Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Karácsonyi novellapályázat
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6.

Akahige2017. 07. 15. 20:21:35#35172
Karakter: Freyr, a Béke istene
Megjegyzés: Akanének


Egy erőteljes lökéssel eltávolított magától, és fürgén nyilat helyezett az idegre, és kilőtte. Én Leavatein kardom széles lapjával elhárítottam, és fegyverem megsuhintva felé ugrottam. A nő minden vágásomat hárította, pedig nem egyet végzetesnek szántam. Ő nem csak védekezett, de ellentámadásokat is intézett. Időnként hátralépett, előkapott egy nyilat, hogy felém lője, de én sem ma kezdtem a harcot: kardom lapjával, vagy egy jól irányzott vágással kivédtem a támadást, hogy ismét szakadatlanul támadjak. Talán nem én voltam Ázgard legjobb vívója, de közelharcban egy íjászt azért meg tudtam szorongatni.

Gondoltam én. A lábmunkám kifogástalan volt, mégis, egy kitörésemnél elkerülte a pengém, és íjával a lábam alá nyúlt. Olyan páratlan mozdulat volt, hogy szinte azt sem vettem észre, ahogy a vádlimon ránt egyet a fegyverrel, és a Leavatein-t elejtve a hátamon landoltam. A nő lendületből előrántott egy vesszőt és a combomba döfte, majd hátraugrott, és újabb nyilat vett elő. Én a kardomért nyúltam, de a következő lövése az alkaromat találta, mit szépítsem, a földhöz szegezve, és mielőtt még bármit gondolhattam volna, egy újabb nyílvesszővel néztem farkasszemet.

Volt egy pillanat, egy szemvillanásnál is rövidebb idő, mikor teljes bizonyossággal állítottam volna, hogy menten Hélheim fagyos alvilágában találom magam, de zihálás, dübörgés, és a nőnek teljes sebességgel nekiment a nyilaktól sántító Gyllenborst, majd egy más helyzetben vicces nyekkenéssel egy fának csapódott.

Kitéptem bal karomból a vesszőt, majd Leavatein-ért nyúltam, ami engedelmesen a kezembe röppent. Máskor itt lett volna az a pont, hogy a malacom hátára ugrok, és a győzelembe lovagolok, de tekintve, hogy legszívesebben aranyba öntettem volna a moslékos tálját, nem akartam, hogy megsebesüljön, hát intettem neki, hogy vonuljon vissza.

Ellenfelem ugyanis újra harcképes volt. Egy nyilat röpített felém, amit én fél kézzel elkaptam. Kár, hogy senki se látta. A nyílvesszőből azonnal kacsok és indák nőttek ki, amik elkezdték beburjánzani a kezemet. Míg ezeket levagdostam, ő mögém került, és íját a nyakamra szorítva fojtani kezdett. Örülök, hogy senki se látta.

Egyik kézzel elengedte fegyverét, és egy nyilat vett elő, hogy homlokomba, mellkasomba vagy nyakamba döfje. Nem érdekel, melyik volt, nem vártam meg, eldobtam Leavatein-t, hogy jobb kézzel megragadjam csuklóját, bal kézzel pedig hátranyúljak, és egy erőteljes rántással magam elé dobjam őt. A kardom megint a kezembe röppent, míg nyakamban maradt íját eldobtam, és egy nagy ugrással ott teremtem, hogy levágjam. Ő fél tucat nyilat egybe fogva védte ki a csapást, majd ezüstösen felragyogott, és éreztem, mintha valami hátra rántott volna.

Amilyen hirtelen jött, a fényáradat abba is maradt, ő pedig mind a hat nyilat felém hajította, amiket egy rúnákkal tarkított védőburokkal hárítottam. Ő eközben futtában felkapta az íját, és széleset rám sózott vele, én azonban kivédtem a kardommal. Ő a keresztvasba akasztva fegyverét egy fordulással kirántja a kezemből és ugyanazzal a mozdulattal nyilat illeszt az idegre, és a nyakamra céloz, én azonban egy hirtelen fordulattal elgáncsolom.

- Hé, ez nem volt tisztességes! – Csattant föl, ahogy fél kézzel a földhöz szögeztem.

- Te se játszottál tisztességesen – vontam fel egyik szemöldökömet. – Meglőtted a disznómat. – Azt nem tettem hozzá, hogy az elmúlt percekben mindketten másodpercenként szegtük meg minden létező harci kódex szabályait.

Arcán látom, hogy a mást nem is, a Gyllenborst-ba küldött nyilakat tényleg sajnálja.

- Artemis vagyok – szólalt meg végül. -, egy istennő a görög panteonból. Eressz, és meggyógyítom az állatot…

Egy midgardi isten. Mint a múltkori. Az az érzésem, hogy ez nem fog túl jól elsülni. Ha megtudja, mi történt az előzővel, szaglászni kezd majd, és akkor rájön a titokra, amit a másik bezárásával el akartunk rejteni minden világ elől.

Elengedtem, mire ő a malacomhoz lépett, és csakugyan gyógyító kisugárzású kezével ápolni kezdte Gyllenborst-ot. Én is letörtem bal karomat átfúró nyilának hegyét, majd kihúztam a nyilat és gyógyítani kezdtem a lyukat. Mikor végeztem, közelebbről is meg akartam vizsgálni a leányzót, de ő ezt félreértette, elég csúnyán.

- Attól még, hogy megszántam egy ártatlan állatot, nem jelenti azt, hogy egyből puszipajtások leszünk.

Megütközve néztem rá. Szivi, most bányásztam ki a nyilaidat a testem különböző pontjaiból, úgyhogy nem igazán sorolnálak most a tíz kedvenc személyem közé. Megforgattam a szemem, de mielőtt válaszolhattam volna, folytatta:

- Egyébként te nem viszonoztad a bemutatkozást, ráadásul a nimfáimnál jártál?

Most így belegondolva tényleg, a bemutatkozás elmaradt. Kirántottam Leavateint a földből, és a hátamon lévő hüvelybe tettem.

- Azért jártam ott, mert téged kerestelek. A nevem Freyr, a skandináv panteon egyik istene vagyok.

Amint kimondtam, hogy „skandináv panteon”, azonnal tükröződött az arcáról, hogy megkapta, amit szeretett volna. Felpattant, mire Gyllenborst is feltápászkodott, és odadöcögött hozzám, és bökdösni kezdte a kezem némi simogatás reményében, de egyikünk se figyelt rá, csak feszülten a másikra.

- Téged kerestelek.

- Ugyan miért? – Kérdeztem összeszűkülő szemmel.

- A bátyámat keresem.

Görcsbe rándult a gyomrom. Egyből a szőke bájgúnár jutott eszembe. Szóval észrevették, hogy nem tért vissza. Nincs nagy baj. Nem fogok mindent elmondani neki, de van, amit muszáj lesz, és van, amiről meg hazudnom lesz muszáj.

- Hogy hívják? – Egyelőre úgy döntöttem, játszom a hülyét.

- Apollónak. Atyám azt mondta, a jóstehetsége miatt kértétek kölcsön. Régebb óta van távol, mint kellene, és ha apánk nem is – Egy árnyalatnyi sértődöttséget éreztem a hangjában. -, én akkor is aggódom érte. Találkoztál vele? Jól van? Mire kellett nektek?

Elgondolkodtam. Ettől a pillanattól féltem, de rövid habozás után belekezdtem a mesébe, amit hevenyében kitaláltam.

- A jégóriások megint zúgolódtak. Tartottunk tőle, hogy megint hadat akarnak üzenni nekünk. Éppen ezért, ki akartuk deríteni, hogy háború lesz-e a vége, hogy időben előkészüljünk rá. A testvéred itt járt, békét jósolt, majd elment. Ha történt vele valami, az talán visszaúton történhetett.

Sokáig meg sem szólalt. Nem tudom, mi lehetett a baj, de erős volt a gyanúm, hogy leolvasta az arcomról, hogy ez nem a teljes igazság. Sokáig csak fürkészett, aztán kimérten így szólt:

- Apám mesélt egy istenről… az a neve, hogy… Odin. Vigyél el Odinhoz!

Nem tudtam nem elnevetni magam.

- A Leavateint, Mjölnirt és Gungnirt ne szerezzem meg neked kölcsönbe? A mindenek atyjáról beszélünk. Kilenc világ uráról. Nem úgy van az, hogy csak úgy döntesz, hogy…

Harsány károgás szakította félbe a mondanivalómat. A közeli fa ágán egy méretes holló vizsllatott bennünket. A harcunkat és beszélgetésünket szemlélő nimfák közül páran fel is sikkantottak ijedtükben. Artemis furcsán járatta köztünk a tekintetét. Nem tudta, mit bámulok az állatban.

- Hugin? – Kérdeztem, mire a holló harsányan rikkantott. – Munin? – Helyesbítettem, mire a madár kissé felegyenesedett. – Mennyit hallottál? – Munin, a holló csattintott a csőrével. – Mondd meg neki! – A madár szárnyra kapott,

Artemis csak nézett, mint a hal a dézsában. Ami talán még ennél is jobban meglepte, hogy levettem hátamról és övemről fegyvereimet, és előbbi felháborodásomat meghazudtolva, lehuppantam egy fa tövébe, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, elkezdtem vakargatni a mellém telepedő Gyllenborst füle tövét.

- És most mi lesz? – Kérdezte rosszul leplezett sértődöttséggel és felháborodással.

- Várunk.

- Mire? Elviszel Odinhoz? Mi volt azzal a madárral? Elmondanád, mi folyik itt, mert semmit nem értek.

Felültem, és így szóltam:

- Odinnak van két hollója, Hugin és Munin. Most az utóbbival találkozhattunk. Velük szokta figyeltetni a Kilenc világot, így tudja mindig, mikor mi folyik minden világban. Munin most hazarepül a gazdájához, és jelent neki. Nemsokára Odin tudni fogja, amit nekem elmondtál, és azt is, hogy beszélni akarsz vele. Már ha otthon van.

- Miért ne lenne otthon? Egy főistennek nem az a dolga, hogy a palotájából őrizze az alájuk rendelt embereket?

- Először is, az emberek csak a jéghegy csúcsa. Másrészt, Odin sokat kutat személyesen, mióta… egy ideje – javítottam ki magam gyorsan.

- Mi után?

- Ezt csak ő, én és még három másik istenség tudja. Nem egy vadidegen istennő lesz az ötödik.

Artemisnek nem tetszett a válasz, de legalább elfogadta. Utána máson kezdte törni a fejét, összeráncolta a homlokát, és így szólt:

- És mi az a jéghegy?

- Ilyen nagy jégdarabok, amik a vízen úsznak, és mindig több van víz alatt, mint fölötte.

- És mi az a jég?

- Amikor nagyon hideg van, a vízből ilyen kőszerű… egyszer elviszlek Jötünheimbe.

- És honnan tudom, hogy Odin mit válaszolt a kérdésemre?

Mielőtt válaszolhattam volna dallamos zengés csendült fel a táj fölött, és a felhők közül egy szivárvány nyúlt elő, majd hang nélkül, mintha mindig is ott lett volna, elérte a földet úgy huszonöt méternyire tőlünk. Ha a nimfák az előbb felsikkantotta, most valóságos sikító fesztivált rendeztek. Én vígan felpattantam.

- Gyere, Coca! – Mondtam, mire Gyllenborst föltápászkodott, hogy föl tudjak ülni a nyergébe.

Intettem Artemisnek, hogy ő is ugorjon fel, mire ő ellenkezően ráncolta homlokát.

- Ha lehet, nem ülnék fel egy férfi mögé.

- Nem muszáj, de gyalog elég hosszú az út. Vagy hoztál hátast?

- Nem, de hirtelen nagyon hiányozni kezdett a szekerem – Sóhajtott, majd fölpattant mögém.

Megsarkantyúztam Gyllenborst-ot, de pár lépés után meg kellett fordulnom, ugyanis a nimfák egy emberként hördültek föl:

- És mi?

- Velünk mi lesz?

- Mi nem mehetünk.

Artemis elgondolkodott, majd így szólt.

- Maradjatok itt, óvakodjatok az emberektől! Ha három napig nem térek vissza, induljatok el haza, és minél előbb értesítsétek Zeuszt!

Elindultunk a szivárványhídon, és egyre feljebb és feljebb értünk, egészen a felhők közé. Hirtelen megpillantottuk: mint egy országnyi nagy lyuk az égen, ékeskedett ott az átjáró, mögötte mélykék ég helyett sötétkékben és rózsaszínben játszó háttéren csillagok ezrét pillantottuk meg. Éreztem, hogy Artemisnek ámulatában lazult a marka a vállamon. Én csak somolyogtam, mert tudtam, hogy a kapu mögött még nagyszerűbb látvány várja majd. Ahogy átértünk, kis híján lefordult a vaddisznóról ámulatában.

- Egy… fa! – Mondta, és csodálkozva bámulta a növényt. De volt is mit bámulnia. Ygdrasil, más néven a világfa hegyeket is megszégyenítő méretekkel rendelkezett. Lombjában itt-ott felderengtek a más-más világba vezető kapuk. Hátranézett és meg is pillantotta a Skandináviára tekintő hatalmas nyílást, melyet a világfa ágai fontak körbe. Kíváncsian lepillantott, én pedig Odébb kormányoztam Gyllenborst-ot, hogy lelásson a Szivárványhíd pereme mellett. A gyökerek között egy acélkék kapu fénylett, ami Jötünheim fagyos síkságaira vezetett, de volt ott még valami…

- Megmozdult valami a gyökerek között!

- Az Nidhogg – válaszoltam. – Egy böhömnagy kígyó. Napestig a fa gyökereit rágja, hogy elpusztuljon.

- És nem tesztek semmit ellene? – Kérdezte szörnyülködve.

- Mi nem. De ő igen. – Ahogy ezt kimondtam, valami hasonlóan hatalmas elsuhant mellettünk.

Artemis olyannyira megrémült, hogy ha nem kapok utána, talán már a gyökerek között lenne a teste, a lelke pedig elindulna a gyökerek alatti Hélhembe, az alvilágba. Ami így meglepte, az egy szintén hatalmas sas madár volt, ami dühödt vijjogással és egy zuhanórepüléssel rohamozta meg Nidhoggot. Válaszul a hüllő méregfogait kimeresztve kapott felfelé. A csata végét már nem láthattuk, ugyanis a Világfa levelei hamarosan eltakarták előlünk a gyökereket. Fél óra alatt elértük a fa csúcsát, miközben elhaladtunk egy vulkán kráter méretű fészek mellett. A fa tetején egy csodás város repült el. Robosztus fa tetők, szépen faragott, rúnákkal televésett faoszlopok között. A város szélén a Szivárványhíd egy szirthez csatlakozott. A híd mellett ott állt, egy hosszú, fehér hajú, sápadt férfi egy arany lándzsára támaszkodva. Aranysárga szemei még sötétnek tűntek szellemszerű alakjához képest. Övére egy díszesen faragott, csont kürtöt kötött.

- Heimdall! – Biccentettem, mire ő üdvözlően intett.

- Freyr! – Válaszolt barátságosabban, mint ábrázatáról gondolta volna az ember.

- Ő ki? – Kérdezte a holdistennő farkasszemet nézve a távolodó Heimdallal.

- Heimdall, Ázgard őre. Minden világban mindent lát… vagy legalábbis mindent, ami a kapukon át látható.
Végigkocogtunk a főutcán, közben megbámultak minket a holt lelkek, a valkűrök és az istenek. Nem ismerték Artemist, de némiképp megnyugtatta őket a tény, hogy velem jött. Páran utánunk jöttek, és elkísértek minket a legdíszesebben faragott épülethez, egy nagy, robosztus fa palotához, aminek kitárult az ajtaja. Mögötte egy kisebb sereg istennel körülvéve egy díszes trónon ott állt Odin, a szürke szakállú, fél szemű, medve alkatú férfi, jobb kezében egy rúnákkal díszített lándzsa, trónja háttámláján két varjúja ült, Hugin és Munin, lábánál két Farkasa, Sköll és Háti. Mellette egy kisebb trónon egy szőke, fonott hajú, elegáns nő ült, a felesége, apám húga, Frigga.

Letérdeltem nagybátyám előtt, majd, miután észrevette, Artemis is gyorsan csatlakozott hozzám.

- Hallottam, hogy beszélni akarsz velem, Artemis Zeustottir.

Artemis először nem értette, minek nevezték, de rájött, hogy ez nem is fontos.

- Igen. Az öcsémet keresem. Apám ide küldte a segítségetekre, de nem érkezett vissza, már túl hosszú ideje.

Az istenek idegesen tekintgettek egymásra. Idegesek voltak, mert tudták, hogy nagyon könnyen nagyon csúnya véget érhet a találkozó… több módon is. Odin egy darabig nem válaszolt, csak csendben méregette a lányt.

- A testvéred segítségére a jégóriások ellen kitörni készülő háború vagy az ehelyett folytatódó béke megjövendölésére volt szükségünk. Sajnos nem érkezett meg. Ha bármi gond adódott, az út közben érte.

A teremben suttogás támadt, az istenek mind aggódva néztek az idegen istennőre. Nekem ellenben görcsbe ugrott a gyomrom. Egy pillanatig reménykedtem, hogy nem veszi észre. Aztán…

- Nem járt itt?

- Sajnos nem.

- Pedig én úgy tudtam, hogy találkozott vele valaki és visszafelé is indult.

Most nem volt suttogás. Sőt, éppen ellenkezőleg. A csendet szinte késsel lehetett vágni a trónteremben.


Aiko Akane2017. 06. 24. 20:03:00#35124
Karakter: Artemis, a görög istennő



Ez a nap sem kezdődött különösebben, mint az összes eddigi. Hajnaltájban ikertestvérem, Apollo szekerét húzó lovainak ismerős hangját hallom meg, ez az én “égi jelem”, hogy le kell vezetnem a holdat az égboltról. Elindulok szarvasaimmal, de azért még időben összefutunk a “Nappal” és intünk egymásnak, egy enyhe, azonban nem kicsit szomorú mosollyal.

Rég nem tudtunk találkozni rendesen, mindkettőnknek sok a dolga, ami persze érthető. Azonban szerencsére megtudtunk beszélni egy találkozót tegnap, ami mához pontosan két nap múlva esedékes.
Angyalian mosolyog rám még egyszer, majd elkezdi a munkáját. Látom az aranyló nap vöröses - sárgás első sugarait, szinte már lehet érezni, hogy ébredezni kezd a természet.  Hallom most már jókedvű, életvidám férfias nevetését, majd azt ahogy irányítja a lovait a megfelelő irányba. Akkor még nem is sejtettem, hogy egy jó darabig ez lesz az utolsó napfelkelte tőle.

A szarvasaim számára megfelelő tempóban indulok el az Olympos hegyen lévő kastélyom felé. Intésemre kinyílt az istálló ajtaja, ami közvetlenül az előbb említett épület mellett van.

Épphogy földet értünk, s kicsit beljebb tolattam a szekeret, az engem követő Hold átváltozott Selenevé, aki előbb kecsesen ért földet, majd mellém lépett segíteni, hogy leszálljak a fogatról. Elmosolyodva fogadtam el felém nyújtót kezét, most nem akartam makacskodni, hogy egyedül is megtudom csinálni ezt. Végül is..néha engedhetek én is. Szandálba bujtatott lábam puhán éri a márványt, majd az állatokhoz indulok, hogy a helyükre vezessem őket.

- Csodálatosan végezted a munkád, mint mindig. - halkan felkuncogok, hiszen az ő érdeme is a Hold felhozása és lehozása. Ezért kijavítottam őt, miközben Acnes nevű szarvastehenemet a helyére kísérem.

- Nem igaz, együtt végeztük “csodálatosan” a dolgunkat. - rám mosolyog mondandóm hallatán, majd ő is a helyére vezet egy szarvast, Achlys-t.

Az egész istálló és egyben a kastély az őt körülvevő hellyel is egy, pontosabban három színű. Itt szinte minden a Hold színeit tükrözi vissza, fehér, ezüst, szürke és ezek keverékei. Ezért nem is csoda, ha az istálló márvány padlója fehér, ezüst erezetekkel, a karámok ezüst színűek, akárcsak a többi fából készült tárgy, a többi - ami nem fa - fehér. Ez a kastélyomban is így van.

Elláttuk az állatokat, közben halkan beszélgettünk semleges témákról. Ezt imádtam Seleneben, hogy szinte ugyan olyan, mint én, és ez nem csak a néhány közös feladatunkban merül ki, mármint az, hogy mindenben egyformák vagyunk...nagyrészt. A viselkedésünk is azt jelzi, hogy inkább vagyunk egyedül, magunkba, mintsem Istenekkel és Istennőkkel körülvéve. Mondhatni elvagyunk magunkkal és sajátos társaságunkkal.

Betoltuk a szekeret az üresen álló helyére, majd egy gyors ellenőrzés után elindultunk kifelé.

- Jól gondolom, hogy most viszel magaddal egy ruhát és pár nimfáddal egy meleg vizű forrásnál találkoztok a közeli erdőben? - kedvesen mosolyogva néz rám, de valahogy érzem, azért ez most nem igazán tetszik neki. Nem kérdezem, hogy miért, ha baj van akkor úgy is elmondja. Az egyetlen dolog most az, amire gyanakszom, hogy nem szeretne egyedül lenni, amit teljesen meglehet érteni.

- Hiszen ismersz. - lágyan elmosolyodva lépek be a kastélyba - Ha az a baj… Vagyis…  Nem akarsz velem jönni?

Kérdőn néztem rá borostyán színű szemeimmel, de ő csak megrázta a fejét. Tehát nem akar jönni, akkor nem ez a baja.

- Van kedved elmondani, hogy mi bánt? - újra rá néztem, de erre is csak egy fejrázás volt a válasz. Márpedig én sem csinálhatok semmit, ha ő nem mondja el, hogy miről van szó, ráadásul erőltetni sem akarok nála semmit. Ha ő úgy tartja jónak, ha nem szól nekem arról amiről, akkor én minek próbálkozzak? Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal próbáltam magamból elűzni a bűntudat keserű és fájdalmas érzését. Mivel már jól ismer, ezért egy lágy, barátságos félmollyal ajkain próbál megnyugtatni, szerencsére sikeresen. - Biztos, hogy nem baj, ha itt hagylak egyedül?

Elértünk a szobámba, de nagy sokára, mert szinte minden szolgálóval leálltam beszélgetni. A nagy, dupla szárnyú ajtó előtt álló őröknek biccentek, majd belépek, a nyomomban Selene siet, hosszú ruháját a bal kezével megfogva. Türelmesen bevárom, mire újra elrendezi elém érve fehér, alakját kihangsúlyozó, oldalt felvágott ruháját. Rápillantva nézek rajta végig. Jól áll neki ez a szín, mást már rég sápítana a sok fehér, de őt nem. Hogy ezt hogyan lehetne érteni? Egyszerű. Aki ránéz, először hófehér, ezüsttel “átszőtt”, fenék alá érő, egyenes haját látja, majd tejfehér bőrét, aztán ezüstös - kék szemét. Ruhája is ezüst és fehér keveréke, ahogy a homlokán lévő diadém is. Tehát igen, róla is a Hold jut az eszemre, de ezt egy cseppet sem bánom.

- Jaj! Ne félj már egyedül hagyni! - előrébb sietett, majd az egyik ruhás szekrényemhez menve kikapta a kedvenc, orgona lila ruhámat, és egy térdközépig érő barna sarút, aztán a kezembe nyomta azokat. - Nem lesz semmi bajom, ne aggódj emiatt!

Elkísért egy darabon a kastély előtti zöldes udvaron, majd hirtelen eltűnők. Amikor legközelebb feltűnők, már nimfáim társaságában találom magamat, élükön kedvencemmel, Calliával. Bár igaz, mindegyiket szerettem és tiszteltem, de ő volt az aki leginkább kivívta azt, hogy húgomként tekintsek rá, fontos számomra.

Főbb fegyverem - az íj és a nyilakat tartalmazó tegez - a mellette lépdelő Yalena kezeiben van, most nem éreztem szükségesnek, hogy magammal vigyem, ezért rájuk bíztam ezeket, bíztam abban, hogy vigyáznak rájuk. Ráadásul úgy sem eshetett volna bajom, tudok vigyázni magamra, szerencsémre. Átvettem a sötétbarna hajú, napbarnított bőrű, kék szemű lánytól a dolgaimat, közben hálásan rámosolygok. Lassan indulok el vadásztársaim és kísérőim előtt, egyenesen a meleg vizű forráshoz, ami a hegyoldalnál van.

 

~F&A~

 

A fürdőzés alatt sok mindenről beszéltünk, leginkább semleges témákról, de akadt szó minden másról is, így végül persze Apollo is téma lett. Lustán nézek rájuk, miközben a rám folyó víznél mosakszom, hagyom nekik a témát, bár igaz, ha cselekvésre is fordulna néhányuk plátói szerelme a bátyám iránt, már közel sem lennék ilyen. Nem tűrőm meg magam körül azokat a nimfákat akik nem szüzek. Szerintem ez valahol érthető is.

Miután letisztítottam magamat, beülök közéjük, pont középre, hogy emiatt ne legyen veszekedés. Már előzőleg kibontott hullámos hajam arany - aranybarna selyemként úszik a víz felszínén és alatta is tekergőzik, csiklandozva ezzel engem és a két mellettem ülő kísérőmet. Mielőtt bármit mondanék, valamelyik lány már mögém is ül és elkezdi fésülni a hajamat, közben megszólal.

- Szóval, ott tartottunk, hogy hallottam Herméstől, hogy a bátyád megint elkezdi növeszteni a haját. Mit szólsz? - hallom hangján, hogy kíváncsi a véleményemre, én azonban csak felsóhajtok. Nem igazán érdekel semmilyen férfi, sem isten, sem halandó. A fivérem meg pláne nem. Egyébként is… elég gyötrelmes nálunk a szerelem, erre meg nincs szükségem. Mintha itt jó néhányan nem ismernék az örök hűséget. Valószínűleg érezhette Ariane a megváltozott hangulatomat, mert valamennyire témát váltott. - Igaz, hogy a bátyáddal fogsz találkozni?

Tisztelettel vegyes kíváncsisággal hangjában kezdi el fonni a hajamat, mire én elmosolyodva bólintok.

- Tudod… ha ti köztetek sikerülne a dolog… akkor talán lenne hajnal istennőnk is. - egyből a hang felé fordulok, közben mérgesen vonom össze a szemöldököm. Miért nem értik meg, hogy nem akarok magam mellé senkit? És én még olyan sem vagyok, mint a legtöbb közülünk. Adjam oda magamat valakinek, legyen gyerekünk és kész? Nem, ez nem nekem való. Felhúzom szépen ívelt szemöldökömet kérdőn. Callia az, viszont látom, hogy nevet, nem gondolta komolyan. Felsóhajtva váltok témát, nem akarok ezekről beszélni. Mintha nem értenék az egyenlőre szilárdan álló álláspontomat.

Felöltözés után sort kerítünk az ilyenkor megszokottá vált közös vadászatra, majd a tűznél való alvásra, aminél persze én őrködöm a legtöbbet. Mire felébredek aranyszőke hajszínem átvált sötét borostyán barnává, este van. Nem aggódom a hold felhozatala miatt, most Selene elintézte helyettem, nyilván látta, hogy fáradt vagyok és pihennem kell. Az egyetlen dolog ami nem tetszett, hogy nem láttam a fivéremet, mindig erre szokott jönni, de most ez nincs így. Azzal nyugtattam magamat, hogy talán valaki máshoz ment, vagy ehhez hasonló. Későn jöttem rá, hogy egyáltalán nem. Talán akkor kezdtem el komolyabban aggódni, amikor Ortügia szigetére se jött el a megbeszélt találkozónkra. A biztonság kedvéért 1 napot még vártam rá, de akkor sem jelent meg. Ezért azt tettem, ami tőlem telhető, és nem a hisztizésre gondoltam evvel. Elmentem Zeushoz, a saját főisteni rezidenciájára.

 

Övé volt a legnagyobb palota amit közülünk valaki birtokol, de érthető okokból. Belépve a kastélyba nem volt meglepő, hogy sok szolgáló van itt, az viszont igen, hogy a Tanácsteremben rengeteg isten és istennő van, mint pl. Ares, Perszephone, Hera, Athena, a többieket meg sem említem. Jöttömre felkapják a fejüket, majd többek arcán láttam a szánalommal vegyes csodálkozást, sőt. Még apám feleségének arcán is átsuhant egy furcsa árny, amiről a nyers aggodalmat és igen, elég nagy haragot olvastam le a szánakozás mellé. Zeus elé lépek, aki éppen a trónján ül, a többiek utat nyitnak nekem, míg Hera apám mellé lép és megfogja a vállát.

- Áhhh! Szervusz Artemis, nem gondoltam volna, hogy csak úgy megjelensz. De mi szél hozott? Bár igaz, éppen Irist akartam érted küldeni. - felmordulok udvarias hangnemére, majd a tőlem telhető leghiggadtabb hangnemben szólalok meg.

- Hol van Apollo, hol a bátyám Zeus? - szemeim haragos ezüstre váltanak, Selene, a hold reagált a haragomra, tudta hogy dühös és kétségbeesett vagyok, így az égitest is kezd vörösre váltani. Látom, hogy az apám megdörzsöli a halántékát, majd fáradtan felsóhajt, nyilván ez volt a téma mielőtt idejöttem volna. Fárasztja az egész, aggódik a fiáért, de közben nyugtatja annak a nővérét… ezt lehet látni rajta.

- Oda adtam a skandináv mitológia egyik legfőbb istenének, Odinnak . Mindenki ismeri Apollot, főleg a jóstehetségéről, az kellett most neki és igen, 2-3 óráig tartana ez az egész, ehelyett 4-5 napja nem láttuk.

Megmerevedek, majd szinte már-már nekiugrom, szerencsére Athena lefog, mielőtt meggondolatlanul cselekednék. Miközben erősen ölel, Persephone siet ide, hosszú ruhájában szinte elbotlik. Füleimhez hajolva először Demeter lánya, majd a másik féltestvérem, Pallas súg nyugtató szavakat. Természetesen sikertelenül, ezen már nem segít semmi, legalább addig nem, amíg a testvérem nyomába nem eredek. De addig is bármilyen gonosz dolog is, az apánkon töltöm ki a dühömet, méghozzá kiabálással.

- Hogy tehetted ezt?! Hiszen megbízott benned! Az apja vagy, nem lett volna szabad így odadobnod másoknak! Pláne nem kíséret nélkül! Mi van, ha csapdába esett, vagy még rosszabb! Mi van, ha a fivérem halott?!

Apám szeme összeszűkül haragjában, páran hátrébb húzódnak, de Athena továbbra is kitartóan ölel magához szorosan, míg Persephone  megszeppenten néz szét. Nem tudja, hogy menjen vagy maradjon. Zeus ugyanis sosem bántaná Pallast, ő az első kedvenc gyermeke, vagy legalább az első kedvenc lány gyermeke. Én utána következem a kedvenc lányai közül, ezért engem sem bántana, viszont nem biztos, hogy akárcsak véletlenül is, de nem ártana Demeter lányának.

- Menj csak! Én majd mindent megoldok. - szól bölcs, nőies hangján az engem fogvatartó barna hajú és szemű istennő. Aranyhajú féltestvérem szinte kifutott a teremből, ahogy hármunkon kívül mindenki más is. Miután sikeresen kiszabadítottam magamat, ellenséges tekintettel nézem ahogy nővérem apánkhoz sétál nyugodtan. - Ebben nincs igazad, te és Helios is éreznétek, ha meghalt volna Apollon, vagy súlyosan megsebesült volna. Viszont abban ott az igazság, hogy valakit küldeni kell érte, viszont nem kéne, hogy sok isten menjen oda, sőt. Nem istennek kell mennie, hanem istennőnek. Azt kevésbé vennék fenyegetésnek. Márpedig háborút most nem szívesen csinálnák, igaz, Artemis?

Fenyegetően villódzik a szeme, mire én megadóan felsóhajtok. Igaza van, mint mindig. Nincs szükség újabb háborúra, főleg nem, ha náluk van az öcsém.

- Igaz, de ragaszkodom hozzá, hogy én menjek érte. - felszegett állal, büszkén és egyben komolyan nézek rá, mire elmosolyodik. Tudom, hogy jobban szereti ezt az énemet, mint a többit, arra a Holdistennőre emlékeztetem akit megismert, nem erre a kétségbeesett, szinte öngyilkos hajlamú nőre, aki képes lenne az apjának ugrani. - Kíséret nélkül, persze.

 

~F&A~

Szóval így kerültem ide, erre a gyönyörű, tenger mellett található szárazföldre. Viszont mégsem egyedül jöttem, nimfáim elkísértek ide, akaratom és parancsom ellenére. Míg én kiszellőztetem a fejem egy kis sétával, addig ők a homokos part szakasznál sétálnak. Csendben gondolkodom, egészen addig, míg meg nem hallom “lányaim” sikolyait. Megállok ott ahol vagyok, majd a nyilakkal teli tartót félvállas pózban “magamra” veszem, íjjal a kezemben fordulok, és nagy sebességgel futni kezdek bozótokon, patakokon át, amíg el nem érem őket. Ránézésre vikingek háborgatják társaimat. Gyorsan felugrottam egy sziklára, közben összegeztem a látottakat. A lányok sikoltoznak, a férfiak elindultak feléjük vagy szinte rajtuk is vannak és ki van kötve egy hajó, végeredményben… kellemetlen helyzetet kapunk, amit azonnal helyre kell tennem. Felhúzom az íjamat, majd egyszerűen a kellő pillanatban rászabadítom a férfiakra halálos, célt nem tévesztő nyilaimat. Várakozás közben érzem, hogy felvillannak szemeim, haragom jeléül. Képes vagyok várni, hogy cserébe tökéletesen megtudjam védeni az enyéimet. Elkezdem számolni elhullott áldozataimat: Egy.. Kettő.. Nyolc.. Harmincöt, és végül Harminchat. Nem voltak kevesen, de mivel emberek, ezért az olyan halhatatlanok számára, mint amilyen én is vagyok, ez semmiség. Nekem ugrani eleve nem tudtak, a támadásaikat a nyilaikkal könnyen hatástalanítottam, a védekezés pedig haszontalan, esélyük sincs. A “harc” végén tegezemet megigazítom a vállamon, majd az íjjal is megcsinálom ezt, aztán a lányokhoz fordulok. Látszólag mindenki épp, nincsenek sebeik, de azért rákérdezek.

- Mindenki jól van? - kérdésemre bólintanak, mire felnyalábolom a kis csapatot, és elindulok velük az erdőbe. Nem kellett sokat gyalogolni és elértünk egy fürdésnek éppen megfelelő, nagyobbacska forráshoz és annak tavához. Elküldtem őket tisztálkodni, míg én őrködni indulok, nem kellenek a váratlan meglepetések. Míg én bejárom a területet, megint testvérem felé kalandoznak gondolataim, mire én megrázom a fejemet. Zeus kegyetlen villámaira! Nehogy már ennyire az öcsémtől függjek! Ráérek érte még aggódni, egyenlőre csak találkozzak egy skandináv istennel vagy istennővel. - evvel a gondolattal fordultam vissza. Út közben egy disznóra bukkantam, de nem akármilyenre, utazó, “nyerges” állat. Amint meglátott elkezdett felém szagolni, majd elindult hozzám. Ösztönösen nyúltam íjamhoz, majd egyszerre két nyilat lőttem ki, egyet a lábába, egyet az oldalába. A disznó visító hangja előcsalt egy férfit nimfáim mellől, mielőtt belelőhettem volna a harmadik nyilat. Hirtelen ront nekem kardjával,de én egy nyilammal kivédem a támadását. Látom, hogy most dühből cselekszik, így könnyebb lesz végeznem vele.

Egy jó ideje harcolhattunk már, amikor hirtelen kiütőm a fegyvert a kezéből. Lehajolna érte, amikor viszont egyik nyilammal a nyakára célzok hirtelen elgáncsol. A földön fekszem, ő meg egyből fölém ugrik.

- Héj! Ez nem volt tisztességes! - mordulok rá, haragtól ezüstösen villogó szemekkel. Nem érdekelt, ha megtudja, hogy nem vagyok halandó, hiszen ő sem az. A hangjában bár még ott volt nem kicsit a harag, a nyugalom áradt.
- Te se játszottál tisztességesen. Meglőtted a disznómat! - na igen, ez igaz. És bűntudatom is van az állat miatt. Ő aligha tehetett bármiről is, így segíteni szerettem volna neki. Viszont nem hiszem, hogy a gazdája megint a közelébe engedne a szegény, szenvedő élőlénynek. Tehát az egyetlen dolgot teszem, amivel talán meggyőzhetem… bemutatkozom.

- Artemis vagyok, egy istennő a görög mitológiából. Eressz és meggyógyítom az állatot… - látom, hogy többször is elgondolkodva néz rajtam végig, majd egyszer csak elenged. Nyilván fontos neki a sertés. Odasétáltam a cocához, és finoman kihúztam belőle a nyilaimat. Kezeimet a sebfőlé tettem, mire azok elkezdek gyógyulni, sőt. Az eltalált inak és a hús úgymond vissza is nőtt. Az állatka megkönnyebbülten röffentet, majd a hajamat kezdte szagolgatni, gyengéden megsimogatom az oldalát. Látom, hogy gazdája felénk tart, mire metsző pillantással nézek rá. - Attól még, hogy megszántam egy ártatlan állatot, nem jelenti azt, hogy veled egyből puszi pajtások leszünk. Egyébként te nem viszonoztad a bemutatkozást. Ráadásul a ninfáimnál jártál.

Enyhén összevonom a szemöldökeimet. Nem vagyok annyira kifejezetten haragos, de azért mégiscsak egy férfi áll előttem. Látom, hogy enyhén zavarban van, amiért nem köszönt, de nagyon hamar leküzdi ezt.

- Téged kerestelek ott, és a nevem Frejr, a skandináv mitologiából. - nem tehettem róla, felcsillant a szemem. Pont őt kerestem! Na jó, nem pont őt, de most azt kell szeretni, ami van.


Akahige2017. 02. 27. 21:06:32#35043
Karakter: Freyr, a Béke istene
Megjegyzés: Aikónak, kezdés


Az arany vadkanom, Gyllenborst patáit szedve sietett a Szivárványhídon a föld felé. Mellettem szőke hosszú hajú, lenge páncélba öltözött, szárnyas fejdíszt viselő ikerhúgom, Freya ügetett óriás macskája, Högni hátán. Mögöttünk egy hadosztályra való szőke, dekoratív, erőteljes nő vágtatott, vagy repült szárnyas paripáikon. Ők voltak a valkűrök.

Gyllenborst patái fölverték az erdei talajt, ahogy leértünk a földre. A valkűrök inkább továbbra is a fák fölött siklottak lovaikkal. Már egy jó fél órája elhagyhattuk a Szivárványhidat, mikor megpillantottuk az úti célunkat: a part mellett egy drakkar, vagyis viking hajó volt kikötve, mellette minimum három tucat szétszórt hulla hevert. A nagy szakállú, bundás, bőrpáncélos, szarvas-sisakos férfiakból nyilak álltak ki, groteszk tűpárna érzetét keltve a tengerparti tisztáson.

Freya nagyot sóhajtott, és leugrott Högni nyergéből, aki kinyújtózott, és tisztogatni kezdte mancsát. Húgom jelzett a Valkűröknek, akik leereszkedtek, és leszálltak szárnyas lovaikról, és elkezdték a holtesteket mustrálni.

- Fölkelni, dologra! – Kiabálta Freya. – Egy-kettő, hasatokra süt a nap! Csináljatok úgy, mintha élnétek!

Meglepő módon nem a parancsait követő valkűröknek szólt a noszogatás, hanem a hullákból kikelő lelkekhez. A valkűrök egyesével lovaikhoz vezették őket, majd felültették, hogy ismét a szivárványhíd felé vegyék az utat.

- Mi tehette ezt? – Töprengtem a mészárlásra nézve.

-  Te dolgod kideríteni – mondta Freya. – Te vagy a nagy békefenntartó.

Letérdeltem egy holttest mellé, aminek egy nyílvessző állt ki a szeméből. Valószínűleg az végezhetett vele. Végignéztem rajta, még a másik oldalára is fordítottam, de meglepetten láttam, hogy több találat nem volt. Az az egy nyílvessző ölte meg. Megnéztem a többi testet is, és azokon is ugyanaz volt a helyzet. Egy nyíl a torokba, vagy tarkóba, vagy szívbe, de sehova máshova. Akárkik bántak el velük, nem vaktában lövöldöztek. Pontosan tudták, hol lehet leggyorsabban megölni az embert.

- Az anyja! – Kiáltottam föl. – Ezt nézd meg!

Freya odasietett, és leguggolt mellém. A holttest egy pajzsot tartott föl, amit átfúrt egy nyíl, és azon keresztül beleállt a harcos halántékába. A viking fapajzsokat azért festik tarkára, hogy ne látszódjon a faanyag vonalazása, így ne lehessen könnyebben összetörni. Az egyik támadó képes volt  a színes festésen át megtalálni a vonalazást, hogy a nyila minél kevesebb ellenállásba ütközzön.

- Tudsz valakit, aki ezt meg tudja csinálni? – Kérdeztem.

- Ull? Skadi?

- És szerinted Ull vagy Skadi csinálna ilyet?

- Skadiból én simán kinézem.

- Én is utálom Skadi-t, de ezzel gyanúsítani egy kicsit erős – mondtam rosszallóan rásandítva.

- Akkor a tündék – vonta meg a vállát. – Vagy éji tündék.

- Az se stimmel. A tündék az ellenőrzésem alatt állnak, az éji tündék pedig nem merészkednek elő nappal. Gondolod, hogy változtattak a szokásukon?

- Jó kérdés, de nekem van jobb: miért nem őket kérdezed? – Bökött az egyik testéből kievickélő holt lélekre.

Bosszús ábrázattal fölegyenesedtem, Freya pedig kaján vigyorral nézett rám. Már éppen levegőt vett, hogy mondjon valamit, de egy „Ne, most ne” mordulással elhallgattattam, ehelyett csak azzal az égetnivaló vigyorral nézett rám, amit úgy utáltam.

- Mi történt itt, bátya? – Kérdeztem egy testét elhagyó lélektől.

A bajszos koma egy kicsit megilletődött, de hamar összeszedte magát.

- Kikötöttünk egy kicsit pihenni, mielőtt hazaérünk egy rablóhadjáratról, és találtunk egy csomó nőt, akik gyönyörűek voltak, és alig volt rajtuk ruha. Közelebb akartunk menni, hogy… egy kicsit…

- Magatokévá tegyétek őket – segítettem ki, és egyre inkább úgy gondoltam, hogy megérdemelték a sorsukat.

