarba hoz. Félre ver a szívem, azoktól a kidolgozott izmoktól, és férfias arctól, ráadásul pontosan tudja, hogy milyen hatást gyakorol rám. Minden vámpír tisztában van ezzel. Kicsit jobban kinyitom az ajtót, és próbálom lenyugtatni magam.

-       - Jó estét! – köszönök, lehetőleg a leghatározottabb hangon amit csak meg tudok ütni. – Mit szeretne, uram?

-        - Jó estét – köszön mély férfias hangján, ahogy beszél kiszúrom éles szemfogait. Jó, én nem ítélek el senkit, mindenkivel szeretek haverkodni, de a vámpíroktól még én is parázok egy csöppet. Na jó, egy csöppet nagyon…

-       - Christian… - hallom nagyanyám hangját a hátam mögött. – Engedd csak be Amelia – villant rám egy röpke mosolyt, bólintok és félreállok az ajtóból.

-        - Jöjjön be. Üljön le a konyhában – pillantok gyorsan fel a férfira. – Nagyi főzök egy kávét – jelentem ki és célirányosan megindulok az említett helyiség felé.

-        - Amelie, szólj fel kérlek Nathanielnek hátha ő is két valamit – ül le az étkezőasztal egyik végébe Nagyi, nem messze tőle pedig a másik székre a Christian nevű fickó.

Beizzítom a kávéfőzőt, előszedem a csészéket, majd nemes egyszerűséggel megfogom a partvist, és elkezdem dörömbölni neki a plafonon. Tudom, hogy utálja ha ezt csinálom, de megérdemli, hiszen én is utálom ha átturkál a testemen. Nagymama rosszallóan néz rám.

-       - Nem így gondoltam – szid meg. Viszont mint egy varázsütésre megjelenik Nate a mi padlásbérlő házi szellemünk. Fekete haja szokás szerint kócos és ha tekintettel ölni lehetne már rég halott lennék.

-       - Azért ne nyársalj fel a tekinteteddel – vigyorgok rá. – Tessék - rakok le két csésze kávét az asztalra, majd megközelítve a hűtőt előveszem a tejszínt, majd a felsőpolcról a cukrot. – Neked mivel szolgálhatok? – fordulok vigyorogva Nate felé, aki még mindig sötéten pillant rám.

-       - Narancslevet kérek.

-       - Oh, milyen udvariatlan vagyok – szólal meg Nagyi. – Még be se mutattalak titeket egymásnak. Ő itt a kis unokám Amelia – mosolyog rám, mire én kezet nyújtok a férfi felé.

-       - Manny vagyok. Örvendek! – ejtek meg egy udvarias mosolyt.

-       - Christian – mosolyog vissza.

-        - Ő pedig Nathaniel – int fejével kis házi szellemünk felé. – A padlásunkat bérli.

Nate megejt egy egyszer ’’Üdv”-öt az idegen felé. Közben én újra matatni kezdek a polcokon, leveszek két poharat, majd a hűtőbe mászva keresem a narancsleves dobozt. Próbálom nem érzékelni a hátamon a pillantásokat. Kivéve a dobozt kiöntök mindkettő pohárba az üdítőből, majd fordulnék Nate felé, akinek csak hűlt helyét találom. Felhúzom fel szemöldököm, majd tálcára teszem a két pohár narancslevet, majd elindulok a padlás felé. Hangosan kopogok az ajtaján, mire beenged.

-        - Gondoltam felhozom a nagyságod úr gyümölcslevét, mert cseszett lent maradni – teszem le a tálcát, és belecsípek hideg arcába. Egy-két pillanatig szorítom majd a kezem elveszik az arcába. – Ettől kiráz a hideg – borzongok meg.

-        - Bocsi, de nem akartam lent maradni – veszi el a poharat.

-       - Megértelek..- ülök le a padlóra és én is elveszem a poharat. – Nem tetszik nekem ez az ipse… - kortyolok bele a narancslevembe. – De ha a Nagyi ismeri annyira rossz nem lehet…

-        - Jó, engem alapból ráz a hideg a vámpíroktól – issza ki a narancslevét. – Köszi, hogy felhoztad – borzolja össze a hajam. – Nagymamád rendes asszony, kíváncsi vagyok honnan ismerheti ez a vámpír – gondolkozik hangosan.

-        - Na látod, én ezt szépen meg fogom tudni – állok fel, és szedem össze a poharakat. – Jó éjszakát!

Kezemben a tálcával jövök le a folyosón, de hangok ütik meg a fülem, ezért inkább meghúzom magam és megállok a fal mögött. Hegyezem a fülemet, hátha megtudok valamit ezzel az egésszel kapcsolatban.

-       - Lydia, kérlek! Én meg tudlak menteni a haláltól! – ooookéééé, mi van?!

-        - Christian, ha ezt az életet akarnám választani már ötven évvel ezelőtt igent mondtam volna neked. Itt van nekem Amelia. Lányom és a férjem emléke. A férjemé, akit nagyon szerettem, és soha nem bántam meg, hogy hozzámentem – feleli Nagyi nyugodt hanggal.

-        - Régen szerettél…

Na jó, most értem el azt a pontot, hogy ez már sok. Mivan??? Ők akkor most jártak? A Nagyinak a szerelme egy vámpír volt? Valaki magyarázza el ezt nekem! A tálca kicsúszik a kezemből, és hangos reccsenéssel törnek el a poharak, ami természetesen felhívja rám a figyelmet. Semmi értelme tovább a fal mögött ácsorognom, kilépek és értetlenül nézek rájuk.

-        - Ön járt a Nagymamámmal?! – kérdezem már-már hisztérikusan. – Erről én miért nem tudtam?? – fordulok nagymamám felé.


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6.

© Copyright 2009-2020. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).