|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| yoshizawa | 2013. 11. 08. 22:49:34 | #28147 |
 Karakter: Shino Fusaki
Megjegyzés: (plüssfarkaskának)
Folyton egy szerelmi körön forog az agyam. Szeretem Hiro-kunt, aki viszont engem csak kedvel. Ő azért a Yoko marháért rajong, aki a haverjának, Izuminak a pasija, és egyben szerelme. Hogy tudnám az egyenletükből kivonni, és áttenni magamhoz a kis Hirot? Mit kéne azért tennem, hogy észrevegyen, és szeressen úgy, mint ahogy azt az idiótát szereti? Árrg… Még ezen agyalni is nehéz, nemhogy tenni valamit.
- Shino kicsengettek – üt padomra az angolt tanárnő, bosszúsan, mintha álomból ébrednék nézek körbe a kiürült teremben… Már megint nem hallottam volna a csengőt a nagy töprengésben?
- Öö… Akkor már itt sem vagyok. – semmi kedvem meghitt kettesben lenni ezzel a banyával. Épp elég őt elviselnem egy-egy tanórán.
- Csak lassan a testtel. – ragadja meg a vállam – Ha már a tanítás alatt nem vettem a hasznod, most, az óra után segíts nekem. Ezeket a könyveket – mutat egy magas halomra az asztalán – szépen vidd vissza a könyvtárba.
- És ha azt mondom, hogy nem?
- Akkor biztosítalak arról, hogy szégyenszemre megismételheted a félévet.
- Ch… - nyomós az érve…
Inkább nem is szólok többet hozzá, felkapom a könyveket, és indulok. Szerencsés véletlen azonban, hogy emiatt tudom Hirot, aki szárnyaszegett madárkaként kullog A szerelmespár mögött magammal csalni:
- Hiro, nem segítenél kicsit? – habár elbírnám a kupacot egyedül is, tudom, annak, hogy segíthet képtelen lesz ellenállni. A nagyobb hatás kedvéért káromkodok is, és úgy teszek, mintha nehezek lennének a poros kötetek.
- Szia! Hová viszed ezeket? – mosolyog rám, amint levett ölemből pár könyvet, nevetve figyelem édes arcát, aztán válaszolok neki saját stílusommal:
- Szerinted, drága? A könyvtárba. Újranyomtatták őket, vagy mit csináltak vele. Ti merre szédelegtek?
- Csak a kertbe. – ő már nem… Ő velem tart, és ennek elmondhatatlanul örülök.
Szépen ledobálom célállomásunknál az összes könyvet, aztán amint Hiro a helyére teszi mindet, próbálom ismét beszédre bírni:
- Milyen órád jön? – jó téma ez, bár azt se tudom, nekem hova kéne most mennem. Aludni akarok, és rajta agyalni. Vagy vele lenni…
- Olyan, mint neked – ezt örömmel hallom:
- Fasza, akkor megmondhatod a tanárnak, hogy a macskám kipurcant, megyek temetésre – kacsintok rá, viszont úgy tűnik, nem veszi a poént:
- Van macskád? – kellene a halálnak cica…
- Nincs.
- Nekem van – édes… Beleborzolok a hajába, aztán hívom magammal az órára. Fogalmam sincs, jelenleg még mit mondhatnék neki. Csak az biztos, hogy semmiképp se jöhet rá arra, hogy szeretem.
- Te, Hiro! – sóhajtom, amire egyből, még óra közben is felém fordul:
- Tessék? – halk hangja erővel tölt el. Habár nem vagyok egy ideges típus, inkább idegesítő, szava nélkül biztos nem próbálnám meg magammal csalni egy délutáni randira:
- Nem jösz el velem óra után hozzánk? A prof adott valami kétoldalas esszé félét, hogy csináljuk meg. Segítened kéne – igen, ez már randinak számít, mint ahogy azok az órák is annak számítanak, amiken együtt vagyunk. Ennél meghittebb köztünk úgyse lesz még egyenlőre a viszony.
- Mit sutyorogtok? – pff… Persze a meghittséget itt többször is elrontják…
- Közöd? – ha nem tolja arrébb a képét, eskü beverek neki egyet…
- Én járok jogra, vagy te? – ööö…
- Jól van, na, - térek ki a válasz elől - tudom, hogy neked is megvan a maga dolga, de...
- Oké, oké, értem. Átmegyek, de jössz nekem egy forrócsokival – forrócsoki? Hát jó…
- Megkapod – alkudni azt tud. Mondjuk… Ha a csillagok szeretné azért, mert velem van, azok is lehurcibálnám neki valahogy az égről.
- Meg is érdemlem – tudom… Bár azt nem hagyhatom, hogy a többiek fura pletykákat terjesszenek azért, mert kedvesebb vagyok vele, erre a kijelentésére muszáj visszaszólnom:
- Most büszke vagy magadra, mi?
- Bezony. – válaszol határozottan, ezen már csak kuncogok. Délután tejszínhabbal issza a forrócsokit, vagy pillecukorral.
- Mókuci, nem szívesen zavarlak meg, de mindjárt lemerül – sóhajtom, amikor észreveszem, hogy kilopta a zsebemből telefonom, fejem pedig beszéd közben a nyakához hajtom, hogy magamba szívhassam finom csokissüti illatát.
- Még csak egyet – olyan édesen pislog… De sajnos a telefonom töltöttségi állapotát nem tudom a gondolataimmal irányítani:
- Megjósolom, hogy nem fogja kibírni – ha még mindig a fal mellett ülnék, tölthetném, viszont pont azért ültettek el onnan, mert rájöttek, hogy csapolom az iskola energiaforrásait.
- Ajj, majd akkor segítek más leckében is, akkor fair lesz. – hééé… Így lerendezne?! Azt már nem…
- Nem, ezért én kérek valamit – villantom rá gonosz vigyorom, amitől mintha kérdése bizonytalanabb lenne:
- Na mit?
- Egy csókot – hajlandó lenne arra, hogy hagyja, megkóstoljam mézédes ajkait? Vagy most elküld a fenébe maga mellől idióta kérésem miatt? Mindjárt kiderül, gombóccal a torkomban figyelem kipirult arcát:
- Puszi is jó lesz?
- Jó lesz – belement a játékba… Legszívesebben örömtáncot járnék, vagy felkiáltanék, mialatt ő az arcomhoz hajol, és puha csókjával jutalmaz
- Yoshihiro-kun, Shino-kun, bírjanak ki még pár percet az órámból, szüneten majd puszilkodhatnak annyit, amennyit akarnak – fenébe… Ha nem szól, akkor szájon csókolom, mielőtt jobban eltávolodna tőlem… MIÉRT NEM AKARJA AZ ÉG, HOGY VELEM LEGYEN?!