- Hát, igen. De az egyik nő szembe szállt, és néhány nyíllal leterített bennünket.

- És ezt csak egy nő csinálta? – Kérdeztem hitetlenkedve.

- Ahogy mondom.

- Most mi lesz? – Kérdezte Freya.

- Megkeresem – mondtam nemes egyszerűséggel.

Füttyentettem, mire a disznóm, Gyllenborst, aki eddig töretlen jókedvvel röfögte és szaglászta körbe a fújó, és orrát csapkodó Högnit, most odaügetet hozzám, és kedveskedve röffentett.

- A vaddisznó orra sokkal jobb, mint bármelyik kutyáé – Mondtam Gyllenborst nyakát simogatva. - Ha minden igaz, a tisztáson megvan a kérdéses íjász nő, vagy egy kísérőjének a szaga. Gyllenborst követi, és egykettőre meglesz.

- És ezt eddig miért nem tudta megcsinálni? – Kérdezte a halott, aki azzal volt elfoglalva, hogy felmásszon egy arra járó valkűr lovára.

- Mert nem árt tudni, kivel harcolunk, mielőtt hülyeséget csinálunk. Ezért visznek téged valhallába, nem engem.

- Biztos szükséges ez? – kérdezte Freya. – Mármint ezek maguknak keresték a bajt. Biztos, hogy ez az íjász nő veszélyt jelent a békédre.

- Nem. De szeretek biztosra menni – mondtam, ahogy a nyeregbe vetettem magam. – Akárki is ez, eddig nem járt errefelé se ő, se a háreme. Meg kell tudnom, mi a szándéka, és hogy meddig szándékoznak itt maradni.

- Akkor viszlát Valhallában. – Freya is Högni nyergébe ült. – Csak aztán nehogy nekem kelljen oda vinnem.

Högni felnyávogott, és a távozó valkűrök után indul. Én még néztem, ahogy a macska farka eltűnik a fák között, majd a szivárvány is szétfoszlik, ahogy a másik oldalról Heimdall a híd őre bezárja, majd megpaskoltam Gyllenborst fejét:

- Szimat, coca!

A vaddisznó, a hullák között szlalomozva szagolgatta a füvet, majd megiramodott a fák közé. Nem irányítottam, úgy tűnt, tudja, hogy merre tart. Egyre sűrűbben bevette magát a fák közé. Hamarosan elhalt a tenger morajlása, és csendnek adta át a helyét, amit csak Gyllenborst trappolása és röffenései törtek meg.

Aztán egyszer csak meghallottam. Kacarászás és víz csobogása ütötte meg a fülemet. Lefékeztem Gyllenborstot, és jeleztem neki, hogy maradjon ott. Közelebb osontam, és megláttam egy tucat gyönyörű nőt, akik egy erdei forrás mellett fürödtek. Valóban csodás teremtések voltak. Elkezdtem töprengeni, hogy melyik lehet az ominózus íjász, és hogy közelebb menjek-e, de nem volt időm dönteni, ugyanis velőtrázó visítás ütötte meg a fülem.

Felpattantam, és visszarohantam Gyllerborsthoz. Legrosszabb gyanúm vált valóra, mikor megláttam az arany disznót a földön heverni egy nyílvesszővel a lábában és az oldalában, a harmadikat pedig egy világosbarna hajú nő illesztette íjának az idegére.

Előrántottam kardomat, és rávetettem magam, de ő íjával kivédte a csapást, és metsző tekintettel nézett rám.


loraneko2016. 02. 22. 19:32:32#34031
Karakter: Rea Jade
Megjegyzés: Syrus-nak


 - Ki van ott?! Gyere elő vagy leszúrlak

- Nem tehetem! Hacsak nem tudsz egy nadrággal szolgálni. –Mi? Bárki is az van egy olyan érzésem csak viccel velem. Felemelkedik, én meg rögtön elvörösödöm, rég nem láttam meztelen férfi egyedet, csupán egy előtte levő nagyobbacska levél takarja becses nemi szervét. Társaim fegyvereiket egyenesen feléje szegezik, látván, hogy nem teljesen emberi lény.

- Nem Espo! – Gyorsan észhez térvén szólók rá a mellettem lévő harcosra, ki épp lőni készülne, fegyvere elé téve kezem. Közben le sem veszem a szemem az idegenről.

- Okos döntés. – mondja az idegen nyugodt hangnemben. Én szúrós tekintete vetek felé. Kissé megretten tán.

- De Rea ha nem öljük meg most, még bajt hozhat ránk. – morogja fülembe halkan a túlbuzgó Espo. Feléje nézek jelezvén, hogy egyelőre még én vagyok a főnők. Valami azt súgja jobb ha útjára engedem, ártani úgysem árthat nekünk, és amilyen gyenge valami állat végez vele úgyis hamarosan.

- Kapsz egy lehetőséget, hogy elkotródj, mielőtt lelövetnélek a mellettem levő harcossal, aki csak arra vár.  – fenyegetem meg. A többiek kissé értetlenül merednek rám. Az idegen nem mozdul. –Menj már! –rivallok rá.

- Mennék én. – szólal meg némi perc után. – De először is elszakadt a ruhám és csak nem akarsz meztelenül elküldeni. – mielőtt még ráförmednék, hogy de igen. Újra megszólal. – Másodszorra pedig megvagyok, sebesülve amint látod, - végig nézek rajta tényleg mindenütt csupa vér. Egyet mozdul és kikandikál az a bizonyos dolog, amit most nem igazán akartam látni. Elfordítom a fejem. – és annyira legyengültem, hogy nem tudok tovább menni. – folytatja. Társaim már nagyon türelmetlenek, és az igazat, megvallva engem se érdekel a dumája.

- Ahogy ide jöttél, úgy el is tudsz menni. – vágom rá dühösen és ridegen. Egy cseppet sem sajnáltam meg.

- Oké. Oké. Figyelj segíts rajtam, legálabb annyiban, hogy elviszel magaddal a táborotokba és engeded, hogy kipihenjem magam. És ígérem utána eltűnök, úgy, hogy soha nem hallasz felőlem. – kérlel én meg közben egyenesen tartom tekintetemet az ő szemén.  Hosszas várakozás utána megszólalok.

- Rendben. – a többiek értetlenül merednek rám. – Segítek rajtad, de utána nyomban el is tűnsz.

- De Rea – súgja  a fülembe Espo. – nem vihetjük a barlangba.

- Nem is oda visszük. Ennyire hülyének tartasz? – nézek rá élesen halk hangon mondva. Értetlenül merednek rám. - Az én egyik rejtekhelyemre megyünk. – fejtem ki, majd odadobok egy hosszabb köntös szerűséget az áldozatunknak. – Hozzátok mielőtt még meggondolom magam. – parancsolom  a többieknek akik karon ragadják. Egy negyedórányi járkálás után megérkezünk egy fából készített kunyhóhoz, ezt még akkor csináltam volt mikor felfedező túrán voltam. Senki sem tudott róla. A többiek elcsodálkoznak.  Kinyitom az ajtót és bevezetem őket. Nagyon jól felszerelt és mindenhol csapdákkal körülvéve a vadak ellen, meg az idegenek ellen. Intek, hogy fektessék le ideiglenes rabunkat a levél ágyra. Én az egyik faszekrényhez megyek amiből kiveszek némi gyógynövényes szert, amivel áldozatunkhoz lépek.

- Távozatok. – parancsolom követőimnek. Értetlenül merednek rám. – Kint várjatok rám. – utasítom őket. Elindulnak kifelé. –Espo! Te maradj. – nézek felé. Mivel tudom, hogy szerelmes belém, csak nem árulja el, így biztos vagyok benne, hogy ő megvédene ha kell. Na, nem mintha szükségem lenne rá, de mégis kettő jobb mint egy. – Ez csípni fog egy kissé. De nagyon hamar gyógyít. – mondom a betegünknek és egy aprócska ruhadarabra öntök a gyógynövényből és a sebre helyezem. Kissé felszisszen, majd rám pillantva elhallgat.

- Tudhatnám megmentőm becses nevét? – kérdezi némi nyájjal hangjában. Esponak érzem, hogy nem tetszik ez az alak. Némi habozás után válaszolok.

- Rea Jade. De nem hiszem, hogy ez olyan fontos lenne. –közben többi sebére is helyezek egy egy gyógynövényes kendőt. – Ha már én is elmondtam, úgy fer, hogy te is eláruld a neved.

- Maxim Drake- válaszolja.

Látom elég súlyosak a sebei és valószínű itt kell maradnunk holnapig. –Szólj a többieknek, hogy itt letáborozunk egy darabig. – fordulok Espo felé. – A kunyhó mellett van egy sátor  abban lepihenhettnek, - látom rajta inkább maradna- Ha te jobban érzed, hogy itt legyél éjszaka, maradhatsz. Mond nekik  felváltva őrködniük kell. – Espo bár nem tetszik neki az ötlet kivonul szólni a többieknek. Én bent maradok a sebesülttel. 



Szerkesztve loraneko által @ 2016. 02. 22. 19:43:27


Syrus Sirenac2015. 12. 01. 22:04:40#33696
Karakter: Maxim Drake
Megjegyzés: loranekonak


Három hét telt el azóta, hogy emberekkel találkoztam. A telepen azt mondták, a hegyek közel vannak, a köztes erdő pedig veszélytelen. Tanulhattam volna már azon hibámból, hogy nem bízhatok meg nyugodt szívvel a túlélőkben. A hegyek cseppet sincsenek közel, az erdő pedig minden, csak nem épp turista csalogató látványosság. Valamikor régen az ilyen helyek tündérmesék elvarázsolt erdeihez hasonlíthattak, mind a növények, mind a felfedezett állatfajok újdonsággal is szolgálnak. Nem is lepődhetek meg igazán, hisz a teljes fauna elüt attól, miről még kisgyerekként az iskolában tanultam. Mozgónövények mágia nélkül, értelemmel bíró torz állatok? Kifordult magából a világunk, s én egymagam maradva bolyongok egy olyan helyen, mit nem ismerek, s egy olyan cél felé tartok, hol igazán nem is tudom, mi várhat rám. Hát normális vagyok én?

 

A napok a rengetegben nem hatnak teljesen eseménytelennek, ma reggel is két ló méretű patkány akar belőlem lakmározni. Az előlük való menekülés alkalmával egy hangyabolyban kötök ki. Visszaemlékszem gyerekként szorgosságukat csodáltam, ám méretük miatt lenéztem őket. Gyermeki buta gondolkodás. Ha akkor tudom azt, amit most, talán gyerekkorom javarészét hangyairtással töltöm. Nem kellemes dolog, ha te kerülsz át a tükör másik oldalára. Az események gyors láncolata – elbújok, kivárok, settenkedek, sompolygok – szinte időt sem ad az egész átgondolására, nehezen, de kijutok a bolyból. Kezdek éhes lenni, így az óvatosságomat félretéve magam indulok vadászatra, noha tudom, hogy a környék összes állata, lett légyen régen bármilyen, ma már veszedelmes szörnyeteg. Jámbor nyuszikák, aranyos kis csibék? Mintha az a világ nem is létezett volna. Vérszomjas vadállat a nyúl, a két, vagy háromfejű, ragyás tyúkokról nem is beszélve. Noha utóbbiak tojásai igencsak ízletesek, így gondolva egyet madárféleségek fészkei után kezdek el keresgélni.

 

Meg kell húznom magam mégis, hisz a terep ismeretlen számomra, s ha mégiscsak a közelben lehetnek a hegy lakói, nem biztos, hogy szívesen fogadnak egy vadorzót. Ugyan a korábbi államhatárok eltűntek a Nagy Kataklizma eljövetelekor, az emberekben továbbra is fennmaradt a birtoklási vágy, tulajdonuk megóvása. Ez igaz volt a telepekre is. Legtöbbjük ugyan vadászterületnek használta az őt körülvevő térséget, mégis nem egy olyan telep territóriumára tévedtem - ahogy visszaemlékszem töprengve, hol karddal, s íjjal köszöntöttek. Azt hihetné az ember, hogy a megváltozott világ közelebb hozza a túlélőket, de tévedés. Egymást könnyebb hibáztatni, pláne ha elütsz külsőre is a normáktól.

 

Végigsimítok füleimen, szarvaimon gyengéden, cirógatón. Enyhe bizsergés fut végig gerincemen, néhány pillanatra el is feledkezem arról, hogy éhes vagyok, úton vagyok, s egyáltalán arról, hol is vagyok. Haloványak az emlékeim szüleimről, arcukra sem emlékszem. Azt tudom csak, hogy anyám erdei elf volt, apám egy démon úr. Szinte a nullával egyenlő az esély annak, hogy egy ilyen kapcsolat létrejöhessen, ám nekik sikerült megcáfolni a természetesség normáit. Eredménye vagyok e cáfolatnak. Túléltem azt, mit sokan nem. Lehet még egyszer nyugodt életem? Valahol vár rám valaki?

 

Jobban tenném, ha nem agyalnék oly sokat, legalábbis nem csukott szemekkel, s csukott fülekkel. Sajnos, ha elmélázok, hajlamos vagyok az ilyesmire, s általában későn eszmélek fel ilyenkor, hogy baj van. Ahogy most is. A felém robogó, szárnyait hatalmasra táró, érdesen, krákogva vijjogó óriás madár elől– hirtelen nem tudom behatárolni mi is lehet - igazán nem is tudok kitérni. Szerintem nem csak én vagyok éhes, de nincs kedvem fiókái gyomrát megtölteni önmagammal vacsorára, csakhogy szülői kötelezettségének eleget tegyen őnagysága. Napszak tekintetében legalábbis délután lehet, annak is későbbi fertálya.

 

Kitérni nehezen tudok csak előle, csapkodó szárnya így is elér, s ledönt lábaimról. Íjamért nyúlok, de derekam sajog. Így nem lesz jó. A hely szűkös, a madár pedig méretei ellenére fürge. Vadászkésem viszont kézre esik, de egy ekkora baromfival kétkezi tusára menni nem egy hosszú távú életbiztosítás. Felállnék, de a fájdalom kibillent egyensúlyomból. Átkozott madár! Kificamodott a bokám. Annyi időm van, hogy lecsatoljam az íjam s tegezem hátamról táskámmal együtt. Hogy használjam is őket, esélyem sincs. Újratámad a jól megtermett bestia– jobban megnézve egyébként tyúk és fecske keverékére hasonlít, csak sokkalta nagyobb kivitelben. Megrázom fejem. Jobb, ha nem most akarom elemezni a látottakat, hisz újfent nekem ront. Nincs más választásom, ha túl akarom élni ezt, a másiknak vesznie kell. Jobb lábamra alig tudok állni, így balra helyezkedve térek ki, de nem sok szerencsével. Gyorsan vált irányt, nadrágomat felhasítja karmaival, újfent elterülök az avarban. Fájdalmamnak legszívesebben hangot kívánnék adni, de nem adom meg egy mutáns csirkének, hogy rajtam vigyorogjon. Rámarkolok tőrömre, kimérten közeleg a dög. Tyúkész? Bárcsak itt volna az, ki kitalálta azt, hogy nem is tudnak gondolkodni ezek. Ez fáj, nagyon fáj.

 

- Csak gyere! Gyere közelebb! – Morgom oda neki, hihetetlennek hatna máskor, de hiszem, hogy érti. Pláne, hogy kimérten jön. Figyel, meghaltam-e már, veszélyes vagyok-e rá? Szívem torkomban dübörög, zakatol a fülem, mindketten egyre gondolunk. A másiknak halnia kell! Másodpercek leforgása csak az egész. Nem tudom, honnan szereztem erőt hozzá, de tőröm befurakodik a tollak közé, gurgulázó hangot ad ki. Meleg, sötétvörös folyadék csorog rá kezemre. Vér. Nagyot nyelek, a tőrt erősen tartom ugyan, de a lassan haldokló, s lelkét elveszejtő bestia egyre nehezebbé válik. Nem csapdos szárnyaival. Talán olyan helyen szúrtam meg, hol idege is van? Felnézek a dögre, mintha ő meg engem nézne. Győztem.

 

Nem sokon múlik, de tőröm kihúzom a nyakából, mielőtt elterülne mellettem. Fújtatok, mint egy… Gőzmozdony. Kicsinek, de szerettem is őket.

 

- Tütüüü! – Utánzom hirtelen felidézve régi emlékeim közül a mozdony hangját. Fáradt mosollyal ajkaimon nézem a vacsorám. Hús.

 

Túl szép, hogy igaz legyen! Neszezést hallok a közelben. Újabb madarak lennének? Tőröm marad kezemben, nadrágom cafatjai egy bokron fennakadnak. A sietés kényszerít, meg kell válnom tőle. A mellény is öltözet, nem zavar tehát, hogy félmeztelen kell távoznom. Csak a fegyvereim vehessen magamhoz újfent. De nem! Közelednek a hangok, nem is egy! Viszont ahelyett, hogy elkerülném őket, úgy néz ki, bekerítettek. Tőröm szorongatva, erősen sántikálva indulok kifelé a takarásból. Ha meg kell halnom, nem egy bokor mögül fogom azt tenni.

 

Határozottságomban azonban azonnal megtorpanok, mikor félig előmerészkedve meglátom támadóimat. Emberek. Köztük egy számomra igencsak feltűnően gyönyörű nő. A helyzet ironikussága ellenére is tetszik. Fegyvere van ellenben, így úgy vélem, megint csak rossz telepesekbe futottam bele, még ha oly kívánatos is. Megrázom fejem, visszahúzódok a tőlem telhető leggyorsabban a bokor mögé. Elmenekülhetnék, de sérülten messzire nem jutnék. Mit tegyek?

 

- Ki van ott? – kiáltja. – Azonnal jöjjön elő! – Azután, hogy rejtekem, utolsó menedékem elé ugrik kivont karddal, társai fedezékében, parancsoló hangon szólongat. Ez sem az én napom. Patkányok, hangyák, csirke, most meg ez a fúria? Bár inkább szirénnek mondanám. Külleme mellett hangja is megfog. Parancsoló hangneme ellenére is csilingelő. Vagy csak a tyúk miatt zeng még fülem? Mikre nem gondolok? A Halál környékez, s most fog el a romantikázás?

 

- Ki van ott?! Gyere elő vagy leszúrlak! – Követeli ismét, s attól tartok nem viccel. Ha harcra kerülne sor, most biztos alulmaradnék. Nem egy keresztfás, megfeszített tetemet láttam korábban ahhoz, hogy tudjam, az ellenkezés nem mindig szül jó eredményt. Lehunyom szemeim.

 

- Nem tehetem! – Felelek kisvártatva, de megelőzve az újabb felszólítást, vagy tettlegességet. – Hacsak nem tudsz egy nadrággal szolgálni. – Füleim hegyéig elvörösödtem, érzem. Ég az arcom a szégyenkezéstől, de felemelkedem kissé, hogy a nőre tekinthessek. Ha még ez is az utolsó látvány, miben részem lehet, már boldogabb vagyok. Csak lenne rajtam nadrág, vagy ne szakadt volna el korábban még alsóm.

 

Kínosan feszengek kissé, s jobb lábam miatt ingatag is vagyok. Tőröm a bokor mögül még takarásban van, ha a nő mégis letámadna, egy angyalt viszek magammal a túloldalra.



Szerkesztve Syrus Sirenac által @ 2015. 12. 05. 08:06:31


loraneko2015. 12. 01. 14:28:22#33695
Karakter: Rea Jade
Megjegyzés: Syrusnak


 Amióta a mi kis világunk megváltozott, mindenki rémületben él. Nem mernek kimenni még ebből a barlangból sem. Körbenézek, mindenütt csak rettegő és remegő embereket látok. Bár igaz, hogy most kissé nyugalom van, néhány betegség eltűnt a színről. Az éhínség az egyetlen dolog, ami pusztít mostanában. Minden sarkon kéregető apróságok, csont soványak. Egyszerűen rossz rájuk nézni.

Itt a barlangban viszonylag biztonságban vagyunk. Hatalmas a helyiség és egy igazi kis városkát alakítottunk ki. Mindenkinek van egy kis külön részlege, vannak, úgynevezett lerakatok, amiket katonák őriznek, itt tartjuk az élelmet és minden egyebet. Sajnos ezt is kikell porcióznunk mert, hanem nem volna elegendő az eleségünk. A vadászokon kívül senki sem meri elhagyni a barlangot, mert félnek a mutáns élőlényektől, állatoktól és növényektől egyaránt. A vadászok is félnek, de tudják, hogy ők az egyetlen reménységük a klánnak. Most is épp el kellene döntenünk, hogy ki indul neki a felfedező útnak, az élelemkeresésnek.

- Oké. Rendben. Akkor most én megyek Ben-el, Nat-el, és még mindenikünk visz magával 5 embert. – adom ki a parancsokat. – Ben megy a patak felé. – mondom tovább a feladatokat. A két fiút elküldöm az ismerős területek fele. Én meg megyek pár emberrel az ismeretlen felé. Veszélyes, de talán én vagyok a legtapasztaltabb erre a feladatra. Kiválasztom az embereket aki velem jönnek majd, ahogy Nat és Ben is kiválasztják a velük tartó embereket. Felszerelkezünk, minden lehetséges veszedelemre, egyesek elbúcsúznak a családjaiktól. Nem valószínű, hogy ma visszatérünk, az is megeshet, hogy valamelyik csapat napokig távol lesz.

Lassan elindulunk. Veszélyes őt lesz, de mindenképpen élelmet kell találnunk, ami még van az nem lesz elég csak néhány hétre. Így még fontosabb, hogy nagyon sok étellel térjünk haza.

Nagyon sokat gyalogolunk és még semmibe sem futottunk bele, sem holmi állatba sem veszélyes növénybe. Ez nagyon nem jó. Remélem a másik két csapat kicsi több szerencsével járt, mint mi. Az is lehet, hogy már otthon vannak. Bár nem tudom. Miközben haladunk tovább furcsa hangokra leszek figyelmes. Úgy két mérföldre lehet tőlünk a hangforrása. Intek a fiuknak, hogy maradjanak csendben. Lassan óvatos léptekkel haladunk tovább, hogy nehogy meghaljon az a valami aminek a hangját halljuk. Egyre közelebb kerülünk hozzá, de még nem látjuk tisztán, hogy mi lehet az. Csak apró szarvacskái és fülecskéi villannak meg amint kicsit közelebb érünk. Fogalmam sincs mi lehet az, még sohasem láttam olyan lényt aminek szarvai és hegyes fülei lennének. Nem tudom mire vélni ezt. Látom a fiúk arcán is a meglepettséget. Előrántom kardomat, hogy amint hozzá férkőztünk le tudjam ütni. Ám ekkor hirtelen egy bokor közé menekül, mintha észrevett volna minket. Egy pillanatig mintha emberi formáját véltem volna felfedezni benne. De nem vagyok biztos ebben. A bokor elé ugrok előrántott kardal a többiek mögöttem.

- Ki van ott? – kiáltom. – Azonnal jöjjön elő! – közben meg sem fordul a fejemben, hogy már rég messze járhat, igaz még érzékelem a mozgását a bokorban. És az sem, hogyha állat akkor egyáltalán nem ért az emberek nyelvén. Az igaz ha valami vad volna akkor már rég nem rám támadott volna. Még egyszer megpróbálom elő csalógatni.

- Ki van ott?! Gyere elő vagy leszúrlak! – és a reakcióját várom. 


Eshii2014. 09. 01. 19:36:36#31205
Karakter: Aedus Flanagan
Megjegyzés: ~ Babócának


 
Zene 1 | Zene 2 | Zene 3  (Sorban)




Nem tétovázott sokáig, fürgén pattant fel ajánlatom hallatán. Kihúzta magát, úgy állt előttem, mint egy harcra kész ifjú, ki megtenne mindent a hazájáért. Mosolyt csalt ajkamra, jó volt látni lelkesedését. Ez számomra is azt jelentette, akarta a dolgot, vágyott reá.

- Tanítson meg Lánguram! – lelkesedett oly módon, mely rám is átragadt. Kupámat ajkamhoz emeltem, jól meghúztam, majd letettem az asztalra. Ideje volt táncra okítani egy trubadúrt. S eme méltó feladat reám hárult.

- Rendben. No, akkor idefigyelj! – szólítottam fel, majd kezdtem neki az okításnak. - Először sarkaddal koppintasz egyet. Így ni! – mutattam meg neki a legegyszerűbb lépést, amit ő egy szó nélkül hajtott végre. Figyeltem lábait, melyekkel helyesen koppantott. Párszor elismételte, majd végül bólintottam annak jeléül, hogy jól csinálta.  

- Aztán a lábujjaiddal koppantasz – s cselekedtem szavaim szerint. Addig jól is ment, míg a két lépést nem kellett összekötnie. Lábai összeakadtak, mint a nem rég született csikónak, ami kuncogásra adott okot. Erre homlokát ráncolva próbálta újra a lépéseket, s addig próbálta, míg egész jól nem ment neki. Makacssága jól jött akkor, nem adta fel az első kudarcnál. Büszke voltam rá, így hát elégedetten veregettem meg vállát végezetül, de nem csak egy céllal. Azt kívántam figyeljen újra felém, szólni kívántam.

- Egész ügyes vagy Búza Királyfi – dicsértem meg, mire ajkára boldog mosoly kúszott. – De sokkal gyorsabban kéne ezt csinálnod. Az ír zene nem oly lassú, mint az angol – gúnyolódtam egy kicsit, hisz jól tudtam, hogy addig csakis az angol néphez volt szokva, kik inkább ittak, mint táncoltak volna. Szavaimra Vento elhatározta magát, láttam szemeiben a kihívás lángjait, melyektől táncra is perdült az éppen szóló muzsikára. Kevés tudása ellenére elég szépen szedte lábait, ám ez sem volt elég. Párszor megbotlott s kezével az asztal által nyújtott védelmet vette igénybe. Ez ment egészen addig, míg egyszer úgy össze nem akadtak a lábai, hogy majdnem orral előre bukott, de szerencsére sikerült elkapnom a karjánál fogva.

- Vigyázz, még a végén csontod töröd. Még a Jóisten se mosná le rólam a vádat, hogy miattam esett bajod – kacagtam fel, bár szívem mélyén egyfajta keserűség ült, mely egy pillanatra felszínre tört. Hisz bármit is tehettem, soha nem lehettem elég. Akkor kimentettem a birtokot, de milyen áron? Egy családot kellet elüldöznöm érte, földön futóvá tettem őket, hogy velünk ez ne történhessen meg. Mily úr az ilyen? Jól tudtam, hogy mások messzebbre is elmentek, de őket nem lovagnak nevelték, hanem könyörtelen, erőskezű úrnak.

- Mi emészti jó uram? – zökkentett ki Vento hangja gondolataimból. Fejét kissé oldalra biccentette, úgy figyelte arcomat. Oh, azok a szemek… Azok a mindet tudó szemek.

- Nem mindig vagyok én jó, Vento – feleltem, míg ajkam is belerándult a fájdalomba. Nem érdemelt ezt a jelzőt, se azért, amit elkövettem O’Neill ellen, de azért pedig végkép nem, amit Vento ellen. A Szentföldön való utazásom alatt is, tettem bármi jót? Csak öltem, nőket és gyerekeket. Ki volt a jó úr? Én biztosan nem.

- Nem bolondozzék Lánguram. Maga igenis jó lovag, s jó ura a birtoknak! Senki sem gondolná, hogy maga miatt sérülök meg, ha kétballábasságomnak köszönhetően orromra esek. Szeretik magát uram, ne beszéljen bolondokat, az az én feladatom – húzta ki magát az ifjú, míg orcáján a komolysággal vegyes bolondság játszott. Jól esett szívemnek a törődése, s bár nem segített a gondjaimon, az érzéseimen igen. Nevetve kócoltam a szőke fürtjeibe.

- Bolondos kölyök – jegyeztem meg rá, majd miután kikacagtam magamat, újra megszólaltam. - Folytassuk – jelentettem ki, míg Vento lelkesen bólogatott. Nem tett igazán értem semmit, de ahogy figyelt rám, jobb volt bármi gyógyírnál.

Oly mélyen ráérzett az ír muzsikára, míg lábaival a kezdő lépéseket járta, hogy dúdolt is hozzá. Boldognak tűnt. Boldogabbnak, mint valaha. Széles mosollyal ajkamon figyeltem ritmusra dobbanó lábait, s vele táncoltam. Gyorsan tanult, nem okozott csalódást, bár ilyen téren sosem volt gondom rá. A nyelvet is hamar elsajátította, sok tudást szívott magába, kevés idő alatt. S míg ő tanult én okítottam, arról merre rakja a lábát s hogyan, aztán össze is kellett eme lépéseket rakni, hogy igazi tánc keljen életre belőle. A magam módján én is szerettem eme időtöltést, s bár nem sokszor adatot hozzá kedvem s lehetőségem, néhanapján boldogan roptam az ír muzsikára egy kupa sörrel a kezemben. Nos, akkor az éppen hiányzott, de nem is volt gond. Nem kellett az nekem.

A dal befejeződött, míg a teremben lévők vastapssal köszönték meg, ahogy mi is a Búza királyfival. A muzsikusok hamar húzták és pengették tova a vonóikat, csendült a következő muzsika, melyet én is jól ismertem. Haj, hányszor jártam erre körtáncot ifjúkoromban! Mesteremnél is megesett eme bűnbeesésem, párszor, módjával. Az ottani legényekkel egymásba kapaszkodva formáltunk egy hatalmas kört, s csak járt a lábunk, a merészebbek még énekeltek is. Szép emlékeim akadtak hát bőven, amelyeket jobb napjaimon fel tudtam idézni, s az a nap is emezekhez tartozott. Mulatság volt a birtokon, nem ok nélkül, ami talán még nagyobb örömöt okozott minden ott lévő szívnek.

Egyszer csak megjelent egy maréknyi leány, élükön egy merészebbel, ki lesütött tekintettel lépett a szőke ifjú felé. Sejtettem én, hogy nem tőlem, a vén rókától akartak bármit is, hanem az új, titokzatos ifjútól, aki dalolt és énekelt, angolul is tudott, de messziről érkezett. Nem értettem én ezt az itáliai ifjút, más legény kiugrott volna a bőréből ennyi leány láttán, kik mind ő érte jöttek. Hisz Ventoért tértek oda hozzánk; láttam ám rajtuk.

- E táncban nem szegődnél társaságunkba, fiú? – kérdezte a leány, ajkán szelíd mosollyal, míg szemei asszonyi akarat tüzében égtek. Oh, igen, jól ismertem én ezt a helyzetet, mikor a leány jött kéretni magát. Felnevettem, hangosan kacagtam a helyzeten. Ideje volt az ifjú Ventonak is megtapasztalnia az életet, ha addig nem tette még meg.

- Ventonak hívják, s biztosan van kedve. Immáron már tudja is, hogyan táncolják az ír táncot – veregettem meg vállát biztatásként. Tán még egy Oroszlánszívű féle cinkos kacsintást is megengedtem volna magamnak, ha több sört gurítottam volna le torkomon.

- Jó uram, én a szavak mestere vagyok, nem pedig a táncé – próbálta kihúzni magát egy kis vigadalom alól, még tisztelegni is hajlandó volt előttem, mélyen meghajolt, csak szegény nem tudta, hogy mindezt oly feleslegesen tette. - Félő, hogy letaposnám a szép hölgyek cipőjét az én otromba csizmámmal – s felemelte lábát, bokáját forgatta, melytől nevethetnékem támadt. Okos, okos, de nem eléggé! – Inkább éneklem kegyeteknek, mint ahogyan az imént kértétek.

- Majd utána megcsillogtathatod a hangodat is te olasz pinty, ne sérts meg a leányokat, eredj, s táncolj velük! – löktem arrébb vállánál, nem tűrtem tovább, hogy így rám támaszkodjon mindenben. Ideje volt a leányok után szaladgálnia, s bár furcsa érzés kavargott eme gondolatra bensőmben, nem tágítottam. – Csak vigyázzanak hölgyeim, a fiú lába még nem oly fürge, mint egy ír legényé. Tanítgassák helyettem, s okítsák jól – adtam ki a leányoknak a megterhelő feladatot, majd inkább visszaültem a székembe. Kedvem lett volna még táncolni, a ritmusra jókedvemet kifejezni, de csak a marha táncolt egymagában, s voltam oly büszke, hogy ezt a látszatot ne keltsem.

Az ifjú zavara megmutatkozott szétszórtságában: ami addig oly jól ment neki, a lépések, melyeket együtt gyakoroltunk szinte kiszálltak a fejéből. A leány azonban nem tágított akkor sem, mikor szoknyájára került a taposási sor. Ekkor tájt emelte rám tekintetét, s nézett jól meg magának Vento. Igen, őt figyeltem, minden lépését és botlását. Érdekelt a sora, magam sem tudom miért. Egy darabig farkasszemet néztünk, orcája kipirosodott, s kiült rá a bizonyítási vágy. Hamar összeszedte magát, makacsul próbálta lábait a helyes útra terelni, s lám, az akaratereje győzelmeskedett. Jobbra egyet, balra egyet, apró szökkenés, sarok a földnek… ment ez neki, elég szépen.

Szívembe hasított a tudat, hogy én is rophattam volna így vele. Nem kéz a kézben, de egymás mellett állva, férfiasan összemosolyogva. Nem tudom mi ütött belém, az ifjú láthatóan jól elvolt végül a leánnyal, kinek hatalmas mosoly ült orcáján. Nem is csodáltam, az ifjú egyre népszerűbb lett a leánykák között. Ahogy a nyelve megeredt, hangját hallatta, s mosolygott azzal a fülig érő mosolyával, minden szívet megdobogtatott. A leány is élvezte a végére már a dolgot, mikor otthagyta a legény, akkor pedig láthatóan letört tőle.

Itt volt az ideje, hogy megcsillogtassa a pacsirtát, ki benne lakott. Emellett önző célom az volt, hogy végre ne mással táncolgasson oly vidáman. Megígérte, be kellett hát tartania. Felém indult, láttam rajta, de inkább felálltam, s szólásra nyitottam számat.

- Most pedig hallgassunk meg egy dalt a birtok trubadúrjától! – intettem az említett ifjonc felé. Megállt, arcára kiült a döbbenet, melyet nem értettem igazán, hisz ő vállalkozott erre a nemesnek éppen nem mondható feladatra. Jó, belegondolva én még ennyi ízes sör után se álltam volna ki a nép elé, hogy daloljak. Ámbár akkor úgy tűnt, hogy torkán akadt minden hangja, sőt, lábai is gyökeret eresztettek. Intettem neki, mire ő végre megindult, s a muzsikusokhoz lépdelt. Diskurált kicsit velük, nem hallottam az izgatott sugdolózások közepette. Miután dűlőre jutottak, Búza királyfi kinyitotta száját s a néphez szólt, kik rá s hangjára vártak.

- Rövid ittlétem során, nem ismertem meg túl sok ír nótát, így kérem, nézzék el nekem, ha nyelvem nem elég ügyes, s elhibáz néhány szót. De remélem hangom elfeledteti hiányos tudásom – köszörülte meg torkát végezetül, majd láthatóan gondolkodóba esett. Végül csak kitalálta mit fog nekünk dalolni, de mielőtt belekezdett volna, rám emelte tekintetét.

Arcát néztem, minden rezdülését. Angyalok faragták. Mi tagadás, ez volt az első gondolatom. Eszembe ötlött, mikor a fogadóban felettem térdelt, s két csöpp keze közé fogta álomtól ködös fejemet. Oly nem rég volt, mégis olyan távolinak tűnt… messzi emlékképnek, mintha csak évekkel ezelőtt esett volna meg.

- Jer át a hegyeken, én drága, ír kedvesem
Jer’ át a hegyeken a te kedvesedhez
te az utat választod, szerelmet, és én megfogadom
Az igaz szerelmes leszek örökké.


Dalolta az ifjú fülemüle az ír nótát szép kiejtéssel, gyönyörű hangon. Fülnek s szívnek jó volt hallgatni, számomra pedig még értékesebbnek bizonyult. Tekintetét közben le nem vette rólam, ahogy én sem róla. Akartam egyáltalán másfelé nézni? Meg sem fordult fejemben, hogy a termet végigpásztázzam. Rákönyököltem az asztalra, ökölbeszorított kézfejemre pedig államat támasztottam. Szép ajkai közül még szebb hangokat adott ki, s az egész lénye oly meseszépen festett a muzsikusok előtt.

Szívem gyorsabban vert, mint addig. Az érzés, miszerint csak én s ő voltunk a teremben, csilingelő hangját pedig csak nekem hallatta, csodás érzés volt. Újra azaz angyal lett számomra, ki a fogadóban gyengéden fogta puha kezeibe arcomat. S most eme tüneménynek hangja is akadt: mennybéli hangja. Akartam ezt a lényt magam mellett, hogy örökkön dalolhasson nekem, hogy fénye mindig erőt adjon a nehéz napokon.

A tapsvihar zökkentett ki eme érzésből, hamar én is csatlakoztam hozzájuk. Lassan, de annál erősebben csaptam össze két tenyeremet újra és újra. Látván, hogy a fiatal leányok újra elkapták a grabancát, nagyot sóhajtva hátradőltem. Igen, ennyi jutott most ki nekem. S így is volt rendjén, nem várhattam el tőle, hogy fejét vesztve szaladjon mellém, hogy szórakoztasson. Kissé hátradőltem, s vettem egy mélylevegőt. Újabb kupa sörért intettem, amit hamar meg is kaptam. Bőszen kortyolgattam az italt, mikor egy kéz simult a vállamra.

- Szabad egy ilyen fontos embert zavarnom? – érdeklődve lestem hátra, nem igazán tudtam a hanghoz arcot párosítani. Aztán rá kellett jönnöm, hogy sör nélkül se ment volna: ugyanis én ezt az embert csak gyermekként láttam. S biza, akkor nem volt ily szakállas!

- Morann! – csodáltam reá, hisz oly rég láttam már. -  Szabad e? Kötelességed! – jelentettem ki, mire kacagva mellém ült. Régi barát volt, gyerekként rengeteget játszottam vele. Idősebb s barnább hajú legény volt, akit nem zavart, hogy az egyik nemesi sarjjal kellett a porban fetrengenie. Ő volt a jobbágyok között a mondhatni leggazdagabb család sarja, atyja jó barátja volt az enyémnek, s bár korban legidősebb bátyám körül járt, sosem bánta társaságom.

- Látom remekül megy sora, a felséges úrnak – mosolyogta bajsza alatt, míg én sörért intettem neki. – Elnézést, hogy csak most köszöntöm, de az asszony elküldött a két lóval a húgához, ki az anyaföld másik végébe ment férjhez.

- Mi keresnivalód volt a sógornődnél?

- Én is ezt kérdeztem az asszonytól – kezdett bele, s bizalmasabban közelebb hajolt. – Szegény legényhez ment feleségül, portékanélkülihez. Szerelemből! Küldetett velem egy kis betevőt, mert az asszonyka várandós, aztán nincs miből gazdálkodni.

- Jól járt veled a te asszonykád is – kuncogtam, majd odaadtam neki a korsó sört. – Sorod jól megy?

- Nem panaszkodom – sóhajtotta, majd ivott egy nagyot a sörbe. – Atyja idején jól ment, aztán bátyjánál… Higgye nekem, halottról csak jót, így inkább nem mondok semmit. Volt mit enni, panaszra nincs okom. Tény, szűkös időszak volt, de hát új urunk van! – emelte fel korsóját, majd végül nevetve koccintottunk. – Osztan milyen vezérlegénynek lenni?

- Őszintén? – hajoltam közelebb. – Unalmas.

- Nem Szentföld ez! Hallottam ott is harcolt, két kézzel. Angol kutya oldalán méghozzá! – tárta szét karját. – Milyen volt? Az is unalmas?

- Leírhatatlan.

- Kedves barátom, ha hívhatom így…

- Hívhat – nevetem.

- Akkor megmondom azt, hogy leírhatatlan az, mikor mind a nyolc poronty úgy dönt, hogy éhes, aztán az asszony nem bírja egyszerre etetni őket, nekem pedig menni kell a jószághoz, s közben eme meg itt ordibál, hogy hol vagyok – sóhajtott egy nagyot, majd a korsója aljára nézett. – Aztán éjszaka meg ő van felháborodva, hogy fáj a dereka. Az enyém viszont leírhatatlanul sajog mán.

- Ne aggódj emiatt, barátom – hajoltam közelebb hozzá, míg ő érdeklődve rám nézett. – Ettől csak rosszabb lesz. Mikor mindre egyszerre kéne cipőt adni, vagy épp két lányod is esküvőre készül. No akkor lesz ám leírhatatlan a gondod, melyet saját fejedre hoztál.

- Ne kínozzon már engem! – legyintette. – Tehetek én arról, hogy úgy kiugráltak az anyukból? – dörmögte, mire én felkacagtam.

- Ezt ne mond szegényeknek! Én viszont nem bánnám, ha mindennap gyerekzsivaj töltené be ezeket a komor falakat. Gondolj csak bele! Mily remek lenne erre a papírmunka. Egyik a bal lábamon ülne, másik a jobbon, s máris újra adósságban úsznánk, mert én biza attól tartok, jobban lekötnének, mint a papírok! – Együtt nevettünk fel, sőt, még egy kis váll lapogatást is kaptam a férfitól.

- Adok én magának kettőt! – vágta rá, mire könny hullajtva nevettünk együtt. Ezután lépett oda hozzánk Morann legidősebb fia. Beszélgettünk kicsit, majd végül távoztak, dolguk akadt. Boldog voltam, hogy láthattam gyerekkori barátomat. Kupám kiürült, s őszintén már nem tudtam hányadik volt az este. Ujjaim bizseregtek, szemeimet oly nehezen tudtam nyitva tartani, sőt, ásításra is nyílt szám. Újabb korsó sör került a kezeim közé, s gondolkodás nélkül húztam meg. Erőmet vette minden korty, de elmém számára egyfajta megkönnyebbülést adott. Mintha száműzte volna a bús felhőket s a napsugaraknak utat engedett volna. Szám újra és újra ásításra nyitottam, úgy éreztem, mintha napokat nem aludtam volna. Bár belegondolva, tény hogy pár éjszakát kihagytam s inkább vágtáztam… Jó pár éjszakát.

Hamar figyelmem a felém közelgő angyalra összpontosult. Biztos léptekkel közelített, s nem messze tőlem anyámat is fel véltem fedezni, ki boldog mosollyal figyelt. Volt egy sanda gyanúm, hogy egyetlen szülőm küldte őrangyalomat hozzám, hogy elkísérjen a szobámba. Ilyen egy édesanya: ennyi év után is időbe ágyban akarja tudni legkisebb fiát. S azt hiszem a legjobb embert kérte fel erre…

- Nocsak, a Búza Királyfi – mosolyogtam reá, míg ő zavartan viszonozta a gesztust s mellém lépett.  

