|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Mora | 2013. 08. 05. 21:29:22 | #26724 |
 Karakter: Ethan Brayden
Megjegyzés: (L-samának)
- Nem képmutató dolog akkor is, hogy addig észre se vesznek a nagymenők, míg nem kell nekik valami segítség tőled? – háborogja Blake, a szokásos, 6 gombócból álló fagyiadagja felett. Neki és Emilynek elmondtam, miért keresett fel George. Egyrészt, úgyse fognak pletykálni a dologrólm másrészt úgyse hagytak volna békén, míg nem mesélek. Ez pedig így jobb, mintha elszállt összeesküvéselméleteket gyártottak volna.
- Nincs ebben semmi képmutatás – vonom meg a vállam. – Ezen kívül mi dolga lenne velem? Más körökben mozgunk, más évfolyamra járunk, ugyan annyira nincs közünk egymáshoz, mint másokkal, akik a segítségem kérték.
- Jó, de... – Mielőtt folytathatná az akadékoskodást, Emily egy nagy kanál jeges édességet töm a szájába.
- Ne figyelj rá, dolgozik benne a „kinek nagyobb a farka” ösztön. – Blake-el egyszerre nyeljük félre ami a szánkban van, pedig már volt időnk hozzászokni barátnőnk szókimondóságához.
Míg ők ketten leragadnak a témán való vitatkozásnál, én elgondolkodva kanalazom tovább a fagyim. Nem ismerik George-ot, csak a pletykákat, és nem azok a fajták, akik az alapján ítélkeznek, így Blakeből valószínűleg tényleg a büszkeség beszélt. Én meg csak tanítom őt, így igazából mindegy, hogy milyen is valójában. Nincs közöm hozzá, kivel hogy beszél, és miért. A legközelebbi óránkig, úgyse fogom látni.
***
Nagyobbat nem is tévedhettem volna, mikor legközelebbi találkozásunk időpontját tippeltem meg, mert az már rögtön a másnapi ebédszünetben bekövetkezett.
- Szia, leülhetek? – zökkent ki az olvasásból George hangja, én pedig ijedtemben félrenyelek, de azért igyekszem jelezni neki, hogy nyugodtan. Emily és Balke kettesben eszik kint, más meg úgyse szokott leülni mellém.
- Szia… - krákogom köszönésként, miután úgy ahogy leöblítettem a gyilkos falatot.
- Bocs, nem akartam rád hozni a frászt – vigyorogja.
- Semmi gond, khm… Csak nagyon elmerültem a könyvben.
- Azt látom, le is etted a pólódat.
- Ó a francba! – nyögöm, mikor a mellkasomra pillantva szembe találom magam egy szép zöld folttal. Felkapom a szalvétám, és igyekszem letörölni vele, de a brokkoli makacsnak bizonyul, és az elkenésén kívül, nem érek el vele semmit. Egy bosszús sóhajjal fel is adom inkább.
- Francba – ismétlem, és már sokadszorra elhatározom, hogy nem fogok olvasni evés közben. Úgyis elfelejtem a dolgot, ahogy legközelebb leülök enni.
- Adjak kölcsön egy pólót? A táskámban van egy váltással.
- Ó nem, köszi, nekem is van. Ugyanis gyakran előfordulnak hasonló balesetek nálam – mosolygok rá hálásan, bár még mindig nem értem igazán, mit keres a társaságomban, órán kívül. Pedig láthatóan jól szórakozik.
- Érdekes figura vagy te – dörmögi lágyan, pár korty, és egy kuncogás után.
- Ha te mondod… Habár nem én vagyok az, aki egy fél marhát megeszik ebédre – bökök rá az előtte tornyosuló hús kupacra, hogy leplezzem zavarom. Nem sokan mondták még nekem, hogy érdekes vagyok, így nem tudom kezelni.
- Sportoló vagyok és az izmok fehérjéből épülnek, ergo sokat kell belőle ennem. Ha olyan egérnek való adagot kellene ennem ebédre, amit éppen te rágcsálsz, éhen is vesznék – vonja meg a vállát.
- Aha! De ez legalább finom egérkaja! – mosolygok rá, és jóízűen bekapok egy falatot a brokkolis, paradicsomos salátából, amit a rántottsajtom mellé vettem. Nem vagyok vega, de annyi hústól, amit ő pakolt fel, rosszul lennék.
- Szóval ráérsz ma délután?
- De… Nem lesz edzésed? – pillantok fel rá meglepetten.
- Átraktam az összes edzésemet a kora reggeli órákra, hogy minél több időm legyen a tanulásra.
- Ó ez jó, de… Nem fogsz így kikészülni?
Elmosolyodik, és kezdem érteni, miért tartják őt a leghelyesebbnek az évfolyamomba járó lányok, akik ma végig róla beszéltek egyik szünetben.
- Kedves tőled, hogy aggódsz értem, de megoldom hogy legyen időm pihenésre is. Szóval? Ma délután?
- Hát, akkor rendben, kettőtől ráérek – bólintok tétován. Még ha azt is mondja, hogy rendben lesz, kialvatlanul sokkal nehezebb tanulni is, pláne, hogy az óránk már délután lesz, az egyetemi előadások után. – Ugyan ott megfelel?
- Persze – bólint, és közben bőszen igyekszik bebizonyítani, hogy képes eltűntetni egyedül egy akkora adag húst. Egy darabig csendben eszünk, de én kezdem egyre kényelmetlenebbül érezni magam, úgyanis amióta leült hozzám, a figyelem középpontjában vagyunk.
- George... Javíts ki ha tévedek, de mindenki mink... vagyis inkább téged bámul, ugye? – töröm meg a közénk ereszkedett csendet fojtottan.
- Hát, valahogy úgy – feleli. – Zavar?
- Hogy mindenki téged bámul? – kérdezek vissza elgondolkodva, majd sietve megrázom a fejem. – Nem, dehogy, csak...
- Nem az, hanem a figyelem – nevet fel, elejét véve a szabadkozásomnak. – Szeretsz elbújni, nem?
- Elbújni? – nézek rá meglepetten.
- Elbújni – biccent, de mikor továbbra is értetlenül meredek rá, kifejti. – Eldugott helyeket ismersz, meg vagy illetődve ha figyelnek rád, és elrejted az arcod a hajad mögé.
Akaratlanul is tincseimhez nyúlok, melyek valóban mindig takarják mások elől a szemeim, de ez valahogy sose zavart.
- Nem állt szándékomban elbújni – felelem végül, egy válrándítással egybekötve. – Csak jobban élvezem a nyugodt környezetet, a barátaim társaságát, és a könyveket, mint a nagy felhajtást.
- Tehát körülöttem nagy a felhajtás? – mosolyog rám, az egyik kezére támaszkodva.
- Nem úgy értettem... Mármint van, de nem rossz értelemben gondoltam... Illik hozzád...ümm... Szóval érted – habogom zavartan, megijedve, hogy talán megbántottam valamivel.
- Értem – nevet fel, én pedig inkább a köztünk heverő könyvre szegezem a pillantásom. Újra csend ereszkedik ránk, amit ezúttal ő tör meg, maga felé fordítva a könyvet. – Ez nem a te évfolyamodnak van.
- Tudom, ez nektek van – fújom ki a bent tartott levegőt. – Ahhoz, hogy elmagyarázzam neked, tudnom kell, miről van szó.
- Megtanulsz egy egész könyvet ezért? – hökken meg.
- Az alapja ugyan az, mint a mi anyagunknak – felelem, majd az órára téved a tekintetem, és úgy pattanok fel, mint aki rugóra ült. – Délután elmagyarázom, most rohanok. Szia!
- Várj! – ragadja meg a csuklómat, mikor rohannék el a tálcával, és mosolyogva bök a könyvre meg a táskámra, amiket kapásból ott felejtettem volna.
- Köszi – pirulok el, és magamra akasztva azokat is, a tálca lerakása után, kisietek a menzáról. Még a pólómat is át kell vennem a következő óra előtt.
***
Kettő után 10 perccel, a megbeszélt helyen ücsörgök a padon, és élvezem a langyos, virágillatú szellőt. Hamarosan motoszkálást hallok meg, és George bukkan elő a bokrok közül. Úgy tűnik nagyon sietett, és ahogy bosszankodva átverekszi magát a gallyak közt, a hajába is ragad egykét levél.
- Bocs, le kellett ráznom néhány alkalmatlankodót – sóhajtja, miközben letelepszik mellém a padra. Mosolyogva ingatom meg a fejem, jelezvén, hogy semmi baj, majd némi hezitálás után, a hajához nyúlva húzom ki belőle a leveleket.
- Nem késtél le semmiről – jegyzem meg, majd előhúzok egy füzetet a táskámból, amit ma avattam fel. – Összeírtam pár képletet, amit alapjáraton meg kell értened, és tanulnod. Ezekre épül az ayag többi része.
- Ezt ebéd óta csináltad? – veszi el tőlem a füzetet, bólintok, majd intek, hogy nézze át. Ha valamelyiket nem érti, elmagyarázom, ha kell többször is, majd megmutatom példákkal. El is szalad a másfél óra, a fizikát megint nem vettük elő.
- Legközelebb fizikázni kéne. Sajnos annak nem lenne értelme, hogy háromnegyed óra ez, és megint annyi az, mert mire elmélyednél valamelyikben, lejárna az idő – gondolkodok hangosan.
- Nem akarok a terhedre lenni, de csak két hónapo van, hétvége nem férne bele? – sóhajtja. Valószínűleg annyi kedve van ezekhez a pótórákhoz, mint nyári melegben a bundakabáthoz, de fontos neki a vizsga.
- Ööö... a holnap most biztos nem jó, de a vasárnap beleférhet, ha nem túl későn érek haza holnap, és maradok a barátaimnál éjszakára – felelem, némi gondolkodás után. Szerensére már péntek van, és holnap megyünk a megbeszélt kirándulásra. – Az úgy jó?
|
| Levi-sama | 2013. 08. 05. 19:52:09 | #26720 |
 Karakter: George Norway
Megjegyzés: ~Morának
3.
- 10 dollár, másfél óráért... azt hiszem.
- Nem vagy valami drága – válaszolom lágyan, közben zavarodott arcát nézem.
- Ne-nekem így jó. Kezdjük most? Vannak nálad könyvek?
- Vannak, szóval kezdhetjük. – A mocimra mutatok. – Pattanj fel, menjünk egy kávézóba!
- Inkább itt a parkban! - Ó, tehát fél a motoromtól? Kár. És a parkban akar leülni? Mi lesz, ha valaki meglát? Mintha a gondolataimban olvasna, hozzáfűzi: - Tudok eldugottabb részeket, ahova nem megy senki, nem fogják megtudni.
- Legyen.
Vállamra dobom a hátizsákomat és követem őt. Megkerüli az iskola főépületét, és leghátul a lezárt romos régi iskolaépület melletti kertig megy. Ide tényleg nem járhatnak sokan, mert a növények elvadultan nőnek mindenfelé, benőtték a romos falakat is, és egy pad van csak, amelynek háttámlájára felkúszott egy élénkzöld borostyánág, körülötte pedig rengeteg színes vadvirág hajladozik a szélben. Tisztára retró, de tetszik. Ethan leül és felnéz rám a nagy fekete szemeivel, amelyek olyan feltűnőek, hogy nem lep meg, amiért a haja mögé rejti őket, de most a szellő félrefújja a barna tincseket. Ledobom magam mellé.
- Hagy nézzem meg a könyveid.
- Oké. – Előhalászom a táskából a jegyzetfüzettel együtt, és az egész kis szeretetcsomagot az ölébe pottyantom.
- A vizsgákra szeretnél felkészülni, ugye?
- Aha.
- És melyik részt nem érted?
- Fogalmazzunk úgy, hogy probléma van már az alapozással is – morgom, zavartan beletúrok a hajamba.
- Ne aggódj, a fizika és a matek ezen a szinten nem sokaknak a kedvence.
- Neked igen?
Tökre kedves a mosolya. Ez tényleg egy figyelmes srác, nagyon rendes, de tényleg. Segít nekem, türelmes, mosolyog, és még vigasztalni is próbál, meg bátorít is. Jó fej.
- Nem. Érdekel, mint ahogy a többi tantárgy is, de nem a kedvencem.
Nézem, ahogy átlapozza a tankönyvet, majd a munkafüzetet és a jegyzetfüzetemet. Bele-bele kérdez, rákérdez és puhatolózik.
- És ez itt? Ezt itt elég zavarosan írtad le.
Odahajolok és megnézem, hogy mire mutat vékony ujjával. Milyen keskenyek a körmei, mint egy lánynak. Szép keze van. Vajon zongorázik is?
- Mert elvesztettem a fonalat. Ezt itt és itt még vágom, de ezt már nem.
- Rendben, értem. – Előre lapoz, egészen a félév eleji anyaghoz, és tovább kérdezget. Szerintem ő most így méri fel a tudásszintemet, tuti, habár nem értek az ilyen dolgokhoz. Mégis úgy érzem, tudja mit csinál, mert nyugodt és magabiztos. Mmm… Az előbb futva érkezett hozzám, mert késésben volt, és láttam hogy leizzadt, még sincs izzadtságszaga, hanem valamilyen egészen kellemes illata van, de nem tudom mi. Talán valamiféle dezodor, vagy sampon, nehéz megállapítani.
- Szerintem mára végeztünk! – csapja össze a tankönyv lapjait, és elhajolok tőle. Mi a francért akartam megszagolni a haját? Ennyire rég keféltem volna, hogy egy finom illattól begerjednék? Átveszem a felém nyújtott könyveket és belehajítom a táskámba.
- Köszönöm, Ethan. Mikor lesz a következő óránk? Holnap? – Felé nyújtom a tíz dolcsit, de elutasítja egy kézmozdulattal.