Bosszúsan ragadom meg a tarkóját, mielőtt teljesen lesüllyedhetne szégyenében a padja alá, és vissza is rántom a székre. Röhögni nem mernek rajtunk társaink, mosoly is csak néhányuk arcán játszik amiatt, hogy legszebb pillantásom villantom körbe a termen.
A csengő vet véget a kínos csendnek, és az órának, azelőtt húzom ki még mindig szégyentől vörös arcú áldozatom, mielőtt a tanár mást is mondhatna nekünk. Nem hiányzik, hogy teljesen elvegye tőlem a kedvét, ha már nem tette meg ezidáig…
- Jól vagy? – nézek komolyan a szemébe, már kint vagyunk a kertben. Azért hoztam ide, mert itt általában nincs senki, aki megbámulhatná amiatt, hogy pont én kedves vagyok hozzá, és talán még levegőt is normálisan kap. Kell az most neki a sokk után, ami érte.
- Persze. – próbál mosolyogni, de jelenleg ez se nagyon megy neki. – Végülis csak a tanár vette észre először, hogy puszit adtam az arcodra. Mi lesz, ha emiatt rossz jegyet kapunk? – agyonverem azt a farok szarházit?!
- Nyugalom… - simítok végig szép tincsein, mindennél jobban imádom a pillanatokat, amelyeket ennyire szorosan mellette tölthetek el, bár emiatt soha nem tudnám megríkatni – Ügyes vagy, és a tanár is csak a tudásod alapján fog osztályozni. Tudom… - már volt ebben tapasztalatom az előző félévben… A semmire kaptam tőle karót…
Könnyes pillantásával ismét tekintetembe néz, és úgy faggat arról, biztos vagyok-e abban, amit mondok, mosolyogva biztosítom arról, hogy száz százalékig. Le is törlöm arcáról könnyeit:
- Mond csak… Ne kísérjelek el egy darabon hazafelé? – azt, hogy mikor hagyhatjuk el végre az iskola területét másnapig mindig jobban tudom annál, hogy milyen órám jön.
- Nem kell. – áll fel, és nyújtózik egyet, nyelésre késztetve azzal, hogy tornázása közben tökéletes rálátásom nyílik domborulataira. Jobbra, majd balra mozgatja előttem alfelét.
- Biztos? Szívesen lennék még veled egy darabig. – tanulni úgyse fogok, maximum akkor, ha odaér hozzánk.
- Biztos. Izumi, és Yoko-kun megígérték, hogy velem tartanak. – grr… Uuutálom, hogy amiatt a barom miatt még akkor is elvörösödik, amikor nem is látja, morcosan állok fel, és lépek elé:
- Mikor? – miért őt hajszolja, amikor itt állok előtte, és örömmel lennék a párja? És én miért őt hajszolom, amikor tisztában vagyok azzal, hogy nincs nála esélyem? A szerelem tényleg ennyire bonyolult lenne?
- Amikor jöttünk a suliba. – lép tőlem kicsit távolabb, ami fura, hogy az arca vörösebb, mint eddig. A puszira gondolt, és zavarba jött volna? Mert ha igen, akkor meghallgatást találna az összes imám...
Nem tudom erről faggatni, mert Izumi, és az a Yokomarha integet felénk, Hirom meg persze szalad eléjük, majd amikor a kezük kitárják, nekik is ugrik, alig bírják elkapni:
- Sziasztok! Akkor mikor indulunk? – édes, és imádnivaló.
- Nyugalom édes – öleli meg szorosan a barátja, aztán teszik le együttes erővel a földre – mielőtt mennénk, beszédünk van Shinoval.
- Igen… - szusszant színpadiasan a marha, akibe szerelmem szerelmes, aztán amikor egyszerre kérdezzük őket Hiroval arról, hogy pont velem, magyarázatot is ad a beszédjük miértjére:
– Kíváncsiak vagyunk arra, mi volt az az óra alatti puszi. Mivel kényszerítetted rá Yoshihirot arra, hogy hozzád érjen.
- Mond az igazat, akkor nem esik nagy bajod. – szorítja ökölbe a kezeit Izumi, ha nem tudnám, kincsemnek mennyit jelent a vele való barátsága most küldeném el jóval melegebb éghajlatra, mondjuk a pokolba, hogy porhadjon szét. Fenyeget… Ő, egy senki engem…
- Hé srácok álljatok le… Mi a baj azzal, hogy adtam neki egy puszit? – ohh édes szentem… Olyan ártatlan…
- Azért baj… - nyávogom csajokat megszégyenítő hangon – mert Shino egy álnok dög, aki mindenkire rákényszeríti az akaratát. Attól félnek kedves, hogy téged is manipuláltalak, vagy legalábbis félelemben tartalak – csípőm oldalra dobásával pillogok is, amire kicsikém nevetni kezd. Yokomarha viszont már nem találja annyira mulatságosnak az előadásom, biztos megpróbálna egyet behúzni nekem, ha Izumi nem kapná el a karját, és intene neki nemet a fejével.
- Shino annyira lökött vagy… - nevet még mindig Hiro, de aztán komolyabban fordul barátai felé – Örülök, hogy aggódtok, viszont azt tudnotok kell, nem kényszerített semmire sem. Én szerettem volna egy puszit adni neki.
Pirulása tetszik, mert miattam van, viszont a sugdosás, amire Izumi csalja magához már egyáltalán nem. Attól csak még pirosabb lesz, és kuncogva a fejét rázza.
Mielőtt kérdezhetnék tőlük szerelmük elém áll, csak azt látom, hogy még valamiről susognak azután nevetve összebújnak, tudni szeretném, min törik a fejüket. Remélem nem jött rá arra a haverja, hogy tetszik nekem, és mondta most el neki… A saját érdekében is.
- Tudod… - fordul felém Hiro – Izumi azt mondta, hogy veled együtt kéne elkísérniük. És… Az után is ezt mondta, hogy én közöltem vele, biztos sok dolgod van.
- Hiszen én is azt mondtam fél perccel a megjelenésük előtt, hogy szívesen tartanék veled édes… – csóválom meg a fejem nevetve. Habár nem látszik, boldoggá tesz tényleg, hogy vele lehetek, bár a testőrsége, pontosabban a szűziessége őrzői nem igazán. Muszáj 4 szerelmesként vonulnunk?! A 2 szebb szám…
Mondjuk… Talán délután már tényleg csak vele leszek. Meg ha szerencsém van a szobatársammal…
- Akkor menjünk. – derül fel szép arca, aztán pár pillanatig ismét Izumiék nyakába borul. Miért csak ilyen rövid ideig? Mert ez is elég volt számára ahhoz, hogy majdnem leleplezze magát. Olyan élvezettel szívta magába Yokomarha illatát, hogy még…
Vörös a tette miatt, és megszólalni se sokszor szólal, ezért azon kell gondolkodnom, mi az, amivel elterelhetem a figyelmét Yokomarháról. Végül a megoldás elénk gurul:
- Nézd Hiro… Az ott vattacukros. Mi lenne, ha vennék neked egy keveset?
- Nem is tudtam, hogy ilyen jó ötleteid lehetnek. – kuncog Yokomarha, aztán bájos csevejbe kezd Izumival, mialatt mindketten kicsit gyorsítanak a lépteiken, hogy megálljon a vattacukorkaárus.
- Szóval… Te nem szeretnél? – kellene neki a boldogsághormon, mert ha továbbra is ennyire búslakodni fog, Izumi még a végén rákérdezne nála bánata okára.
Pedig nem kéne, hogy pont most derüljön ki a titka…
|
| darkrukia | 2013. 03. 08. 17:08:52 | #25304 |
 Karakter: Yoshihiro Tanaka
Megjegyzés: (Yoshimnak)
A nap sugara finoman cirógatja a hatalmas, zöld lombú fákat, s valami gyönyörű élénk színt ad át a pázsitnak a kertben. Az égen csak elvétve kergetőznek egymással a bárányfelhők, s épp azt tanulmányozom, hogy melyiknek, milyen alakja van. Mikor már ott tartok, hogy egy tál fagyinak látom a hatalmas fehérséget, a hasam is megkordul, s pír kúszik arcomra. Hirtelen ránt vissza ez a való életbe, miszerint a táj az ablakon kívül van, én meg benn a teremben, világtörténelem órán. Pár szem rám akaszkodik, s kuncogni kez gazdájuk. Szerencsére a tanár, s a figyelmesebb tanulók ezt nem vették észre, elmélyedtek a történelem szépségeiben. Nekem is oda kéne figyelnem, de nem megy. Hogy miért? Kérem szépen, hogy tudnék odafigyelni a tanárra, mikor az előttem lévő padban nem más ül, mint a legszeszibb pasi a világon, s tekintetem untalanul rátéved. Nagyon szégyellem magam. A szöszi sajnálatomra legjobb barátom, Izumi pasija, s nem venném el tőle semmiért, mégha ettől meg is szakad a szívem. Talán, még nem vagyok belé annyira szerelmes, hogy ez megtörténjen, de ha így folytaom, akkor egy reménytelen szerelem áldozata leszek.
A csengő megmásíthatatlan hangja jelzi az óra végét, s hatalmasat sóhajtok. Végre. Nem is tudom, miért vettem fel a tantárgyaim közé a világtörténelmet is, de mostmár mindegy.
Ahogy kinn a folyosón belebotok Izumiba, s ő a pasijába, eldöntjük, hogy kimegyünk kicsit a kertbe.
Zavartan követem az álompárt, s szemem majd kiégeti, mellkasom majd kimarja az a látvány, ahogy ők andalogva, egymást karolva sétálnak a folyosón. Felesleges harmadiknak érzem magam...
- Hiro, nem segítenél kicsit? – hallok meg hátulról egy ismerős hangot, s megmosolyogtat, ahogy Shino pár könyvet egyensúlyozva mormog valami olyasmit, hogy minek kellett ezt a feladatot rábízni.
A könyvhalom tetejéről leszedem a felsőket.
- Szia! – nézek immár szemeibe, amik eddig nem látszottak a karjában cipelt oszloptól. – Hová viszed ezeket?
- Szerinted, drága? – gúnyolódik, aztán vállat von. – A könyvtárba. Újranyomtatták őket, vagy mit csináltak vele. Ti merre szédelegtek?
- Csak a kertbe – mosolygok rá.
A könyvtárban letesszük a könyveket, s ABC sorrendben felvarázsoljuk őket a polcokra. Így a könyvtáros nénike se fog morgolódni. Ellentétben Shinoval.
- Milyen órád jön? – kérdez lazán, s zsebre vágja kezeit.
- Olyan, mint neked – csicsergem kuncogva.
- Fasza, akkor megmondhatod a tanárnak, hogy a macskám kipurcant, megyek temetésre – vigyorogja. Pislogok párat.
- Van macskád?
- Nincs.
- Nekem van – villantok felé egy mosolyt, mire összeborzolja a hajam.
- Na, menjünk órára.
Ez a mogorva fiú már amióta idejárok, azóta foglalkozik velem. Fura, hogy mindenkivel kötekedik, csak velem hagy alább magából. Nem egy kimondott kedves, szerény fiú, de akárhányszor meglátom hatalmas mosoly terül szét az arcomon. Ő az egyetlen, aki tudja, hogy mit érzek Yoko-kun iránt, pedig nem is beszéltem róla, csak rájött. Óvatosabb kell legyek, ha ilyen nyilvánvaló a tetszésem a szöszi iránt. Shino pont az ellentéte pasikámnak, talán ezértis értjük meg egymást ennyire jó. Mondjuk... én sokszor nem értem őt.
- Te, Hiro! – szólít meg azon a becenéven, amit ő talált ki nekem. Jó, tudom, nem kell sok fantázia hozzá, de egyedül ő szolít így.
- Tessék? – suttogom vissza, mivel már benn vagyunk órán.
- Nem jösz el velem óra után hozzánk? – mormog, mitől valamiért megborzongok. – A prof adott valami kétoldalas esszé félét, hogy csináljuk meg. Segítened kéne – néz rám kérdőn.
- Mit sutyorogtok? – hajol a képbe egy másik fiú is.
- Közöd? – mogorváskodik máris Shino. A másik gyerek azonnal kussban marad. Felkarjára teszem a kezét.
- Én járok jogra, vagy te? – kérdem aztán érdeklődve.
- Jól van, na, tudom, hogy neked is megvan a maga dolga, de...
- Oké, oké, értem. Átmegyek, de jössz nekem egy forrócsokival – kuncogok fel és édesen pislogok rá.
- Megkapod – vigyorog, mire az előbbi srác álla leesik. Kicsit fura lehet neki, hogy így beszél velem Shino.
- Meg is érdemlem – húzom ki magam.
- Most büszke vagy magadra, mi? – nem is ő lenne, ha nem szólna vissza.
- Bezony.
Az óra utolsó percében elcsenem telefonját, s azon kezdek el játszani, valami kirakós játékot. Egész jól ütöm az időt.
- Mókuci, nem szívesen zavarlak meg, de mindjárt lemerül – dönti fejét vállamra, onnan nézve, mit csinálok.