- Lánguram, úgy tűnik elfáradt. Engedje meg, hogy felsegítsem szobájáig – szólt hozzám halkan, szinte orra alatt motyogva. Tán ha két kupával hamarabb jön magam mellé ültetem vagy épp visszazavarom táncolni, de már én magam is éreztem, hogy ideje volt nyugovóra térni. Ámbár büszkeségem nem hagyta, hogy szó nélkül hagyjam eme szavakat.

- Elfáradni nem fáradtam, csak... csak...- kerestem a megfelelő indokot - esetleg túl sokat táncoltam. De nem bánom, segíts hát! A büszkeségem még ezt kibírja tán – s az asztalra tenyereltem, hogy fel tudjak állni. Mily megnyerő! Józanul biztosan roppant módon szégyelltem volna eme viselkedésemet. Nem volt szokásom, hogy ily módon leigyam magamat az asztal alá. Minden lépésemről az árulkodott, biza túl sok sört ittam az este alatt. Az is megfordult fejemben, hogy éveim alatt ama est volt a legmámorosabb. Mégis, könnyed lelkem nem nyomta már úgy szívemet, s ez szabadabbá tett.

Felállván megmozgattam lábaimat, melyek elzsibbadtak a sok üléstől. Meg is ráztam őket, majd mikor úgy éreztem két lábbal állok a talajon, felemeltem a kezemet, hogy a muzsikusok elcsendesedjenek. Nem illik szó nélkül otthagyni házigazdaként az ünnepséget, így búcsúzásra szántam kótyagos fejemet. Vento ott várt mellettem, így mikor a zene elhalkult, s mindenki rám figyelt, belekezdtem.

- Isten vigyázzon rátok! Könnyű álmot hozzon szemetekre az éj. Én távozom, de a mulatság csak folyjék tovább – intettem újra, hogy ennyit kívántam szólni. Apró mosollyal az ajkamon vetettem egy utolsó pillantást a mulatozó tömegre, majd elindultam a Búza Királyfi felé. Nem álltam meg mellette, folytattam ingatag utamat a hálótermem felé. Kissé lemaradt, de utánam sietett sokkal biztosabb léptekkel.

A folyosóra érve megálltam, hogy bevárjam a szőke ifjút. Egyik kezemmel a falnak támaszkodtam, ugyanis még mindig volt egy enyhe érzésem afelé, hogy a talpam alatt a föld biza mozog. Hátranéztem rá, figyeltem kecses alakját, göndör, búza szőke tincseit, szeplőtlen, hibátlan bőrét s végül telt ajkait. Szép ifjú volt, nem volt ezen mit szépíteni. Gyenge sziluettje ellenére is.

- No, gyere – intettem neki. – Kísérj fel, nehogy szégyenszemre szobámon kívül, valahol másutt éjszakázzak – dörmögtem a tényt, ugyanis addigra már minden porcikám elnehezedett a sörtől, s hatalmába kerített egy furcsa, meg nem fogható érzés. Vento halkan felkuncogott ezen, én pedig felkacagtam. Oh, te kedves ír sör! Soha nem tettél még ily boldoggá s szertelenné.

Nagy meglepetésemre azonban mellém lépett s kezem után nyúlt. Bőröm érintése nyomán égett, s kezem végül a nyakában kötött ki, borzos feje pedig a hónom alól kandikált ki. Megdöbbentem eme tettén, ennyire én magam sem éreztem ingatagnak járásomat… bár ki tudja, kívülről borzalmasabban festhettem a falnak támaszkodva. Esetleg csak biztosra kívánt menni, tényleg ágyamban éjszakázzak.

- Nehogy elessen – motyogta gyéren égő orcával, ami megmelengette szívemet. „Oh, szertelen ifjúság! Ily módon kell öreg szívemet kínozni?”

- Így csak rád esek – nevettem ki, de jól esett, hogy ily módon figyelt rám.

- Erős vagyok én, jó uram. Meg tudom tartani, ha muszáj – húzta ki magát, amit csak megmosolyogtam, s ajkamba harapva fojtottam el nevetésemet. Jól tudtam én, hogy a látszat ellenére erős ifjú volt ő, lelkileg biztosan. Azonban testileg oly törékeny volt, mint egy nemes kisasszonyka. Nem kívántam csontját törni nehéz testemmel.

Azonban azok a göndör tincsek úgy vonzották kezemet, mint medvét a méz. Lábamat se mozdítottam még, mikor ujjaim már a selymes tincsek közül kiválasztottak egyet. Gyengéden húztam meg, majd csavargatni kezdtem. Leányok irigykedtek eme hajért, s nem csodáltam. Nem csak szép volt, de puha s selymes is. Elindultunk, ő pedig fejét kissé oldalra szegte. Így haladtunk hát a hosszú, üres folyosókon: hónom alatt támasztott én pedig tincsét göndörgettem. Egészen addig így ment ez, míg nyelvem meg nem eredt.

- Oly’ boldognak láttam ma este az embereket, Vento… - kezdtem bele, s innentől nem volt megállás. -  Ezek szerint mégsem vagyok olyan rémes ura a birtoknak… Mindig is olyannak képzeltem el egy jó földesurat, mint a mesteremet, kinél lovaggá váltam… Szeretném, ha engem is annyira szeretne a nép... És boldogok lennének, mint ahogy most is! – Daloltam néki halovány mosollyal, a folyosó végébe bámulva. Igen, Mesterem volt a példaképem, mióta hozzá kerültem. Tőle csodásabb s remekebb embert nem ismertem eme földön. Rá kívántam hasonlítani, oly kétségbeesetten. Kevés sikerrel.

- Magánál jobb urat nem is kívánhatnának, Lánguram – szólalt meg Vento is, míg a lépcsőfokokat figyelte bőszen.

- Dehogyisnem, te Búza Királyfi… dehogyis nem… - dörmögtem, majd sóhajtottam fel. Messze voltam ama férfitól, ki erős kézzel, de bölcsen irányította birtokát. Lehet sikerült ír kézben tartanom egy darabig a Flanagan házat, de vajon meddig? Kételkedtem tudásomban, hogy egyedül elszámoljak a vagyon fölött, üzleteket kössek, kereskedjek, s fenntartsam eme hatalmas nagybirtokot úgy, hogy senki ne maradjon éhen. Engem nem erre tanítottak, hanem arra hogy kell egy karddal megölni valakit egy csapással, vagy a nyíllal merre célozzak. Külön művészet volt mindkettő.

- Sosem kedveltem a várak hűvös falait – váltottam át eme másik kínos táméra, mikor megéreztem a csontomig hatoló hideget. Szabad kezemet kinyújtva simítottam az öreg kövekre, melyek oly hidegek voltak, mint télen a megfagyott víz. – Sokkal jobban szeretem a meleget. Anyám szerint már gyermekként is mindig fagyos voltam és a kandalló mellett gubbasztottam – rémlettek fel a régi emlékek szemeim előtt. Az inas hányszor sóhajtozott azon, hány felesleges fát raktam a tűzre… én pedig csak ültem ott, atyám régi prémjébe bújva.

Ekkor tájt értünk szobám ajtajához, amit Vento tárt ki előttünk. A kandallóban még parázslott az a kis fa, amit otthagytam. Búza királyfi az ágyamhoz kísért, kibújt alólam én pedig levetődtem reá, hogy eme nehéz túra után megpihentessem öreg, sörtől mámoros tagjaimat. Melegem lett, biztosan a tűz melegítette oly hevesen fel a szobát, s a sör is dolgozott testemben. Ingemhez nyúltam, az apró, durva tapintású kis madzagokért, s könnyed mozdulatokkal bontottam szét őket. Hamar mellkasom közepe villant ki a szőttes alól, de így is égtem még, mintha a nap tűzött volna. Halkat nyögve emeltem hát fel kezeimet s vetettem le ingemet. Hanyagul a földre dobtam, majd lehajoltam, hogy csizmámat is levessem. Ágyba kívánkozott fáradt testem, s volt bennem annyi lélekjelenlét, hogy ne oly rendezetlenül tegyem.

Ekkortájt lettem egy ismerős zajra figyelmes: mint mikor friss fát dobunk a tűzre. Nem kellett csalódnom, trubadúrom ténykedett oly lelkesen, hogy még melegebbet szítson a szobába. Kedvem támadt volna megkérdezni tőle, talán úgy kíván e látni, ahogy a jó isten a világra teremtett, de inkább befogtam sörtől csacsogó számat, s tovább próbáltam az a nyavalyás lábbelit a lábamról lehúzni. Biztosan a sok tánctól s állástól megdagadt a bokám, ugyanis akárhogyan próbálkoztam, csak nem sikerült a bőrcsizmát a lábamról lefejteni. Kaszálásba nem verejtékeztem oly hamar, mint ama munkába. Kifújtam a tüdőmben rekedt levegőt, majd megpihentem kicsit. Oly szörnyen melegem volt… Ekkor lépett elém a szőke ifjú.

- Engedje meg, hogy segítsek! – guggolt le elém, míg én csak ráhagytam eme harci feladatot. Csizmám szárát két kézzel ragadta meg, míg én elvesztem a kékeszöld tekintetében. Láttam már sok lélektükröt életemben: a barna rengeteg árnyalata köszönt rám, szürke is akadt köztük, zöld s égkék is nagy ritkán… de Vento szemszínéhez hasonlót nem láttam még. Messziről határozottan világoszöldnek mondtam volna, de közelről megnézve enyhe kékes beütése volt. Nem hittem volna, hogy színét váltogatta: arra csak az ördög volt képes. S én már rég tudtam, hogy az előttem guggoló ifjú, ki csizmámat fogta, hogy ura segítségére siessen minden volt, csak ördög nem.

Kinyújtottam lábamat, így a fiú jobban hozzáfért csizmámhoz. Jobb fogást talált rajta, azonban elsőnek okosan nadrágomat húzta ki a csizma szárából. Igen mókásnak találtam a helyzetet, s nagyon örültem, hogy kettőnkön kívül nem volt ennek senki más szemtanúja. Fejemben egy ismerős dallam csendült fel, s hamar azon kaptam magam, hogy már én magam is dúdoltam. Hangom bőven nem volt oly csodás, mint a csizmámat rángató ifjúé, de szégyenérzetemet már rég megölte a sörnek csúfolt szörnyeteg. Szerettem eme nótát. Azóta pedig még jobban, hogy Vento a mulatságon oly beleéléssel dalolta.

- Mily jó kedve van uramnak – törte meg a tűz ropogását, s nézett fel rám egy röpke pillanatra. Aztán hirtelen megéreztem bőrömön érintését, s bennem rekedt minden hang. Mintha megégették volna bőrömet: csak épp fájdalom helyett bizsergést éreztem, s seb helyett csak libabőrös lettem. Ajkán addig is mosoly bujkált, akkor azonban jól láthatóan fültől fültőig ért már. A gonosz szentje! Szabad ilyet?

- Jó kedvem van ám! – jelentettem ki, miután megtaláltam hangomat. - Azonban neked is vigyorra áll a szád... Gondolom nem a csizmámtól... – gúnyolódtam vele kissé, mire újra rám emelte szép szemeit. Oldalra fordítottam fejemet, kíváncsi voltam úgy más színű lesz e az a két szép igazgyöngy, melyekkel oly tisztelettel nézett fel rám.

- Nem Lánguram... A sörtől és a mosolyától – felelte őszinteséggel, s míg engem elöntött egy újabb boldogság hullám, erősebb, mint bármikor, ő másik csizmámért nyúlt.

- A mosolyomtól! – kacagtam fel, mire láthatóan sietni kezdett. Gyorsan gyűrte fel nadrágomat, nem habozott benyúlni a csizmaszáram alá. – A mosolyomtól… - ejtettem ki újra ezt a bűvös szót, melytől szívem sajgott veszettül. Mi ütött belém, oh, mi? Csak néztem az ifjút, hófehér bőrét melyet sosem érintett még senki; göndör tincseit, melyek angyali külsőt kölcsönöztek neki; pisze orrát, mely gyermeki énjét őrizte; s végezetül ajkait, melyek még mindig oly gyönyörű rózsaszínűek voltak, s csábítóan teltek. Csókolt már velük bárkit? Tapasztotta már szeretője nyakszirtjére, s érezte vele a vér sebes rohanását? Kételkedtem ebben. Én viszont jól tudtam mik is jelentettek ezek igazán…

Határozottan rántotta le rólam a másik csizmámat, hogy aztán árva párja mellé rakja. Én azonban már rég elvesztettem érdeklődésemet a lábbeliim iránt, sőt, az se érdekelt igazán, hogy egész testem lángolt már. Zavarban volt, láttam rajta. El akart húzódni, de én ezt nem hagytam neki, mert nem hagyhattam… Ujjaimat a göndör tincsei közé fúrtam, s gyengéden ujjbegyeimmel a fejbőrét cirógattam. Szívesen temettem volna arcomat a selymes hajszálak közé, hogy mélyen belélegezhessem illatát. Az elmémbe akartam vésni… örökre.

- A mosolyomtól, Vento? – hajoltam közel hozzá s tettem fel a kérdést, mely oldalamat fúrta. Ennyire nagy hatással lett volna egy öreg, magányos s komor lovag sörtől mámoros mosolya? Esetleg más is lett volna a háttérben, melyet addig vak módon nem vettem észre? Jobbjával kezemre simított. Oly kétértelmű volt eme cselekedete, ő maga sem tudhatta mit is akart igazán. Legalábbis ezt hittem addig, míg gyengéden el nem tolta kezemet hajából, s fogta apró ujjacskáival. Nem eresztett, én pedig nem kívántam szabadulni fogásából.

- Igen… a mosolyától – vallotta be halkan, míg az én szívem oly heves dobogásba kezdett, mint még soha. Ajkamra kiült egy félmosoly, kezem közé vettem az övét, s gyengéden megszorítottam. Mikor ő fogta enyémet is látszódott mily kicsi kézfeje van, de akkor aztán elveszett hatalmas nagy markomban. Én pedig, Isten lássa bűnös lelkem, soha nem voltam még oly boldog, mint akkor.

- Jobban esik a lelkemnek, ha vidám - folytatta. - Furcsa és mogorva lovag maga, Lánguram... Ezért szeretem a mosolyát. – Zavartan lesütötte tekintetét, én pedig legszívesebben hóna alá nyúlva húztam volna oly közel magamhoz, hogy aztán szélesen rámosolyoghassak. Érte megtettem volna, halálom napjáig. - Ilyenkor olyan gondtalan.

- S ekkor olyan bolond is… - futott ki számon, s ahelyett, hogy őt húztam volna magamhoz én hajoltam le hozzá. Ajkam már szinte súrolta tökéletes bőrét. Oly közel voltam, hogy megcsapott jellegzetes napillata. Mint mikor a dunyhát kint hagyjuk a napon, vagy mikor a szénát éri a nap sugarai… leírhatatlan illat volt ez, de annál bódítóbb. Szívem repdesett örömében, hogy oly közelről érezhettem. Szerettem ezt az illatot, egyszerre megnyugtatott s felkorbácsolt.

- A bolond az én lennék – susogta egyfajta tényként. Oh, hívtam én így nem egyszer, s igazam is volt. Azonban azt sosem mondta neki, hogy ezzel bajom akadna. A kezdetekben, nos, nem szívleltük egymást oly mértékben, hogy ezt kifejthessem neki, s nem tudhattam még azt mily fontos személy lesz üres életemben.

- Nem bolondabb tőlem.

Nem bírtam tovább, oly erővel kerített hatalmába a vágy, hogy nem tudtam megállást parancsolni már semminek se. Vágytam utána, minden porcikámmal. Érinteni akartam mindenhol, érezni teste melegét, szívének dobogását, azt akartam, hogy érintsen… s mikor ajkát nyitotta, én lecsaptam rá, mint sólyom a nyúlra. Jobban hozzá akartam férni, így enyhén megdöntöttem fejemet, majd ajkamat gyengéden az övéhez érintettem. Szám égett, szívem hevesen vert, s mindkét kezemet ökölbe kellett szorítanom a rám törő érzések miatt. Józan eszemet réges-rég sörbe fojtottam.

Nem tartott soká eme pillangó csók, ami nem volt több egy kis érintésnél, mikor Vento el kívánt húzódni. Gyorsan nyúltam utána, gyengéden ragadtam meg nyakszirtjénél, hogy ne tudjon jobban eltávolodni tőlem. Belehaltam volna a szomorúságba, ha mindezek után otthagyott volna. Homlokomat homlokának támasztottam, kósza tincsei orcámat s fülemet csiklandozták. Biztos voltam benne, hogy őt sem érintette oly mélyen eme apró gesztust, mint igazán kellett volna. Nem lökött el, nem acsarkodott, ehelyett csak lesütött pillákkal pihegett. Orcája hamar lángra kapott, édesen pirult kezem alatt. Leírhatatlanul gyönyörű volt. Gyógyír sebzett szívemnek: ez volt Ő.

Másik kezemmel megérintettem az egyik pír rózsácskáját, s gyengéden elkezdtem cirógatni. Nem sokkal ezután, váratlanul cselekedett helyettem is. Pisze orrát az én orromhoz simította át az egyik oldalról a másikra. Addigi összes önuralmam ama apró mozdulatsorban lelte szörnyű halálát… onnan nem volt menekvés. Érintése, hogy ő maga is vágyott az enyémre eszemet vette, s többet kívántam belőle. Vadul martam ajkaira, nem kímélve. Az apró kis résen fürgén csúsztattam be nyelvemet, hogy az övére simíthassak vele. Enyhe sör ízt véltem felfedezni, ami mögött ott volt az ő édes íze is. Elfojtottam sóhajomat, s folytattam tovább ostromlását. Szájpadlását cirógattam, majd fogait simítottam végig. Ő eközben vállaimba kapaszkodott, majd fürge ujjai felkúsztak a tarkómon keresztül a fejemre, s hajamba túrt. Kellemesen bizsergett minden tagom, ennyi nem volt elég. Nem. Nagyon nem.

Hóna alá nyúltam s egy határozott, gyors mozdulattal felrántottam a földről, egyenesen magamhoz az ágyra. Párnák között találta magát, nagyot is nyekkent. Kuncogtam volna, ha épp nem vágytam volna csókja után. Lassan másztam fölé, becserkésztem akár egy vadat. Boldog voltam, hogy ily ártatlanul, de vágyódva várta újabb csókomat. Nem kívántam sokáig várakoztatni ám, azonban túl gyönyörű volt ahhoz, hogy valódi legyen. Meg kellett érintenem, nem e képzeletem játszott oly csalfán velem. Hüvelykemmel simítottam nyaka érzékeny bőrére, majd ajkamat tapasztottam reá. Apró csókokkal borítottam be a vékony bőrt, melytől résnyire nyitott ajkai közül sóhajok szálltak ki, akár fürge kis madárkák.

Néha-néha tovább érintettem ajkammal nyakát, ahol vére robogott oly sebesen. Éreztem szívverését, hevesen pumpálta ereibe vérét. A vágy vörös köde egyre gyorsabban borította el elmémet. Többet kívántam belőle, sokkal többet. Feje búbjától a lábujjáig akartam ajkammal csókolni, ujjaimmal cirógatni. Teljes valómmal felé magasodtam, de mivel a sok sörtől már nehezen tartottam magamat félig tán rajta is feküdtem már. Ekkor riadt meg madárkám, s próbált karmaim alól messze szállni. Gyengéden húztam vissza, s ereszkedtem félig rá s mellé az ágyra. Egyre nehezebb volt tartanom magamat, szemeim is oly nehezek voltak már. Cirógatását azonban nem hagytam abba, kezemet s ujjaimat még bírtam mozgatni. Párszor ajkammal is becéztem, nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Ezt megtette helyettem az álmosság.

- Vento – suttogtam csodás nevét, miközben a füléhez hajoltam. Még bele kívántam súgni, hogy maradjon ott velem, legyen velem még egy kicsit, de a szavak a számig már nem jutottak el.

- Uram, kérem… - szavaiból könyörgést véltem kihallani, de olyan messziről szólott már hozzám, hogy igazán nem is érdekelt. Minden olyan sötét lett s nehéz, a tűz ropogását se hallottam már, se az alattam fekvő ifjú heves szívdobogását s pihegését. Egy valami még azonban eljutott tudatomig: a Nap illata, melytől dalolt szívem.

Aztán lassan az is elveszett a mély álomba, mi rám köszöntött.

~*~*~*~*###*~*~*~*~


Reggel madárcsicsergésre ébredtem. A Nap már magasan járt, sugarai kellemesen melengették meztelen felsőtestemet. S nem csak ez volt oly furcsa számomra. Mindig hajnalban keltem, kivétel nélkül, a cselédekkel. Szint úgy kivétel nélkül ingben tértem nyugovóra révén, hogy jobban fáztam, mint bárki más a kastélyban. Persze, foghattam volna lustaságomat az elmúlt nap fáradalmaira, de épp nem ez volt a legfurcsább az egészben. Mi döbbentet úgy hát le, hogy ezektől el tudtam tekinteni minden gond nélkül? A meleg test, ami hozzám simult. Simult? Félig rajta feküdtem, szóval akarata ellenére is kénytelen volt velem érintkezni.

Nem emlékeztem eme afféromra hirtelen, s az érzés, miszerint összefeküdtem valakivel a várból roppant módon megrémített. Nem kívántam atyám hibáját elkövetni, bár biztató volt az alsóruházatom jelenléte, bár így is idő kellett, míg ki mertem nyitni szemeimet. Hiába bántotta szememet az ablakon beszűrődő reggeli kikelet, az orcámat csiklandozó szőke tincseket gond nélkül felismertem. Oh, Istenemre, de még milyen hamar! Önkéntelenül is belélegeztem haja illatát, melyhez foghatót rég nem éreztem. Döbbenetemben tán még a számat is eltátottam. Senki másnak nem volt a környéken oly szőke haja, az ír népség legtöbbje vöröstől a barnáig akadt.

- Felkelt, Lánguram? – mozdult a búza szőke hajú fej. Nagyot dobbant a szívem, hisz ezek szerint az ifjú már fent volt egy ideje. Azt se tudtam hirtelen mit mondjak, sőt, tán ha nevemet kérdezi bambán pislogtam volna, akár egy néma.

- Fel, fel – hörögtem, miután hangom újra rám talált, majd amilyen gyorsan csak lehetett elengedtem őt, s mellé gurultam az ágyra, háttal. Vettem egy mély lélegzetet, majd felültem s az ágy végén helyezkedtem el, minél távolabb tőle. Égett a képem, szégyelltem magam, leírhatatlanul. Hevesen vert szívem, merszem nem volt hátranézni a fiúra, mellesleg a halántékom is lüktetett a macskajajom miatt. „Bolond Aedus! Mit tettél?”

Recsegett az ágy, Vento is felült. Lesütöttem tekintetemet, s bár ne tettem volna. Ölem a reggeli, ébredt állapotában volt még, melyet egyik férfi sem vetett a másik szemére, míg nem összebújva aludtak. „Lassan már Karóba húzó Flanagannak szólíthatna. Habár rettenhetetlen harcosra gondolnának emiatt az emberek, biza nem így van.” Túrtam a hajamba. Teljesen biztos voltam benne, hogy Vento érezhette, s csak remélni tudtam, hogy igazán nem értette félre a helyzetet. Hisz mit érthetett volna félre? Este ajkára tapadtam, mint asszonyéra szokás, ágyamba csábítottam, majd vele aludtam, reggel pedig ezzel fogadtam… ezzel a kellemetlen dologgal.

A kép, ami bevillant elmémbe egy pillanatra a frászt hozta reám. Egy heves, szenvedélytől fűtött kép: a Búza királyfi ajkát faltam, ami édesebb volt mindennél, amit előtte kóstoltam. Bőrét érintettem, nyakát csókolgattam, fülébe búgtam… Hiába próbáltam magamat azzal nyugtatni, hogy csak álom volt az egész, jól tudtam, hogy ez nem így volt. A képek sokasága és a félretett csizmáim bizonyítékok voltak arra, hogy józan eszem mellett a hidegvéremet és az ítélőképességemet is elveszítettem, többek között. A vallási oldalát nem is néztem még, bár jól tudtam hova fog bűnös lelkem kerülni. A Pokolra.

- Lánguram? – szólított halkan újra az ifjú, ki tudja hanyaggyára. Hátam mögött helyezkedett el az ágyon. Éreztem, ahogy tekintetét a tarkómra szegezte, s nem mozdult onnan. Tán arra várt, hogy felé forduljak, s a szemébe nézzek? Képtelen voltam erre. Ujjbegyeivel gyengéden érintette jobb vállamat, melytől a hideg rázott ki. Úgy cikázott végig a hátamon, hogy rendesen beleremegtem. „Ostoba kölyök! A tűzzel játszik, nem érti meg?” Felpattantam az ágyról, nem bírtam tovább gyengéd érintését elviselni mindazok után, amibe belekényszerítettem. Az ablakhoz léptem, friss levegő kellett zaklatott lényemnek. Hátra azonban semmi pénzért nem néztem volna.

- Menj dolgodra, Vento – szólaltam meg végül. Az udvart néztem addig, ahol már nagy járások voltak. Reméltem senkinek nem tűnt fel a hiányunk. Azt még kimagyaráztam volna, hogy velem mi történt, vagy ha vele… de hogy mindkettőnkkel...

- De, uram én… - kezdett volna bele mondandójába, de nem hagytam, hogy befejezze.

- Eleget szolgáltál itt – fordítottam kissé oldalra a fejemet, hogy halványan bár, de rálátásom lehessen. Még az ágyon ült, kivettem alakját, s azt is, hogy lehajtotta fejét. Szívem szakadt bele eme képbe, de meg kellett értenie, hogy bűn volt mit vele tettem… igen… mert én tettem vele. Ráerőszakoltam magamat. Oh, de ismerős volt ez számorma! Szívem fájdalmasan dobbant, lelkiismeretem oly erősen mart húscafatomra, hogy egy pillanatra levegőt sem kaptam.

- Értettem – érkezett a rövidválasz egy kisebb csend után. Hangja csalódott volt, s talán kicsit megviselt is, tele bánattal. Rosszul esett szívemnek a tudat, hogy megbántottam, de ennek az ostobaságnak már az elején véget kellett vetnünk. A csalánt is tövénél fogva kellett kihúzni, s a fiatal szívében nekem is ugyanezt kellett tennem azokkal az érzésekkel, amikkel nem tudott mi kezdeni. Egészen addig nem néztem fel, míg meg nem hallottam az ajtó nyikorgását. Lassan emeltem tekintetemet az ott ácsingózó fiúra. Szívem szakadt meg érte, oly kétségbeesett és elveszett arca volt, s mindezt azért, mert nem voltam elég erős. Helyre kellett hoznom vétkemet. Nem kívántam őt is tönkretenni… nem kívántam neki is oly élményeket adni, melyet én kaptam gyerekként.

- No, menj… - intettem fejemmel a folyosó felé, komor arccal. – Menj már, dolgod is akad tán.

Nem felelt, csak engem bámult még egy darabig. Már akkor jól tudtam, hogy az a csalódott szempár végig kísérni fogja napjaimat, míg el nem fogadom a helyzetet. Mikor kilépett az ajtón, s bezárta maga után fejemet a falnak döntöttem. Oly ostobaságot követtem el, mely komoly bűnhődést követelt maga után. De egy főurat senki nem korbácsolt meg. Mester és tanító híján, kik megbüntethettek volna, csakis a gyónás jöhetett szóba lelkem gondjának enyhítésére. Hogy tehettem ezt? Hogy vihettem bele ilyenbe? Hogy mocskolhattam be? Hogy érinthettem meg, férfi létére? Hogy volt merszem ajka után vágyódni, s sajátommal cirógatni? Hogy volt merszem egyáltalán saját bűnömmel megrontani?

Sok-sok évvel ezelőtt, mikor még ifjú voltam, jóval ifjabb, mint Vento maga, engem a mesterem udvarában szolgáló atya tett ki hasonlóknak. Csókolni nem csókolt meg, de szívesen simogatott, cirógatott s ültetett az ölébe. Aztán egyik alkalommal, mikor ellenkezve próbáltam erős szorításából menekülni, a mester meglátott minket. Az atya jobbja félig az ingem alatt volt már, félreérthetetlen helyzet volt az, melyért mesterem száműzte udvarából. Sosem gondoltam arra, tán ama esetek sokasága elültette bennem a gonosz magját… de ezek szerint igen.

Én azonban úr voltam, senki nem üldözhetett el saját birtokomról… Vento ellen pedig az én szavam többet értek. Ámbár jól tudtam, hogy soha nem árulta el volna mit tettünk az éjjel, vagyis mit tettem vele. Nem is féltem… hanem szégyelltem magam. Olyat tettem, melyet a Biblia is tiltott s társadalom is megvetett. Arról pedig ne is essék szó, hogy olyat tettem eme ifjúval, melyet nem kellett volna. Megmérgeztem a lelkét: átadtam azt, melyet én is kaptam.

Lassan kezdtem öltözködni, minden tagom sajgott a mély, mozdulatlan alvástól. Új nadrágot vettem fel, tiszta vászoninget, amire aztán mellényemet vettem. Csizmámat már sikerült egyedül is magamra húznom. Megmostam arcomat az asztalon lévő vizes tálban, majd elindultam a faluban lévő templomhoz, hogy meggyónhassam bűneimet. Könnyíteni kellett szívemen, s tudtam, ott jó kezekben voltam.

Gyalog tettem meg az utat, hogy közben szellőztessem ködös elmémet. Az udvaron mindenki boldogan köszöntött, bennük élt még az előző esti vigadalom. Se anyámmal, se Fionával nem találkoztam össze, de legnagyobb örömömre a Búza Királyfi sem került szemeim elé. Gyorsan szedtem lábaimat, hamar túl kívántam esni ama kínos beszélgetésen a pappal. Rég jártam a helyi templomban, mikor gyerekként annyit koptattam a régi fapadokat. Amint beléptem azaz érzés fogott el, mintha megállt volna az idő. Idős pap csoszogott ki elém, hamar felismertem a régi atyánkat.

- Dicsértessék atyám! – siettem elébe, hogy kevesebbet kelljen lépnie.

- Isten hozott az úr házában, fiam! Mivel segíthetek neked? Ha netán bátyádat keresed, ő épp nincs a környéken, a szegényeknél jár, s segít.

- Magához jöttem – kezdtem bele. – Vétkeztem atyám, had gyónjam meg bűneimet. – Az öreg arcára nem ült ki semmit, csak bólintott egy aprót. Intett nekem, mintha nem tudtam volna merre volt a gyóntatószék. Előre ment, én pedig egy mély lélegzet után léptem csak be.

- Dicsértessék a Jézus Krisztus – köszöntem, míg az atya nagyokat nyögve ült le a gyóntatószék másik oldalán. Hallottam, hogy máshol székbe ülhettek, nálunk azonban csakis az atya öreg térdei miatt tehette ezt meg. Én magam is térdeltem, összekulcsolt ujjakkal.

- Dicsértessék a Jézus Krisztus, fiam – jött a válasz, míg én nagyot sóhajtva keresztet vettem.

- Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen – duruzsoltuk az atyával.

- Miért fáradtál hát be hozzám, gyermekem?

- Gyónom a mindenható Istennek és neked lelki atyám, hogy utolsó gyónásom óta sok bűnt követtem el. Rég gyóntam, idejét sem tudom már, azonban úgy lekötöttek a teendők, hogy se időm se erőm nem volt már.

- Hallgatlak.


- Bűneim sora hosszú már, melyet annyi atya oldozott fel… Harcoltam a Keresztes háborúban Richárd oldalán, sok embert öltem meg, hogy felszabadíthassuk a Szentföldet. Azonban úgy érzem az elmúlt hetekben nagyobb állat szabadult ki belőlem, mint azt bárki fia kívánta volna. – Egy kis szünetet tartottam, össze kellett kusza gondolataimat szednem. – Nincstelenné tettem olyan embereket is, kik igazán nem szolgáltak erre. A családfővel együtt őket is a bizonytalanság mély gödrébe vetettem. Nem így kellett volna tennem, de a düh eluralkodott rajtam, pont az atyám – szorítottam mellkasomra jobb kezemet -, melyet annyi éven át kordában tartottam. – Elhallgattam, hogy az atya átgondolhassa tanácsát. Meg is köszörülte torkát, majd belekezdett.

- Bűn ez fiam, de nem a legszörnyűbb. Szívedet fogja nyomni eme teher, míg élsz, s könnyíteni nem tudsz már rajta. Azonban mivel azokért tetted mindezt, akik eme birtokon élnek, feloldozlak eme bűnöd alól…

- Lenne még itt valami, atyám, mit meg kívánnék gyónni – vágtam halkan szavába.

- Nos, akkor mondjad fiam.

- Arról lenne szó, hogy én… én… - keresgéltem a megfelelő szavakat, de mindhiába. Nem tudtam szépíteni ezen. – Olyan embert érintettem, kit nem szabadott volna. Őt… én… én bemocskoltam.

- Vele háltál? – Hirtelen ért a kérdés, s igazán nem tudtam erre mit mondani. Vele háltam, de… az atya milyen értelemben értette eme kérdést? – Szűz leánnyal voltál fiam? Nemes kisasszony e vagy csak szolgálólány?

- Vele háltam, de magamévá nem tettem… - suttogtam halkan. Nem jó helyre jöttem én, jöttem rá. Eme botlásom a saját gondom vedrébe került, melyre senki fia megoldást nem tudott találni. Emellett a gondolat, hogy úgy háljak Ventoval, mint asszonnyal… borostás arcomra simítottam, szívem hevesen vert. Erre addig nem gondoltam. S tessék, az atya segítség helyett csak taposott rajtam egyet, igaz nem tudta ő ezt.

- Akkor igazán nagy vétket nem követtél el fiam. Csókot lopni s összebújva aludni egy szűz teremtéssel nem oly nagy hiba. Ha meg nemes kisasszony, s a családnak jót tenne, vedd el. Akkor nyugodt szívvel viheted bűnbe. Akad tán még más is, melyet meg kívánsz gyónni?

- A többire nem emlékszem már ily tisztán… - motyogtam. - Teljes szívemből szánom és bánom minden bűnömet, mert azokkal az én jó Istenemet megbántottam. Erősen fogadom, hogy Isten segítségével a jóra törekszem, és a bűnre vezető alkalmat elkerülöm. Ámen – vetettem keresztet, ugyanis nem láttam tovább értelmét eme eszmecserének. Magamtól is megbántam bűnömet, s az atya sem tudott megfelelő tanáccsal ellátni. Bár tán ha megjegyeztem volna, hogy kivel az estémet háltam nem leány volt…

- Nos fiam, amint elhagytad eme széket a tarisznyádban lévő aranypénzeket rakd bele a perselybe, vagy ha most tán nincs nálad, adakozz majd bőkezűen az egyháznak. Elkél már egy új tető, beázik a lakrész felett – megköszörülte torkát, majd folytatta. - Feloldozlak téged az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Magasztaljuk Istent, mert jóságos hozzánk. 

- Mert örökké szeret minket – folytattam lehajtott fejjel.

- Isten megbocsátotta bűneidet, menj békével.

- Istennek legyen hála - suttogtam, majd felemeltem a fejemet. Indulnom kellett, sok dolgom akadt még. - Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Kifelé menet a zsebemet megtöltő pár tallért a perselybe tettem. Ebből biztosan jó ácsmunkást tudnak a tetőhöz fogadni az atyák. Nem maradtam, visszaindultam a várba, hogy folytassam a munkámat. Nem siettem úgy, mint a templomba menet. Kiélveztem a természet nyugalmát s szépségét, míg lehetett. S kerültem azt, kit kerülnöm kellett

 

~*~*~*~*###*~*~*~*~

 

Az asztalnál ülvén törtem fejemet, mit is kéne tennem még. Vétkeztem, meggyóntam, de lelkemnek ez sem adott megnyugvást. Feloldoztak bűnöm alól, amit nem igazán értettem, sőt, fel se fogtam. Nem értette tán, hogy bűnöm súlyosabb volt egy könnyed feloldozásnál? Hogy nézhettem ezek után Vento szemébe? Hogy szólhattam volna hozzá? Hogy inthettem óvá, figyelmeztethettem, hogy rosszul cselekszik? Sehogy.

Az én lelkem az övénél sokkal bűnösebb volt, neki kellett volna reám vigyáznia, nem pedig fordítva. Mit tanítottam neki? Férfit érinteni nem bűn, oh, pedig mennyire is az volt! Bemocskoltam, ahogy engem is annak idején, s bárhogy is küzdöttem az ellen, hogy ezt elkerüljem, nem voltam se elég erős, se elég határozott ahhoz, hogy megálljam puha bőrének érintését. Vádolhattam volna azzal, hogy szabad joga volt számomra nemet mondani, de jól tudtam, hogy az sem segített volna. Próbálkozott, elhajolt, de erőszakosan rákényszerítettem magamat.

Szörnyeteggé váltam, küzdöttem ellene, de egy gyenge pillanatomban felülkerekedett rajtam, s Ventot is magával rántotta a sötétségbe. Én ettől, hogy rettegtem! Azzá váltam, akivé legkevésbé akartam. Azzá a démoni lénnyé, ki fittyet hányt a szentírásra. Bolond voltam, gyenge férfi, ostoba, ki soha nem tanult a hibákból. Helyem nem lett volna az emberek között, kik tisztességesen, isten akarata szerint élték életüket, nem hogy birtokot irányítsak.

„Én a bűnös, a vétkes lelkű mondjam meg az embereknek, mit tegyenek? Ha panasszal fordulnak felém, én adjak neki tanácsot, vagy döntsem el ki a vétkes s ki nem? Lehetetlen, ilyen vétekkel nem ítélkezhetem senki felett!”

A lelkiismeretem egyre több mindent susmorgott bűnös, sebzett lelkemnek. Legszívesebben mindent otthagyva indultam volna a világnak, hogy bolyonghassak utolsó napomig. Se kötelesség, se felelősség, mi nem volt egy hozzám hasonlónak való. Gyenge embernek, amilyen én is voltam, főúri szerep nem volt méltó. S ha lett volna más választásom, biztosan azt választottam volna, hogy az embereknek jobb és szebb jövőt biztosíthassak. Igaz, már tettem értük valamit, a birtok szabad lett, de attól tartottam ennél többre tőlem nem futotta. Semmi sem volt biztos, s annyi mindent kellett volna még elintéznem… s híján voltam az erőmnek.

Önmarcangolásomat kopogás szakította félbe. Ujjaimat kihúztam vörös tincseim közül, szemöldökömet ráncoltam. Reméltem, hogy nem kínom főtárgya állt az ajtó másik végén, ugyanis arra még nem voltam felkészülve, hogy újra lássam. Újabb kopogás, de ez már halkabb volt, mint az előző.

- Jöjj be! – szóltam ki, mire az ajtó lassan kinyílt. Vékony, karcsú női kéz simított a vastag ajtó szélére, majd halovány vörös tincsekkel körbeölelt orca nézett be rajta.

- Zavarhatom? – kérdezte halkan, zavart mosollyal ajkán. Beljebb lépett az ajtón, gömbölyű pocakja is előtűnt. Gyorsan végigmértem, majd bólintottam egy aprót s felálltam. A falhoz támasztott székért léptem, hogy asztalom közelébe tehessem.

- Ugyan, erre semmi szükség, jó uram – lépett közelebb Fiona, miután bezárta az ajtót. – A fal mellett is jó helyem lett volna.

- Így közelebb lesz a tűzhöz. A fal ontja magából a hideget – feleltem őszintén, majd visszasétáltam a helyemre. Egyszerre foglaltunk helyet a székeken. – Miért látogatott meg? – Mindig is érdekesnek találtam, hogy míg nem néztem reá, ajkán mosoly játszott, azonban utána lehajtotta fejét s kissé elkomorult. Akárcsak előző este…

- Beszélni kívánnék önnel, ha ideje akad rám. – Válaszára széttártam két kezemet, s a papíroktól alig látszódó asztalomra mutattam.

- Csak örülök, ha nem fulladok bele eme tengerbe – feleltem őszintén, mire jobbját az ajkához emelte, hogy elrejtse mosolyát. – Történt tán valami baj?

- Elsőnek is azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek magától, jó uram – nézett fel rám. – Tegnap este kivetnivaló volt viselkedésembe… maga kedves szóval szólt hozzám, én pedig elviharzottam. Illetlenül. – Szemöldökömet ráncolva döntöttem kissé oldalra fejemet. – Meg szeretném magyarázni… már ha egyáltalán kíváncsi rá. Ha bocsánatkérésemmel is beéri, annak is nagyon örülök.

- Nem számítottam arra, hogy pont maga fog elém fáradni s bocsánatot kérni. Én voltam túl tolakodó és…

- Oh, nem, nem! –
vágott gyorsan szavamba, s hajolt közelebb hozzám. Orcáján zavartság tükröződött. – Meglepett. A kedvességével. Az odafigyelésével. Maga semmi rosszat nem tett, Sir Flanagan – mosolygott. – Semmi rosszat. – Szép mosolya mögött ott bujkált az elrejtett szomorúság. Nem tudtam eldönteni, hogy boldog volt e nálunk, miután szeretett férje, az én bátyám elhunyt… Ám rákérdezni nem mertem.

- Tehetek önért valamit? – könyököltem az asztalra, s kérdeztem rá őszintén. – Bármit. – Zavartan figyelt engem, míg pocakját simogatta.

- No de uram. Sógoromként kérhetnék magától ennél többet? – kérdezte mosolyogva. – Én kötve hiszem. Hisz így is többet adott, mint várni mertem. – Eme szavakra nem tudtam mit mondani. Csak figyeltem fiatal orcáját, melyen az elmúlt évek biztosan sokat faragtak. Hirtelen annyi kérdés merült fel bennem, de mindet faragatlannak tartottam.

- Azonban, ha nem haragszik rám, s nem neheztel a tegnap esti viselkedésemért, nem is zavarnám tovább. Csak aztán nehogy belefulladjon eme tengerbe – mutatott kedvesen asztalomra.

- Minden tudásommal igyekszem ez ellen tenni – feleltem, majd figyeltem, ahogy nehézkesen felállt a székből s elindult az ajtó felé. – Lady Flanagan! – szóltam utána, mire láthatóan megdöbbent a megszólításon. Lassan visszanézett rám, én pedig álltam pillantását. – Köszönöm, hogy befáradt.

- Mily furcsa úr maga –
mosolyogta szélesen. – Nekem kéne köszönnöm, hogy időt szakított rám. Pihenjen is, Sir Flanagan. A birtok már biztonságban van – majd kecsesen kilépett az ajtón. Az utolsó dolog, amit belőle láttam a hosszú, kiengedett haja volt, s ruhájának az alja.

Arcomat két tenyerembe temettem s hatalmasat sóhajtottam. Nem értettem én már semmit, főleg azt nem, mit tervezett mindezzel Isten. No meg aztán az is érdekelt volna, hogy én milyen szerepet töltöttem be tervében. S meddig bírtam még a terhét.

