- Ha nem veszed tolakodásnak, megkérdezhetem hogy állsz a többi tantárgyból? – teszi fel hirtelen a kérdést, amitõl a gyomrom olyan érzést produkált, mintha épp belerúgott volna. Miért kérdez ilyet? Mit akar tudni? Mi vele a célja?

- Nem, semmi gond –motyogom. Persze, mondjam azt, hogy gond, s ne kérdezgessen rólam semmit se?

- Ha nem szeretnél, nem muszáj válaszolnod. S ha így van, büntetést sem fogsz érte kapni.

- Én... – nyelek egyet. Komolyan gondolta mindezt? Nem fog bántani? - Nem szeretnék válaszolni.

- Rendben – hagyja rám, ami kicsit megnyugtat, de nem annyira, hogy ne öleljem át magamat vigasztalásként. Fel se tûnik merre megyünk, se az, hogy közben társaságunk is akad.

- Tanár úr, ráér?

- Nem igazán, Jonny – feleli a férfi, míg felém int fejével. - De mond, mit szeretnél?

- Ráér – jön a csalódott válasz, míg rám s a tanárra pillant felválta. Mi ez, mirõl lehet szó? Miért keresi fel önként? - Ha szabad, majd késõbb felkeresem az irodájában.

- Jonny, mond nyugodtan, és mondtam már, hogy mindig nyitva áll elõtted az ajtóm – noszogatja Mr. Kinkella. Némán figyelem a történéseket csak, nem kívánok se közbelépni, se közbeszólni. Pedig milyen remek lehetõség lenne most az elsurranásra!

- Valamit nem értek a háziban – jön a válasz a fitól.

- Mutasd, talán tudok segíteni. – A fiú, kinek arca ismerõs, de biztos vagyok benne, hogy egy óránk sincs együtt, végezetül csak elõadja a könyvet, megkeresi az oldalt, majd egy sorra bök.  Persze ez nem biztos, soha nem figyelem a diákokat, akik nem veszélyesek. A tanár úr figyelmesen végigolvassa, de látni az arcán, hogy nem látja a problémát. Oh, hányszor láttam ezt az arckifejezést már! Sokkal cudarabb, kegyetlenebb helyzetekben, de ilyen ártatlan közegben… rég. Nagyon rég. Túl rég.

- Kérlek, pontosíts – mondja ki a problémáját, mire a fiú máshova mutat. - Áh, értem. Ez...

- De tényleg ráér – szorítja hirtelen magához a könyvet.

- Nem ér rá. Hisz a házinak kész kell lennie – bólintás a válasz. - Nos, akkor gyere az irodámba, van egy könyv, ami biztos a hasznodra lesz.

- Rendben. Köszönöm!

Az irodához érve kinyitja nekünk az ajtót, s elõre enged minket. Én feszengve lépek be, nem várok itt semmi jót se. A legtöbb tanár nem bontja ketté a szórakozást a kötelességtõl, így sokszor az iroda egyben a szoba is, de itt úgy látom, nem ez a helyzet.

- Menjetek csak – biztat minket, amit a Jonny hamarabb s lelkesebben teljesít mint én. Mikor meghallom a zár kattanását, ami igaz csak az ajtózárást, s nem annak bekulcsolását jelzi, kiráz a hideg. - Érezzétek otthon magatokat – teszi hozzá Mr. Kinkella, majd elindul, hogy elõszedjen pár dolgot. Legalábbis biztos erre készül, hisz keresgél. Kéne segítenem? Talán.

- Tanár úr – elõz meg a kis buzgómócsing -, segíthetek?

- Persze. Mondom melyik polcon találod és mely könyveket vedd le. – A további dologra nem figyelek, ugyanis kiszúrok valamit, ami nem szokványos erre. Nincs kép. Nincs családi kép… nem néz rám vissza egy boldog családtag sem. Ez általában csak még jobban rám hozza a frászt, hisz ez azt bizonyítja, hogy az itteni szörnyetegek szaporodtak, tovább adták a hibás vért.

- Végre. Gilbert, gyere – pillant rám tanár úr, s ránt ki a gondolkodásból. Elsõnek fel se fogom mit akar ezzel, fõleg nem a kezében lévõ tégellyel. Itt van még Jonny is, ugye… ugye semmi furcsát nem csinál majd?

- Ugyan, gyere – mosolyog rám, s szerintem intene is nekem, ha a fiúval össze nem néznénk. Nem értem miért ilyen nyugodt itt, õt nem bántották, õ nem fél? Miért?

- Lehetne... – fordul hirtelen kezében a könyvvel a férfi felé, aki a kérdés feltétele nélkül is érti a dolgot.

- Nyugodtan elviheted a könyveket – adja oda a fiúnak azt a négy könyvet, amit az gondosan kiválogatott.

- Köszönöm! – reppen széles mosoly a vékonyka ajkakra, ahogy magához öleli az öreg papírkupacokat. Én is de szeretem az illatukat! Mindig megnyugtat.

- Nincs mit – borzol a fekete tincsek közé, amitõl engem ver ki a víz. - Na menj, jobb minél hamarább letudni.

- Igenis Tanár úr. – Ne, ne menj el, ne hagyj vele egyedül. Ijesztõ, idegen, túl kedves! Fájni fog, ugye? Õ az a tipikus megszégyenítõs-elverõs féle? Miért fogom mindig ki ezeket, miért? Az ajtó becsukódik, immár csak én vagyok ott s Mr. Kinkella.

- Gilbert, ülj le – intézi immár hozzám szavait, míg az említett tárgyra mutat. - Kérlek!

A szó. Hihetetlen. Ugye élve ki fogok innen kerülni? Nem tudok nem gyanakvóan hozzáállni ehhez a férfihoz, miközben arcvonásain nem látok semmi fenyegetõt. A szemei is kedvesen csillognak, s nem tûnik úgy, mintha rám vadászna. Nem kéne magamat zsákmánynak érezni, mégis… ott van legbelül bennem, hogy még az lehetek.

- Mond csak, hiszel a régmúlt asszonyok csodatévõ szereiben? – kérdez rá, ami arra késztet, hogy ajkaimba harapjak. Anya nagymamám sokszor jött hasonlóval, mikor kék és zölden mentem haza. Hiányzik õ is. Anya is.

- Ki vele, Gilbert. Nem tananyagot kérdezek, így nincs se jó, se rossz válasz.

- Nem tudom – bököm ki végül. - Még nem gondolkoztam el rajta. – Soha, tényleg. Ez tény volt, nem kellett ezen gondolkodni.

- Értem – bólint hozzá. - Tudod, a nénikém igen jártas az ilyen szerekben, s igen hatásosak is. Amit persze kölyök fejjel kétkedve fogadtam, de mára tudom, hogy igenis mûködnek. Nem egy-két alkalommal Susan néni kenõcsei hoztak helyre . Így remélem, megengeded hogy bekenjem vele a karodat. – Mosolyogva mesélte ezt el, mégse tudom eldönteni, mit kezdjek a helyzettel. Hol arcát, hol a varázstégelyt figyelem. Rosszabb nem lehet, nem igaz?

- Gyere – paskolja meg a fotelt, amibe oly annyira bele akar ültetni -, foglalj helyet.

Jobb ha túlesek rajta. Nincs más választásom, s ki tudja, lehet még jót is fog tenni. Ettõl függetlenül mindvégig rajta tartom tekintetemet, s óvatosan ülök le a fotelbe. Ingujjamat óvatosan felhajtom, arcomon nyoma sincs a fájdalomnak, amit egy kisebb érintés is okoz. Robinson egy mocskos állat, s ezen az idõ csak ront. Miután végzem, Conrad, mert ez a keresztneve, emlékszem ám, a tégelybe dugja ujját, s a krémet óvatosan a sérült bõrömre viszi, s elkeni.

- Fáj még valamid? – kérdezi.

- Nem – felelem habozás nélkül. Ha tudná, hogy mennyi seb van még rajtam… A tégelye hamar kifogyna.

- Akkor készen is volnánk – feleli, míg elpakolja a krémet a fiókjába. Mi lehet még ott? Mit rejtegethet benne? Mit vesz elõ?

- Ha szeretnél, nyugodtan elmehetsz – néz rám mosolyogva. Micsoda? Jól hallottam? Gilbert, jól ragadd meg a lehetõséget!

- Akkor... megyek is – méregetem, de úgy tûnik nem fog közbevágni, hogy maradjak. Lassan felállok, majd hátrálok az ajtóig. Nem akarom, hogy hátulról rám támadjon. - A könyvet... – ugrik be, mikor már a hideg fémet markolom. Szó szerint karnyújtásnyira a szabadság.

- Ráér – jön a lágy válasz, én pedig erre úgy reppenek el, mint rabságban tartott madár a nyílt kalitkaajtót látva. Hihetetlen az egész helyzet, szívem zakatol is, s az se zavar, hogy az ingujjam még mindig fel van hajtva. Nem bántott! Nincsenek újabb sebek, se foltok. Azt hiszem ezt megünnepelem egy kis házi feladat készítéssel. Úgyis lassan a könyvtárban a helyem.

×*~*~(¤)~*~*×

Egy hét. Egy hete nézek rettegve a férfira, akinek a gondjaira bíztak. Látom arcán, minden egyes nap, mennyire élvezi a bizonytalanságomat és tanácstalanságomat. Azt mondta meg fog büntetni, de semmi nyoma annak, hogy be is váltaná. Még. Az egyetlen menedékem a könyv, s a történelem óra. Mr. Kinkella azóta se bántott, de tartom a távolságot tõle, mert eddigi tapasztalataim szerint, az a legjobb.

- Az e heti házi feladat egy esszé írása a jelenlegi tananyaggal kapcsolatban. Bármilyen forrás felhasználható, illetve bármilyen hosszú lehet, ebben nem szabok korlátot. Azonban a három oldalnak meg kell lennie. – Erre a csengõ is megszólal, így mindenki pakolni kezd. Immár rájöttem, hogy a kis buzgómócsing az osztályomba jár, csak eddig õ is elbújt, hogy ne legyen szem elõtt, akárcsak én. Míg én pakolászok, õ rögtön becélozza a tanárunkat.

- Tanár úr, egy szóra.

- Tessék? – Fél füllel fülelek csak, közben úgy teszek, mintha nagyon pakolnék a kis bõr, kopottas válltáskámban.

- Nos, arra gondoltam...

- Igen?

- Az esszét az ön magán gyûjteménye segítségével írnám meg. Ha nem baj.

- Dehogy baj. – Pont felnézek, így látom, hogy újra a hajába borzol. Oh, igen. Ez lehet a mániája. Õ a bizalomba férkõzõs szörnyeteg, ezek szerint. - Ma még van pár órám, de négy után nyugodtan jöhetsz.

- Ott leszek! – jön a lelkes válasz Jonnytól.

- Várni foglak. Na de most már menj. Le ne késd az ebédet. 

- Rendben – siet ki Jonny, míg lelkes integetéssel köszön el. Én addigra már összepakoltam, s épp a tanári asztalnál állok, enyhe döbbenettel. Ki integet itt ilyen széles mosollyal bárkinek?

- S te mit szeretnél, Gilbert?

Összerezzenek, csak ekkor döbbenek rá, hol is állok. Én hülye! Mondanom kéne valamit, ugye? De mit? Mit mondjak, mit? Egy biztos, nem szabad közelebb mennem, különben az én hajamba is bele fog majd túrni, igaz? Míg gondolkozom, nem szól hozzám, csak összeszedelõzködik.

- Tanár úr – szólítom meg végül, pedig legszívesebben kiszaladnék, s még az ebédért való veszélyes sorban állást is vállalnám. Kétszer is.

- Igen, Gilbert?

- A könyv… elolvastam a könyvet – szorítom táskámat. – Kétszer is.

- Ennyire tetszett? - kérdezi mosolyogva, amire a válaszom egy apró bólintás. – Induljunk el közben az ebédlõ felé, hogy maradjon is valami. – Újra csak bólintok. – Akadt belõle kérdésed?

- Nem, csak azt szeretném tudni, visszaadhatom e – motyogom halkan. Rég volt nálam szobakutatás, félõ, hogyha megtalálják, verést kapok.

- Persze, s nyugodtan elkérhetsz egy másikat is. Történelemmel kapcsolatos szeretnél, ugye? – érdeklõdik, míg megtartja nekem az ajtót, s elõre enged. Gyorsan kisietek elõtte, majd míg kilép s bezárja az ajtót, kulccsal, elõkotrom a könyvet, hogy már azzal várjam, mikor felém fordul.

- Nem, köszönöm, ennyi elég volt.

- Egy könyv, kétszeres olvasással? – érdeklõdik halvány mosollyal, míg elveszi tõlem a könyvet. – Nem kell félned, nincs semmi hátsószándékom – teszi hozzá, míg komolyan rám néz. Nyoma sincs a mosolynak, se a kedves csillogásnak a szemeiben. – Tudom hogy mennek itt a dolgok, s nem értek velük egyet. Nem foglak megverni, nem foglak kihasználni. Azt akarom, hogy tanulhass, s akár az én dolgaim felhasználásával is. – Szó nélkül nézem, nem tudom mit mondhatnék erre. Közöljem vele, hogy mégis itt van, annak ellenére, hogy nem ért a módszerekkel egyet?

- Mindegyik könyvben ott van a nevem – folytatja, míg kinyitja azt, ami a kezében van, s megmutatja nekem. Igen, láttam, volt eleget a kezembe. – Ha meg is fognak vele, ne aggódj. Ki foglak magyarázni.

- Mielõtt vagy miután megvertek? – kérdezem halkan, mindvégig a szemeibe nézve. Telt ajkait összeszorítja, s szemei is sajnálkozva néznek engem. Nem kell, saját hibámból vagyok itt, senki szánalma nem fog rajtam segíteni. – Sajnálom, hogy ilyet mondtam. Köszönöm szépen a kedvességét, de most sietek ebédelni. További szép napot – biccentek felé, majd elindulok.

Nem, ennek el se kellett volna kezdõdnie. Nem szabadott volna elfogadnom a könyvet. Minden olyan bizarr, érthetetlen, s a tekintete… Ki fogom valaha is verni a fejembõl? Nem tett velem semmit se, nem bántott, nem gyalázott meg, nincsenek vele rémálmai, s a gyomrom se rántja össze minden izmát, mikor meglátom, mint Mr. Ribonsonnál. Mégis, nem akarok vele olyan bensõségesen viselkedni, mint Jonny teszi. Nem akarok tõle függeni. A kedves szavak elgyengítik az embert, a figyelmesség ébretlenné teszik, s ha számíthat valakire, hamarabb megtörik. Egyik se hiányzik nekem.

Az ebédemet a szokásos módon fogyasztom: próbálok nem bajba kerülni, s minél többet magamba lapátolni. Persze ez nem megy mindig, így árgus szemekkel figyelem a környezetemet. A tanárokat is. Mr. Kinkella nem sokkal utánam ért be az ebédlõbe, s szokásosan egy másik asztalhoz ült le, mint a többi tanár. Néha találkozik a tekintetünk, amit inkább õ, mintsem én kezdeményezek. Az én célom a nézelõdéssel az, hogy kiszúrjam, ha valaki megindul felém, s ügyelek arra, hogy legtöbbször az emberek testét, mintsem arcát nézzem. Megesik, hogy a problémásabbak ennyitõl a másiknak mennek. Nincs hangulatom büntetõmunkára menni, miután alaposan elvertek. Jártam már így, s szörnyû volt.

Miután vége az ebédnek, megindulok a délutáni óráimra, egyedül. Jó ez így nekem, mindig is így voltam, s így is leszek. Az indiánok nem hiába mondják, hogy vannak magányos farkas lelkek. Azt hiszem én is közéjük tartozom, de nincs is ezzel semmi baj. Kellenek ilyen emberek is. Legalábbis ezzel nyugtatom magamat mindig.

×*~*~(¤)~*~*×

Elõzõ este Mr. Robinson végre elvert. Micsoda megkönnyebbülés volt, hogy végre nem kellett azon gondolkodnom miért nem teszi meg, vagy hogy mire vár. Hamar túlestünk rajta, nem könyörögtem kegyelemért, csak a végén bocsánatot kértem. Miért? Nem tudom. Nem mondta el miért kell, én pedig nem kérdeztem, rögtön kicsúsztak a szavak a felrepedt számon.

Újabb hét telik el, s immár Kinkella tanár úr elõl is menekülök. Látom rajta, hogy mondani akarna valamit, de nem akarom meghallgatni. Nem tudom miért nem érti, hogy ez így lesz jó. Nem tud mindenkit megmenteni, fõleg, ha az illetõ nem akarja. Én pedig nem akarom. Azt mondta Mr. Robinson, ha a seggemen maradok, lassan elmehetek. Nem akarom, hogy meggondolja magát, s netán levelet írjon, hogy még szükséges a maradásom, mert nem lennék építõ tagja a társadalomnak. Milyen vicces, melyik innen kikerülõ lenne az? Egyik se. Ha elõtte kis szemétládák is voltunk, utána összetört, megtört, kikészült, kitanult szemétládák leszünk, de építõkövek biztos nem.

Épp a délutáni kötelezõ könyvtári órámon ülök. Ilyenkor kell a házi feladatunkat megírni. A melegebb hónapokban dolgozni visznek minket, vagy az intézményben maradunk takarítani, az udvart rendbe rakni, esetleg mosni s fõzni. Aztán heti egyszer adnak idõt arra, hogy fáradtan, de megírhassuk a házit, különben elvernek minket azért, mert nem tettük meg.

Most Mr. Kinkella a felügyelõ tanárunk. Össze-összenézünk, de nem ül le mellém, se nem jön felém. Remélem megértette, hogy én nem Jonny vagyok, akinek támasz kell. Szorgosan körmölöm a példákat, fejtem ki a kapcsolatokat, s jegyzem meg a kifejezéseket. Szeretek tanulni, eme idõre is elfelejtem azt, hol is vagyok.

- Gilbert… - összerezzenek, hisz fel se tûnt, hogy valaki leült mellém. – Vége a délutáni foglalkozásnak – érinti meg a vállamat Conrad, mire zavartan felé nézek.

- Elnézést, nagyon belemerültem… - motyogom, de nem húzódom el. – Rögtön pakolok.

- Maradhatsz még.

- Biztos dolga van – nézek rá. – Nem akarok gondot okozni, tanár úr.

- Nem okozol. – Csend telepszik közénk, de nem ereszt, és én se mozdulok. Engem néz, s tudom, hogy a legutóbbi veréseim nyomati nézegeti rajtam. – Még mindig szereti az övét használni? – A kérdése meglep, sõt, szemeim úgy guvadnak ki, mintha most közölte volna, végre hazamehetek. Honnan tud róla?

- Én… - nyelek egy nagyot, ugyanis nincs hangom. A tanárok soha nem beszélnek a dolgaikról. Az, hogy látni az arcomon pár pofon nyomát, nem összehasonlítható a szíjnyomokkal a hátamon.

Kinkella szomorúan elmosolyodik, majd nagy döbbenetemre kihúzza az ingjét a nadrágjából, majd kicsit hátat fordít nekem. Amikor azonban felhúzza, s meglátom a bõrét, bennem reked minden levegõ.

- Jó pár éve én voltam a kedvence. – Ad néma kérdésemre választ. A háta ugyan úgy néz ki, mint az enyém, ha épp nem virít rajta új seb.

- Úgy érti, hogy…? – lehelem, de nem tudom befejezni. Ez képtelenség!

- Én is jártam itt – tudja le ennyivel, majd elkezdi magát rendezgetni. – Ezért akarok neked segíteni, tudom, min mész keresztül.

- Én soha nem jönnék ide vissza! – csúszik ki a számon, mire õ megáll az öltözködésben és fél mosollyal az ajkán rám néz. Nagy szemekkel pislogok rá, nem tudom mi ütött belém, talán a döbbenet, a sokk, esetleg a kettõ együttes hatása… Soha nem gondoltam volna ezt. Soha.

Az egyik óra után, ami természetesen biológia, s minden vágyam, hogy elslisszoljak, Mr. Robinson elkap. Halálfélelem lesz úrrá rajtam, nem szól semmit, csak int a fejével, hogy menjek az asztalához. Lassan feláll, majd mellém lép, érdeklõdve nézeget, majd hirtelen erõszakosan nekilök a kemény fának.

-  Úgy hallottam rossz dolgokba dugod az orrodat, Gray – sziszegi mérgesen, míg én értetlenül pislogok rá. – Nem akarod, hogy megbüntesselek, ugye?

- Nem, Mr. Robinson… - nyögöm. Nem tudom mirõl beszél, de lehet jobb is. Bármi történik velem, az én hibám. Ha egyszerûen bezárnak egy fülkébe, az is.

- Nem szeretnél újra a szertárban aludni? – hajol közelebb, én pedig kelletlenül a terem vége felé nézek, ahol a szertárajtó van. – Ott, bizony. Válaszolj a kérdésemre, Gray.

- Nem szeretnék ott aludni, Mr. Robinson…

- Akkor legközelebb, ha könyvet lopsz, erre gondolj! – Kikerekedett szemekkel pillantok rá, míg õ a táskámból elõveszi a Mr. Kinkellától kapott könyvemet. – Ezért most… - kezdene bele, azonban valaki közbevág.

- Mr. Robinson, esetleg szüksége van valamire? – Mindketten odakapjuk a fejünket. Az új tanár, Mr. Kinkella áll ott mosollyal az ajkán. Nem hátborzongató, szadista vagy rosszat ígérõ, mint a többi tanárnál, egyszerû mosoly ez, legalábbis elsõ ránézésre. A szemei azonban elégedetten csillognak.

- Magától biztos nem – vágja rá mérgesen Mr. Robinson, én pedig próbálok eggyé válni az íróasztallal, hiába fáj, ahogy nyomja a csípõcsontomat.

- Ebben az esetben megkérném, hogy távozzon a terembõl. Egyedül. – Köpni-nyelni nem tudok a döbbenettõl. Nem elég, hogy bejött és közbeavatkozott, még fel is szólította Mr. Robinsont. Nem tudom örüljek e a hirtelen megmentésnek, vagy rettegjek az elkövetkezõ büntetéstõl. Lehet meg akar büntetni, mert késtem a múltkor, s nem akarja, hogy a felügyelõm verje le rajtam. Félek. Nem tudom mit várhatok.

- Kinkella – sziszegi Mr. Robinson, amitõl összerezzenve felszusszanok. Ha az én nevemet mondaná így, a félelemtõl még mozdulni sem bírnék, nem hogy ránézni, vagy beszélni.

- Igen? – kérdez vissza Mr. Kinkella. - Talán van valami probléma?

- Van. – Legszívesebben feljajgatnék, mikor rámarkol a kezemre, ujjbegyeit pedig a húsomba vájja. Ennek nyoma lesz, de mit is érdekel, akad ott más zúzódás is már. - Némi elintézni valóm van a kölyökkel. 

- Nos, ezt sajnálattal hallom. Ugyanis szükségem van Gilbertre. – Döbbenten pislogok párat, majd inkább rendezem az arcvonásaimat. Nem akarom, hogy bárkinek is feltûnjön, hogy a helyzetbõl nem is értek semmit s csak még jobban rémületbe ejt. -  Na de, miért is lenne most büntetésben? – érdeklõdik.

- Ugyan mibõl gondolod... – kezdene bele Mr. Robinson, azonban a fiatal tanár újra a szavába vág.

- Ne tegyen fel olyan kérdést, amire tudja a választ. – A fiatal tanár hangneme már nem olyan nyugodt s kissé szórakozott, mint elõtte. Sokkal erõteljesebb, sõt, élesebb. Ezek utálják egymást.

- Lopni próbált – sziszegi, míg a dulakodásunk miatt a földre esett könyvre mutat.

- Azt nem hinném, mivel engedélyt kapott a könyvek használatukra. Így indokolatlan lenne a büntetés, ezáltal ismételten megkérném, hogy távozzon. – Hevesen ver a szívem, s próbálom a lélegzetemet kontrolálni. Ez a helyzet forróbb, mint bármelyik másik eddig. Nem akarom megégetni magamat.

- Valóban? – kérdez vissza Mr. Robinson, majd miután gyanakvóan végigmér, ránéz Kinkellára is. Odahajol hozzám, ajkai szinte fülemet érik, engem pedig elfog a remegés. – A szart is kiverem belõled, Gray. Úgy élvezd a szabadságot. – Bennem reked a levegõ, s mikor elindul, legszívesebben utána kiáltanék, hogy zárjon inkább be a terembe, azonnal.

- Jól vagy? – lép oda hozzám a fiatal történelem tanár. A kérdése röhej, ezen a helyen soha senki nincs jól, ha diák. A tanárok meg elmeroggyantak, vagyis az egész hely nincs jól. Egyszerûen nincs jól!

- Nem tudom… - bököm ki végül, mivel nagyon figyel, s már a kezét is nyújtja, hogy megérintsen. Hozzám ne nyúljon senki. Senki!

- Fal fehér vagy, ne kísérjelek el a gyengélkedõre? – érdeklõdik tovább, mire én nagy szemekkel ránézek. Ennek van fogalma arról, hogy a gyengélkedõn is mi folyik? Kötve hiszem!

- Nem kell, köszönöm szépen tanár úr – motyogom, majd óvatosan leguggolok a könyvért. – Ez a magáé – nyújtom oda neki. Vegye csak el, több bajom volt belõle eddig, mint hasznom. Igaz nagyon jó móka volt esténként olvasgatni, néha akár a holdfénynél is, de ennyit nem ér meg egy könyv sem.

- Nem, tartsd csak meg. Ezt majd lebeszélem Mr. Robinsonnal – feleli mosolyogva, míg visszatolja felém a könyvet.

- Ne, kérem, vegye el – erõsködöm. – Magáé.

- Gilbert. Neked adom. Tartsd csak meg. S ne vitatkozz velem! – teszi hozzá kedvesen felszólítva, míg én remegõ szájjal magamhoz ölelem a könyvet.

- Ne beszéljen inkább Mr. Robinsonnal, jó? – kérdezem halkan motyogva, mire õ felvont szemöldökkel figyel. – Nem hinném, hogy támogatja azt, hogy bármiféle értéktárgyam legyen.

- Nos, igen… - feleli egy hümmögés után. – Tudod mit? Akkor csak kölcsönbe adom neked. Ez meg van engedve, emellett ezért nem szólhat. Ha szól, te szólsz nekem. Rendben van? – Nagy szemekkel nézek fel rá, nem értem a kedvességét, a törõdését. Be akarok nyúlni a nadrágomba? Atyaég, ez hiányzik még!

- Mit fog kérni cserébe? – szalad ki a számon, s míg én ijedten ajkamba harapok, addig Kinkella kínosan felnevet.

- Ha azt mondom, hogy semmit se, elhiszed? – kérdezi, mire én õszintén tagadóan megrázom a fejemet. – Végtére is megértem… Rendben van. Gyere, menjünk az irodámba. Ez a hely bûzlik Mr. Robinson aurájától – sóhajtja, majd pontosan ama karom után nyúl, amit az említett férfi alaposan megszorongatott. Felszisszenek, hiába érint sokkal gyengédebben. – Oh, ne haragudj… Fájt?

- Nem maga miatt – felelem õszintén, mire a férfi egy együtt érzõ mosolyt küld felém.

- Akkor mindenképpen menjünk az irodámba. Lehet van rá kenõcsöm. – Megtanultam már, hogy a kenõcs kétértelmû dolog. Gombóccal a torkomban indulok meg utána, s azt hiszem jobb lenne, ha Mr. Robinson bezárt volna a szertárba. Így retteghetek attól, hogy Mr. Kinkella közbeavatkozás mit eredményezett nála, hogy mikor fogja a szart is kiverni belõlem, s retteghetek, hogy a fiatal tanár vajon mit akarhat tõlem. Mindegy mi történik, senkinek nem szólhatok róla. Kettõs játszma ez, melybõl kiút igazán nincs.

Kettesével szedem a lépcsõfokokat az emeletre. Senki nincs a folyosókon, csakis én. Késésben vagyok a történelem óráról, s ha jól hallottam, akkor az öreg szatyor elment nyugdíjba s a hétfõi – azaz a mai nappal – új tanárt kapunk. Emiatt még jobban görcsbe rándul a gyomrom. Remekül be fogok ám mutatkozni, ha már az elsõ órájáról elkésem. Elintézem magamnak a hátralevõ idõmre, hogy újabb tanár szálljon rám.

Hevesen dobog a szívem, ahogy közeledek a terem felé. A gyomrom ököl nagyságúra zsugorodik, nyelni is alig bírok.  „Soha többé nem fogom hagyni, hogy pár falat kajáért bezárjanak a vécébe, mint hogy megverjenek… vagy… végtére is, így jobb. Bár belegondolva, hogy át kellett másznom a másik fülkébe, hogy ki tudjak jutni, már nem volt olyan kellemes. Azt pedig végképp nem fogom megkérdezni tõlük, honnan szerezték azt a széket, amivel kitámasztották az ajtót.

Gondolkodás közben végül odaérek az ajtóhoz. 2B6áll az ajtón. Második emelet, B folyosó, hatos terem. Az arcomat piszkálva állok elõtte, s csak figyelem a kopott táblát. Piszkosul fog nekem fájni… Leléphetnék, de névsorolvasásnál kitûnne, hogy hiányzom, s a többiek jól tudnák, hogy nem betegség miatt. Késésért kisebb büntetés jár, mint lógásért. Hisz, ha megjelenek, bár késõbb… csak nem olyan negatívum.

Két kézzel borzolok a hajamba, míg halkan morgok. „Szép az élet, itt lent vidéken.” csendül fejemben a dallam. Le kell nyomnom azt az átkozott kilincset, nem fog magától kinyílni se most, se késõbb. Túl kell rajta esnem. Nem állhatok itt örökké! Nagyot nyelek, összeszedem minden bátorságomat, veszek egy mély lélegzetet… egy gyors, illedelmes kopogás, s be is nyitok meg se várva a választ. Túl ideges vagyok. Néma csend fogad. Az összes szempár rám szegezõdik, de az arcokat nem tudom kivenni. Minden homályos, a vér az agyamba tódul, rettegek attól mi fog következni.

- Nos, késtél – szól hozzám a tanár, akit addig nem is veszek észre. Lehet, mert a fiúk között áll, a háta mögött összekulcsolt kézzel, ahogy nekünk kell, ha felállunk. Fiatal. Ha nagyon tippelnem kéne, huszonöt és harminc között van. Ilyen fiatal tanárunk még nem akadt, legalábbis az én itt tartózkodásom alatt. Nem tudom mit várhatok tõle, hogy mit fog cselekedni, hogy mennyire durva…

- Elnézést a késésért… - motyogom. Nem merek arrébb mozdulni, míg rám nem parancsol. Még egy rossz lépés nem jönne jól.

- Semmi gond, ülj csak le a helyedre – feleli, majd elindul az íróasztala felé.

Nem csak bennem rekeszti ezzel a mondattal a levegõt, hanem a többiekben is. Õszintén, soha senkitõl nem hallottam még ilyet. Mindig gond volt, s csakis alapos alázás után ülhetett le az, aki késett. Végig nézem, ahogy a vastag faasztalhoz lép, s ujjbegyeivel a szélén simít végig, míg leül õ is a helyére.

- Ülj csak le – int a fejével a többi diák felé, ajkán halovány mosollyal. Csel lenne? Talán állnom kéne tovább, esetleg tényleg a helyemre ülnöm? De nem gondolhatja ezt komolyan! Ilyen egyszerûen elengedni… Azonban az vastag ajka, ami mosolyra húzódik s azok a szívig hatoló szemek végül arra késztetnek, hogy a lehetõ leggyorsabban siessek a helyemre.

Egyedül ülök az ajtó melletti sorban. Gyorsan lepakolok a helyemre, s levetem magam a székre. A szívem még mindig hevesen zakatol a mellkasomban.  

- Nos, akkor bemutatkozom még egyszer. Condrad Kinkella vagyok, az új történelem tanárotok. Mr. Edison a rossz egészségügyi állapota miatt nem tudja tovább folytatni az intézményben való tanítást, így én vettem át a helyét. Amit elvárok az a fegyelem és figyelem. Tudom jól, hogy nem mindenki rajong ezért a tantárgyért, szóval ne aggódjatok, nem fogok vértizzasztó munkatempót diktálni. – Meséli mindezt természetes könnyedséggel, a kellemes mély hangján, míg ajkán továbbra is egy halovány mosoly játszik.

×*~*~(¤)~*~*×

Az óra után gyorsan pakolom a cuccaimat össze, s próbálok a kis csapattal kivonulni a terembõl. Sikertelenül. Mr. Kinkella az íróasztalának dõlve int nekem, hogy fáradjak oda hozzá. Az óra alatt – amit mellékesen még jobban élveztem, mint az öreg tanításai alatt -, teljesen lenyugodtam. No de akkor a szívem újra nekikezd az õrült tempónak, úgy érzem magam, mint egy vad, aki most készülnek leölni.

- Nem akartam az osztály elõtt nagyon kérdezõsködni… Gilbert, igaz? – kezd bele nyugodtan.

- Igen, tanár úr – felelem halkan. Nem tudok rajta kiigazodni. Ettõl jobban pedig más nem ijeszt meg, a bizonytalanság már jó párszor megmutatta hatalmas erejét.

- Nos, szóval ott tartottam, hogy nem akartam kérdezõsködni az osztály elõtt. Több kérdésem is lenne. Elsõnek azonban, le szeretném szögezni, hogy nem kell tartanod tõlem, nem foglak se leszidni se megbüntetni – folytatja hasonló nyugodtsággal. Mellkasa elõtt összefonta kezeit, s néha az egyikkel kissé felém int. – Miért késtél az óráról? – S mielõtt válaszolhatnék az addig is mozgatott kezét kissé felemeli, mutatóujját a plafon felé szegezi. – Õszintén ám!

- Bezártak a mellékhelyiségbe, mert nem tudták elvenni a kajámat s megverni. Miután becsengettek, elsiettek órára, nekem pedig ki kellett másznom – hadarom. Válaszul csak hümmög egyet, majd hátrafordul s a naplóért nyúl.

Tudom, hogy mindent bele kell írniuk: hány percet késtem, melyik óráról s miért. Persze a büntetés sosem kerül bele a hivatalos naplóba, amit a szülõk is megnézhetnek. Persze, melyik szülõ jön ide be? Szinte senki.

- Szóval ezért, értem… - dünnyögi. – Nem írtalak még be, a válaszodon múlott. Viszont legközelebb figyelj oda – írja alá, hogy ott voltam, míg én nagy szemekkel nézek rá. Mosolyogva néz fel a naplóból, majd zárja össze. – De ne mond el senkinek se, jó? Nem vetne rám túl jó fényt se a diákok se a tanárok között.

- De miért? – bukik ki belõlem a kérdés. Mérgemben az ajkamra harapok, de úgy tûnik, ezért sem fogok fenyítést kapni.

- Ezt majd egyszer, talán kifejtem neked, de most elégedj meg annyival, hogy mint elsõ találkozásunk béli ajándékként kapod tõlem.

- Köszönöm…

- Nincs mit. Most pedig menj szünetre s ne késs el a következõ órádról! – int fejével az ajtó felé, majd helyezi a vaskos naplót az asztalra. Nekem sem kell kétszer mondani, elengedett vadként sietek ki a terembõl, hogy magányomban átgondolhassam mi is történt igazán.

Az ébresztõ óra hangos fülsüketítõ nyivákolással jelzi, hogy reggel 6 óra és ideje felkelni. Lecsapom a vekkert és morgolódva fordulok az oldalamra. Utálom a reggel és azt még jobban, hogy új suliba kell mennem. Latolgatom, hogy az elsõ nap beteget jelentek, de ennek körülbelül a foghúzást elkerülni, ha a gyökér teljesen elsorvadt. Éppen gyûjtöm az erõt, hogy fel kelljek, amikor kivágódik szobám ajtaja és húgom nagy visítás közepette rám ugrik. Mondanom sem kell, úgy nyekkenek akár egy macska, akit kivágtak az ajtón a szabadba. Felnyöszörgök tiltakozóan mikor kissé gyomrozni kezd.

- Annabell szállj le rólaaam! – nyöszörgöm hisztisen, mint akinek meg van a havija, de húgom nagy örömmel kezdi piszkálni az arcomat mire nem tetszõen nyüszögni kezdek. – Naaaa! – durcázom be.

- Ne hisztizz már Daniel! Tök érdekes hogy új suliba kerülünk most miért vagy ilyeeen? – nevet olyan akár egy energia bomba, ami rólam reggel nem mondható el. – Gyere már kész a reggeli anyáék is várnak ránk. – kuncog, azzal legurul a hátamról és elkezd kirángatni az ágyból aminek az eredménye hogy a francia ágyam egyik végén elegánsan a földel kerülök közelebbi viszonyba.

- Várjál csak majd én, ha felkeltelek azt visítva fogod észrevenni! – morgom és felülök. Képes felemet simogatom, ami csókolózott a földel. – Na, sicc, ki, mert a végén kiugrik valami seme a szekrényembõl, aki téged is betámad.

- Ha-ha-ha-ha! Nagyon vicces vagy drágám. – mondja, nevetve majd felkászálódom és nyelvet öltök, mint, egy ötéves kisgyerek. Erre kapok egy puszit és Annabell már ki is reppen az ajtón.

Megrázom fejemet és elmosolyodom. Imádom a húgomat, de néha tényleg el kellene, fenekelni a drágát, csak hogy, érezze a törõdést. Bezárom az ajtót és odabattyogok a szekrényemet. Elõveszek egy fekete pólót, fekete farmert és persze bokszert meg zoknit. Besétálok a szobába, hogy arcot mossak, hisz ezzel kell kezdeni a napot. Megnézem nem-e vagyok, borostás mikor megbizonyosodom, nem kell borotválkozni, kisétálok a fürdõbõl. Gyorsan felkapom magamra a ruhadarabokat és kis sóhajjal lesétálok. Édesanyámék és húgom már az asztál ülnek, lehuppanok a szabadon maradt székre.

- Jó reggelt. – szusszanton édesanyáménak mire anya rám mosolyog és apa is. Na, ezeknek meg mi mosolyogni valójuk van?

- Jó reggelt fiam izgulsz a mai nap miatt? – néz, anya kérdõn mire elmosolyodom és bólintok. Húgomra sandítok õ is be van már sózva.

- Szerintem nem sokat fogok reggelizni, mert Annabell nagyon be van sózva. – sóhajtom és gyorsan megcsinálom a szendvicsemet. Majd gyorsan beleharapok és rágni kezdem a szerencsétlen falatot a számban.

- Most miért? Te nem vagy kíváncsi az új iskolára? – néz, kérdõn majd kisurran mellettem felvenni a cipõjét. Remek megrázom, a fejemet intek anyáéknak és kisuhanok, felhúzom a tornacipõmet és felkapom a táskát.

Elindulunk a jó madár húgommal és mosolygok egész szép az idõ. Az is feldob, hogy új embereket ismerhetek meg hisz az mindig boldogító érzés. Bár kicsit félek is hisz ki tudja, kivel fogok összefutni így elsõnek bár biztos nem egy tömeggyilkossal. Felsóhajtok, magamban majd megérkezünk a suli elé és összenézzünk húgommal. Bökök a fejemmel, hogy menjen, elõre majd mikor megindul, megyek utána. A rengeteg sok új arc nekem zavarba ejtõ nagyon sokan megbámulnak minket, de inkább tudomást sem veszek róla. Bemegyünk az épületbe és megnézzük az órarendünket. Elkísérem húgomat a terméhez majd mosolyogva intek és elindulok a sajátomhoz. A folyosón egy széna szõke hajú, sötétkék szemû srác fixírozz végig, ami kissé fura, de csak nyelek nagyot és megyek tovább. Mikor belépek, minden szempár rám szegezõdik, ami elég zavarba ejtõ így el is pirulok egy kicsit. Majd az egyik leghátsó padba telepszem az ablak felõli oldalra. Felszusszanok és kiszedem a tankönyveket meg a füzetet. Nézelõdök elég vegyes az osztály, de úgy látom több a fiú, mint a lány. Becsengetnek órára, ami történetesen magyar óra lesz. Hipp-hipp hurrá! Nagyon jó lesz körülbelül, mint egy foghúzás. Kipillantok az ablakon majd neszelésre leszek figyelmes. A széna szõke hajú srác dobta le magát mellém, ami igazán meglep hisz õt mondanám a suli nagymenõjének. Rám pillant és egy szívdöglesztõ mosollyal ajándékoz, meg amibe bele is vörösödöm.

- Szia! A nevem Hatosuku Ryousuke. – nyújtja felém kezét, amit én el is fogadok és kezet rázok, vele miközben szemeibe nézek folyamatosan.

- Szia! Az én nevem Daniel Groundre. – mosolygok szinte gyermeteg arccal, amire megvillan tekintete vagy csak én képzeltem be magamnak? Megrázom fejemet talán túl élénk a fantáziám az a baj.

- Jó reggelt osztály! Mai óra magyar irodalommal kezdõdik és az új diákunk bemutatkozásával. Daniel kérlek, állj fel és mutatkozz be vagy mesélj valamit magadról. – mosolyog, kedvesen mire zavartan felállok és szétnézek.

- Sziasztok! Daniel Groundre vagyok 22 éves és szüleimmel valamint húgommal élek. Nem rég költöztünk ide sok felfedezni való vár rám. A közeli étteremben fogok dolgozni, mint szakács, pék és cukrászként. – mondom, majd leülök és felszusszanok, mindenki kedvesen mosolyog, a szöszi pedig nagyon méregetni kezd. Azt hiszem szép kis iskolai és munkahelyi napoknak nézek elébe.

-         Nem is gondoltam volna hogy ön is szereti ezt a sorozatot- mondom mosolyogva a tanár úrra

-         Igazából nem rég kezdtem nézni nem rossz- mondja rám nézve egy pillanatra közben a cicája az ölembe mászik.

-         Én már kétszer láttam-mondom mosolyogva- na mi van aranyos?- kérdem a cicára mosolyogva és simogatni kezdem majd megpuszilom

Még kicsit beszélgetünk és viccelõdünk majd bemegyek a fürdõbe elzárom a csapot és becsukom a fürdõ ajtaját majd beülök a fürdõ kádba lassan lefürdök és megmosom a hajamat majd leengedem a vizet és megtörölközök és megszárítom hajamat majd felhúzom a  boxert és a nacimat majd befújom magamat a dezodorral majd kimegyek megkérdezem hogy megnézhetném-e itt ezt a kis részt-e. Tök normális kedves mert mosolyogva megengedte sõt még egy sört is hozott nekem. Kinyitottam majd koccintottam vele és ittam vele majd letettem az asztalra a cicát kezdtem közben simogatni mikõzben nézem a sorozatot. A cica elnyullík kettönk ölében és dorombolva alszik el. Csillogó szemekkel nézek a cicára annyira aranyos a kicsike majd tovább nézem a sorozatot és beszélgetek közben  a tanár úrral pár poént elsüt ezeken nevetek jókat. Majd mikor vége a sorozatnak még nem fogyott el a sör amig elfogy viccelõdünk beszélgetünk. Tök jól elvagyunk nem hittem volna hogy egy tanárral ilyen jól ki fogok jönni. Majd elköszönök mosolyogva megköszönök neki, mindent és viszem mindenemet a lakásomba majd mikor felérek bemegyek és lepakolok bezárom az ajtómat majd ezután eszek kicsit majd lefekszek pihenni de még nem tudok. Így elkezdek tévét nézni találok egy billiárd mérkõzést azokat nagyon szeretem sosem értettem miért tetszik ez a sport. Mindig kikapcsolodtam tõle. Majd lassan lassan elalszok és reggel felöltözök majd rájövök hogy már nálam is van víz így fogat mosok és befújom magamat dezodorral parfûmmel majd bepakolok és elindulok a suliba közben veszek magamnak három liter energiaital. Egy litert már út közben megiszok. Ma nem a kocsimmal jöttem nem akartam feltünösködni a ferrarimmal. Átvészelem az unalmas órákat ahol a  tanároknak be kell mutatkoznom . Ugyanaz a monoton szöveg már az osztály is unja látom. Legalább nem csak én unom ez jó jel… Ahogy az utolsó óra tesihez ér az idõ lassan bemegyek az öltözõbe átöltözök és lemegyek a kondiba ahol bemelegítek és elkezdek sújzozni ezután a kis bemelegítés után elkezdek fekvõ padon 90 kilóval szériázni. Ezután jön az evezõpad ott max súlyon szériázok ezután nyújtok és iszok pár korty buborék mentes ásvány vízet. A csajok jönnek be beszélgetni közben és bambán nézik hogy hány kilóval nyomom a fekvõpadon majd jön egy hívásom. A menedzserem az hogy Hitman nevû pankrátor kollégám szörnyû balesetet szenvedett. Ahogy vége az órának bemegyek a kórházba egy doboz csokit viszek magammal és ahogy bemehetek hozzá odaadom neki és elkezdünk beszélgetni még nincs nagyon magánál látom. Szerencsétlen…Eltört mindkét lába és jó pár bordája.

-         Mitörtént?- kérdem ránézve és az ágy melleti székre ülök

-         A sofõr elbambult és belénk jöttek a sofõr meghalt én nekem két lábam eltört és három bordám is eltört- mondja rám nézve

-         Részvétem barátom jó bulást remélem hamar rendbe jösz- mondom ránézve látom bólint egyet- jött már be valaki?- kérdem ránézve

-         Igen pár Diva pankrátor és a fõirányítósági tagság- mondja rám nézve

-         Értem…- mondom ránézve

Még kis ideig elbeszélgetünk majd elköszönünk és elindulok haza ahogy beérek lépcsõházba találkozok az osztályfõnökkel amik el nem érjük a lakásunkat beszélgetünk mosolyogva de õ hamar eléri az õ lakását sajnos. Ott még beszélgetünk szoba jönnek majd a dolgozatos témák is a tanterv is. Érdekes ember jól el lehet vele beszélgetni. Majd elköszönünk és felmegyek a  lakásomba.

A nyári szünetnek nagyon gyorsan vége lett és mehetek vissza tanítani. Szeretem csinálni, de még jó lett volna egy hónap szabadság fõleg, hogy idén nagy örömre még osztályfõnök is leszek aminek nagyon nem örülök, de hát nincs mit tenni. Igen morcosan megyek suliba, mert az évnyitókat még nagyobb faszságnak tartom, de így fõleg muszáj ott lennem. Na meg nekem már egy hete értekezletek voltak, amit még inkább utálok. Beérve megkeresem az osztályom, akiket persze tanítottam eddig is csak az osztályfõnökük nem voltam egészen eddig. Odaérve nagyon örülnek nekem, azért ezen picit elmosolyodom. Köszönök nekik, és rögtön kiszúrom az új diákot Kazuyát. Az elõzõ sulijából kirúgták. Nagyon ajánlom neki, hogy nálam ne balhézzon, mert megbánja. Az unalmas évnyitó után bemegyünk az osztályterembe. Felülök lazán az asztalra, amíg bemutatkozik az új kis jövevény. Igen jól nézz ki milyen kár, hogy a diákom.  A csajok persze nem bírnak magukkal a fiúk meg már most féltékenykednek rá. Figyelmesen hallgatom, amiket mond, majd amikor közli, hogy pankrátor már a fiúk is õrjöngeni kezdenek, de én csak egy fintort vágok. Utálom ez a fajta sportokat. Leülök a székemre, innét nem érdekel túlzottan, amiket mond inkább az aktáját lapozgatom viszont arra felkapom a fejem, hogy bemutató lesz. Elég érdekesnek találom, hogy az igazgató csak úgy belement, de hát õ tudja.

Lemegyek én is, de csak úgy 5 percet maradok ez tényleg nem az én világom. Elmegyek cigizni meg kávézni addig, és egy könyvet olvasok, majd felmegyek a tanterembe. Hála a bemutatónak tényleg mindenki meg van örülve. Most komolyan csak engem hagyj ennyire hidegen?

- Jól van most már mindenki nyugodjon le. – szólok rájuk, mire azért nagy nehezen de befogják. Ismernek engem. Tudják, hogy laza vagyok és jófej, de csak akkor, ha viselkednek és velem nem jó ujjat húzni. Körbenézzek és látom a kis sztárocskánk nincs itt.

- Na jó akkor névsorolvasás. – el is kezdem, de most az jobban érdekel mikor is fog megérkezni õ. Már lassan az õ neve jönne, amikor befut.

- Elnézést, ha késtem- itt csak én késhetek.

- Elnézve, de máskor ne forduljon elõ. Most ülj le majd nap vége után gyere hozzám. – leül, én meg folytatom a névsorolást. Ma csak osztályfõnöki órák vannak így elmondom mi lesz az évben meg hasonlók. Mindig nehéz visszarázódni mind a diákoknak, mind a tanároknak is, de most hogy itt vagy ez új kölyök még nehezebb és nem egyszer kell rájuk szólnom. Rohadtul nem bírom, ha nem figyelnek rám.

Szünetekbe persze engem is megrohamoznak, és pár szót váltok velük majd a dohányzóban kötök ki. Szerencsére ma csak 3 óra van ez bõven elég. Utána oda is jön hozzám Kazuya.

- Mirõl akar velem beszélni? A késésrõl? Ígérem máskor igyekezni fogok csak tudja a mérkõzés. Látta? – kérdezi kíváncsian.

- A késésrõl csak annyit, hogy nem bírom, de elnézzem ez még csak az elsõ nap vissza kell rázódni. Amúgy meg nem láttam, vagyis voltam ott pár percet és kész. Tudod engem nem érdekel az ilyen. Szerintem semmi értelme nincs és nagyon remélem, azért ez nem lesz állandó. Nem igen díjaznám, ha emiatt késnél. Remélem világos voltam. – fejtem ki.

- Nem fog ezzel nem lesz gond. Szeretne még valamit? – hmm látom nem igen tetszett neki az amit mondtam.

- Nos csupán annyi, hogy azért nem harapók, és ha bármi kérdésed van csak fordulj hozzám. – kacsintok rá. – Amúgy azért remélem itt nem fogsz balhézni. Nem akarok bunyót, ha gondod van inkább szólj nekem rendben van? – vonom fel a szemöldököm.

- Kösz és én sem akarok balhézni. Nem én kezdtem, de nem tûrök el mindent, de azért igyekszem. – ígéri meg.

- Nagyon helyes. Nos akkor mehetsz. Holnap találkozunk. Szia. – intek és el is megyek haza.

Nem tudom még hova tenni a szöszit, de remélem tényleg jól kifogunk jönni. A nap további részében tovább írom a tantervem, majd késõbb kajálok és lefürdök. Csak egy térdnacit veszek fel. Elterülök a kanapén és egy sör na meg a macskám társaságában tévézni kezdek egészen addig amíg nem kopognak. Felállok majd ajtót nyitok. Nagyon ledöbbenek, hiszen az új tanulómmal találom szembe magam.

- Hát te? – nézzek rá döbbenten, és persze most se vettem fel felülre semmit.

- Sensei? Huu nem is figyeltem, hogy a maga neve van kiírva. Ezt a meglepetést. – nevet fel. Szóval õ költözött be a harmadikra gondolom.

- Ez tényleg az. Te költöztél be a harmadikra akkor? – kérdezek azért rá.

- Igen én. – bólint.

- Nos és miben segíthetek? – kérdezek rá.

- Ez elég ciki. Szóval nincsen víz és az én szintemen nem találtam senkit. Érdekelne, hogy magánál van e és ha igen lefürödhetek e? – kérdezi kissé zavartan.

- Édes vagy. – nevetek fel. – Gyere be eddig volt víz, de mindjárt megnézzem. – be is megyünk én egyenesen a fürdõbe. – Nálam van víz. – szólok ki és ki is megyek. – Hozd a cuccod, és akkor fürödj le. – borzolom meg a haját.

- Nagyon szépen köszönöm. – mosolyog rám édesen. Hmm nem mondanám meg róla, hogy pankrátor olyan kis édes meg helyes. Mindig azt hittem rosszarcú kemény fickók szoktak lenni, de õ messze van attól.

- Ugyan semmiség. – villantok meg én is egy mosolyt. Nyitva hagyom az ajtót és elterülök a kanapén, amíg õ elmegy a cuccaiért. Milyen érdekes egy nap ez.

-         Kazuya Mishima vagyok…- nem tudom befejezni pár csaj már sikonyál hogy tényleg én vagyok az- na szóval…. Igen Kazuya vagyok 19 éves multam a WWE pankrátor szövetség szakképzett elõadója vagyok. Elõzõ sulimból azért rugtak ki mert anyámra olyat mondtak amit nem kellett volna és hát vascsõ landolt a fejét teljesen véletlenül- mondom majd elvigyorodok- Kérdés valami?- kérdem

-         Milyen sérüléseid voltak eddig?- kérdi az egyik lány

-         Kéz törés izom szakadás láb törés borda törés fejszét nyílás- mondom és látom a  csaj teljesen elszörnyedt-egy óra mulva lesz egy mérkõzésem az igazgató tudja egész suli ott lesz elsõ sor a tiétek- mondom rájuk nézve erre látom elvigyorodnak majd úgy egy óra mulva már a helyükön ülnek

-         Kérem szépen fiúk lányok és tanárok!!!Ez egy harminc tagos royal rumble mérkõzés aki nem tudná mi az elmondom. A felsõ kötél felett kell kidobni az ellenfelet hogy érje a lába a talajt. Mult évben Kazuya nyerte meg úgy hogy elsõnek ment be. Lássuk most ki az elsõ…- mondja erre megszólal a belépõ zeném és elkezd futnia  belépõ videóm- Megnyitjuk önöknek hát akkor most az alvilág kapuit. Egy sötét árny közeleg…Veszélyes…sunyi gyere hát Lidércnyomás!- üvölti ki végül a nevemet a bemondó

Ekkor megjelenek a belépõ részen egy fekete szegecses bõr ruhában. Vörös kontaktlencséket tettem szemeimbe és kifestettem szemeimet feketén  így sokkal hatásosabb ijesztõbb képet tudok vágni. Lassan elindulok a ring felé majd elkezdek futni és a ring elõtt felugrok majd egy elõre szaltóval érkezek a ringbe állva és felüvöltök majd ütök egyet a levegõbe ekkor a ring korlátjaiból tûz nyelvek emelkednek magasba. Majd bejõn az elsõ ellenfél. Elkezdjük ütni egymást a kötélnek lök mikor visszapattanok átugrik felettem a szembe levõ kötélrõl visszapattanok és felemel a vállára ekkor a vállán végigpördülve rántom le a ringre majd felállok a csajok már sikonyálnak. Sunyi vigyort húzok arcomra.

-         Rettegj tõlem!Félj tõlem!Menekülj elõlem!A ringben csak egy Lidérc lehet én!!!Én vagyok a Lidércnyomás és…..ez király!!- üvöltöm

az ellenfél megfordít és megüt ekkor hasba rúgom majd kilököm a ringbõl és a kötélre támaszkodva üvöltözök neki vadul. Majd megszólal az újabb ellenfél belépõ zenéje befut de azonnal ki is lököm õ a legbénább pankrátor. A diákok is jót röhögnek rajta. Úgy egy óra küzdelem után már csak ketten vagyunk a ringben az utolsónak bejõtt pankrátor és én. A Wrestelmania nevû kiírásra mutatok majd magamra. Elkezdjük püffölni egymást hatalmas adok kapok játék alakul ki több percen át ez megy elég gyorsan kezdtük de a végén már fáradtak lettünk. Földre küld ekkor a diákokat hallom ahogy buzdítanak azzal hogy a kivégzõm nevét üvöltözik egy emberként még pár tanár is. Nehezen állok fel az ellenfél nekem fut a nyakánál kaszálom fel felkarommal majd megfordulok újra nekem fut elkaszálom a nyakánál újra majd újra feláll majd egy erõs válldobással kerítem le a ringre. Kivetítõn mutatják az arcomat teljesen örült arcot vágok. Sunyi vigyort ejtek arcomra és forgatom szemeimetés összeesek a ringen puffogni kezdek és csapkodom a  ringet mikor az ellenfél feláll és felém fordul felugrok és tarkójánál elkapva rántom le a ringre. Felállok és felüvöltök majd mikor négykézlábra áll az ellenfél neki futok és fejbe rúgom. Felállítom és kidobom a ringbõl ekkor megszólal a belépõ zeném. Kérek egy mikrofont mikor megkapom beleüvöltve kezdek beszélni.

- Mult évben is megnyertem a  Royal rumblet tudjátok mit jelent ez?!- kérdem üvöltve- Azt hogy a Lidércnyomás zsinórban másodszorra indulhat a Wrestelmania fõ meccsére. Bárkit kapok megverem!!!- üvöltöm a mikrofonba erre a diákok elkezdik a nevemet üvöltözni-Nyillik a kapu nem tudod mit érzel… Mély sötétség kezdi mardosni a lelkedet… Kezdesz félni egy sötét árnyat látsz a falakon…Ha ez történik vele számolj azzal hogy én ott vagyok…Mert Én vagyok a Lidércnyomás és ez Király!!!!!- üvöltöm a mikrofonba majd bele puffogok egyet és levágom a  ringre és elkezdek kifelé menni késõbb lezuhanyozva és átöltözve érek be a terembe- Elnézést ha késtem- mondom az osztály fõnökre nézve

Sétálunk a tengerparton. A szél kicsit hûvös, a távolban viharfelhõk takarják el a napot, de a tenger még így félelmetesen is gyönyörû. Olyan mint Akito. Félelmetesen szép.

Elered hirtelen az esõ, õ megfogja a kezem és futni kezdünk együtt a puha homokban, az irányítótorony felé. Elkerekednek szemecskéim, amikor egy kulccsal kinyitja az ajtót. Oh...

- De...

Rám mosolyog.

- A torony az enyém. A nyaralóm odafent van. Innen belátni az egész partot..azért választottam ezt. Na de.. nyomás fel.. mert megfázol.

Boldog mosollyal vetõdöm a csigalépcsõre, hogy felcsörtessek némi robajjal.

Hûû... milyen messzire ellátni... és ott egy szivárvány...

Az ablakra cuppanok, mint azok az autóüvegre tapasztható plüssállatjáj, és orromat is az üveghez nyomva figyelem a szivárványt és a tájat. Hûû...

- Olyan szép - mosolygok boldogan Akitora a vállam felett, de máris lefagy arcomról, mert el kell pirulnom. Ugyanis a pólója nedvesen tapad testére, mindene khm... átlátszik, haja pedig barnán tekergõzik...

Felkap egy pokrócot a kanapérõl, és belecsavar. Amikor elkészül a palacsinta, Micuki töltelékkel, magamra hagy. Hallgatom ahogy csörömpöl valamivel, a hangok alapján a konyhában készít valamit, közben elmélázva kukucskálok ki a pokrócon meghagyott légzõnyíláson, ekkor megpillantok valamit. Mi az? Amikor felfogom, csapot papot otthagyva robogok le a partra, Akitoval.

Visszataszigáljuk a vízbe a delfint, majd Akito karjaiba esve figyelem ahogy úszik körülöttünk egy kicsit és eltûnik. Boldog elégedettség tölt el, miközben fázósan bújok hozzá jobban.

A vízbõl kievickélünk, az esõ is eláll közben. Egy férfit pillantunk meg a parton, Akito elkomorul a látványától. Ó... hiszen ez a fõnöke, emlékszem rá. Félelmetes férfi.

- Baj van... Akito-san...? - suttogom félénken az ingét meghúzogatva.

- Remélem nincsen.

Elénk ér végre a férfi, mély hangja keresztülhasít a levegõn.

- Szia..bocs. A kollegák mondták hogy valószínûleg itt vagy. Beszéltél róla hogy ki akarsz jönni.

- Baj van?

Nem válaszol, csak rám néz és én azonnal kapcsolok.

- Semmi baj. Erõs vagyok.

Megnyugtatja a válaszom, mert folytatja.

- Emlékszel a késelõs gyilkosra?

- Arra a koreai fickóra aki kinyírta a gyerekeit? - kérdezi, és én elsápadva kapaszkodom bele nagy és erõs, meleg tenyerébe. - Mi van vele?

- Kiengedték.

- Mi van??? Az a pasas közveszélyes.. az meg hogy lehet?

- Gondolom jó ügyvédje volt. Vagy lefizette a bírót. Már ráállítottam a korrupcióellenes csoportot.. Akihiko-ék ki fogják deríteni ha a bíró a ludas. De nem ez a lényeg. A fickó szabadlábon van. És téged akar. Jobb lenne ha egy idõre..

- Nem fogok elfutni - mordul fel Akito-san.

- Tudod hogy ismeri az arcod. Ha nem tépi le a maszkod nem lenne baj. De így.. Veszélyben vagytok.

Felém fordul Hide-san (eszembe jutott a neve), és megértem hogy miattam is aggódik. Bátran nagy levegõt veszek, de hangom cérnavékonyra sikeredik.

- Nem félek - cincogom elszántan.

- Micuki.. Talán mégis jobb lenne ha.. - kezdi Akito-san, de félbeszakítom.

- Nem akarok egyedül maradni. A nénikém elment..

- De szólhatok neki.

- Melletted biztonságban érzem magam.

- Mellettem vagy most a legkevésbé biztonságban - kontrázik rá halk sóhajjal.

- Nem érdekel - emelem fel állacskámat, komolyan viszonzom a pillantását. Tudom, hogy ez nem igaz, mert mellette csak biztonságban lehetek. Tudom.

- Nahát.. nahát... - dörmögi Hide-san egy sejtelmes mosollyal, amitõl ha ez lehetséges, még félelmetesebb. - Beköltözhetnétek az egyik túszoknak fenntartott házba.

- Nem kösz.

- Ahogy gondolod. De légy készenlétben. A fiúkat már ráállítottam a fickóra.. egy rossz lépés és visszakerül a sittre.

Elindul, de Akito-san visszatartja.

- Még valamit. Te nem veszel részt az akcióban. Mert akkor.. neked kell vigyáznod rá.

 Nem sokat értek ebbõl a párbeszédbõl, de nem is baj, hiszen az õ munkájuk nem tartozik rám. Csak remélhetem, hogy minden rendben lesz, és Akito-sannak nem esik baja... A félelem hideg vasmarokkal szorítja össze a torkomat. A homok is hideggé válik a talpam alatt, a szél rámfagyasztja a ruhát, pedig nincs hideg, csak... én érzem így.  

- Akito-san... - dadogom félénken, és õ letérdel elém, komolyan és mégis gyengéden néz a szemembe, kezei vállaimra nehezednek.

- Ne félj Micuki.. nem engedem hogy bárki egy ujjal is hozzád érjen - ölel magához, hangja halk és selymes, akárcsak az ölelése amellyel körülfonja testemet.

Egy forró zuhany, finom vacsora és már összebújva szuszogunk a puha ágyban. Hamar elnyom az álom...

Arra ébredek, hogy Akito-san felkel mellõlem, és feszülten figyeli az ablakon túli sötétséget.
- Akito-san…

- Micuki.. maradj itt. El ne mozdulj érted?

- Jó... - cincogom a semminek, ugyanis õ szinte köddé válik, olyan gyorsan siet el. Kiugrom az ágyból, és már látom is, hogy odalent egy férfi ólálkodik. Az éjjeliszekrényen pihen Akito-san mobilja... gyorsan felkapom, és a névsorban hamar meg is találom a Fõnök-cimkét. Elsõ csöngetésre felveszik, felismerem Hide mély hangját.

- Akito-san... lement a partra, mert meglátott valakit... - hadarom - veszélyben van! Siessenek ide!

- Máris. Maradj ott, ne menj se...

Leejtem a telefont és leszaladok a lépcsõn, Akito-san után. Egész testemben eluralkodik a hideg rettegés, és a tudat, hogy neki valami baja esik... csak plusz energiákat pulzál a lábaimba.

- Akito-saaaan! - kiabálok, feléjük rohanva. Látom hogy dulakodnak... édes istenem, csak baja ne essen!
- Micuki maradj ott! - ordítja felém, és látom ahogy megvillan a sötétben egy kés. Jaj ne! - Micuki fuss!

Az idegen férfi megragad engem, de Akito azonnal mellettünk terem és ráveti magát így kiszabadulok. Ledermedve, számra szorított kezekkel, remegve figyelem õket. A férfi zavarodott szemeit, akito elszántan csillogó hideg tekintetét, és erõs, vad mozdulatait. Kíméletlenül szorítja le, öklei pontos és erõs ütéseket mérnek az immáron magatehetetlen férfira, szemei vad tûzben égnek...

Végre megérkeznek a kollégái és lerángatják a férfiról.  

Valaki engem kap fel és szaladni kezd velem. Bénultan hagyom, majd csodálkozva pillantok körül a járõrautó belsejében. Valaki bepottyantott a hátsó ülésre... Hosszú percekig csak rohangálás és rohangálás, Akito-sant sem látom sehol...

Kimászom a kocsiból, és a keresésére indulok, de elõkerül egy járõr és megállít.

- Hol van Akito-san?

- A mentõkocsiban. Épp kezelik a sebeit, ne aggódj. Jól van. És most feltennék neked pár kérdést.

És felteszi. Válaszolgatok amennyire képes vagyok rá, de amikor végre Akito-san megjelenik, elveszítem a fonalat. A karjaiba vetném magam legszívesebben, de nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni a kollégái elõtt, így csak hozzá sietek. Na jó, mégsem bírom ki. A becsapódáskor térek észhez, és mellkasába fúrom könnyes arcomat, hogy ne lássák mennyire féltem... féltettem õt. Egy férfi nem sír. Nem...

- Micuki… - dörmögi azon a mély hangján amit úgy imádok.

- Úgy féltem…

- Sajnálom.

- Úgy féltem hogy bajod esik.

- Sajnálom.. ez hozzátartozik.. ahhoz ami vagyok... Ezért mondtam hogy.. féltelek.. magamtól.. és attól ami velem jár. Nem ezt érdemled…
- Akito-san.. én..

- Cssss ne mondj semmit. Tudom... - súgja halkan, mielõtt ajkai az enyémekre tapadnak. Behunyom a szemem, és elkábulva kapaszkodom az elõttem térdelõ testbe. Vizesek vagyunk és mocskosak, mégis olyan csodálatos érzés így összeölelkezni. Forró nyelve végigsimítja a hidegtõl kihûlt ajkaimat, és ahogy számba csusszan, halkan felnyögve kapaszkodom meg meztelen vállaiban, körmeim bõrébe vájnak. Borzongva, minden idegszálammal figyelem nyelvének mozdulatait. Uhh ez.. nagyon.. finom... Fázom és mégis forrónak érzem magamat, a szívem úgy kalimpál, mint aki maratonit futott, lábaimból elszáll az erõ... Még szorosabban ölel magához, feláll velem lassan, és lábaimat dereka köré fonom, lépteinek lassú ringásait érzem... Elszakadok tõle, és nyakába fúrom piros képemet.

- Hova lesz a séta? - dörmögi Hide-san a háttérbõl valahonnan, de fülzúgásomon keresztül alig hallom. Akito-san megköszörüli a torkát, majd rekedtesen válaszol neki.

- Szerintem innen már boldogultok nélkülünk is. Majd hívlak.

Ringatózunk tovább, léptei nesztelennek hatnak a tenger morajlásában. Remegve bújok hozzá még jobban.

- