A szemem előtt lassan összefolynak a betűk, a fejem pedig zavaróan lüktetni kezd. Nyögve dörgölöm meg az arcom, hogy kicsit felébredjek, de ez nem elég. Kotorászva nyúlok a bögrém felé, a számhoz emelem és nagyot kortyolnék a hideg kávéból, de csak pár csepp maradt az alján. Sóhajtva emelkedem fel a jegyzeteim fölül és a konyhába csoszogok, hogy főzzek még egy adagot. Miután feltettem és várom, hogy lefőjön, az órára pillantok és őszintén megdöbbenek. Már hajnali két óra… ennyire elvesztettem az időérzékemet tanulás közben? Holnap kilenckor kezdődik az első előadásom, teljesen hulla leszek, de muszáj ezt még befejeznem.
Miután lefőtt a kávé, öntök egy bögrébe és feketén kezdem kortyolgatni. Kicsit felráz és újult erővel folytatom a tanulást, de persze a koffein sem képes csodákra, úgy egy óra múlva a jegyzeteimen alszom el.
Reggel persze merev tagokkal és ropogó ízületekkel ébredek, az óracsörgéstől pedig élesen hasogatni kezd a fejem. Az íróasztalra borulva aludni nem jó buli. Úgy érzem magam tőle, mint valami vén kripli…
Sziszegve tápászkodom fel, minden mozdulat fáj. Megpróbálkozom egy forró zuhannyal, az izmaim görcsössége pedig kicsit enged is, de még érezni fogom néhány napig ezt a baklövést. Kávéval veszek be egy aszpirint, aztán felöltözöm és próbálok elfogadható külsőt alkotni, több-kevesebb sikerrel. Mikor már úgy vélem, többet erővel sem javíthatok a képen, feladva a küzdelmet csak a vállamra kapom a táskámat és kilépek a napfényre. Az egyetemig tartó tíz perces séta alatt kicsit feltöltődök D-vitaminnal. Az órákon tiszta kóma vagyok, kimeresztett szemekkel próbálok koncentrálni. Az utolsó előadás szerencsére már nem olyan unalmas és száraz, veterán katonák mesélnek a problémájukról.
Először nem nagyon mozgatja meg a fantáziámat, de az egyik férfi felkelti az érdeklődésemet. Alexander Jenkinsnek hívják, ha jól emlékszem, és mikor megszólal, egészen beleborzongok a hangjába. Mély és karcos, ellentmondást nem tűrő…
Nagyon magas, az alakja robosztus, jellegtelen ruhái pedig csak még jobban kiemelik széles vállait. Sötétszőke haja kétoldalt felnyírva, a hosszabb részt szoros kis copfba fogta össze. Markáns állán férfias szakáll, egészen tekintélyt parancsoló tőle. Halántékán tekintélyes sebhely, szívesen megtudnám a történetét…
A hazatérésről beszél, annak feldolgozásáról, arca pedig egészen sötét ábrázatot ölt közben.
- Az egész időszakot egy ilyen képzeletbeli képpel tudjuk elviselni. Még az is ilyet képzel el, aki biztos benne, hogy nem ilyen lesz. Személyesen is ismerek olyat, akit senki nem várt, ugyanis amíg kint volt, elhagyták. Idézem: nem bírom ezt a távolságot. Maradjunk ennél a példánál. Ilyenkor a hazatérőnek még nehezebb feldolgozni az átélteket. Hiszen végig azt várta, hogy mesélhessen annak a személynek, akihez leghamarabb haza akar térni. Persze elmondhatja a nagy háborús sztorikat a családnak, de tudjuk, hogy az nem ugyan az.
Mesél egy borzasztó balesetről, aztán a traumákról, amit a borzalmak okoznak, melyeket kint élnek át. Nekem pedig megfogalmazódik egy gondolat a fejemben. Régóta próbáltam kitalálni, miről is írjam meg az év végi kötelező beadandómat, ez az előadás pedig egészen fellelkesített. Azt hiszem ebből ki tudnék hozni valami nagyon érdekeset.
- Remélem megfelelő betekintést tudtunk nyújtani. Ha valakit ez mégsem tántorított el, és szeretne csatlakozni a sereghez, tudunk adni jelentkezési lapokat. Itt leszünk még egy ideig, ha valakinek van kérdése, nyugodtan felteheti.
Ezzel az előadás véget ér, a diákok többsége pedig nagy lendülettel távozik az előadóból. Néhányan a katonai díszegyenruhában feszítő pasashoz sietnek, én viszont céltudatosan lépek a szőke hajú pasashoz.
- Mr. Jenkins, lehetne pár kérdésem? – állok meg előtte izgatottan, ő pedig kelletlen arckifejezéssel fordul felém. A szeme színe, akár a csokoládéba csorgatott mézé, megkoronázza az összhatást. Így közelről még jóképűbb, még a mély barázdák ellenére is a szeme sarkában. A sebhelye csak még durvábbnak néz ki így közelről. Egészen lehengerlő kisugárzása van. De ki kell vernem most ezt a fejemből, nem csorgathatom rá a nyálam, hiszen majdnem kétszer annyi idős lehet, mint én, biztos családja is van…
- Igen?
- Mateo Reinheit vagyok, örvendek a találkozásnak. Az előadás igazán lenyűgöző volt. Esetleg feltehetnék önnek néhány szakmai kérdést? – kérdem izgatottan, őszinte érdeklődéssel felnézve rá. Majdnem egy fejjel magasabb nálam, ettől pedig csak még kisebbnek és törékenyebbnek érzem magam.
- Persze – bólint rá kis hezitálás után, én pedig leplezetlen izgatottsággal mosolygok fel rá.
- Esetleg meghívhatnám egy kávéra? Úgy kényelmesebb lenne – ajánlom fel zavartan, ő pedig meglepett kifejezéssel néz rám, gondolom a szavakat keresi, hogy rázzon le úgy, hogy ne tűnjön bunkónak. – Ígérem, megpróbálom rövidre fogni – teszem hozzá sietve, reménykedve, hogy így talán nem koncként tekint majd rám. Ennek hallatán megadóan bólint.
- Legyen. Csak egy perc – kéri a türelmemet, majd az előadást tartó többi katonához fordul, vált velük néhány szót, elbúcsúzik, végül visszalép hozzám. – Indulhatunk.
- Az egyetemi kávézónak van egy kellemes terasza, a kávéjuk pedig egészen kitűnő – fecsegek, miközben átvágunk a hosszú folyosón a hall felé, majd helyet foglalunk a kávézó teraszán egy félreeső asztalnál. Megkérdem, milyen kávét iszik és a pulthoz lépek rendelni, hogy ezzel is spóroljunk egy kis időt. Kezemben két csészével térek vissza, az egyiket leteszem elé, a másikból pedig rögtön nagyot kortyolok, miközben leülök a helyemre.
- Szóval? Mit szeretnél még tudni? – kérdi rám szegezve a tekintetét, én pedig lelkesen pillantok fel rá.
- Igazából egészen elgondolkodtatott ez az előadás. Szeretnék többet tudni a katonai szolgálat mentálhigiénére gyakorolt pozitív és negatív hatásairól, erről írnám meg az év végi beadandómat. Viszont nekem sajnos, vagy szerencsére nincs katona ismerősöm. Szeretném megkérni, hogy áldozzon rám néhány órát az életéből, ha nem olyan nagy probléma – mondom komoly arccal, reménykedő tekintettel, ő pedig elgondolkodó arccal néz vissza rám, kortyolva a kávéjából.
- És mit vársz tőlem pontosabban? Öntsem ki a lelkem, és sírjam el az összes bánatom? – kérdi felvont szemöldökkel, én pedig védekezően megrázom a fejem.
- Dehogy. Arra gondoltam, összeállítanék egy szakmai kérdéssort, amin végigmennénk. Olyan kérdéseket boncolgatnék, milyen hatással van az emberekre a honvágy, a kiszakadás a hétköznapokból, a szoros napirend, a nagy elvárások. Mennyire formálja a kiképzést pozitív irányba és milyen negatív hatásai lehetnek. Aztán áttérnék a bevetésekre – magyarázom egyre lelkesebben, már most érzem, hogy ez egy fantasztikus téma, számos lehetőséggel. Közben a táskámba kotrok és előveszem a cigimet, kihúzok egy szálat, majd szabadkozva pillantok a velem szemben ülőre. – Nem bánja? – kérdem, mielőtt rágyújtanék, ő pedig a fejét rázza. A számba teszek hát egy szálat, meggyújtom, majd mélyet szívok a füstből. Általában nem dohányzom, csak ha iszom, vagy iszonyú fáradt vagyok, mint most is.
- Tulajdonképpen a saját tapasztalataimat kellene elmesélnem – foglalja össze, én pedig bólintok.
- De a neve nem szerepelne a papírokon, ha nem szeretné, maradhat teljes mértékben anonim is. És olyasmiről sem kell beszélnie, ami kényelmetlenül érinti – teszem hozzá, nem akarok túlságosan tolakodó lenni, de mikor belelkesedem, kissé túl rámenős tudok lenni. Mindig figyelmeztetnem kell magam, nehogy ráerőltessem a személyemet más emberekre.
Felveszi a csészét, hosszan és elgondolkodva mered a kávéjába, én pedig izgatottan várom a válaszát, közben viszont nem tudom megállni, és még jobban szemügyre veszem jóképű arcának vonásait. Be kell vallanom, mindig is az idősebb férfiak érdekeltek, ami persze részint Chandler hibája is. De még sosem láttam hozzá hasonlót. Az egész kisugárzása valahogy annyira tekintélyt parancsoló, sugárzik belőle az erő. Ilyen lenne minden katona aurája?
- És mi lenne ebből az én hasznom? – kérdi végül, én pedig elpirulva sütöm le a szemem, zavartan görgetve a félig szívott cigarettát az ujjaim között.
