Miután magamra hagy, körülölel a csend. Csend, miközben a folyosókon diákok tucatjai nevetnek, beszélgetnek, s ennek köszönhetõen igyekszenek túlordítani a másikat, zenét hallgatnak…Mégis csend van. Nem hallom õket, s õk sem engem. Úgy suhannak el mellettem, akárha felgyorsítanánk a filmen a lejátszás gombot. Rohanva telnek a percek, míg én nem tudok velük lépést tartani. Óra, szünet, óra. Úgy suhannak tova, mintha csupán egyetlen perc telt volna el. Nincsenek ingerek. Nem érzékelem a külvilágot. Kívülállóként szemlélem, ahogy pereg az élet. Az életem.
Azon kapom magam, miszerint kinn tartózkodom az egyetem parkjában, útban a motorom felé. Mikor jöttem ki? Miért rohan mindenki?
Mielõtt egyáltalán felfoghatnám, a délelõtti incidensem kelt bennem de ja vu érzést. Újfent ezek a barmok, újra a régi nóta. Mélyeket lélegzem, szeretnék visszatérni a világba. Nem hallom a kérdéseiket, nem érzem, ahogy az ütéseik zápora ellepi a testem, ahogy egymásnak lökdösnek, akár holmi játékbabát.
Nincsenek ingerek.
Meglátom, ahogy Clinton közeledik. Igyekszem rá fókuszálni, arra koncentrálni, hogy ne rohanva, hanem a tõle megszokott lassúsággal közeledjen.
Amennyire lehet, felgyorsítom a légvételem. Teljes erõmbõl figyelni akarok rá. Visszatérni.
- Nem vagyok benne biztos, hogy tudni akarom. – megkönnyebbülten veszem tudomásul, miszerint hallom a hangját. Elmúlt…Egyelõre.

- Ez a kis köcsög azt hiszi, hogy neki bármit szabad! Mi csak felvilágosítottuk õt a szabályokról. Nem bántottuk...- Ugyan, dehogy… Az újra mûködõ receptoraim nem ezt sugallják…
- Rendben, elintézem – dünnyögi színtelenül. 
- Miért tennéd? Meg tudjuk oldani mi is – csattan fel egyikük önérzetesen. 
- Nektek már volt jó néhány húzásotok, ha rajtakapnak benneteket, simán kicsaphatnak. Felelõtlenek vagytok. 
- Csak szeretnéd ezt hinni.
- Úgy gondolod? A hangoskodásotokat a padoktól meghallottam. Hallgassatok rám, menjetek, õt pedig bízzátok ide . 

Figyelem, ahogy távozik a díszes társaság. Reménykedem benne, miszerint a nap folyamán még egyszer már nem hoz össze velük a balszerencse.
- És most mivel vívtad ki ádáz haragjukat? – enyhén összerezzenek, mikor megszólal. Még nem vagyok egészen önmagam…
- Semmivel. 
- Semmivel? Mi lenne, ha végre egyszer igyekeznél tartani a szádat?
- Nem én keresem meg õket, és nem én vagyok az, aki hozzájuk szól. – felelem kurtán, lényegretörõen. Jóformán, észre sem vettem õket, ennek okán nem kereshettem meg õket, s hozzájuk sem szólhattam…Azonban ezt a tényt nem vagyok hajlandó közölni Clintonnal. Semmi köze a … betegségemhez.
- Mindegy – a zsebeibe mélyeszti a kezét, majd egy zsebkendõt halász elõ - Na, gyere ide, hadd lássalak. 
- Ha megint a jó híredért aggódsz...
- Befognád? - mordul rám bosszúsan.
Közelebb lép, majd államat feljebb emelve minden tekintetét az ajkamnak szenteli. Már maga az a tény, miszerint hozzám ér, egyszerre bosszant fel és nyugtat meg. Gyûlölöm, amikor más hozzám ér, még sem akarom ellökni. Kapaszkodom a világba, ezen a kellemesen kellemetlen ingeren keresztül. Csakis arra tudok figyelni, ahogy a bõre az enyémmel érintkezik.

- Elég lesz –eltolom a kezét, mert egyáltalán nem tetszik az irány, amit a jelenléte, az érintése generál bennem. Ragaszkodás…valakihez. - Minek vagy itt egyáltalán?
- Legjobb tudomásom szerint szabad Országban élünk – pimasz mosoly jelenik meg az ajkain. - Akkor és ott vagyok, ahol akarok. Nem tartozom neked elszámolással. Te meg ha hazaérsz fertõtlenítsd magad. 
-Igenis, drága alfa… - enyhe, alig észrevehetõ, szemtelenkedõ él csendül a hangomban, ami ahogy jött, úgy el is múlik. – Kösz mindent.  – nyögöm ki nagy nehezen. Egek, a torkom annyira összeszorult, hogy meg akartam fulladni, mire ki tudtam erõltetni a szavakat. Jobb lenne, ha nem hõsködne ilyen gyakran, mert a végén nem a verésbe, hanem a köszönetnyilvánításba fogok belepusztulni.
-Szót sem érdemel. Hazafelé igyekezz nem szarrá veretni magad! – feleli, a csipkelõdésemet figyelembe sem véve. Felemeli a kezét, majd sarkon fordulva távozik.
Én pedig nézem, akár egy idióta, ahogy egyre távolodik. Bal kezem mutatóujjával óvatosan megérintem a szám sarkát. Nem érzem.
S újra csend van.

***
Egy mocsárban állok. Segítségért kiálltok. Nincs hangom. Nem hallok semmit. Kapaszkodóért nyúlnék. Sehol semmi. Egyre mélyebbre kerülök. Kialszik a fény.

***

Kinyitom a szemeimet. Vakító a világosság, így azonnal le is hunyom õket. Majd résnyire nyitva, a pilláim rejtekébõl igyekszem hozzászokni. Minden tiszta. Fehér. Fehérek a falak, fehér az ágynemû, fehérben vagyok magam is. Rossz érzés fog el, ezért balra pillantok. Átlátszó csõ, kettõ. Az egyikben színtelen, míg a másikban rubint folyadék. A tartályaik ugyan ilyenek az állványon. Mélyet lélegzem. Nem tudom, mi történt. A tudatom zavaros. Nem vagyok egészen magamnál. Felemelném a jobb kezem, de le van szíjazva. Igyekszem visszaemlékezni. Nincsenek emlékeim. Clinton…a park…Utána semmi. Nem tudom, mi történt.

-Na végre, hogy valaki ide méltóztatott jönni! –a hang a kórtermen kívülrõl érkezik. Minden bizonnyal egy nõvér az, tekintve a hangmagasságot és a letorkolló hangnemet. – Három hete folyamatosan hívjuk magukat! Hihetetlen, hogy ennyire nem érdekelte se magát, se az apját, hogy mi van a fivérével! Gyalázat, fiatalember, én mondom, ez gyalázat!
-Nem vagyok a testvére. – a hangra bukfencet vet a gyomrom. Legszívesebben fel is nyögnék kínomban, de nem vagyok rá képes. A torkom száraz, akár a téli hidegben kinn senyvedõ fák gallyai…
Clinton.
-Nem? Akkor, mégis, kicsoda maga?
-Egy iskolatársa. Megtaláltam a táskáját a parkban. Vártam pár napig, nem jött, így a tárcájában található címre mentem. A komornyik mondta, hogy itt van.
-A komornyik? Óhh…Hát…Érdekes. Nos, fiatalember, ha csak a táskája miatt jött, tegye le, majd odaadom neki.
- Hol van?
- A 103-asban, pontosan maga mögött. De ha csak a táska miatt jött, mondom, menjen nyugodtan haza.
-Ha már idáig eljöttem, akár meg is látogathatom.
-Minden bizonnyal örülni fog neki, hogy végre valaki eljött hozzá. Az ilyen betegeknek pedig pontosan erre lenne szüksége.
-Milyen betegeknek?
-Nem mondta? Hát persze, nem szokás ilyesmivel dicsekedni…Depressziós…Súlyosan… De azt csodálom, hogy senki nem vette rajta észre…Hogy…Nos…Áhh, menjen be és nézze meg. Nem rabolom az idejét. Úgy is látni fogja, mit mûvelt magával.