- Ha nincs edzésed, szólj, és ugyanitt találkozunk. Szia.
- Okés, szia!
Nézem ahogy elsiet, és nagyot sóhajtva hátradőlök a padon. Basszus. De utálom a matekot. A fizikát még elő sem vettük, pedig az lesz ám az igazi rémálom! Hogy fogok két hónap alatt felkészülni a félévzáróra? A legutóbbi vizsgaidőszakom is egy pokol volt, harmadszorra lett meg a kettes, de ahhoz, hogy a csapatban maradhassak, közepesnél rosszabb jegyem nem lehet. Tisztára, mint a gimiben, ott is vért izzadtam, de ott legalább tudtam puskázni, itt viszont lehetetlen.
Pff.
***
- Na sikerült beszélned azzal az Ethan nevű sráccal?
John besorol mellém a folyosón, kezet rázunk menet közben a menza felé.
- Ja, már el is kezdtük tegnap.
- Gyors voltál.
- Jaja, mint mindig.
- Hallom, átálltál reggeli edzésekre.
- Muszáj, mert Ethan csak délután ér rá.
- És hogy bírod a korán kelést?
- Szarul, baszki. Hulla vagyok, de ez csak átmeneti időszak, amint felzárkózom matekból és fizikából, már nem kell járnom Ethan óráira.
A menzán a szokásos tömeg fogad minket. Beállunk a sorba, megpakoljuk a tálcáinkat mindennel, ami hús és hús, fizetünk a kasszánál és elindulunk üres asztalt keresni. Két lány azonnal integetni kezd nekünk, hogy üljünk le mellé, John meg is teszi, de ekkor meglátom az ablak mellett egy kettes asztalnál Ethant. Egyedül eszik, egy tankönyvet olvas közben. Leteszem elé a tálcámat.
- Szia, leülhetek?
Félrenyel és köhögni kezd, közben hadonászik egyik kezével, hogy üljek le nyugodtan. Iszik egy korty vizet.
- Szia… - krákogja. Rávigyorgok.
- Bocs, nem akartam rád hozni a frászt.
- Semmi gond, khm… Csak nagyon elmerültem a könyvben.
- Azt látom, le is etted a pólódat.
Lenéz a mellkasára, és egy ó a francba! - nyögéssel megragadja a szalvétáját, hogy vad dörzsöléssel háromszorosára növelje a foltot. Szórakozott félmosollyal nézem, miközben a számba tolom az ebédemet. A lelkes munkától kipirul, és amikor rájön, hogy mennyire eredménytelen volt, bosszús sóhajjal fúj egyet.
- Francba – mormolja.
- Adjak kölcsön egy pólót? A táskámban van egy váltással.
- Ó nem, köszi, nekem is van. Ugyanis gyakran előfordulnak hasonló balesetek nálam – mosolyog rám aranyosan. Kuncogva szürcsölök a dobozos tejemből.
- Érdekes figura vagy te – dörmögöm lágyan.
- Ha te mondod… Habár nem én vagyok az, aki egy fél marhát megeszik ebédre – mutat a tálcámra, amiin tornyokban áll a hús. Vállat vonok.
- Sportoló vagyok és az izmok fehérjéből épülnek, ergo sokat kell belőle ennem. Ha olyan egérnek való adagot kellene ennem ebédre, amit éppen te rágcsálsz, éhen is vesznék.
- Aha! De ez legalább finom egérkaja! – mosolyog és bekap egy kanállal abból a zöld és piros valamiből.
- Szóval ráérsz ma délután? – szegezem neki a kérdést.
- De… Nem lesz edzésed?
- Átraktam az összes edzésemet a kora reggeli órákra, hogy minél több időm legyen a tanulásra.
- Ó ez jó, de… Nem fogsz így kikészülni?
Elmosolyodom.
- Kedves tőled, hogy aggódsz értem, de megoldom hogy legyen időm pihenésre is. Szóval? Ma délután?
|
| Mora | 2013. 08. 05. 11:10:09 | #26709 |
Karakter: Ethan Brayden
Megjegyzés: (L-samának)
Vetek egy kétségbeesett pillantást az órámra, és miután megállapítottam, hogy semmi kétség, alaposan elkéstem, még gyorsabb futásra ösztökélem magam. Talán el kellett volna utasítanom Norming professzor kérését, de ha nem segítek neki a keresgélésben, valószínűleg egész délután bent lett volna. Kissé szétszórt, a kezében tartott könyveket se szokta megtalálni. Így viszont George-ot váratom, ugyanis semmi elérhetőséget nem tudok, amin értesíthettem volna.
Szerencsére már látom a kettes kaput, és pár lány társaságában, őt is. Megkönnyebbülten fékezek le előttük, és térdeimre támaszkodva, visszanyerem a lélegzetem.
- Szia George, bocs a késésért! – hadarom, két lihegés közepette. – Norming professzor megkért egy szívességre, és nem tudtalak értesíteni…
- Ő a haverod? – nyomja el szabadkozásom az egyik lány hangja, és fel se kell rá néznem, hogy érezzem a megvetését. Na igen, mi sem különösebb, mint az egyetem legnépszerűbb sráca, és egy ismeretlen senki együtt, de nem merem kijavítani. Egyértelmű, hogy nem vagyunk haverok, de ha ő ezt mondja, akkor nem akarja reklámozni a korrepetálást.
- Koccanjatok le csajok, bántjátok a szemem– morran fel, és nem csak a lányok, de én is meglepetten pillantok fel rá.
- Tessék? – Nem akarnak hinni a fülüknek, de George még nyomatékosítja is a szavait, ahogy csettintve a háta mögé mutat.
- Kopjatok le.
- Anyád! – érkezik a sértett reakció, ahogy távoznak. Már teljesen lenyugodott a légzésem, így kiegyenesedve nézek a szemébe.
- Nagyon megbántottad őket, ez nem volt szép tőled – jegyzem meg, bár tisztában vagyok vele, hogy ez nem az én dolgom. Mégis fura ilyen társalgást hallani attól, aki olyan népszerű.
- Mert nem tudsz semmit róluk. Ha tudnád amit én, egy szavad sem lenne. – Erre nem tudok mit mondani, és amúgy is egészen más köti le a figyelmem, mikor ellökve magát a motortól, közvetlenül előttem áll meg. Hátrahőkölök, ahogy közelebb hajol, és zavaromat elrejtendő, igyekszem a tárgyra térni.
- Oké, szóval akkor…
- Először is cseréljünk telefonszámot – vág a szavamba, és már húzza is elő a sajátját, én pedig követem a példáját. Végzünk a kölcsönös számfelmondással, és utána szidhatom magam, hogy zavarba jövök a mosolyától. - Mennyi egy menet nálad?
Nem kicsit döbbenek le a kérdés hallatán. - Hogy micsoda?
- Óradíj, Ethan. Ugye nem gondoltad, hogy ingyen kérem a korrepetálást? – Zavaromban azt se tudom mit mondjak, csak pislogok fel rá, mire elneveti magát. Jól van, nem én tehetek róla, hogy teljesen félreérthetően fogalmazott! Amúgy pedig nem gondolkodtam díjon, általában szívességből segítek. – Vagy elvállaltál volna ingyen is? Ez kedves tőled, de John a csapattársam azt mesélte, hogy jól jön neked a pénz, és különben is így fair. Szóval?
Tény, hogy nem jön rosszul, de valahogy sose szerettem pénzt kérni másoktól. Azt se igen tudom, mennyit szokás, így kissé találomra nyögök be egy összeget.
- 10 dollár, másfél óráért... azt hiszem – vonom meg a vállam, mintha inkább kérdés lenne, mint válasz.
- Nem vagy valami drága – jegyzi meg, szórakozott mosollyal, én pedig igen csak megküzdök magammal, hogy ne látszódjon meg rajtam a zavar, az ismételten kétértelmű fogalmazás miatt.
- Ne-nekem így jó – jelentem ki, majd gyorsan témát váltok. – Kezdjük most? Vannak nálad könyvek?
- Vannak, szóval kezdhetjük – bök a motorja felé, és készül is felszállni. – Pattanj fel, menjünk egy kávézóba! – Nagy szemekkel mérem végig a motort, majd sebesen megingatom a fejem. Nincs az az isten, hogy én felszálljak arra!
- Inkább itt a parkban! – mutatok a hátam mögé, és mikor kétkedve pillant az udvarra, gyorsan folytatom. – Tudok eldugottabb részeket, ahova nem megy senki, nem fogják megtudni.
- Legyen – vonja meg a vállát, és a cuccait előhalászva követ, ahogy mutatom az utat. Megkönnyebbülten haladok a csendes, eldugott zug felé, ahol többnyire egyedül szoktam olvasni, vagy néha Emilyékkel társalogni.
Ahogy mindig, úgy most is üres a hely, így az egyik padra ülve, várakozóan pillantok fel rá. Nekem nincsenek meg azok a könyvek, amikből ő tanul, bár most megnézem pontosan melyek azok, és kiveszem őket legközelebbre a könyvtárból.
- Hagy nézzem meg a könyveid – nyújtom felé a kezem, mire leül mellém, és az ölembe pakolja őket. Memorizálom a címeket és írókat, majd átfutom a tartalomjegyzékeket. Most, hogy tanulásról és könyvekről van szó, elememben érzem magam.
- A vizsgákra szeretnél felkészülni, ugye? – nézel fel rá a lapokból, ő pedig bólint. – És melyik részt nem érted?
- Fogalmazzunk úgy, hogy probléma van már az alapozással is – túr a hajába bosszankodva, én pedig elmosolyodva fordulok vissza a könyvekhez.
- Ne aggódj, a fizika és a matek ezen a szinten nem sokaknak a kedvence – jegyzem meg kedvesen.
- Neked igen? – Meglepetten nézek fel rá a kérdést hallva, majd mosolyogva megingatom a fejem.
- Nem. Érdekel, mint ahogy a többi tantárgy is, de nem a kedvencem – felelem, majd témát váltok, és igyekszem kipuhatolózni, hol akadt el.
Jó egy óra után arra a következtetésre jutok, hogy jobb ötlet lenne az én tankönyvemmel kezdeni legközelebb, de mostanra ennyi elég.
- Szerintem mára végeztünk – jelentem ki, mire megkönnyebbülten dől hátra a padon. Lerakom mellé a könyveit, majd összepakolom a saját cuccom. Mivel ez most nem volt normál óra, elutasítom a fizetésre tett kísérletét. – Ha nincs edzésed, szólj, és ugyan itt találkozunk. Szia. – Búcsút intve távozom, mert még össze kell futnom a megszokott cukrászdában Blake-el és Emilyvel, hogy fixáljuk a szombati kirándulást.
|
| Levi-sama | 2013. 08. 05. 10:00:48 | #26708 |
Karakter: George Norway
Megjegyzés: ~Morának
2.
Több fej egy bizonyos irányba fordul, és alighanem az a srác lesz az, aki leejtette a könyvét. Néhány lépés a hosszú lábaimmal, már előtte is állok, és felé nyújtom a tankönyvet.
- Te vagy Ethan Brayden?
- Ümm… igen.
Olyan semmilyen a srác. Barna haja az arcába lóg, a szemeit sem látom emiatt. Túl nagy a közönség, nem akarom hogy mások is hallják ahogy felkérem őt korrepetálásomra, mert holnap az egész egyetem erről fog pusmogni.
- Remek. Gyere velem egy kicsit, beszélnünk kell!
Meglepetten bámul fel rám, láthatóan nem érti mi a fenét akarok és miért akarom, nekem viszint nincs időm a hosszas könyörgésre, mert mindjárt jön az óraadó tanár, ezért felkanalazom a srácot a székről. Mellette két diák azonnal felpattan, ezek szerint a barátai. Rájuk villantom sárga szemeimet.
- Nyugi már, nem eszem meg! – sóhajtom. – Két percet kérek.
Leterelgetem a lépcsőn a kölyköt, mert hát aki a vállamig sem ér, az nekem kölyök. Odakint a folyosón a falhoz támasztom, mert láthatóan még mindig nem tért magához a döbbenettől. Vagy lehet hogy alapjáraton ilyen bamba? John nem mondott erről semmit.
- Mit... mit tehetek érted? – kérdezi. Kedves hangja van, nem érződik a szavai mögött hogy a búsba kívánna engem. Zavartan beleborzolok a hajamba, és a folyosófalat fixírozva mormolom a választ. Nem szeretem bevallani senkinek, hogy segítségre szorulok.
- Segítség kéne matekból meg fizikából, és téged ajánlottak.
- Ó, oké... mármint, szívesen segítek, ha tudok.
Megkönnyebbülten bólintok, és végre ismét ránézek, de csak a cipőjét bámulja. A tanár viszont közeledik a folyosón. Basszus. Pedig a számát is el akartam kérni, de majd akkor délután.
- Kösz, akkor órák után összeszedlek a kettes kapunál. Szia.
Elhúzom a csíkot.
*
A kapu mellett a motoromnak támaszkodva várom őt. Police napszemüvegem orromra biggyesztem, és sóhajtva nézek órámra. Késik. Már majdnem félhárom, és kettőkor érnek véget az órái. Hol a szöszben van? A mellettem álló csacsogó csajok hozzám beszélnek, de csak néha morranok egyet válaszul, és ez nekik bőven elég. Jó fej vagyok, ezért nem küldöm el őket a búsba.
- Na és kit vársz Geo? – kérdezi az egyik.
- Egy haveromat.
- Bemutatsz neki minket?
Valaki fut felém, és amikor közelebb ér, látom hogy Ethan az. Na végre. Karba fonom a kezeimet széles mellkasom előtt, és bevárom őt. Előre hajolva lihegi ki magát, a csajok pedig meglepetten nézik őt.
- Szia George, bocs a késésért! – zihálja. – Norming professzor megkért egy szívességre, és nem tudtalak értesíteni…
- Ő a haverod? – kérdezi az egyik csaj lebiggyedő ajkakkal, lenézően végigméri Ethant. Nyilvánvaló a megvetése.
- Koccanjatok le csajok, bántjátok a szemem– morranok.
- Tessék? – néznek rám döbbenten. Csettintek ujjatlan kesztyűs kezemmel, és magam mögé mutatok.
- Kopjatok le.
- Anyád! – mondják, és sértetten elsietnek a közelemből. Ethan felegyenesedik és a szemembe néz.
- Nagyon megbántottad őket, ez nem volt szép tőled.
- Mert nem tudsz semmit róluk. Ha tudnád amit én, egy szavad sem lenne. - Ellököm magam a motortól, és elé állok. Alaposan megnézem az arcát, a szemei egészen sötétek, mintha nem is lenne pupillája, de amikor leveszem a napszemüvegem és közelebb hajolok hozzá, hogy jobban szemügyre vegyem, hátrahőköl.
- Oké, szóval akkor…
- Először is cseréljünk telefonszámot. – Előrántom a mobilomat és belevésem amit diktál, közben mondom neki az enyémet. Amikor végre elteszi a zsebébe a telefonját és újra rám néz, rámosolygok. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer bárkinek is felteszem ezt a kérdést: - Mennyi egy menet nálad?
Kikerekednek a sötét szemei.
- Hogy micsoda?
- Óradíj, Ethan. Ugye nem gondoltad, hogy ingyen kérem a korrepetálást? - Zavartan pislog fel rám és ettől felnevetek. – Vagy elvállaltál volna ingyen is? Ez kedves tőled, de John a csapattársam azt mesélte, hogy jól jön neked a pénz, és különben is így fair. Szóval?
|
| Mora | 2013. 08. 04. 22:34:06 | #26698 |
Karakter: Ethan Brayden
Megjegyzés: (L-samának)
Kizárva az órák előtti zajongást, elmélyülten tanulmányozom a következő előadás anyagát, mivel terveim ellenére, tegnap elaludtam, mielőtt megtehettem volna. Úgy pedig sokkal biztosabbnak érzem, ha legalább tudom, miről lesz szó.
Emily és Blake a balomon ücsörögve beszélget, a következő kirándulást tervezik. Be akartak vonni, de inkább rájuk hagytam a részleteket, nekem megfelel, ha majd a végleges döntést közlik. Jobbomon a padok közti lépcsősor húzódik, és eléggé hátul is vagyunk ahhoz, hogy nyugodtan olvashassak.
Mégis a csend lesz az, ami végül megzavar. Olyan hirtelen ereszkedik le a teremre, hogy még én is felkapom a fejem, és követem a többiek pillantását.
Egy felsőbb éves ácsorog az ajtóban, hamarosan az is kiderül a felhangzó névből, hogy az egyetem egyik sztárja, személyesen. Még én is tudom, ki George Norway, annak ellenére, hogy a sohánál is ritkábban forgok a köreiben.
Nem rám tartozónak ítélve a jelenlétét, fordulnék is vissza a könyvemhez, mikor ismételten csendet varázsolva a teremben, megszólal:
- Üdv. Ethan Brayden itt van? Őt keresem.
Nevem hallatán nem csak az ütő áll meg bennem, de a sarkán egyensúlyozott könyv is kihullik a kezemből, előre bucskázva az alsóbb sorba. Biztos vagyok ugyan benne, hogy évfolyamtársaim fele eddig azt se tudta, hogy létezem, a másik felének pedig igen csak kis része tudja, mi a nevem, most ezen keveseket követve, mégis mindenki rám bámul.
Hirtelen azt se tudom, hogy a lehullott könyvemért nyúljak, vagy inkább süllyedjek el zavaromban, de azt biztos, hogy mindenhol szívesebben lennék, mint a sok kíváncsi szempár kereszttüzében. Mielőtt azonban megmoccanhatnék, némi segítséggel ő is kiszúr, és hosszú léptekkel előttem teremve, fölém magasodik.
- Te vagy Ethan Brayden? – kérdezi, miközben felkapja a földről, és elém rakja elejtett könyvemet, amin jó kisiskolás módjára, ott díszeleg a nevem.
- Ümm... igen – préselem ki magamból, és még bólintok is, inkább a magam biztatására, mint hogy nyomatékosítsam a szavaim.
- Remek. Gyere velem egy kicsit, beszélnünk kell!
Elkerekedett szemekkel, értetlenül pillantok fel rá, és a teremben felerősödő zsivaj is döbbenetet sugall. Mikor azonban látja, hogy ezzel nem jut előbbre, megragadja a karom, és könnyedén talpra állít. Blake már ugrik is fel, de egy legyintéssel elintézi.
- Nyugi már, nem eszem meg! – sóhajtja. – Két percet kérek. – Tétován bólintok, mire leterel a lépcsőn, ki az előadó elé. Életemben nem voltam még ilyen zavarban, szinte leeresztek, ahogy bezárul mögöttünk az ajtó. Persze a másik zavarba ejtő jelenség még mindig előttem van, de legalább egyedül.
- Mit... mit tehetek érted? – szedem össze magam annyira, hogy sikerüljön egy értelmes mondat.
- Segítség kéne matekból meg fizikából, és téged ajánlottak – vág bele a közepébe, én pedig egészen megnyugszom. A veréstől kezdve, mindenféle szörnyű gondolat átfutott a fejemen, de ha csak korrepetálásról van szó...
- Ó, oké... mármint, szívesen segítek, ha tudok – találom meg a hangom.
- Kösz, akkor órák után összeszedlek a kettes kapunál – közli, és nekem még megdöbbenni sincs időm, búcsút intve fordul is el.
- Várj... – szólnék utána, de torokköszörülés hangzik fel mögöttem, én pedig zavartan kapom a pillantásom a professzorra. Bocsánatot kérve slisszolok vissza az előadóba, és felmenekülök a helyemre. Egyáltalán nem örülök az előadás során rám szegeződő, kíváncsi pillantásoknak. Vajon ha elmondanám, hogy egyszerű korrepetálás miatt keresett csodálatuk alanya, akkor ő maga dühös lenne? Ki tudja, mi képes rombolni egy hozzá hasonló imidzsét.
|
| Levi-sama | 2013. 08. 04. 21:22:08 | #26696 |
Karakter: George Norway
Megjegyzés: ~Morának
Geo
Hangosan bőg a motor alattam, ahogy behajtok vele az egyetem udvarába. A főépület előtt állítom le, leveszem fejemről a sisakot és beleborzolok göndörödő sötét fürtjeimbe. Leszállok a Hondámról, és a sisakot hanyagul az ülésen hagyom, hátizsákomat kiveszem az ülés alatt rejtőző csomagtartóból, lezserül a vállamra dobom és könnyedén felszökkenek a lépcsőkön. Sok diákot látok, az ismerősüknek intek vagy biccentek, és besietek az épületbe. Fekete bőrkabátom zsebébe süllyesztem a kulcsaimat. Igencsak kilógok a farmeres-kockásinges egyetemista környezetből a bőrszerelésemben, de hát a motoron megfagynának a mogyoróim a vékony cuccokban. Ujjatlan bőrkesztyűmet sem veszem le, minek? Nem maradok sokáig, csak beugrottam becserkészni valakit. A hirdetőtáblák mellett vannak az órarendek. A neten már megnéztem a srác órarendjét, akiről egy csapattársam beszélt. Ethan Brayden. Egy évvel jár alattam, és egy szemináriumokra jár John haverommal.
„Rohadt jó agya van, haver! Állítom neked, hogy Nobel díjas lesz a kiscsávó, tehát ha neked a legjobb kell, aki felkészít a matek és fizika vizsgáidra, akkor őt ajánlom. Magának való a srác, de jó fej, nekem is segített néhány leckében. A neve? Ja igen… Ethan… Ethan Brayden.”
Első emelet, 122-es terem – bökök rá a táblán lévő órarendre. Ha minden igaz, most az egész évfolyamnak közös előadása lesz, így könnyebb megtalálnom, mintha kiscsoportos órákon keresném a sok egyetemista között.
Felsuhanok a lépcsőn, közben a csuklómra pislantok. Cartier mondja: öt perc múlva kezdődik az előadás, jobb belehúzni. Megtorpanok az előadóterem ajtajában, és körülnézek. A fokozatosan emelkedő padsorok tömve vannak, és amikor felfedezik a diákok a jelenlétemet, elhalkul a zsivaj. Valaki a nevemet mondja a többieknek, és a felismerés szikráját látom mindenki szemében. Az egyetem vízilabda csapatának nagy tehetsége, oszlopos tagja vagyok, az egyetem fenegyereke, és a csajok álma. Azonban azt senki nem tudja, mennyire sötét tudok lenni, ha matekról vagy fizikáról van szó. Na ezt most orvosoljuk.
- Üdv – gördül végig a termen mély bariton hangom. – Ethan Brayden itt van? Őt keresem.
|
| Geneviev | 2013. 01. 27. 16:57:34 | #24956 |
 Karakter: Jonathan (Jona) Levy
Megjegyzés: ~ Onimnak - VÉGE
Köszönöm ezt a szép, és tökéletes játékot! <3
Johan lassan áll föl, és úgy néz rám, mintha egy szellem volnék, akire sosem gondolt volna, hogy valaha is újra látja. Szemeiben látom magam tükröződni, tudom, hogy nem vagyok valami főnyeremény, pláne nem most. Ugye nem tettem mindent teljesen tönkre?! Kérlek, kicsim, mondd, hogy még mindig szeretsz, még akkor is, ha egy buta, érzéketlen barom vagyok! Kérlek, szerelmem, hallgass meg!
- Jona… nem lett volna szabad idejönnöd – suttogja közel érve hozzám. Szívem egyszer ki akar szakadni a helyéről, máskor épp ellenkezőleg, mintha kővé akarna dermedni. Most is, erre a mondatára úgy érzem, nem dobog már többé szívem. Nem… nem… nem akar látni? Már nem érdeklem? Ennyire megbántottam volna?! Istenem, kérlek, segíts, vissza akarom kapni az én gyönyörűséges, csodálatos szerelmemet! Karjaim közé akarom kapni, és addig ölelni, addig csókolni, amíg mind a kettőnkből kitörlődnek ezek a rossz emlékek, és már csak a gyönyörre, egymás gyönyörére tudunk figyelni.
De ezt nem lehet. Először meg kell győznöm, hogy el kellett jönnöm, muszáj volt. Csak mellette, csak vele tudok létezni, nélküle képtelen vagyok élni. Meg kell tudnia, meg kell értenie!
- Ide kellett jönnöm. Meg kell hallgatnod Johan. Kérlek – kérlelem, és fölemelem kezem, hogy végig simíthassak kicsit sápadt, eléggé meggyötört, mégis, még mindig tökéletes arcán, de félúton megmerevedek. Mi van, ha nem engedi, hogy hozzá érjek? Mi van, ha már az érintésemet is képtelen elviselni? Ha annyira megbántottam, hogy egy életre megutált? Istenem, kérlek, ne!
Szemeimmel is könyörgően nézek rá, és csak meglágyul: megfogja kezem, és maga után húz. Nem akar a kávézó vendégei előtt földig alázni? Reménykedhetek, hogy azért, mert még szeret, vagy nem, és azért teszi ezt, mert annyi kedvesség még van benne, hogy nem akar mások előtt megalázni? Remélem, az előbbi… Én már nem bírom ki, muszáj most megtudnom! Bár először azt, hogy mégis hová megyünk, így először azt kérdezem meg.
- Haza – feleli kurtán, érzelemmentesen. Haza? Hová haza? Haza az a hely, ahol ő ott van, tehát akkor itt is igazán beszélhetnénk. Nem kell nekünk sehová sem elmennünk, ez egy tökéletes hely arra, hogy megbeszéljük a dolgokat. Nem akarom, hogyha hazamegyünk, elöntsön az az érzés, hogy annyira utál, hogy elköltözött tőlem. Inkább itt alázzon porrá!
- Egy lépést se teszek tovább anélkül, hogy meg nem hallgattál. – Hangom határozott, mikor megállok, és magammal szembefordítom, bár egyáltalán nem érzek semmilyen határozottságot. Szívem hevesen ver, gondolkozni sem bírok, főleg, hogy agyamban mindig annak a lehetősége játszódik le, hogy azonnal pofon fog csapni Johan, és örökre elhagy. De most kell elmondanom, nem várhatok! Éppen ezért, mikor elkezdi mondani, hogy hideg van, nekem meg nem tesz az jót, a szavába vágok.
- Én pedig el karom mondani. Nem bírom elviselni, hogy így nézel rám. Tudnod kell miért nem tudtam akkor megbocsátani – mondom, mire bólint. Úgy érzem, mindjárt összeesek, de azért belekezdek. Muszáj megtudnia, hogy rettenetesen szeretem, ő az életem! - Johan, amit akkor mondtam, komolyan gondoltam. Abban a pár percben legalábbis biztosan. A helyemben te is ezt válaszoltad volna. Hogyan reagáltál volna, ha megtudod, hogy megcsaltalak? Ráadásul… ráadásul az indokod is, hogy miattunk tetted. Akkor nem igazán értettem. Dühös voltam, elkeseredett és ostoba. Csalódtam, és borzalmasan éreztem magam, ezt neked is meg kell értened. Nem tudtam elképzelni az életünket. Folyton azon törtem volna a fejem, hogy mikor csalsz meg legközelebb. Bárhová mentél volna, ez lett volna az első gondolatom. Nem tudtam volna többé bízni benned, és az ilyen kapcsolatoknak nincs jövője, ezt neked is be kell látnod – mondom, bár könnyeit látva egy istentelenül nagy szemétnek érzem magam. Mégis, muszáj tudnia indokaimat. Addig nem menekülhet, bárhogy is akar. Ha még utána is utálni fog… megértem. De tudnia kell érzelmeimet!
- Kérlek… nem akarom hallani. Gyűlölöm magam, nem kell fokoznod. Kérlek, engedj el, ígérem, soha többet nem látsz. – Hogy nem látom? Én nem ezt akarom! Egész életemben, a halálomig, és tovább, csak őt akarom látni, csak őt akarom karjaim közt tartani!
- Várd meg, míg befejezem, kérlek. Akkor így gondoltam. Abban a pillanatban nem tudtam másra gondolni, de utána… utána, mikor elmentél, mikor azt mondtad igen, mintha tisztán láttam volna hirtelen mindent. Ha azonnal nem is, de most már meg tudok bocsátani. Tudok bízni benned, mert szeretlek. Mindennél jobban szeretlek, és szükségem van rád. Nem veszíthetlek el – rázom meg a fejem, könnyeimmel küszködve. Érzem, hogy mindjárt összeesek, sürgősen egy ágyra volna szükségem, de muszáj, hogy tudja, mennyire szeretem.
- Jonathan Levy, te vagy a legidiótább ember, akit csak ismerek! – kiált föl. Egy pillanatra azt hiszem, hogy gyűlöl, mert megbántottam, de szemeibe nézve látom a mérhetetlen szerelmét irántam. Szeretlek, kicsim!
- Ezt értsem úgy, hogy még mindig szeretsz? – kérdezem mosolyogva, de egy kicsit azért félek is ám, hogy nem értettem-e valamit félre. De ahogy rám néz, ahogy szemei vágyakozva nézik ajkaimat, látom, hogy dehogy értettem én félre! Szeret még engem, ez az édes gyönyörűség szeret, annak ellenére, hogy milyen egy hülye voltam!
- Persze hogy szeretlek. Soha senkit nem szerettem rajtad kívül. Ha meg tudsz bocsátani, ak… - kezdi, de minek beszélni? Végre, hosszú-hosszú napok, éveknek tűnő hetek óta ismét kóstolhatom finom, tökéletes ajkait! Nincs is ennél varázslatosabb… Gyomromban apró lepkék cikáznak össze-vissza, szívem majd kiugrik helyére, de immár nem az izgalomtól. Istenem, hogy én mennyire szeretlek, kicsi Johan! Te az enyém vagy, örökké csak az enyém.
- Soha többet nem hagyom, hogy bárki vagy bármi közénk álljon – suttogja ölelésembe. Puha tincsecskéit simogatom, melyeket úgy szeretem, és élvezem testéből felém sugárzó hőjét. Fázom…
- Ajánlom is, különben… - kezdem játékos fenyegetésemet, de megakaszt egy, az eddigieknél is rosszabb köhögő roham. A francba, lehet, nem volt túl jó ötlet még betegen rohangászni, de akkor is megérte! Az, hogy kibékültünk Johannal, mindent megér. Még azt is, hogy a tüdőm ki akar repülni, és legalább 43,6 fokos hőm van, amivel a legjobb, ha az ember kórházba megy, de tuti, hogy én oda nem fogok bemenni, semmi pénzért sem. Majd Johan kikúrál.
- Azonnal haza kell mennünk! – mondja ijedten, és nem ellenkezek, mikor segít a lépegetésben. Ágyikóóóóót!
---*---*---*---
Napokba, majdnem egy hétbe is beletelik, mire kienged az ágyból, és enged mást is tenni, nem csak az ágyban tespedni, és teát iszogatni. Általában még kis csókocskákat sem nagyon kaptam, de azt én sem nagyon erőltettem, mert nem szerettem volna, ha ő is elkapja a tüdőgyulladásom, de majd ma este! Mivel el kellett mennie bevásárolni, mert ugye egy jó ideje egyikünk sem volt itthon, meg ebben a hétben is inkább csak az én szobámban voltunk, szinte semmi sincs itthon, szóval most kicsit aktivizáltam magam.
Már egész jól érzem magam, szóval egy hosszadalmas zuhany után, mely közben megszabadultam a lázas izzadság szagától, és a rossz közérzetemtől is, kicsit kitakarítok a szobámban. Kiszellőztetek, ágyneműt cserélek, és megpróbálok mindent nagyon szépre megcsinálni. Kimenni nem merek, mert nem akarom, hogy megint visszajöjjön a tüdőgyulladás, így csak abból tudok gazdálkodni, ami itthon van, de így is egész jó díszítést sikerült összedobnom. Ma egy szépséges éjszakára készülök, amit már hetekkel ezelőtt meg kellett volna tennem: férjük fogom kérni Jonát, és remélhetőleg, szeretkezni fogunk.
Testem vágyik testére, oly régen éreztem már meztelen bőrét sajátomon. Most a betegség miatt, előtte meg a vizsgáim, és a… khm, szóval amiatt nem tudtunk szeretkezni, de most nincs, ami megzavarhatna minket. A vizsgáim nem érdekelnek, az előző félévet újra fogom járni. Megbeszéltük Johannal, hogy nem gondolja azt, hogy buta vagyok, sőt, ez egy tévképzet, melyet magam meséltem be önmagamnak, és hogy én igazából okos vagyok. Még mindig nem nagyon hiszek ebben, de úgy érzem, Johan sokkal fontosabb a tanulás, de nem fogok lemondani arról sem, hogy orvos lesz belőlem. Szóval most minden szép, minden jó, és már csak arra várok, hogy végre haza jöjjön az én szépséges szerelmem. Nincs rajtam semmilyen ruhadarab sem, az egyetlen anyag, amely takar, az a sötétkék selyem ágytakaró, melyet Johan annyira imád.
- Megjöttem! – csapódik az ajtó, Johan életteli hangja ismét bezengi a házat. Megállás nélkül csivitel, meséli, miket vett, majd egyszer csak elnémul. – Jona? – kérdezi félve, hiszen ilyenkor mindig válaszolni szoktam, most viszont direkt nem mondok semmit, hogy bejöjjön a szobába. Hallom tétova lépteit, és nyílik is az ajtó. – Jona! – kiált föl meglepetten, és ahogy végig néz rajtam, teljesen elvörösödik. Istenem, hogy még mindig milyen ártatlan gyönyörűség! Ezt az őszinte reakciót megjátszani sem lehet.
- Szia, kicsim – mondom rekedtes, mély hangon, amit tudom, hogy annyira imád. – Nem szeretnél csatlakozni? – kérdezem, és elmosolyodok úgy, hogy látványomra nagyot nyel, és megbabonázottan bólint. Istenem, hogy én mennyire szeretem ezt a csodálatos lényt!
Lassú, kínzó mozdulatokkal lehámozza magáról ruháját, közben alig bírok már magammal. Olyan rég volt… Nem fogom tudni magam visszafogni, főleg nem akkor, ha ilyen lassan csinálja! Végül lekerül róla az utolsó ruhadarab is, és meztelenül ácsorog előttem. Éhesen végignézek tökéletes testén, de még mielőtt megmozdulna, berántom magam alá, az ágyba. Édes testét magam alá szorítom, és csak bámulok pár centiről szerelmesen csillogó szemeiben.
- Szeretlek. Annyira, de annyira szeretlek! – suttogom megindultan, és megsimogatom puha, egészségesen piros arcocskáját. – Gyönyörű vagy – bókolok ajkaiba lehelve szavaimat, mire még pirosabb lesz.
- Én is szeretlek, Jona. Mindennél jobban – búgja ajkaim közé, és végre egy bűvös csókba összeforrnak ajkaink. Az eleinte lágy, szerelmes csókból hamarosan szenvedélyes, vad, érzéki csatározás válik, ujjaim egyre kíváncsiabban fedezik föl Johan tökéletes testét, míg az ő kezei hátamra, majd fenekemre csúsznak. Egyre jobban megkívánom, és érzem, hogy képtelen vagyok már tovább visszafogni magam, éreznem kell testét belülről is. Testünket nem fedi semmi, így közelről érezhetem hasamhoz súrlódó vágyát, ahogy ő is a combjainak feszülő sajátomat. Nem tudok várni a felkészítéséig, ebben teljesen biztos vagyok, ezért a mellettünk levő kisszekrényből kiveszek egy kis tubust, és a benne lévő síkosítóból bőven juttatok péniszemre, és az ő ánuszára is. Nem akarom, hogy fájjon.
Lágyan megcsókolom, férfiasságomat bejáratához igazítom, és egy határozott lökéssel, pár centiig behatolok édesen szorító testébe. Istenem, milyen szűk! Mély morgás szakad fel torkomból, Johan apró sikolya kíséretében. Aggódóan lepillantok szépségemre, hogy nem bántottam-e, de mikor az örömön, szerelmen, és vágyon kívül nem látok semmit a szemében, pár gyémántra hasonlító könnycseppen kívül, egy erőteljes csípő lendítéssel, teljesen belehatolok testébe. Ahh!
Édes kicsikém arcát nyakamba temeti, és hangosan sóhajtozik, de mikor megkérdezném, hogy minden rendben van-e, csípőjét követelőzően megmozdítja. Istenem, nem fogom kibírni, ha így mozog csípőjével, mert szégyenszemre hamar elélvezek!
Csípőm kicsit hátrébb húzom, majd ismét visszatolom forró, hívogató belsőjébe férfiasságom. Egyre mélyebbre, és mélyebbre hatolok, már nem kell attól félnem, hogy hevességemmel, hirtelenségemben megsebzem. Csak élvezem teste, és szerelme által nyújtott kéjt, és kezemet háta alá csúsztatom, hogy még jobban érezhessem. Kezeimmel kicsit lejjebb araszolok, egész a fenekéig, és azt erősen megmarkolva, kicsit följebb emelem, hogy teljesen illeszkedhessen testünk, és még mélyebbre tudjak nyomulni. Istenem, milyen rég érezhettem már ezt a csodát!
Egyre gyorsabban, egyre erősebbeket döfök, és érzem, hogy már nincs sok vissza, mindjárt elélvezek. Úgy néz ki, Johan is, hiszen egyre vágyódóbban kérlel, hogy még, még, amit örömmel teljesítek, és még jobban gyorsítok tempónkon. Kezei hol tarkómat simogatják, hol fenekemet markolásszák, de mikor mind a ketten mindjárt elélvezünk, fejemnél fogva leránt egy heves csókra, így jutunk el a közös gyönyör kapujáig. Egymás nevét nyögve jutunk el a csúcsra, és utána percekig csak pihegni tudunk, apró, édes csókokat váltva.
- Szeretlek, Johan – suttogom a haját és arcát cirógatva, ahogy légzésünk végre normalizálódik, és egymás mellett fekszünk az ágyon. – Te vagy az életem, csak veled tudnám leélni életemet. Lehet, hogy ez nem a legromantikusabb pillanat, de szeretném megkérdezni – egy pillanat szünetet tartok, amíg kimászok az ágyból, Johan tekintetétől kísérve, és leveszem a kisszekrényről a díszes kis kék dobozkát, majd letérdelek a földre így, ahogy vagyok, meztelenül, és kicsit ragadósan.
- Istenem… - hallom Johan elhaló sóhaját, és szívem többszörös sebességre vált, örömkönnyeitől csillogó, szerelmes szemeit látva.
- Szerelmem, képes lennél velem leélni életedet? Tudom, nem vagyok egy főnyeremény, de ígérem, egész életemben tisztelni, és szeretni foglak örökké, még a halál után is. Hozzám jössz férjemül? – kérdezem félve, de a válaszra nem is kell sokáig várnom.
- IGEN! Igenigenigen! Szeretlek, és persze, hogy szeretnék a férjed lenni! – hadarja Johan meghatottan, és szintén meztelenül a nyakamba veti magát. Istenem, én vagyok a világ legboldogabb embere! Úgy érzem, a világ nem is lehetne tökéletesebb, hiszen Johan nekem a világ, és vele minden csodálatos, minden tökéletes.
- Szeretlek! – csókolom meg, és érzem, hogy ez egy csodálatos élet kezdete, és hogy a megcsalás az csak egy próba volt, melyet örökké tartó szerelmünk, ha nem is olyan könnyedén, de kiállt, hogy tudjuk, minket az ég is egymásnak teremtett. – Végtelenül szeretlek.
~ The End ~
|
| Onichi | 2013. 01. 27. 12:32:52 | #24953 |
 Karakter: Johan Krishon
Megjegyzés: ~ Genemnek
Összefolynak a napok. Az egész egy sötét, fájdalommal teli kavargó örvényre hasonlít. Nem tudom mikor van reggel, nem figyelem hogy mikor jön föl a hold. Szinte állandóan alszom, hogy álmodhassak. Álmodhassak, mert ott nem érzem a tátongó űrt és mardosó fájdalmat. Ott Jona mellettem van, ott meg tudott bocsátani és boldogok vagyunk. Csak ezek az álmok maradtak nekem. A valóság már inkább egy borzalmas tortúrához hasonlít. Úgy kóvájgok a lakásban, az utcákon, mintha örökké keresnék valamit. De sosem fogom megtalálni. Idegen az egész. A szobák, a környék, semmi sem a régi.
Miután Jona felébredt és beszéltünk, azonnal összepakoltam. Egy percig sem tudtam tovább abban a lakásban maradni, ahol együtt éltünk. Abban a lakásban, ahol minden egyes dolog őt juttatja az eszembe, ahol még egy mosatlan tányér látványától is a sírógörcs kap el. Végül is így a természetes. Az a lakás Jonáé, ő csak befogadott engem. Most hogy kidobott, nincs helyem ott többé. Fájt, hogy ott kell hagynom. Fájt, hogy az egész életemet egy bőröndbe kell pakolnom, hogy elkülönüljön Jonétől. Annyira összefonódott az egész... a holmijaink, a ruháink, néha azt sem tudtam melyik az enyém, és mit kell otthagynom. Olyan volt, mintha apró darabokat tépnék ki a lelkemből. Csupa vérző, tátongó sebbel hagytam el a lakást, zokogva és botladozva. Néha elgyengültem. Néha csak egy igazán apró fonálnak kellett volna elszakadnia, és visszafordulok. Nem érdekelt volna, hogy mit mond, nem érdekelt volna hogy mennyire lesz dühös, megvártam volna. Az én életem ott van. Vele. De nem tettem meg. Nem, mert mindig felderengett előttem a keserű arc, és az a szó. Az az egyetlen szó, ami összetört bennem valamit. Súlyos kalapácsként csapódott szívemre, hogy még szilánkok sem maradtak. Semmi, csupán por és üresség. Nem bírnám ki még egyszer. Nem bírnám ki, hogy ismét undorral pillantson rám, és újra szakítson velem. Ezért kellett eljönnöm, bármennyire is fájt.
Úgy kóboroltam az utcákon, mint egy szerencsétlen elmebajos, aki azt is elfelejtette hol lakik. Hiába hívtam bárkit, hiába kerestem föl a barátaim, nem tudtak segíteni. Vagy kollégiumban élnek, vagy nincs hely a lakásukban. Kezdtem föladni, kezdtem azon gondolkodni hogy föladom az egyetemet és hazautazom szüleimhez, de ekkor jött a végső megoldás. Nem akartam. Féltem, undorodtam, de nem volt más lehetőségem. Lyonhoz kellett költöznöm, ő befogadott és azt mondta bármeddig maradhatok. Volt hol laknom, de nem voltam boldog. Az ő közelében állandóan üldözött a bűntudat. Mintha csak azért rendelkezett volna így a sors, hogy sose felejthessem el milyen borzalmat tettem azzal, akit szeretek. Hogy mindig emlékezzek rá, sikerült tönkretennem az életemet.
Lyon felajánlotta hogy segít elfelejteni, hogy boldoggá tesz és gondoskodik rólam, de nem fogadtam el. Képtelen lettem volna. Már a puszta gondolattól is a zokogás kerülgetett. Engem csak Jona tehetne boldoggá, más szóba sem jöhet. Más nem tudja őt pótolni. Lassan Lyon is megértette. Egy idő után már nem próbálkozott, nem próbált közel férkőzni hozzám, csak engedte hogy belesüppedjek fájdalmas magányomba. Napokig nem csináltam szinte semmit. Ültem, sírtam, gondolkodtam, sírtam, aludtam és aztán megint sírtam. Borzalmasan éreztem magam. Mintha csak árnyéka lennék saját magamnak. Mert talán az is vagyok. Jona nélkül nem lehetek igazán teljes.
Szomorú sóhajjal kortyolok kávémba. A mi kévázónk és a mi kávénk. Muszáj volt kimozdulnom egy kicsit, és lábaim azonnal ide hoztak. Szinte irányítanom sem kellett őket, jól tudták, erre van szükségem. Itt belesüppedhetek a közös emlékek finom puhaságára. Elég csak lehunyni a szemem, és az illatokat figyelnem. Annyi időt töltöttünk itt. Ide hozott az első randinkon, és ez vált a közös helyünkké. Szinte minden másnap beültünk pár percre, amíg... amíg el nem kezdődtek a vizsgák. Utána megint magamra maradtam, úgy pedig nem akartam idejönni. Nem akartam, mert olyankor mindig sokkal jobban hiányzott. Most is borzasztóan hiányzik. Bárcsak ne történt volna meg mindez. Bárcsak meg tudott volna bocsátani nekem ott a kórházban. Boldogan öleltem volna magamhoz, addig csókolgattam volna, míg a kimerüléstől újra el nem alszik. Utána pedig mellette virrasztottam volna. Úgy, ahogy mindig is tettem ha beteg volt. Sosem tudtam aludni, akkor sem ha csak egy pici megfázásról volt szó. Csak üldögéltem mellette míg pihent, teát készítette neki, zsebkendőt és borogatást hoztam. Vigyáztam rá, mert nem akartam elveszteni. A sors keserű fintora miatt azonban mégis megtörtént. Miattam, az én ostobaságomból. Nem is érdemlem meg az életet. Jobb lenne ha föladnám, és véget vetnék az egésznek. Mindenkinek könnyebb lenne, senkinek sem hiányoznék. Mi értelme van annak, hogy szenvedek, hogy vergődök, hogy küszködve próbálom megtalálni az életben a szépségeket, amikről tudom, hogy valójában nem is léteznek. Nem léteznek, mert örökre elvesztettem őket.
- Johan! - a kiáltás éles késként hasítja ketté gondolataim sűrű, sötét fellegeit amik lassan körbeöleltek. Döbbenten, sőt szinte már rémülten fordulok a hang irányába, szívem fájdalmasan dobban meg a látványtól. Jona. Ez... ez tényleg Jona... de borzalmasan fest. Jona mit keresel itt? Hogy kerültél ide? Miért akarod azt, hogy még jobban fájjon? Nagyközönség előtt is meg akarsz alázni? Nem volt elég ott a kórházban? De bárhogy szeretnék, nem tudok rád haragudni. Túlságosan szeretlek, túlságosan boldog vagyok attól hogy újra láthatlak, de... de bárcsak ne lennél ennyire rossz állapotban. Ágyban lenne a helyed, nem pedig itt. Rohant. Látszik rajta, hisz arca kipirult, vadul köhög, és szinte hallom ahogy tüdeje sípolva könyörög több és több levegőért minden lélegzetvételkor. Ha nem orvosnak tanulnék, akkor is látnám, hogy borzalmas állapotban van. Nem lenne szabad kitennie a lábát egy fűtött lakásból, pláne nem úgy, hogy rohangál. Tönkre fogja tenni magát. Mi a fenét művelsz drága Jona? Nem tudom mit tegyek. Legszívesebben fölpattannék hogy a karjaimba zárjam, hogy melegen tartsam és megóvjam mindentől, de... de félek. Borzasztóan félek, hogy megint össze akarja törni a szívem. Nem akarom hallani ismét, hogy milyen borzalmas ember vagyok, tudom magamtól is. Nem kell hangoztatni, megtanultam.
- Johan, kérlek, hadd beszéljük meg a dolgokat! - alig kap levegőt, hangja rekedt és gyenge. Egyedül tekintetében csillog valami elhatározás féle. Mit akar ezen még megbeszélni? Azt hittem mindent tud, döntött, és nem akar többet látni. Mi az amit még lehet mondani ezek után? Szomorúan teszem le bögrémet, és kicsit kintebb tolom a székem. Nem tűnik fúl stabilnak, olyan mintha bármelyik pillanatban kicsúszhatnának alól a lába, azt pedig nem szeretném megvárni. – Kérlek, muszáj beszélnünk! Hadd magyarázzam meg, miért nem tudtam akkor megbocsájtani! Kérlek! - szívem hatalmasat dobban. Akkorát, hogy az már szinte fáj. Megmagyarázni? Nem kell megmagyarázni. Mindent értek. Megtudta a szörnyű igazságot, és képtelen volt feldolgozni. Nem kell többször elmondania, elsőre is megértettem De nem tudom elküldeni. Nem tudok kiabálni vele, nem tudom azt mondani, hogy hagyjon békén. Boldog vagyok, hogy itt van. Boldog vagyok, hogy újra láthatom, és addig akarok vele maradni, amíg csak lehetséges. Bármennyire fáj is emellett.
Lassan állok föl, minden erőmmel koncentrálva arra, hogy ne sírjam el magam. Nem sírhatok, nem szabad, bármennyire is nehéz ezt megállni. Főleg akkor, mikor egyre közelebb érek hozzá. Itt van mellettem. Sírva kéne átölelnem, leborulnom, könyörögnöm, és akkor talán minden rendben lenne. Mégsem teszem. Itt nem szabad. Nem akarom, hogy ennyien lássák a szenvedésem.
- Jona... nem lett volna szabad idejönnöd - suttogom halkan, szomorúan bámulva a mélykék szemekbe. Sosem láttam még ilyen gyönyörű szemeket. Még így is csodálatosak, hogy csillognak a láztól. Jona nagyon beteg, nem kéne itt lennie.
- Ide kellett jönnöm. Meg kell hallgatnod Johan. Kérlek - kétségbeesetten emeli föl kezét, de félúton megáll, mintha nem tudná, hogy hozzám érhet e. Egy darabig csak bámulok rá, végül aprót biccentek, megfogom kezét, és magam után húzva hagyom el a kávézót. Ha beszélni akar hát beszéljünk, de nem itt ennyi ember előtt. Nem akarom, hogy megalázzon. Azt már nem bírnám elviselni. Hazaviszem a melegbe ahol nem eshet baja. Ostoba Jona. Dühösnek kéne lennem, mégis aggódok. Aggódok, hisz keze olyan hideg, ujjai szinte fagyosak meleg tenyeremhez képes. Képtelen volt felvenni egy nyomorult kesztyűt? Hogy lehetett már megint ennyire felelőtlen. - Johan, hová megyünk? - értetlenül kérdi, nem próbál megállítani. Biztos fáradt hozzá, vagy csak nem akarja, hogy ismét megharagudjak rá. Pedig sosem lennék képes utálni. Túlságosan szeretem.
- Haza - felelem kurtán, de csak azért, mert félek, hogy sírva fakadnék egy hosszabb választól. A közelsége olyan, mintha csak gerjesztené a sírást. Mintha csak azt akarná, hogy zokogjak a közelében. Nem tudom hogy a válasz miatt, vagy csak úgy, de hirtelen megáll, és kezemet megrántva fordít magával szembe.
- Egy lépést se teszek tovább anélkül, hogy meg nem hallgattál - elég csak arcára pillantanom, és látom hogy semmi esélyem. Mikor ilyen a tekintete, akkor egyszerűen bármit mondhatok, az lesz amit ő akar.
- De hideg van, te pedig... - próbálnék azért ellenkezni, de szavamba vág.
- Én pedig el karom mondani. Nem bírom elviselni, hogy így nézel rám. Tudnod kell miért nem tudtam akkor megbocsátani - némi tétovázás után bólintok. Egyre nehezebben tartom vissza könnyeim, de kitartok. Nem láthatja mennyire össze vagyok törve. Mély levegőt vesz, és némi habozás után belekezd. - Johan, amit akkor mondtam, komolyan gondoltam. Abban a pár percben legalábbis biztosan. A helyemben te is ezt válaszoltad volna. Hogyan reagáltál volna, ha megtudod hogy megcsaltalak? Ráadásul... ráadásul az indokod is, hogy miattunk tetted. Akkor nem igazán értettem. Dühös voltam, elkeseredett és ostoba. Csalódtam,és borzalmasan éreztem magam, ezt neked is meg kell értened - lehajtom fejem, és bólintok. Nem tudok a szemébe nézni. Borzalmas alak vagyok. Nem érdemlem meg a szeretetét. Soha nem is érdemeltem meg. Teljesen megértem hogy gyűlöl és soha többet nem akar látni. Megértem, de ettől még nem könnyebb elviselni. - Nem tudtam elképzelni az életünket. Folyton azon törtem volna a fejem, hogy mikor csalsz meg legközelebb. Bárhová mentél volna, ez lett volna az első gondolatom. Nem tudtam volna többé bízni benned, és az ilyen kapcsolatoknak nincs jövője, ezt neked is be kell látnod - fájnak a szavai. Nem bírom tovább, könnyeim végigperegnek arcomon, testem rázkódik a sírástól. Próbálom kitépni kezemet, de erősen szorítja.
- Kérlek... nem akarom hallani. Gyűlölöm magam, nem kell fokoznod. Kérlek engedj el, ígérem soha többet nem látsz - fejemet rázva szipogok, könyörgök, de nem enged el. Miért akarja, hogy ennyire fájjon?
- Várd meg míg befejezem kérlek. Akkor így gondoltam. Abban a pillanatban nem tudtam másra gondolni, de utána... utána mikor elmentél, mikor azt mondtad igen, mintha tisztán láttam volna hirtelen mindent. Ha azonnal nem is, de most már meg tudok bocsátani. Tudok bízni benned, mert szeretlek. Mindennél jobban szeretlek, és szükségem van rád. Nem veszíthetlek el - döbbenten kapom föl fejem, és dermedten pislogok arcába. Nem viccel. Tudom mikor viccel, ismerem, de most véresen komoly az arca. Szilárd és eltökélt. Akkor... akkor ezt komolyan gondolja? Még mindig szeret? Nem gyűlöl? Meg tud nekem bocsátani? Ez... ez annyira hihetetlen. Jona... Jona miért nem mondtad hamarabb?
- Jonathan Levy, te vagy a legidiótább ember, akit csak ismerek! - kiáltok föl könnyezve. Képtelen vagyok elhinni. Ezért rohant ide? Képes volt ezért kockára tenni az egészségét? Tudja, hogy nekem örökre ő a legfontosabb, és ha miattam esne baja, azt sosem heverném ki. Mégis játsza itt a hős szerelmest, aki majd a végén tüdőgyulladásban hal meg. Idióta, idióta, idióta!
- Ezt értsem úgy, hogy még mindig szeretsz? - apró mosoly bujkál ajkain. Azokon a finom, édes ajkakon, amiket úgy imádok, amik mindig olyan gyengéden csókoltak, amik olyan rég értek már hozzám. Istenem... Jona annyira hiányoztál!