- Sajnos nem tudok fizetni érte, és nem tudom, mit ajánlhatnék fel hálám jeléül… de bármiben szívesen segítek, ami képességeimből kitelik – mondom halkan, érezve, hogy ezt a csatát talán elvesztem, ez pedig nagyon lehangol. Némán vizsgálgatom az asztal lapját, nem merek rá felnézni, félek a csalódástól. Már szinte várom, hogy szó nélkül felálljon és faképnél hagyjon. Csak a jóindulatában bízhatok.
Csonkig szívom a cigimet majd elnyomom a hamutartóban és a kávém után nyúlok. Egy hajtásra kiiszom a maradékot a csészéből, majd veszem a bátorságot és felpillantok a komoly szemekbe.
- Legyen. De lesznek feltételeim. Először is kerüljük a túlzott személyeskedést. Másodszor semmi szexuális jellegű téma. Harmadszor pedig, nem boncolgatjuk a személyes mentális egészségemet – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon, én pedig végtelen lelkesedéssel bólogatok.
- Hogyne, persze! Ahogy kívánja! És ezer hálám, Mr. Jenkins! Lekötelez! – mondom szinte ujjongva, kicsattanva a jókedvtől. – Még ma összeállítom a kérdéssort és a vázlatot, ami alapján szeretnék haladni, úgyhogy bármikor kezdhetünk, amikor önnek megfelel – pillantok rá csillogó szemekkel, ő pedig kényelmetlenül forgatja a csészéjét a kezében.
- Te mindig ilyen sokat beszélsz? – kérdi nagyot sóhajtva, én pedig visszakozva vonom meg a vállam.
- Elnézést. Hajlamos vagyok rá – vallom be töredelmesen, arcán pedig apró, elnéző mosoly jelenik meg, szeme körül a szarkalábak ellenállhatatlan kifejezést kölcsönöznek neki, szinte ragyog a szeme attól az apró mosolytól. Magamról megfeledkezve felejtem rajta a szemem, csak attól ocsúdok fel, ahogy torkát köszörülve kiissza a maradék kávéját. Elpirulva, szégyenlősen sütöm le a szemem. Most tényleg nyíltan megbámultam…?
- Akkor megadom az elérhetőségem és megbeszéljük majd a részleteket – mondja végül, én pedig bólintva húzom elő a táskámból a noteszemet és egy tollal együtt nyújtom felé. Lefirkantja a telefonszámát és visszaadja a füzetet. Én is gyorsan leírom a számom, majd a lapot kitépve felé nyújtom. Rá sem pillantva tűri félbe és süllyeszti a nadrágja zsebébe.
- Még egyszer köszönöm a kedvességét, Mr. Jenkins – mondom hálás mosollyal, ő pedig biccentve áll fel, induláshoz készülődik.
- Én pedig köszönöm a kávét. Akkor majd… beszélünk – mondja, majd a kezét nyújtja, én pedig meglepve csúsztatom kis kezemet nagy tenyerébe. Magabiztos, férfias kézfogása van, a kezén kissé érdes a bőr. De milyen kellemesen meleg az érintése…
- Szép napot, Mr. Jenkins – mosolygok rá ragyogóan.
- Neked is – biccent felém, majd sarkon fordul és távozik, én pedig még sokáig nézem távolodó alakját. Fantasztikus esszét fogok ebből összehozni, már most érzem…
*
Késő estébe nyúlóan dolgozom a projektemen, részletes összeállítást hozok össze, külön ügyelve a kérdésekre, hogy mindegyik a lehető legprofesszionálisabb legyen. Másnap szerencsére csak tízkor kezdődik az előadásom, ezért most nem visel meg annyira a késő estig tartó munka. Persze most arra is ügyelek, nehogy az íróasztalnál érjen az álom, még egy olyan éjszakát nem bírnék ki…
Éjfél most is elmúlik, mire ágyba kerülök, ezúttal viszont elégedettséget érzek az elvégzett munka után.
A másnap reggel is könnyebben indul, egész nap a projekten jár az eszem, folyton azon pörgök, ez pedig feltölt energiával. Könnyebb így koncentrálnom is. Rég hozott valami ennyire lázba.
Órák után hazaérve még kijavítok ezt-azt a kérdéssorban, és mikor már úgy vélem, egyenlőre nem tudok többet hozzáadni a dologhoz, elönt a végtelen fáradtság. Elégedett vagyok az elvégzett munkával, és így elemi erővel tör rám a pihenés utáni vágy. És ki vagyok én, hogy egy ilyen elemi ösztönnek ellent mondjak?
Így hát ruhástul terülök el az ágyon, elégedett mosollyal nyújtózva rajta egy nagyot. Tekintetem az ablak felé vándorol, elgyönyörködöm az égbolt csodás árnyalatában. Igazi élettel teli kék, vidámságot, boldogságot ígérő. A felhők is játékos gomolyok most rajta, hófehér vattacukrot idézők. A fény pedig melegséggel töltődik fel így tavasszal, erőt ad az egész világnak, felébreszti a téli álmot alvó természetet. Lassan kirügyeznek a virágok is.
A fénynyalábokban, amik keresztül szelik a szobát, apró porszemcsék táncolnak önfeledten, fátyolosan csillogva. Milyen könnyedek, gondtalanok… milyen gyönyörűek lehetnek még a porszemcsék is, ha az ember hajlandó megfigyelni őket.
Ilyen szép gondolatokkal nyom el az álom, halvány mosollyal az arcomon. Mélyen, álomtalanul alszok, mégis kellemesen.
A telefonom csörgésére riadok fel. Először álomittasan azt sem tudom bemérni, honnan jöhet a hang, aztán ahogy fokozatosan magamhoz térek, feltápászkodva az asztalhoz lépve találom meg a készüléket. De ahogy meglátom a kijelzőn az ismerős számot, az álom maradéka is elillan. Lelkesen kapom a fülemhez a telefont.
Karakter: Alexander Jenkins (Alec) Megjegyzés: vicii-nek
Visszhangzott a kulcs, ahogy leraktam az asztalra. Mintha üres, bútor nélküli házam lenne, pedig minden megvan benne, ami kell; egyedül az hiányzik, ami otthonná teszi. Az a plusz, amit mindenki keres, rengeteg házban ott van, mégsem tudja senki, pontosan mi is az. Nagyot sóhajtva hajolok le, hogy kifűzzem a bakancsomat, és levegyem, majd a kabátom alá tegyem, ahol a helye van. Merőlegesen a falnak, tökéletesen egymás mellett. Még mindig nehéz a mellkasom, pedig hosszabb úton jöttem haza, mégsem tudom kiverni a fejemből anyám szemeinek képét. Mint mikor a vállamra kaptam a zsákom, és apám után indultam a seregbe. Viszont most itthon vagyok, ahol semmi baj nem érhet. A nappaliba indulok, ahol a kanapéra huppanok, majd mikor feltenném a lábam azt asztalra megállok. Hiszen azt sem tudom, miért ne rakhatnám fel a lábam! A saját házam, a saját szabályaim. Mégis, a levegőben tartott lábaimat nézem, és nem bírom letenni. Egyszerűen nem megy, nem így neveltek, nem ott a helye. Mikor már fájni kezd a térdem, megadom magam, felállok, és hozok egy zsámolyt.
Borzasztó nagy csend van. Csupán a saját légzésem és szívverésem hallom. Bum, bum, bum… Egyenletes, állandó. Mint kint a sivatagban, ahol mindig hallani lehetett a fegyvereket. Még éjjel is ennek a ritmusára aludtunk el. Ez volt az éjjeli dalom, addig a napig. A fájdalom hirtelen tűnik fel, és amit kinyitom a szemem, felfogom, hol vagyok, tompa lüktetéssel alább is hagy. Itthon, egyedül, távol a fegyverektől, gránátoktól, tankoktól. Csak én és a cetli a zsebemben, amit anyám dugott oda, mikor azt hitte nem figyelek. Újabb terápia telefonszáma; mintha szükségem lenne rá. Kiveszem a zsebemből, és az asztalra teszem.
„Krízisvonal veteránoknak.”
Kint volt krízis, nem itt. Egy telefon mögött ülő ember, aki még a városból sem tette ki a lábát, mégis hogyan segíthetne bárkinek? A pár órás tanfolyam nem készítheti fel mindenre, már ha egyáltalán van ilyen. Felhorkanok, és fel is állok. Nem bírom ezt a csendet, és semmittevést. Visszakapom a bakancsom és a kabátot, majd kilépek a házból. Fagyos levegő vágja meg az arcomat, de egyből elindulok, nem törődve a hideggel. A legközelebbi sarki boltba megyek, ahol két hatos csomagolású sört veszek. A legnagyobb alkoholtartalmút.
- Buli lesz a haverokkal? – kérdezi a srác, mikor viszi fel a gépre.
- Olyasmi – motyogok, majd körbenézek. Senki nincs itt rajtunk kívül, nem csodálom, hogy beszélgetni akar.
- 12 dollár lesz.
Átnyújtom neki a pontos összeget, majd fel is kapom a csomagom, és indulok. Még mielőtt kilépnék, utánam szól.
- Jó szórakozást!
- Kösz – motyogom, majd sietősre veszem.
Megint egyedül ülök a kanapén, ugyan olyan csendben, most viszont néha ez a némaság megtörik egy-egy ciccenéssel. Az első hatos csomag igen gyorsan elfogyott. Ennek előnye, hogy a fejedben lévő hangok halkulni kezdenek. A nap legjobb pontja, mikor már nem hallom őket. Akkor vagy igazán magad, mikor már csak enyhe zaj van, egy monoton zúgás. Szemem a kis kártyára vándorol, amit az asztalon hagytam. Elolvasom még egyszer, majd elkapom a tekintetem. Inkább a távirányítóért nyúlok, és bekapcsolom a televíziót. Tudtad, hogy ha veterán vagy, mármint leszázalékolt veterán, akkor semmit nem tudsz nézni a természetfilmeken kívül? Jobb, ha nem próbálsz meg leültetni egy volt katonát a hírcsatorna elé, vagy egy akciófilmhez, esetleg bármihez, ami az arcába tolja Amerikát. Még jobb tanács, ne vidd el moziba! Velem legalábbis ne játssz ilyenekkel. Megborzongok az emléktől.