Amikor belép, igyekszem alvást színlelni. Nem akarok a szemébe nézni. Hála a beszélgetésüknek, illetve az újfent mûködõ érzékeimnek, pontosan tudom, mit csináltam.
Nem akarom a nevetését, sem pedig a kioktatását végighallgatni. Nem érdekel. Hagyjon békén…Menjen el…

- Ezek szerint a válaszod nem?

Mikor válaszra sem méltatva, szimplán egy biccentéssel válaszol, az önérzetem gyenge kis szikrája felizzik a bensõmben. Egyszer kínálok fel valamit, kompenzációként, s azonnal el is utasítják. Legalább megfontolhatta volna, ám nem, zsigerbõl elutasít mindent, amit kínálok neki. Csupán azért, mert az vagyok, aki, annak lát, aminek akar. Egy szerencsétlen, életképtelen egyednek, akit szerény véleménye szerint felmorzsolna a hierarchia, illetve, akinek jelenlétében mutatkoznia egyáltalán nem lenne gyümölcsözõ a saját státuszára nézve. Nevetséges és abszurdum, miszerint ennyire ad más egyedek véleményére, azonban eszem ágában sincs ezt az észrevételem az orra alá dörgölni. Döntését elfogadom, mást nem tudok és nem is akarok tenni.

- Nem örülnél neki, ha rajtakapnának minket együtt – magyarázza, beigazolva ezzel a feltételezéseimet. 

- Igen, igazad lehet – vonok vállat, mint akit egyáltalán nem érdekel már az egész. S tényleg így van, mégis, az önérzetem….

- Menj elõre – telepedik le az egyik székre. Egyáltalán nem szeretném, ha egymaga maradna ebben a teremben. Pontosabban, mivel szeretnék maradni, nélküle, kedvezõbb lenne, ha õ távozna elsõként. 

- Ezt már igazán nem szükséges – jegyzem meg, miközben álló helyzetbe küzdöm magam. Szerencsére az émelygés már a múlté, a fájdalom pedig teljes mértékben elviselhetõvé csökkent. Kevés egészségügyi ismeretem is arra enged következtetni, hogy a kórházat elkerülhetem, amennyiben nem erõltetem túl magam és pihenek, szokásommal ellentétben, pár órát. 

Hirtelen elmosolyodik és artikulátlanlanul felröhög.

- Gondolod, érted teszem?

Óhh, igen. Már megint átváltozott egy beképzelt, sznob döggé. Pontosan olyanná, amilyenné a helyzetében válnia kellett, hogy feladva egyéniségét egy átmeneti, értelmetlen, egyetem falai között felállított hierarchia csúcsán csücsülhessen láthatatlan trónján, amitõl abban a pillanatban megfosztják, amint  megkapja a diplomát, majd pedig összetörve a való életben sirassa mindazt, amit elvesztett és ne találja a helyét…

Igen, pontosan tudom, miszerint egyetlen cselekedetét sem értem tette, hanem önös érdekeit igyekezett kielégíteni.

- Ugyan, ennyire naivnak tûnök? – ajkaim pengemosolyra húzódnak. 

- Nem tudom, naiv vagy? – kérdez vissza hasonló hangtónussal.

Be kell látnom, teljes mértékben értelmét vesztette ez a diskurzus. Látom a szemében, miszerint elmúlt az évi jócselekedet utáni vágya, vagy esetlegesen más hóbortjáé, most pedig a célszemély olyanná vált számára, mint a megnõtt kutya, aki immár nem aranyos, csupán egy nyûg. Ki kell dobni és szerezni egy újat, aki pajkos és lehet vele megint szórakozni, de csak addig, amíg megnõ. Megfordulva a termet veszem szemügyre. Szinte teljes mértékben el lett pakolva minden, csupán apró simítások várnak rám. Egyáltalán nem látom szükségesnek, miszerint itt maradjon.

Érzem a tekintetét a tarkómon, azonban eszem ágában sincs megfordulni és foglalkozni vele, hallgatni értelmetlen szavait a saját státuszának fontosságáról, növelni az egóját.

Hallom, ahogy hirtelen kirúgja maga alól a széket. Önkéntelenül is megfordulok, azonban nem õ érte, hanem hogy szemügyre vehessem, okozott-e bárminemû kárt az ülõalkalmatosságban vagy a padlózatban.

- Majd csukj be magad után – morogja immár az ajtóból, miközben ujjai a kilincsre feszülnek. 

- Mindenképp.

Végre magam maradok. Visszatelepszem a földre, szemeimet lehunyom. Képzeletemben megjelenítek egy fekete, minden mintázat nélküli, apró dobozkát. A Clintonnal kapcsolatos, enapi emlékeimet összeszedem, apró fényképeket generálok belõlük, majd azokat minden érzelemmel egyetemben a dobozba helyezem, kinyitom az elzárt memóim kapuját, ahol ezernyi ilyen doboz található és minden teketória nélkül a kupac tetejére helyezem, majd az ajtót kulcsra zárom és eltüntetem lelki szemeim elõl.

Mély sóhajjal szakadok el a belsõ világomtól. Frissnek, tettre késznek érzem magam, azonban az eddigiekkel ellentétben ürességet érzek, mintha valami hiányozna. Pillanatok alatt ráeszmélek, miszerint azok az emlékek hagytak maguk után ûrt, amiket nemrégiben szelektáltam ki. Mivel magam vagyok, megengedek egy lesajnáló mosolyt. Minden bizonnyal a fejemet ért trauma az oka az egésznek. Holnap már minden olyan lesz, mintha semmi sem történt volna.

Bezárok, majd elindulok a motorom irányába. Mivel semennyi ingerenciát nem érzek arra, hogy hazatérjek, inkább a céltalan robogás mellett döntök. A hûvös, esti szél segít kitisztítani a még kissé kótyagos fejemet. Ahhoz a parkhoz megyek, ahol a világ elõl szokásom elbújni, majd leállítom a motort. A hátulra felszerelt csomagtartóból elõbányászok egy könyvet és a hosszú, földig érõ szövetkabátomat, magamra aggatom, majd a jármûvet magam mellett tolva a kedvenc padom felé veszem az irányt. Letelepedem, eligazítom magamon a szövetet, ébresztõt állítok a telefonomra, nehogy véletlenül lekéssem az óráimat, majd nem foglalkozva sem az idõvel, sem pedig a hideggel átadom magam az élvezeteknek.

Érzékeim szerint alig telhetett el pár perc, mikor hangosan megszólal zsebemben az ébresztõ. Sóhajtok, összecsukom a könyvet, az elektromos eszközt elõbányászom és kikapcsolom a jelzést. Hiába telt el több, mint 10 óra, egyáltalán nem érzem magam sem fáradtnak, sem pedig álmosnak. Mintha ténylegesen pár minutunnal ezelõtt helyezkedtem volna el. Egyedül a tagjaim erõs zsibbadtsága az árulóm. Nehézkesen egyenesedem fel, majd igyekszem kimasszírozni belõlük a merevséget.

Amint végzem ezen teendõmmel, a kabátot és a könyvet a csomagtartóba süllyesztem, tolni kezdem a kis szemem fényét, majd beindítva száguldozni kezdek. Hiába, hogy egy órával elõrébb járok, még szeretnék betérni a boltba, venni pár új mûvet, utána pedig valami ennivaló sem ártana. Az élelmiszerboltban hamar végzek, a könyvesbolt már más kérdés. Újra segítségül kellett hívnom a kedves okos barátomat, mivel képes vagyok elveszni a betûk tengerében, akár napokra is. Végül 12 új szerzeménnyel hagyom el az üzletet, akiket féltõ gonddal helyezek el a motoromon, a szövetkabátom belsejében. Még rohamsebességgel hazatérek. Hál istennek, az öreg nincs itthon, így vele sem kell kommunikálnom. Tus és átöltözés, apró, alig észrevehetõ smink és már mehetek is.

Az intézményben minden úgy zajlik, ahogyan azt megszoktam. Az órákon ignorálom a külvilágot, ahogyan a folyosókon is. Valószínûleg ennek köszönhetõ, hogy miközben új könyvem lapjaiba merülve, robot módjára igyekeztem eljutni a következõ órám helyszínéül szolgáló teremhez, valakinek nekiütköztem. Fel se kapva tekintetem a könyvrõl elsuttogok egy gyors „bocs”-t, s már mennék is tovább, amikor meghallom a hangját.

-Látom, nem lett komolyabb bajod.

Megtorpanok, azonban nem fordulok meg és egy pillanatig sem hagyom abba az olvasást.

-Nem. Köszönöm.

-Nem miatta kérdeztem, ezt tudhatnád. Csupán nem vetne jó fényt rám, ha az ügyetlenségedbõl kifolyólag, a jelenlétemben valami komolyabb történt volna. Még azt hihetnék, hogy én bántam el veled.

-Kedvedre való lenne, nemdebár?

-Lehetetlen alak vagy. – morogja, nem is kell látnom az arcát hogy tudjam, nincs megelégedve a feléje irányuló hozzáállásommal.

-Mondták már. Most pedig, ha megbocsátasz… Minden bizonnyal várja a falkád az alfáját.

-Ch… - feleli egyszerûen, majd hallom a távolodó lépteit. Sajnos, míg vele foglalkoztam, mások a közelembe kerülhettek anélkül, hogy észrevettem volna. Mielõtt kettõt pisloghatnék, egy munkát sosem látott, férfi testápolóval erõsen kezelt és bûzlõ, ficsúrkéz kikapja a kezembõl a könyvemet.

-Mit olvasol, vámpírkám? Talán az õseid után kutatsz? – magamban pár nem kedves jelzõvel illetem az egyént, azonban tekintetem nem rajta nyugtatom, hanem a néhány lépéssel arrébb megálló Clintont. Tehát mégsem sietett annyira? Egy kis mókára még maradt ideje?

-Nem hallottad, hogy kérdeztem valamit? A kencéid bedugították a füled?

-Tökéletesen hallak. A válaszom pedig: nem.

-Mit nem? – kérdez vissza én pedig magamban sóhajtok. Néha úgy érzem, idiótákkal vagyok körülvéve.

-Nincs erre idõm. Kérem a könyvem. – nyúlnék, hogy elvegyem tõle, azonban magasabbra nyújtja, akár az óvodások féltve õrzött játékaikat. Kissé oldalra biccentem a fejem, mivel nem értem viselkedésének a miértjét.

-Nem adom. Ha kell, vedd el erõszakkal.

-Tudod, mit? Tartsd meg. – felelem könnyedén, holott legszívesebben ordítanék vele, azonban tudom, az olaj lenne a tûzre. Minél inkább nem foglalkozom velük, annál hamarabb megunnak és keresnek mást, akinek a vérét szívhatják.

-Micsoda egy beképzelt pöcs. Gyertek, srácok. – hallom, ahogy a szemétbe dobnak valamit. Ösztönösen indulok lehajtott fejjel a szeméttároló edény irányába, mikor látom, miszerint valaki felemeli a könyvet, leporolja, és fennhangon olvasni kezdi a címét.

-Bárdos György – Pszichovegetatív kölcsönhatások? – lapozgatni kezdi, én pedig várom, mikor mutat hajlandóságot arra, hogy visszaszolgáltassa a tulajdonomat. – Nem gondoltam volna, hogy ilyesmivel foglalkozol.

Nem teszi szóvá az exbarátnõje csattanós távozását, amiért magamban hálát adok. Viszont értetlenül állok azon tény elõtt, hoy mégis miért engem ért a támadás. Hiszen világos, miszerint nem én ejtettem…. Vagy talán mégis engem okolna? Pedig semmi közöm nincs hozzá. Talán azért kaptam, mert szemtanúja voltam a megaláztatásának? Kár ezen filóznom… Megtörtént, megváltoztatni nem tudom, a fájdalom is biztosan elmúlik hamar. Legalábbis a fizikai.

Nagyot sóhajtva teszem félre a problémát, hogy a jelenre koncentrálhassak. A pakolás rám maradt. Megint. Elkezdem a helyére rakni a dolgokat. Meglepetten tapasztalom, hogy a segítségemre siet. Sosem tette még ezt egyetlen diáktársam sem. Bizonyára valamilyen hátsó szándék vezérli. Vagy mégsem? Azt hiszem, a pofon összerázhatta az agyamat…

- Nem értem, miért teszed, de köszönöm a segítséget.  – szólalok meg , teljes zavaromban észre sem veszem, miszerint kimondtam azt a bizonyos szót. Az egyik félkész díszletet igyekszem elrángatni a függöny mögé.

- Emberbaráti dolog segíteni másoknak. – feleli. Ennek fényében nem sok emberbarát létezik ezen a bolygón.

- Nem tudom, hogy most örüljek-e vagy sem. – jegyzem meg halkan. Ezer százalék, hogy nem ingyen teszi. Valamit biztosan akar. Ha igazam van, inkább hagyjon egyedül pakolni.

- Én pedig nem fogom neked megmondani. – válaszolja amikor visszaérek az asztal hátracipelésébõl. – Ki fogod bírni a próbákat ezekkel a marhákkal?

Hosszan gondolkodom a válaszon, miközben újabb és újabb bútorokat ad a kezembe, miután elcipeli félútig, akár ha láncot alkotnánk. Hihetetlen, így milyen gyorsan haladunk! Ennyi idõ alatt a felével sem végzek, most pedig már majdnem készen vagyunk.

- Majd megoldom valahogy. – töröm meg a percek óta tartó csendet.

- Ez a beszéd! – neveti el magát. Úgy reagál, mintha azt mondtam volna, hatalmamban áll megváltani a világot és tüstént bele is vágok. – Ami pedig a ruhaterveket illeti… igazán…mutatós jelmezed lesz.

Újra elfog a szorongás, amikor eszembe juttatja azt az ízéstelen maskarát. Rózsaszín boxer… Kiráz tõle a hideg. Vajon milyen ízlése lehet, ha ezt a förtelmet mutatósnak nevezi?

Talán a többiek küldték, hogy tovább szivasson?

Nem.  A tekintetében nem láttam mögöttes tartalmat.

-Magamutogatós? – kérdem szintelen hangon. Eszem ágában sincs kimutatni elõtte, mennyire felkavar a dolog. Pontosabban annak a színe.

-Nem én fogalmaztam így. – vágra rá két vállrándítás között. Természetesen ha neki kellene ebben parádéznia, biztosan nem reagálna így. Mindegy. Kibírom. Kár emiatt emésztenem magam. Ha színész akarok lenni, igenis el kell viselnem a nekem nem tetszõ jelmezeket és szerepeket is. Igen. Csakis a darab számít.

Mintha egy hatalmas kõ gördülne le a szívemrõl, amint túljutok ezen a „problémán”.

Ekkor azonban eszembe jut a trió. Viselkedésük valamilyen szinten mégiscsak bánt.

-Hát, ha valamihez értenek, az a szivatás. – Pontosabban fogalmazva: csak ehhez van tehetségük.

-Egyetemista fiataloktól mégis mit vársz? Te is jót mulatnál a helyükben. – Mit várnék? Rendet, fegyemet, intelligenciát, empátiát, figyelmet, érdeklõdést az iránt, amit meg kell tanulnunk… Mindent, csak ezt nem. Nem-nem. Egyáltalán nem mulatnék. Inkább leállítanám a többieket vagy elásnám magam szégyenemben.

Viszont az önbizalmuk, a barátaik, szerelmük, családjuk irigylésre méltó. Megvan mindenük, amire vágyom, azonban õk ezt természetesnek veszik és egyáltalán nem értékelik.

-Igen, valóban lennék a helyükben.

-Ha ez vigasztal, tuti te leszel a legnépszerûbb az egész produkción.

Naná. Mindenki a szárnyakkal díszített, rózsaszín boxerban parádézõ, egyébként meztelen idiótát fogja nézni. Örülnék neki, ha az alakításom miatt figyelnének fel rám…Csak ne túlságosan.

Bár ez sosem fog megtörténni. Ugyan ki venne észre pont engem? Nem vagyok más, mint egy depresszív csõdtömeg, egy kolonc a világ nyakánt. Milyen figyelmes, hogy gúnyolódásával emlékeztet rá! Pedig már majdnem elhittem, hogy tud rendes is lenni…Ellentétben a többiekkel.

-Hát persze, csak gyõzzem olvasni a rajongói lev…- nem tudom befejezni, mivel a gondolataim olyan szinten elvonták a figyelmemet, hogy a díszletcipelés közben nem vettem észre, miszerint a függöny helyett a színpad szélére vitt a lábam. Megcsúszom, s mivel a kezem tele van, esélyem sincs megtalálni az egyensúlyom, így tehetetlenül fejjel elõre lebucskázom, háttal a nézõtérnek. Az elsõ sor elõtti kemény, faborítású földön landolok.

-Jól vagy? – kérdi miközben kihalász a díszlet alól és segít felülni. – Hol ütötted meg magad? Nem tört el semmid?

Magamban káromkodva fogadom el a tényeket. Már megint sikerült megaláznom saját magam. Bénáztam. Ahhoz keveset, hogy belehaljak, viszont eleget, hogy a szégen mardosson.

Válasz helyet lassú mozdulattal félresimítom arcomból az ébenszín tincseimet. Fel akarnék állni, ám a fájdalom, ami hirtelen hasít belém , maradásra késztet. Kezem a gócpontra helyezem és finom mozdulatokkal igyekszem a kellemetlen érzést elûzni onnan.

Akaratlanul is választ adok Clintonnak, aki meglepetést okoz újfent, amikor megragadja a kezem és eltávolítja a tarkómról.

-Ne  csináld! – szólít fel majd mellém térdelve óvatosan a hajamba túr. Kiráz a hideg, homlokomon verejtékcseppek gyöngyöznek. Ki nem állhatom, ha hozzámérnek. Nem tudom az okát, mégis így van.

-Akkor is fáj, ha te csinálod. – ismerem el, ezzel magam is meglepve. Azonban így betudhatja a libabõrt és az izzadást a fájdalomnak. Nem fog faggatni. Nekem pedig nem kell válaszolnom.

-Ne haragudj, ha fáj. Próbálok óvatos lenni, de muszáj megnézni, nem vérzel-e. Itt jó nagy puklid lesz- óvatosan végigvezeti mutatóujját a legkényesebb területen – De rossz pénz nem vész el . – megborzolja a hajam, ám mielõtt rászólhatnék, hogy elég legyen, elhúzódik. – Úgy tûnik, megmaradsz.

Fogalmam sincs, mire véljem ezt a megjegyzést. Örül talán? Vagy ahhoz hasonlatos csalódottságot érez, mi engem is környékez? Nem tudom. Nem is tudhatom. Egyáltalán nem ismerem, sõt, a mai napig azzal a ténnyel sem voltam tisztában, hogy egyáltalán létezik. Nagy valószínûséggel ez fordítva is igaz. Mégis a segítségemre sietett. Fel sem foghatom, milyen indíttatásból. Talán létezik az emberbaráti dolog, amit annyira emlegetett?

-Az elsõsegély szoba zárva, ahogyan a konyha is.. – nem sok híja van annak, hogy a meglepettségtõl fel ne pattanjak. Mióta Clintonnal összehozott a sors, már harmadjára sikerül úgy elkalandoznom, hogy a frászt hozhassa rám.

Egyáltalán mikor ment el és mikor ért vissza?

-Miért mentél az elsõsegély szobába és a konyhába?

-A fejed volt az ok. Nem ártana rá egy jeges borogatás.

-Értem. – feltornászom magam álló helyzetbe. Nagy hiba. A fájdalom élesen hasít belém, amire a gyomrom is tiltakozni kezd. Agyrázkódás. Remek!

Óvatosan visszaülök. Amint kitisztul a látásom, Clinton megrovó tekintetével találom magam szembe.

-Mégis hova indultál?

-A motoromhoz… A csomagtartóban mindig van nálam kendõ és jégakku…

-Ezt igazán mondhattad volna elõbb is! Maradj nyugton, a kulcsot pedig add ide.

Hogy mi? Na nem… A végén még megfújja a motorom. Ugyan mi okom lenne bítni benne? Újra megpróbálok felállni, ám a vállamnál fogva visszanyom. Feladom. Vagy elviszi, vagy nem. Tenni ellene nem tudok. Addig úgyysem hagy békén, nekem pedig nincs erõm hadakozni.

-Fekete chopper, minden cicoma nélkül. – sóhajtom, majd a farzsebembõl elõhalászom a kulcsot és odadobom neki.

Minden további  nélkül távozik, magamra hagyva a gondolataimmal. Le kell hunynom egy percre a szemem, ha nem szeretnék találkozni Vukkal. Igen, pihennem kell.

-Ébresztõ! Megérkezett a jég! – úgy pattannak ki a szemeim, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör vízzel. A parkoló negyed órára van innen. Bele telhetett 45 percébe is, mire visszaért… Ennyit arról, hogy csak egy kicsit szendergek…

Meglóbálja a kulcsot, ami az ölembe landol. Úgy tûnik, a kedvenc tulajdonom nem cserélt gazdát a kényszerpihenõm ideje alatt.
Mákom van.

A fájdalom és a hányinger  a múlté. Legalább ennyi pozitívum van ebben a nevetséges szituációban.

-Látom, jobban vagy. – jegyzi meg, miközben segít felülni. Megint…

-Igen. Nem kell a… -esélyem sincs befejezni, amikor megérzem a dermesztõ hideget a tarkómon lévõ, égõ felületen. Nem csupán idehozta és a kezembe nyomta, hanem  betekerte valamibe és maga gondoskodik a duzzanat lelohasztásáról.

Soha nem volt velem senki sem ilyen figyelmes kisgyerek korom óta. Hálához hasonlatos érzet kerít hatalmába. Valamivel meg kell köszönnöm ezt a tengernyi segítséget. „ Egy Lyonwood mindig megfizeti az adósságát.”
Ezek szerint megmaradt bennem valamennyi apám neveltetésébõl.

-Dehogynem kell. Pár perc az egész. Este még javaslom egyszer a jegelést. Orvoshoz nem szükséges fordulnod, csak ha rosszul lennél.

-Én igazán…- olyan nehéz kimondanom azt a fránya szót. Mintha valaki azt kérné tõlem, hogy tépjem ki a szívemet és egyem meg. Mivel sosem segített nekem senki, nem kellett köszönetet mondanom. Az érzéseimet is csupán a naplómmal osztom meg általános iskolás korom óta. Ez a szituáció teljesen új. És rémisztõ.- … megtehetném azt az elõbbiekért, hogy hazaviszlek. Természetesen csak ha nem gond.

Felé fordulok, amint elveszi a tarkómról a jégakut. Egy pillanatig mintha a meglepettség árnyát vélném felfedezni a tekintetében. Válasz helyett gyengéden elfordítja a fejem, majd a hideg oldalára fordítva visszateszi a borogatást.

Érzem, ahogyan a hajam egyre nedvesebb a ruhától. Nem akarok megszólalni. Pontosabban nem merek.

Félek a választól.

Mikor megszólal az ébresztõ fület sértõ, természetellenes berregése, sóhajtva szakítom el magam az álmok mezejérõl, szomorúan konstatálva, miszerint újabb nap virradt ezen az átkozott világon… És még mindig rajta vagyok.

Gyomrom görcsbe szorul, ahogy arra gondolok, miszerint ma nem csupán egy, hanem négy órám is lesz… A professzorok társasága egyáltalán nem zavar, ahogy a jegyzetelés , figyelés és tanulás sem. Annál inkább az embereknek nevezett szörnyetegek, kik szabadon kószálhatnak az utcákon, az egyetem területén, benn tartózkodnak a termekben…

-    Solon, ideje lenne felkelni!  El fogsz késni az egyetemrõl!– hallom meg a lágy, nõi hangot. Apám legújabb cicája. Több, mint 20 évvel fiatalabb nála, tõlem két évvel idõsebb. Fogalmam sincs, mit eszik a mogorva, érzelmileg egy teáskanál szintjén álló apámon, legalábbis a vagyonán kívül. Mivel öt hónapja itt eszi a fene, azt hiszi, õ lett az új anyám, és parancsolgathat nekem… Nagyon nagy tévedésben van. Hamarosan repülni fog, ahogy az elõtte lévõk is. Apám sosem szeretett senkit, csakis önnön magát. Erre gyermekkoromban hetek leforgása alatt ébredtem rá, azonban láthatóan másoknak sokkal tovább tart. Ám nem akarom ezt az egyszerû tényt közölni vele. Idõvel megtapasztalhatja személyesen, milyen az apám igazi természete. Lábtörlõ lesz. Vagy összetört porcelánbaba.

Halványan elmosolyodom a gondolatra, majd erõt véve magamon, megelõzve a további kiabálás sorozatot, kikászálódom az ágyból. Tekintetem elidõzik a vérvörös falakon, majd a fekete bútorokon; gyertyatartók és füstölõk halmán, ezernyi szárazra aszalódott rózsa tengerén. Halálukban sokkal szebbek, mint mikor puha, nedvdús szirmaikkal csókolják az embert.

Bevetem az ágyamat, majd a szekrényemhez sétálok. Elgondolkodom, mit is válasszak. Általános melankólikus hangulatomhoz illõ ruha mellett döntök: bársony anyagú, mellkasán fûzõvel szabályozható, hosszúujjú, fekete ing, hozzá illõ ébenszín, testre simuló, selyemhez hasonlatos anyagból szabott nadrág, magas szárú csizma.  Végül pedig alakomat kiemelendõ, acélmerevítéses fûzõ. Ezen darabot nem csupán kedvtelésbõl hordom: segít hátizmaimnak megtartani a gerincemet, így a nap végére nem kerülget a sírás az erõs fájdalmak miatt.

Hajam kefével bársonyosra fésülöm, majd szabadon hagyom, hagy omoljon vállaimra. Körmeimet reszelõvel igazítom meg, majd lakkal teszem feltûnõbbé.  Miután az öltözködéssel végzek, illatosítok: dezodor, parfüm. Jöhet a smink. Szemeimet felül füstösre színezem, míg alul piros szemceruzával dolgozom. Ügyesen használva olyan érzetet kelthet a laikusokban, mintha átsírtam volna az éjszakát. Ezen tény kissé ironikus: évek óta nem tudtam könnyeket ejteni, bármilyen bõszen is próbálkoztam.

Megtekintem magam egész alakos tükrömben. Magamnak sosem tetszettem, így az enyhe undorral nem foglalkozom, mi saját látványomtól kerülget. Megteszi, kész.

Az éjjeliszekrényemre készített antidepresszánsokat nemes egyszerûséggel lehúzom a szobámból nyíló fürdõszobában található wc-n. Fogalmam sincs, miért zavar másokat a rossz hangulatom. Számomra megszokott, mitöbb, valamiféle rejtélyes elégedettséggel tölt el. Más véleménye pedig sosem érdekelt.

A reggelizõt messzirõl elkerülve, a hátsó ajtón távozom, a kerten keresztül közelítve meg a garázst. Nincs kedvem senkivel sem beszélgetni a „családomból”. A fekete motorhoz érve megkönnyebbülök. Ha eddig sikerült kicselezni mindenkit, akkor sima ügy megúszni õket a nap végéig . 1:0 nekem. A bukósisakot hagyom tovább porosodni a polcon. Elveszi a szabadság érzetét, mit csakis száguldás közben érezhetek. Talán egyszer szerencsés leszek s egy balesetben életemet veszthetem. Ám erre az esélyem nem lenne meg abban a vacakban.

Gyújtás. Gáz. Hallom még apám hangját, ahogy minden bizonnyal ordítva próbál visszahívni a lakásba. Nem érdekel.  Átgázolok a nõje kedvenc virágain, majd a nyitott kapun át kiszáguldok az utcára, kis híján frontálisan ütközve egy kamionnal. A sofõrje elégedettlenségének hangot adva dudál és szitkozódik, mire csalódott sóhaj hagyja el ajkaimat. Pedig majdnem sikerült…

Meg sem állok a legközelebbi könyvesboltig. Elegánsan leparkolok, majd besétálok az épületbe.

-   Áhh, Lyonwood úrfi. Mi szél hozta? Talán már ki is végezte a két napja vásárolt regényeket? – az eladónõ szavai késként hatolnak a szívembe. Lyonwood… Útálom ezt a nevet. Apámé, aki megkeserítette, mitöbb, tönkretette az életemet… Magamban elmorzsolok egy könnycseppet, míg a külvilág számára rezzenéstelen marad arcom.

- Jó reggelt. – köszönök vissza, halkan, kissé búskomor szólammal hangomban, mi kellõ képen mély, mégsem fület sértõ brummogás. – Igen, kiolvastam õket.

- Akkor fáradjon csak beljebb. Ismeri a járást? Persze, hogy ismeri. Miket fecsegek itt össze vissza… Szóljon ha végzett.

Mire végez monológjával, már rég a szépirodalmi részlegen sétálok. Újabb s újabb könyveket emelek le a polcról, végigvezetem ujjaimat gerincükön, becézõn, mintha szerelmem orcáját érinteném. A folyamatot addig ismételem, míg másfél óra múltán 6 könyv nem pihen kosaramban. Fizetek, távozom. Hamarosan kezdõdnek az óráim. Nem szeretnék elkésni. Fõ erényeim egyike a pontosság.

Leparkolok, s tekintetemet mereven a bejárati ajtóra szegezem. Újra görcs ugrik a gyomromba. Szívem a tömeg láttán hevesebben kezd verni, az adrenalin száguld ereimben. Tudom, ha nem sikerül úrrá lenni érzéseimen, eluralkodik rajtam a pánik. Mély levegõt veszek, szemeimet lehunyom. Halkan kedvenc dalom  kezdem dúdolni.  Segít, mint mindig. Kezem remegése elmúlik, újra élesen látok mindent. Vége.