- Még csak egyet – pislogok felé szépen. Sójat.
- Megjósolom, hogy nem fogja kibírni – mormog.
- Ajj, majd akkor segítek más leckében is, akkor fair lesz.
- Nem, ezért én kérek valamit – vigyorog nagyban.
- Na mit?
- Egy csókot – néz rám érdeklődve. Pirult arccal jobban próbálok belemélyedni a játékba.
- Puszi is jó lesz? – motyogom aztán.
- Jó lesz – bólogat.
Pirultan hajolok oda, s egy cuppanós puszit hintek arcára.
- Yoshihiro-kun, Shino-kun, bírjanak ki még pár percet az órámból, szüneten majd puszilkodhatnak annyit, amennyit akarnak – szólít meg a sensei, s én inkább elsüllyedek szégyenemben a pad alá. Szerencsére fogja tarkóm, s mint a macskát az anyja, úgy húz vissza a székre. Arcomat vörösre festi a pír.
|
| Luka Crosszeria | 2012. 03. 10. 11:49:50 | #19742 |
 Karakter: Marko Harrison
Megjegyzés: Napsugárnak
Sokan félik a halált. Pedig a halál nagyszerű, tiszta, igazságos. Talán a belső sötétségük kivetülésétől félnek. Hogy eltorzul az arcuk az utolsó pillanatban, és tökéletes álcájuk a porba hullik. Álarcok, azt hiszem, nekem is van egy. Szép szürke, kék ékkövekkel. Mindenki azt várja tőlem idebent, hogy úgy viselkedjek, mint aki normális. Megmondják, mikor keljek, mikor feküdjek, mi legyen az arcomra írva. De én ez ellen lázadok. Az én arcomról nem olvasható semmi. Furcsa lennék? Talán. Pedig pont ez adja a szépségét. Lehetetlen kiismerni. Lehetetlen megmondani, ki vagyok, lehetetlen tehát két vállra fektetni is.
Kivisznek. Nem szeretek kint lenni. Olyan fényes és élettel teli minden. A fák halk susogása szinte az agyamig hatol, a szél játéka borzongatja a bőrömet. Nem bírom itt, túl sok a végeláthatatlan ismeretlen. Be akarok menni, nem jó idekint!!
Egy fa oltalma alá menekülök. A napsugarak égetnek, viszketek! A számat rágva hunyom le a szemeimet, majd hirtelen emlékrohamom támad. Odabent sem mindig jó. Egy álmom miatt beszíjaztak A Szoba egyik szerkezetébe, és… nem tudom, mi történt, de azt igen, hogy rossz volt. Fájt, nagyon fájt, és még mindig a halántékomban érzem a lüktetést, akárhányszor csak eszembe jut. A fájdalom, nem akarom, mégis jó idekint!
Lassan megnyugszik a lelkem, már nem háborog annyira, mint szokott. Nyugodtan szemlélődök. Észreveszek egy pillangót az egyik virágra szállni. Mit keres ez itt? Talán lelki békét, mint mi? Nem, ő elmehet innen, mi pedig nem. Be vagyunk zárva, mint a cirkuszi állatok. De ez pont így jó, túlságosan félnék a kinti tömegtől, a rám szegeződő tekintetektől. Megint azt érezném, hogy ölni akarok. Kitépni a szemeket, hogy ne bámulhassanak, aztán összenyomni a golyóbisokat, amíg szürke lé nem fröcsög az ujjaim közül.
Hirtelen a látómezejembe kúszik egy nap sárga valaki. Engem néz, de halálra vált arca nem sokat ígér. Nem tudom, mi lelte, talán a közelségem ijesztheti meg, hiszen csak 10 méter köztünk a távolság. Hirtelen összegörnyed, majd elhányja magát. Kiszáll a lelkének egy darabja. Nem szoktam hányni, én nem leszek üres. De ha mégis, akkor igyekszem felnyalni, nehogy egy lélektelen senki maradjak. Ő láthatóan nem törődik ezzel, vad remegés fogja el. Már nem sok lélekdarabja lehet. Borzasztó.
Remegve nyúl hozzám. Fél, de miért? Most nem akarok ölni. Lélektükrei csillognak, ajkai sóvár irigyen nyílnak szóra.
- ...meg akarok halni – súgja.
Nem, most nem akarom megölni. Pedig jó szándékból segítenék neki. De a vér… és az a fémes szag. félek, hogy hánynék, azt pedig semmiképp sem szeretném. Hirtelen egy vaskos nő lép mellénk. Napsugár karja után nyúl, majd félrevonja. Daniel, az én ápolóm is hozzám siet.
- Mit műveltél, Marko? – kérdi óvatosan.
- Semmit – felelem a vállamat vonogatva.
Még mindig Napsugárt bámulom. Túl fényes ahhoz, hogy itt legyen. Talán tévedés történt, valami hiba folytán került ide.
- Ki az? – kérdem Danielt.
- Ne foglalkozz vele, Marko. Ideje bemenni – simít végig a karomon Daniel.
Engedelmeskedek, hiszen megfogadtam, hogy nagyon jó leszek. Hagyom, hogy elvezessen egy benti terembe, ahol már a többiek ülnek. Csupa hangoskodó, elmebeteg figura. Dülöngélnek, magukban beszélnek. Nem tudom, miért teszik, de biztos boldogok így. Daniel az egyik rajztábla elé ültet, én pedig csak bámulom a fehér felületet. Olyan sima és tiszta. Nem vinne rá a lélek, hogy bepiszkítsam. Ez a tökéletesség, az egyszerűség megtestesülése. Lassan kinyújtom az ujjaimat, majd felfordítom a tenyerem. Szürke és érdes. Tele barázdákkal. Sosem leszek olyan tökéletes, mint ez a lap itt előttem. Hogy tehetném tönkre, mint a többi zavarodott? Ők nem látják, amit én, és ez idegesít. Nem teszik azt, ami helyes, ami illendő volna.
- Marko… - hajol oda hozzám Daniel.
Lassan rá pillantok, meg is feledkeztem róla, annyira magával ragadott a lap csodálata.
- Miért nem rajzolsz? – kérdi kedvesen.
- Nincs kedvem – vonok vállat.
- Ugyan, Marko. Csak a kedvemért – mosolyog rám.
Azt hiszem, szerelmes volnék Danielbe, ha éreznék ilyesmit. Mindig mosolyog rám, kedves szavakat suttog a fülembe. Velem volna a baj? Talán ő szeret engem, de én nem viszonzom az érzelmeit. Miért?
- Kérlek, hidd el, sokkal jobban fogod érezni magad – bíztat.