 

~*~*~*~*###*~*~*~*~

 

Teltek s múltak a napok, az időm nagy részét a birtok papírjainak intézésével töltöttem. Kezdtem látni a végét, a kiutat ama zűrzavarból, ami fogadott érkezésemkor. Sok levelet írtam meg újra, a környező földesurakkal próbáltam valamiféle kapcsolatot kiépíteni. Üzletinek örültem, de ha netán baráti is kialakult, az is jól jött volna. Minden apróságnak hálát adtam, jó keresztényként.

S mi történt, ha nem a dolgozószobámba zárkóztam be s élveztem a papírok meghitt társaságát? Akkor a várban járkáltam a levelek miatt, esetleg lementem a földekhez a parasztokkal értekezni, vagy a kincstárat megnézni. A várnéppel való találkozásaimnak a számát próbáltam a legkevesebbre csökkenteni, s ennek egyetlen egy oka volt: Vento.  

Párszor összeakadtunk a folyosókon. Ha nem volt ott rajtunk kívül senki, rögvest hátat fordítottam neki s inkább a másik irányba mentem, vagy a szolgalejárót használtam. Eleinte meg se indult utánam, így bizakodva álltam ahhoz, hogy ő is tudta, az addig kialakult barátságunkat sajnos véget kellett vetnünk. Nem azért, mert oly módon nem vágytam rá… hanem éppen azért, mert oly dologra csábított az ifjú, mint más még soha. Eme formáját pedig a barátságnak, mely túlmutatott már rajta, tiltotta a vallás s minden más.

Eme játékunk pár napja után az ifjú egyszer csak feladta a józan eszét, s zavart szívére hallgatott. Nem találkoztunk a folyosón vagy az udvaron kívül, a közös vacsorákra se mentem le, mondván, túl sok dolgom van. Egy nap azonban, mikor hónom alá vetve pár papírossal róttam a hosszú s rideg folyosókat a lépcső felé tartva, ő sietett felfelé kezében egy kosárral. Megállt, mellkasa előtt tartotta terhét s átkarolta két kezével, majd tekintetét az enyémbe fúrta oly kegyetlen módon, hogy lábaim a vár kövébe gyökeret vertek.

Nem tudom meddig tartott ama pillanat, meddig fonódott tekintetünk a másikéba, s próbáltuk kiolvasni onnan minden rejtett kis titkát s gondolatát a másiknak, csak az tűnt fel, hogy szívem hevesebben vert, mint előtte. Nagyot nyelve szakítottam meg a szemkontaktust, s vettem egy mély lélegzetet. Lábam még mindig nem akart mozdulni, s igazából azt se tudtam merre meneküljek. Hisz ezt csináltam már napok óta: menekültem a szőke fürtös, tejfehérbőrű, rózsaajkú ifjú elől. Nem messze tőlünk egy apró ablakon beszűrődött a kinti fény, elűzve a benti félhomályt. Ez sem segített.

- Jó uram…? – törte meg a feszült csendet Vento halk szavával. Fellépett egy lépcsőfokot, de mikor ráemeltem tekintetemet, megállt. – Magához igyekeztem. Édesanyja felküldött, hogy szóljak magának, ma este szeretné, ha velünk vacsorázna. – Csak néztem a göndör fürtök között rejlő, angyalok által faragott arcát. Elfogott egyfajta vágyódás, nem csak afelé, hogy újra nap mint nap láthassam s jól megnézhessem, hanem hogy gyengéden, kézfejemmel rásimíthassak, ajkammal gyengéden becézhessem...

- Sir Flanagan…? – zökkentett ki gondolataimból, immár a lépcső tetejéről. Nem messze állt tőlem, én pedig már kiszáradt torokkal bámultam őt. Ostoba, ki férfi után vágyódik. Ostoba, ki azt meri remélni, eme bűn megbocsátható.

- Köszönöm, hogy szóltál – feleltem halkan. Nehezen találtam hangomat, ami így is érdesnek bizonyult. – Most már mehetsz dolgodra. – Elnyílt ajkai között szívta be a levegőt, hallottam, ahogy halk sóhajt hallatott, s vissza is fordult. Már fellélegeztem volna, hogy lesiet a lépcsőn, azonban nem így történt.

- Miért kerül? – fordult vissza, arcán kétségbeeséssel. – Miért fordul meg minden alkalommal, mikor meglát? A szolgálók is azt susogják már, hogy az ő lépcsőiket használja. Miért nem szól hozzám? Miért nem jön le esténkként hozzánk vacsorázni? Miért…? – kezdett volna bele a következő, szívszorító mondatába mikor a lábaim végre engedelmeskedtek nekem. Pár lépéssel kikerültem őt, s helyette is faltam a lépcsőfokokat.

- Lánguram! Sir Flanagan! Kérem! – indult meg utánam, azonban a nagy kosarával nem haladt.  – Sir, kérem várjon meg! Ne hagyjon itt uram, kérem! Lánguram!

Nem tettem meg. Nem tehette meg, hogy aztán szavaiból mást halljak ki, mint kéne. Nem kockáztathattam, hogy újra úgy érjek hozzá, mint asszonyhoz. Az ég áldja meg, hisz ifjú volt, férfi, egy a nememből! Leértem a földszintre, míg ő kétségbeesetten próbálta terhével a lépcsőt letudni, de az első fordulónál járt csak. Vettem még rá egy utolsó pillantást, majd tovasiettem. Nem kívántam megvárni. Az istállóba vittek csizmáim, s szóltam Ebertnek, hogy hozza elő Caheyt, míg én a nyeregtáskámba gyűrtem a leveleket.

- Magába oszt mi ütött? – vezette elém a csillogó szőrű ménemet, majd kedvesen megpaskolta a farát. – Nem így szokott kinézni. Sokkal… érzelemmentesebb. Nyergeljem fel?

- Nem, köszönöm – csóváltam bőszen vörös üstökös fejemet. – Megcsinálom én, köszönöm, hogy idehoztad.

- Ez a dolgom – felelte, míg furcsán méregetett, s visszasétált a többi lóhoz.

Nem tétováztam, rögvest felnyergeltem paripámat, hogy aztán levigyem a faluba a leveleket. Ott volt a futárom, ki már várta őket, hogy tovaszállítsa a címzetteknek. Lóra szálltam, majd a macskaköves udvaron elindultam a nagykapu felé.  Vento ekkor jelent meg a nagyra kitárt várajtóban, gyorsan szedte a levegőt, s kezében már semmi nem volt. Vetettem rá egy pillantást, majd gyengéden Cahey oldalába fúrtam lábfejemet, hogy ügessen.

Amint kiértem a vár területéről, egyik kezemmel arcomra simítottam. Nem tudtam kiverni fejemből azt a szempárt, mi oly kérlelően figyelt a váram küszöbéről. Szinte kérlelt, könyörgött nekem… annak, ki bemocskolta. Ajkam megremegett, ahogy a szívem összeszorult fájdalmasan. Fájt? Igen. Fájt. Olyan érzésem volt, mintha valami fontosat dobtam volna el magamtól. S ez így is volt: bíztam az ifjúban, okom volt arra, hogy erős s kiegyensúlyozott legyek. S jól tudtam, hogy eme világon, melybe belerángattam, én voltam az egyetlen, kivel valamelyest jó viszonyt ápolt.

- A ménkő vinné el! – szaladt ki számon. – Az istenit…! – dörzsölgettem orromat, míg a kétségbeesés kaparta torkomat. Újra megböktem ménem oldalát, ő pedig könnyedén ugrott át vágtába. Nem sok kellett ám ahhoz, hogy a faluba érjek s a leveleket az általam kiválasztott ifjú kezébe adjam. Ő már rögvest pattant is lovára, s iramodott bevégezni munkáját. Én pedig visszaindultam a saját magam által kialakított kalitkámba: a dolgozószobába.

Nem futottam újra össze a Búza királyfival, amiért hálát adtam Istennek. Vacsoráig ott is maradtam, ki sem dugtam orromat. Utána is csak azért, mert ajtómon anyám lépett be kopogás nélkül, s roppant mérgesen. Egyenesen az asztalomhoz sétált, majd megállt előtte, én pedig rossz tetten ért kisgyermeknek éreztem újra magamat.

- Vacsoraidő van kedves fiam, s ha jól tudom Vento szólt neked, hogy örülnék végre, ha megjelennél. Nézz magadra! Izmon kívül már sok hús nincs rajtad. Miért kell ily módon kínoznod magad, mint Desmond bátyád? Ő is kész rejtély már számomra…

- Sajnálom anyám, belefeledkeztem a munkába… - kezdtem volna bele, de nagyot sóhajtva csendre intett.

- Csak jöjj, fiam. Jöjj le velem s ülj le a helyedre: az asztalfőre. A többiről én pedig majd gondoskodom – tette hozzá, szemében ismerős csillogással. Huncutságon járt a feje, de ennek ellenére is felálltam hát s mellette lépdeltem le a nagyterembe. Fiona s Vento már ott ültek, az asztal szépen meg volt terítve, különféle finomságokkal megpakolva.

- Ünneplünk tán valamit? – érdeklődtem, s minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ne nézzek az ifjúra.

- Igen! Azt, hogy végre kidugtad az orrodat az odúdból, kedves fiam – jött a csípős válasz anyámtól, aki kecsesen helyet foglalt a Fiona oldalán.

- Jó estét, Sir Flanagan – köszönt Fiona.

- Jó estét – köszöntem vissza. Kisebb gombóccal a torkomban ültem le az asztalfőre. Vento pont az asztal másik oldalán ült, karnyújtásnyira tőlem.

- Jó estét, uram – szólt hozzám halkan. Válasz helyett csak biccentettem egy aprót s kupámért nyúltam, hogy leöblítsem a hirtelen kiszáradt torkomat.  

- Hajtsuk le fejünket, s adjunk hálát eme ételnek – suttogta anyám. – Aedus? - Megköszörültem a torkomat, s kelletlenül bár, de kinyújtottam anyám s Vento felé kezemet. Kis kört alkottunk a nagy asztalnál, majd belekezdtem.

- Hálát adunk a Teremtő Erőknek, amelyek megteremtették ezt az ételt. – Vento apró keze elfért hatalmas nagy tenyeremben, s akármit is csináltam eme tény nem kotródott ki elmémből. - Hálát adunk a Földnek, mely táplálta és gyarapította, a Napnak, amely érlelte, és hálát adunk mindazoknak, akik elősegítették azt, hogy elfogyaszthassuk. – Puha bőre az érdes tenyeremhez simult, sőt, hüvelykével egy aprót simított kézfejemen, minek következtében a következő mondatom alatt megremegett hangom. - Szolgáljon épülésére, javulására, csakis gyógyulására testünknek, lelkünknek és Szellemünknek. Oda épüljön be, ahol a legnagyobb szükség van rá. Ámen. – Egyszerre engedtem el a két kezet, melyet addig fogtam, s rögvest a kanálhoz nyúltam. Balom bizsergett, ujjaimat mozgattam már kínomban, mintha dongó csípett volt meg.

- Szép áldás volt, fiam – dicsért meg anyám. – S ha már így összegyűltünk, beszélgessünk kicsit. Kérdezek is, hogy belelendüljünk. Haladsz a dolgaiddal, Aedus? – kérdezte anyám, míg az egyik szolgáló levest mert ki nekünk.

- Haladok, ez bizonyos. Lassan már látom az asztalomat a papírok alatt. Kellemes csalódás ez annyi napi munka után.

- Kész csoda, hogy feje bírja a sok betűt – mosolyogta Fiona.

- Kénytelen – feleltem, majd a friss cipóból törtem magamnak a levesemhez. – Ez ad az asztalra betevőt, a parasztoknak vetőmagot. Ha nem bírja fejem, akkor ezzel adok magamnak erőt: éhező száj nem lesz a birtokomon. - Csendben folytatjuk az étkezést, amit egyszer csak az ifjú tör meg.

- Láttam ma kilovagolt. Merre tartott? – Ír szavai szebben csengenek, mint emlékeztem rá – fordult meg fejemben. Újra megköszörültem a torkomat, majd kaficántos válasz helyett egyetlen szóval feleltem.

- A faluba.

Tovább folytattuk az étkezést, anyám sokszor kérdezett, vagy esetleg könnyed esti témát hozott fel, hogy beszélgethessünk. Fiona is be-becsatlakozott, kinek szívesebben válaszoltam terjedelmesebben, mint a balomon ülő szőkének. Hiába nyűgözött le szépen csengő hangjával, gyönyörű kiejtésével: minden ír mondatára egy esetleg kettő szóval válaszoltam. Próbálta elrejteni csalódottságát, de a kékeszöldszemek nekem már rég tükrök voltak lelkéhez. Pár pillantás elég is volt ahhoz, hogy ezt tudjam.

- Az aratés nemsokára itt van – szólalt meg újra, mire én felnéztem rá, s nagy nehézségek árán, de nem mosolyogtam meg kiejtési hibáját. – Az uraság is részt fog venni benne, mint nemrégiben a korai termésnél?

- Aratás – javítottam ki, mire zavartan lesütötte tekintetét. – Tervezem.

- S magával tarthatok?

- Oh, kedvesem, nem jó ötlet – szólt bele anyám. – Múltkor is rosszul lettél, pedig csak a virágos kertemben segédkeztél.

- Az múltkor volt – felelte halkan az ifjú. – Magával tarthatok, jó uram?- fordult újra felém, míg én egy darabig csak csodáltam dacos tekintetét.

- Ha szeretnéd – hagytam rá a dolgot, ami nem tetszett neki. Az asztal alatt lábával megbökte csizmámat, majd belekezdett a beszédébe, míg én szemöldökömet s homlokomat ráncoltam.

- Szeretném! Hasznára kívánok lenni a birtoknak, ahogy csak tudok. Ha a szekérre kell fel vagy ledobálnom a terményt, azt se bánom. Meg akarok dolgozni azért, amiért itt lakhatok… ha már dalolásom nem elég.  – Nem kívántam erre felelni, azonban határozottabb, szinte már lábon rúgása másra késztetett. Meglepett harciassága, pedig jól ismertem felvágott nyelvét.

- Nem bánom, hát jöjj csak! De előre szólok, nem fogok kivételezni veled, a fiúkkal kell majd a szekérre felpakolnod majd felkísérned azt a várhoz, gyalogosan. Aztán ott lepakoljátok, mit előzőleg fel, majd újra vissza a földekre, s míg a nap le nem megy, ezt kell tenned – morogtam neki, hátha felfogja, eme munka nem az ő daloláshoz szokott testének lett kitalálva. Azonban ahelyett, hogy dacosan felszegte volna a fejét, vagy ellenkezésbe kezdett volna, csak egy boldog mosolyra futotta.

- Aedus! – szólt rám anyám. – Ezt meg mire véljem? Tudom, hogy félted a fiút, de… - kereste a megfelelő szavakat, végül csak egy megrovó pillantást küldött felém.

- Nem neked való, Vento… - suttogtam halkan, mélyen a szemeibe nézve. – Vendég vagy itt. Barát. Nem jobbágy ivadéka, kinek meg kell dolgoznia a mindennapi betevőért.

- Maga viszont a főúr. Magának sem kell a földeken segítenie – csatlakozott be Fiona is a beszélgetésbe. – Ha a fiú segíteni kíván, had segítsen. Ha csak egy kicsit is.

Lehunytam egy röpke pillanatra szemeimet, majd felsóhajtva felnyitottam őket. Bólintottam egy aprót, majd egy nagyobbat, hátha nem látták volna beleegyezésemet. Összebeszéltek ezek ellenem, éreztem én. Nem kívántam a jövő héten való nagy aratás során még Ventot is kerülgetni… de olybá tűnt, hogy ez jutott nekünk. A fiú belegyezésemre széles mosolyt küldött felém. Boldog volt. Boldog, de miért? Sokan nem vágytak a napsütötte mezőkre hajnaltól, hogy pakoljanak vagy kaszáljanak naphosszat, egészen estig, megállás nélkül. Ő pedig, ki nem dolgozott soha, miért vette eme badarságot, ily komolyan a fejébe? Mivel tett jót magának azzal, hogy a tűző napon dolgozhatott velem s a sok jobbágyammal együtt?

Bolond kérdésre csakis a bolond adhatott volna nekem választ, azonban nem kívántam tőle megkérdezni se ezt, se a többi ezer s ezer más kérdésemet, mely szívemet nyomta. Ehelyett csendben elfogyasztottam a maradékomat, majd elnézést kértem, s visszamentem a dolgozószobámba. Nem bírtam tovább a lábamhoz simuló apró lábat, melytől egész testem bizseregni kezdett. Jót tett lelkemnek az a kis beszélgetés is, melyet mások között folytatunk, talán kissé durván is. Azonban nem vihettem ennél jobban túlzásba. Meg kellett húznom azt a vonalat, melyet soha nem léphettem át: s az a vonal biza itt volt. 


Regi2014. 04. 20. 00:58:36#29795
Karakter: Vento Romano
Megjegyzés: ~ Drágaszágnak


Kicsit megkésve, de BOLDOG SZÜLETÉSNAOT, DRÁGASÁG!



ZENE


Elviharzott mellettem és szinte éreztem ahogy forrongott egész lénye. Kétségbeesetten és értetlenül fordultam után. Úgy bámultam távolodó, szikár alakját, akárcsak egy kisgyermek, ki rossz fát tett a tűzre és az apja szótlansággal bűntettem. Nem tudtam mire vélni viselkedését, nem értettem mit árthattam neki, hogy szavára sem méltatott, vagy, hogy mi gerjeszthette akkora haragra. Bensőmet egyszerre öntötte el a csalódottság, bizonytalanság és aggodalom. Eme három érzelem súlyos egyvelege nyílként hasított a mellkasomba és élesen forgatta meg acél hegyét a szívemben. Lábaim megremegtek, egy pillanatra talán el is gyengültek. Talán, ha egyedül lettem volna a vár udvarán, hagyom, hogy felmondják hű szolgálatukat és testem tömegét nem tűrve tovább, összerogyjanak. De a vár népe összegyűlt uruk érkezésére és felsorakoztak a kőmonstrum udvarán.

Kezeimet erőtlenül lógattam testem két oldalán. Váratlanul arra lettem figyelmes, hogy egy puha orr forró levegőt prüszköl rá. A hosszú, bajuszszerű szőrszálak csiklandozták tenyerem, majd egy hatalmas fej gyengéden megbökte hátamat. Delejes tekintettel fordultam meg. Cahey toporgott mögöttem, ő is annyira zavart volt, mint én. Nem értette ura dühét és feszültsége átragadt rá is. Ujjaim gondolkodás nélkül siklottak fel nyakába és kezdték el masszírozni sörényénél a bőrt. Szegény pára teljesen meg volt izzadva, itt-ott habfoltok fénylettek makulátlan szőrén. Biztosan meghajtotta a Lángúr. Megnyugtatott ujjbegyeimmel érzett forrósága, úgy éreztem, ő az egyetlen, aki némi vigaszt jelenthet háborgó lelkemnek. Régen adódott rá lehetőségem, hogy megcsodáljam a fenséges teremtést, de akkor egészen másra volt tőle szükségem, mit arra, hogy szemeimet gyönyörködtesse. Homlokom homlokának vetettem és átöleltem nyakát. Nem foglalkoztam azzal ki látja és ki nem. Nem lett volna hozzá jogom, de azzal sem foglalkoztam volna, ha megfednek miatta. Talán egészen estig gyógyítottam volna sérült lelkem a lóval, ha „kedvenc” lovászom nem ránt hátra vállimnál fogva.

- Vedd le róla a semmirekellő kezeid. Te vagy az utolsó az egész udvarban, akinek kijár a jog, hogy egy ír tulajdonához érjen – köpte felém a szavakat. Fejét olyannyira felszegte, hogy beleláttam horgas orrának nyílásaiba. Tudtam, hogy nem ura miatti tisztelete mondatja vele ama szavakat, csupán engem akart bántani, de mégis úgy érintett a dolog, mintha belém rúgott volna. Nem éreztem magam odavalónak, és ezt ő nagyon jól tudta és nem is volt rest kihangsúlyozni olasz gyaur létem.

Lecsüggedt ajkakkal figyeltem, ahogy elvezette az állatot. Nem kellett volna, de égett az arcom, szégyelltem magam. Az udvar többi lakója végignézte és hallgatta megalázásom, de annyi erőm még volt, hogy megtartsam maradék büszkeségem és álltam a kutató pillantásokat. A várépületből kiszűrődő zajok mentettek meg, kiabálás sürgés-forgás. Nem csak én kaptam a nyitott famonstrum felé a fejem. Többen indultak meg egyszerre befelé a széles nyíláson. Velük sodródtam én is. Ahogy egyre beljebb értünk, megismertem az egyik kiabáló, sőt mi több, ordító hangot. A lovagé volt, mérget mertem volna rá venni. Oly módon üvöltött, hogy alig értettem szavát. Fogalmam sem volt mi dühítette fel, de abban biztos voltam; még nem hallottam ilyennek. Aztán amikor odaértünk a perpatvar színhelyéhez… Földbe gyökerezett a lábam. Arca teljesen eltorzult, vonásai már nem az övé voltak. Az addig mindig komoly és visszafogott férfi teljesen kifordult magától. Amikor rólam volt szó, már nem egyszer kijött a sodrából, de még akkor sem tombolt így. Szörnyűbb volt a legszörnyűbb viharnál, félelmetesebb volt a legvérmesebb vadnál. Minden egyes szavától megremegett bennem valami. Nem láttam teljesen az eseményeket az előttem álló emberektől, így kicsit előrébb furakodtam.

Nem sikerült teljesen áthatolnom a tömeg által alkotott élő falon, de talán szerencsésnek is mondhattam magamat emiatt. Alig tettem meg pár tyúklépést, egy puffanásra lettem figyelmes. Egy test tompa koppanásának hangja itta be magát füleimbe. Rémültem lestem át két férfi válla felett és megpillantottam a hideg köveken, egyenesen Lady Flanagan lábai előtt fekvő O’Neilllt. A méltóság teljes nő teljesen elfehéredett és arcára kiült a hitetlenség. Minidig kihúzott, komoly testtartása megereszkedett, vállai megzuhantak. Az uram pedig csak kiabált tovább, mint aki megbőszült. Tett néhány lépést lefelé a lépcsőn, melyről letaszította jobbkezét is. O’Neill mentegetőzni próbált, de nem volt könyörület. Ezt tisztán láttam a lovag szemében is. Oly gyilkos lángok égtek benne, hogy még az én lelkemben is komoly félelem kezdett bujkálni. Az emberek suttogni, morajlani kezdtek körülöttem, de csak néhány szófoszlányt sikerült elcsípnem, melyekkel nem igazán tudtam mit kezdeni.

„Áruló”, „hűtlen”, „gyilkos”… Mi történhetett, amiről nekem senki sem szólott?!

Tágra nyílt szemekkel szemléltem az eseményeket, a döbbenet eluralkodott felettem. Amire sikerült némiképp feleszmélnem egy erős férfi, Ronan már megragadta O’Neillt a karjanál fogva, felrántotta a földről és maga után vonszolta a folyosón, végig a bámészkodó tömeg között. Aztán pedig megkaptuk az utasítást, hogy menjünk a dolgunkra. De én nem akartam. Én oda akartam menni a Lángúrhoz, megkérdezni mi történt, miért oly feldúlt és… segíteni akartam neki. Viszont ehhez nem volt jogom és a kiváltságosság, melyet olykor-olykor élveztem, akkor nem ért semmit. Megindultam Sir Flanagan felé, de egy idősebb férfi elkapott a grabancomnál fogva és visszahúzott.

- Mit képzelsz kölyök?! – köpte felé a szavakat, lehelete hagymától és más rothadó zöldségmaradványtól bűzlött. Teljesen kirázott tőle a hideg.

- Eresszen el, öregember! – ficánkoldtam szorosan tartó kezei között. – Nekem oda kell mennem! – hangom határozott volt, de a férfi csak felkacagott szavaimon és maga után húzva indult meg.

- Neked csak dolgoznod kéne, úgy mint a többi nincstelennek, de valamiért eddig sikerült megúsznod… - morogta orra alatt. – Mocskos angol *bastaird… - tette végül hozzá. Utolsó szavát akkor hallottam először, de angolhoz hasonlatos lejtése nem kecsegtetett semmi jóval.

- Olasz vagyok – morogtam vissza halkan. Erre már nem felelt, csupán rántott egyet ingem nyakán, mivel éppen ott talált rajtam fogást és annál fogva vonszolt magával. Az udvarra érve lódított rajtam egyet, majdnem orra buktam a lendülettől. Mérgesen fordultam vissza, de felesleges volt. Az öregember attól kezdve tudomást sem vett rólam; mint aki jól végezte dolgát, tovább ált, s nem pazarolt rám több időt.

Tétlenül ácsorogtam az udvar közepén. Nem igazán tudtam mit kéne magammal kezdenem. Nem volt munka, amire beosztottak és a lovag, sem édesanyja nem igényelte szolgálataimat, de még Desmond atya máskor unalmasnak vélt okításaira sem számíthattam, hisz nem tartózkodott a várban, éppen szokásos útját járta a bírtok népe között. Nem akadt egy árva lélek sem, ki elmagyarázhatta volni, mi volt ez a perpatvar.

Kissé elkeseredetten indultam meg a várkapuk felé, de rögvest meg is torpantam. Szemem elé oly látvány tárult, melyet még annyira sem értettem, mint amelynek a várban voltam szemtanúja. O’Neillt s családját két markosabb férfi terelgette, s egyre inkább távolodtak a birtoktól. A két gyermek teljesen meg volt szeppenve. A nagyobbik, egy szép arcú leány, sűrűn hullatta könnyeit. Maga előtt terelgette kisgyermek öccsét, ki folyton-folyvást faggatta édesanyját. Az asszony szintén pityergett, s kendőjével takargatta csillogó arcát. Egyedül O’Neill nem kesergett. Az ő arcán valami egészen más játszott; düh, harag és gyűlölet. Lelkem mélyén tudtam, hogy uramat gyűlölte. De hogy miért? Arra nem tudtam a választ.

~*~*~*~}¤°*°¤{~*~*~*~

Este felé járt már az idő, mikor Lady Flanagan magához rendelt. A nagyterem kandallója előtt ült hatalmas karosszékében, s melengette sovány kezeit. Alakja oly lidérces volt a parázsló fahasábok fényénél, hogy egy pillanatra megtorpantam. Fehér arca bánatos volt, szigorú, de mégis szemei könnyektől csillogtak, s rögtön tudtam, hogy az erős asszonyt oly bánat gyötörte, mely megeresztette szeme esőcseppjeit, s átáztatták hímzett keszkenőjét. Úrnőm mindig erős volt, s számtalan férfi megirigyelhette volna tartását, azt, ahogy fia halálát viselte, s a birtok dolgait felügyelte. De akkor törékenynek tűnt, s szívem is elszorult ettől a gondolattól.

Gyermek voltam még, mikor elszakítottak édesanyámtól, arca is csak halovány emlék volt elmémben. Nem hittem volna, hogy létezhet olyan ember, kit anyám helyett is szerethetek. De lovagom édesanyja anyai gondoskodásával, a gondom viselésével örökre a szívembe költözött. Úgy tanítgatta nekem az ír nyelvet, mintha saját csemetéje lettem volna. Talán ezért fájt annyira szomorúnak látnom.

Elé sétáltam, óvatosan, s halk léptekkel. Egyik kezemet a szék karjára támasztottam, s lassan térdeimre ereszkedtem. Ő bánatos szemeivel engem vizslatott. Hosszú, derekáig érő hajának egy részét előre lógott válla felett. A vörös tincsek a tűz fényénél oly vidám csintalan játékot játszottak, hogy más helyzetben biztosan megmosolyogtam volna őket. De akkor ajkaimat nem tudtam felfelé ívelni. Mellkasomra mázsás súlyként nehezedett az aggodalom.

 

 - Hívatott, Úrnőm? – halkan beszéltem. Talán mélyen attól tartott lelkem, egy hangosabb szó is összetörné az akkor gyengének látszó asszonyt. Lady Flanagan csak bólintott, s közben végig a szemembe nézett. – Miben lehetek rendelkezésére?

- Vento… - bágyadt mosolyra húzta ajkait, s egyik kezével arcomra simított. Oly balgán néztem fel sötét szemeibe, szinte követeltem tekintetemmel a magyarázatot, hogy miért oly bánatos.

- Mi bántja, Asszonyom? Hogyan tudnék segíteni önnek? – faggattam egy csöppnyit felé araszolva. Ő ölébe vonta kezét, s enyémet is oda húzta.

- Oly ostoba voltam… Egy olyan emberben bíztam meg, ki majdnem elpusztította azt a földet, melyért a család generációkon át küzdött! – csóválta fejét, s lesütötte szemeit.

Miről beszél? – hangom sürgető volt, s kíváncsi.

- O’Neill! Az az átkozott elárult minket! Meg akarta szerezni magának a Flanagan birtokot, s kis híján sikerült is neki, csupán a Jóisten mentett meg minket, s vezérelte Aedust angol földre… - Elképedve hallgattam szavait, s úgy éreztem, nem találom a megfelelő szavakat, melyekkel vigaszt jelenthetnék. – Desmond imái meghallgatásra leltek az Úrnál, s ha hazatér vezekléséből számtalan köszönettel kell illetnem őt is… - suttogta, majd óvatosan megtörölte szemeit.

- Asszonyom… - kezdtem volna, de szavamba vágott, s nem hagyta, hogy sajnálatom kifejezzem.

- No de… Nem szabad keseregnünk. A birtok immáron ismét szabad, s ha szegényebb is a kelleténél, nem fenyegeti veszély – orcájára mosolyt erőltetett. – Segíts nekem olasz madárka, a népnek mulattságra van szüksége, hogy elfeledje a bajt – gyengéden végig simított, én pedig lelkesen bólogattam.

Mindent, csak ne lássam keseregni.

 

Későre járt már mikor szobámba értem. Sietősen vettem át hálóingemet, s meztelen talpacskáim sietősen kapkodtam az ágy felé. Ott aztán nyakig beburkolództam a meleg takaróba, s befúrtam magam a párnáim közé. Az ablakon beszűrődött a hold játszi, ezüstös fénye. A takaró alól lestem, ahogyan árnyékot vetett a kis asztalomra, s a rajta álló mosdó edényre.

Szememre nem jött álom, egyre csak a nap eseményein tűnődtem. Sem asszonyomat, sem pedig a lovagot nem láttam olyannyira kifordulva önmagából, mint akkor. Lady Flanagan lelki nyugalma tán kevésbé foglalkoztatott, mint a Lángúré, hisz mikor tőlem búcsúzott, már sokkal jobb színre derült orcája, de a lovag… Lelkem egy része még mindig sajgott, ha arra gondoltam, mily durván taszított el érkezésekor, s a fájdalom lassan váltott át fojtogatássá, ahogy dúvadként ordító alakja rémlett fel előttem.

Nem bírtam továbbfeküdni. Úgy éreztem éget az ágynemű, szinte sütött a durva szövésű anyag. Feszülten rántottam le magamról a takarót, s pattantam ki fekhelyemről. Az ajtó felé indultam. Fogalmam sem volt, hogy merre kéne mennem, az egész vár kihalt volt, egy lélek sem mászkált a folyosókon. A holdsugár elkísért utamon, s megvilágította előttem a hosszú, végeláthatatlan kőfalakat.

Lesétáltam a hosszú lépcsősoron, s a társalgó felé közeledtem. Ott folyton lobogott a kandallóban a tűz, s nem bántam volna, ha kis kalandozásom során átfagyott lábamat megmelengethettem volna. Ahogy megláttam a helyiségből kiszűrődő sárgás fényt, már szinte éreztem tagjaimon a kellemes meleget, ám a boltíves bejáratnál megtorpantam. A teremben volt valaki.  Hosszú ideig csak figyeltem, míg sikerült rájönnöm, hogy nem más gubbaszt a kandalló melletti karosszékben, mint a lovag. Eltűnődtem azon, tán vissza kéne fordulnom, s hagynom gondolataiba feledkezni az urat, de aztán mégsem így cselekedtem. Összeszedtem bátorságom, s megindultam befelé. Lábaim minden egyes lépésnél megremegtek, s tudtam, nem a hűvös éjszaka tehetett reszketésemről. 

A karosszék mellé érve elbizonytalanodtam, hogy mit is kéne tennem, de Lánguram szomorú ábrázatára tekintve, szinte ösztönként hasított elmémbe az elhatározás: nem hagyhatom egyedül. Akkor sem, ha végig kell virrasztanom vele az egész éjszakát. Ezen gondolattól fellángolva lekuporodtam a szép faragású szék mellé, s leplezetlenül fürkésztem uram tekintetét. Nem tüntetett ki figyelmével, egyenesen a lángokra meredt, melyek játszadozva nyaldosták a ropogó fahasábokat. Sötét szemeiben tükröződtek a lángnyelvek.

Hosszú ideig csupán a tűz monoton pattogása ölelt minket körül, de egyetlen szó sem hagyta el szánkat. Én nem mertem egyetlen hangot sem kiejteni, uram pedig… Oly mereven bámult a kandallóba, mint akit megbabonáztak, s ha hittem volna effajta badarságokban, s Istenben, talán papért szaladtam volna, hogy űzze el démonát. De mivel sem hívő nem voltam, s a birtok csuhása sem volt kéznél, mard sajátos, gyermeki megoldásom.  

- Jó uram… - szólítottam meg halkan, de annál határozottabban, s kezeimet a karfára futtattam. Ujjaim erősen szorították a bársonyos szövet borítást, néhány ujjbegyem hozzá is ért a Lángúr csupasz karjához, de ez sem tántoríthatott el. Lelkemet vadállatként marcangolta az aggodalom, s éreztem, fel is falja, ha nem cselekszem ellene. De a lovag rám sem hederített. Ugyanazzal a tekintettel meredt maga elé, mint annak előtte..
- Sir Flanagan… - szólítottam még egyszer, s feljebb húztam magam, hogy közelebb lehessek hozzá. Oly nehéznek éreztem szívem, mintha ólommal borították volna be, s már torkomban is ott feszített az a bizonyos gombóc. Miért nem szólt hozzám? Mit ártottam neki bolondos viselkedésemmel? Talán tényleg haragudott rám? Egyikre sem tudtam a választ. S így aggodalmam még erősebb lett.

Csend telepedett közénk, mely édesanyaként ringatta ölében a feszültséget egyszülött fiaként. A lovag nem szólt hozzám, én pedig feladtam a küzdelmet szavaiért. Nehezen, de visszaereszkedtem térdeimre, de a karfát nem engedtem. Görcsösen markolásztam rajta a szövetet, néha hallani lehetett, ahogy körmöm végigszántottam a drága anyagon. De uram még erre sem figyelt fel. Olyan volt, akár egy szikla; merev, szilárd, rideg és megrendíthetetlen. Páncélját, melyen már néha sikerült átlátnom, hihetetlen módon újjá kovácsolta, befedte a kis réseket. Arca kifejezéstelen volt, s szemeiből is ki-kivesztek azok a meleg sugarak, melyekben minduntalan megnyugvásra leltem.

Féltem. Féltettem őt, s magamat is. Nem tudtam mi emésztheti, s azt se sejtettem mily sors vár reám nélküle, az oltalmazása nélkül.

Legszívesebben magyarázatot követeltem volna tőle, de tudtam, azzal nem lehetnék az a támasz számára, mely akartam lenni és tudtam, neki sem tenne jót a faggatózásom. Így hát igyekeztem csendben maradni, bár nehezemre esett. Homlokom a karfát marcangoló kezeimre támasztottam, szemeimet beszorítottam. Oldalamat kellemesen melegítette a lobogó tűz, de lábaim még így is hűvösek voltak a hideg kövek miatt.

Lassan éreztem, ahogy szempilláim elnehezedtek, s egyre komótosabbakat pislogtam. Olyan voltam, akárcsak egy kisgyermek, kit a kellemes meleg elálmosít. Hiába nem részesedett belőle egész testem, mégis megtette hatását; elszundítottam.

- Vento… - a lovag rekedtes szólogatására keltem, s rögvest hangja felé emeltem tekintetem.  – Meg fogsz fázni, Vento – egyenesen szemeimbe nézett, mely reménnyel töltött el. – Beteg leszel, ha sokáig a hideg földön ülsz. Nem tesz jót. – éreztem, ahogy ajkaim megremegtek a boldogságtól, jól esett aggodalma. De elhatározásom szilárd volt, s eszem ágában sem volt magára hagyni.
- Nem hagyom itt akkor se, ha tüdőm bánja – jelentettem ki dacosan. Lánguram pedig lehunyta szemeit, szorosan, s mély levegőt vett, úgy szólalt meg.

- Akkor legalább ülj fel egy székbe – suttogta gyengének tűnő hangon.
Nem kellett kétszer elmondania. A falnak támasztott székekhez sietettem, majd amelyiken Úrnőmnek volt szokása ülni, megragadtam. Karjaim nem bírták a bútor súlyát, hiába feszültem neki, nem volt elég erőm megemeléséhez. De végül feltaláltam magam, s kissé megdöntve kezdtem rángatni magam után. Célomat mindenképpen véghez akartam vinni, mely nem volt más, mint uram mellé telepedni. S mikor sikerült egészen mellé eljuttatni a karosszéket, elégedetten huppantam le.

- Így is fázni fogsz – szólt oda nekem egy kis idő után.
- Nem én, ha maga sem, Lánguram – feleltem rögvest. Bármit mondhatott volna, nem voltam hajlandó tágítani.

- Nem fogok, ha dobsz pár hasábot a tűzre. Akkor remélhetőleg te sem fogsz fázni. – Fel is pattantam, majd a kandalló mellé készített fához lépve három nagyobb hasábot adományoztam a tűz nyelvnyújtogató istenének. Miután végzettem, visszatelepedett a székbe.

- Ilyen sokáig terveznénk itt ücsörögni? – érdeklődött döntésem felől, ajkán halovány mosollyal.

- Nem tudom. Talán. Talán nem. De jobb biztosra menni, s nem szeretnék megfázni. Ahogy azt sem, ha a maga egészsége kárára menne – feleltem, majd egy zavart mosolyt küldtem felé.
- Mindig jobb biztosra menni, Vento… - tekintete hirtelen sötétült el, s lelkem újra gócba feszült, mikor már kezdett volna enyhülni feszültségem.

Ismét nem szóltunk egymáshoz, csak a tüzet bámultuk. Lábaimat felvontam a székbe, s kényelmesen elhelyezkedtem. Nem akartam elaludni, bár tudtam, felesleges volt próbálkozásom, s nem tudtam támasz lenni számára. Nem tudtam jobb kedvre deríteni, bár úgy éreztem, irántam nem érzett haragot.

Ismét körüllengte fejemet az álmosság, de nem akartam elszunnyadni. Annak érdekében, hogy éber maradjak, uramat kezdtem el fürkészni. Fél szemmel sandítottam tökéletes vonalakkal megáldott orcájára, melyet nem barázdáltak még meg az évek, csupán homlokán ültek mély árkok a gondtól. Hajszálai egyenesen omlottak nyakáig, s lángszínük mindig elkápráztatott. Orr egyenes volt, s határozott vonalú, szint úgy mint ajkai. Akkor is összeszorította őket, mint legtöbbször. De szemei voltak azok, melyek igazán lekötötték figyelmemet. Azon sötét tüneményekhez hasonlót azelőtt elképzelni sem tudtam, mielőtt megismertem Sir Flanagant. Eme gondolat pedig halovány, de hihetetlenül boldog mosolyt csalt ajkaimra, s így szenderültem álomra.

Egy kéz gyengéden hajamba túrt, én pedig legszívesebben közelebb bújtam volna a becéző kézhez, ha nem félálmomban ért volna a kellemes érzés.

- Vento. Ébredj – szólított meg kissé hangosabban a Lángúr, én pedig morcosan ráncoltam homlokom. – Térj magadhoz – hajamba markolt, úgy hogy érezzem, de nem okozott vele fájdalmat. Lustán emelkedtek fel pilláim, s tekintetem egyenesen rá emeltem.

- Hm? – pislogtam felé fáradtan, s közelebb csúsztam irányában.  – Nem aludtam – bizonygattam, bár felesleges volt.
- Minden bizonnyal – hagyta rám a dolgot, miközben gyengéden a fejem masszíroztam. – Nyugovóra kell térnünk. Te is bóbiskolsz már, s én is. Menjünk szobánkba, ne itt érjen minket az álom.
- Rendben van, Lánguram – ásítottam, míg ő visszahúzta kezét. Feltápászkodtunk, majd együtt visszaindultunk. Egyikünk se szólt semmit én még félig aludtam. Párszor a lovagnak a helyes irányba kellett terelni, de egy szót sem szólt, csak gondoskodva irányított, s végül csak elértük szobám ajtaját.

- Aludj jól, Vento.
- Aludjon maga is jól – adtam a halk választ, majd behajtottam magam mögött az ajtót. Rögvest ágyamba zuhantam, s szemeimre illó rózsalét hullt, csupán fejemen éreztem ama gyengéd érintés utolsó nyomait, melyekkel a lovag jutalmazott.

~*~*~*~}¤°*°¤{~*~*~*~

Minden ember mulatott, s jól érezte magát. Elégedett mosollyal szemléltem körbe, büszke voltam magamra, hogy segédkezhettem a megszervezésben. De hamar elillan jókedvem, mikor pár leány azzal a kéréssel fordult felém, hogy daloljak nekik. Finom szavaim nem értek számukra sokat, s nem értették, miért nem daloltam kedvükre. S hogy miért? Én sem tudtam, de kedvem nem volt megfelelő eme szolgálatok teljesítéséhez, lantom is Angliában maradt, s szívesebben mulattam volna uram társaságában. Így egy óvatlan pillanatban, mikor a hölgy társaság egy pillanatra megfeledkezett rólam, elillantam, akár a kámfor, s az úri asztal felé vettem az irányt. Igen ám, de ekkor kiszúrta a lovász legényt, s az a szörnyűséges asszonyt, kit kegyesen Ida névvel illetett a drága édesanyja. E két jómadár oly bizalmasan suttogott, hogy nem tudtam figyelmen kívül hagyni őket. Közelebb merészkedtem hozzájuk, de mikor észrevettek, szemfülességemért jutalmul szúrós tekinteteket kaptam, a vén némber pedig „becézően” még megjegyezte, mily kiállhatatlanul kotnyeles kölyök vagyok. Szavai oly annyira megérintettek, hogy hangosan felkacagtam, s eme jó kedéllyel folytattam utam eredeti célom felé.