Öles léptekkel átszelem a távolságot. Belépek. Szinte mellbe vág a zsivaj, a tömeg. Kezem újra remegni kezd, így ökölbe szorítom.  Összehúzva magam igyekszem át az emberrengetegen, miközben elengedem a fülem mellett a szitkokat, gúnyos szavakat. Célirányosan a teremhez igyekszem, majd leülök a megszokott helyemre. Senki nincs még itt, csupán a professzor áll a katedrán. Megkönnyebbülten sóhajtok. Bizakodnom felesleges, miszerint ez így is marad. Hamarosan beállítanak majd a többiek, megtörve ezt az idilli állapotot.

Nem kell csalatkoznom, hamarosan megérkeznek, magam pedig nagyot sóhajtva menekülök újonnan szerzett Shakespeare mûvembe. Itt nem bánthatnak…

A nevemet hallom, így lusta mozdulattal elszakítom tekintetem a már majdnem befejezett könyv lapjairól.

- Absolon! Válaszolna arra a kérdésemre, hogy mégis mi hangzott el ezen az órán?

- Természetesen. – feszengek kissé, mivel minden tekintet rám szegezõdik, azonban hamar sikerül úrrá lennem a szorongásomon. – A mai órán a gótikus festészetrõl mesélt a professzor úr.

- Bõvebben is kifejtené kérem? Ennyit mindenki tud, még Peterson is, aki az egészet átaludta.

Gúnyos nevetés. Nagyot nyelek. Bánt, miszerint a professzor szégyenít meg a többiek elõtt. Valamiért az õ szavai hatással vannak szerény személyemre. Talán az iránta tanúsított tiszteletem miatt…

A gótika az érett középkor mûvészetének egyik irányzata, de megjelenésének technikai és társadalmi körülményeit tekintve történelmi korszaknak is tekinthetõ. Az elnevezést elõször pejoratív értelemben használták a reneszánsz korban, a sötétnek vélt középkor mûvészetét illették vele a fényesnek tartott antik mûvészettel szemben. Az akkori olaszokban mélyen élt a barbár pusztítások emléke, ezért goticó-nak, barbárnak mondták. Az elnevezést egyébként Giorgio Vasari óta használja a mûvészettörténet. – szünetet tartok, mivel nem szokásom ennyit beszélni. Kiszáradt szám tiltakozik a további igénybevétel ellen, ám a professzor biccent, miszerint folytassam.  Igyekszem az általános elégedetlenkedõ hangokat kiszûrni, ami vegyül a gúnyos megjegyzésekkel.- Számos vonatkozásban különbözik a középkor másik stílusirányzatától, a romantikától. Mivel egyes országokban a gótika eltérõ idõpontokban jelent meg, sokszor a két irányzat kortársként volt jelen, lényegében nem egymást váltották fel, még csak nem is átmeneti stílussal gyõzedelmeskedett a gótika a romantika felett. A kettõ összehasonlítása és értékelése valójában egymás nélkül nehezen értelmezhetõ, mert ugyanannak a kulturális közegnek megnyilvánulásai. A gótikát archeológiai kultúrának kell tekinteni. Egyrészt, mert emlékei részben elpusztultak, másrészt, mert a mai emlékek ,fõképp az épületek, a 19. században nem kerülték el a historizáló mûemlékvédelem átépítéseit. Az archeológiai kultúrák megértéséhez pedig egyfajta szellemi rekonstrukciót kell végezni. Erre a célra jól használható kézikönyvek születtek.

-  Jó, errõl ennyi elég is. Festészetrõl is tudna nekünk mesélni?

- Igen. – elgondolkodom, mielõtt folytatnám. - A gótikus festészetben hasonló törekvések jelentkeztek, mint a szobrászatban. Az ábrázolás merevsége lassan oldódott. A semleges, rendszerint arany háttér elõtt az eleinte erõsen nyújtott alakok emberibbé váltak, jellemábrázolásra is van már példa. Körülöttük megjelentek a természeti környezet egyre hívebben ábrázolt elemei, épületek és városok ábrázolásai. Falfestmények, táblaképek és kódexillusztrációk, miniatúrák egyaránt nagy számban maradtak ránk.

- Táblafestészet mond Önnek valamit?

- Természetesen. A hatalmas üvegablakok miatt, fõleg északon, a falfestmények kiszorultak a templomból, és divatba jött a táblaképfestészet. Az északi festészet gócpontja Németalföld lett, itt született meg a gótikus festészet remekmûve, a Genti oltár, Hubert és Jan van Eyck alkotása. A színek élethû rögzítéséhez új eljárás, az olajfestés szükségeltetett, ezt elõször Jan van Eyck használta. A jómódú polgárok gondolkodásmódja teremtette meg a gótikus mûvészet realista vonulatát, amelyet a németalföldi mesterek terjesztettek el. Délen, Itáliában a gótikus festészet legnagyobb mestere, Giotto di Bondone freskóin összegezte a fejlõdés eredményeit, és új utakra vezette a festészetet. Alkotásai megelõlegezték a korai reneszánsz stílust.

- A középkorban kialakult könyvmûvészet a gótikában tovább élt, de a mûvészek azon igyekeztek, hogy a táj, a színezés, az alakok minél jobban megközelítsék a valóságot. A szöveget kísérõ ábrázolások egyre elevenebbek lettek, és ez nagy hatást gyakorolt a táblaképfestészetre.

- A gótikus képzõmûvészet egyik jelentõs ága volt az üvegfestészet. A gótikus templomépítészet törekvése – hogy a bevilágítást fokozza és ezért növelje az ablaknyílásokat – vezetett a mûfaj virágzásához. A hatalmas ablaknyílásokat színes üvegelemekbõl, ólompálcákkal összefogott, mozaikszerûen összeállított, vallásos tárgyú nagy méretû képek, illetve dekoratív üvegfelületek zárják el. A sokszínû üvegen át beesõ fény a belsõ térben különlegesen szép hatású.

-Jó, elég lesz! Igazán értékelném, ha figyelne is az órákon, nem pedig a fényképmemóriáját hívná segítségül minden egyes alkalommal! Nem szeretném, ha kárba veszne a tehetsége, vagy az ösztöndíja, esetlegesen a tanulmányi elõrehaladása látná kárát a fegyelmezetlenségének.

-Bocsásson meg, professzor úr. Többet nem fordul elõ…

-Helyes. Na, eredjenek a következõ órára!

Lelombozottan csomagolok s indulok el a terembõl. A szokásos melankóliám felerõsödve tör a felszínre, depresszívnél depresszív gondolatokat szülve, megpecsételve a napom hátralévõ részét.

† † † † † † † † † † † † †

Végigszenvedtem még három órát, ahol az elõzõ sikertelenségemen emésztettem magam. Nem fordultam a könyvekhez, inkább figyeltem az anyagra. Egy megaláztatás egy napra bõven elég számomra, nem vágyom újabbra.

Elérkezik végre a színházi próba. Afféle lelkesedésnek is nevezhetõ azon érzet, ami most minden porcikámat átjárja. Hasonló az elsõ szerelemhez: úgy érzem magam, mintha bármire képes lennék, nem lennének áthatolhatatlan falak, megoldhatatlan akadályok, mindent és mindenkit képes lennék legyõzni.

Futva teszem meg a távolságot a terem és az elõadócsarnok között. Oldalam szúrni kezd, ám nem foglalkozom a fizikai fájdalommal. Amikor megtorpanok, térdemre támaszkodom, mély levegõket veszek, hogy elmúljon a szúrás, illetve ne sípoljak olyan nagyon. Talán szükségem lehet a hangomra… Talán.