- Persze hogy szeretlek. Soha senkit nem szerettem rajtad kívül. Ha meg tudsz bocsátani, ak... - magához ránt, és egy csókkal fojtja belém a szót. Nem olyan puha, lágy csókkal amilyet adni szokott, ez sokkal vadabb. Tudatni akarja, hogy újra az övé vagyok. Pedig soha nem is voltam másé. Nekem örökre Jona az egyetlen. Szorosan átölelve viszonzom a csókot, de nem tart sokáig. Jona fáradt, nehezen kap levegőt, érzem mennyire forró a teste. Nagyon nincs jól. Ágyba kell kerülnie minél hamarabb.
- Soha többet nem hagyom, hogy bárki vagy bármi közénk álljon - motyogom sáljába, miközben megérzem ujjait tincseim közé simítani. Úgy szeretem mikor összeborzolja a hajam. Mindig ezt szerettem a legjobban.
- Ajánlom is, különben... - nem tudom meg mi lenne különben, mert köhögésbe fullad a mondat vége. Rémülten lépek hátrébb, arca sápadtsága még a láz okozta píron is átüt. Borzalmasan fest.
- Azonnal haza kell mennünk! - aggódva karolom át derekát, és támogatva indulok el lakásunk felé. Ha most megfullad nekem, akkor megütöm. Utána megyek a túlvilágra, és megverem amiért ekkora idióta volt. Jona ajánlom hogy maradj életben most hogy végre visszakaptalak. Van még mit megbeszélnünk, de most és nem itt...
|
| Geneviev | 2013. 01. 26. 15:39:19 | #24944 |
Karakter: Jonathan (Jona) Levy
Megjegyzés: ~ Onimnak
Megszokott, steril kórház szagra ébredek. Egy pillanatra úgy érzem, hazatértem, ez a hozzám tartozó közeg, ám egyből elönt a fájdalom, és már nem tudok ezzel az érzéssel foglalkozni. Az egyetlen, ami a tüdőmet összeszorító fájdalomtól elvonja a figyelmem, az az, hogy valaki rendületlenül szorítja a kezem, mire öntudatlanul is visszaszorítok.
- Jona! – kiált föl valaki, és még inkább megszorítja a kezemet. Látásom eléggé homályos, jó ideig eltart, mire kiélesedik a kép, és megpillantok egy gyönyörű angyalt, aki aggódóan pislog le rám, szemében apró könnycseppekkel. Pillanatokig csak csodálni tudom szépségét, de aztán, mikor agyam embert is tud már társítani a képhez, rájövök, hogy nem, ő egy cseppet sem angyal, sőt! Johan… drága szerelmem, mit keres itt?! Nem volt elég, hogy összetörted a szívem?
- Johan? Te...? – kérdezném, de nem is tudom, hogy pontosan mit is. Annyi mindent megkérdeznék, de inkább egyiket sem teszem föl. Nem merem. Félek, mi lenne a válasz. Ha azt kérdezném, hogy mit keres itt, lehet, az lesz a válasza, hogy még egyszer jót nevethessen rajtam. Ha azt, hogy miért sír, miért szomorú, miért aggódik, lehet, hogy azt mondaná, hogy az új barátja nem tudja, hogy itt van, és fél, hogy féltékeny lesz a srác. Ha pedig azt, hogy miért csalt meg… ki tudja? Lehet, azt mondaná, hogy nem csalt meg, mert a másik sráccal régebb óta járt.
Istenem, Johan… miért vagy itt?!
- Én találtalak meg. Ostoba dolog volt pulóverben kirohanni! Mégis hová tetted az agyadat? – dorgál meg. Hogy? Hogy hová tettem az agyamat?! Már rég nincs agyam, és főleg nem szívem, még pedig miattad!
- Valószínűleg akkor hagytam el, amikor komolyan elhittem, hogy szeretsz – sóhajtom keserűen, és félrefordítom fejemet. Nem bírom látni, túlságosan fölkavaró, túlságosan fájdalmas. Annyira, de annyira szeretem! Miért kellett velem így játszadoznia?! Miért nem hagy már engem végre békén nyugodni?!
- Jona… sajnálom… annyira sajnálom… Én szeretlek… mindennél jobban szeretlek… - könnyezi. Szeret? Ilyen az ő szeretete? Ez még viccnek is rossz… Annyira szeretem, de épp ezért, annyira elegem van már belőle! Bárcsak eltűnne, bárcsak soha többet ne emlékeznék rá!
- Elég a játékból! – szólok rá. Vége van, miért nem érti meg? Már tudom, hogy nem szeret, tudom, hogy túl hülye vagyok számára és tudom, hogy nem én kellek neki. Akkor miért, miért, miért nem hagy végre békét nekem?! - Tudom hogy túl ostoba vagyok neked. Nem kell továbbra is mellettem maradnod sajnálatból – mondom megtörten. Már ahhoz sincs erőm, hogy dühös legyek rá, hisz… nem tehet róla, hogy nem szeret engem. Ezen nem lehet változtatni, ahogy azon sem, hogy megcsalt. Hazudott nekem, és semmibe vette az iránta érzett szerelmemet.
- Jona, ez hülyeség. Okosabb vagy, mint az ismerőseim nagy része, én… - kezdi a magyarázkodást, de nincs hozzá hangulatom. Rosszul vagyok, és fáj a szívem. Ha szerinte okos vagyok, akkor miért nézett engem madárnak, miért csinált belőlem egy totális idiótát?! Meg akartam kérni a kezét, erre… nem, erre nincsenek szavak sem.
- Akkor miért voltál mással? Mégis mióta csinálsz teljesen idiótát belőlem? – vonom kérdőre, de már a válasza sem igazán érdekel. Szeretem, de úgy érzem, pillanatnyilag még ránézni sem bírok, nem hogy elfogadni magyarázkodását. Istenem, mennyire, mennyire imádlak, szeretlek téged, kicsi Johan, de összetörted a szívemet.
- Sosem csaltalak meg, csak… csak most. Először és utoljára. Bocsáss meg kérlek… sokat ittam… úgy éreztem már nem szeretsz, aztán… aztán Lyon egyszer csak megjelent. Kedves volt, én pedig… én pedig gyenge. Nem lett volna szabad. Tudom, borzalmas alak vagyok. Tudom, hogy utálsz, de… de soha többet nem teszek ezt. Kérlek, bocsáss meg nekem, és minden olyan lesz, mint régen. Sajnálom… soha többé… - zokogja, és kezemet arcához emelve, összemaszatolja könnyeivel. Istenem… miért kell ezt tenned?! Miért kellett ezt tenned, miért nem voltam elég jó neked akkor, ha most azt érzékelteted velem, hogy szeretsz?! Ennyire hülyének nézel, ennyire nem érdekelnek az én érzéseim? Nem csalt meg sosem, csak most. Akkor most hogy van – nem csalt meg, vagy megcsalt?! Áh, mindegy. Tudom, hogy megcsalt, hisz nem csak a lefekvés számít megcsalásnak, meg is csókolta. Mosolygott rá… Úgy nézett rá, mint rám, az első időkben, ugyanabban a kávézóban, ahová én vittem el mindig. Ezek után, most mégis hogy higgyek neki, még ha szívem szerint legszívesebben most azonnal megbocsájtanék neki, és magamhoz húznám, egy forró, szerelmes csókra?
- Mégis megkerested másnap – jelentem ki. Ez nem kérdés, láttam a saját szemeimmel. Miért kereste meg? De… igazából, talán jobb is, hogy megtette. Ha nem, ki tudja, hogy elmondta volna, hogy megcsalt, hogy fölszarvazott, hogy elárult? Istenem, édes kis szerelmem, miért kellett ezt tenned?!
- Csak azt mondtam neki, hogy vége. Elmagyaráztam neki, hogy én téged szeretlek. Megértette, és megígérte, hogy nem szól bele többé az életünkbe. Akkor ha… ha adok neki egy csókot. Értünk tettem Jona. Én annyira szeretlek. Hülye volta, de ez kellett, hogy rájöjjek,,, csak rád van szükségem. Meg tudsz nekem bocsátani? - kérlel, könyörög. Azért… azért csókolta meg, mert… miattunk? Ez milyen indok?! Ennyire nem lehet naiv! Ez… ez… ez nem indok, nem ok arra, hogy másodszor is megcsaljon! Hogy… hogy volt képes erre?!
- Azt hiszem… - kezdem. Igen. Nem. Megtudok neki bocsájtani? Most, ez után az indok után, megtudnék neki tiszta szívemből bocsájtani? Nem. A válasz, nem, de remélem… remélem, egyszer, képes leszek rá. Túlságosan szeretem ahhoz, hogy ne bocsájtsak meg neki, ne próbáljam meg lehozni érte a csillagokat is az égről, ha azt kérné. De most… most nem. – Nem… - rázom meg a fejem. Most nem. Majd… kicsit később. Holnap, talán. De most képtelen vagyok. Mégis, mikor föláll mellőlem, elengedve eddig szorosan tartott kezemet, jéghideg üresség, magány telepszik a helyére, és legszívesebben azt mondanám, hogy igen, mégis meg tudok bocsájtani. De nem megy, nem akarok neki hazudni. Egy kis részem örökké azt figyelné, hogy mikor csal meg, és kivel, ezt meg nem akarom. Inkább most engedem el, és amikor képes vagyok megbocsájtani teljes szívemből, akkor megteszek mindent, hogy kiengeszteljem, de nem akarok úgy élni, hogy attól félek, hogy ismét megcsal. Az nem lenne élet, egyikünk számára sem, főleg nem a kapcsolatunk és szerelmünk számára nem.
- Igen… - suttogja az ajtóhoz érve. Igen?
- Mi igen? – kérdezek vissza, hiszen nem értem, mire mondja, hogy igen.
- Igent mondtam volna, ha megkérsz… - suttogja a szoba csendjébe, és már itt sincs. Elrohant. Ő… megtalálta? És… és… és… igent mondott volna?!
Szívverésem oly annyira megemelkedik, hogy a mellettem levő gép sípolni kezd, mire nővérek hada lepi el szobámat, de még erre sem tudok oda figyelni, egyedül Johan utolsó mondatát tudom újra és újra visszapörgetni agyamban. Ő tényleg igent mondott volna? Tényleg szeret engem, és nem hazudott, nem csalt meg a szívével, csak a testével? Istenem… amint innen fölkelhetek, azonnal jóvá kell tennem majd mindent, csak ne legyen túl késő!
---*---*---*---
Napokkal később, miután végre kiengedtek a kórházból, természetesen csakis saját felelősségre, és anyám szemrehányása ellenére, nem a családi házunkba költözködtem, miután kijöhettem, hanem az első busszal jöttem is vissza Aarhusba, hogy minél előbb találkozhassak Johannal. Most már tényleg meg kell beszélnünk a dolgokat.
Szerencsére ezt anya is támogatta, és visszakaptam a jegygyűrűt, amiről kiderült, hogy Johan adta neki. Anyának is elmondta, mit miért tett, és hát anya, mikor bevallottam neki, hogy Johan nekem is elmondott mindent, de nem bocsájtottam meg neki, bár megértett engem, mégis lehülyézett, hogy hogy engedhettem el a világ legédesebb fiúját, akivel egymáséi vagyunk. Örülök neki, hogy támogatja kapcsolatunkat, nélküle talán nem is tudtam volna meg, hogy Johan úgy aggódott értem, hogy ameddig föl nem ébredtem, megállás nélkül mellettem volt, hogy mikor térek már magamhoz, hiszen ha anya nem lett volna, nem rohanok ki a jég hidegbe, és nem kapok egy könnyebb tüdőgyulladást. Szerencsére nem volt komoly, így most csak egy picit köhögök, meg néha van lázam, de ezeket, amint visszaszereztem Johant, könnyedén ki lehet kúrálni.
Reménykedve lépek be a lakásba, hogy itthon találom, de amint belépek, látom, hogy jó ideje nem volt itt senki. Mindenhol csupa por áll, és ahogy körülnézek, látom, hogy Johan összes cucca eltűnt. Benézek a szobájába, az is teljesen üres, és se itt, se pedig a hűtőn nem találok egyetlen apró levélkét sem, meg semmit, ami arra utalna, hogy hová ment. Kétségbeesetten ülök le a konyhában a székre, és fejemet kezeimbe temetem. Hová mehetett? Hová költözhetett? Talán az egyik barátjához, mondjuk…
…mondjuk egy olyan fiúhoz, aki mindent megtett azért, hogy megszerezhesse, és most, hogy senki nincs a képben, nincs, ami megakadályozná abban, hogy egy ártatlan, depressziós hangulatú fiút megkörnyékezzen. Lyon!
Basszus! Nem tudom, mi a címe, sem azt, hogy mi a telefonszáma. Kapkodok ide-oda, hogy minél előbb odajussak Johanhoz, de mikor rájövök, hogy ez így nem vezet sehová, veszek egy mély lélegzetet, és megpróbálok logikusan gondolkozni. Ha én nem tudom, akkor ki tudhatja Johanon kívül olyan, akit én is ismerek?
Ulla! Azonnal telefonálok is neki, mire nem túl hosszas győzködés után, megadja a telefonszámot, mivel a címet sajnos nem ismeri. Gyorsan tárcsázom is a kapott mobil számot, és alig bírom kivárni, hogy mikor veszi már föl azt a rohadt mobilt. Ideges vagyok, és alig bírom magam kontrollálni, így mikor fölveszi a telefont, egy nem túl kedves és udvarias köszönés után, azonnal letámadom, hogy hol van Johan.
- Neked is, szia! – ironizál, amire most nagyon nem vagyok vevő, így belemorgok a telefonba. – Ha jól tudom, már nincs semmi közötök egymáshoz, hiszen szakítottál vele, nem igaz? – kérdezi kajánul, mire legszívesebben beverném a képét. És mégis ki miatt?! Ki csábította el tőlem Johant?!
- Hol van, mi van vele? – kérdezem aggódóan.
- Itt van, velem, és sokkal boldogabb nélküled! – jelenti ki, mire szívembe féltékenység nyilall, de hangján hallom, hogy hazudik. Johan nem lehet boldog nélkülem, hiszen mi egyek vagyunk! És főleg nem lenne boldog vele, hiszen ő folyton arra emlékeztetné, hogy megcsalt. Tudom, érzem, hogy nincs igaza. De… ugye jól érzem? Ugye nem csak a remény érezteti ezt velem, megcsalva érzékeimet?
- Hazudsz! – vágom a képébe telefonon keresztül, mire nem túl örömtelien felnevet.
- Honnan jöttél rá? – kérdezi kissé szomorkásan. – Végül is, mindegy. Tény, hogy nálam van, mert miután elköltözött tőled, nem volt más helye, viszont bárhogyan próbálom megkörnyékezni, nem enged, folyton csak szomorkodik. Utállak, és úgy gondolom, hogy egyáltalán nem érdemled meg Johant, de sajnos be kell, hogy valljam, nélküled nem lehet boldog. – Hangja monoton, mintha direkt próbálná távol tartani magától az érzéseket. – Viszont nem akarom, hogy egyből ismét egymásra találjatok, mert mi lenne abban a jó számomra? Semmi. Szóval, bár tudom, hogy Johan hol van, nem árulom el neked. Találd meg, és szerezd vissza, de én nem segítek! – mondja, és még mielőtt bármit is mondhatnék neki, kinyomja a telefont.
- A francba! – kiáltok föl, és mobilomat dühösen a földhöz vágom. Ketrecbezárt oroszlánként sétálok ide-oda a kis konyhában, miközben magamat, és Lyont átkozom felváltva. Mi az, hogy nem segít?! Hát nem azt akarja, hogy Johan boldog legyen? Hogy a fene esne belé!
Hoppá! És mi van… mi van, ha Johannak nosztalgiázni támadt kedve? Mi van, ha… ha a kávézónkban van? Nem tudom, lehet, hogy hülye ötlet, de egy próbát megér, így miután fölkaparom a szerencsére még egyben levő mobilomat, sietek is ki a lakásból. Még szerencse, hogy nem vetettem le a kabátomat, különben még arra sem vettem volna a fáradtságot, hogy visszavegyem magamra, már pedig az igazán nem lett volna túl jó a tüdőgyulladásomnak.
Még így is, hogy jó vastag a kabátom, érzem, hogy a hideglevegő, az izgulás és a futás hármasa nem túl jó kombináció számomra, de csak azért is sietek, hogy ha esetleg ott van, akkor még ott is érjem, ne tűnjön el. Próbálom hívni a mobilján, de úgy, mint múltkor, most sem veszi föl, de most legalább tudom, hogy nem Lyannal van. Csak legyen jól, és remélem, nem történt vele semmi baj! Kérlek, Johan, legyél ott a kávézóban!
- Johan! – kiáltok föl zihálva, mikor szinte beesek a kávézóba, és ott találom az egyik asztalnál, egy bögre kávéval. Köhögő roham rázza testemet, de még így sem veszem le pillantásom arról a sápadt angyalról, aki ijedten összerázkódik hangom hallatára, és azonnal felém kapja fejét. Érzelmeit nem tudom leolvasni arcáról, annyiféle érzés váltakozik. – Johan, kérlek, hadd beszéljük meg a dolgokat! – zihálom a köhögés roham végén, és nem törődve a vendégek morgolódásaival, és tekinteteivel, csak Johan arcát kísérem figyelemmel. – Kérlek, muszáj beszélnünk! Hadd magyarázzam meg, miért nem tudtam akkor megbocsájtani! Kérlek! – könyörgök, pedig tudom, hogy most aláztam teljesen porrá magam mindenki, de legfőképpen Johan előtt.
Ígérem, ha elutasítja a magyarázatomat, és azt mondja, nem akar látni, akkor teljesítem kérését, és soha többet nem kell látnia engem. Viszont… viszont ha elfogadja, akkor talán van egy csöppnyi kis esélyem arra, hogy visszaszerezhessen édes kicsi szerelmemet. Istenem, add, hogy még szeressen, és meghallgasson! Nélküle nem bírnék élni. Ő az én mindenem.
|
| Onichi | 2013. 01. 24. 20:59:40 | #24931 |
Karakter: Johan Krishon
Megjegyzés: ~ Genemnek
Némán, üresen, magányosan gubbasztok ágyamon, úgy ölelve magamhoz a Jona illatú párnát, mintha az életem múlna rajta. Jona... kidobott... szakított velem... gyűlöl engem. Egy gerinctelen ember vagyok. Undorító hálátlan, aki nem érdemli meg hogy szeressék. Egyedül kéne meghalnom. És úgy is fogok, mert más nem kell nekem. Mással nem tudok boldog lenni, soha. Csak Jonával... Jonára van szükségem. Annyira szeretem. Szeretem, mégis ezt tettem vele. Szeretem, de ezt nem mondtam neki elégszer. Nem tartottam ki mellette, pedig ő megérdemelné. Ő az, akinek mindig a legjobb jár. Gondoskodnom kellett volna róla, boldoggá kellett volna tennem, de én elmenekültem az első nehézség elől. Miért nem beszéltem vele? Miért ezt a megoldást választottam? Hogy lehettem ennyire ostoba? Megérdemlem. Megvolt a tökéletes párom. A másik felem. Az aki szeretett és óvott. Az aki a mindenséget jelentette számomra. Boldog lehettem volna, de helyette mindent tönkretettem. Mindent. Utál engem. Mi van, ha örökre darabokra törtem a szívét? Mi lesz, ha soha többet nem képes bízni másokban? Tönkretettem az életét. Istenem...
Arcomat a párnába fúrom, és mélyet lélegzek. Egyre kevésbé érezni az illatát. Lassan elillan a sajátos, oly imádott nyom, amit maga után hagyott. Mintha csak szellő próbálna elfújni egy apró falevelet. Minél erősebben kapaszkodom belé, annál erősebben támad. Ezt is el akarja venni tőlem. Az utolsó kis mentsváram. Nem lehet... nem lehet ilyen kegyetlen. Ha már Jona nem lehet itt, ha már soha többet nem akar látni, akkor ez hagy maradjon. Ezt az egyet hagy élvezzem. Ha már nem tudom elmondani neki, mennyire szeretem. Már nem akar beszélni velem. Elzárkózott előlem, magas falakat húzott maga köré, és a kapukra is vaslakatokat tett. Nem hallgat meg. Látja ha hívom, és sohasem fogja fölvenni. Ki fog törölni az életéből. Lassan el fogok tűnni, akár a homokba írt szavak egy viharos estén. Csak egy árny leszek, ami rátelepedik az emlékeire, és elsötétíti azokat. Pedig én szeretem. Mindennél jobban szeretem. És akár akarja, akár nem, el fogom mondani neki az igazságot! Nem fog elzavarni. Nem fog tudni, elzavarni! Addig ülök a házuk előtt, míg meg nem hallgat. Ha kell, ott éjszakázom, vagy ott fagyok halálra. Nem érdekel. Elmondom neki. El kell mondanom neki.
Határozásra jutva, elszántan ülök föl, és magam mellé helyezem utolsó kincsem. Az órára pillantva látom, hogy elég sok idő telt el a beszélgetésünk óta. Sok magányos óra. Magányos, de eredményes. Már tudom mit kell tennem. Bármit megteszek hogy meghallgasson. Utána kidobhat. Utána kiabálhat, gyűlölhet, azt tehet amit akar. De tudnia kell az igazat. Megérdemli. Biztosan meg fog hallgatni. Nem fogja hagyni, hogy fagyoskodjak, ő ennél figyelmesebb. Amilyen én sosem leszek. Ha sietek, sötétedésre oda is érhetek. Szerencsére gyakran járnak a buszok, és remélhetőleg az útra is jól emlékszem. Jártam már párszor ott, de a tájékozódásom igen gyenge. Ez mindig Jonának ment jobban, ő navigált bárhova is mentünk. Tökéletesen kiegészítettük egymást. Eddig.
Sóhajtva kezdek neki a nehéz folyamatnak, mégpedig annak, hogy embert faragjak magamból. Az utóbbi napokban nem sokat törődtem magammal. Belesüppedtem a bánatba, megtapasztaltam milyen élet vár rám, és nem tetszik. Sanyarú, sivár lesz. De előbb ezt meg kell tennem.
Mikor végre megbarátkozom a kimerült, nyúzott, de valamennyire rendezett Johannal aki a tükörből néz rám, nekiállok megkeresni telefonom. Nem pontosan tudom merre repült. Egyedül arra emlékszem, hogy elhajítottam tehetlenségemben. Akkora lendülettel, hogy csoda ha épségben találom. De próba szerencse.
Eltart egy darabig, de egy halom ruha mögött végül ráakadok. A puha anyagok fölfogták a becsapódás erejét, így épségben megúszta. Reménytelen dolog, de rápillantok. Nem keresett. Csak mosolyog rám a képernyőről, de még ez is vádlónak tűnik. Sajnálom... annyira sajnálom...
Már éppen állnék föl, mikor tekintetem megakad egy teljesen ismeretlen, furcsa alakú tárgyon. Nem igazán rémlik, hogy valaha lett volna ilyenünk. Pedig általában én takarítok, mert Jonának vagy nincs rá ideje, vagy úgy elpakolja a dolgokat, sosem találjuk meg azokat. Így alaposabban megnézve emlékeztet valamira. Egy picike doboz, pont olyan, amiben az éksz...
- Nem lehet... - kikerekedett szemekkel pislogok rá, ahogy a felismerés lassacskán elér agyam utolsó kis zugába is. Nem. Biztos hogy nem. Az egyszerűen nem lehet. Ő... engem...? Nem. Biztosan nem. Képtelenség. Ez... ez más. Nem lehet az. Kezem elindul felé, de úgy remeg, hogy le kell állnom. Egy pillanatra lehunyom szemem, igyekszem megnyugodni, majd ráfonom ujjaim az apró dobozkára. Könnyű, alig van súlya, mégis olyan lassan emelem, mintha tonnákkal küzdenék meg. Végül is ez a helyzet. Csak most a több tonna kínzó súly a szívemre rakódik. Hevesen verdes, de mozdulatról mozdulatra egyre jobban összepréselődik, egyre jobban fáj. Mire felnyitom a tetejét, már alig kapok levegőt. Kétségbeesetten, némán, sírástól rázkódó kezekkel szorongatom a dobozkát. Egy gyűrű. Egy igazi gyűrű.
Térdeimet felhúzva kezdem ringatni magam, közben képtelen vagyok levenni tekintetemet az apró ékszerről. Egy gyűrű. Nem lehet... nem vehette azért. Olyan gyönyörű. Egyszerűen... nem lehet... Fehérarany, egyáltalán nem nőies, és nincs telepakolva kövekkel. Jona mindig tudta, hogy utálom az aranyat és a rengeteg csúnya követ. Tudta ezért mindig ezüstöt, vagy fehéraranyat vett. Mindig egyszerűt, de gyönyörűt. Tudta mit kell választania, tudta hogy minek fogok igazán örülni. Ahogy ennek is örültem volna. Akkor, ha ő adja oda. Csodaszép. Képtelen vagyok elhinni. Mióta készült rá? Tényleg megtette volna? Tényleg szeretett. Velem akart maradni. Fontos voltam neki... Szeretett... De mikor akarta? És hogyan...?
Elég csak a kérdésre gondolnom, máris bekúsznak gondolataimba az emlékképek. A pezsgő... a desszert... az ölelés amivel várt... Ne... mondd, hogy nem akkor... Mondd hogy nem... kérlek! Istenem, mit műveltem?! A legboldogabb napnak kellett volna lennie... Ő... engem... én pedig... Ó Istenem!
Hangosan felzokogva csukom le a doboz tetejét, és mélyen zsebembe süllyesztem. Az egész életünket tönkre tettem. Eltiportam mindazt a jövőt és boldogságot ami várhatott volna ránk. Megástam közös életünk sírját, és az első lapát homokot is én szórtam a koporsóra. Pont ezért kell nekem megmentenem. Nekem kell kiásnom puszta kézzel akár. Legyen bármilyen nehéz is, vissza foglak szerezni, Jona!
oOoOo
Dideregve húzom össze magamon a kabátot mikor leszállok a buszról. Borzalmasan hideg van. Illetve talán annyira nem is, de fel kellett készülnöm arra, hogy sokáig fogok a szabadban várakozni. Mindig is elég fázó voltam, ezért szerettem annyira hozzábújni Jonához. Ő mindig finom meleg volt, akár egy kandalló, amiben ropog a tűz. Imádtam az ölében üldögélni, élvezni ahogy átölel, és tudni azt, hogy mennyire szeret engem. És elérem, hogy újra szeressen.
Az egyik sarkon befordulva, egészen furcsa dolgot veszek észre. Gyorsan sötétedik, aki tehette már régen otthon van, így meglepő, hogy valaki magányosan üldögél egy padon. A rossz fényviszonyok miatt nem igazán látom, de ösztönösen elindulok felé. Ha egy idős ember az, aki rosszul lett hazafelé, akkor kötelességem segíteni rajta. Végtére is ezért tanulok orvosnak. Ha most itt hagyom, akkor akár meg is halhat. Ezt már nemigen tudnám lerendezni a lelkiismeretemmel. Így is elégé hadilábon állok vele. Nem viselném jól, ha ennél is erősebben ostorozna belülről. Inkább rászánok egy pár percet erre.
Nyugodtan sétálok felé, nehogy idiótának nézzen, de ahogy közeledek, torkom egyre jobban összeszorul. Jeges félelem hosszú ujjai fonódnak szívem köré, és kegyelmet nem ismerve szorongatják. Az alaki aki a padon ül, ismerős. Túlságosan ismerős. Mire észbe kapok, már nevét kiabálva rohanok. Mit keres idekint? Miért nincs rendesen fölöltözve? Istenem, mióta lehet a szabadban? Jona, mi a fenét csinálsz? Mikor odaérek azonnal a karjaimba zárom, de rettegve kell tapasztalnom mennyire hideg a teste. Tekintete kába, mintha nem is nagyon fogná föl hogy hol van, hogy ki vagyok, és hogy mi történik. Hogy lehet ennyire felelőtlen? Halálra fagyott volna, ha nem találja meg valaki!
Könnyezve szorítom magamhoz, dörzsölgetem testét, igyekszem picit fölmelegíteni a teljesen elfagyott tagokat. Mi a fenét művelsz magaddal szerelmem? Miattam kerültél ilyen állapotba? Hová jutottál Jona? Istenem, csak ne essen bajod. Kérlek, kérlek ne legyen bajod.
- Jona, kérlek, ne fagyj meg! - könyörögve pislogok a kába tekintetekbe. Magánál kell maradnia. Ha elveszti az eszméletét, akkor csak rosszabb lesz a helyzet. Beszéltetnem kell. Rá kell vennem hogy fölálljon, és mozogjon. Haza kell vinnem. Segítenem kell rajta, nem maradhat itt!
- Johan… szeretlek - szívem nagyon dobban, de a boldogságot hatalmas fal gátolja meg abban, hogy elárassza testem. A rettegés fala. Miért most? Ugye... ugye nem adta föl? Ugye nem búcsúzásnak mondta? Ezt ő sem gondolhatja komolyan!
- Én is szeretlek! Kérlek, kérlek, bocsáss meg nekem! Ne hagyj el engem, ígérem mindent jóvá teszek, csak maradj itt velem! Jona koncentrálj rám. Ne aludj el, ne csukd le a szemeid. Jona! - felzokogva rázom meg, de semmi. Meg fog fagyni, istenem, itt fog meghalni a kezeim közt! Pánikolva eresztem el egy pillanatra, pont csak annyira, hogy levegyem kabátom, és ráteríthessem, és előhalászhassam zsebemből a telefonomat. Mentők. Hívnom kell a mentőket. Kétségbeesetten pillantok körbe, hogy az utca nevét megállapítsam, majd mikor végre megvan, tárcsázok is. Legszívesebben üvöltenék, kiabálnék, könyörögnék hogy minél hamarabb küldjék azt az átkozott kocsit, de nem tehetem. Amennyire állapotom engedi nyugodtan, gyorsan, de érthetően magyarázom el a helyzetet és a helyet. Küldik amilyen hamar csak tudják. Ha jól emlékszem a közelben van is egy kórház. Pár perc, és ide kell érnie a mentőnek. Nem lehet több idő, mert azt már nem bírná ki...
Sírva ringatom magunkat, szorongatom, dörzsölöm, beszélek hozzá hátha magához tér, de semmi. Jona, nem halhatsz meg. Addig nem, míg nem tudod mennyire szeretlek. Most hogy újra magamhoz ölelhetlek, nem veszíthetlek el. Nem hagyhatsz magamra, mert az életem üres lenne nélküled. Nem bírnám elviselni a tudatot, hogy én élek, te pedig... te nem. Pedig neked kéne, te jobban megérdemelnéd. Ki kell tartanod. Még előttünk a közös élet. Nem fogom hagyni, hogy meghalj, soha de soha. Ha kell, én magam élesztelek újra, és addig fogom csinálni, míg ki nem nyitod a szemeid. Addig, míg újra rám nem mosolyogsz, míg újra nem érezhetem forró ölelésed.
Óráknak tűnik az az idő, mire meghallom a mentő szirénáját. Éles késként hasítja ketté az éjszaka nyomasztó csendjét, figyelmeztetve mindenkit, hogy valami nincs rendben. Valaki a közelben az életéért küzd. Bárcsak ez nem Jona lenne. Bárcsak ne kéne könnyezve figyelnem ahogy elveszik tőlem, egy hordágyra fektetik, és beteszik a kocsiba. Bárcsak ne érezném magam ennyire magányosan. Bárcsak ne marcangolna a bűntudat mindazért ami veled történt. Jona... szerelmem...
- ... hozzátartozója? - későn veszem észre, hogy a mentőtiszt hozzám beszél. Könnyeimet letörölve pislogok rá, és próbálom kitalálni mit kérdezhetett. Vele akarok menni, azt viszont nem lehet csak olyan egyszerűen.
- A... az élettársa vagyok... - motyogom halkan. Látom arcukon a szokásos csodálkozást, és megvetést amivel az emberek általában fogadják a dolgot, de nem érdekel. Büszkén vállalom, sőt... ennél több akarok lenni a számára. Ezért kell túlélnie. Ezért kell itt maradnia, és vigyáznia rám. Egyedül képtelen lennék teljes életet élni.
Némi habozás után azonban intenek hogy szálljak be. Nem kell kétszer mondaniuk. Csendben üldögélek, figyelem ahogy sürögnek körülötte, próbálják fölmelegíteni. Tarts ki. Egy kicsit még tarts ki kérlek.
oOoOo
Fáradtan pihentetem fejemet a kórházi ágy fehér takaróján. Persze csak a szélén, nehogy megzavarjam Jona pihenését. Nem akar magához térni, bár az orvosok szerint a kimerültség lehet oka. Nem csak a halálra fagyás veszélye fenyegette. Borzalmasan ki volt merülve, a teste már küzdött, az immunrendszere meg teljesen legyengült. Tudom, hisz alig evett a vizsgaidőszakban. Tudom, mert annyira borzalmas napjai lehettek, mint nekem. Miattam. Az anyukája elmesélte milyen borzalmasan nézett ki, és hogy mennyire megrémült, mikor Jona nem jött haza. Elmondott mindent, ami az elmúlt pár napban történt, és én is elmeséltem a borzalmas dolgot, amit a fiával tettem. Azt hittem gyűlölni fog, de nem. Átölelt és hagyta hogy kisírjam magam. Hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy elmondhattam valakinek. És jó érzés tudni, hogy ő szorít értünk. Megértett, bár nem értett egyet velem. De mindenki hibázik, és ha helyre tudja hozni ezt a hibát, akkor megérdemli a boldogságot. Sokat beszélgettem vele, együtt virrasztottunk Jona mellett, miután ők is beértek a kórházba. Ő szorongatta az egyik kezét, én pedig a másikat. Olyan volt, mintha egy hatalmas család lennénk. Bár ki tudja, ide fogok e tartozni valaha. A gyűrűt odaadtam az anyukájának, hogy vigyázzon rá.
Most nincsenek itt, hazamentek pihenni. Felajánlották, hogy hazavisznek, de nem fogadtam el. Fáradt vagyok, de az üres lakás egyáltalán nem csábít. Nekem itt van a helyem Jona mellett. Ott tudok csak igazán pihenni, ahol ő van. Mintha csak a puszta közelsége megnyugtatna. Az, hogy érezhetem az illatát olyan, mintha elkezdték volna összeragasztgatni a szívem. Még akkor is, ha szinte elnyomja a kórház és a fertőtlenítők sajátos kellemetlen illata. Nem éppen így terveztem az újra találkozásunkat. Nem ennyire nyomasztónak és veszélyesnek. Majdnem elvesztettem. Többet nem hagyom, hogy ez így legyen. Többet nem hagyom, hogy bármi baja essen. Mellette maradok, és mindentől megvédem. Furcsa, hiszen ő az erősebb, a határozottabb, az okosabb, a helyesebb, az életrevalóbb, és... úgy minden. Nem csoda, hogy ennyire szeretem. Halvány mosollyal szorítom meg kezét, és szinte leesek székemről a döbbenettől, mikor érzem hogy visszaszorít.
- Jona! - felkiáltva ülök föl azonnal, és másik kezemmel is körbeölelem ujjait. Fáradtan pislog rám, eltart egy ideig, míg összerakja hol is van pontosan, és hogy én ki vagyok. Viszont mikor ez bekövetkezik, mélységes döbbenet ül ki szép arcára.
- Johan? Te...? - mit keresek itt? Hogyan kerültem ide? Miért szorongatom a kezét? Miért sírok már megint mint egy óvodás? Mindenre válaszolnék, sőt válaszolni is fogok, mert egy csomó-csomó időnk van. Nem fogom hagyni, hogy elzavarjon. Nem hagyom hogy szakítson velem.
- Én találtalak meg. Ostoba dolog volt pulóverben kirohanni! Mégis hová tetted az agyadat? - dorgálom meg halkan, de inkább csak az aggodalom beszél belőlem, semmint a düh. Hiszen majdnem meghalt. Orvosnak készül, nem lehet ennyire ostoba.
- Valószínűleg akkor hagytam el, amikor komolyan elhittem hogy szeretsz - a keserű megjegyzés tőrként fúródik mellkasomba. Tudtam hogy fel fogja hozni, de... de miért ilyen hamar? Miért nem tudta kis ideig örülni annak, hogy itt vagyok? Már nem élvezi a társaságom? Már tényleg nem szeret? Ilyen hamar elfelejtett volna minden szép emléket?
- Jona... sajnálom... annyira sajnálom... - könnyezve hajtom le fejem, mert már nem tudok a szemébe nézni. - Én szeretlek... mindennél jobban szeretlek...
- Elég a játékból. Tudom hogy túl ostoba vagyok neked. Nem kell továbbra is mellettem maradnod sajnálatból - erre már muszáj fölkapnom a fejemet. Döbbenten meredek szomorú arcára. Ezt most komolyan gondolja? Annyira abszurd, borzalmas helyzet, hogy legszívesebben felnevetnék. Még hogy ostoba... Néha okosabb embert nem ismerek. Komolyan azt hitte, hogy ezért? Hogy juthatott ilyen butaság az eszébe?
- Jona, ez hülyeség. Okosabb vagy, mint az ismerőseim nagy része, én...
- Akkor miért voltál mással? Mégis mióta csinálsz teljesen idiótát belőlem? - annyira fájnak a szavai... úgy marnak belém, mint éles fémfogak. És minden mozdulatra csak még mélyebbre hatolnak. Ne... ne mondjon ilyeneket.
- Sosem csaltalak meg, csak... csak most. Először és utoljára. Bocsáss meg kérlek... sokat ittam... úgy éreztem már nem szeretsz, aztán... aztán Lyon egyszer csak megjelent. Kedves volt, én pedig... én pedig gyenge. Nem lett volna szabad. Tudom, borzalmas alak vagyok. Tudom hogy utálsz, de... de soha többet nem teszek ezt. Kérlek, bocsáss meg nekem, és minden olyan lesz mint régen. Sajnálom... soha többé... - zokogva szorítom arcomhoz a kezét, bőven elárasztva könnyeimmel. Nem tudom szavakba önteni a bűnbánatom. Nem tudom elmondani mennyire bánom a dolgot. Képtelen vagyok megtalálni a szavakat. Hogyan lehetne jóvátenni egy ekkora ballépést? Kérlek Jona, gyere rá... Ismersz engem... tudod hogy többet nem tennék ilyet. Tudod hogy mikor mondok igazat.
- Mégis megkerested másnap - neki is fáj. Érzem a hangján, látom az arcán, hogy szenved. Miattam. Drága Jona, bárcsak meg nem történtté tehetném.
- Csak azt mondtam neki, hogy vége. Elmagyaráztam neki, hogy én téged szeretlek. Megértette, és megígérte, hogy nem szól bele többé az életünkbe. Akkor ha... ha adok neki egy csókot. Értünk tettem Jona. Én annyira szeretlek. Hülye volta, de ez kellett, hogy rájöjjek... csak rád van szükségem. Meg tudsz nekem bocsátani? - szipogva, könyörögve nézek a csodálatos mélykék szemekbe. Mint két hatalmas zafír. Két hatalmas zafír, ami tele van fájdalommal. Sosem akartam hogy így nézz rám.
- Azt hiszem... nem... - pofonként csattan arcomon ez az egy szó. Mintha megnyomtak volna egy gombot, hirtelen minden érzés kiszáll belőlem. Minden kivéve a kínzó, mardosó fájdalmat. Nem akar engem. Tudja az igazat. Megbocsáthatott volna, de nem... nem akart... nem érti. Nem akar többé látni. Jona... Jona nem szeret többé. Elengedem kezét, és megfeszített vállakkal állok föl az ágya melletti székről. Nem fogok sírni. Nem fogok sírni, csak odakint. Amikor nem látja hogy mennyire összetört. Csak akkor szabad. Szó nélkül fordítok neki hátat, és indulok az ajtó felé. Egyedül akarok maradni. Egyedül a fájdalmammal. Tényleg nem szeret. Tényleg tönkretettem mindent. Többé már nem tud bízni bennem. Ezt nem tudom feldolgozni. Össze fogok zuhanni. De nem előtte.
- Igen... - suttogom halkan, mikor az ajtóhoz érek. Nem nézek hátra, csak inkább lenyomom a kilincset. Már csak ezt kell tudnia. Ez az egyetlen, amit még nem tud.
- Mi igen? - értetlenül kérdez vissza, szinte látom ahogy orrán megjelenik az az apró kis ránc, ami mindig ha nem ért valamit. Azzal olyan kis aranyosan néz ki.
- Igent mondtam volna, ha megkérsz... - az első könnycseppek már útnak is indulnak, így gyorsan kirohanok. Vége. Mindennek vége...
|
|