Szemem újra a kis papírra téved. Végül is mi baj lehet? Megrázom a fejem. Nincs rá szükségem. Másoknak találták ki, akiket már nem várt család, mikor visszatért, olyanoknak, akik a családjuk emlékét kint hagyták. Akik csak koporsó mellett tudtak hazajönni. Nekem még van remény, szolgálhatok a seregnél, csupán jobban kell teljesítenem, ennél is. Hiszen mi mást kezdhetnék magammal? Ebben nőttem fel, ez az élet utam, ahogy apámé, és az ő apjáé is volt. Mindketten a csatamezőn haltak meg, nem lehet, hogy az ágyban, párnák közt múlok ki, a nevünk utolsó hordozójaként. Már pedig nem úgy tűnik, hogy lesz gyerekem, vagy visszavennének.
Míg ezt gondolom végig, kezemben már ott a telefon. Fejből tudom a számot, hiszen hiába a sör, a film, nem tudtam levenni a tekintetem arról a nyamvadt papírdarabról. Ó, ugyan már, csak egy rohadt telefon az egész! Hány embert kutattam át, hogy bomba van-e nála, amivel 20 emberünket megölhették volna? Hányszor mentem elől, taposóaknákat keresve? Hiszen erről szólt a képzésünk. A hazatérés utánit már nem tanították, nem gondolták, hogy lesz ilyen. Bár azt mondták, remélik, mindenki visszajön, a szemükből nem ez volt leolvasható.
Már beütöttem a számot. Az ujjam a tárcsázó gomb felett köröz, és nem tudom magam rávenni. Nem nekem kell ez a vonal! Eddie-nek kell, akit nem várt otthon az asszony. Bobnak, aki beérve a házba értesült, hogy a kutyája meghalt az érkezése előtti héten. Chrisnek, akit bár várt a felesége, és még egy gyermeket is, aki az idő alatt fogant, amíg kint volt. Davidnek, ő volt ott a gyerekkori barátja mellett, mikor fél arca leolvadt és meghalt egy bomba miatt. Nem nekem. Elteszem a telefont.
Felkelek és összeszedem az üres dobozokat, majd a szemétbe dobom. Letörlöm a dohányzóasztalt, a telefont és a kis cetlit a közepén hagyom. Miután mindent visszarendezek, a fürdőbe megyek, és a lefekvéshez készülődöm. Letusolok, fogat mosok, és mindvégig nem nézek a tükörbe. Egyszer sem.
Az ágyba csak forgolódom, nem tudom lehunyni a szemem anélkül, hogy tisztán halljam a hangokat, érezzem a szagokat, egy szóval átéljek mindent. Pár óra után megunom, felkapok egy pulóvert és megindulok. Bakancsomat be sem kötöm, csak beleugrom, a kabátot nem húzom be, csupán a zsebébe dugom kezeim. Lábam alatt ropognak a frissen hullt levelek, és nem bírom, hogy ne vegyem elő a belső zsebben megbújó laposüveget. A hűvös levegő kissé kitisztította a fejem, ami jelenleg nem tesz jót. Szeretném eltompítani a zajokat a fejemben, addig sétálni és inni, hogy ne tudjak gondolkodni, majd álmatlan alvásba süllyedni. Mikor már két lábam teszem előre, legalábbis úgy látom, elérkezettnek érzem, hogy visszatérjek.
Reggel a telefonom csörgésére ébredek. Mégis ki telefonál ilyen korán? Mikor felveszem, akkor látom, hogy annyira nincs is korán, 11 óra múlt.
- Halló – szólok bele.
- Szevasz Alec! Hogy ityeg? – kérdezi vidáman egyik volt felettesem, Mike.
- Megvagyok – motyogok. Miért hívott? Talán lett egy hely számomra és visszamehetek a sereghez, vagy felvesznek kiképzőnek? Rögtön felülök az ágyban. – Veled mi újság?
- Minden oké. Figyelj csak, lenne egy kis meló – igazam lenne? -, nem is konkrétan munka. Megkerestek a helyi egyetemről, hogy nem tartanánk-e egy előadást.
Itt egy kis szünetet tart, amit nem is értek, hogy miért. Szoktunk ilyeneket csinálni, viszünk csomó prospektust, egy menetrendet, hogyan is zajlik a kiképzés, és vidám képeket mutogatunk, ami nem fedi a valóságot, hiszen miért is lenne buli a háború? Viszont ez azt is jelenti, hogy továbbra sem kellek nekik, legalábbis a sereghez nem.
- Rendben, a szokásos „gyertek, jó buli”? – kérdezem.
- Nem igazán. Most kifejezetten veteránokat kértek. Azt szeretnék, ha a harc utáni, vagyis a hazaérkezésről mesélnénk. Milyen visszaszokni, megbántuk-e, hogy elmentünk, hogyan tudjuk feldolgozni a kintieket.
- Biztosan engem akartok? – Én egész jól viselem, pár társamhoz képest. Azt mondják, hogy nekem is terápiákra kellene járnom, de az hogyan is segíthetne rajtam? Attól, hogy elmondom hatodszorra is, hogy mi történt, nem lesz jobb senkinek. A megtörténteken nem tudunk változtatni.
- Igen. Itthon már többször is szerepeltél több ember előtt.
Próbál meggyőzni, és az igazság, hogy sikerül is. Egy újabb feladat, amire tudok koncentrálni, amihez hozzá kell igazítanom a napirendet, nem mellesleg emberekkel kell együtt dolgoznom. Ebben az a jó, hogy csak a munka erejéig leszünk együtt, nem akarunk barátok lenni. Mindannyian tudjuk, hogy megvan mindenki maga démonja, amivel egyénileg küzd, így nem kell egymás kezét fogni, ezzel a szöveggel: „minden rendben lesz, az idő megoldja.” Elárulok valamit, de ez maradjon közöttünk. Az idő kurvára nem old meg semmit. Egyedül mi magunk tudjuk rendezni a problémáinkat.
- Rendben. Kikkel csináljuk?
Elmondja a neveket, és lediktálja a telefonszámukat, de inkább e-mailben intézzük a dolgokat. Arra kér, hogy elsősorban a saját tapasztalataimra fókuszáljak, azokat szedjem össze. Tőlem képeket nem is kér, ismer már eléggé.
Nem öltözöm ki túlzottan az előadásra, szokásos barna bakancsomat húzom, fekete nadrággal és egy világosbarna, tejeskávéra emlékeztető színű pólót. A prezentáló társaim inget húztak, de őszintén, soknak tartom már. Egy csapat egyetemista elé jöttünk. A szervezővel és Mike-kal beszélgetünk, amíg elkezdenek szivárogni a diákok. Megakad a szemem egy talpig feketébe öltözött srácon, akinek a haja fehér, kicsit megrázom a fejem, hiszen nem jellemző erre a szakra ez a stílus, de nem fontolok neki nagyobb figyelmet. Inkább a többiek felé fordulok, és próbálom felvenni a beszélgetés vonalát. Igazából csak hallgatom őket, amíg társalognak. Néha bólintok, vagy hümmögök egyet, így legalább mással nem kell kérdezz-feleleket játszanom.
Lassan elérkezik a kezdés ideje, a fények csak minket érnek. Már értem, a többieknek miért nem megy ez a szerep. Frusztráló, ahogy mindenki lát téged, de te senkit. A csendben rendkívül hangosnak tűnik a partnerem – végül csak ketten adjuk elő a négyemberes prezentációt – kezdő szavai. Halkan és nyugodtan beszél, mindenki figyel rá. A kivetítő másik felén állok, várva a soromra. Közben néhányszor rápillantok a lapomra, ahol csak emlékeztető szavakat írtam, leginkább csak a sorrend miatt. Ő a kinti időszakról beszél, hogy ki hogyan birkózott meg a honvággyal, vagy mikor rossz híreket kapott és nem utazhatott haza. Mikor én következek, veszek egy nagy levegőt.
- Én is üdvözlök mindenkit, és köszönöm a lehetőséget, hogy itt lehetünk. Én inkább a hazatérés utáni időszakról szeretnék beszélni nektek. A képeken és videókon a társaim láthatóak, akik nem tudnak most itt lenni. – Rögtön egy képpel is kezdtem, ahol a reptéren várták a katonát a család. Lufival, táblával és könnyes szemmel.
- Az egész időszakot egy ilyen képzeletbeli képpel tudjuk elviselni. Még az is ilyet képzel el, aki biztos benne, hogy nem ilyen lesz. Személyesen is ismerek olyat, akit senki nem várt, ugyanis amíg kint volt, elhagyták. – kezemmel idézőjelet rajzolok a levegőben – Idézem: nem bírom ezt a távolságot.
Nem foglalkozom a nézők felől jövő reakciókkal.
- Maradjunk ennél a példánál. Ilyenkor a hazatérőnek még nehezebb feldolgozni az átélteket. Hiszen végig azt várta, hogy mesélhessen annak a személynek, akihez leghamarabb haza akar térni. Persze elmondhatja a nagy háborús sztorikat a családnak, de tudjuk, hogy az nem ugyan az.
Itt megemlítem, hogy a családnak és barátoknak mekkora szerepük van, illetve beszéltem pár szót a depresszióról, poszttraumás stresszről, és ezek kezeléséről. Megemlítem a balesetemet is, és hogy azok hogyan viselik, akikkel ilyen történt. Közben pár képek is mutattam, és videót a hazaérkezésről. Aztán átváltottam a szakemberi segítségre, ami érinti őket is, már ha ezzel szeretnének foglalkozni.
- Számos lehetőség van, ha szakmai segítséget szeretnénk kérni – direkt vettem bele magamat is, így emberiebbnek tűnök számukra, és jobban figyelnek -, például terápiák, ahol többi veteránnal beszélhetünk, pszichológusok, és van egy krízisvonal, ami a többitől külön van, és kizárólag katonáknak van.
Itt ezeket jobban kifejtettem majd elérkeztem a mondandóm végére.