Nagy nehezen átlejtettem magam a táncoló népeken, de mielőtt odaszegődhettem volna jóuram mellé, megpillantottam a lovag fivérének özvegyét, így jobbnak láttam, ha megvárom távozását. Egy korsót vitt a Lángúrnak, de szemlátomást nem fogadta túl jó szájízzel. Nem értettem miért nézett oly morcosan, de a hölgyecskének sem tetszett, mit uram mondott neki; az arcán elsőnek megpillantott boldogság, gyorsan alább hagyott. Csupán pár szót váltottak, a nő pedig sietősen távozott, kezével gömbölyded hasára simítva. Visszasietett Lady Flanagan és a többi nő asztalához, ahol helyet foglalt és kényelembe helyezve magát kisvártatva csatlakozott a csivitelő asszonyokhoz.

Mikor Lánguram marára maradt, elérkezettnek láttam az én időmet: gyors léptekkel vetettem be magam a mellette álló, üres székbe. Ajkaimon széles vigyor játszott.

- Hol jártál? – intézte hozzám kérdését angolul, én pedig egy hatalmas szusszanás után ráemeltem tekintetem. Szemügyre vettem kissé komor, de mégis, sokkal felszabadultabbnak, tűnő orcáját és megkönnyebbült, immáron szabadabban csillogó, sötét szemeit.

- Sok helyen, jó uram – kezdtem bele az elbeszélésbe, míg ő testével érdeklődőn felém fordult.  – Az egyik parasztleány csorda úgy vélte, hogy én majd elszórakoztatom őket. Hisz evégett vagyok itt vagy, mi – panaszkodtam, de oly mosoly csücsült orcámon, hogy le sem tudtam volna tagadni mennyire élveztem, hogy rám, az én énekemre kíváncsiak. -  De mivel tudja jól nagyuram, hogy lantomat nem vittem magammal, s dalolni meg végképp nem volt kedvem körükben, hát nagy nehezen elszöktem előlük. Miközben kétségbeesett madár módjára szárnyaltam embertől emberig belefutottam abba a némber vén… - már kezdtem volna szitkozódni ama módon, mint ahogy azt a rusnya szipirtyó megérdemelte volna, de uram felhúzott szemöldökét látva ajkamba harapva fojtottam el szavaim és finomítottam rajtuk, bármennyire is nehezemre esett. - Akarom mondani alázatosan, a kedves Ida asszonyságba, kinek nagy szíve van – „és méretes, csüngő, indaszerű mellei, hordóhasa, bibircsókos orra, három fekete foga…” - s kedves szavai – „hangja oly módon rikácsol, hogy még a holt is kikel sírjából ijedtében.” -  Nos őt láttam a lovászúriemberrel – a (ló)citromba harapott képű lovász Eberttel már vigyáztam, nem akartam ismét kijavítani önmagam, hiába éreztem jogosnak a gúnyos megnevezéseket. -  csevegett bensőségesen gyönyörű viszonyban. Az utóbbinak, mármint a lovászúriembernek, csak hogy jó uram is értse, rettenetesen fűbeharapott képe volt – Nem mintha máskor élettel teli tekintettel vizslatta volna a világot, de azon z estén még a megszokottnál is nagyobb undorral tekintett a többi emberre. - Mikor azonban észrevettek amúgy is javarészt érthetetlen beszédüket abbahagyták azt a heves véleménycseréjüket.
- Vento, őszintén értékelem azt, hogy ilyen szemfüles vagy – jegyezte meg komolyan én pedig az elégedettségtől, ha lehet, még szélesebb vigyorra húztam ajkaim.

- Aztán arra vártam, hogy az özvegy elmenjen. Elsőnek olybá tűnt, hogy élvezi jú uram társaságát, de aztán…
- Aztán előtört a Savanyú Lovag – dünnyögte, majd ajkaihoz emelte korsóját és mélyen belekortyolt. Én csak kuncogtam megnyilvánulásán, hisz én nem igazán ismertem másmilyennek uramat, mindig csak komolynak. Ritkán engedte csak megmutatkozni humorát, de ez az özvegy nem tudhatta.

- Ne vegye magára, jó uram. Hisz most mindennek mondanám, csak savanyúnak nem – jegyeztem meg bíztatóan.
- Hmm… - intézte el egy legyintéssel, rám sem pillantva. A tömeget fürkészte, legeltette szemét a vigadó tömegen. Tekintetén látszott, boldoggá teszi őt is örömük és valahol, lelke egy kicsiny része talán büszke is volt, hogy boldoggá tudta őket tenni.

Szívesen nézegettem volna felszabadult tekintetét, de fejemben elkezdett megfogalmazódni egy kérdés. Egy darabig érlelgettem magamban, nem akartam megszakítani uramat a gyönyörködésben, de aztán mégis megszólítottam.

- Jó uram, elárulna nekem valamit? – törtem meg végül a csendet. Érdeklődve nézett le rám, míg én hasonló kíváncsisággal kutattam az ő arcát.

- Mit szeretnél ily érdeklődéssel megtudni tőlem? – kérdezte meg és ismételten kupája legaljára kacsintott egy pillanat erejéig.

- Miért utálja így Lánguramat a bokszos képű lovász ember?
- Nem ezt a kérdést vártam… - Vallotta be, majd mint aki súlyos vallomásra készül, fészkelődni kezdett és az asztalra helyezte sörrel lötyögő fa edényt. – Ebertre céloztál? – kérdezett vissza.

- Jól gondolja Lánguram, az Ebert úriembere gondoltam – bólintottam helyeslően egy aprót.
- Azt bizonyára tudod, miért oly fontos a birtokon az Ida asszonyság… - Kezdett bele reményteljes hangon, de sajnos ki kellett ábrándítanom. Senki sem mondott nekem semmit a boszorkányról, csak azt tudtam, amit én is láttam: valamiért mindenki elnézte neki zsörtölődését, tűrte gonoszkodását és meg a konyhában is megtűrték… A konyhában!

- Nem én. Még igazán jó kenyeret sem tud sütni… - feleltem és  ahogy felrémlett bennem ama íztelen, szára cipó, melyet a minap is kaptam, kis grimasz jelent meg arcomon. A lovag ajkai ezt látva kissé mosolyra rándultak.

- Akkor ebben egyetértünk – suttogta halkan, mire kapott egy cinkos mosolyt.
- Nem árulom el, ha jó uram se kürtöli világgá – suttogtam bizalmasan, mire ő vigyorogva a tömeg felé lesett.

- Azért oly fontos Ida asszonyság, mert régen atyám szeretője volt.
- Tessék? – Kérdeztem vissza hüledezve, miután megtaláltam hangomat. – Ne haragudjon meg Lánguram, most nagyon nyers és őszinte leszek, de ehhez az asszonysághoz igen erős gyomor kellett és… és az édesanyja mostani kora ellenére még mindig gyönyörű! Fiatalon pedig, biztos vagyok benne, kiemelkedő szépség lehetett. Mi más kellett még az urának, Lánguram édesapjának? – meredtem rá a lovagra, szinte követelve a magyarázatot. A világ legszörnyűségesebb büntetésénél is szörnyűbbnek tartottam azt a gondolatot, hogy a szipirtyóval háljon valaki, sőt, még gyermeket is nemzzen neki. Az akasztásra váró rab szívesen ment a bitófára, ha megtudta, bűnhődésének ilyen formája is lehetne. Bolond fejem nem tudta felfogni, Lánguram atyja hogyan vetemedhetett ilyen fajta szörnyűségre csodálatos felesége mellett.

- Én magam sem tudok sokat az okokról, s a legtöbbet csak az elbeszélésekből tudok, de azt megosztom veled – vágott bele a mesélésbe úgy lekötve figyelmemet, mintha csak egy kisgyermek lettem volna; tátott szájjal hallgattam. - Anyám nehezen lett várandós Garvan bátyámmal. Nagyon fiatal leány volt még, tizenötöt töltötte ama évben, mikor atyám elvette, ki már a huszonharmadik életévét bőven taposta. S míg édesanyám esténként gyermekért imádkozott, nos… atyám a hamar megözvegyült Idát látogatta. A sors iróniája pedig, hogy a két asszon egy időben volt várandós.
- Azt ne mondja jó uram, hogy a lovász a maga testvérbátyja! – döbbenetemet nem tudta leplezni, tágra nyílt szemekkel bámultam az urat, ki holt komoly arccal bólogatott jelezve szavai valósságát.

- De bizony, ez így van – hitetlenkedve, egyszerre fújtam ki az összes levegőt, melyet addig tudőmben gyűjtögettem s inkább a tömeg felé lestem. – Azonban Garvan bátyám pontosan három nappal hamarabb jött a világra. Atyámnak talán több fattya is lett volna az Idától, ha Ebert világrajövetelénél minden rendben ment volna. Nem tudni mi volt az a rossz lépés, de az nyilvánvaló volt, hogy több gyermeke nem fogant. Anyámnál pedig még jó pár…
- S mivel apja írmagja volt, nem dobta el magától – dünnyögtem eltűnődve. Hiába volt csak egy fattyú, törvénytelen gyermek, mégis apja a kegyeibe fogadta. Ezzel szemben az én atyám…  – Édesanyja mit szólt ehhez? – fordultam ismét a lovag felé, elterelve gondolataimat, ő pedig vett egy mély lélegzetet.

- Igazándiból semmit. Nem törődött velük, bár próbálta a találkozásokat a lehető legkevesebbre csökkenteni. Talán úgy volt és van is vele a mai napig, ha nem látja őket, nincsenek. Bár nagy panaszra nincsen oka, hisz atyánk csak Garvan bátyámmal foglalkozott igazán. Ő volt az ő örököse. Így volt ez helyes – a kupa akkor már sokadszor járta meg ajkai és az asztal köti távolságot. – Ámbár Ida úgy gondolta az ő fiának is ugyanannyi figyelem járna, mint a törvényes utódoknak. Ebert így lett a birtok lovásza…
- De már Lánguram az úr – jegyeztem meg huncutul. Nem szívleltem egyik díszmadarat sem, s jól esett volna büszke lelkemnek, ha eltűnnek a vár udvarából. Nem említve szót arról, hogy Lady Flanaganen is megesett a szívem. Sajnáltam, hogy annyi éven keresztül tartania kellett magát, s nem kaparhatta ki a vén szipirtyó szemeit.

- Tény, hogy lecserélhetném egy másik lovászra. De jól végzi a munkáját és… nem ő tehet mindezekről. Anyja igaz ellenünk nevelte, de talán a helyében én is vevő lettem volna rá. Nem bolygatom meg az égő rakást, ha nem kell – mosolygott rám haloványan, majd eltűntette az utolsó korty sört is a kupa legaljáról.

- Igaza van jó uramnak. Ez így logikus. Ez így… így jó uramos – jelentettem ki, mintha ez a kerek világ legtermészetesebb dolga lett volna. A lovag pedig elnevette magát. Oly dallam volt ez füleimnek, mely egészen megdobogtatta szíven, s tátott szájjal hallgattam az édes kacajt. Nem számított, hogy tudja, megbámulom, az sem foglalkoztatott, ha megfed emiatt. Csak élvezni akartam boldogságát.

Intett az egyik leánynak, ki hamarosan megjelent egy újabb kupával, majd távozott is. Uram felállt székéből, kissé megmozgatta tagjait és belekortyolt sörébe. Szabad kezét csípőjére tette, lábával dobogott a zene ritmusára, majd hirtelen felém fordult.

- Vento, tudsz táncolni? Ír táncot – tette hozzá, hogy teljesen érthető legyen a kérdése.
- Azt nem uram – vallottam be őszintén.
- És meg akarsz tanulni? – kérdezett rá, én pedig egyszerre lettem izgatott és zavart. – Mert ha igen, megtanítalak, fiú – nem akartam hinni szavainak, egyre csak arcát fürkésztem, bolondozik, vagy valóban megtanítana.

Felpattantam a székről, megigazgattam öltözékem és kihúztam magam, mint aki komoly feladatra akar jelentkezni.

- Tanítson meg Lánguram! - feleltem és lelkesen figyeltem ahogy még egy korty után letette kupáját, majd kissé eltávolodott az asztaltól.

- Rendben. No, akkor idefigyelj! – nem kellett mondania, addig is azt tettem, árgus tekintetem rajta csüngött és nem győztem lesni, mozdulatait.

- Először sarkaddal koppintasz egyet. Így ni! – mutatta a lépést, én pedig egy szó nélkül utánoztam amit csinált. Egy párszor elismételtem, majd mikor bólogatva jelezte, hogy helyesen csinálom, abbahagytam és ismét neki szenteltem minden figyelmem.

- Aztán a lábujjaiddal koppantasz – és már mutatta is, hogyan kéne festenie a dolognak. Még e sem volt bonyolult, de mikor össze kellett kötnöm az előző mozdulatsorral, már nem ment olyan egyszerűen. Kaptam is egy halk kuncogást jutalmul a sok ügyetlenkedés után. ezen bosszankodva eldöntöttem, hogy azért is megtanulom helyesen a lépéseket és bebizonyítom a lovagnak, nem csak a szavakat forgatom jól, és nem csak fülem és ujjaim érzik a zene ritmusát hanem a lábaim is.

Nem adtam fel, addig ügyeskedtem, míg az úr elégedetten meg nem veregette vállam, hogy figyeljek reá.

- Egész ügyes vagy Búza Királyfi – jegyezte meg, mitől ajkaimra mosoly kúszott. – De sokkal gyorsabban kéne ezt csinálnod. Az ír zene nem oly lassú, mint az angol – hangja kissé gunyoros volt, de sértődöttség helyett inkább kihívást éreztem. Füleimmel elkezdtem az éppen szóló muzsikát hallgatni s elkapni annak ritmusát. Nem volt könnyű dolog, sokszor el is tévesztettem az ütemet. Egyszer-kétszer meg is botlottam, s az asztal szélét elkapva próbáltam megkapaszkodni, de nem sikerült, így kis híján orromra estem, de a lovag karom után kapott és visszarántott.

- Vigyázz, még a végén csontod töröd. Még a Jóisten se mosná le rólam a vádat, hogy miattam esett bajod – kacagott fel, bár hangjában ült némi keserűség. Nem értettem miért szomorodott el oly hirtelen, így megálltam, s kicsit oldalra csaptam fejem. Úgy igyekeztem lelkéig látni, de nem sikerült.

- Mi emészti jó uram? – tettem fel végül a kérdést.

- Nem mindig vagyok én jó, Vento – ajkai megrándultak, de nem mosolyra. Nem tudtam volna megmondani, hogy mire. Sokkal inkább volt egy fintor, mint valami vidám rezdülés. Nem értettem mire célozhat, így csak fejemet csóváltam.

- Nem bolondozzék Lánguram. Maga igenis jó lovag, s jó ura a birtoknak! Senki sem gondolná, hogy maga miatt sérülök meg, ha kétballábasságomnak köszönhetően orromra esek. Szeretik magát uram, ne beszéljen bolondokat, az az én feladatom – húztam ki magam, komoly arckifejezést bohóckodva magamra, hogy kicsit felderítsem. Ha nem is teljesen, de részben sikerült. Felnevetett s hajamba kócolt.

- Bolondos kölyök – mondta két kacagás között, s mikor megnyugodott, már jobbkedvűen szólt hozzám, mint ennek előtte.

- Folytassuk – utasított, én pedig oly lelkesedéssel bólogattam, hogy fejem majd lesett a helyéről.

A dallamos ír muzsika gyorsan fülembe ült, s dúdolgatni kezdtem, míg uram okított. Nem győztem nézni gyors lábait, ügyes mozdulatait. De ami még ennél is jobban lekötötte figyelmem: az arca volt. Széles mosoly játszott ajkain, akárcsak egy gyermeknek, ki élete első mulattságát élvezi. Angol földön, első találkozásunkkor nem tűnt affajta úrnak, ki híve a mulatozásnak, sőt mi több, akkor azt hittem ellene van minden ehhez köthető dolognak. De aznap este rájöttem, hogy nem így van. A Lángúr igenis szerette a szórakozást, de csak módjával, s ha tényleg volt rá oka. Akkor pedig volt. A bírtok felszabadult, s immáron mindenki életi gondtalanabbá vált, nem kellett attól félnie az embereknek, hogy angol urat kapnak. S ezzel az is biztossá vált, hogy lovagomnál maradhatok, addig, míg ő nem dönt másként. El sem tudtam volna képzelni, mi lett volna velem, ha tovább ad valakinek…

A muzsikusok befejezték a játékot, s az addig táncolók tapssal köszönték meg a dalt. Én is lelkesen csapkodtam tenyereim, s közben mély levegőket szedtem. Kifáradtam az alatt, míg a tánccal próbálkoztam. Egyik szememmel a Lángúrra lestem, kinek arcán halovány pír játszott, de mégsem tűnt fáradtnak. Ahogy kezdődött a következő muzsika, már lába dobolt, legszívesebben táncra perdült volna. Mellkasomat kellemes melegség öntötte el, ahogy figyeltem. De örömöm nem tarthatott sokáig, ugyanis azon hölgyek közül, kik nem sokkal azelőtt is megtaláltak óhajaikkal, ismét nyomomra akadtak. Szemlesütve bár, de annál nagyobb bátorsággal indultak meg felém, az sem zavarta őket, hogy a uruk társaságában ácsorogtam. Szemérmesen elém somfordáltak, s a legbátrabb elém lépve a szemeimet kezdte kutatni. Amint megtalálta őket, az én bátorságom viszont kiszaladt testemből, s legszívesebben a lovag mögé rejtőztem volna.

- E táncban nem szegődnél társaságunkba, fiú? – kérdezte szelíd mosollyal álcázva ravaszul csillogó szemeit, s finom kezet maga előtt fogva vont fel kissé vállait. Mellettem a lovag felnevetett.

- Ventonak hívják, s biztosan van kedve. Immáron már tudja is, hogyan táncolják az ír táncot – veregette meg vállam, amítől egy pillanatra ismét kisgyermeknek éreztem magam.

- Jó uram, én a szavak mestere vagyok, nem pedig a táncé – hajoltam meg félig uram előtt, majd a leányokra pillantottam - Félő, hogy letaposnám a szép hölgyek cipőjét az én otromba csizmámmal – hogy nyomatékosítsam szavaim kissé felemeltem lábam, s megforgattam bokám, rajta az említett csizmával. – Inkább éneklem kegyeteknek, mint ahogyan az imént kértétek – abban a helyzetben, még a dalolás is jobb megoldásnak tűnt, bár ahhoz sem fűlött igazán a fogam.

- Majd utána megcsillogtathatod a hangodat is te olasz pinty, ne sérts meg a leányokat, eredj, s táncolj velük! – ellenkezni sem hagyott, vállamon taszított egy aprót, s én megtántorodtam a leányok felé. – Csak vigyázzanak hölgyeim, a fiú lába még nem oly fürge, mint egy ír legényé. Tanítgassák helyettem, s okítsák jól – utasított barátságos hangján és jó kedélyűen, majd visszaült székébe.

Bátortalanul lépdeltem a leány után, ki csuklómat megragadva vezetett, s mikor táncra került a sor, akkor sem engedte. Zavaromban összekevertem lábaim, s egyszer a leány szoknyájára is ráléptem, mely kis híján leszakadt tulajdonosa derekáról. Ettől aztán még kényelmetlenebbül éreztem magam, s már meg is kértem volna a leányt, engedjen szabadulni, de akkor a Lángúrra tévedt tekintetem. Engem, s ügyetlenkedéseimet figyelte, melytől arcom pirospozsgás árnyalatban kezdett játszani. Előtte nem akartam esetlennek tűnni.

Ajkaimat összeszorítottam, s megmakacsoltam magam. Le-lelestem a lábaimra, s igyekeztem rendezni lépeseim s gondolataim. S végül sikerült is. A dal végére egészen ráéreztem a lánnyal való táncolásra, aki végül mosolyogva megköszönte, hogy végül mégsem tapostam meg kicsiny lábát. Egy aprót biccentettem felé, s mér indultam volna uram asztalához, mikor a zene elhallgatott, s Lánguram felemelkedett székéből.

- Most pedig hallgassunk meg egy dalt a birtok trubadúrjától! – kezével felém intett, amitől szívem egy pillanatra elfelejtett verni, s lélegzetem is elakadt. Úgy éreztem, lábaim a földbe gyökereztek, s életemben akkor először úgy éreztem, nem tudnék énekelni. Pedig gyerekkorom óta ez volt a feladatom!

Sir Flanagan közelebb intett, én pedig vontatott léptekkel odasétáltam a muzsikusokhoz, s beálltam eléjük.

- Mily dalt szeretnéd, fiú? – kérdezte az egyik, de én csak fejemet csóváltam, s nagy lélegzettel előre fordultam az emberek felé.

- Rövid ittlétem során, nem ismertem meg túl sok ír nótát, így kérem, nézzék el nekem, ha nyelvem nem elég ügyes, s elhibáz néhány szót – kezdtem bele óvatosan. – De remélem hangom elfeledteti hiányos tudásom – megköszörültem torkom, s fejemben egy dalocska után kutattam.   

Egyetlen ír dal volt, melyet ismertem, s azt is csupán azért, mert az udvari cselédek gyakran énekelgették munka közben. Egy szerelmes nóta volt, egészen kellemes. Mindig megmosolyogtatott, ha hallgattam.

Mielőtt belekezdtem, még vettem egy utolsó, mély levegőt, s megkerestem a lovag tekintetét. Úgy éreztem, megnyugtatna, ha tekintetem találkozhatna övével.

- Jer’ át a hegyeken, én drága, ír kedvesem

Jer’ át a hegyeken a te kedvesedhez

Te az utat választod, szerelmet, és én megfogadom


Az igaz szerelmed leszek örökké.

Csend volt, akár a légy zümmögését is lehetett volna hallani. De én figyelmen hagytam mindenkit, csupán Lánguramat figyeltem. túl messze ült tőlem, hogy láthassam mély szemeit, de mégis igyekeztem azokat fürkészni. Ő kezével megtámasztotta állát, s úgy hallgatta dalom. Én pedig neki énekeltem, csakis neki. Nem lett volna szabad, hisz férfi volt, s az illem nem s vallás megtiltotta, de számomra csupán ennek tudata jelentett megnyugvást.

A dal végén hatalmas taps volt a jutalmam, de nem igazán foglalkoztam vele. Egyenesen Sir Flanaganhez akartam menni, de a hölgy, ki nem oly rég táncot lopott tőlem többedmagával ismét rám lelt, s szóval tartott, s nem engedett szabadulni, folyton- folyvást szóval marasztaltak köreikben. Kelletlenül fészkelődtem székemen és az összes udvariasságom és illemtudásom összeszedve igyekeztem megnyerni szabad utamat. De csak egyre marasztaltak, kérték, hogy daloljak még nekik.

- Nézzék el nekem drága kisasszonyok, hangomnak nem tett jót a jó, ír sör, akármennyire is finom volt. Ha megbocsátanak, megkeresném uram, hátha igényt tart trubadúrja szolgálataira – álltam fel és hajoltam meg félszegen a fehérnépek körében. Egyik szememmel az említett uraság felé sandítottam. Asztalánál ülve diskurált egy férfival, édesanyja, Lady Flanagan mellette ült és mosolyogva figyelte legifjabb gyermekét. Egyikőjüket sem láttam addig olyan felszabadultnak. Az asszony arcán általában mosolyült, mikor vele voltam, de szemei gondterheltek voltak állandóan. Megviselte gyenge anyai szívét fia elvesztése, és megzavarta lelki békéjét ama árulás, melyre a lovag derített fényt. Akkor viszont csillogtak sötét szemei és örömteljesen figyelte a lovagot. Bár őt is láttam már mosollyal ajkán, ritka jelenségnek számított. Sőt mi több… nem csak mosolygott, hanem kacagott is. Egyenletes fogai kivillantak egyenes vonalú ajkai közül és folyamatosan beszélt… egyenesen csacsogott, akárcsak egy kisgyermek.

Lassan lépdeltem az asztal felé. ajkamra halovány mosoly ült. Félúton elkaptam egy cselédlány karját, aki kezei között egy tálcán, rajta kupákkal. Kérdőn vonta fel szemöldökét, de én csak szélesebbre húztam vigyorom és könnyű szerrel tovább álltam. Az úrnő mellé sétáltam, nem akartam megzavarni a beszélgető társaságot. Egyik kezemmel felkönyököltem a szék támlájára.

- Szép estét, Úrnőm! – üdvözöltem biccentve, megadva az illő tiszteletet.

- Vento! – mosolygott rám, majd egyik csontos kezével felnyúlva megszorította alkarom. – Nézd. Nézd meg! – nem kellett megmondania, hogy kit nézzek, megértettem. A Lángúr felé pillantottam és felszabadult alakját figyelve boldogság töltött el.

Lassan iszogattam kupám tartalmát, hogy szomjamat oltsam. Mire kiürült, a lovag körül elfogytak az emberek. Elköszöntek és távoztak a mulatságról, vagy éppen kellemesebb társaságot kerestek maguknak a szebbik nem között. Sir Flanagan nagyot ásítva dőlt hátra székében, kezeit feje mögött összefonta. Látszott rajta, hogy kivette erejét a mulatozás és a sör is elálmosította. Megbűvölve figyeltem arca minden egyes rezdülését, egyszerűen megigézett. Nem értettem miért nem tudom levenni róla szemeim, de nem bántam. Csodálattal vizslattam férfias vonásait, sötét szemeit és tűzszín haját. Ő is emelgette korsólyát, de minél többször emelte ajkához, annál inkább szaporodtak ásítási. Elnéztem volna alakját egészen az idők végezetéig, de úrnőn közelebb intett magához.

- Vento, kísérd fel uradat szobájába. Elfáradt – utasított kedves hangon, én pedig bólintottam és megindultam a lovag felé. Mikor mellé értem, rám emelte szemeit.

- Nocsak, a Búza Királyfi – tisztelt meg egy mosollyal. Mellkasomat elöntötte egy furcsa érzés. Egyszerre voltam boldog és kavargott bensőm. Nagyot kellett nyelnem ahhoz, hogy visszanyerhessem hangom.

- Lánguram, úgy tűnik elfáradt. Engedje meg, hogy felsegítsem szobájáig – motyogtam halkan és kissé odébb álltam, hogy fel tudjon kászálódni székéből.

 

- Elfáradni nem fáradtam, csak... csak... esetleg túl sokat táncoltam. De nem bánom, segíts hát! A büszkeségem még ezt kibírja tán – mondta és az asztalra tenyerelve felnyomta magát álló helyzetbe. Mozdulatai kissé bizonytalanak voltak, nem a megszokott, tiszteletet parancsolók. Sokkal könnyedebbnek és felszabadultabbnak tűnt. Jól tudtam, hogy a jó ír sör tehetett mind erről, de ha ez volt az ára könnyedségének, szívesen végig mulattam volna még ezer, meg ezer hasonló estét, daloltam volna és szórakoztattam volna a hölgyeket, csak, hogy vigyort lássak búskomor ábrázatán.

 

Sir Flanagan toporgott párat, hogy lábai alatt biztosan érezze a talajt, majd mikor sikeresen visszanyerte teljes egyensúlyát, kezét felemelve intett a muzsikusoknak. Alakját figyelve felderengett előttem az Oroszlánszívű alakja. A mozdulat, mellyel a lovag intette hallgatásra a hangszerek dalát, oly fenséges és méltóságteljes volt még alkoholrózsás orcákkal is, hogy az angol király megirigyelhette volna.

 

A zenészek engedelmeskedtek utasításának és elhallgattak a húrok.

 

- Isten vigyázzon rátok! Könnyű álmot hozzon szemetekre az éj. Én távozom, de a mulatság csak folyjék tovább – mondta, majd ismét intett, és a zene folytatódott. A Lángúr elindult felém, alján halovány mosollyal. Kissé tántorgott, de ezt csupán Lady Flanagan és én láthattuk. Mellé siettem és követtem a nagyteremből kivezető ajtó felé. Vállam fölött még hátralestem az ünneplő tömegre. Látszott arcukon a boldogság és az, hogy szeretik urukat. Az én Lánguramat.

 

Odakinn, uram megállt egy pillanatra, majd felém szegezte tekintetét. Egyik kezével a falnak támaszkodott, úgy méregetett engem, mint mikor Angliában vasvillára akart tűzni „bűnöm miatt”. Szemei pontosan azonos módon szikráztak, de… valamiért mégis másak voltak.

 

- No, gyere – intett felém. – Kísérj fel, nehogy szégyenszemre szobámon kívül, valahol másutt éjszakázzak – halk kuncogás szökött ki ajkaimon, amire ő is elkacagta magát. Mély hangja dallamosan csengett, amely ismét melegséggel töltött el.

 

Mellé lépve karját nyakamba akasztottam, hogy támogatni tudjam. Meghökkenve meredt rám, válaszra várva.

 

- Nehogy elessen – magyaráztam kissé pirosló arccal.

 

- Így csak rád esek – hahotázott jó kedélyűen. Nem kellett mondania, ó, én is jól tudtam, hogy megbotlása esetén én is ugyan úgy vele buknék, de nem zavart. Ha nem is ért túl sokat segítségem, mindenképpen támasza akartam lenni.

 

- Erős vagyok én, jó uram. Meg tudom tartani, ha muszáj – húztam ki magam büszkén. Eltökéltségemet látva csak egy mosolyt engedett meg magának, kacagását elfojtotta, de még mielőtt elindulhattunk volna, nyakamban lévő keze felcsúszott egészen fürtjeimhez és egyet óvatosan megragadva s játékosan húzogatni és csavargatni kezdte ujjaival.

 

Szívem hevesen kezdett dobogni, lábaim elgyengültek. Nagyot nyelve fordítottam el fejem a lovag felől, és indultam meg a hosszú, a homályban végeláthatatlan folyosón. A vörös lovag eleinte csendben lépkedett mellettem, majd megszólalt, ezzel megszűntetve a közénk kúszó zavaró hallgatást.

 

- Oly’ boldognak láttam ma este az embereket, Vento… Ezek szerint mégsem vagyok olyan rémes ura a birtoknak… - „Nem, egyáltalán nem az…” – Mindig is olyannak képzeltem el egy jó földesurat, mint a mesteremet, kinél lovaggá váltam… Szeretném, ha engem is annyira szeretne a nép... És boldogok lennének, mint ahogy most is!

 

- Magánál jobb urat nem is kívánhatnának, Lánguram – szemeimmel szigorúan csak a közeledő első lépcsőfokok vizslattam.

 

- Dehogyisnem, te Búza Királyfi… dehogyis nem… - hangja kissé elkomorult, majd felsóhajtott. Nem mertem felé fordulni, pedig legbelsőm kiabált, hogy vidítsam fel, nyugtassam meg arról, hogy igenis, mennyire jó ember. De nem szólaltam meg. Hallgattam, mintha csak muszáj lett volna.

 

- Sosem kedveltem a várak hűvös falait – váltott témát némi csend után, és egyik kezével végigsimított maga mellett a hideg köveken. – Sokkal jobban szeretem a meleget. Anyám szerint már gyermekként is mindig fagyos voltam és a kandalló mellett gubbasztottam – merengett a múltba révedve.

 

Felértünk az emeletre és szobája ajtaja elé sétáltunk. Tétován nyitottam ki az ajtót, majd bevezettem az uramat.  A kandallóban még éppen parázslott a tűz, pattogott néhány szikra. A lovagot az ágy mellé kísértem, majd hagytam, hogy nyakamból kiemelje kezét és lehuppanjon hatalmas, szépen megvetett ágyára. Rögtön neki is látott megszabadítani magát ingjétől. Sietve oldotta szét a kis madzagokat, melyek egyben tartották a fekete szövetet. Nem lett volna szabad, de szemeim mégis rátapadtak alakjára. Még emlékeztem hegeire, melyeket azon a tüzelő napon pillantottam meg először. Akkor a napsugarak égetésétől volt ködös elmém, azon az estén pedig a sörtől.

 

Észre sem vettem, hogy ajkaim elnyíltak látványát figyelve, csak mikor teljesen megszabadult felső ruházatától és csizmája után nyúlt, akkor fordítottam neki hátat és indultam el a parázsló tűz felé. Dobtam rá pár hasáb fát a közeli rakásból és kissé megpiszkáltam, hogy nagyobb lángra kapjon. Kellemesen sütötték arcom a lángnyelvek, hogy még jobban átmelegedjek, odatartottam áthűlt kezeimet is.  Elbűvölve néztem a tűz táncát. Egészen addig, míg a vöröslő színről eszembe jutott Lánguram hajkoronája.

 

Felegyenesedtem és megfordultam, hogy megnézzem mire jutott lovagom csizmája lefejtésével. Meg kellett állapítanom, hogy nem túl sokra. Ajkaimon bujkáló mosollyal tettem felé pár lépést. Minél közelebb kerültem hozzá, szemem a csizmákról egyre feljebb futott testén. Szemem elidőzött és gyönyörködött férfias, szálkás vonásain. Oly tökéletes re teremtetett alakja, hogy még suhanc szememnek is szép volt.

 

- Engedje meg, hogy segítsek! – leguggoltam előtte és légies mozdulattal ragadtam meg csizmája szárát. Nem válaszolt, csupán tekintetét az enyémbe vájata, úgy nyújtotta ki felém lábát, hogy könnyebben hozzá férjek a bőr lábbelihez. Nem tétlenkedtem, rögvest elkezdtem kirángatni a szárából fekete nadrágját. a Művelet során itt-ott megpillanthattam hófehér bőrét és az azon lévő, vöröslő szőrszálakat. Pont ugyan olyan színben rikítottak sápadt lábán, mint haja. Ő eközben azt a dalocskát kezdte dúdolgatni, melyet én énekeltem a mulatságon. Akaratlanul is szélesebb mosolyra szaladtak ajkaim.

 

- Mily jó kedve van uramnak – jegyeztem meg egy pillanatra felsandítva rá, aztán nadrágja szára alá kissé besimítva lerántottam lábáról fekete csizmáját. Ujjbegyeimmel éreztem, ahogyan libabőrös lett bőre és abbahagyta a dúdolást is. Ha lehetett még fokozni vigyorom, akkor megtettem.

 

- Jó kedvem van ám! Azonban neked is vigyorra áll a szád... Gondolom nem a csizmámtól... – szavára ismét feltekintettem arcára. Fejét kissé oldalra biccentette, úgy figyelt, várva válaszom. Abban a pillanatba kíváncsi tekintetét látva, nem tudtam mást felelni, csupán a gyermeki, színtiszta őszinteséget.

 

- Nem Lánguram... A sörtől és a mosolyától – vallottam be őszintén és a másik csizmájáért nyúltam.

 

- A mosolyomtól! – kacagott fel hangosan, mitől mellemben a gyermeteg őszinteség helyét átvette a zavar. Sietősen simítottam ki nadrágját lábbelije szárából, hogy minél előbb végezhessek feladatommal. – A mosolyomtól… - ismételte el immáron kissé csendesebben, tűnődve. Magamon éreztem szemeit. Tudtam, hogy engem figyel, szinte égettek szemei. Kényszerítenem kellett magamat, hogy ne nézzek rá. Tudtam, ha megteszem, talán olyat tettem volna, amire nem lett volna bocsánat, sem magyarázat. A vallást és Istent nem féltem. Nem is hittem bennük igazán. De a máglyahalál komoly volt és valós.

 

Egy ügyes mozdulattal szabadítottam meg másik lábát is uramnak és a csizmát párja mellé helyeztem az ágy tövében. Éppen elhúzódtam volna, hogy felegyenesedjek, de Lánguram megakadályozott ebben. Hosszú, erős ujjait hajamba fúrta, és gyengéden megsimogatta fejem.

 

- A mosolyomtól, Vento? – suttogná kissé felém hajolva. Lepődöttségemben keze után kaptam és pont ugyan olyan gyengédséggel, mint ahogy ő megsimított kiragadtam fürtjeim közül kezét, de nem engedtem el. Hogy ez pontosan mi célt szolgát? Nem tudtam. Talán magamtól akartam távolabb tudni, vagy csak érezni akartam, biztos lenni abban, hogy ott van és nem csak képzelődöm.

 

- Igen… a mosolyától – motyogtam. A lovag félmosolyra húzta az arcát és kissé megszorította kezem, mely egészen elveszett övében. Félénken indult útra hüvelykem és simítottam kézfejére. - Jobban esik a lelkemnek, ha vidám. Furcsa és mogorva lovag maga, Lánguram... Ezért szeretem a mosolyát – lesütöttem szemeim. – Ilyenkor olyan gondtalan.

 

- S ekkor olyan bolond is… - leheletét már szinte arcomon éreztem. Perzselt és megbabonázott.

 

- A bolond az én lennék – szaladt ki számon. Jól tudtam, hogy bolondnak tart, de legalább az ő bolondja lehettem.

 

- Nem bolondabb tőlem.

 

Már éppen szavába vágtam volna, ellenkeztem volna, hogy nem, uram nem bolond, de belém rekesztette a levegőt. Késsé oldalra hajtotta fejét és úgy érintettem meg ajkaim övéivel. Szívem a döbbenettől elfelejtetett verni, majd mikor feleszmélt, oly hevesen kezdte el pumpálni ereimbe a vért, hogy az csak úgy száguldott. Gyomromban ezer, meg ezer lepke kezdet egyszerre verdesni. Ajkaim érintése nyomán lángra lobbantak. Jól tudtam mit csinál, hisz Angliában már loptam leánytól pillangó-csókot, de az mégis egészen más volt. Akkor a leány egy jól irányzott mozdulattal ütött arcon kecses kacsójával lopott csókom miatt, de a lovag… ő lopott tőlem lágy érintést ajkaival, nem pedig én.

 

Feszülten szorítottam össze szám, pedig szívem ritmusára szinte énekelte lelkem, hogy engedjem csókját. Mégis, a döbbenet és a hirtelen elöntő boldogság arra késztetett, hogy elhúzódjak tőle. Ezt meg is tettem volna, de ő kezével nyakszirtemre támasztott és csupán annyira engedte elhúznom fejem, hogy homlokát homlokomnak támassza. Pihegve sütöttem le szemem, egész arcom lángolt, szinte éreztem, ahogy kirajzolódtak rajta a pírrózsák. De ő csak mosolygott. Egyik kezét arcomra siklatta és ujjai arcom cirógatták. Azt, amit akkor éreztem, előtte még senki sem váltotta ki belőlem. Agyamra köd kúszott és orromat orrának simítottam. A jobb oldaláról átsimítottam a balra. A Lángúrnak pedig nem kellett több. Ismét rámart ajkaimra és egészen felfalta őket. Résnyire nyílt ajkaim közé vadul siklott be nyelve, amitől teljesen megbolondultam. Végsimított vele nyelvemen, majd szájpadlásomon is. Mindenem bizsergett, kezeim pedig önmaguktól indultak felfedező útra. Először csak vállaira martam, majd a hosszú lángtincsekben kapaszkodtam meg. Talán meg is húztam őket, ugyanis felmordult és karjaim alá nyúlva rántott fel magához az ágyára. Nagyot nyekkentem a párnák között, szuszogva, kissé félve leste a lovagra, ahogy fölém kerekedett. Széles mosollyal arcán hajolt felém közelebb. Haja arcomat csiklandozta. Oly közel volt hozzám, hogy tökéletesen be tudtam lélegezni illatát. Egyik hüvelykjével végigsimított nyakam vonalán, majd ujját lány ajka követte. Apró csókokat lehelt érintése nyomán. Légzésem egyre hevesebbé vált, szívem pedig zakatolt. Ahogy testét enyémhez közelítette, ágyéka enyémnek feszült. Akkor fogtam fel, hogy pontosan mire is készül. Egy pillanatra megijedtem. Rémülten próbáltam kibújni robosztus teste alól, de nem engedte. Visszahúzott az ágy közepére ő pedig mellém ereszkedve, félig rám heverve folytatta cirógatásom és borított el gyengéd csókjaival.

 

- Vento – lehelte fülem tövére, én pedig teljesen megborzongtam.

 

- Uram, kérem… - kezdtem el könyörögni, de nem tudtam befejezni a mondatot. Kissé megrémültem a gondolattól, hogy mit is akart tenni velem… De mégis kívántam. Teljes testemben akartam, hogy megtegye.

 

De nem tette.

 

Ölelő keze, mely karom alatt átfűzve futott át hátam és simogatott, egyszer csak abba hagyta gyengéd mozdulatait, a mellkasomat terhelő test, mely félig-meddig rajtam feküdt, egyre nehezebb lett. Már nem ügyelt arra, hogy ne roppantsa össze gyenge testem. Az úr légzése egyenletessé vált Elaludt. Az alkohol delejes álmot hullatott szemeire.

 

Bolond voltam. És ezt mi sem tanúsíthatta volna jobban, hogy menekülni sem próbáltam. Élveztem, hogy ölel, imádtam az illatát, ujjaim pedig óvatosan túrtak hajába. Megremegett belsőm, ha már csak arra gondoltam, hogy az imént csókokat rabolt tőlem. Én pedig zokszó nélkül adtam neki mindet, se kérnie, sem pedig követelnie nem kellett.

 

Fejemet a lovag felé fordítottam, amennyire csak tudtam, hogy megtekinthessem orcáját, lehunyt szemeit és a kis rést ajkai között. Békésen szunnyadt fejét vállamhoz fúrva. Egy kósza tincs eltakarta vonásait, én pedig kényszert érezve rá, kisimítottam azt. S abban a pillanatban világosodtam meg, mi is az, amit szívem legmélyén rejtőzik. Az, ami már régóta fojtogatta lelkem.

 

Szerettem a lovagot. De nem csak úgy, mint uramat. Szerelmesen szerettem, mint ahogy csak egy leány tehette volna. De… én sem leány, se nő, sem asszony nem voltam.

 

Csak egy bolond trubadúr.

 

 

 

 

 

*bastaird = fattyú

 


Szerkesztve Regi által @ 2014. 04. 20. 01:00:38


Eshii2013. 12. 26. 01:42:29#28682
Karakter: Aedus Flanagan
Megjegyzés: ~Regi Drágámnak


Boldog Karácsonyt, drágaság!

Zene
http://25.media.tumblr.com/c867e5d57f68a59a71a669606956cc1b/tumblr_mxradbFElf1sc613po1_1280.jpg




- Ígérem, hogy az leszek – jött a lelkes válasz, bólogatással vegyítve. – Pihenjen le az ágyra, jó uram – adta ki az utasítást, amit magamban megmosolyogtam. Nagyon lelkes volt, s mindez azért, mert anyám volt oly kedves, hogy elmesélje a történteket. Jól tudta pedig, hogy nem kellett volna… De talán pontosan azért tette, amiért már annyiszor: hogy engem jobb színben tüntessen fel azok előtt, akik azt hitték rólam, szívem kő, lelkem pedig rideg.

Akkoriban sokszor éreztem magamat öregnek. Fájtak a lábaim, derekam, kezeim érdesek voltak a sok kaszálástól. Nem hiába dőltem le nehezen az ágyra, mellesleg a hátamra is vigyáznom kellett. Nem láttam, s talán jobb is volt: tudtam jól, hogy vöröslött. Átfordultam mellkasomra, majd kezeimet összefontam állam alatt, s oldalra fordítottam a fejemet. Így volt számomra a legkényelmesebb, bár így nem láttam mit művel a hátam mögött Vento. Mégse aggódtam emiatt, csak lehunytam szemeimet, s vártam az ismerős, hideg, de mégis oly kellemes érzést a hátamon, ahogy végigfojt rajta a rózsaolaj. Nem kellett sokáig várnom, halk sóhaj tört fel mellkasomból. Éreztem, ahogy lassan megindult az oldalam felé, bizsergetve felégett hátamat. Vento ujjait azonban nem éreztem. Nem lett volna ezzel komoly probléma, ha még nem öntötte volna rám az olajat. Mocorogni kezdtem, nem vágytam arra, hogy az ágyamból is rózsaillat illatozzon, mintha fehérnépség hált volna benne. Már nyitva voltak szemeim, számat nyitottam volna, hogy hangot adjak gondomnak, azonban Vento megelőzött. Ujjbegyeivel érintette vállamat. Óvatosan, tényleg ügyelve a felégett bőrömre. Lassú, kör-körös mozdulatokkal kente el az olajat. Éreztem, hogy már az a kevés is enyhülést hozott sajgó hátamnak. Jólesően szusszantottam, ahogy egyre nagyobb területeket kent be.

Egyre több ujjal érintett, bátrabban siklottak rajtam, s kenték el felhólyagzott hátamon a rózsaolajat. A kezdetleges fájdalom enyhült, tompa érzésként fogtam már csak fel. Az egyetlen tiszta dolog Vento érintése volt, ahogy egyre magabiztosabban dolgozta el az rózsaolajat, egyre több pontot érintve. Nyakamtól indulva, gerincem mentén végighúzta két mutatóujját, amitől bennem rekedt a levegő. A derekamnál állt meg, apró kis köröket írva le ott. Azon kaptam magam, hogy nem mertem levegőt venni, mert izgatottan arra vártam mit fog tenni. Hol fog újra megérinteni, merre siklik olajos ujjbegye, hol áll meg pár apró kis köröcske ideéig.

Oldalamhoz nyúlt, gyengéden, de határozottan masszírozta öreg porcikáimat. Ujjbegyeivel érintette csak felégett bőrömet, miközben visszatért nyakamhoz. Óvatosan simította el tarkómról hajamat, majd olajos kezével rásimított nyakamra. Nem gondoltam volna, hogy ilyen rövid időn belül kétszer is bennem rekedt a levegő. Pedig megtörtént. Kellemes meleg járta át testemet, nem létezett más csak én és ő. Az egész világ csak az a kis szoba volt, ahol gyermekkoromat is töltöttem, majd végül nemesi életemet…

Nem időzött ott soká, kezei továbbsiklottak újra a derekam felé. Ide-oda cikáztak ujjai, hol oldalamnál, hol a hátamon. Olyan volt, mintha egyszerre mindenhol érintett volna. Egyre értetlenebbül álltam, pontosítva feküdtem a helyzet előtt. Nem gondoltam volna, hogy ily ügyes lesz ebben vagy, hogy ily magabiztosan teszi majd mindezt, értem.  Kellemesen csalódtam benne, sőt, érezhetően sokat javult az első találkozásunk óta. Roppant érdekesnek találtam azt, hogy mindez akkor jutott eszembe, miközben hátamat dögönyözte. Legalábbis annak indult, de már azon kaptam magamat s őt is, hogy ujjai egyre merészebben simultak oldalamnál. Egyre lentebb és beljebb… Már mellkasomat és hasamat érintette ujjaival, oly fürgén siklottak be közém és az ágy közé, hogy igazán fel se tudtam fogni, máris máshol jártak.

Ajkaimat résnyire nyitottam, úgy vettem a levegőt. Izgatott voltam ennyiért, lángolt bensőm, de nem úgy, mint a hátam, nem… teljesen máshogy. Vadabbul. Barbárabbul… Olyan érzés rég kerített hatalmába, s egy férfi nem váltotta még ki belőlem. Vágytam érintésére, hogy ujjai ne csak hátamat barangolják be oly elővigyázatosan s gyengéden… A felismerés, miszerint megmozdította bennem az állatot, teljesen lesokkolt. Összeszorítottam szemeimet s ajkaimat, ahogy felrémlett előttem egy kedves barát alakja. Ajkán mindig mosoly bujkált, kedvessége híres volt, de azt senki nem sejtette, hogy mit is rejtett a csuklyája igazán. Újra ott álltam vele szemben, szemei érdekes lángtól csillogtak, ajkai rángatóztak a széles mosolytól, arca eltorzult valamiféle beteg vágytól…Vento ujjai az alhasam felé siklottak, már nem is érdekelt igazán a dolog, hogyan is sikerült neki addig benyúlni alám. Az egyetlen igazán fontos dolog az volt: ennyi bőven elég volt már hátamnak, lelkemnek meg még inkább…

Határozott mozdulattal kaptam el mindkét csuklóját, majd nagy nehezen úgy fordultam, hogy rálátást nyerhessek arcára. Mi vezérelte eddig? Milyen gondolatok keringtek fejében, hogy ily merészen érintse egy másik férfi testét, azon kívül, hogy hálás volt nekem? Ura voltam, gazdája, de jól tudtam, hogy neki ez igazán semmit nem jelentett. Annyiszor hangsúlyozta ki ezt a véleményét szavaival s tetteivel, hogy mást nem is tudtam volna gondolni. Azonban a látványa mégse erről tanúskodott. Tekintetében egy cseppnyi értetlenséggel fiatalságának tüze égett, oly nagy lánggal, hogy megrettentett. Rossz érzésem volt ezzel kapcsolatban, mint mikor a Szentföldön éjszakai támadást intéztek ellenünk. Nem tudtam az éjjel aludni, a nyugalom nem járta át testemet. Feszült voltam és éber, megéreztem a veszélyt még jó pár társammal. Akkor is hasonló dolog játszódott le bennem: én voltam az idősebb, a tapasztaltabb s remélhetőleg a bölcsebb is. Abban a helyzetben pedig arcán látható volt, akár bolondságot is csinált volna, ha nem térítem észhez.

Ajkait lassan nyitotta résnyire. Pihegett. Pihegett, mint egy kismadár, miután lelkét kirepülve menekült meg a sólyom karmai elől. Megbabonázott, hatalmába kerített… az ajkai között megbúvó sötét rés beleégett elmémbe. Józaneszem kellet már oda, én magam sem tudom mi ütött belém. Továbbra is erősen szorítottam csuklóját, de nem úgy, hogy nyomot hagyjon tejfehér bőrén. Olyan puha volt, bársonyos. Érintésre szomjazó. Vagy én szomjaztam arra, hogy őt érinthessem? Én, akinek erre se joga, se pedig illeme nem kellett volna, hogy legyen. De mégis… Valami, akkor és ott feléledt bennem, bár még olyan mélyen volt, hogy ezt nem igazán érezhettem.

 

Nyitottam számat, de hangom elveszett. Torkomat köszörültem, próbáltam összeszedni magamat. Nem vallott ez rám. Nagyon nem.

- Vento – került végül elő rekedt hangom. – Jobb lesz, ha most elmész – intettem fejemmel az ajtó felé, s reméltem, hogy rögvest pattan, s él a lehetőségével. Ám nem így történt. Mélyen a szemeimbe nézett, s míg én elvesztem lángoló tekintetében, ő továbbra is csak pihegett.

- Vento, eredj! – próbálkoztam újra, erélyesebben. Szívem hevesen dübörgött mellkasomban. Elengedtem csuklóit, s ekkor fájdalom nyílalt a mellkasomban. Józan eszemre hallgattam, szívem pedig érthetetlen módon bele volt ebbe betegedve. Ellöktem magamtól két kezét, mire lassan végre megindult. Hiába ez volt a célom, mégis egy részem ordított azért, hogy maradásra bírjam. Nem kellett volna törnöm magamat, látszódott orcáján, de nem tehettem… a nagyobbik részem tudta, hogyan kell helyesen cselekednie. Szívem hevesen vert, miközben Vento az ajtó felé botorkált határozatlan mozdulatokkal. Nem vettem le tekintetemet hátáról, egyszerűn nem tudtam. Lassan haladt, kínzóan. Miután kilépett a küszöbön, s az ajtó után nyúlt egyenesen rám nézett. Bele a szemeimbe.

- Békés estét, Lánguram – nem is hallottam szavait, csak ajkáról olvastam le őket. A kilincsre markolt, majd behúzta maga mögött a vaskos faajtót. Ezek után biztos voltam abban, hogy estém minden lesz, csak nem békés. Hatalmas fáradtság kerített hatalmába, visszarogytam az ágyra, de rossz ötlet volt. Leégett hátamat dörzsölte a durva szövésű pléd. Fájdalmasan szisszentem fel, majd fordultam át oldalamra.

Mi a ménkű ütött beléd, Flanagan?

~*~*~*~*###*~*~*~*~

Nem akartam arra gondolni, ami köztem és a Búza királyfi között történt. Miután pihentem egy kicsit elindultam dolgomra, hisz a birtok ügyei még mindig nem volt elrendezve. Sokszor azért is mentem le kapálni vagy kaszálni a jobbágyaimhoz, hogy a munka ötletet adjon mit is tegyek. Egyetlen írott levelemre se érkezett válasz, pedig bizonyos voltam abban, hogy két kezemre valónyit megírtam már. Egyre hosszabbak lettek, ahogy az én kétségbeesésem is egyre növekedett. Én csináltam volna valamit rosszul? Talán nem volt már esély arra se, hogy egyáltalán az összeget egy papírra felvéssék számomra? Keserűen kétségbeejtő helyzet volt.

Igen keveset aludtam ama éjjel, nem jött álom szemeimre. Bár az elmúlt hetekben ez mindig így volt, sokszor rémálmok is gyötörtek. Nem csak a Szentföldön történtek, hanem a birtokkal kapcsolatban is. Csak forgolódtam, miközben elmémben a birtokkal kapcsolatos gondok, s a Ventoval megtörtént eset képei váltakoztak. Hiába volt hideg a szobában, mégis verejtékeztem. A gondok tornyosultak fejem felett, s lassan már nem láttam tőlük a Napot. Hiába próbáltam túlmászni rajtuk, valahogy sosem volt elég erőm ahhoz, hogy megtegyem. Esetleg nem próbálkoztam eléggé?

Hajnalban, mikor a cselédek keltek már én is talpon voltam. Jobbnak láttam, ha hasznosítom magamat, ahelyett, hogy csak az ágyban vergődöm, akár egy meglőtt madár. Dolgozgattam, de be kellett látnom, hogy a gondoktól elködösült fejemmel nehezen mentem bármire is. Ki kellett szellőztetnem, ki kellett adnom a gőzt, s erre csak egy valami jöhetett akkor szóba: a solymászat. Azonban előtte el kellett lovagolnom egy jó úrhoz, aki egy nemes állatot tudott a szolgálataimra bízni.

Nem kellett csalódnom, ahogy kimondtam nevemet, széles mosollyal öreg ajkain indult el legjobb madaráért. Fiatal állat volt, aki gyorsan és alaposan tanult, s úgy szelte az eget, mint ló a mérföldeket. Nem tudom hogyan is fordulhatott meg a fejemben az, hogy annyi pénzt adtam a jószágért a gazdájának, hiszen bőven lett volna helye a garasnak a birtok körül. Mégis, a megérzéseim azt súgták, meg kellett tennem. Befektetés volt, mely megtérül. Nem tudtam még hogyan, de biztosra vettem.

Gyorsabb tempóra ösztökéltem drága Cahey lovamat. Minél hamarabb vissza akartam érni a birtokra, hogy aztán megkeressem Ventot. Kíváncsi voltam solymászott e már, vagy az angliai évei alatt csak lant fordult meg kezeiben. Hamar visszaértünk a birtokra, Cahey léptei pedig visszacsengtek a köves talajon. Mikor legelőször átléptem eme kapukat, annyi érzés kavargott bennem. Megannyi kétely, izgalom, a visszatérés öröme, melyet a gyász sötétített be. Akkor azonban semmi hasonló nem fordult meg a fejemben. Egyszerűen csak hazatértem.

Nagy meglepetésemre bátyám s Vento együtt álltak az udvaron. Biztosan beszélgettek, vagy egyszerűen csak Desmond rátalált, s nem hagyta menekülni. Láttam rajta, hogy érdekelte a fiú, látott benne valami kiemelkedőt, melyet teljes mértékben meg tudtam érteni. Bár Vento már nem rajongott úgy ezért a kitűntetésért, hisz jól érezhetően nem volt oly mélyes hívő, mint a pap, ki kísérte. A sólymomat, melyet vettem a gazda utánam küldette egy legénnyel. Nem volt nálam kézvédő, mely fontos lett volna. Természetesen a drága úrnak nem volt fölösbe.

- Szép reggelt édes bátyám! – üdvözöltem bátyámat, ahogy az illem diktálta. Hiába én lettem a birtok ura, a belém vert tanok nem vesztek el.

- Neked is öcsém! – jött a válasz, majd mindketten a Búza Királyfi felé néztünk. Éreztem, hogy az előző esti emlékképek hirtelen borították el tiszta elmémet. Szemeiben zavart láttam, melyet teljes mértékben meg tudtam érteni. Mindkettőnk számára új és érthetetlen volt a helyzet, s míg ő ezt kimutatta én mélyen elrejtettem magamban.

- Verőfényes jó reggelt Lánguram! – szólalt meg végül Vento, angolul. Kicsit várnom kellett a köszönésére, de végül csak elhagyta ajkát az a pár szó. Végigmértem alakját, semmi furcsát nem találtam rajta. Egyedül viselkedése volt aggasztó: régebben minden gond nélkül állta pillantásomat. Akkor pedig láthatóan beleremegett, melyet igazán nem értettem.

- Kedves bátyám, ha nem bánod elkérném mellőled Ventot – szólaltam meg, majd tekintetemet bátyámra szegeztem.

- Miért kéred ezt ily hivatalosan, öcsém?

- Mert te vagy az idősebb, mert te vagy az isten szóvivője – feleltem őszintén, bár nem értettem kérdését.

- S mire kéne a fiú segítsége? – Legszívesebben visszakérdeztem volna, hogy mire fel ez a sok kérdezősködés, de jobbnak láttam válaszolni kérdésére.

- Nem hinném, hogy solymászott már életében. Úgy gondolom, hogy nem ártana megismernie eme szabadidőtöltést, hisz pontosan ezzel tudja kiterjeszteni tudását. Te nem így gondolod kedves bátyám? – Cahey közben leszegte a fejét, nem tetszett neki a helyzet. Se előre, se hátra, s még a pihenés se volt éppen kilátásban. Egy darabig farkasszemet néztem bátyámmal. Úgy tűnt latolgatta a dolgokat, de nagy megkönnyebbülésemre végül rábólintott a dologra. Nem akartam egyetlen testvéremmel haragban lenni, ilyen apróság miatt meg főleg nem. Bár igen jó kérdés, Vento apróságnak számított e.

- Menj az istállóba és kérd a lovászfiú, Ebert segítségét. Nyergeltess fel vele az utolsó karámban álló kancát. mond neki, hogy az én utasításom – intéztem szavaimat Ventonak, angolul, hogy jól megértse. Bátyám ezért ráncolta homlokát, de jobbnak látta nem beleszólni a dologba, s folytatni reggeli sétáját.

- Mit tervez Lánguram? – kíváncsiskodott a szőke fiú egy halovány mosollyal az ajkán. Tovareppent a megszeppent énje, s éledezett a csintalan.

- Solymászni megyek, te pedig velem tartasz. De most eredj az istállóba. – Elégítettem ki gyermeteg énjét, majd adtam ki a parancsot. Nem tiltakozott, megindult az épület felé. Nem szívesen engedtem be az oroszlán barlangjába, de reméltem, hogy oly éles nyelvét nem csak ellenem használta lelkesen. Elég volt a reggeli találkozásom Eberttel, ki mint mindig, oly mogorva és durva volt. Ha a mai reggelen még egyszer két szemébe kellett volna néznem, biza elmegy az összes életkedvem.

Míg Ventora vártam megérkezett az ifjú, a kalitkába zárt szépséggel. Tény és való, hogy a pár percnyi lovaglásra lakó solymász hamar cselekedett. Előkerült a bőrkesztyű is, melyet utoljára bátyám használt. Jó állapotban volt, bár nem viseltem volna, ha az ifjú nem teszi hozzá, nem solymászat közben halt meg bátyám.  Bár a másik szempontból, így is velem lehetett… Bőrmellényem sajátom volt. Sokalltam már az időt, mit Vento az istállóban töltött, hisz én már harci felszerelésben ültem lovam hátán, vállamon a nemes állattal.

A Búza fiú ekkor botorkált ki az istállóból, mögötte a felnyergelt kancával. Tudtam jól, hogy nyugodt állatra volt szüksége, mely nem ijedt meg minden zajtól vadászat közben, akárcsak Cahey. Bár az én csődöröm bizonyos helyzetekben erős kezet kívánt, melyet Vento nem tudott volna nyújtani. A nyugodt kanca, melyet anyám használt néhanapján pedig tökéletes volt az ifjúnak, ki még nem értett úgy a fenséges állatokhoz.

Míg a lovát vezette ki, oly gondosan ügyelt a lépéseire. Ám mikor felnézett rám, mintha földbe gyökereztek volna lábai, amire a kanca sem számított, így aztán a fiú majdnem orra esett a hátulról ért nagy lökés miatt. Nevetségesnek találtam volna ezt a helyzetet, ha nem éreztem volna Venton a feszültséget, melyet nem igazán értettem. Valami nyomasztotta.

- Nyeregbe, és induljunk! – ösztökéltem, hisz úgy tűnt aznap nem kísérte a szerencsecsillaga. Sikerült felkapaszkodnia a nyeregbe, majd mikor elhelyezkedett, elindultunk. Én haladtam elől, lassú ügetésben, Vento pedig mögöttem pattogott a nyeregben. Úgy reméltem a lovaglás s a solymászat majd megnyugvást hoz kicsit gondokkal megtelt elmémnek. De tévednem kellett: újra az járt a fejemben, ha valamit elrontok ez az egész odavész, a nevünkkel, családunkkal együtt.

 

- Jó uram, kérem, lassítson. Hátasom már alig piheg, félő, hogy visszafelé nem ő hoz hátán engem, hanem fordítva. – Hangja elért hozzám, ámbár nem volt kristálytiszta s oly energikus sem. Aprót jeleztem lovamnak, ki lépésre váltott. Nem igazán így képteltem el ezt a délutánt. Én mogorván a nyeregben, Vento pedig sután.  De mit mesélhettem volna egy ifjúnak, kinek most tárulkozott ki a világ, kinek szíve még csak vadul dobogott a mellkasában, kalandra vágyott, izgalomra? Egy olyan komoly probléma, mint a birtok elvesztése, nem, nem rá tartozott igazán.  

- Mi nyomja lelkét jó uramnak, mely ily búskomorrá teszi? – szólított meg. Mindvégig engem figyelt, az összeráncolt homlokomat, gondterhelt tekintetemet… Igazán feltűnhetett volna.

- A birtok sorsa fölött hatalmas sötét felhő lebeg, a vészmadarak pedig baljósan kárognak – feleltem egy nagy sóhaj követően.

- Mi történt, uram? – faggatózott.

- Az angolok nem válaszolnak leveleimre, attól tartok, mindenképp a földekre fáj a foguk és addig halogatják a válaszadást, míg már nem lesz szükség rá, egyszerűen csak elveszik azt, amit sajátjuknak vélnek. Nem hagyhatom. Ami egyszer Flanagan birtokként húztak fel, annak úgy is kell maradnia az idők végezetéig – feleltem őszintén, a fájdalmas tényt, mely minden nap kínzott. Anyám nem tudott róla, egyedül O’Neillel osztottam meg eme nagy titkokat. Sajnos azonban tanácsot nem tudott nekem adni, mit is tegyek igazán.

- Mit akart tenni? – folytatta a kérdezősködést, melytől olyan érzésem lett, mintha suhanci énjének tudásszomját kívánta volna csillapítani.

- Elmegyek Angliába és személyesen tárgyalok velük. Valahogy meg kell előzni a bajt – jelentettem ki, mely akkor fogalmazódott meg a fejemben. Senki nem tudott ettől jobbat mondani. Biztos döntés volt, szemtől-szembe. Így kellett lennie. „Addig a birtokot O’Neillre bízom, anyám pedig jól meglesz. Vento pedig… Ő is remekül boldogul majd.” Fordultam felé, azonban látványa nem tetszett. Oly sápadt és kétségbeesett volt. Legalábbis arcára ez volt írva. Talán tartott attól, hogy addig baja esik? Vagy visszaviszem Angliába? Talán ennyire szeretett itt lenni?

- Vento… - szólítottam meg, hogy megmagyarázzam neki a helyzetet, azonban közbevágott.

- Mikor indul? – motyogta pontosan olyan hangerővel, hogy még halljam is.

- Holnap reggel – feleltem nemes egyszerűséggel.

- És mikor tér haza? – kérdezte nagy hallgatás után.

- Két hétnél nem akarok tovább távol tartózkodni. Remélem hamar egyességre tudok jutni a hitelezőkkel. – Úgy tűnt ezzel le is rendeztük a dolgot. Részemről legalábbis biztosan, s úgy tűnt ő sem akart többet megtudni a dologról. Szomjúságát csillapítottam.

A táj kezdett megváltozni. A hatalmas legelőket meg-megszakította pár facsoport, majd szépen lassan átvették a fák az uralmat. Gyermekként rengeteget jártam arra atyámmal s bátyáimmal. Nem voltam akkor túl idős, igazán emlékezetre méltó dolgok sosem történtek, de az érzés, hogy együtt voltunk, mi a család férfi része, örökre elmémbe égett. Talán még azt is mondhatnám azokra az időkre, hogy boldogok voltunk…

- Ez lenne az erdő? – Törte meg a csendet Vento. Felé néztem, orcájára a színtiszta csalódottság ült ki. Nos, nem volt oly hatalmas erdő, s a tisztás sem volt oly takaros, mint ahogy az ember azt képzelte volna… Hiszen az még nem is az volt. S úgy tűnt Vento is ebbe a hibába esett: a látszat bizony sokszor csalt. Igazán tudhatta volna, akár rólunk is. A látszat nem jelentett semmit sem. Halkan elnevettem magamat, majd a nem messze lévő fákra mutattam.

- Ott! Az az erdő. De nekünk nem szükséges bemennünk. A sólyom gyorsabb nálunk könnyebben megjárja az utat – világosítottam fel erről, majd másik kezemmel gyengéden végigsimítottam a fenséges álalton, aki türelmesen várt. Ekkor láttam idején annak, hogy elővegyem a bőrkesztyűt, s másik kezemre felhúztam. Már az állat is mozgolódott, fejét ide- odaforgatta, izgatottan figyelte a tájat. Nem kellett sokáig várnia: hamar a levegőt szelhette gyönyörű szárnyaival.

Tudta jól mi a dolga, s azt is, hogy az igazán nehéz feladat még hátra volt. Erős szárnycsapásokkal suhant az erdő felé, alakja egyre kisebb és kivehetetlenebb lett. Egy darabig én is követtem tekintetemmel, aztán valahogy Venton akadt meg a tekintetem. Gyermekies izgatottsággal figyelte a távolodó állatot. Jól sejtettem, hogy soha ahhoz hasonlóhoz nem volt szerencséje. Egyedül nem vághatott neki, sólyom nélkül meg végképp nem.

- Vissza fog találni? – tudakolta izgatottan, mire én helyeslően bólintottam.

- Okos állat – feleltem halkan. Szép ifjú volt. A szellő játszott tincseivel, a napfény simogatta tejfehér bőrét…

- És meddig tart, míg zsákmányt ejt? – faggatózott tovább, mely nem hatott oly terhelően, mint mikor a birtok felől érdeklődött. Sokkal lelkesebben válaszoltam neki.

- Nem tudom, Vento – feleltem mosollyal az ajkamon. Láthatóan meglepte a dolog, ugyanis nagy szemekkel figyelt engem. Nem zavart annyira a dolog, mint más esetekben, hisz az emberek nagy része így bámult, ha volt képem elmosolyodni. mert bizony megesett, hogy volt.

Miután kinézelődte magát, megszámolta ráncaimat s ősz hajszálaimat inkább lehuppant a fűbe, s vadvirágokat tépdeste le. Én leültem egy közeli farönkre, s úgy figyeltem ténykedő alakját. Akadt kezében pipacs, kamilla, mezei szarkaláb sőt, búzavirág is. Ezt valamiért roppant viccesnek találtam. A Búza királyfi búzavirággal kezében. Egy mosolyt megért, annyi búskomorság után. S míg én ezeken gondolkodtam, ő dúdolva rakosgatta a virágokat egymás mellé, majd mikor elfogytak újabbakat szedett. Énekelve. Énekelt a pacsirta, míg a másik madaram az eget szelte, láthatóan zsákmánnyal a karmai között.

- Már jön is! – Néztem fel, kezemmel a napot takarva. Erre Vento is befejezte az éneket s a csokorkészítést, sőt, fel is állt, akárcsak én. A koszorú a fűben landolt, de úgy tűnt az ifjút jobban lekötötte a sólyom, mint a félkész koronája. Én is inkább az állatot figyeltem, ki felénk repült. Olyan szabadnak éreztem magamat, akár csak ő, fent az égen. Az is remek volt, hogy Vento elkísért engem, még ha a kapcsolatunk az elején eléggé döcögős is volt.

Nagy léptekkel megindultam a sólyom felé, ki lassan ereszkedett le a fűbe. Karmai között egy mezei nyúl rugdalózott, szegény pára életét próbálta menteni, de a karmok melyek bundájába martak, nem eresztették. Vento is követett, akár egy kisgyermek. Igen, hisz még igazán felnőttnek sem mondhattam. Férfinak. Kíváncsisága efelé is kiterelődött, látna akarta, tudni akarta, minden kis részletét a solymászatnak. Egy határozott mozdulattal elfogtam az életéért harcoló állatot, majd óvatosan kiszedtem a madár karmai közül. Csodáltam, hogy még élt.

„A legtöbbjüket az ijedség elviszi, ám ez a kis apróság igazán kitartónak bizonyult.” – gondoltam magamban. Feljebb emeltem, hogy Vento is megszemlélhesse az első közös zsákmányunkat, ámbár úgy tűnt a felismerés, miszerint egy nyúlkölyköt fogtam a grabancánál fogva, már nem tetszett neki. Eléggé szerencsétlenül festett a kisállat, így inkább alul és megtámasztottam szegény párát, hogy ne lógjon. Még élt, nem kellett így végeznie.

- Mit fog tenni vele? – kérdezte Vento, majd lépett kicsit közelebb hozzám. Tekintete szinte ráégett a nyúlra, le nem vette volna róla.

- Még kölyök, a húsa zsenge, viszont kicsi, és fejletlen… - ecseteltem neki, míg ő elkerekedett szemekkel nézett fel rám. Meglepődött? Nem. Megbotránkozott.

- Jó uram! – szólított meg éles hangon, s máris tudtam, hogy biza komoly lebeszélést fog előadni. – Csak egy ártatlan teremtmény, pont úgy, ahogy maga is mondta: kölyök – lépett elém, majd egyik kezét óvatosan az ijedt pára hátára simította. A bolyhos bundában a fiú ujjai eltűntek, láthatóan élvezte a kisállat érintését. Nem mindennapi dolog volt az biztos. Nyúlkölyköt érinteni, haláltusája előtt…

- Esdekelem önnek – adta meg a kegyelemdöfést, mely egyenesen a szívembe hatolt. Szemeiben ott kavarogtak érzelmei, kételyei. Nem sokáig fúrta oly kétségbeesetten tekintetét enyémbe, újra a pihegő kölyökre nézett. – Hagyja meg az életét. – Tudtam, hogy ezt fogja kérni. Úgy éreztem. Legbelül.

- Vento, csak egy állat – próbáltam őt s magamat is győzködni. Anyám imádta a nyúlhúst. Biztosan örült volna neki. Mégis, nekem is feltűnt, hogy még mindig oly óvatosan tartottam a kis zsákmányomat. – Isten azért teremtette meg, hogy nekünk, embereknek táplálékul szolgáljon – magyaráztam neki egy olyan indokkal, mely számomra is sokkal kézenfekvőbb volt.

- Az embert sem azért teremtette, hogy öljön, mégis megteszi. Akkor ennek a kis állatnak mért rendeltették el a halálát? – vádlón kérdezett vissza, talán ha nem ismertem volna már, még azt is gondoltam volna, hogy nekem esett. Nos, még így is kicsit ezt éreztem… – Könyörgöm, most eressze el. Ha felnő és tényleg az a sorsa, hogy valaki asztalán finom fűszerekkel feltálalják, úgyis elcsípik a grabancát egy vadászaton – kellemesen csengő hangjával immár kérlelt, kedvesen, ész érvekkel. S oh Istenem, úgy tudtam, úgy éreztem, hogy könyörgő szemei után én már elkárhoztam. Anyám várhatta az esti nyúlsültet, eme pajtásunk biza tovább élhetett.

- Ereszd el! De ez maradjon kettőnk titka! – nyújtottam felé az állatott. Pedig már én is beleéltem magamat… De látva Vento örömtől csillogó szemeit, ragyogó mosolyát, mikor óvatosan átvette tőlem, majd leguggolt, nem bántam meg.

- Köszönöm, Lánguram! – Állt fel, miután a kis tapsi elugrált.

 

- Ezért add szavad, hogy míg nem leszek idehaza, nem használod ki, hogy felügyelet nélkül maradtál! Ne törj senki orra alá borsot, ne bosszantsd a fehérnépet, és kerüld Ida asszonyt, értetted? – Hangomon inkább az volt hallható, hogy utasítottam, de ezt az ő érdekében tettem. Még szemöldökömet és homlokomat is ráncoltam, hogy meggyőzőbb legyen a kép, mely elé tárult. Ő meg csak bólogatott, lelkesen és nagy lendülettel.

A nemes állatot visszaültettem vállamra, felültünk a nyeregbe, majd visszaindultunk a vár felé. A Nap már magasan járt, a délelőtt elszállt. Nem reggeliztem túl sokat, de szerencsére kitartott az a kevés kenyér, míg visszaértünk. Már étellel vártak. Caheyt az egyik lovászfiúra bíztam, nem Ebertre. Emellett az étkezésnél jobb időpontot nem is választhattam arra, hogy elmeséljem nekik tervemet az angliai utamról. Vento nem került eközben elő, lehetséges, hogy az istállóban befogták dolgozni. Aznap már nem találkoztunk, sok dolgom akadt. Iratokat szedtem össze, a legszükségesebb dolgaimat pakoltam össze.

Édesanyám mindvégig gondterhelt arccal követett, míg O’Neill azt hangsúlyozta mennyire felesleges ez az út, biztosan a levelek csak elkeveredtek, intézkedik e téren. Nem hallgattam rá, már elhatároztam eme tervemet. Jobb volt, mint várakozni. Biztosabb is. Éjszaka aludtam egy keveset, bár a rémálom, melyből izzadva keltem, nem tett jót a lelkemnek. Érthetetlen volt az egész, a Szentföldről érkezett menekültek lepték el a birtokot, s vették tulajdonukba. Oly zavaros volt minden…

Hajnalban korán keltem, hogy időben a kikötőbe érhessek. Vento nélkül Cahey még sebesebben vágtázott, nem ért paripa a nyomába. Anyám felkelt hozzám. Szeretettől csillogó tekintete simogatta lelkemet. Tudtam jól, hogy visszavár. Az udvarig nem szóltunk egymáshoz. Korai lett volna. Oly… oly szomorú. Ott aztán szembefordultam egyetlen szülőmmel, kinek arcára kiült az aggodalom.

- Oh, fiam… - simított két kezével arcomra. – Isten vigyázza utadat, Aedus. Imádkozni fogok érted minden este, édes fiam. Térj hozzám… nem is, hozzánk vissza épségben!  - suttogta, miközben ujjai lecsúsztak arcomról. A sötétben is jól kivehető volt könnytől csillogó tekintete.

- Ígérem, hogy jó hírekkel fogok szolgálni, amint visszaértem – ragadtam meg két kezét, mielőtt visszaejtette volna őket maga mellé. – Ígérem, édesanyám.

Elengedtem törékeny kezeit, majd lovamhoz léptem, s egy könnyed mozdulattal a nyeregbe ültem. Nem rég tértem haza, de újra el kellett hagynom otthonomat… Reméltem, hogy míg utam tartott, az otthon az is maradt. Otthon. S nem angol birtok.

 

~*~*~*~*###*~*~*~*~

 

A kikötőig meg sem álltunk. Restellem, de lovamból kihajtottam mindent, mit kitudtam. Átkelésnél mindketten megpihentünk. Ő is s én is. Cahey is érezte, hogy valami nagyon fontos dologban fogunk eljárni, láthatóan próbálta magából kihozni a legjobbat. Csodás jószág volt. Imádtam. Oly közel állt szívemhez, mint addig egyetlen ember sem. Ő látta már az igazi énemet. Aki tombolt, aki gyűlölt, aki ölt…

A lehető legkevesebb pihenéssel, s Cahey leggyorsabb iramával öt nap alatt a királyi városba is értünk. Hisz hol máshol lehetett volna megtalálni azt, ki az egészet irányította, ha nem ott? Ámbár eme információért rengeteget kellet vesztegelnem, s ha addig nem tudtam aludni, akkor biza már nem is próbáltam. Hiába tartottam a hírektől, melyek fogadhattak, a szívem legmélyén mégis úgy éreztem, hogy utána legalább álomra hajthatom majd fejemet.

Mielőtt azonban megkerestem volna a bankár lakását, utam a királyi udvarhoz vezetett. Sok ismerős arcot láttam, sokan felismertek fekete öltözékemről, vörös üstökömről. A hírem a királyhoz is eljutott, ki legnagyobb meglepetésemre már a folyosón járt, mikor elé akartam járulni. Hatalmas kacajjal indultam meg felém, széttárt karokkal. Jó kedve kicsit rám is ragadt, mosolyogva hagytam, hogy igazi férfias ölelésben részesítsen, s keményen hátba veregessen. Elsőnek hogyléte felől érdeklődtem, s miután kipanaszkodta magát, mily unalmas az udvarban az élet, felém terelődött a szó. Elsőnek Vento felől kérdezett, s miután megnyugtattam afelől, hogy él s virul, megnyugodott. Hihetetlenkedve hallgatta meséimet arról mennyit változott, sőt, még fel is nevetett, biztosan ugratom. Komoly arcom láttán azonban rögtön abbahagyta.

- Flanagan, nem tudom eldönteni: te egy áldott jó ember vagy, meggyőző szavakkal vagy egy szörnyeteg, ki kierőszakolja az emberből a változást.

- Azt hiszem uram, mindkettő – feleltem mosolyogva. Hiányzott nekem is az a lókötő. Nehéz volt ez belátnom, de remek ifjú volt ő a maga módján.

- Min gondolkodsz ennyire, Flanagan?

- Azon uram, hogy a fiú mily fontos lett nekem… - dünnyögtem, mire újra elnevette magát, s erősen hátba vert. Már sajgott a hátam…

- Igen, igen. Tudom én, miről beszélsz. Pimasz, mitugrász, de olyan pacsirta, melyet ember nem hallott. – Így is fogalmazhatott az ember, de nekem nem ezért volt oly fontos. Még a királyommal is oly feszélyezetten tudtam beszélgetni, igazán megnyílni pedig soha nem tudtam neki. Ventonak pedig igen

Szabadkozásomra, miszerint csak ennyiért jöttem, egy kis látogatásra, természetesen nem engedett el. El kellett neki dalolnom mi ügyben járok arra, s miért nézek úgy ki, mint aki több napot végigharcolt a Szentföldön. Kelletlenül bár, de elárultam pár részletet afelől, hogy birtok nem állt túl rózsásan, s szerettem volna tisztázni a dolgokat. Az ő arca is elkomorult: láthatóan értette mennyire fontos dologról is beszélek. Bólintott egy nagyot, majd utamra engedett.

- Ne légy földönfutó, ír barátom – búcsúzott tőlem halovány mosollyal a szája szélén.

Erőt adott, reménnyel telített a királlyal váltott kevés beszéd. Ha kipihenten nem is, de újult erővel folytattam küldetésemet. A bankár házát nem volt nehéz megtalálni, csak a legszebbet s legnagyobbat kellet keresnem. Belépvén elfogott egyfajta szorongás, ami akkor sem enyhült, mikor már az őszes, kopaszodó férfival ültem egy asztalnál. Lassan bontakozott ki a beszélgetés, mindent igazolnom kellett. A fene gondolta, hogy ily komolyan vette a dolgokat, s áldottam eszemet, hogy minden vagyonpapíromat magammal vittem.

Mikor meglátta a francia birtokomat, rögtön áttért arra, hogy mennyire szereti azt az országot, s milyen szép is lenne, ha angolok lakta lehetne. Jó neveltetésemnek hála nem vágtam közbe, pedig már nyelvem hegyén volt pár kedvesnek nem mondható szó, hogy mennyire fáradt vagyok a lovaglástól,a  gondoktól, s jobban örülnék, ha visszakanyarodnánk az ír Flanagan birtok felé. Szerencsére elég hamar észbe kapott, biztosan kiült arcomra a sok gondolat.

- Mi is mondott, melyik birtok?

- Az írországi Flanagan – feleltem. – Küldtem önöknek rengeteg levelet.

- Levelet? – kérdezett vissza, mire én bólintottam. – Eléggé fontos ügy ez, jó uram, de én annyi levelet nem kaptam magától, mint feleségem.

- Ezzel azt szeretné velem közölni – raktam össze a szavakat nagy döbbenetem után -, hogy azt a rengeteg levelet, melyet szinte naponta küldtem az elmúlt egy hónapban, nem kapta meg?

- Határozottan ezt – biccentett. – Oh, igen… itt is van a papír a birtokról. Garvan Flanagan… Oh, várjon itt egy levél, miszerint Garvan Flanagan elhunyt, s a törlesztést nem tudják folytatni. – A szavam is elállt. Az úr újra elismételte, ugyanis úgy tűnt, mintha nem értettem volna meg.

- Bocsásson meg… - köhögtem. – Megkérdezhetem ki írta a levelet?

- Brendon O’Neill.

- O’Neill? – kérdeztem vissza, mire újabb bólintást kaptam válaszul. – És az a másik levél, ott? – böktem a fejemmel oda, mire az úr érte nyúlt.

- Ebben az áll, hogy a birtok értékesítése esetén az úr, ki az előbbi levelet írta, Brendon O’Neill jó vevőt tudna rá, ki busásan fizetne.

- Tessék? – csattantam fel, mire a bankár összerezzent.

- Nézze – nézett komolyan a szemembe a férfi -, én sem vagyok tökéletes, s öregszem is már, de azt hiszem van pár levelünk még ettől az úrtól. Ezzel az üggyel bevallom magának őszintén nem foglalkoztam annyit, mert ő biztosított arról, hogy akármi is lesz, pénzt kapunk.

- Biztosította róla? – kérdeztem vissza, miközben ő felállt s egy szekrényhez sétált. Ott pakolászott, az egyik fiúkban.

- Igen, még nálunk is járt.

- Mikor?

- Arra már nem emlékszem… Sajnálom. Oh! Itt is vannak a levelek. Mind.

- Tőlem? – kérdeztem vissza, de nagyon is jól tudtam a választ.

- O’Neilltől, uram.

- Mondja csak, Mr. Smith. Ha kifizetem a birtok összes adóságát, nekem adná azokat a leveleket? – kérdeztem udvariasan, miközben belül tomboltam. Éreztem, ahogy a méreg, a düh és a csalódottság lassan átmelegítették tagjaimat, s új erővel láttak el.

- Elég sok összegről van szó, de… Nem látom akadályát. Mivel törlesztene, ha szabad megkérdeznem? – sétált vissza lassan, majd foglalt helyet.

- Pénzzel, s akár birtokkal is, ha odáig fajul a dolog. Nem érdekli véletlenül egy francia kis lakás a meleg tenger partján, öreg napjain, Mr. Smith?

- Sok arra a francia? – kérdezett vissza, mire én megcsóváltam a fejét. – Mondja fiam. Hallgatom.

~*~*~*~*###*~*~*~*~

 

Mikor újra ír földre tettem a lábamat, újra eluralkodott rajtam a szörny, ki egész idő alatt a fülembe suttogta a kegyetlenségeket. A másik énem, ki egész úton a logikus dolgokat latolgatta, örült annak, hogy az igazán nagy baj elmúlt. De nem volt elég erős, hogy kordában tartson. A tettei O’Neillnek megbocsáthatatlanok voltak. Megölte a bátyámat. Majdnem elvette a birtokunkat. Földönfutóvá tette volna a családomat, a gazdasszonyát…

A birtok láttán sem csökkent ama kényszerem, hogy az áruló fejét a porba vágjam. Tudtam, hogy jelezték érkezésemet. Reméltem, hogy a bitorló elmúlt éjszakái épp olyan álmatlanok voltak, mint az enyémek, hogy retteget az elkövetkező napoktól, hogy belebolondult a várakozásba. De ez még nem volt semmi. A két kezem közé akartam kaparintani, hogy aztán… aztán Isten legyen rá a tanúm, megöljem, mint egy kutyát.

Az udvaron egy szőke bozontos ifjú szaladt felém. Vento volt az. De nem érdekelt. Nem akartam senkivel addig beszélni, míg nem hullt ki a férgese összes vére a földre. Az összes. Cahey még meg sem állt, én már lendültem ki a nyergéből, s a földön is voltam. A düh hajtott. A gyűlölet. Bele akartam fojtani a nyálába. Majd megölni. Véresen.

Vento jött szembe, de az én célom a vár volt. Tudtam, hogy bent volt. Hogy bent intézte a vár papírmunkáit, mert én, a sültbolond rábíztam. Minél hamarabb ki akartam onnan rángatni. Azonnal. S megölni.

Vento azonban csak jött, egyre közelebb és közelebb. Mérgesen legyintettem felé, maradjon távol. Nem értette. Miért nem értette? Olyan fontos dolgom volt. Meg kellett ölnöm Brandon O’Neillt. Azonnal.

 

- Hagyj! – förmedtem rá haraggal, mire ő megrettenve megállt, sőt pár lépést is hátrált. Nem figyeltem megrökönyödött arcát, csalódottságtól csillogó szemeit. Nem tudhattam, mennyire várt. Pedig ott volt a szemem előtt: elém szaladt, mint asszony szalad kedvesé elé. De engem csak egy dolog hajtott: az árulót akartam, holtan.