A hófehér papírra emelem a tekintetem, majd lehunyom a szemeimet, és „rajzolni” kezdek. A kréta úgy siklik a fehér csodán, mint egy szánkó. Egy kis sárga, egy kis barna, egy kis zöld. Eszembe jut Napsugár. Megrezzenek, ahogy magam előtt látom a csillogó szemeket, a résnyire nyitott ajkakat. El akarom őt felejteni. Lelketlen senki, nem akarom őt látni magam előtt!
Vicsorogva töröm össze a zsírkrétát, majd a földre hányom az összemocskolt lapot. Daniel kiveszi a kezemből a törött darabokat, ám nehezen megy neki, mert minden tagom görcsben áll. Dühös vagyok, borzasztóan dühös.
- Marko – fogja meg a csuklóimat Daniel.
- Eressz, te rohadék – morgom.
- Gyere szépen, Marko, elmegyünk aludni – húz fel a székről az ápoló.
Alig pár hete ismerem Danielt, de sokkal jobban tudja, mire van szükségem, mint a régi ápolóm. Már épp kifelé megyek, mikor megpillantom a nap sárga haja, és a hozzá tartozó, ijedt arcot. Ne, csak őt ne!
Ki tudja miért, a lapjára téved a tekintetem. Semmi más nincs a papíron, csak két kék szem, amik ijesztően merednek a szemlélőjére.
|
| Arasa | 2012. 02. 11. 15:05:51 | #19125 |
Karakter: Sacer Alba
Megjegyzés: Nurylon szentéletűjének
Már megint nem sikerült éjszaka aludnom...
Csendben merengve hallgatom a többiek halk szuszogását. Éjszaka többször is énekelni kezdtem. Ilyenkor mintha még nyugodtabb lenne társaim álma.
Eszembe jutott a múlt heti föllépésünk a kóristákkal. Abból énekeltem el a kedvenc dalomat nekik. Sajnos olyan hangosan tapsoltak, hogy a felügyelű atya bejött rendet tenni...
www.youtube.com/watch
Most pedig egyedül fekszem a hideg dunnák között.... Péntek van... Mindenki alig várja az utolsó óra végét. Olyankor érkeznek a szülők.
*Otthon anyjuk finom valószínűleg a kedvenc vacsorájukkal várja őket, édesapjuk pedig a favágásban kér segítséget.... de ez a munka áldás, hisz ott vannak azzal a férfivel akire mindenkinél jobban fölnéznek, tisztelik és szeretik. Másnap talán kopogtatnak, megjött a nagymama a kedvenc frissen sült süteménnyel és újra együtt van a nagy család...*
Apró könnycsepp gördül végig arcomon. Rám nem ilyen jövő és nem ilyen otthon vár. Csak gyűlölködő és irígykedő arcok egy másik négyágyas szobába a Gyermekotthonban... Letörlöm öklömmel az eltévedt könycseppet... Talán engedélyt kérek Thomas atyától, hogy bennmaradhassak a hétvégére. Úgy is sokat kell tanulni...
Gondolataimból a rádió ébresztője ver fel. Felülök majd gyors léptekkel a készülékhez sietek, hogy lehallkítsam. A többiek hálás fejei bukkannak elő a takaró alól.
- Köszi Alba...- hümmögi egyikük majd újra fejére húzza a takaróját.
Mosolyogva biccentek és nekilátok öltözködni. A reggeli rutin már belénk ívódott: Öltözés, fogmosás, arcmosás, reggeli majd következnek az órák.
...
...
...
Az elő órát túléltem... pedig mindig ettől rettegek... testnevelés.... brrrrr.... Mivel albínónak születtem a bőröm vakítóan fehér. És sajnos testnevelés órán nem tudom annyira eltakarni.... így mindig kis csoport gyűlik össze körülöttem, csak hogy megfoghassák, vagy egyszerűen csak láthassák. Bár ilyen szempontból a reggelek is kínosak hisz míg nem teszem be a kontaklencséim vörösen izzanak szemeim. Nem egyszer volt már, hogy álmatlanul mászkáltam a szobábaés ha egyik szobatársam felkelt ordítva hátrált mert megijedt a szememtől. Persze itt kedvesek és rögtön bocsánatot kérnek... de akkor is... rosszul esik, hogy megrémítem az embereket. A volt iskolámban az volt a kisebbeknek a büntetés, hogy velem zárták össze őket... persze kontaklencse nélkül... Szegény kicsik halálra rémültek... A szadista tanárok meg jót röhögtek.
De a következő nekem való óra lesz. Filemon atya. Az egyetlen atya akit ugyanannyira szeretek mint nevelőmet Ignotus atyát. Olyan kedves és figyelmes. Mindig megkérdi, hogy vagyok és minden koncertemen ott van. Gondoskodó és mellesleg nagyon jól néz ki. Nagyon szeretem mikor egy-egy jó válaszomért rámmosolyog. És óra után mindig magához hívat beszélgetni.
Ez most sem volt másképp.
- Alba- kezd bele hagyományos beszélgetésünkbe. - Láttam a múlt heti föllépésedet. Meg kell mondjam nagyon élveztem. Remek hangod van. - dícsér meg és érzem ahogy elpirulok. Sajnos, vagy talán nem... de ez nem látszik arcomon lévén, hogy albínó vagyok.
- Kö.. köszönöm atyám. - suttogom halkan.
- Jövőhéten dolgozatot szeretnék íratni...- vált témát. - Szeretném ha jól felkészülnél, tudom, hogy fontos lesz a felvételin a jegyed. - Arcán kedves aggódás jelenik meg.
Én csak bólintok és mégjobban "elvörösödöm". Fejem lehajtom, hogy ne kelljen hívogató zöld szemeibe néznem.
- Atyám. - nézek hírtelen a szemébe. - Szeretnék a hétvégén bennmaradni az iskolában. Szeretném megkérdezni, hogy szabad-e.
Reménykedve nézem arcát.
- Sajnos én erre nemtudok válaszolni. - komorodik el arca. - De beszélhetek Thomas atyával az érdekedbe. - mosolyodik el majd kezével végigsimít arcomon.
Kezének érintése kellemesen meleg, Elmosolyodom és bólintok.
- Köszönöm szépen. -válaszolok halkan majd aprót biccentek és elhagyom a termet. Kezdődik a harmadik óra.
....
Hála a kedves öreg Thomas atyának sikerült bennmaradnom a hétvégére. Egyes egyedül vagyok a szobában de nem zavar. Már kész a házifeladataim fele és sikerült egy kerek kis fogalmazást is írnom a biológia órára. Most pihenés képpen énekelni szeretnék ám hírtelen meglátom, hogy milyen piszkos az asztal... tiszta poros. Így hát kirohanok a szobából és nemsokára a felmosó felszereléssel térek vissza. Nem tellik bele egy órába és minden csillog villog.
Így hát munka után énekelni kezdek.
www.youtube.com/watch
Behunyom a szeme és átadom magam a dallamnak. Teljesen belefeledkezem az énekbe. Észre sem veszem, hogy nyílik az ajtó és belép valaki. Mikor aztán befejezem és kinyitom a szemem ijedten veszem tudomásul, hogy nem vagyok egyedül. Filemon atya a szomszédos ágyon ül. Mikor befejezem tapsolni kezd....
|
| Kita | 2011. 09. 05. 17:35:29 | #16551 |
 Karakter: Micah Ghilonsteel
Megjegyzés: Duckynak~~
- Lustán megyek ki a kocsihoz, egy újabb szivarra gyújtva és beülök, várom, hogy a komornyikom végre visszaérjen.
Kinyílik az ajtó; Végre visszatért az a lusta dög- addig azon a pepitafejű idiótán jártak a gondolataim. Már az első találkozáskor ki kellett volna rúgnom, egy ilyen ember nem való egy ilyen kaliberű helyre, más a fél karját odaadná, hogy itt dolgozzon. Ráadásul meg mert csókolni, ezért minimum a nyakát kellett volna elvágni! És az a nyugodt, kekeckedő pillantása…
- Végre… - morranok fel és oldalra fordítom a fejem, de egyáltalán nem a komornyikom arcát látom magam előtt.
- Hello! – vigyorog, nekem meg megy fel a vérnyomásom.
- Te meg mégis mit keresel itt? – vonom fel a szemöldököm. Megy az agyamra ez a sakktáblafej hülye.
- Fizetésemelést?
Morgok és kifelé meredek az ablakon. Menjen el, pofátlanság más limuzinjába beülni. Hol van már Cecil, a puszta jelenléte is elmondhatatlanul frusztrál.
- Ugyan, Bogaram… ne lény ár ennyire agresszív velem szemben. Ha ilyen vagy, képtelen vagyok nem arra gondolni, hogy milyen lehetsz, ha kihúzzák a karót a seggedből és mást tesznek fel helyette… - hajol közel hozzám egyre közelebb ahogy elszörnyedve hátrálok el tőle a bőr üléshuzatokba nyomulva. Mi a kénköves pokol…
- Azonnal szállj ki az autóból! – förmedek rá. – Különben letörlöm azt a bárgyú mosolyt a képedről!
- Nem olyan könnyű azt eltűntetni, aranyom!
Ennyi volt, egyszerűen alig látok a pipától. Hogy jön ahhoz ez a kis senki, hogy ilyen… undorító ajánlatokkal jön.
Elkapott a vágy, hogy csavarjak egyet a nyakán és csomót kössek rá, megvan a lehetőségem és az eszközeim, hogy eltussoljak egy igencsak élvezetből elkövetett gyilkosságot.
Elkapom a torkát, állkapcsa alatt két igencsak érzékeny lágy pontot, közelebb hajolva hozzá taposok az ágyékába, de még így is érzem hogy tetszik neki. Ugrik egyet a gyomrom, majdhogynem összezavarodok.
Ki ez az idióta?!
- Bogárkám… elég érdekes fétiseid vannak, de ne fogd vissza magad – hörgi, mire elkerekednek a szemeim. – Szerencsédre, én még erre is vevő vagyok…
- Rohadék – fintorodok el és eltaszítom magamtól, előveszem az elegáns szövetkabát zsebéből a zsebkendőm. – Takarodj az autómból. És munkába se kell többet jönnöd… ki vagy rúgva – mondom rá sem nézve ahogy finoman megérintem a szövettel az ujjaimat.
- Milyen komoly szavak, galambom – megfeszül az arcom, de várom, hogy eltakarodjon. – Hát ennyire rossz volt az a csók? Pedig a szíved már egészen az án fülemben vert.
Kikerekedett szemekkel nézek rá, és égni kezd az arcom a méregtől. A méregtől?!
Mit képzel ez magáról? A pofátlan surmó prósztó senki mindenedet!
- Hát jó… kiszállok – teszi ki a lábait, de mielőtt kilibbent volna, még visszafordul. – Remélem, holnap is találkozunk… főnökúr.
Becsapom utána az ajtót és idegesen tapogatom át a mellényzsebem egy cigaretta után.
Alig tudom meggyújtani, annyira remeg a kezem.
Cecil, a kurva anyád, merre vagy?!
***
Sokáig nem mentem arra, semmi szükség nem volt rá; volt jegyző és könyvelő, aki dolgozott vele.
Reggelinél ülök, belekortyolva a tejeskávémba. A reggeli újságot lapozok aminek egymás után két cikke is rólam szól, nagy képpel.
Apa persze megdicsért, bár azzal is kitörölhetem a seggem… Az egyik a következő előadásról van benne szó az operával, és velem mint szólistával az élen…
A másik pedig a kendo-versenysorozatról. Amit szintén szándékozok megnyerni.
Akkor hallottam meg a csörömpölést, felpattanok oldalra hajítva az újságot.
***
Idegesen lógok lent az edzőteremben fejjel lefelé, a lábam a direkt erre való hámba akasztva, megdörzsölve az arcom.
Cecil lezuhant a lépcsőn, részlegesen eltörött a combcsontja, a keze és majdnem a nyaka is. Érzem, ahogy végigcsorog az izzadtság a mellkasomon, a hajam a föld felé lóg, ahogy feljebb húzom magam hasazás közben, minden izom megfeszül a fedetlen felsőtestemen.
Most kórházban fekszik…
Háromszázat hagyom el, amikor hallom a kopogást. Kipirult arccal állok meg a számolás közben az ajtó felé fordulok. Fejjel lefelé lógok, olyan két méterre a föld felett, háttal az ajtónak. Kicsit próbálok forogni derékból, felhajolva veszem le a törülközőt, hogy megtörölhessem az arcom.
- Gyere! – szólok ki. Megint felhajolok, hogy levegyem a vizespalackot, de aztán csak leengedem őket és felhajolok, hogy kikössem a vasakból a lábam. Megfogom a rudat a kezemmel és átfordulok, a nyakamba csapva a törülközőt.
- Úrfi, megjött az új komornyikja. – mondja egy régi cselédünk. – Az édesapja választotta ki.
- Értem – mondom, de nem fordulok meg, kicsit kimozgatom a hátam a karjaim megforgatva. A hajamra dobom az izzadtságtól kicsit áttörölve majd megfordulok. – Nos, akkor üdvö…
Elakad a szavam.
EZ?!
- Mi ez az egész? – villantom rá a szemeim. A kis kockásfejű seggfej, arcán azzal az illedelmes mosollyal, ami… a mocskos. – Köszönöm Norman, elmehetsz.
Meghajol és távozik.
Hátat fordítok a kis kockának, és iszok egy korty vizet.
- Téged nem lehet lerázni – mondom kilazítva a karom.
- Le lehet, csak nem olyan könnyen – veszi fel azt a sunnyogó hangot. Gyilkos tekintettel fordulok felé.
- Képes voltál kiadni magad jófiúnak, hogy idekerülj? Nem érzed megalázónak ezt a teperést? - Vonom fel a szemöldököm.
- Figyelj Bogaram, apád választott ki – vonja meg a vállát, mire legszívesebben feldugtam volna az orrába azt a rohadt nyalókáját. – Nem lesz beleszólásod.
- Dögölj meg – sziszegek és elmegyek mellette, büszkén kihúzott háttal. Félmeztelenül fel a szobámba, a saját lakosztályomba… zuhany és átöltözés után fekete nadrágban, és félig kioldott fehér ingben ülök egy széken az ablak előtt, lábaim között a cselló.
Lassan húzom a viaszos húrokon a vonót, ujjaimmal simogatva.
Rohadjon meg…
|
| Kita | 2011. 05. 16. 15:50:44 | #13636 |
Karakter: Micah Ghilonsteel
Megjegyzés: VampireDuckymnak
- Kisétálok, nyugodtan fogom a hangszertokot a hátamon, nyugodtan keresem a zenelejátszómat, hogy onnan elsétálhassak az iskoláig.
- Hé! – kiált valaki utánam, de nem állok meg. Nem érdekel senki erről a helyről, még ha az enyém is lesz; pofás és viszonylag kellemes a környezete. Talán átirattatom a nevemre. – Hé Husi! Állj csak meg! – ordibál, nekem meg elsápad az arcom mérgemben. Mit képzel ez magáról?
Nyugodt tempóban megyek tovább, remélem, lekopik ez az idegesítő kis mitugrász.
- Hé, nem mondták még neked, hogy illik figyelni, ha hozzád beszélnek? – mondja, mire mellém ér és felveszi nyugodt, egyenletes tempómat.
- Mit akarsz? – szegezem neki a kérdést.
- Mondjuk egy kis magyarázatot, hogy miért leszek kihajítva a munkahelyemről, meg mondjuk a neved se ártana, Aranyom…
A Husi után úgy látszik, jelentős fejlődésen ment keresztül. Persze még mindig… ostoba.
- Micah Ghilonsteel, és ha megbocsájtasz, mennem kell – veszem kicsit gyorsabbra a lendületem.
- Hé, ne rohadj már ennyire – kapja el a karom és visszatép, mire megvillan a szemem és elkapnám a csuklóját, de csúszik a tok; a hangszer fontosabb, mint az, hogy rángat, mint valami veszett marionettbabát.
- Aiji, Wakita Aiji – mondja nyugodtan, rezzenéstelenül állva a tekintetét. Nem érdekel. Nem kérdeztem.
Meredten néz egy pillanatra, szemei cikáznak az arcomon, hagyom, mert érzem, hogy a kemény tok nagyon imbolyog a zuhanás szélén…
Egyik csuklóm megemelve húz közelebb magához, másikkal felemelve az állam hajol le.
Elkerekednek a szemeim, végigfut a hátamon a hideg, ahogy megcsókol… Engem?
Egy pillanatnyi teljes sokk, ahogy lassan szűkül össze a pupillám, szinte hallom a szívem lelassult dobbanását…
Következő mozdulattal pedig erősen mellkasom taszítom tenyerem éleivel, elütöm a kezét és mire feleszmél, az egyik falhoz nyomom, mérgesen fehér arccal, szemeim szikráznak.
Alkarommal szorítom a nyakát, közel hajolok hozzá, ahogy az arcába sziszegek.
- Kopj le – mondom csendesen, kicsit felhúzva az ajkam mérgemben. – Többet ne merészeld!
Meglepve pislog rám, de aztán lassan elvigyorodik. Mérgesen szorítom meg kicsit a torkánál, aztán ellépek. Felkapom a földről a nehéz tokot, a hátamra kanyarítom, majd elindulok, visszavéve komor arcom.
Mit képzel?
***
Mikor a próbáról hazatérnék, a termek előtt áll a limuzin. Megdöbbenve nézek rá, aztán halk sóhajjal ülök be a puha bőrülésekre.
- Úrfi, édesapja érdeklődik, hogy hogyan zajlott a megbeszélés – kérdezi a komornyikunk. Ránézek nyugodtan, kihámozom magam a kabátból és előveszem a cigarettatárcát, a férfi keze megvillan és tüzet ad.
Nyugodtan hamuzok a tálcára, kinézve az ablakon, szatén mellényem finoman megvillan.
- Minden a legnagyobb rendben. Estére minden teljesen tiszta lesz – mondom finoman kifújva a füstöt. – Nem tudod, a dolgozók meg lesznek tartva, igaz? – nézek rá.
A sápadt, sötét hajú férfi arcát huncut kis mosoly bontakozik ki; minden svindlimben segít, azóta a család szolgája, amióta az eszemet tudom.
- Minden marad a régi kerékvágásban, úrfi.
- Remek – hamuzok oldalra, két ujjam között tartott vékony cigarettára nézek; szivar, a drágább fajtából. Ne az én pénzem ment rá. – Át akarom írattatni a nevemre a helyet.
- Nem hiszem, hogy az úrnak gondot jelentene. Talán akadt ott valami probléma?
Elgondolkodok és elnyomom a szivart, édes illata lassan leüllepedik, elmerengve nézem a kékes füstöt.
- Semmi megoldhatatlan – mondom nyugodtan.
***
Másnap ismét autóba ülök, most már komoly fekete kabát van rajtam, halványkék inget adtak rám és fekete mellényt. Nyugodtan fogom fekete, ezüstgombos botom forgatom az ujjaim között.
Nyugodtan nézek ki az ablakon, ujjaim között a vékony szivarral játszadozok, Cecil velem szemben ül.
- Gratulálok az új étterméhez, úrfi.
- Felesleges, Cecil – mondom komolyan. – Nem csináltam semmit. Nem nagy kunszt.
- Persze. Micah – mondja komolyan rám nézve, elkapom a pillantását és elnyomom a szivart. Mintha elhallgatna valamit… Csak megrázza a fejét finoman és ültében picit meghajol. – Jó munkát fogsz végezni.
- Tudom – mondom nyugodtan, egy új szálra gyújtva.
***
Mikor kiszállok, nyugodtan koppan a botom vége, szórakozottan gondolok a fej rejtette pengére, ami benne van, a szivar még mindig fehér kesztyűs ujjaim között parázslik.
Mikor belépek, a normális ellenőrzésszerűen állnak sorban a pincérek és a szakácsok. Komor arccal mérem végig mindőjüket, megvillanva a szemem a foltozott fejű pincérsrácot. Cecil félig mellettem, félig mögöttem állva nézi a csoportot.
- Az új tulaj, Micah Ghilonsteel úrfi – mondja nyugodt hangon. – Nem kell aggódni, mindenki megtartja a munkáját és végzi ugyanúgy, ahogy eddig.
- Szóval minden marad a régi? – kérdezi egy pincérlány megkönnyebbült sóhajjal. Nyugodtan emelem rájuk a tekintetem.
- Így van. Nincs okom bárkit is elbocsátani – nézek a Husizó férfi szemeibe – De ha olyat tesznek, szívfájdalom nélkül repülnek innen – fordítok hátat és elnyomom a szivart az egyik tartóban. – Cecil, ha végeztél, gyere utánam.
- Igenis, úrfi.
|
| Kita | 2011. 03. 09. 22:02:23 | #12131 |
Karakter: Micah Ghilonsteel
Megjegyzés: VampireDuckymnak
Nyugodtan öltözök fel, elegáns mellényem a helyére igazítom, hátrafésülöm a hajam, de persze mindig előre csúsznak a puha tincsek, majd felveszem a szekrényben tartott barna kabátom, szórakozott dünnyögéssel gombolva be a színes, hatalmas gombokat és felkapom a csellótokot a hátamra.
Most erre akarok gyakorolni, és gyalog megyek, nem fog megártani a friss levegő és bőve van időm is.
Olyan fél órája kutyagolok már, fülemben a fülhallgatóval, ahol halk, kellemes zenét hallgatok, mikor megszólal a telefonom.
- tessék – szólok bele nyugodtan. Apám hív.
Röpke szösszenetként, kérés csomagolópapírba burkolva parancsolja meg, hogy van egy étterem, aminek a főnöke már több díjjal tartozik nekünk, mint amit még el lehet nézni, ezért nézzek a körmére, ha már időm van… mit tehetnék? Beleegyezek.
- Behívatok, hogy vegye elő a papírokat, mert át kell hogy nézzük… hozd el az összes iratot – mondja.
- Mi lesz a dolgozókkal? – kérdezem színtelen, higgadt hangon, mintha nem is érdekelne.
- Minden marad ugyanaz, hiszen nagy profitot termel, viszont elsikkasztja a pénz nagy részét.
- Érthető – biccentek és leteszem.
Remek. Szép napnak indult. Kicsit szaporábban veszem a lépést.
***
Megyek, összehúzott szemmel lépek oda a férfihoz, aki nagy odafigyeléssel szórja ki a szemetet.
- Elnézést – mondom higgadtan. Sajnos egy utcával hamarabb térek le, mint kellene…
- Ahhoz le kell tolnod a gatyádat, husi! – fordul meg és vigyorog, én pedig veszek egy mély levegőt. Higgadtság. Ez csak… egy pincért. De ember. – Mit szeretnél, kölyök? – támaszkodik a falnak, rám néz. Erősen nézek a szemébe, nem fog egy ilyen különc tag zavarba hozni!
- A Tokyu Innt keresem – mondom könnyedén. Biztos ostoba, innen-onnan szalajtott művészmajomnak néz…
- Akkor jó helyen jársz, ugyanis ez már az, csak hátulról. – szinte azonnal elfordulok egy köszönöm-biccentés után.
- Köszönöm! – fordulok meg és indulok, a tokon dobva egyet a hátamon.
- Hé, várj, Husi! – kiált, de ha még egyszer letegez vagy leHusiz, eltöröm a karját. – Ha vársz egy percet, míg kezet mosok, megmutatom a bejáratot – lép felém. Megrebben a szemöldököm.
- Egyedül is meg tudom találni. – mondom higgadtan és elindulok kifelé a kis udvarból, kezemmel fogva a csellótokot.
Legyen vége a mai napnak, vagy csak a zeneiskoláig jussak el…
- Akkor hamarosan találkozunk, Husom!
Elönti a vörösség az arcom, amint eltűnök a szeme elől, a kézfejemmel lágyan lehűtöm. Nem illik üzleti tárgyalásra vérvörös fejjel utazni.
***
- Jó napot – lépek az üzletvezetőhöz. Látom, apám már tájékoztatta, de még inkább látható rajta, hogy nem vesz komolyan. Egy kóbor művészgyereket.
- Mr Ghilonsteel? – néz rám. Le. Hát nem vagyok túl magas.
- Igen. Sajnálom, hogy zavarom, édesapám küldött a papírokért…
- Téged, fiam?
- Engem – kérem, és már nem is zavarok tovább – rebbennek meg a szempilláim, a hangom komoly, szinte vérfagyasztó tud lenni. – Leülhetnénk? Át szeretném nézni, ha nem probléma.
- Persze – hökken meg. Az egyik oldalsó asztal felé int, könnyedén a fal mellé támasztom a csellótokot, és fürge ujjakkal szétbontom a kabátom színes gombjait, alóla elővillan a mellény, a puha fehér ing. Hátrasimítom a hajam, komoly arccal leülök… Kabát nélkül mindjárt komolyan vesz. Helyes.
Összehúzom a szemeim.
- Sajnálom, a feltételek nyíltak voltak, viszont nem tartotta be a szabályokat – mondom, előtolom a papírt és megmutatom a cikkelyt. – Tudtommal az étterem tisztességesnél több profitot hoz. A mi ingatlanjainkat nem tűröm, hogy pénzmosásra használja… - nézek rá sokatmondóan. – Ennek ellenére a bérleti díjat sem fizette rendesen.
- Miről beszél? – néz rám sápadtan, majd vörösen.
- Az éttermet lefoglaljuk. Kérem, az este folyamán, zárás után hagyja a kulcsot a pulton – állok fel s megigazítom a mellényem, a mandzsettám, hátrasimítom a hajam.
Nem egy pincér hallgatózik. Felőlem, nem az én dolgom…
- Várjon! – kiált utánam, mikor már ismét kisgyerekes kabáton gombolom. – Van pénzem.
- Engem ez nem érdekel – veszem a hátamra a tokot, a kezembe az irattartót. – Holnapra tűnjön el. – kisétálok, komoly arccal, hallom a fagyos csendet az étteremben, a pincérek köhécselését.
Mint mondtam, ez nem az én dolgom.
|
|