- Remélem megfelelő betekintést tudtunk nyújtani. Ha valakit ez mégsem tántorított el, és szeretne csatlakozni a sereghez, tudunk adni jelentkezési lapokat. Itt leszünk még egy ideig, ha valakinek van kérdése, nyugodtan felteheti.
A fények visszatérnek és mozgolódni kezdenek. Szinte mindenki az ajtóhoz vonul, közülük csak néhányan maradtak a helyükön, akik később felénk tartottak. 10 ember lehet és mindegyik a társamhoz és Mike-hoz megy, aki a katonai díszegyenruhában van. Ő még nem szerelt le, neki kötelező. Ahogy nézem őket, a nevemre leszek figyelmes, ahogy kimondják. Egy ember van nálam is, remélhetőleg csak egy rövid és bugyuta kérdést szeretne feltenni. Amint odafordulok, felismerem. A fehér hajú srác.
Ismét itt ébredek, ebben a frissen vásárolt házban, a kanapén egy csomó meggyűrt kottával, egy vastag takaróba burkolózva. Pedig jobb lesz lassan kikelnem innen, ma teszem meg az első lépést az új életem küszöbén. Tanár leszek, habár középiskolai szinten tanítottam már Angliában, de azért ez más . Még is csak korombeliekkel leszek összezárva, negyvenöt percben. Gondolataimat rendezvén, ugyan ezt művelem a papírosokkal is, szép nagy stócba pakolom őket az asztalomra, majd elballagok, és egy nagy adagnyi kávét főzök le. Amíg ez lecsöpög, van időm öltözködni, nem veszem túl hivatalosra a formát, nem fogok előttük ugrálni mint azok a kicsit korosabb öreg professzorok.
Csak egy kék felső, farmer, és egy szürkés kardigán ennyi pont elég lesz, na meg egy vállamra dobott hátizsák, csak nehogy diáknak nézzenek, hát… pedig valószínű. Mivel se motorom, sem autóm nincs így kénytelen vagyok a tömegközlekedés szeszélyeire hagyatkozni. Éppen kapóra jött az a busz amire kimért léptekkel szállok fel. Utazás közben vizslatom a környező épületeket, amik mellett elhaladunk. Csodaszép ez a környék, de lehet hogy jobban kéne alkalmazkodom majd a klímához, otthon csak esett és esett. Itt még süt a nap is, remek. Hol is lehet, hol a… á meg is van. Egy hatalmas vörös téglás épület tárulkozik ki előzzem, átlépem a kapuját, és nyugodtan haladok a megannyi oszlop mögé rejtett bejárathoz. Az egyik kollegám vár a lépcsősoron, vele vettem fel a kapcsolatot legelőször. Kicsit öregecskébb talán mint jómagam, talán a negyvenes éveit tapossa, és úgy néz ki mint ha egy idősek lennénk.
- Jó reggelt Cedrick! – köszön rám, én pedig egy apró mosollyal nyugtázom hogy végre meglett az idegenvezetőm.
- Magának is ! Akkor tulajdonképpen, hol is kezdenék ma? - megyünk beljebb a nem kis tömeget magába záró iskolába. Rám sem néz, csak követem, de így is válaszol a kérdésemre.
- Ma még csak mint megfigyelő lesz jelen. – szlalomoz a meg nem mozduló diákok között, én meg hol egyikre hol másikra pillantok. Ennyi embert én még egy folyosón nem láttam, csoda hogy nem tapossák össze egymást. Néha megüti a fülemet néhány hölgyemény heves szóváltása, és diskurálása azon, hogy vajon melyik pasi mit csinálhatott a múlt éjjel. Jókat kacagnék, de egyenlőre levegőt kell kapjak. Mikor végre megint utolérem már a tanári ajtaja előtt állapodunk meg.
- Megfigyelő? - húzom fel szemöldökömet, erre felém fordul és nyugtázza.
- Megfigyelő. Beül , és segíti az egyik kollegája munkáját. – hát ha ő mondja, akkor minden rendben. Három órát bent kell ülnöm , és néznem hogy írják a zh-ikat. Bár totálisan más témában írnak dolgozatot, mint az én hatásköröm, ezért nem tudok majd beleszólni. Na de sebaj, egy füles megold mindent, bár ehhez szerintem csak akkor folyamodom ha nem lesz semmi okom puskázásra gyanakodni. 3 előadóterem, nem is tudtam hogy mi merre van, de szemem elé ötlik egy két szárnyú ajtó, felette egy apró fehér táblácskán a keresett számmal. Belépek, és a hatalmas lépcsősorok leejtő során pattogok szinte lefelé, néhány ember megnéz magának, de én rájuk sem hederítve dobom le a táskámat az immár két székes tanári asztalhoz. Leülök a puhábbik fedésűre, és szépen körbenézek. Mindenki a füzetét bújja, egy két emberke szinte már a körmét rágja idegességében. Nem tanultak, hm. Óra kezdete előtt betoppan a kicsit korosabb kollega, miközben igyekszik leevickélni hozzám egy két papír csökönyösen padlót fog. De ahogy lejjebb halad egyre többet hagy el, így megyek és felszedem, ne szerencsétlenkedjen, hanem tartsa azt az órát! Jó sok pasi is van itt, alig vannak csajok de ez engem nagyon hidegen hagy. Hány százalék esélye lenne hogy a kolleganőim elképzeltek már ruha nélkül? Na de ne a pucérság hatásaira koncentráljunk, hanem a dolgunkra végre.
- Nos , mielőtt elkezdenék írni a dolgozatot, szeretném bemutatni az új zenetanárukat! Kérlek mutatkozz be! – kér fel, én pedig illedelmes ember módjára meg is teszem amire kért.
- Jó napot, én leszek az új zenetanáruk! Az én nevem… Cedrick Horan . – karcolom a táblára , és nézek a tömegbe reakciót várva. Valaki beszívott fejjel mosolyog, valaki csak unott pofával tűr, és vannak olyanok akik hatalmas szemekkel merednek rám. Így szúrok ki egy borostyán szín szempárt, kicsit borostás arcát dörzsölgeti, mint ha morfondírozna. Gyorsan elkapom a tekintetemet, és ledobva a krétát a helyére huppanok vissza a székemre. Az öreg elmond minden szükséges, és tudni való dolgot, majd ő is elhalkul. Mind három órán írni fogják, persze kis szünetekkel. Fülembe dugom azt a süketítőt, és hátradőlök a székben, és lecsukott szemmel relaxálok egy kicsit. Van amikor a fejemmel támasztom meg a padot, van mikor rajzolgatni kezdek egy árva kis fecnire. Észre sem veszem és már is szünet van, csak kollegám harsány böködésére kapom ki a szerkentyűt a fülemből. Ásítok egy álmosat, és a szemeimet törölgetve nyugtázom hogy az öreg volt nincs. Biztos kávéért igyekszik. Leülök a helyére, amit pár diák szemmel kísér, majd az egyik lány megkérdez kuncogva.
- Tanár úr, maga hány éves? – rántja szája elé a kezét, és egy harsány nevetés hallatszik az ajkai közül. Érdekes arcot vágok, még sosem kérdezték meg tőlem ilyen közvetlenül.
- Miért érdekli az magát kisasszony? – vigyorodom el, mert a másik fiú oldalba böki, hogy ne szórakozzon már. Arcomról eltűnik minden érzelem, a mosoly is köddé vált már és kezemet az állam alá gyűrve várom a betanítóm érkezését. A többiek is susmorognak, valamelyik kezében üdítős palackot szorongat , aminek a tartalma majdnem a másikra kerül egy köhögés után. Szép bagázs .
Hajamat hátratűröm, és a telefonommal babrálok, francba nem némítottam le. A szép szemű is a koromról susmog a barátai társaságában. Nagyon érdekes lehetek ha ennyire macerálom a fantáziájukat . Nincs sok időm ezen filózni, mert lassan a második óra is elkezdődik. Most nem süketítem el magamat, hanem inkább figyelek az egyik fiúra ott, a jobb szélen. Annyira izzad hogy szinte összeragadnak azok a lapok, amik fölött filózik. Egy idejig nézem, aztán ráunok a dologra, most egy kiscsajon akad meg a szemem, ő is küszköd, harapdálja az ajkait, mit is nem írt oda a papírra? Ebből még lesz valami, nagyon is lesz.
Még egy apró unot rajz után visszanézek rájuk. Ohóóóó…. kérem. Itt bunda van. Szépen lassan felegyenesedem, megigazítom a ruhámat, majd fel s alá kezdek el slattyogni, és lassan fellépkedek a gyerek mellé . Majd egy laza mozdulattal húzok ki egy plusz lapot a dolgozat papírja alól. egyszerű módszer, belekarcolod a másik lapba, és át tudod satírozni, volt amikor én is így puskáztam amikor rossz passzban voltam.
- Egyes. – jelentem ki, és galacsinná gyűröm a lapot, majd rácélzok a kukára, és a többi szemét között landol.
Szerkesztve Yoo Tsubasa által @ 2014. 09. 27. 00:37:30
Ő nem ismer, nem tudja milyen vagyok, de nem is érdekli úgy hiszem.
- Nem flörtöltem a kiscsajjal – kezdi. Talán számon kértem volna? – Ő mászott rám. Amikor hisztizni kezdtél, csak szimplán felvettem a kesztyűt. – A kesztyűt?! Egészen felhúz a stílusa. És mi az, hogy hisztizni kezdtem? Kirúgatom. Áh, mintha lenne beleszólásom… Cikáznak a fejemben a gondolatok, és nem tudok rájuk reagálni csak nézni magam elé és azt mondani, hogy…
- Ilyet akkor se csinálj máskor – szögezem le lemondóan, talán most már, így hogy többedére elmondom, meg is érti. Durcás kis gyereknek érzem magam, a mondatommal pont az is vagyok. Elfordulok a tó felé. Nyugodt a víz tükre, csendes mélység, talán még soha nem láttam igazán háborgónak, emlékeztet valakire.
- Miért zavar? Csak nem vagy féltékeny?