Érezte mindenki, hogy baj van. Senki nem üdvözölt, sőt, anyámért üzentettek. Mindenki fel-alászaladgált, kikerülve engem. Azt hiszem Fionát is láttam valahol. A lépcsők felé siettem, elsőnek a szobámba akartam menni kardomért. Biztos éles volt még. Kényelmi okokból nem vittem magammal, csak tőrömet. Egy pillanatra meg kellet állnom, ugyanis a lépcső tetején pontosan az állt, kit oly szenvedéllyel kerestem.

- O’Neill! – ordítottam fel neki, mire arcába kiszaladt az összes vér. – Gyere ide hozzám, van pár kérésem! – hördültem.

- Mi az, mely így feltüzelt, Aedus? – Anyám hangja volt ez, nem másé. Az asszonyé, kit akkor legszívesebben nem láttam volna. Tudtam jól, hogy nem szerette az erőszakot.

- Azaz ember, ki ott áll – mutattam fel O’Neillre -, akibe belevetettük bizalmunkat, s hitünket… Akinek atyám munkát és reményt adott… Akár egy rossz kutya, megharapta, sőt le is tépte volna gazdája kezét, ha az nem jár a dolgok után. Gyere ide, te áruló! Mond anyám szemébe, mit is csináltál! – addigra az egész cselédség odaözönlött. Hisz ki ne nézte volna meg az őrjöngő Aedus Flanagant?

- Nem tudom miről beszélsz, Aedus! – jött a válasz fentről, amin úgy felháborodtam, hogy megindultam felé. Anyám kezem után kapott, de nem érdekelt. Pár lépés, s pár pillanat volt az egész. O’Neillt megragadtam, ki bőszen tiltakozott minden ellen. Nem akartam megütni. Nem. Egy erősebb lökéssel letaszítottam a lépcsőn, ő pedig egyenesen anyám lábai elé gurult.

- Ne nekem hazudozz, O’Neill. Én mindent tudok arról, hogy akartad a birtokot adósságban úsztatva felvásárolni abból a pénzből, melyet a kincstár igazgatása során elloptál – léptem én is lejjebb pár lépcsőfokot, majd megvártam, míg elült a felháborodott moraj. – Valld be, te patkány, valld be azelőtt az asszony előtt, ki beléd vette hitét, mikor hitvese meghalt, aki akkor is bízott benned, mikor fiát vesztette el… Valld be neki, hogy azon mesterkedtél, hogy a házától, a tetőtől a feje fölött is megfoszd!

Anyám arca mindent elárult. A tömény döbbenetet hamar felváltotta az undor, melyet az előtte nyögdécselő, görnyedező férfi váltott ki benne.

- Ez nem igaz! – tiltakozott utolsó erejével is a vádlott.

- Leveleim vannak, melyeket a bankárnak írtál. – Döbbenten fordította felém fejét, míg bennem az elégedettség lángja fellobbant. – Kiváltottam a birtokot. Minden hiába volt, a munkád kárba veszett. Igaz, hogy a francia házam, s a vagyonom nagy része odalett, de az, hogy így láthatlak O’Neill, mindent megért. A földön kúszva, vérző szájjal, szárnya veszetten… - csak úgy csöpögött a hangom a gúnytól. – Nincstelenül – tettem hozzá, mire, ha lehet, még sápadtabb lett. – Ronan! – kiáltottam egy férfi nevét, aki akkor szaladt be. Jó nagydarab volt, erős. Bátyám birkózott mindig vele, de sosem tudta legyőzni.

- Igen, uram?

- Szólj az O’Neill családnak, hogy jöjjenek ide.

- A családomat hagyd ki ebből, Flanagan! – köpte mérgesen a családfő, aki addigra nagy nehezen ülésbe tornázta magát.

- Te sem kímélted az enyémet – feleltem. – Mond meg nekik Ronan, hogy csakis ruhát pakolhatnak. Semmi mást.

 

Brendon O’Neill állatéhoz hasonló ordítással válaszolt erre. Nem tudtam megsajnálni. Maga kereste a bajt. Addig nem is tágítottam onnan, míg az egész pereputtyát oda nem állították elém. A család jobb kezét megfosztottam minden jogától, s egy kis erszényi arannyal az útjára engedtem.

- Ha meghallom, hogy a földömre tetted újra a lábadat – ragadtam meg a kezét, mikor átvette a pénzt -, a fejedet egy karóra húzva kiteszlek a határba.

Így történt hát azaz eset, hogy a Flanagan birtok felszabadult, de jobb kéz nélkül maradt.

 

~*~*~*~*###*~*~*~*~

Mindent elmeséltem a tűznél zokogó édesanyámnak. Öleltem, hátát simogattam, hajába csókoltam. Nem tudott hinni a szavaknak, amit meg tudtam érteni. De erős asszony volt ő: egy óra után, amit az ölelésemben töltött elhatározásra jutott. Nem volt sok aranyunk, de úgy látta jónak, ha eme sok katasztrófát és veszteséget mégse így fogjuk fel. A birtok újra csak a miénk volt, melyet nem lehetett szavakba foglalni, mennyire is fontos volt. Anyám ötlete nem volt más, mint egy mulatság, mellyel elfelejtettük a múltat, s kaput nyitottunk a jövőnek. Nagy nehezen csak rávett. Már akkor este nekiesett a tervezgetésnek, melyet azzal indokolt, így legalább nem gondolt a történtekre.

A leveleket gondosan elrejtettem. Minden nyomot próbáltam eltűntetni, de legalább elrejteni. Fájdalmas emlékek voltak ezek, s ahogy lassan visszatért a józan eszem, s ítélőképességem, be kellett látnom, hogy én magam is úgy tomboltam, akár egy veszett vad.

Aznap nem jött álom a szemeimre. Csak vergődtem az ágyamban, hol a jobb, hol a bal oldalalom próbáltam elaludni. Sehogy nem volt jó, még pihenni sem tudtam, így gondolva egyet felkeltem, s magamra terítettem köntösömet. Lassan, szinte már komótosan indultam el a lépcsők felé, hogy aztán mezítláb folytassam utamat a társalgóként szolgáló teremhez. Tudtam jól, hogy arra a madár sem jár, s még a hideg éjszakákon is melegebb volt ott, mint bárhol máshol. A kandallóban még bár lángnyelvecske táncolt, pár hasábot rádobtam, hogy feléledjen a jó meleg tűz. A karosszéket a tűz felé fordítottam, majd egy nagy sóhajjal helyet foglaltam.

Csend volt, egyedül a tűz pattogott a kandallóban. Minden porcikám fájt, mintha mérföldeket gyalogoltam volna. Csak ültem a hatalmas karosszékben, s közben a fahasábokat nyaldosó lángnyelveket figyeltem. Fáradt voltam. Olyan fáradt... Testileg is, de lelkileg még jobban. Megviseltek az elmúlt napok, pedig igazán hozzászokhattam volna ahhoz, hogy az emberek kegyetlenek s a hatalomért bármire képesek. Szó szerint.

A folyosók felől lépéseket véltem hallani, de oly halkak voltak még, hogy betudtam képzelgésnek. Később aztán egyre hangosabbak lettek, olybá tűnt a kis terembe tartott, ahol én is voltam. Itt volt a hatalmas kandalló, anyám rossz idő esetén ide vonult Fionával varrni. Néha Vento is velük tartott ide. Gyermekként itt birkóztam halott bátyámmal… Pár pillanatra fájdalommal a szívemben lehunytam szemeimet. Visszagondolva, gondtalan gyermekkorom volt a kastélyban, bár emlékeim ködösek voltak…

A lépések egyre hangosabbak lettek, bár az se zavart volna, ha az egész udvar körém csődült volna. Egy pillanatra elhaltak a lépések, mintha az illető megállt volna a teremet és a folyosót összekötő küszöbön. Lassan bizonytalan lépésekkel végül megindult felém, majd lassan letelepedett a földre, a karosszék mellé. Odafordulhattam volna, hogy megnézzem ki az, aki az éjszaka közepén vendégszeretetét teszi nálam, de nem tudtam tekintetemet levenni a meleg lángokról.

- Jó uram… - Törte meg egy idő után a tűz ropogásának monoton hangját, miközben két kezével a karfára markolt. Pár hideg ujjbegye mezítelen alkaromhoz ért, de még mindig nem fordítottam felé a tekintetemet. Hangja többet elárult kilétéről. S ott volt még a tény, hogy ő volt az egyetlen, aki lassan jobban ismerte a zabolátlan, tomboló szörnyemet, mint bárki mást. Eddig is tomboltam, vele is durva voltam. Ok nélkül. Nem tudtam úgy aggódó szemeibe nézni, miközben belülről a lelkiismeret karmai marcangoltak.

- Sir Flanagan… - emelkedett kicsit feljebb a szék mellett. Aggódott. A hangjából hallottam, hogy aggódott. Furcsálltam is, hogy semmi ironikus, semmi gúnyos hangnemet nem ütött meg, s egyedül nevemen szólongatott különböző módokon. Pedig most, oh Istenre, bőven lett volna oka rá.

Csend telepedett közénk, feszültséggel és aggodalommal az ölében. Nem szólongatott többet, visszatelepedett lábaira, le a földre. A karfát azonban nem eresztette, szavak helyett ott élte ki magát. Erősen markolta, néha a hangját is hallottam, ahogy körmei a nemes anyaggal érintkeztek. Tudtam, hogy nehezére esett a helyzet. Biztosan sok mindent nem értett, mi miért történt. El kellett volna neki magyaráznom, őszintén két szemébe néznem, s szóról szóra elmondanom. Így kellett volna.

De nem ment. Nem jött szó a számra, gondolataim szétszórtak voltak, kuszák. Ködösek, akár a reggeli ír táj. Pedig el kellett volna mondanom gondjaimat és kételyeimet is. Hisz így lett volna igazságos, ha elregélem neki mi történt. Így érthetett volna csak meg… Igazán. Az a pár elhajított szómorzsa nem adott neki teljes képet, s a cselekedeteim biztosan túlságosan durvák lehettek a számára. Még én is így éreztem, hogy tudtam miért tettem mindazt…

Furcsán érintett a tény, miszerint míg mindenki másba vetett bizalmam úgy szívódott fel, mint a reggeli köd, úgy hervadt el, mint vetés a kopár tájon, addig… Addig az olasz mitugrász napról-napra többet vívott ki. Apró köveit egymásra gurította, melyből a bizalom masszív hegyét építette fel bennem. Remekül haladt vele, jobban, mint előtte bárki. Az ír földön töltött ideje alatt rengeteget változott saját javára.

Nem tudom meddig ültünk a kandalló előtt, én a karosszékben, ő pedig a hideg kövön. Végül csak megelégeltem a helyzetet, s míg a tűzbe bámultam, megköszörültem torkomat. Addig bóbiskolt, de erre a hangra felkapta fejét.

- Vento… - szólítottam meg rekedten.  – Meg fogsz fázni, Vento – néztem le rá, egyenesen bele a reménnyel teli szemeibe. – Beteg leszel, ha sokáig a hideg földön ülsz. Nem tesz jót. – Ajkai megremegtek, szemeiben elhatározottság csillant, egy cseppnyi boldogsággal.

- Nem hagyom itt akkor se, ha tüdőm bánja – jelentette ki. Akkor volt ott az ideje annak, hogy én érzékenyüljek el. Pár pillanatra le kellett hunynom a szemeimet, éreztem, hogy a könnyeim szúrták szemeimet. Csak nem sírhattam el magamat előtte, úgy, hogy igazán okát se tudtam…

- Akkor legalább ülj fel egy székbe – suttogtam neki oda.

Nem kellett kétszer elmondanom. A falnak támasztott székekhez sietett, majd amelyiken mindig anyám foglalt helyet kezébe vette. Vékony karjain kidagadtak az erek, a tűz fényében jól láthattam őket. Nem bírta felemelni a nehéz fából faragott széket, így maga után húzta. Halovány mosolyt csalt az ajkamra eme tette, ugyanis a célja az volt ezzel, hogy mellém tudjon telepedni. Mikor bevégezte célját, elégedetten huppant bele, majd nézett fel rám.

- Így is fázni fogsz – szóltam oda neki.

- Nem én, ha maga sem, Lánguram – felelte rögvest. Hangjából kihallatszódott, akármit mondhattam neki, nem volt hajlandó tágítani.

- Nem fogok, ha dobsz pár hasábot a tűzre. Akkor remélhetőleg te sem fogsz fázni. – Fel is pattant, majd a kandalló mellé készített fához lépve három nagyobb hasábot is a lángnyelveknek adományozott. Miután végzett visszatelepedett a mellettem lévő székbe.

- Ilyen sokáig terveznénk itt ücsörögni? – érdeklődtem döntése felől, továbbra is halovány mosollyal a szám szélén. Igyekezete jót tett sebzett lelkemnek.

- Nem tudom. Talán. Talán nem. De jobb biztosra menni, s nem szeretnék megfázni. Ahogy azt sem, ha a maga egészsége kárára menne – felelte, majd egy zavart mosolyt küldött felém.

- Mindig jobb biztosra menni, Vento… - sötétült el a tekintetem, majd néztem újra a kandalló felé. A fahasábokat lassan teljesen bekebelezték a lángcsóvák. Kellemes meleg járta át a termet, néha nagyokat pattogott a tűz, de egyikünk se szólalt meg. Kezdett rajtam kiütközni a fáradtság, de még így is jól tudtam, hogy hiába hajtottam volna fejemet nyugovóra.

Azonban a mellettem ülő Vento igenis fáradt volt. Hamar egyenletes szuszogására lettem figyelmes, s felé nézve megbizonyosodtam afelől, hogy az oldalra billent feje, s lehunyt szemei nem csak elbóbiskolásnak volt betudható. Egy darabig csak nézegettem pisze orrát, mely oly gyermekiesnek tűnt egész lényéhez képest. Tekintetem kicsit feljebb csúszott szemöldökére. Nem volt bozontos, sőt, magas ívű, elvékonyodóval büszkélkedhetett, melyet még az asszonyok is megirigyelhettek volna.

Mégis, amin a legtöbbet elidőztem tekintetemmel az a telt, világos rózsaszínű ajkai voltak. Felidézte bennem a zavart zihálását, mikor szobámból küldtem ki. Akkor nem csillogott nyálától, de mégis oly bűverővel hatott rám, mint akkor. Szaporábban vettem a levegőt, éreztem, hogy kiszárad a torkom. Lopott már ajkaival apró csókokat? Érezte e már velük, milyen mikor a másik bőre ajkait súrolja? Vagy mikor érzi, hogy ver a másik szíve? Nem volt ez normális, nagyon jól tudtam. Férfi volt, méghozzá nekem tartozott szolgálattal, ifjú volt és… ez bűn volt. Minden egyes gondolatom mocskos bűn volt.

Jobbnak láttam, ha felkeltem és elküldöm aludni. Inkább én is ágyamban emésztettem magamat, mint alvó lénye mellett, ami csábított és bűnbe vitt. Nem is tudta, de így volt. Mindkettőnk érdekében kellett cselekednem. Elsőnek csak nevén szólongattam, de nem kelt fel rá. Oly közel ültünk egymáshoz, hogy vállánál se tudtam megragadni, így beletúrtam a szőke, göndör tincseibe. Selymességük meglepett, a csiklandozó érzés szívemig hatolt. Minden porcikája megbabonázott.

- Vento. Ébredj – szólítottam meg hangosabban, mire homlokát ráncolta. – Térj magadhoz – markoltam bele tincseibe, úgy, hogy érezze, de ne okozzak vele fájdalmat. Lassan emelte fel hosszú pilláit, s lassan rám emelte álomtól ködös, kékeszöld szemeit.

- Hm? – pislogott rám, majd kicsit közelebb fúrta magát hozzám. – Nem aludtam.

- Minden bizonnyal – hagytam rá a dolgot, miközben gyengéden a fejét masszíroztam. – Nyugovóra kell térnünk. Te is bóbiskolsz már, s én is. Menjünk szobánkba, ne itt érjen minket az álom.

- Rendben van, Lánguram – ásította, míg én visszahúztam kezemet. Feltápászkodtunk, majd együtt visszaindultunk. Egyikünk se szólt semmit, Vento még félig aludt. Párszor a helyes irányba kellett terelnem, de végül csak elértük az ő ajtaját. Biztosra akartam menni, hogy nem kóborol el félálomban.

- Aludj jól, Vento.

- Aludjon maga is jól – jött a halk válasz, majd zárult mögötte az ajtó.

Én is visszatértem saját szobámba, s bár nem sikerült elaludnom, nem volt már oly kellemetlen az ágyban feküdnöm, mint azelőtt, hogy kimentem volna.

 

~*~*~*~*###*~*~*~*~

 

 

A nevetés és az oly jól ismert dalok lassan bár, de biztosan az én szívembe is megnyugvást hoztak. Halovány mosollyal az ajkamon figyeltem a mulatozást, néha ajkamhoz emeltem a kis korsómat, amiben egy kevés sör volt. Ventot nem láttam, elveszett a tömegben. Mindenki evett s ivott, sokan táncoltak. Mindenki boldog volt, s ez engem is boldoggá tett. A nagy gondok odalettek, nyugalom telepedett a helyükre, s vágy a továbblépésre. Persze ezen egy korsó sör is segített. Nem voltam híve a nagy italozásoknak, de akkor még jót is tett lelkemnek.

Nagy döbbenetemre egyszer csak Fiona jelent meg székem mellett, két kezében egy nagy korsó sört tartva. Arcán halovány pír játszott, tekintetét zavartan lesütötte, bár mindeközben ajkán mosoly ült. Érdeklődve fordultam felé, mi hozta oda hozzám, anyám mellől. Volt egy gyanúm, miszerint a nagy korsó sör, de felindultságát, miszerint azzal lépjen mellém, nem értettem.

- Édesanyja azt javasolta, hogy hozzak magának egy kupa sört – szólt hozzám halkan, majd lassan felnézett, egyenesen rám. – Leöblíteni a gondokat, hogy a boldogság hullámai szétáradjanak lelkében.

- Anyám javasolta? – kérdeztem vissza egy cseppnyi döbbenettel hangomban. Bár, nem volt ellenemre, aznap este igazán jót tett a selymes ír sör.

- Ő maga – felelte, s mosolyt küldött felém.

- Ekkora teherrel nem kéne magának egy korsó, nehéz sörrel szaladgálnia – vettem ki kezéből terhét, míg ő csillogó szemekkel figyelt engem. – Miattam meg főleg nem. Van itt cseléd, bőven. Ugranak a szavára. Legközelebb, ha anyám újra hasonló javaslatot tesz, csak simítson gömbölyded hasára, s villantson rá egy széles mosolyt, mint ami most is ajkán játszik. – Arcáról lefagyott a mosoly, mintha rosszat mondtam volna neki. A pír arcán oly vörös volt már, mint egy érett paradicsom.

- Nem árt egy kis séta, ha már táncolni nem tudok – suttogta, majd védelmezően magzatára simított.

- Tán valami rosszat mondtam? – néztem rá komolyan. Meghökkentettem volna a kevésbé komoly énemmel? Vagy szavaimban talált kivetnivalót?

- Ha tudná Sir Flanagan, hogy mennyire nem – nézett rám kétségbeesett tekintettel. – Kezdek fáradni, uram…

- Visszakísérjem? – pattantam fel székemből, mire ő tagadóan megrázta a fejét.

- Visszasétálok én, hagyja csak. Élvezze az estét, Sir Flanagan! – küldött felém egy ragyogás nélküli, inkább illem mosolyt, majd lassan megfordult és visszaindult anyámhoz. Nagy sóhajjal az ajkamon ültem vissza, majd az asztalra tett kupa után nyúltam. Ha már fáradt vele, s ha már másik kupám kiürült, jól meghúztam. Nem értettem a nőkhöz, néha túlságosan is furcsán viselkedtek az én szemszögemből. Eme gondolataimba szökkent bele Vento, aki a mellettem lévő üres székbe dobta le magát.

- Hol jártál? – intéztem felé angolul kérdésemet. Többek között azért is, hogy elfelejtsem Fiona viselkedését, másrészről pedig kipirult volt eme ifjú is, ki társaságomat kereste. Rám emelte tekintetét, majd kifújta magát.

- Sok helyen, jó uram – kezdett bele az elbeszélésbe, míg én érdeklődve testemmel felé fordultam. – Az egyik parasztleány csorda úgy vélte, hogy én majd elszórakoztatom őket. Hisz evégett vagyok itt vagy, mi. De mivel tudja jól nagyuram, hogy lantomat nem vittem magammal, s dalolni meg végképp nem volt kedvem körükben, hát nagy nehezen elszöktem előlük. Miközben kétségbeesett madár módjára szárnyaltam embertől emberig belefutottam abba a némber vén… - itt felhúztam a szemöldökömet, mire rögvest kijavította helytelen szavait. - Akarom mondani alázatosan, a kedves Ida asszonyságba, kinek nagy szíve van s kedves szavai. Nos őt láttam a lovászúriemberrel – nyomta meg a szót, amiből értettem, hogy biza ide is valami kedvesnek nem mondható jelzők tömkelegét szánta volna -  csevegett bensőségesen gyönyörű viszonyban. Az utóbbinak, mármint a lovászúriembernek, csak hogy jó uram is értse, rettenetesen fűbeharapott képe volt. Mikor azonban észrevettek amúgy is javarészt érthetetlen beszédüket abbahagyták azt a heves véleménycseréjüket.

- Vento, őszintén értékelem azt, hogy ilyen szemfüles vagy – jegyeztem meg, míg ő csak a szokásos fülig érő vigyorával válaszolt.

- Aztán arra vártam, hogy az özvegy elmenjen. Elsőnek olybá tűnt, hogy élvezi jú uram társaságát, de aztán…

- Aztán előtört a Savanyú Lovag – dünnyögtem, majd ittam bele a korsómba. Vento csak kuncogott mellettem, majd mikor letettem a pár korttyal kevesebb sörrel rendelkező kupát, megszólalt.

- Ne vegye magára, jó uram. Hisz most mindennek mondanám, csak savanyúnak nem.

- Hmm… - rendeztem le ennyivel, majd tekintetemmel körbejártam a mulatozó tömeget. Mindenki boldog volt, ittak és táncoltak a remek ír zenére. Örült a szívem, hogy levehettem pár órára vállukról a munka nehéz terhét, s egy kicsit segíthettem abban, hogy elfelejtsék a bút s bánatot. Mesterem példáját próbáltam követni, kit imádtak jobbágyai, sajnos ezt atyámról se bátyámról nem lehetett elmondani.

- Jó uram, elárulna nekem valamit? – törte meg a csendet Vento. Érdeklődve néztem le rá, míg ő hasonló tekintettel figyelt engem.

- Mit szeretnél ily érdeklődéssel megtudni tőlem? – kérdeztem meg tőle, miközben a kupa után nyúltam s jól meghúztam. Kívánta bűnös lelkem, hogy sörben fürdessem. Kivételesen teljesítettem óhaját.

- Miért utálja így Lánguramat a bokszos képű lovász ember?

- Nem ezt a kérdést vártam… - Vallottam be, majd tettem le újra kupámat. – Ebertre céloztál? – kérdeztem vissza, hogy biztosra menjek abban, kiről is kéne felvilágosítanom.

- Jól gondolja Lánguram, az Ebert úriembere gondoltam – bólintott aprót.

- Azt bizonyára tudod, miért oly fontos a birtokon az Ida asszonyság… - Legalábbis reméltem, hogy már hallott róla, bár mivel anyámmal volt sokat, ő pedig nem volt büszke erre a történetre, biztos nem magyarázta el neki szavakkal és két kezével.

- Nem én. Még igazán jó kenyeret sem tud sütni… - felelte grimaszolva az ifjú, amitől szám széle megrándult.

- Akkor ebben egyetértünk – suttogtam halkan, mire kaptam egy cinkos mosolyt.

- Nem árulom el, ha jó uram se kürtöli világgá – suttogta bizalmasan, mire én szélesen elmosolyodva a tömeg felé néztem.

- Azért oly fontos Ida asszonyság, mert régen atyám szeretője volt.

- Tessék? – Kérdezett vissza Vento, miután megtalálta a hangját. – Ne haragudjon meg Lánguram, most nagyon nyers és őszinte leszek, de ehhez az asszonysághoz igen erős gyomor kellett és… és az édesanyja mostani kora ellenére még mindig gyönyörű! Fiatalon pedig, biztos vagyok benne, kiemelkedő szépség lehetett. Mi más kellett még az urának, Lánguram édesapjának? – meredt rám Vento, mintha tőlem várta volna a teljes igazságot, mikor ezt én magam sem tudtam.

- Én magam sem tudok sokat az okokról, s a legtöbbet csak az elbeszélésekből tudok, de azt megosztom veled. Anyám nehezen lett várandós Garvan bátyámmal. Nagyon fiatal leány volt még, tizenötöt töltötte ama évben, mikor atyám elvette, ki már a huszonharmadik életévét bőven taposta. S míg édesanyám esténként gyermekért imádkozott, nos… atyám a hamar megözvegyült Idát látogatta. A sors iróniája pedig, hogy a két asszon egy időben volt várandós.

- Azt ne mondja jó uram, hogy a lovász a maga testvérbátyja! – adott hangot döbbenetének Vento, miközben nagy szemekkel bámult rám.

- De bizony, ez így van – bólintottam helyeslően, míg ő kifújva a levegőt inkább a tömeg felé nézett. – Azonban Garvan bátyám pontosan három nappal hamarabb jött a világra. Atyámnak talán több fattya is lett volna az Idától, ha Ebert világrajövetelénél minden rendben ment volna. Nem tudni mi volt az a rossz lépés, de az nyilvánvaló volt, hogy több gyermeke nem fogant. Anyámnál pedig még jó pár… - ittam bele újra a korsómba.

- S mivel apja írmagja volt, nem dobta el magától – dünnyögte Vento elgondolkozva. – Édesanyja mit szólt ehhez? – fordult újra felém, míg én vettem egy nagy levegőt.

- Igazándiból semmit. Nem törődött velük, bár próbálta a találkozásokat a lehető legkevesebbre csökkenteni. Talán úgy volt és van is vele a mai napig, ha nem látja őket, nincsenek. Bár nagy panaszra nincsen oka, hisz atyánk csak Garvan bátyámmal foglalkozott igazán. Ő volt az ő örököse. Így volt ez helyes – ittam újra bele a lassan kiürülő kupámba. – Ámbár Ida úgy gondolta az ő fiának is ugyanannyi figyelem járna, mint a törvényes utódoknak. Ebert így lett a birtok lovásza…

- De már Lánguram az úr – csillant fel Vento szemeiben az oly jól ismert huncut fény. Nagyon is jól tudtam, hogy mire célzott.

- Tény, hogy lecserélhetném egy másik lovászra. De jól végzi a munkáját és… nem ő tehet mindezekről. Anyja igaz ellenünk nevelte, de talán a helyében én is vevő lettem volna rá. Nem bolygatom meg az égő rakást, ha nem kell – mosolyogtam haloványan Ventora, majd ittam ki az utolsó kortyokat a kupából.

- Igaza van jó uramnak. Ez így logikus. Ez így… így jó uramos – jelentette ki, mire én elnevettem magamat. Láthatóan megbámult. Nem tehettem róla, a könnyű vállaim, a sör s a jó zene feloldott.

Intettem az egyik leánynak, hogy hozzon nekem még egy korsóval. Nem kellet soká várnom, hamar az asztalomra rakta, majd elment. Erősen meghúztam az italt, majd felálltam. Vento érdeklődve figyelte mit is csinálok. Igazából csak ki akartam nyújtóztatni elült tagjaimat. A korsót újra kezembe vettem, s úgy figyeltem a táncoló népet. Az én népemet. Szabad kezem a csípőmet támasztotta, bal lábfejemmel pedig az ütemet ütöttem. Boldogság. Zene. Tánc. A legszebb hármas.

- Vento, tudsz táncolni? – fordultam felé. – Ír táncot – tettem hozzá, hogy teljesen érthető legyen.

- Azt nem uram.

- És meg akarsz tanulni? – kérdeztem rá, mire szemei zavarral vegyes lelkesedéssel csillogtak. – Mert ha igen, megtanítalak, fiú.



Regi2013. 11. 17. 00:56:07#28250
Karakter: Vento Romano
Megjegyzés: Eshimnek


ZENE

Szaladtam a térdig érő selymes fűben. A Nap kellemesen melengette csupasz karjaim, cirógatta mosolygó arcom. Hátam mögül lágy szellő hozott egy ismerős, dallamos női hangot.

- Vento! – szólított kacagva édesanyám, én pedig vállam mögött sandítottam vissza rá. Bájos arcát széles mosoly díszítette, kékeszöld szemei csak úgy ragyogtak. Göndör, búza szőke fürtjei majdnem derekáig omlottak le, sosem tűzte fel őket. Ahogy utánam igyekezett játékosan ugráltak a kis tincsecskék. Alabástrom bőrét szépen emelte ki vörös szövetruhája, mely láttatni engedte karcsú, nőies alakját.

Gyermekként, Itáliában, akik ismerték családom, azt állították anyám tökéletes mása voltam, és hogy apámtól csak családnevemet örököltem. Ő fekete volt, bőre nap barnította, szemei szintén sötétek. Szüleim tökéletes ellentétei voltak egymásnak. Míg apám a megtestesült szigor, elvárás és vallás, addig anyám szabad volt. Fiatalon ment feleségül apámhoz, akiről akkor már azt sejtették, agglegényként hal meg, utód nélkül, egyedül birtokán.

Megtorpantam és édesanyám felé fordultam, aki akkor már közvetlenül mögöttem lépdelt. Könnyedén kapott fel, hisz gyermek voltam még. Ölében velem ereszkedett le a fűbe a temérdek vadvirág közé. Dúdolva szakított le pár szálat, olyan hosszú szárral, amekkorával csak tudta, majd elkezdte őket összefonni. Volt köztük búzavirág, körömvirág, kamilla és több, színesebb fajta. A dúdolás lassan formálódott szavakká, majd egy dalocskával. Hangja csengett, élettel teli volt. Vele énekelgettem, míg kezei szorgosan jártak, egészen addig, míg el nem készült egy koszorú. Mosolyogva rakta fejemre az összefont növényeket, de túl nagy volt, így többször lecsúszott szemeimre. Ő csak kacagott és minduntalan visszaigazította helyére.

- Édes kisfiam! – suttogta fülembe és nyomott arcomra egy lágy csókot. – Hallod, hogy susog és fecseg a szél? Te is pontosan ilyen vagy kincsem. Vento… - suttogta fülembe nevemet. – Te szabad lehetsz. Ezt soha ne feledd!

A következő pillanatban már sírást hallottam. Édesanyám arca könnyes volt, apám viszont komoran bámult rám, arca meg sem rezdült. Kétségbe voltam esve, ziháltam, kapkodtam a levegőt és próbáltam szabadulni a férfi szorításából, aki vezetett maga mellett. A kikötőben voltunk. A tenger sós illata belengett mindent és a csapkodó hullámok hangja elnyomott számomra minden hangot. Tudtam, hogy fel kell szállnom az Angliába tartó hajóra. Előző este apám elmagyarázta, hogy az ottani király magas összeget fizetett értem, miután hallott dalolni a lakomán. Atyámnak nem mertem nemet mondani, magamba fojtottam dacomat és amint nyugovóra tértem csendesen sírtam ki mindkét szemem. Gyermek voltam még, nem akartam elhagyni otthonomat, a kicsiny birtokot ahol felcseperedtem, és édesanyámat, aki akkor könnyeivel küszködött és egyik kezével rideg apámba kapaszkodott. Arca sápadt volt, ajkai remegtek, de tartotta magát. Érezte, ha elgyengül, én is elvesztettem volna minden erőm. Tudtam, hogy könyörgött értem, hagy maradjak velük, de a pénz kellett, apám pedig nem volt rest eladni az Oroszlánszívűnek. Én voltam az egyetlen gyermeke, mégis inkább a felajánlott összeget választotta, mellyel tulajdonképpen visszafizettem nekik a taníttatásom költségeit, és majdnem minden mást is. A fedélzetről kandikáltam a part felé, hogy vethessek még egy utolsó pillantást szülőmre. Ő már valószínűleg nem talált szemeivel, hiába keresett. Mint egy sebzett vad, úgy rogyott térdre a porban, rázkódó alakján láttam, hogy zokogott. Apám nem segítette fel rögtön, csak már mikor anyám is képes volt megtartani saját magát.

Szívembe fájdalom hasított, remegve ültem le egy fa doboz mellé a fedélzeten. Senki sem nézett felém, a legtöbb ember tudomást sem vett rólam. Csak az út vége felé intézett hozzám pár szót a király. Nem értettem mit mondott, nem beszéltem az angol nyelvet, de hangja megnyugtatott. Mosoly ült arcán, kedves, jószándékú. Nem akartam Angliába menni. Féltem és bizalmatlan voltam, de ahogy a király oltalmába fogadott, sorsom kezdett jóra fordulni.

Felvillant néhány boldog kép múltamból, abból az időből, mikor angol földön éltem. Szinte orromban éreztem a friss széna szagát, és hallottam a lovak nyerítését az istállóból. Kölyökként képes voltam napokat eltölteni ott. Felmásztam a tartógerendára, lábamat átvetettem rajta és fentről fürkésztem a fenséges állatokat és az el-elhalódó embereket. Csendben voltam, így sosem vettek észre.  Kivéve egy alkalmat. Nem voltam eléggé résen, a Lángúr pedig majdnem véremet vette, mert hozzáértem hátasához. Talán ha nem tartott volna a királyi büntetéstől, vasvillára tűzött volna és úgy vitt volna az Oroszlánszívű elé.  Karomat megragadta és végigrángatott a nagyteremig vezető széles folyosókon, ahol a király és néhány lovag fogadott minket. Sir Flanagan dühöngött, teljesen kifordult önmagából, de kárpótlásként mégis csak engem kapott. Az angol király „udvari bolondját”. Ő sem tudta, hogy mit fog majd velem kezdeni, és én sem sejtettem milyen viszontagságok következhetnek nyomorúságos életembe.

A következő emlékképben, nyeregben találtam magam. Angol tájon lovagoltunk, elől haladt Lánguram, én pedig utána. Hallgattam szavait, de teljesen összemosódtak, csupán egyetlen mondattöredéket értettem meg. „Egyszer legyél bajban, az én kezem után nem kaphatsz.”

Magával rántott a sötétség. Nem láttam és nem hallottam semmit magam körül. Teljesen egyedül voltom, fáztam és féltem. Pánikszerűen ragadott magával a gondolat, hogy talán meghaltam. Segítségért akartam kiabálni, de hang nem hagyta el szám. Torkom kapart, szám kiszáradt. Bármerre tekintettem, nem jártam sikerrel. Végtagjaimmal kapálózni próbáltam, de csak néhány erőtlen mozdulatocskára futotta erőmből. Lassan tompa neszezést kezdtem hallani, melyek ismerősen csengő szavakká formálódtak. Érzékeim hirtelen erősödtek fel, egészen beleszédültem a hirtelen visszanyert erőmbe, hiába volt az olyan csöppnyi, akár egy újszülött kisgyermeké. Szemhéjaim ólom nehézségűek voltak, de lassan mégis fel tudtam nyitni őket. Egy szobában voltam, az észszobámban. Megismertem a mennyezet szépen megmunkált főgerendáját. Ágyamba mégjobban belesüllyedtem, mint máskor, a puha ágynemű lágyan ölelte körbe testem. Valahonnan gyertya égett, fénye derengett szemem sarkában. Egy kéz nyúlt felém, én pedig isteni ajándékként ragadtam meg remegő kezemmel. Az érdes tenyér, melyet hüvelykujjammal simítottam és a vaskos, mégis gyengéd kézfej biztonságot sugárzott. Félelmem rögtön eltűnt, ahogy a kéz nem tűnt el szemem elől és hagyta, hagy kapaszkodjak belé.

- Én vagyok az, Vento. A Lángurad – suttogott a lovag és megszorította kezem. Oldalra biccentettem fejem, hogy rá bírjak nézni. Ágyam mellett ült a félhomályban. A gyertya fénye éppen csak derengeni engedte arcát, de tudtam, hogy ő az.  – Nem vagy szomjas? Vagy éhes? – érdeklődött angolul, én pedig pihegve nézetem továbbra is kissé felém hajoló alakját.

 - Inni innék… - suttogtam, ő pedig tüstént kupája után nyúlt, hogy vizet töltsön nekem. Szabad kezével nyakam alá nyúlt és megemelte fejem. Vetettem rá egy hálás pillantást, majd nagyot kortyoltam a hűs folyadékból. Míg az első cseppek le nem szánkóztak torkomon, nem is éreztem mennyire szomjas vagyok. Nem tudtam betelni a vízzel, mohón nyeltem egymás után a nagyobbnál nagyobb kortyokat. Mohóságomnak köszönhetően néhány csepp kifolyt szám mellet a fém edényből és végigszaladtak nyakamon. Hűvösségüktől kirázott a hideg, de nem hagytam abba az ivást. Mikor visszafektetett az ágyra még lenyaltam ajkaimról az ottmaradt vízcseppeket, aztán Lánguramra néztem.

 - Miért mosolyog? – Kérdésemtől egy pillanatra megdöbbent, amit nem igazán értettem. – Ennyire szánalomra méltóan festek? – suttogtam kissé fájón. Nem tetszett, hogy nyomoromon oly jól szórakozott. – Csúnya dolog más kárának örülni…
- Hála Istennek! Megmaradsz – suttogta boldogan, ismét mosolyogva, majd előre dőlt és fejét testem mellé helyezte.

 

~*~*~*~}*{~*~*~*~

 

Másnap reggelre már sokkal jobban éreztem magam, régi erőm kezdett visszatérni testembe. Felkeltem az ágyból, járkáltam, ettem és ittam is. A Lángúr szinte egész napját velem töltötte. Jókedvűen szurkálódtam, tréfáztam vele, de rám hagyta bolondságaim. Néha-néha megjelent ajka szélén egy halovány kis mosoly, de mindig sietősen erőltette vissza komolyságát orcájára. Édesanyja déltájt csatlakozott hozzánk. Kedvesen ellenőrizte lázam fehér kezével, majd mosolyogva helyet foglalt az ágy mellett álló széken. Én vele szemben ültem, úgy kérdezgetett, faggatott. Hosszú válaszokat adva meséltem neki, a lovag alig győzött fordítani nekünk. A hölgy pedig csak mosolygott.

Amint teljesen felépültem, uram lady Flanagan gondjaira bízott, aki igyekezett velem megtanítani az ír nyelv fortélyait. Nehezen tudta megértetni velem magát, alig tudott pár szót angolul, én pedig még annyit sem az ő anyanyelvén, de az anyai ösztön nem engedte neki, hogy feladja a rá bízott feladatot. Akár a kisgyerekeket, szavanként tanított. Általában a kertben sétáltam vele, ahol a virágok nevét tanítgatta velem lassan, egyesével megmutogatva mindegyiket. Élveztem, ahogy magyaráz, törődően csillogtak szemei. A kert vadregényes, burjánzó növényei egészen magával ragadtak. Varázslatos hangulatuk volt. Volt egy lugas a kert legvégében, borostyán és futórózsa szőtte át. Ott pihentünk meg. Eleinte nem értettük egymás szavát, így sokszor a szavakhoz mutogatás is társult, de ahogy egyre több szó ismeretének a birtokába jutottam, rengeteget mesélt nekem. Kelta mondákat, történeteket. Mesélt a Fény erdejének lakóiról, a tündérekről, boszorkányokról, és a druidákról, akik régi isteneik papjai voltak. Kíváncsian hallgattam, ittam magamba szavait. Végül a családjáról is regélt, elhunyt férjéről, elvesztett fiáról, a birtok papjáról, Desmondról, és a Lángúrról is. Említette, hogy mikor láztól ájultan feküdtem ágyamban, egész éjjel mellettem virrasztott és borogatott. Tágra nyílt szemekkel hallgattam és ámuldoztam szavain. Megfogadtam magamban, hogy valamilyen módon meghálálom neki tettét.

 

A lángúr, mikor volt egy kevés ideje, csatlakozott hozzánk és hallgatta, ahogy a kiejtéssel próbálkozom. Olykor akár kacagott is rajtam, ha valamit nagyon ügyetlenül, furcsán mondtam ki. Garvan Flanagan özvegye is odamerészkedett hozzánk, ha a lovag is velünk tanyázott. Csendesen figyelt, nem akart zavarni, engem mégis nyomasztott jelenléte. Hiába volt arca ártatlan, mégis kellemetlen érzéseket keltett bennem.        

Esténként sokszor kerestem fel Sir Flanagant dolgozószobájában. Letelepedtem hatalmas asztalához egy székre és figyeltem, ahogy lúdtollával cikornyás betűket kanyarít hófehér lapokra, vagy kicsattanó jókedvvel meséltem neki napomról. Megtanultam, hogy ez nem zavarja, sőt mi több, talán érdekelte is. Nem szívesen vallottam be magamnak, de boldoggá tett, hogy foglalkozott velem. Szükségem volt rá, és ragaszkodtam hozzá a csipkelődések ellenére. Minél jobban kezdtem átlátni tökéletes álarcán, melyet folyton orcája elé tartott, annál jobban tiszteltem. Küzdött a birtokért, besegített az aratásban és szántásban, jó volt jobbágyaihoz. A nyelvet egyre jobban beszélve egyre inkább megértettem az udvarnép fecsegését. Az emberek szerették új urukat és felnéztek rá, a gyermekek pedig áhítattal, csodálkozva és boldogan kacagva figyelt, mikor néhanapján kardjával gyakorolt az udvaron, vagy íjászkodott. Én sem hagytam ki egyetlen alkalmat sem, hogy meglessem. Legtöbbször csak messziről figyeltem, de volt, hogy a csivitelő gyerekseregben állva vizslattam kíváncsi szemekkel.

 

Mikor már jobban boldogultam egyedül a nyelvvel, igyekeztem lady Flanagan segítségére válni. Ha megkért valamire, hogy kérjek valamelyik cselédtől ezt vagy azt, szívesen teljesítettem. Hálás voltam neki kedvességéért és figyelmességéért, és így több szabadságot is nyertem. Attól kezdve már magabiztosabban kószáltam a várudvarban, vagy a szirteken, az istállóba is bemerészkedtem. Kevesebb ló sorakozott a kis karámokban, mint a királyi udvarban, de sokkal fenségesebb állatok voltak. Szőrük csillogott, elégedetten nyerítettek egymásnak. Cahey is köztük volt. Mosolyogva sétáltam elé és simítottam pofájára. Közelebb dugta hozzám fejét, mintha megismert volna. Orrára csókot nyomtam, mire ő megszaglászta nyakam és hajam. A forró levegő, melyet kifújt, perzselte bőröm. Szétnéztem, hátha megpillantok valamit, melyet nyalánkságként adhatnék a paripának. Megpillantottam egy vödröt, benne pár almával. Nem tudtam mire szánták őket, de egyet felvettem, kissé megtörölgettem ingem ujjába majd óvatosan Cahey felé nyújtottam. Fogai alatt harsogott a friss gyümölcs húsa, oly mohó volt, hogy kissé ujjaimba is belecsípett. Sziszegve kaptam el kezem, de cseppet sem haragudtam az állatra. Magam mellől ismerős hangra és szavakra lettem figyelmes, amitől kissé összerezdültem. Lady Kaitlin állt oldalamon. Megsimogatta Cahey nyakát, majd ismét megszólalt.