Kisebb tömeg gyûlik össze, nem csupán leendõ színészek, hanem a segítõk is jelen vannak. Illetve pár külsõs. Igyekszem kizárni õket, azonban addig nem sikerül, míg meg nem kapom a szöveget. Elmerülök a szavakban és a mondatokban, értelmezem, majd pedig magamban átélem a mondottakat. Amikor felszólít a rendezõ, hogy olvassam fel, kezemben megremeg a papír, majd magam mellé ejtem. Tekintetem az ajtóra szegezem, s fejbõl mondom el a részem. Beleélem magam a szerepbe, megnyitva lelkem az idegen karakter elõtt. Megszûnik számomra a külvilág, a darabban létezem immár.

Taps. Gratuláció. Gúnyos megjegyzések.

Ezután mindenki elmondhatja a véleményét a szövegrészével, esetlegesen a darabbal kapcsolatosan. Megindul az ötletelés áradat, amibõl csendesen kimentem magam. Nem szeretnék semmi jónak elrontója lenni, így csukva tartom a számat, ellentétben a többiekkel. Akkora lesz a zaj, hogy legszívesebben távoznék most azonnal. Ám ezt nem tehetem, így lesütöm a földre a tekintetemet, ajkamon szórakozott mosoly játszik.

Megindul a viccelõdés is. Unottan hallgatom, milyen jól szórakoznak. Eleinte a darabon, majd pedig rajtam. Sóhajtva veszem tudomásul, hogy mennyire utálnak, sõt, megvetnek a többiek.

Sosem voltak barátaim, sem pedig olyan ember, akiben megbízhattam volna, esetlegesen szeretett volna. Az emberek véleménye ennek okán elvesztette jelentõségét, így véleményük úgy pereg le rólam, akár az esõcseppek a vízálló kabátról.

Hamarosan véget ér a próba, s a legtöbben elindulnak hazafele. Azonban pár srác marad, elállják az utamat.

 - Óh, Absolon! El is felejtettük neked is megmutatni a jelmezed. Íme ez a tiéd – mielõtt tiltakozásra nyithatnám a számat, Michael a kezembe nyom egy négyzetrácsos füzetbõl kitépett lapot. Elkerekedik a szemem, meglátva, mi van ráfirkálva… Alsónadrágján kívül semmit sem viselõ férfi, hátán szárnyakkal, íjjal a kezében…

Na nem… neeeeeeeeeehm… Ezt nem hiszem el…

- Hol itt a jelmez? – kérdi mellettem valaki. Kissé megdöbbenek, s ez az érzet sikeresen kizökkent a felháborodottságomból.  Észre sem vettem, hogy más is maradt itt rajtam és a trión kívül. A figyelmemet az idegennek szentelem, jobban megnézve magamnak.

Gyönyörû, zöld szemek, szinte lángoló hajkorona, izmos, kisportolt alkat… Biztosan döglenek utána a nõk. Láthatóan a nagymenõk egyike, mivel ezek a barmok nem veszik zokon, hogy beleszólt a dolgukba.

- Ez nem jelmez – szólalok meg halkan, nehogy kihallják hangomból a döbbenettel vegyes haragot. - Ez nem jelmez, ez csak...Szívattok – motyogom elszoruló torokkal. 

- Igen – vigyorodnak el egyszerre a többiek. - És mielõtt megkérdeznéd, élvezzük is. Cupido, a meztelen szerelemisten, ahogyan azt az ógörögök ábrázolták. Bár a babérkoszorú helyett téged megkíméltünk egy boxerrel. Légy hálás – vereget vállon Michael, majd röhögve kettesben hagynak a sráccal.

- Ezt nem kötelességed elvállalni, ugye tudod? – hangja kizökkent gondolataimból, figyelmemet ismét rá fókuszálom. Hangja úgy hat rám, mintha korbáccsal sújtanának a hátamra. Alig bírom megállni, hogy ne ugorjak egyet ijedtemben, ám érzem, hogy lúdbõrös lesz minden tagom, ahogy tekintetünk összekapcsolódik. Szemében olyan tûz ég, ami elég lenne egy egész hadseregnek is… Ez az élni akarás egyszerûen lenyûgözõ.

Mielõtt válaszolnék, csuklómon lassú mozdulattal lejjebb húzom a felcsúszott, rakoncátlan ruhadarabot. Nem szeretném, ha egy idegen meglátná a fehéren izzó heggjeimet.

-  Nem hiszem, hogy komolyan gondolnák… Ha mégis, nem tehetek ellene semmit. Csak egy színész vagyok a többi közül… Nem egyéb.

Látom arcán átsurranni a hitetlenkedés árnyát, azonban ha nem figyeltem volna olyan nagyon, valószínûleg észre sem veszem.

Vajon min lepõdött meg ennyire?

- Ti meg mirõl pusmogtok itt kettesben? – hirtelen Margaret perdül kettõnk közé a semmibõl. Hiába a többes szám, a kérdést egyértelmûen a velem szemben állónak tette.

Õ lenne a pasija, akirõl annyit áradozott?

-Absolon jelmezérõl. –feleli kurtán a srác.

A leányzó kuncogni kezd, mielõtt felém fordulna.

- Nagyon cukin fogsz festeni a kis rózsaszín boxerban, szárnyakkal a hátadon. Legalább elmondhatod, hogy látványosan tollas a hátad…Hihihihi – irritáló, ahogyan nevet. - Megérdemled, különcke. Ha az alakításoddal nem is, a jelmezeddel felhívod magadra a figyelmet. Legyél hálás, így legalább észreveszik, hogy a színpadon vagy. El sem hiszem, hogy ilyen amatõröket is bevesznek… – tipikusan nõies mozdulattal hátradobja a haját, egyenesen a mögötte álló barátja szájába. Látom, ahogyan türelmetlen mozdulattal szabadul meg a nem kívánt tincsektõl, majd lefejti magáról a leányzó kezét, aki úgy tapad rá, mint varacskosra a vérzsák.

- Margaret, fogd már be a lepcses szádat! – csattan fel hirtelen, nem csupán engem, hanem ezt a díszpéldányt is egyaránt meglepve. – Az egyetlen, akinek nem kellene itt lennie, az te vagy. Örülnék neki, ha békén hagynád. – elgondolkodik, mielõtt folytatná. – Az igazat megvallva, rólam is lekophatnál. Ennyi volt.

- De Clinton… Mi szeretjük egymást… - látom, ahogy könnyes lesz a lány szeme, a haragtól pedig megfeszül minden porcikája.

- Csak te hiszed azt, hogy szeretlek. Vége. Fogadd el.

A lányról mindent el lehetne mondani ebben a pillanatban, csupán azt nem, hogy elfogadná a tényeket. Mielõtt kettõt pisloghatnék, pofon csattan az arcomon. Hitetlenkedve nézek a lányra, akitõl az ütést kaptam. Zokogva távozik, világgá ordítva fájdalmát, fellökve mindenkit, ki az útjába kerül. Most már ténylegesen kettesben maradtunk…

Round 1

- Afrika? – préseli ki magából, és elég egyértelmû, hogy nem éppen pozitív érzelmeket vált ki belõle, már csak a megemlítése se. Fél év telt el azóta, hogy elutaztam oda, de az utána lezajló eseményeket egyikünk se felejtette el.
- Igen, de nem azt akarom kérdezni, hogy elmenjek-e! – vágom rá gyorsan, még mielõtt elsötétedne George aranyló pillantása, majd kissé elpirulva folytatom. – Én csak szeretném, ha...ha együtt mennénk...
Hosszú hónapok óta járunk már, ha zavaromban nem felejteném el, milyen dátum van ma, azt is meg tudnám mondani, hány napja, de még mindig köldökig tudok vörösödni a jelenlétében.
- Miért nem ezzel kezdted? – vigyorodik el, majd arcomat kezei közé fogva, forró csókot nyom a számra. – A világ végére is szívesen elmegyek veled!

Hát így kötöttünk ki Afrikában, apával és Nathannel együtt. Sokkal jobban is érzem magam, nem húz vissza folyamatosan hozzá a szívem, hiszen itt van mellettem. Legszívesebben még közelebb csúsznék hozzá a hátsó ülésen, de apa még mindig nem tud kettõnkrõl, és bár elmerül a fotózásban, nem kockáztatok. Inkább én is fényképezéssel kötöm le a figyelmem, bár George és Nathan közé szorulva, kissé bajos a dolog. Habár, engem aztán nem zavar, ha szerelmem is szerepel minden képen.
- Min nevetsz? – kapja fel hirtelen gondolataim alanya a fejét, mikor halk kuncogásba kezdek egy kattintás után. Jókedvûen mutatom meg a legutóbbi képet, amin megfeledkezve magáról, éppen ásít egy nagyot, és a háttérben, a kocsi ablakán túl, egy méretes hím oroszlán ugyan így tesz.
- Ezt berakom háttérképnek! – mosolygok rá vidáman. Tettetett sértõdöttséggel húzza el a száját, de meleg pillantása elárulja, hogyan is érez valójában. Hajolna is, hogy csókot nyomjon a számra, de idõben visszafogja magát, és az ablak felé fordulva, észrevétlenül felsimít a combomon. Halkan felnyekkenek, mire Nathan hangos köhécselésbe kezd a másik oldalamon. Apa aggódva fordul hátra hozzá az anyósülésrõl, megtudakolni, hogy minden rendben van-e.

- Geo...hm... ne csináldh! – nyöszörgöm, egyre kábábban, ahogy fölém hajolva, kényes területeken barangol érintéseivel. Egymás mellett van az ágyunk, de fürdés után azonnal ledöntött a sajátomra. A gond csak az, hogy közös térben vagyunk apáékkal, csak függöny választ el minket tõlük. Sõt...
- Köhömm... – hangzik fel, szinte közvetlenül fölöttünk a krákogás. – Nem szívesen zavarlak meg titeket srácok, de hiába tartja távol a bogarakat a szúnyogháló, attól az még eléggé ÁTTETSZÕ!
Kábán pislogok Nathanre, George pedig rosszkedvû morranással húzódik el tõlem, de rögtön magamhoz térek, mikor Nathan mögött, apa kerekre tágult pillantásával találkozom. Hirtelenjében egy szót se tudok kinyögni, és látszólag õ is hasonló gondokkal küzd.
- Ümm...ööö... gratulálok? – hebegi végül, kissé tanácstalanul, de már ennyitõl is megkönnyebbülök, hisz azt jelenti, kapásból elfogadott minket, ha még fel nem is dolgozta a történteket.
- Na jó, mi most megyünk fürdeni! – jelenti ki Nathan ellentmondást nem tûrõen, és kiterelgeti a szobából apát. – Jó hosszúúú lesz a fürdés!
- Hát ez... – motyogom, de a következõ pillanatban, George ismét fölöttem van.
- Érdekes volt – jegyzi meg mosolyogva, majd forrón, kábítóan megcsókol. – Használjuk ki az idõt! – suttogja a fülembe, én pedig a nyakát átkarolva simulok hozzá, részben azért, hogy elrejtsem lángoló arcomat. – Ráadásul, ha apád már úgyis tud rólunk, mi lenne, ha hozzám jönnél haza, mikor visszautazunk?
Elkerekedett szemekkel tolom el kissé hogy láthassam az arcát. Egyértelmûen sugárzik róla, hogy komolyan gondolta... Ez most költözést jelent? Úgy tûnik...
- Re...rendben! – suttogom, az öröm könnyeivel szememben, és szorosan hozzábújva húzom le magamhoz egy általam kezdeményezett csókra. Soha nem tudnám rendesen kifejezni, mennyire szeretem!

Round 2

Érzem, ahogy a pánik görcsbe rántja a gyomrom, pedig a víz még a térdemig se ér. Elõttem viszont végtelen kékség terül el, nem véletlen tehát, hogy legszívesebben vágnék egy hátraarcot, és vissza se nézve kimenekülnék belõle. Már készülök is megtenni, mikor valaki átkarol hátulról, és meleg bõrével az én félelemtõl kihûlt testemhez simul.
Rögtön alábbhagy verdesõ szívverésem, és sokkal nyugodtabban fordítom fejem George felé, akit már az illatáról is könnyedén felismerek.
- Nem kötelezõ megtenned, Ethan! – mosolyog le rám szelíden, de én fejingatással jelzem, hogy ezt akarom csinálni. Három napja vagyunk a többiekkel a tengerparton, és eddig csak figyeltem, ahogy úsznak és a vízben szórakoznak. George többnyire kint maradt velem, és bár egy szóval se panaszkodott, biztos vagyok benne, hogy szívesen ment volna szórakozni a barátainkkal. Miattam fogta vissza magát, mert én még mindig gyáva vagyok, ha vízzel kerülök szembe.
- Ho-hozzá fogok szokni! – jelentem ki, a tõlem telhetõ leghatározottabban. Még szorosabban ölel magához, és elõre hajolva, csókot nyom a számra. Talpig vörösödöm zavaromban, és kissé elhúzódva tõle, félve pislogok körbe a strandon. – George, az emberek...
- Ne érdekeljenek, itt úgyse ismer minket senki, a barátainkat leszámítva, õk meg tudnak rólunk – vigyorogja gondtalanul, majd megfogja a kezemet, és lassan elindul befelé.
Megroggyannak a térdeim, és mindkét kezemmel belekapaszkodom a karjába, mikor köldökömig ér már a víz.

- Ne félj Ethan, itt vagyok! – torpan meg, és felém fordulva húz magához. Mélyeket lélegezve hajtom fejemet a mellkasára, és ismét megnyugszom a közelségétõl. Kiverem a fejembõl a vízhez kapcsolódó rossz emlékeket, és csak azokra figyelek, amik kellemesek. George meccsei, az úszás iránti szeretete, a többiek jókedve, mikor szórakoznak benne, a közös kádazások vele... Utóbbitól jól el is pirulok, de legalább elmúlt a görcsös félelem, és hagyom, hogy lassan beljebb húzzon.
Mikor már alig ér le a lábam, nem törõdve az emberek véleményével, teljesen rácsimpaszkodom, hisz neki még bõven kint van a feje.
- Na, milyen a víz? – kérdezi, majd halkan felkuncog, valószínûleg feltûnt neki, hogy szorosan le vannak hunyva a szemeim. – Ethan, nézd! – simít gyengéden az arcomra, mire félve, résnyire nyitom a szemeim. A látványtól viszont egészen megfeledkezek az óvatosságról, és kerekre tárva õket, lenyûgözve figyelem az elõttünk elterülõ vizet.
Egészen más, mint a partról. Félelmetes, de gyönyörû, és benne lenni olyan, mintha a részét képeznénk. Ösztönösen fotósként mérem fel a kékséget, melyen szikrákat vet a késõ délutáni napfény.
- Lélegzetelállító! – suttogom, és csillogó szemekkel fordulok Georgehoz, majd kissé komolyabban folytatom. – De akkor se engedj el!
Felnevet, és megszorítja körülöttem a karjait. – Nem foglak. Soha nem engedlek el, Ethan!