- Természetesen nem – vágom rá sietve, elkerekedett szemmel, ezt még feltételezni is… - Egyszerűen csak… nem illendő. – És ha így lenne, arról te nem tudnál.
- Akkor az zavarta az egódat, hogy mással is foglalkozom a jelenlétedben? – „Nem illendő”… hogy juthat csak ennyi az eszembe…
- Mondtam már, hogy… - Vigyora még szélesebbre húzódik, kinevet, és jót mulat rajtam, amivel az eddigi dacom haragba megy át, és amitől egyszerűen csak azt akarom, hogy ne is legyen itt. - Tudod mit? Inkább ne beszélgessünk! – Teljesen fölösleges, nem is értem mért hittem, hogy próbálkozhatunk vele. Szuggerálom a vizet, de az nem reagál rá, továbbra sem. Játékosan csillog rajta a napfény, esküszöm olyan, mintha rajtam mosolyogna.
- Az a kis tyúk tizenkettő egy tucat. Minden sarkon áll egy ilyen. Már az arcára sem emlékszem, mert nem számít. Elégedett vagy? – Elégedett azzal, hogy mégis egy senkivel foglalkoztál Souta-san? - fortyogok magamban, és véletlenül felé kapom a tekintetemet. Csillognak a szemei, őszinte gondolatot látok bennük, de nehéz hinnem nekik még így is.
- Miért mondod ezt? – kérdezem, és míg ő elém hajol, a hajamba simít, én zavarba jövök, és inkább elfordulok.
- Ó a francba… Ha ilyen édes vagy, nehéz lesz kemény machónak mutatkozni előtted.
- Ezt hogy érted? – kérdezek vissza, mert nem értem, amit mond, sem azt, hogy mért mondja, vagy teszi azt, amit éppen csinál, egyáltalán nem értem az egész embert, és most már magamat sem, mert a „menjen a fenébe után”, hogy lehet, hogy érdekel a válasza.
- Bébi, ha nem a seggedre kellene vigyáznom, már rég rád másztam volna. De mivel meló vagy, és házinyúlra nem lövök, ezért egy ujjal sem nyúlok hozzád, amíg a megbízás tart. – A seggem, ami egy meló. Emésztem a szavait és egyben birkózóm a vegyes érzelmekkel, amiket kiváltanak belőlem. Meredten nézem most már őt, ugyan csak háborgó gondolatokkal, amik közül végül a legelső csattan ki hangosan a számon.
- Souta-san, azt hiszem valamit nagyon félre értesz. Nekem van barátnőm, és nem érdekelnek a férfiak, úgyhogy ehhez tartsd magad! – jelentem ki határozottan, és ha már ezt tisztáztam, akkor azt is leszögezem, ami miatt itt megálltunk. Sokkal nyugodtabb hangon szólalok már meg, lenyelem a dühöm, parancsoló leszek, ahogy azt tanultam, ahogy a rangom megköveteli. Elé állok. – A másik dolog pedig, a motorodat hagyd a háznál, amíg engem kísérsz. – Felvillan a szeme, düh lobban benne, és ahogy az egész férfi megfeszül, egy pillanatra megremegek. Tudom miért reagál így. Erről már volt egyszer vitánk, aminek most megpróbálom az elejét venni, azzal, hogy folytatom. – Nem kérés volt, és az ellenkezésed nem érdekel.
- Engem meg az arrogáns stílusod nem. Nem vagyok a haverod, se a beosztottad, tudsz te rendesen is beszélni, úgyhogy ajánlom velem is úgy viselkedj. – Fölém magasodik, az egész férfiból olyan erő sugárzik, hogy önkéntelenül is összerezzennek tőle, de csaknem hagyhatom magam. Percekig nézünk egymás szemébe, és míg ő vár, addig én rendbe szedem magam, és a gondolataimat. A merev hidegség, amit most iránta érzek, szinte kitükröződik az arcomra, biztos vagyok benne, hogy ő is látja. Azonban minél tovább bámulom a barna szemeit, annál inkább nem leszek biztos magamba. Csillognak az ékszerei, örült ötletem támad egy másodpercre. Megérinteném őket. Aztán mégsem mozdulok.
Tovább nézünk egymásra és egyikünk sem hagyja az egymásnak mondott szavak csillapodását. Nem tudom meddig feszíthetem tovább a húrt. Hozzá vághatom a fejéhez, hogy ő azért van, hogy engem védjen, nem pedig azért hogy a saját kénye-kedve szerint bánjon velem. Végül mégsem mondok semmit. Dac száll meg, gyermeki reakció, szinte már rajtam van, hogy bántsam, már ha egyáltalán képes lehetek erre, figyelve az ő fizikális és mentális erejét, főleg azért, mert nem akarom elhinni, amit mondott. Még hogy tetszenék neki, na persze…
Közelebb lépek egy lépéssel, hiszen ha tetszem neki, akkor erre most reagálnia is kéne, legalább csak valamit, szinte az arcához hajolok. Megérzem az illatát, most először mióta ismerem, még a motoron sem éreztem soha. – Amit mondtam, az úgy van. Holnap pedig moziba megyünk Niinával, úgyhogy a seggemre való vigyázását old meg magad. – sziszegem, de bármennyire is próbálok maga biztos lenni, azt hiszem egyáltalán nem vagyok az. Ellépek előle, és mellette is, figyelve inkább az útra és a heves szívdobogásomra. Biztos vagyok benne, hogy nem hagyja szó nélkül, de arra, hogy testileg cselekszik, arra egyáltalán nem vagyok felkészülve. Csuklóból rántja vissza a kezem, és akkorát lök rajtam, hogy háttal a pad háttámlájának esek. Nyekkenek egyet, és mire megszólalhatnék már előttem áll, a teste szinte teljesen eltakar, a háta egy fal, a kezében a pisztolya könyörtelenül szigorú.
- Souta… - nyögöm, mire ő lepisszeg, és határozott mozdulatokkal körbe kémleli a parkot. Megdermed bennem a levegő, a félelmem pedig a torkomra kúszik. – Souta… - próbálkozom újra, mikor már továbbra sem történik semmi. Lassan megereszkednek a vállai, és miközben szembe fordul velem, a fegyvere újra eltűnik valahol a háta mögött.
- Ha még egyszer bármi meggondolatlanságot csinálsz vége az életednek, te ostoba kölyök. Ezt jól vésd a fejedbe! – Szinte az arcomba kiabálja. - Most miattad, már valószínűleg mindenki tisztában van a jelenlétemmel. Gratulálok. – A cinikus stílusa egyszerre bánt és elszörnyít. A rémület, és hogy megint csak pillanatokon múlott, akkora adrenalint lövell belém, hogy majdnem elájulok tőle. – A holnapi mozit, most azonnal akár el is felejtheted. – Felemeli az arcom előtt a mutató ujját, én pedig a dühében közel került arcát nézem. Köpi a szavakat, olyan ideges, hogy most akár meg is ütne, ha éppen a szolgálati könyvéből az nem lenne kitiltva. Nem bírok megállni a lábamon, a vállának dőlök, és olyan mélyeket lélegzek, ami még lehetséges. Nyers, fás illatot nyelek, torokba. Nem jó ez így, nagyon nem. – Indulás! – parancsolja, ujjai a karomra szorulnak, miközben egyszerűen a kocsihoz vezet, én pedig fél kézzel a hasánál támaszkodok. Sokkos állapotban cibál, nem is ellenkezem, nem tudok, és nem is akarok. Csak azt akarom, hogy vége legyen és a házunkban legyek, a saját szobámban, az ágyamban, sötétben, elbújva. Beülök a kocsiba, lehajtom a fejem, és olyan csöndben vagyok, mint a sarokba állított kis gyerekek, akikre büntetést róttak.
Nem tudom megszokni a gondolatot, és képtelen vagyok kezelni a helyzetet is. Nem tudok mit kezdeni Soutával és a rangom általi felelősséggel sem. El akarom dobni az egészet magamtól, és megmondani apámnak, hogy egyszerűen csak fogadjon örökbe valakit, ha akarja én akár el is költözöm tőle, csak ne kelljen ezt tovább csinálnom. Vagy ki is állhatnék a rám támadókra, könnyebb dolguk lenne.
Souta végig mellettünk van, egyszer nem nézek rá, feltételezem ő sem rám, de hallom a motorját mindig az ablak mellett lefékezni. Aztán amikor a kocsi keresztül hajt a vaskapun azon kezdek gondolkodni, hogy hogyan kérjek bocsánatot, egyáltalán bocsánatot kéne kérnem bármiért is? Minden szavam komoly volt, és ha egy kicsit ő is komolyabban venne, jobban odafigyelne, akkor erre az egész jelenetre nem is került volna sor. Egyszerűen nem értem, hogy mért ő az egyetlen ember, aki nem képes ugyan azokat kiváltani belőlem, mint mindenki más. A tanáraim soha nem voltak elégedetlenek velem, Niinára soha nem parancsoltam, az apám pedig soha nem parancsolt rám. Soutát alig egy hete ismerem és eddig semmilyen közös pontot nem találtam vele, mégis…
Ledobja a bukósisakját a motorra, én nyúlok érte, és kapom el, hogy ne essen az földre. Reflex, amire ő hátra kapja a fejét, én pedig ijedten nézek rá, miközben az ülésre helyezem a kezemben lévő tárgyat. Sebes léptekkel viharzik befele a házba, értetlenül követem, a fejemben a vészjelzőkkel, hogy csak ne apámhoz, csak ne hozzá. De pontosan hozzá. Souta pontosan tudja, hogy hol van, én pedig véletlenül egy pillanat erejéig arra a következtetésre jutok, hogy talán többet járt a házban, mint én arról tudtam.
Azelőtt nyílik ki az ajtó, hogy ő odaérne és kinyitná. A filmekben a fehér házba, az elnöki lakosztályba vonulnak így be a nagyon fontos katonai vezetők, egy katasztrófa helyzetben.