- Capall  - magyarázta, én pedig lassan megértettem, hogy egy újabb szót akart megtanítani velem. Rámosolyogtam, majd elismételtem a szót. Elégedett bólintással tisztázta, hogy helyesen mondtam.

- Keresd meg a fiam, és derítsd fel – utasított, én pedig fejemet meghajtva iszkolni kezdtem a vár felé. A folyosókat szelve gyorsan ráakadtam Lánguramra. Fakó ingjét vállára dobta, fehér mellkasa csak úgy ragyogott a vár homályában. Pár gyertya már égett, így mellkasán megcsillant néhány fényes kis izzadságcsepp. Haja csapzott volt, kezével simította hátra.
- Dea-a fheiceann tú! – álltam meg előtte kicsit pihegve a nagy vágtázás után.

- Mé freisin – válaszolta, amitől széles mosoly kúszott arcomra.
- Milyen napja volt, Lánguram? – váltottam vissza angolra, mivel ezt könnyebben használtam.
- Munkával teli – felelte, miközben elindultunk az első emeletre vezető lépcsősor felé. – S te tanultál ma valami érdekeset?
- Capall azt jelenti ló, a madra Breataine pedig azt, hogy angol kutya – ecseteltem, mire felsóhajtott.
- Mikre nem tanítanak téged. Szólnom kell anyámnak, hogy ez nem túl kifizetődő szókincs – dünnyögte orra alatt, mire hangosan felnevettem. – Ne nevess! – ripakodott rám. - Komolyan értettem – ripakodott rám, de arcomon továbbra is ott ékeskedett a hatalmas vigyor. – Ha már így állunk menj s kérj valamelyik cselédlánytól rózsaolajat – dünnyögte, én pedig értetlenül torpantam meg mellette.
- Miért kérjek rózsaolajat? – kérdeztem vissza, majd hirtelen észbe kaptam. – Azt se tudom, hogy kell írül azt mondani…
- Ahogy angolul, csak íres kiejtéssel – felelte nyugodtan. – Az olaj pedig a leégett hátamra kell. Jót tesz neki – hangja elhalkult, pedig rajtunk kívül senki sem járt a folyosókon.
- Megégett a háta? – néztem rá döbbenten, majd háta mögötte teremtem, hiába próbált megakadályozni kezeivel a műveletben. Sápadt bőre vállain és hátán bíbor árnyalatban pompázott és néhol felhólyagosodott. – Lánguramnak lángol a háta!  Várjon, kérek magának rózsaolajat. Felviszem a szobájába. – hangomból lelkesedés tükröződött, hogy talán most meghálálhatom neki, hogy segített, mikor szükségem volt rá. Lerohantam a cselédek szállásához és az ismert szavakat írül, a többit pedig angolul magyarázva kért rózsaolajat az egyik cselédlánytól. Vonakodva adta oda a drága anyagot, talán nem hitt nekem teljesen, hogy a lovagnak van rá szüksége, de mikor mégis megjelent a kis tégellyel kezében, egy szó nélkül kaptam ki ujjai közül és már siettem is vissza uram szobájához.

- Megjöttem – léptem be az ajtón. A lovag éppen vállait törölgette egy nedves ronggyal, de amint megjelentem, lerakta mosdóedénye szélére. 

- Remek! Tedd csak le, majd mindjárt bekenem – mondta, mire nyeltem egy nagyot. Fel kellett hozakodnom ötletemmel és tartottam tőle, hogy rossznéven fogja venni ajánlatom.
- Lánguram, lenne egy kérésem – szólaltam meg halkan, mire ő érdeklődve felém fordult. Zavartan lesütött szemekkel álltam a szoba közepén és igyekeztem összeszedni gondolataim. – Mikor büntetésemkor összeestem, s ágyba kényszerültem, maga mellettem éjszakázott – kezdtem bele hadarva. – Nem tudtam magának még meghálálni, hogy törődött velem. Tudom, hogy nem volt kötelessége, sőt. De maga mégis megtette értem, s ahogy az édesanyja magyarázta nekem kézzel-lábbal, még borogatott is. Meg akarom hálálni, Lánguram. Legalább annyit engedjen meg nekem, hogy bekenjem a hátát ezzel a kis rózsaolajjal –kissé felé nyújtottam a kis edényt, hogy jobban lássa.

Nem igazén mertem arcára nézni, tartottam attól, hogy rám rivall vagy elzavar.

– Legyen hát – szólalt meg végül, én pedig ráemeltem tekintetem. - De légy gyengéd, különben legközelebb én sem leszek az – nyomatékosította szavait mutatóujjával, én pedig lelkesen bólogattam.

- Ígérem, hogy az leszek – bólogattam hevesen. – Pihenjen le az ágyra, jóuram – tanácsoltam, ő pedig nehézkesen dőlt le a fekhelyére, majd fordult át mellkasára. Kezeit összefonta álla alatt és elfordította tőlem arcát. Mozdulatain látszott, hogy kimerítette a munka. Mellé telepedtem az ágy szélére, majd a cseppentettem pár csepp olajt széles vállaira. Sir Flanagan mély lélegzetet vett, biztosan kellemes volt bőrének a hűsítő folyadék. Mélyen tüdőmbe szívtam a kellemes, édeskés rózsaillatot, majd lassan kinyújtottam kezeim a lovag háta felé, de még mielőtt megérinthettem volna bőrét, megtorpantam. Szívesen hevesen kezdett kalimpálni, majdnem kiszakadt mellkasomból. Nem tudtam mire vélni a hírtelen támadt érzést. Fejemben kavarogtak a gondolatok, csak akkor eszméltem fel, mikor a lovag kissé mocorogni kezdett mellettem. Összeszűkítettem szemeim és remegő kezekkel nyúltam ismét a felégett vállak felé. Először csak mutatóujjaimmal érintettem bőrét, légiesen, alig érezhető mozdulatokkal. Gyengéden masszíroztam bőrébe az olajt, nem akartam fájdalmat okozni uramnak. A felhólyagzott bőr mohón nyelte magába a balzsamszerű anyagot. Jóleső szuszogása felbátorított egy kicsit, lassan több ujjal is mertem érinteni. Izmos vállai és lapockái olykor megfeszültek, aztán elernyedtek, ahogy végigsimítottam vonalukon ujjammal. Kellemes bizsergés fogta el bensőmet, ahogy egyre több ponton érintettem hátát. Gerince mentén egyszerre húztam végig két mutatóujjam, egészen le, derekáig, majd oldalát kezdtem beolajozni. Mikor ott végeztem visszatértem nyakához. Haja eltakarta az ott lévő piros foltokat, így óvatosan eligazítottam lángszín tincseit. Fehér ujjaim között siklottak a bársonyos szálak hiába volt csapzott üstöke. Nyakszirtje után ismét dereka felé vándoroltak kezeim. Ujjaimmal oldalán és bordáin zongoráztam, kitapogattam minden izmát. Minden porcikám zsibogott, érinteni akartam lovagom bőrét minél több helyen egyszerre, érezni akartam a rózsaolaj által elfedett illatát, selyemhajtincseit. Ujjaimat gondolkodás nélkül simítottam egyre lejjebb oldala mentén, be-benyúlva mellkasához és hasához. Sir Flanagan nem szólt semmi, összeszorított szemekkel és ajkakkal tűrte, ahogy ápoltam égett hátát. Ajkaim résnyire nyíltak, ahogy csípőcsontját megéreztem, viszont mikor alhasa felé közeledtem, váratlanul kapta el csuklóim. Szaggatott mozdulatokkal fordult kissé oldalára, majd sötét tekintetét egyenesen rám szegezte. Szemei izzottak, arcvonásai valami olyanról árulkodtak, melyet, addig még nem tapasztaltam tőle. Bensőm megremeget, lelkem pedig kiszaladt testemből, majd megkerülve a kastélyt, egy szempillantás alatt tért vissza helyére, ezzel hatalmas súlyt helyezve szívemre. Résnyire nyílt ajkakkal kapkodtam halkan levegő után, bőrömet égette a lovag kemény keze és csuklóm köré kalodaként fonódó ujjai, de abban a pillanatban mégsem lettem volna szívesebben valahol másutt. Végigfutott egész testemen a hideg, hiába pattogott tűz a kandallóban, teljesen libabőrös lettem.

A lángúr szórásra nyitotta ajkait, de nem jött rajtuk ki semmilyen hang. Csak bámultuk egymást, míg egy torokköszörüléssel összeszedte gondolatait.

- Vento – hangja rekedt volt, és kissé talán figyelmeztető is. – Jobb lesz, ha most elmész – fejével az ajtó felé biccentett, de szinte észre sem vettem az apró mozdulatot. Csupán a fekete szemekben lobogó tüzet tudtam figyelni.

- Vento, eredj! – szólt rám erélyesebben a Lángúr, és szavai nyomatékosítása végett elengedte csuklóim és taszított rajtuk egyet.

Nehéz mozdulatokkal álltam fel az ágyról, olyan érzés volt, mintha lábaimra ólomsúly nehezedett volna. Tettem egy lépést hátrafelé, majd vonakodva hátat fordítottam és remegő lábakkal közelítettem a fából készült, kovácsoltvas szerkezetű ajtó felé.  Mikor kiléptem rajta, még visszasandítottam a felém bámuló úr felé.

- Békés estét, Lánguram – suttogtam alig hallhatóan, majd behúztam magam mögött az ajtót. Lábaimat vonszolva indultam meg a szomszédos szobámba. Egyik kezemet a fal hűvös kövein vezettem végig, a másikkal pedig ingemet markolásztam szívem tájékán. Szorított a mellkasom, nehezen kaptam levegőt, de mégis egy olyanfajta boldogságot éreztem, melyet addig még sosem. Olyasvalami lett úrrá rajtam, amit talán fel sem tudtam fogni teljesen és ötletem sem volt, hogy egyáltalán mi lehetett. Remegő lábaim alig vittek el ágyamig. Leültem a puha takarókra, majd meggyújtottam a velem szemben álló kisasztalon egy gyertyát. A pislákoló fényben megszabadultam felesleges ruházatomtól, majd bebújtam az ágyneműk közé. Nyakig betakaróztam, és figyeltem a táncoló kis lángnyelvet, ahogy körbenyaldosta a kanócot, mely szikrázva égett és megolvasztotta a köré öntött faggyút. Kezemen még érződött a rózsaolaj kellemes illata, mely nem engedte felejteni az imént történt eseményeket. Újra és újra lepörögtem szemeim előtt az események, néhány pillanat egészen beleégett emlékezetembe és akár egy festmény, úgy villant fel előttem. Lassan merültem mély álomba, a gyertyalángot egyre kevésbé érzékelve, álmomban pedig újraéltem a történteket.

 

Másnap reggel, korán keltem, álmom kevésbé volt édes, mint amilyennek ígérkezett. Sokszor felriadta verejtékezve, hevesen kalapáló szívvel, de egyszer sem értettem, hogy miért. Annak próbáltam betudni az egészet, hogy lidérc nyomta lelkem és az nyomasztott, nem hagyott nyugodni. De miféle lidérc az, mely hagyja, hogy a felhevültség ellenére mosolyogva riadjon áldozata? Hiába próbáltam visszagondolni, hogy mit álmodhattam, sehogy sem sikerült, a tűnődés pedig kiverte szememből az álmot. Megmosakodtam és magamra aggattam ruháim. Szobám ablakából nézte ki az éledező udvarra és elfogott egyfajta komfort, biztonságérzet. Amióta elhagytam szülőhazám, nem találtam helyem a széles nagyvilágban. Az angol lankák hiába gyönyörködtették szemem világát, mégsem jelentették számomra a hazát. Hiába tartott Oroszlánszívű Richárd a kegyeiben, mégis hiányzott valami az életemből. Ezzel szemben ír földön, egyre jobban éreztem magam a kezdeti nehézségek ellenére is. Az emberek is egészen másmilyenek voltak. Igaz, ferde szemmel néztek rám, „mihasznaságom” és bolondságom miatt és szigorú, elvont gondolataikat eleinte én sem kedveltem. De apránként kezdtem megtanulni, hogy hol a nekem szánt hely, és ha csak látszólag is a körém felhúzott falakon belül maradtam, nem keveredhettem bajba. A gyermekekkel könnyebb volt a dolgom, hisz az ő szívük még ártatlan és elfogadó volt. Sokszor próbáltak ugratni, míg nem értettem meg nyelvüket, de ahogy elkezdtem megérteni szervezkedésüket, minduntalan kicseleztem őket.

Ez mind egyszerre kötött valahogy e földhöz. És még ott volt a lovag is. Bármily gondja, dolga volt, mindig szakított arra egy kis időt, hogy édesanyjával és velem foglalkozzon.

Az ablakon kibámulva szemem elé villant néhány emlék az előző napról. Rákönyököltem az ablakpárkányra és fejemet fogva átkoztam magam illetlen viselkedésem miatt. Akkor tulajdonképpen gondolkodás nélkül cselekedtem, amiért a Lángúr komolyan megbüntethetett volna, amit meg is érdemeltem volna. Arcom égett, és nem értettem mi volt az a lángolás mely úrrá lett rajtam. Szégyelltem magam és össze voltam zavarodva. Kínomban megindultam a várudvar felé, a friss levegőre abban a reményben, hogy fejem kitisztul.

A cselédnép már javában dolgozott, sürgölődött. Még a kisgyermekek is végezték a nekik szánt feladatot, én viszont nem tudtam, mit kéne tennem. Megindultam a hátsó kert felé, melyet a kitisztítása óta beültettek számtalan díszes virággal. Volt köztük olyan is, ami már elkezdett kihajtani, de a többségük még nem sejtette, hogy a kis földhalom alatt, valamiféle csoda rejtőzik. A szirtek felé tartottam, érezni akartam az arcomat vágó, sikító szelet, ki akartam tisztítani gondolataim. A sírok látványa megnyugtatott, lecsillapította kavargó lelkem. Leültem távol a keresztektől és úgy figyeltem felvésett, faragott betűket és évszámokat. Tekintetem végigjárta mindet, ameddig csak szemem engedte, kezeimmel pedig a fűszálakat tépkedtem magam mellett. Gondolataim háborgó hullámként csaptak össze fejem fölött, pont úgy, mint a szirtet nyaldosó tenger habnyelvei. Csupán csak az ragadott vissza a valóságba, mikor sovány ujjak simítottak vállamra, én pedig ijedtemben kissé megugrottam. Rémülten néztem a mellettem álló férfialakra, aki nem volt más, mint az udvar csuhása, a középső Flanagan fivér, Desmond atya.

- Dicsértessék, atyám – tápászkodtam fel a földről és biccentettem neki egyet. Latinul szóltam hozzá, mivel ír tudásomat még nem éreztem elég biztosnak ahhoz, hogy a rendkívül művelt férfival társalogjak.

- Szép reggelt fiam. Mi járatban erre? – kérdezte szigorú arckifejezéssel, én pedig magamhoz képest megszeppenve kezdtem tűnődni a válaszon.

- A család elhunyt tagjai után érdeklődtem – füllentettem egészen hitelesen. – Édesanyjuk mesélt nekem a közelebbi családtagokról, de a legrégebbi őseikről nem és kíváncsi voltam, vajon meddig nyúlhat vissza történetük – a végére már majdnem én is elhittem hamis szavaimat, de az volt a fontos, hogy a csuhás higgyen nekem, ezt pedig látszólag sikerült elérnem. Valamiféle lelkesedés csillant meg szemében, majd megszólalt.

 

- Édes fiam, ezzel hozzám is fordulhattál volna. Szobám számtalan krónikás könyvet rejt, mely egy hozzád hasonló fiatal férfiúnak megfelelő olvasmány lehet, tanulhatnál belőle, tapasztalatot szerezhetnél – magyarázta jobb csont sovány kezével gesztikulálva. – Családunk elsői is mélyen vallásosak voltak, és istenfélőek, amire igazán büszkék lehetünk, főleg, hogy hitünk mai napig rendületlen. Erről jut eszembe… - szemeit összeszűkítette és szemrehányóan intézte hozzám mondanivalóját. – Eddig még nem láttalak egy istentiszteleten sem. Vagy talán csak nem áldoztál? Bármelyik is legyen, nincs rendjén a dolog – rótt meg szigorú, ámde mégis nyugodt hangon. – Vasárnap reggelenként a cselédség, és a vár összes lakója megjelenik is a kiskápolnában a miséken. A mindenki alól te sem vagy kivétel Vento, érted fiam?

- Bocsásson meg nekem atyám… én… nem tudtam – kezdtem volna mentegetőzni, de közbevágott.

- Tán angol földön ez nem volt szokás? – csak fejemet csóváltam, és már az egérutat kerestem, hogy minél előbb megszabadulhassak a paptól.

 

- Sejtettem, ez is csak rájuk vallhat. Pedig az Oroszlánszívű mélyen hívő ember, hisz a szentföldért is harcolt, nemdebár?

- De, igen – motyogtam orrom alatt. – Tisztelendő atyám, esetleg tudna nekem mesélni a családjukról, esetleg megengedné, hogy beleolvassak a könyvbe? – kérdeztem, igyekezve más vizekre terelni a beszélgetésünk.

- Természetesen. Becsülendő, hogy így érdeklődsz történelmünk iránt. Ha nem bánod, legelsőinkről, csak mesélnék, mivel róluk csak szóban élnek történeteik és tetteik, még senki sem vetette papírra őket – magyarázta én pedig beleegyezően bólogattam. – Gyere, erre a legmegfelelőbb hely a könyvtár lesz – megindult, és maga mellé intett, hogy kövessem. Csendben lépdeltem lábnyomaiba, leszegett fejjel. Előre éreztem végem, tudtam, hogy nem úszhatom meg a hosszas, esetlegesen nem túl érdekfeszítő beszámolót.

Az udvar macskakövein csoszogtunk már, mikor patkókopogásra lettem figyelmes, és meghallottam egy ismerős nyerítést. Mosolyogva kaptam fel fejem a hang felé, és nem kellett csalódnom, valóban az általam olyannyira szeretett paripa állt tőlünk nem messze, hátán fekete, lánghajú lovasával. Mikor felfigyeltem uramra is, rögtön arcomra fagyott a mosoly és nem tudtam merre fordítsam fejem, de akkor már késő volt. A körmök kopogása közelíteni kezdett felénk, az előttem haladó pap pedig megtorpant és öccse felé fordult.

- Szép reggelt édes bátyám! – üdvözölte fivérét a Lángúr írül.

- Neked is öcsém! – éreztem, ahogy mind a ketten rám pillantottak, tőlem várva az illendő köszöntést, mely kijárt uramnak.

- Verőfényes jó reggelt Lánguram! – mondtam angolul, mikor sikerült összeszednem a maradék magabiztosságomat és erőmet. Tekintetemet rá emeltem, kissé meghajoltam és egyenesen a szemébe néztem, de kár volt. Rögtön felvillant előttem, szemei szikrázása, izzása, térdeim pedig megremegtek. Hosszan pillantott szemembe, én pedig végig álltam izzó pillantását.

- Kedves bátyám, ha nem bánod elkérném mellőled Ventot – mondta, mikor végre eleresztett és ismét testvére felé fordult. Majd olyan szavakat használva magyarázott, melyeket még nem értettem. Desmond atya rövidke tűnődés után felelt, uram pedig csak helyeselt, mikor végül befejezték a diskurálást, a Lángúr angolul intézett hozzám szavakat.

- Menj az istállóba és kérd a lovászfiú, Ebert segítségét. Nyergeltess fel vele az utolsó karámban álló kancát. mond neki, hogy az én utasításom – magyarázta én pedig igyekeztem megjegyezni minden szavát.

- Mit tervez Lánguram? – kíváncsiskodtam, egy félmosollyal ajkamon.

- Solymászni megyek, te pedig velem tartasz – felelte, nekem pedig gyomrom egy pillanatra görcsbe rándult. – De most eredj az istállóba – utasított, én pedig rögvest megiramodtam. Hiába volt a zavart érzés testemben, még az sem gátolt, hogy szégyelltem magam még mindig az előző este miatt.

Szapora léptekkel indultam a lovak szállása felé, majd a lovászlegényt hadarva megszólítottam.

- Sir Flanagan kérésére nyergeld fel az utolsó karámban álló kancát, minél előbb- gondolkodás nélkül ejtettem ki az ír szavakat, büszke voltam magamra, hogy meg tudtam értetni az emberekkel.

- Ne sürgess engem te kölyök! – korholt le a férfi, aki uramhoz közelebb állhatott korban, majd mérgelődve és szitkozódva megindult az épület végébe, hogy előkészítse a hátast. Utána mentem, hogy segítsek neki, de a kotnyeleskedésem miatt kiérdemeltem tőle egy kisebb fülest. Morcosan dörzsölgettem kobakom és igazítottam ki arcomból az odahulló tincseket. Ez után jobbnak láttam, ha nem lábatlankodok és megálltam a karám szélében figyelni az eseményeket.

Alaposan lecsutakolta szalmával a barna kancát, aki szelíden tűrte az érintést és érdeklődve vizslatott engem. Orrát felém nyújtotta, én pedig kezemet akartam odatartani neki, hogy meg bírjon szaglászni, de odébb lépése miatt, a lovász méretes lapátkezével akkorát vágott szegény állatra, hogy az én tagjaim is belesajdultak.

- Elég méretes bögölylehetett, ha ily erő kellett a lecsapására – morogtam orrom alatt a rosszalló megjegyzést összeráncolt szemöldökkel és mérgesen méregettem az Ebert nevezetű legényt. Mikor ezt kiszúrta, csak fintorogva megcsóválta fejét és feldobta a nyerget a kanca hátára. Meghúzta a szíjakat és felrakta a kantárt, majd kezembe a nyomta szárakat.

- Tessék. Te majd az uraság elé vezeted! – hangja gúnyos volt, én pedig nem igazán értettem, mit ártott neki a Lángúr vagy akár én, de inkább ajkamba harapva megindultam a lovat vezetve. Nem akartam rossz fát tenni a tűzre, nem hiányzott a büntetés.

Az udvaron Flanagan várt lova hátán. Vállára egy bőr lemez volt erősítve, mellyen egy éles karmű, hegyes –horgas csőrű sólyom kapaszkodott. Nyugodtan kuporgott gazdája vállán, engem viszont annyira meglepett látványa, hogy döbbenetemben lefékeztem, a mögöttem vánszorgó állat lendülete viszont kissé meglökött előrefelé és kis híján orromra estem.

- Nyeregbe, és induljunk! – nógatott a lovag, miután kicsit összeszedtem magam. Felkapaszkodtam a nyeregbe és elhelyezkedtem. Uram a várkapu felé irányította Caheyt, én pedig követtem. Nem tudtam merre van az erdő, melyben solymászni akart, így igyekeztem tartani a lépést, bár se hátasom, sem pedig én nem voltam eléggé gyakorlottak és edzettek ehhez. Félórányi ügetés után lihegve szólt uram után.

- Jóuram, kérem, lassítson. Hátasom már alig piheg, félő, hogy visszafelé nem ő hoz hátán engem, hanem fordítva – Nem felelt, csak a szárakat megfeszítve lépésre kérte paripáját, megvárva, míg mellé érek. Mellé érve komoly vonásait kezdtem fürkészni. Arca szigorúan előre meredt, szinte éreztem megfeszült izmait, és azt, hogy nem akar felém tekinteni. Villámcsapásként ért a felismerés, hogy talán azért viselkedik ily módon, mert neheztel rám. Gyomrom remegett, a szavak pedig gyorsan, és aggodalmasan buktak ki számon akaratom ellenére.

- Mi nyomja lelkét jóuramnak, mely ily búskomorrá teszi? – puhatolóztam, reménykedve.

- A birtok sorsa fölött hatalmas sötét felhő lebeg, a vészmadarak pedig baljósan kárognak – felelte egy sóhajt követően. Egy pillanatra megkönnyebbültem, aztán örömömet elfojtva faggatni kezdtem.

- Mi történt, uram?

- Az angolok nem válaszolnak leveleimre, attól tartok, mindenképp a földekre fáj a foguk és addig halogatják a válaszadást, míg már nem lesz szükség rá, egyszerűen csak elveszik azt, amit sajátjuknak vélnek. Nem hagyhatom. Ami egyszer Flanagan birtokként húztak fel, annak úgy is kell maradnia az idők végezetéig – konstatálta, ujjai pedig még szorosabban fonódtak a bőrszárakra. Feszültséget keltett bennem, gondterhelt alakja, azt éreztem, muszáj segítenem neki

- Mit akart tenni? – kíváncsiskodtam.

- Elmegyek Angliába és személyesen tárgyalok velük. Valahogy meg kell előzni a bajt – jelentette ki, nekem pedig kifutott végtagjaimból és arcomból a vér. Elcsöndesedtem, szemeim hátasom nyakára kúsztak. Sörényének ugráló kis tincseit figyeltem, úgy emésztettem meg a szavakat. Nem értem miért törtek ki belőlem azok az érzések, de abban biztos voltam, hogy nem akartam elmenetelét. Ez egyenlő lett volna azzal, hogy magamra hagy. Hiába volt ott Lady Flanagan, ő mégsem azt a társaságot jelentette számomra, amire szükségem volt.

- Vento… - szólított meg a lovag, mikor már rosszat sejtett, de mielőtt bármi mást is mondhatott volna szavába vágtam.

- Mikor indul? – motyogom alig nyitva ajkaim, mivel féltem, hogy hangom elcsuklik.

- Holnap reggel – mondta egyszerűen, bármiféle reakciót el nem tűrve, így hát inkább magamba öltem felbuggyanó gondolataimat.  Tagjaim remegtek, és éles fájdalom vágott mellkasomba. Szemeim szúrtak, egyre csak könnyeimmel küzdöttem. Nem akartam utat engedni nekik, nem is tudtam volna hogy megmagyarázni a Lángúrnak, ha esetleg észreveszi.

- És mikor tér haza? – kérdeztem, mikor már sikerült összeszednem maradék erőm.

- Két hétnél nem akarok tovább távol tartózkodni. Remélem hamar egyességre tudok jutni a hitelezőkkel – mondja, nekem pedig torkom kaparni kezd és tiszta szívemből kívánom én is, hogy gyorsan egyességre jussanak az urak.

Nem szóltam többet, csendben követtem, arra, amire vezetett. Eltávolodtunk a birtokból, már a távolból sem látszottak a tornyok. Fás területre értünk, mikor uram leugrott Cahey hátáról és intett, hogy én is kövessem példáját. Ügyetlenül csúsztam le a barna kanca oldalán, lábaim elgémberedtek, nem éreztem őket teljesen.

- Ez lenne az erdő? – érdeklődtem kissé csalódottan. Képzeletemben valahogy egy hatalmas farengeteg jelent meg, nem egy olyan kis tisztás. A lovag elengedett egy halk nevetést, aztán kezét előre nyújtotta a távolba mutatva.

- Ott! Az az erdő. De nekünk nem szükséges bemennünk. A sólyom gyorsabb nálunk könnyebben megjárja az utat – egy kezével rásimított a vállán pihenő madár hátára, majd nadrágja korcából előhúzott egy bőrkesztyűt. Felhúzta kezére, majd megragadta a madár lábait és egy lendülettel az ég felé lökte. A sólyom széttárta hatalmas szárnyait, eltakarva előlem egy pillanatra a tűző nap sugarait. Elámulva néztem szárnycsapásait, ahogy elindult a rengeteg felé. Egészen addig figyeltem, míg csak egy fekete pontnak nem tűnt az égen.

- Vissza fog találni? – kérdeztem izgatottan, amire Sir Flanagan csak bólintott.

- Okos állat – mondta halkabban.

- És meddig tart, míg zsákmányt ejt? – gyermeki lelkesedésem sikerült elnyomnia kavargó érzéseim és izgatottan faggattam a lovagot.

 

- Nem tudom, Vento – mosolyogta meg viselkedésem, ami összerántotta belsőm. Nem viselkedett gyakran így, meglepő volt látni felfelé ívelő ajkait. Ahelyett, hogy tettem volna bármilyen csípős megjegyzést, csak élvezettel figyeltem ritkán derűs arcát. 

 

Nem faggattam tovább, inkább nem akartam, féltem, hogy felbosszantom. Azt pedig nem akartam. Azt szerettem volna, hogy boldog legyen és ha csak rövid időre is, de felejtse el gondjaid.

Lehuppantam a fűbe és elkezdtem a körülöttem lévő vadvirágokat gyűjteni. Hamar színes kis csokrot markolásztam egyik kezemben. Volt közöttük pipacs, kamilla, búzavirág és mezei szarkaláb is. Szórakozottan, egy régi, gyermekkoromból ismert dallamocska dudorászása közben kezdtem összefonogatni a növények szárát. Egymás után fogtam oda a növényeket, majd mikor kezemből elfogytak szedtem pár újabb szálat. A dudorászás lassan énekké formálódott, bár már nem emlékeztem minden egyes szóra és sorra. A lovag hangja zökkentett ki dalolásomból.

- Már jön is! – tekintetét az ég felé szegezte, kezét napellenzőként használta. Felállt a farönkről, melyen addig ült. És úgy várta a madarat. Én is sietősen felpattantam, kezemből kiejtve a félkész koszorút. Gyermeki lelkesedéssel mosolyogtam, izgatottságtól csillogtak szemeim. Fejemet félrebiccentve uram felé lestem. Lángtincsit gyengéden mozgatta a lágy szellő, arca ismeretségünk óta akkor először tűnt tényleg derűsnek. Nem értettem mi okoz számára ekkora örömet, a solymászat, a táj szépsége, vagy akár az én… Nem az kizárt volt! De minden esetre örömömet leltem örömében, és mikor nagyléptekkel megindult az éppen leszálló madár felé, utána vetettem magam, hogy semmiből se maradjak ki.

A madár horgas-hegyes karmai között egy barnás szőrgombócot szorongatott, mely még igencsak mocorgott. Ámuldozva figyeltem a pici jószágot, ugyan is szemeim egyszerűen nem látták, hogy milyen állatról is van. Flanagan lenyúlt a sólyomhoz, majd kiragadta karmai közül a kis jószágot. Grabancánál fogta meg, majd feljebb emelte, hogy én is jól láthassam. Nem volt más, mint egy nyúlkölyök. Hátsó lábaival a tőle telhető legerősebbeket rúgta, mindenképpen szabadulni akart. A lovag másik kezével a kis állat teste alá nyúlt, hogy ne lógjon olyan szerencsétlen módon, majd rám nézett.

- Mit fog tenni vele? – kérdeztem, majd tettem egy lépést a lovag felé, de egyre csak a kis fülest vizslattam.

- Még kölyök, a húsa zsenge, viszont kicsi, és fejletlen… - elkerekedtek szemeim, mikor felfogtam, meg akarja ölni.

 

- Jóuram! – adtam hangot felháborodásomnak. – Csak egy ártatlan teremtmény, pont úgy, ahogy maga is mondta: kölyök – odaértem elé, majd egyik kezemet óvatos a kis nyúl hátára simítottam. Ujjaim elvesztek bolyhos szőrében, mely tenyeremet csiklandozta. – Esdeklem önnek – felnéztem a lovag szemébe, aki egész közelről pillantott vissza rám. Nem voltam képes hosszú ideig állni pillantását, bensőm kavargott. – Hagyja meg az életét – ajkaimat lebiggyesztettem, úgy simogattam a szőrös kis teremtést. 

 

- Vento, csak egy állat – jelentette ki mély hangján, de kezét nem mozdította, pontosan ugyan olyan védelmezőn tartotta. – Isten azért teremtette meg, hogy nekünk, embereknek táplálékul szolgáljon – magyarázta, nekem pedig végig futott hátamon a hideg. Rég nem hittem Isten és apostolai tanaiban, nem féltem Istent és hívő sem voltam. Éppen ezért nem restelltem ellenszegülni uram szavainak.

- Az embert sem azért teremtette, hogy öljön, mégis megteszi. Akkor ennek a kis állatnak mért rendeltették el a halálát? – kérdeztem hangomban némi megvetéssel. Meghökkent, talán egy kissé fel is háborodott, de mielőtt megfeddhetett volna vakmerőségem, és éles nyelvem miatt, folytattam. – Könyörgöm, most eressze el. Ha felnő és tényleg az a sorsa, hogy valaki asztalán finom fűszerekkel feltálalják, úgyis elcsípik a grabancát egy vadászaton – hangom immáron megenyhült, sokkal inkább kérleltem, mintsem bíráltam előbbi állítását. Felpillantottam sötét szemeibe, csak annyi időre, hogy megfejtsem érzéseit, belelássak gondolataiba. Amint megláttam az izzó, barna szempárt, rögtön tudtam, engedni fog könyörgésemnek.

Sir Flanagan felsóhajtott, majd fejét csóválva felém nyújtotta az állatot.

- Ereszd el! De ez maradjon kettőnk titka! – szólt rám lemondóan, mikor átvettem a szőrgombócot és lassan leguggolva földre helyeztem.

- Köszönöm, Lánguram! – hálálkodtam széles mosolyra húzott ajkakkal, mikor felegyenesedtem.

- Ezért add szavad, hogy míg nem leszek idehaza, nem használod ki, hogy felügyelet nélkül maradtál! Ne törj senki orra alá borsot, ne bosszantsd a fehérnépet, és kerüld Ida asszonyt, értetted? – utasított komolyan, kissé összeráncolt szemöldökkel. Én csak lelkesen bólogattam, szívessége után, bármit megígértem volna neki.

A Lángúr visszaültette vállára a madarat, majd visszaindultunk a várhoz. Az idő elszaladt, már dél is elmúlt, mire visszaindultunk. Gyomrom már erőszakosan jelezte, szüksége van némi ételre. Hangosan korgott, morajlott. Hasamra szorítottam egyik kezem, úgy próbáltam elnyomni a hangját, de nem igazán sikerült. Visszaérve a kőépítményhez, már terített asztallal várták az urat. Én sem haboztam, amint bevezettem az istállóba hátasom, én is megindultam a konyha felé, hogy egy-két cipót. A cselédlány, akit ott találtam, kedves mosollyal ajkán nyomta kezembe a még langyos cipókat és még egy korsónyi tejet is kaptam tőle. Megköszöntem neki kedvességét, majd kicsi szobámba indultam, hogy ott elfogyasszam.

 

Az ablak alá húztam egy széket, onnan bámultam le az udvar népére falatozás közben. Már kezdett sötétedni, így az emberek elkezdték beterelni az állatokat az istállókba, a gyerekek lassan eltűntek, nyugovóra tértek. Az asszonyok még összeszedték a kiteregetett holmikat, aztán ők is behúzódtak szállásaikra. Mikor a férfiak visszaérkeztek, már egészen sötét volt. Fáradtan vitték vállukon támasztva kaszájukat, szerszámaikat. A földeken dolgoztak kimerülésig. Nem irigyeltem sorsukat, én nem lettem volna erre képes. Talán ha eltökélt lettem volna, nem az udvar „pacsirtája”… Amióta az ír lovag udvarába kerültem, senki sem volt kíváncsi dalaimra, de a birtok helyzete sem adott okot mulatozásra. Talán az emberek többsége nem is sejtette mekkora gond nyomja uruk vállát. Gyomrom összeszorult, számban megkeseredett a falat, ahogy eszembe jutott, uram másnapi utazása. Nem akartam, hogy elmenjen, szívem szerint vele tartottam volna, akár gyalogosan is, kutyagoltan volna lova mellett, de tudtam, jelenlétem csak hátráltatná fontos dolgában. De ez még sem vígasztalt. Féltem a magányt, jelenlétének hiánya pedig pont ezt szülte. Nem volt senkim, akihez tartozhattam volna a nagyvilágon, vagy olyan, akihez kötődtem volna, de be kellett vallanom magamnak, hogy a lovag, bár nem akarta, mégis elérte ezt.  

 

 

Korán lefeküdtem aludni, bár nem jött szememre álom, ha pedig egy pillanatra elszunnyadtam, riadtan ébredtem fel. Így ment egészen hajnalig, mikor már a nap felkelőben volt. A nyitott ablakon hűvös szél áramlott be a szobába, egészen megborzongtam tőle. Felkeltem, hogy becsukjam. Ahogy odaértem, és kipillantottam az ablakon, megpillantottam két sötét alakot a z udvaron időzni, majd egy ló fáradtam felprüszkölt. Sötét volt, de a jellegzetes, törékeny női alakot és széles vállú férfit bárhol felismertem volna. Uram volt az, még reggelt sem várt az indulással. Anyja végigsimított arcán, úgy búcsúzott tőle. Biztosan el volt keseredve, hogy ennyi idő után viszont fiát megint elveszti, ha csak rövid időre is. Anyai szíve valószínűleg könnyeket csalt szemébe, de tartotta megát. A lovag felszállt Cahey hátára és lassan, kényelmesen kocogva indult el a kapu felé.  

 

Ajkaimba haraptam, úgy másztam vissza ágyamba, és húztam fel fejemig a takarót. Ujjaim görcsösen martak rá a lepedőre, és marcangolták azt. Torkom elszorult.

El sem köszönhettem tőle…

 

 

~*~*~*~}*{~*~*~*~

 

Lassan teltek a napok, a napokat egyre vontatottabban váltották fel az éjszakák. Naphosszakat ültem az ablak előtt, kifelé bámulva, az embereket figyelve. Naphosszakat tűnődtem az életen, az életemen. Minden mozdulatomat feleslegesnek és értelmetlennek láttam. Nem tettem semmit, mellyel hasznomat lelhették volna. Nem dolgoztam, nem őrizem állatokat… semmi sem voltam. A nyelvet törtem, még magam megértetéséhez is segítségre volt szükségem. Akivel pedig könnyedén tudtam társalogni, csak egy kölyöknek tartott, egyedül hagyott… Haragudtam a Lángúrra, bár nem igazán volt rá okom, de emiatt mindenkit kerültem, szobámból is jóformán csak akkor mozdultam ki, ha Lady Flanagan küldetett értem, mert „szüksége” volt rám. Ilyenkor lekísértem valamelyik kertbe, és a lugas alá betelepedve felolvastam neki. Okos asszony volt, nő létére kifejezetten művelt is, de az olvasás tudományát nem igazán művelte, én pedig akkor nem túl sok lelkesedéssel, de megtettem neki. Nem ő volt lehangoltságom oka, ráadás ő érkezésemtől kezdve mellettem állt. Mikor betegen nyomtam az ágyat, ő is ápolt – mint ahogy a lovag is…

Dühösen lapoztam a következő oldalra, és igazítottam hajam a füleim mögé. Ajkaim idegesen harapdáltam és egyszerűen képtelen voltam belekezdeni a következő oldal olvasásába.

- Valami baj van, Vento? – fordult felém a méltóságos asszony, felnézve kézimunkájából. A fehér szövetre csodaszép vörös rózsát hímzett.

- Bocsásson meg, már is folytatom – motyogtam és nagyot nyelve kezdtem el dadogni a szavakat. Minduntalan eszembe jutott a Lángúr, ez pedig elvette minden erőm. Meg-megakadtam, hangom elcsuklott, de megpróbáltam kitartóan folytatni az olvasást. Egészen addig küszködtem, míg a mellettem ülő hölgy gyengéden meg nem ragadta kezem.

- Hagyd, mára elég lesz ennyi. Köszönöm – csak bólintottam egyet és becsuktam a bőrkötésű mű fedőlapját. Nem moccantam a padról, ujjaimmal nadrágomat marcangoltam magam elé bámulva.

- Hosszú ideje meglehetősen szótlan vagy, mi történt? Rosszul érzed magad, talán beteg vagy? – faggatott, de én csak fejemet csóváltam. Alig telt el tíz nap, de én teljesen magamba fordultam azalatt az idő alatt, míg uram távol volt. Amellett, hogy dühös voltam rá… fájt hiánya. Mintha elvették volna tőlem a hangom, vagy bármi mást, ami addig lételemem volt.

- Remélem a úr könnyen egyességre jut az angolokkal… - böktem ki végül, mire az asszony elmosolyodott.

- Ezért igazán nem kell aggódnod. A Mindenható meg fog segíteni minket, minden rendben lesz – nyugtatott, bár félreértette gondolataim. Szólásra nyitottam szám, de inkább magamba fojtottam a szavakat. Nem tudtam volna kifejezni érzéseim és erről nem csak a nyelvi nehézség tehetett. Egyszerűen én magam sem tudtam, hogy pontosan mit is érzek.  Össze voltam zavarodva.

Váratlanul szólaltak meg a kürtök, melyek közeledő lovast jeleztek. Rögvest felkaptam fejem és az asszonyságra néztem. Fel sem kellett tennem kérdésemet, tudta mire gondolok.

- Eredj csak, nézd meg, ki érkezik – bólintott mosolyogva, nekem pedig több sem kellett: leraktam a padra az addig kezeimben tartott könyvet és iszkolni kezdtem az előudvar felé. Szívem hevesen dobogott, majd kiugrott helyéről, szaporán vettem a levegőt, de nem foglalkoztam egyébbel, csak hogy időben a kapuhoz érjek.

Lihegve fékeztem le a macskaköveken és kibámulva a famonstrumokon vizslattam a közeledő alakot. Mikor lángoló haját felismerték szemeim boldog mosolyra szaladt szám. A Lángúr közeledett, a szívem pedig kihagyott egy ütemet. Izgatott voltam és addigi haragom mintha szertefoszlott volna.

Ahogy Cahey körme kopogtak a köveken, megindultam a lovas felé, aki úgy ugrott le lova hátáról, hogy az szinte még ügetett. Arcvonásai megfeszültek, feszült volt. Kezeit ökölbe szorította és úgy indult meg felém, pontosabban a várépület felé.

Figyelmen kívül hagytam, mennyire dühös, megközelítettem, de ő kitartotta felém kezét, hogy távol tartson magától.

- Hagyj! – förmedt rám, én pedig hangszínétől megrettenve hátráltam egyet. Lábaim a földbe gyökereztek, úgy bámultam súlyos lépteit. Olyan volt akár egy dúvad, éppen csak magában őrjöngött.




Szerkesztve Regi által @ 2013. 11. 17. 01:04:19


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6.

© Copyright 2009-2017. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).