- Elnézést uram, de a fia felelőtlen, a helyzet súlyosbodott, és már nem hiszem, hogy az iskola is biztonságos lenne neki. – Lesápadva állok meg az ajtóba, azon gondolkodva, hogy vajon nekem jogom van-e a szobába lépni, vagy sem. Hogy érti, hogy az iskola nem elég biztonságos? Rémkép kerül elém, hogy ez nem jó, és nem akarom, hogy a szobámba zárva legyek azért, hogy megvédjenek. Tiltakozni szeretnék, de apám nem néz rám, amivel az engedélyt megadhatná hozzá.
- Mi történt?
- Ostobaságok sorát követte el, azzal kezdve, hogy megállította a kocsit egy parkban...
- Ahol a tó van? – Lehajtom a fejem. Apám tudja melyik park.
- Igen. Nézze uram, valaki figyelte, biztos vagyok abban, hogy követik is, és meg is ölték volna, csak engem nem vettek számításba, mivel nem tudtak rólam, illetve most már igen. Nincsen biztonságban sem az iskolában, és meg mondom őszintén a véleményem szerint itt a házban sem. – Felkapom a fejem Soutára, akinek a háta olyan határozottan feszül a bőrkabátja alatt, mint egy katonának. Képtelenség. Nem tudok innen elmenni, hova mehetnék?
- Mit javasol? – Apám tárgyalási pozícióba helyezett kezei lesokkolnak, dermedten figyelem mennyire nyitott a lehetőségre. Engem akar ennyire távol tudni, vagy ennyire megvédeni.
- Azt tanácsolom, hogy a legmegbízhatóbb embereit tartsa csak maga mellett, és egy időre ön is távozzon a városból, oda ahol tudja nem találják meg. A fiát pedig bízza rám, amíg a felderítők meg nem találják az összes olyan személyt, aki az életükre törnek. – Souta úgy beszél, mintha apám emberei között is lennének olyan emberek, akik nem elég megbízhatóak és nem csak az én életemre törnek.
Dobbant egyet, és dühösen visszavonul. Elengedem a csajt. Egy ctlire felfirkantja a telefonszámát, majd beteszem a többi közé. Hidegen elfordulok tőle, majd amikor Katsuya kisiet a boltból, követem, mielőtt eltűnne végleg a szemem elől. Faszba.
Odakint elkapom és lebaszom.
- Többet ilyet ne csinálj! Nekem kell rád vigyáznom, úgyhogy ne mozdulj mellőlem!
- Te meg ne flörtölgess a jelenlétembe!
Ha ezt így folytatja tovább, megharapom. Mielőtt összeszedném gondolataimat, és kisöpröm fejemből a képet amely arról szól, hogy hol is harapnám meg őt, megszólal a mobilja. Lerendez egy sms-t, majd felém fordul.
- Vigyél vissza légy szíves az iskolához.
Motor. Százhúsz.
Satufékkel befordulok az egyetem elé, egyenesen a kis csaja előtt állok meg. Katsuya halálsápadtan öleli a derekamat, és hirtelen megsajnálom. Elkényeztetett kis ficsúr, mégis mit várok tőle? Sóhajtva hagyom hogy a kiscsaj lekaparja a motoromról és a limuzinig támogassa.
Mellettük folytatom az utat, kísérem őket. A piros lámpáknál figyelem a környezetet, nehogy akkor csapjon le bárki is.
Amikor néha-néha belesek a hátsó ülésre, látom hogy mennyire összemelegedve üldögélnek. Cöh. Nem vagyok féltékeny. Kurvára nem. Nem hát. De a kis picsa mi a francnak van itt? Rá nem kell vigyáznom, nem is fogok. Felőlem nyársra tűzhetik és megsüthetik.
Kitesszük őt egy ház előtt, és megnyugszom. Így mindjárt jobb. Újra elindulunk.
Irányt vált az autó. Nem örülök.
Egy park. Katsuya kiszáll a kocsiból, én meg körbe pásztázom a környéket. Semmi gyanús.
Leteszi formás kis seggét egy padra, mellé csapódom én is.
- Lehet, hogy néhány dolgot meg kéne beszélünk.
Rám néz azokkal a gyönyörű égszínkék szemekkel és elolvadok. Kurva szép ez a fiú a fenébe is. A bőre szinte áttetsző, haja puhán feketéllik, minden mozdulatára csillognak fürtjei. A szája maga a mozgó és élő kísértés, nem lehet nem figyelni, amikor beszél az emberhez.
- Nem flörtöltem a kiscsajjal – morgom halkan. – Ő mászott rám. Amikor hisztizni kezdtél, csak szimplán felvettem a kesztyűt.
Összeszorítja szép kis száját.
- Ilyet akkor se csinálj máskor.
Lesüti szemeit, a tó felé fordul. Jaj mamám, az ingje felül kigombolva, és mellkasáig belátok. Micsoda hibátlan bőr...
- Miért zavart? Csak nem vagy féltékeny?
- Természetesen nem. Egyszerűen csak... nem illendő.
Cöh. Mindjárt sejtettem.
- Akkor az zavarta az egódat, hogy mással is foglalkozom a jelenlétedben?
- Mondtam már, hogy... – felcsattan, majd amikor meglátja vigyoromat, felfújja arcocskáját és duzzogva karba fonja kezeit. – Tudod mit? Inkább ne beszélgessünk!
- Az a kis tyúk tizenkettő egy tucat. Minden sarkon áll egy ilyen. Már az arcára sem emlékszem, mert nem számít. Elégedett vagy?
Ó... Csak nem elpirult? Jaj de ééédes!
- Miért mondod ezt?
Közelebb hajolok hozzá, jóval fölé magasodom ülve is. Félresimítom fekete hajtincseit hogy arcát láthassam. Kerüli tekintetem.
- Ó a francba – sóhajtom. – Ha ilyen édes vagy, nehéz lesz kemény machónak mutatkozni előtted.
- Ezt hogy érted?
Halkan felnevetek, elhúzódom tőle, hátradőlök szétterpesztem lábaimat és pofátlanul élvezem a napfényt.
- Bébi, ha nem a seggedre kellene vigyáznom, már rég rád másztam volna. De mivel meló vagy, és házinyúlra nem lövök, ezért egy ujjal sem nyúlok hozzád amíg a megbízás tart.
-Rendben Katsuya. És most mihez lenne kedved? Hazavigyelek, vagy inkább vásárolgatni szeretnél? – Hát vásárolni! Csak magamban tűnik hangosnak, Souta-san felé egykedvűen válaszolok, nem érzem helytelennek, csupán az illendőségre törekszem.
A szél a hajamba kap, szerencsére nem kell sokáig eltűrnöm, és amint leszállok a masszív gépről, egészen a bevásárlóközpont bejáratáig mozgatja is a fantáziámat, hogy kérjem meg Souta-sant, hogy amikor velem van mellőze a kétkerekűt.
Hosszan válogatom a ruhákat, a színek mindig csak egy tónussal cserélődnek, de a két legjellemzőbb árnyalat a fekete és mélykék, rendszeresen visszatér, ezek az alapszínek.
Szeretek vásárolni, nem órákat, mert céltudatosan megyek, de mégis sokáig szokott tartani, főleg, ha vannak velem, olyankor többször képes vagyok a legapróbb részletekről is vitába szállni. Nem tehetem meg, hogy az öltözékem kivetni valót hagyjon maga után, ez szerintem érthető.
Bevonulok a fülkébe, izgatottan cserélgetem a ruhadarabokat, kíváncsi vagyok Souta-san mit szól, melyiket találja majd jónak. Ez róla is elárul sok mindent. Például, meg tudom milyen az ízlése, mennyire ért a divathoz, öltözködéshez, mennyire türelmes (akár velem szemben), mennyire szalonképes egy az apám által kultivált találkozón.
Felsóhajtva fordulok a tükörrel szemben, az ing tökéletes, a szemem csillog, a kettő, mint az ég és a tenger közte a halvány fehér bőröm, a föld.
Elégedett vagyok, míg meg nem hallom az eladólány csicsergő és egyben incselkedő hangját, Souta-san mély baritonjával keveredve, amint örömmel fogadja az észrevételt.
Szerintem csak rosszul hallom, hogy a testőröm ráunt a várakozásra, de amikor elrántom a függönyt, a harag csak még jobban fellobban bennem.
-Nem csajoznál pár méterrel távolabb? – Mert nem érdekel, mert zavar, mert nem illendő. Souta vicces játéknak fogja fel, a vigyor, ami az arcára a kiül, hangjával egyetemben arról biztosít, hogy egyáltalán nem vesz komolyan.
-Nem csajozom. Ha csajoznék, az ilyen lenne. – Ezzel közelebb húzza magához az egyre pirosabb arcot magára öltő leányzót és randevúra hívja. – Ráérsz ma este bébi?
A válasz pedig természetesen nem nemleges.
-Igen. – Fantasztikus.
Dühösen dobbantok, mert én ezt még csak látványnak se vagyok hajlandó elfogadni. Duzzogva vonulok vissza a fülkébe, hogy ledobáljam a drága ruhadarabokat a földre. Magamban zsörtölődöm, és nem akarom elhinni, hogy a testőröm képes a jelenlétemben flörtölgetni holmi eladó nőcskékkel és még élvezi is. Felháborodásom tart, úgyhogy nem is veszem meg az inget, idegesen nem lehet, és amúgy se tudnám a motoron hova tenni.
Látványosan kitrappolok a boltból, bent hagyva a névjegykártyát éppen átvevő Souta-sant. Idegesen várom, hogy utánam jöjjön, és megfogadom, nem szólok hozzá, legalább míg haza nem értünk.
-Többet ilyet ne csinálj! Nekem kell rád vigyáznom, úgyhogy ne mozdulj mellőlem! – esik nekem, mikor az üzlet ajtaján kilép.
-Te meg ne flörtölgess a jelenlétembe! – vágok vissza pedig nem akartam, de mégis.
A kemény egymásnak feszülő szemezést a telefonom halk zenélése szakítja meg.
Smst kaptam, mint kiderül Niinától, kérdezi, hogy hol vagyok, megvárjon-e. Kapóra jön az üzenete, hogy ne kelljen Souta-sannal lennem, ezért visszaírok neki, hogy persze várjon meg, és sietek.
- Vigyél vissza légy szíves az iskolához. – Míg elérünk a motorig, felhívom a sofőrt, hogy jöjjön értünk az iskola elé, pár percen belül én is ott leszek.
Persze, Souta-san haragszik, gondolom a stílus miatt, de ha ő nem hivalkodik a hódítási tudományával, akkor én se pöccenek be rá az udvariatlansága miatt.
Keresztülsüvítünk a városon, és rám félelem és iszonyat telepszik. Ha bosszú, akkor a legjobb módszert választotta.
Rosszul érzem magam, a gyomrom a torkomban, és nem merem kinyitni a szemem. Szörnyű képek villódznak az elmémben, és én hiába kapaszkodom még erősebben, az egyik kanyarban úgy érzem, mintha majdnem kisodródnánk, éppen hogy csak majdnem. Közel vagyok, hogy hangosan felsírjak, de még lenyelem, nem is tudnék, mert, ahogy a szemem úgy a számat is szorosan összezárom. Aztán hirtelen már nem hallom a motor zúgását.
Tudom, hogy áll a gép, de én még nem akarom elengedni a derekát. Niina mellénk lép, és megérzi, vagy talán látja is, mert olyan finoman szorítja meg a kezem és segít le a motorról, mint egy ápoló. Rátámaszkodom, hogy eltudjak menni az autóig, és még akkor sem engedem el a nyakát, mikor beszállunk. Ő pedig végig fölém hajol, átkarol, egész úton vigyáz rám. Úgy ver a szívem, mint mikor a lövöldözésbe kerültünk, mint mikor Souta fölém hajolva testével védett.
Néha látom Souta-sant mellénk sorolni, benézni az ablakon, talán aggódik, de lehet ezt csak én képzelem bele. Közelebb húzódom Niinához, egészen megnyugszom az ölelő karok között. Megkérdezi mielőtt kiszállna, hogy jól vagyok-e. Feltételezem, ha azt mondanám, hogy nem akkor továbbra is itt maradna. De én kedvesen rámosolyogva csak azt válaszolom:
-Persze, már jól vagyok. Köszönöm Niina-san!
És valóban később már magamban ülök, normálisan lélegezve, nem is emlékezve arra tisztán, hogy mitől is pánikoltam be ennyire. A biztos csak az, hogy féltem, és emiatt a felismerés miatt, csak még jobban elgondolkodom. Megbízható?
Az utolsó piros lámpánál felé fordulok, egyenesen a szemébe nézek, bukósisakon keresztül is találkozik a tekintetünk.
Azt hiszem aggódik.
Azt hiszem túloztam.
Megkérem a sofőrt, hogy álljon félre, menjünk most más felé, és csak később haza.
Egy park és egy kis tó az egyetlen, amit úgy ismerek, hogy ténylegesen is ott voltam, nem csak hallomásból.
Souta-san pár perccel később érkezik meg, hallom, amikor leáll a motor.
Padra ülök, szórakozottan kezdek el rugdosni pár kavicsot, valamelyik messzire gurul, egyik pattogva csapódik a szemközti fa törzsének, míg a másik teljesen félre sodródik a tó irányába.
-Lehet, hogy néhány dolgot meg kéne beszélünk – mondom a leülő Souta-sanra nézve. Tekintetünk összetalálkozik, fürkész, míg én elmerülök, tűzön melegített forró csoki, legalábbis nekem ez az első gondolatom, amikor a nap belesüt. Sárral kevert smaragd rémlett, de az semmi nem lett volna ehhez az örvénylő barnához képest.
Legalábbis azt hiszem így gondolom, mert egy pillanatra összezavarodtam.
Kipirulva, ragyogó mosollyal sétál mellettem. Alig bírok uralkodni magamon, mert legszívesebben bamba vigyorral bámulnám, olyan szép. Házinyúlra nem lövünk, házinyúlra nem lövünk, házinyúl... éhes vagyok.
Bemegyünk egy étterembe burkolni valamit. Levágódom vele szemben egy székre, pont belátom az egész teret, fegyverem elérhető közelségben. Csúcs.
Mit eszik egy igazi férfi egy kiadós focimeccs után? Húst! Sokat! Katsu ugyanazt kéri amit én, majd nehezen, de megbirkózik vele.
- Nem szeretem, ha Katsunak hívnak – böki ki hirtelen, zavartan turkálva a maradékot. Félbehagyom a rágást, komolyan nézek rá. – Kérlek, ne hívj így. Rossz emlék fűz hozzá.
Bólintok.
- Miért nem beszélsz róla? – kérdezem hirtelen. Felhajtok egy pohár vizet, de egy pillanatra sem veszem le róla szemeimet. Arcának minden rezdülését figyelem, a környezettel együtt. Hűvösen néz rám, igazi arisztokrata daccal, amolyan „tudd-hol-a-helyed”-kifejezéssel. Ehh.
- Mert nem akarok. – Elbizonytalanodik. – Még nem. Nem megy. Csak ne hívj így.
Mivel a hangnem normálisra vált, így nem rúgom fel az asztalt, nem ragadom meg fehér ingét és nem tolom le a torkáig nyelvemet.
- Rendben Katsuya – dörmögöm, és egy szalvétával megtörlöm a számat. – És most mihez lenne kedved? Hazavigyelek, vagy inkább vásárolgatni szeretnél?
Hangom közömbös, fejben már eltervezem az estémet. Ma is leugrom a klubba, kicsit csörögni és piálni a haverokkal.
A vásárlást választja. Egy közeli plázába viszem a mocimmal, és az üzletbe belépve alaposan körbejárok, mielőtt szabadon engedem garázdálkodni. A próbafülke előtt őrködök, közben az eladólánnyal csevegek. Rám hajt, százötven centijének és C-kosaras melltartójának minden erejével. Vigyorogva válaszolok kérdéseire, közben szemmel tartom a bejáratot, és nem engedem, hogy Katsuya melletti fülkéket használják mások.
- Na és miféle tápon élsz, hogy ilyen szép nagyra nőttél? – búgja, kifestett ajkaival csücsörítve. Megfogja karomat a bőrdzsekimen keresztül. – Hű micsoda kemény izmaid vannak...
Vigyorogva veszem tudomásul a bókot.
- Sok spenótot eszem. Rágót? – megkínálom, és ő elfogadja. Hirtelen félrerándul a függöny a próbafülkén, és egy morcos Katsuya bukkan fel, szívdöglesztő cuccban. Kis híján félrenyelem a gumit a látványtól. Szűk fekete farmer, sötétkék selyem ing, amelyből kivillan sápadt mellkasa. A ruha színe kiemeli dühtől ragyogó csodaszép szemeit, haja szexien borzosan hullik arcába.
- Nem csajoznál pár méterrel távolabb? – kérdezi csípőre tett kezekkel. Gúnyos mosollyal hajtom félre a fejem, huncut csillogással szemeimben.
- Nem csajozom – közlöm vele a tényt. – Ha csajoznék, az ilyen lenne.
A nőcske derekára csúszik a kezem, lassan közelebb húzom magamhoz és szívdöglesztő mosollyal nézek le szép szemeibe.
- Ráérsz ma este, bébi?
- Igen – válaszolja azonnal, keblei hullámzanak a zihálástól, arca kipirul. Megnyalom arcát, közben oldalról gúnyos mosollyal figyelem Katsuya szép arcán a dühöt. Olyan szép amikor dühös, egyszerűen feláll tőle a farkam.
-Jártál már errefelé? – Kedves hangja jó érzéssel tölt el, valahogy az egész világ most egy csapásra rendbe lett. Csak attól, hogy mellettem van jobban érzem magam, biztonságban, legalábbis most.
-Még soha, de sokat hallottam róla a többiektől – csóválom meg a fejem. Nem válaszol rá, nem is tudom reagált-e valamit, mert nem nézek rá, túl ritkán járok az iskola és a „palota” kapuin kívül, ahhoz hogy most ne csodáljam meg a világot. Itt vagyok tizenhét évesen, és nem láttam a sulival szemközti parkot. Egyszer mindent kipróbálhatok.
-Tudsz focizni? - kérdezi, mire én csak fél választ adok, arról hogy tudom hogy kell, elméletben játszottam is már, de ennyi, ennél még egy kicsivel sem több. Nem is tudom volt-e valaha focilabda a kezembe.
Felnevet, érces hangja jó kedvű, keze pedig az enyémet fogja, szorosan tart, és maga után húz.
Ellen mozogni sem tudok, ezért csak hagyom magam.
- Hé Katsu! Te a kékekkel leszel én a pirosakkal – világosít fel, és én automatikusan válaszolok vissza rá.
- De én... na de... és ne hívj így! – Erről a Katsuzásról el kell majd beszélgetnem vele, és lépek is felé egyet, de ő csak megfordul, biztos jelzésnek vette és egyből rohan egyenesen a pályára a labda után cselezve, hogy berúgja az első gólt. Szép volt.
Állok és nézem az elfutó Soutát, figyelem a mozdulatait, a játékát a t9bbi fiúval. Nem számít, hogy ismeretlen, mert egyből beveszik a meccsbe. Nem nekem egy ilyen gyorsan a feloldódás, de nem tudom megállni, hogy ne csatlakozzak. Utána futok és megpróbálok közé és a labda közé férkőzni. Persze nem olyan egyserű, mint amilyennek látszik, de sikerül.
Ha nem is tart sokáig, azért én büszke vagyok a teljesítményemre. Sokáig rohangálunk, kifáradunk a végére, de ez olyan jól eső fáradtság, a feszültségem is enyhül vele. Pár perccel a pálya elhagyása után az adrenalin újra nőni kezd bennem, jó kedvem lesz, ami az étterembe is elkísér.
Örömmámorban úszva lépek be Souta-sannal. Teljesen elmerülve az adrenalin sokk csillapodása közben csak annyira vagyok jelen, hogy a szemközti asztalhoz menjek és a sarok fotelba süppedjek.
Szuszogok kicsit kimerültem, az iskolai tornaórák ehhez nem foghatóak.
Souta-san mellém ül, gondolom előnyös a választás, hisz hátra néznie nem kell, de mindent belát. Azonban az számomra is egyértelmű, hogy menekülésre ugyan akkor kevés a lehetőség. Most már pocsék választásnak tartom.
Rám tör a pánik, mindenhol engem figyelő szempárokat látok.
-Azt hiszem rossz helyre ültünk. – Állnék fel, de elénk lép a felszolgáló lány és az átlátszó folyadék már csörgedezik is a citromkarikával az alján várakozó poharamba. Hirtelen én leszek a legszomjasabb ember.
A pohár tartalmának felét azonnal kiürítem. Souta-san csak pár kortyot iszik, és a poharat az alátét szalvétára téve felém fordul.
- Jó választás volt, nem kell aggódnod - nyugtat meg, én pedig hiszek neki, egyszer már megmentett, tudom, újra megtenné.
Nehezen döntök az étlapról, mind finomnak tűnik. Ugyan azt kérem amit Souta-san, így egyszerűbb.
Az ebéd alatt nem beszélgetünk, biztos unalmasnak, zárkózottnak tart, de én csak egyszerűen nem tudok neki beszélni. Nem mintha mással tudnék, ez biztos csak berögződés. Pedig érzem, hogy kéne, legalább vele, főleg mert tegnap óta olyan érzésem van, hogy sokáig nem fog mellőlem elmozdulni.
- Nem szeretem, ha Katsunak hívnak. – Leteszem az evőeszközöm a tányér szélére, aztán inkább az egyiket mégis visszaveszem, azzal birizgálom az ételem. A jó ízű étkezés elhallgat a túl oldalon, a bőrömön érzem a szemek figyelmes tekintetét. – Kérlek, ne hívj így. Rossz emlék fűz hozzá – egészítem ki a magyarázatot, remélem ennyi elég volt, mert többet nem tudnék mondani, itt nem, pláne nem még, ahhoz túlságosan nem érzem a bizalmi viszony alapjait. Pedig kéne, hisz az életem bízom rá, de a titkaimat meg nem? Kavarognak a gondolataim, pro és kontrát játszanak, döntetlenre állunk, és ez egyre feszültebbé tesz.
-Mért nem beszélsz róla? – próbálkozik finoman, és a feltörő düh a semmibe foszlik. Államra támaszkodva nézek rá, szemeim hidegen villannak. Most a kontra került érvénybe, mely szerint ő csak a testőröm, én pedig nem vagyok köteles semmit se megosztani vele.
-Mert nem akarok – szögezem le, és ezzel egy időben feltámad a pro, muszáj valamit kitalálnom erre. – Még nem. Nem megy. Csak ne hívj így – kérem, és már bánom, hogy egyáltalán megszólaltam. Ha csöndben maradok, nem hozom ilyen helyzetbe magam. Felveszem a pálcikákat, és lassan ajkaimhoz emelem a falatokat, amiket már egyáltalán nem kívánok, de most csak ez segíthet, hogy eltereljem a gondolataimat.
- De hisz én még nem lógtam soha - néz rám meglepetten.
- Jó-jó, nem kell - nevetek fel vidáman. Amnéziás a kicsike. Nem baj, így is tetszik. - Akár maradhatunk is.
- Nem, szeretnék inkább menni.
- Rendben - biccentek elkomolyodva. Néhány másodperc és be is csöngetnek. Addig őt nézegetem. Kedvemre való a látvány, hiszen ilyen szépséget ritkán láthatok ennyire közelről. A magamfajta robosztus, nagyszájú alakokat ez a típus messzire elkerüli.
Elcsendesedik a folyosó. Konkrétan kong a néma ürességtől. Király.
Kivezetem a suliból, odakint az autónál felé fordulok. Épp megszólalnék, de az ő lágy és simogató hangja némaságra késztet.
- Nem szeretnék kocsival menni. Sétáljunk. Nem messze innen van egy liget, mellette meg valamilyen étterem, azt hiszem.
- Oké.
Részemről remek. Egy séta és egy finom ebéd ideális lesz. A ligetben pedig bőven van lehetőségem megfigyelni, követ-e minket valaki.
Kellemes az idő, a nap ragyog, a madarak csiripelnek, a szél borzolja a fák leveleit, finom virágillat kúszik orromba, és mellettem sétál egy gyönyörű fiú. Kell ennél több a boldogsághoz?! Ellazulva mosolygok le rá, de zsebemben tartom kezeimet, mielőtt akaratom ellenére útra indulnának mohó csápjaim és netalán sikítozós menekülésre késztetnék őt.
- Jártál már errefelé? - kérdezem tőle lágyan.
- Még soha, de sokat hallottam róla a többiektől.
Elrejtem csodálkozásomat, hiszen ismerem arisztokratáéknál ez hogy megy. Kisfiúcskák bezárva, üvegburokban, se barátok se játék. Felém gurul egy focilabda és felkapom, megpörgetem az ujjam hegyén.
- Tudsz focizni? - vigyorgok le rá.
- Ismerem a szabályokat... - válaszolja bizonytalanul. Felnevetek és megfogom kezecskéjét, magam után húzom, úgy futunk a pályára a bőrt rúgó iskolásfiúk közé.
- Beszállhatunk, öcsibogyó? - hunyorítok az egyikre, és dekázni kezdek a lábamon a labdával. Csodálva néznek és egyszerre harsogják az igent. - Hé Katsu! Te a kékekkel leszel én a pirosakkal.
- De én... na de... és ne hívj így! - dadogja édesen és aranyosan. Széles vigyorral borzolom meg a haját, majd lehajítom a bőrdzsekimet.
- Nyugi, csak próbáld elszedni tőlem a labdát ha tudod.
A kölykök után futok, majd becserkészem a bőrt és gól. Majd ismét. Katsu is végre megjelenik a képben, és meglepően gyorsnak bizonyul. Cselezésben meg nem nagy ász, könnyedén elkanalazom tőle a lasztit, de gyorsan utánam spurizik, még egy kapuralövést is sikeresen hárít.
- Ez az! Egész jó vagy már, Katsu! - kiáltom felé vidáman.
- Ne hívj így! - kiabálja vissza édesen kipirulva a sok futástól. Csak vigyorgok rajta. Tetszik a srác.
Módszeresen lökdösi be a fülke ajtókat. Hallgatózó füleket keres? Hát persze, hogy azokat, hisz titkos ügynök vagy legalábbis testőr. Azt hiszem, még párszor majd emlékeztetnem kell magamat erre a tényre. Hogy történhet ez meg velem?
Persze várható volt, lehetetlen, hogy nem látta valaki a tegnap történteket. Csak hát… nem is tudom mit vártam.
-Híre ment a támadásnak, de konkrétan tudom, hogy senki nem látta, ezért még mindig nem tudják ki vagyok, és jó lenne ha te sem árulnád el. Nagyon kifejező arcod van, próbálj meg uralkodni magadon. – mintha eddig kitöréseket produkáltam volna. Francba is, de hisz előtte mindig ilyesmi történik.
-Jó… - jaj már, valahogy nyugodj már le! Összefont karjaim alatt ökölbe szorítom a kezeimet, hátha úgy nagyobb önuralomra vehetem rá magam.
-Hékás… Mi a baj? – kérdezi meglepően együtt érzőien.
-Nekem ez az egész… - nehezen rakom össze ezt a félmondatot is, és nem is hagyja, hogy végig mondjam. Talán jobb is.
-Megértelek. Ha szeretnéd, most hazaviszlek, vagy lógunk egyet az órákról és elmegyünk kajálni. – felkapom rá a tekintetemet.
-De hisz én még nem lógtam soha. – mondom szinte teljesen meghökkenve. Még hogy ismer.
-Jó-jó. Nem kell. - jó kedvűen felnevet, miközben védekezően maga elé emeli a kezeit. – Akár maradhatunk is. – megnyugtat nevetése. Határozottan megrázom a fejem.
-Nem, szeretnék inkább menni. – ha nem is az egész napot, de egy pár órát kihagyhatok, szerintem. Szükségem van egy kis friss levegőre. Amint lehet újra inkább a földet nézem.
-Rendben. – már nyoma sincs a hangjában az előbbi vidámságnak.
Várom, hogy elinduljon, és én utána mehessek, de nem mozdul. Mért hezitál? Talán valami baj van? Felemelem a fejem és ránézek, és ő meg engem bámul. Vagy egy percig csak nézzük egymást, és én azon kezdek el gondolkodni, hogy megrettenjek-e vagy elvörösödjek-e a tekintetétől.
Teljesen csend lesz, amikor a diákok órára mennek. Én pedig megvilágosodom. Ezt várta. Az ajtó felé nézek.
-Gyere. – visszanézek rá, de ő már elfordult az ajtó felé. Szó nélkül követem.
Legnagyobb örömömre senkivel nem találkozunk, se egy előadó, se egy késésben lévő diák.
Egész úton kifelé azon jár az agyam, hogy mit fogok majd mondani a tanároknak, miért nem mentem be az előadásokra. De ha a többiek tudják mi történt, akkor a tanárok is, úgy hogy szerintem megértőek lesznek. Legalábbis remélem.
Souta-san határozottan halad előttem, egyszer sem néz hátra, mégis biztos vagyok benne, hogy pontosan tudja hány lépésnyire követem őt.
Pár perc alatt kinn is vagyunk. Végre felém fordul, látszólag teljesen türelmesen vár. Vajon ezt is tanítják?
-Nem szeretnék kocsival menni. Sétáljunk. Nem messze innen van egy liget, mellette meg valamilyen étterem, azt hiszem. – még soha nem voltam ott. A többiek meséltek róla, ezért nem is vagyok teljesen biztos benne.
Némán bólint, és maga elé enged. Tegnap a szobámba közel sem volt ennyire udvarias. Lelassítok, és meg várom, míg beér. Terveim szerint beszélni is fogunk valamennyit.
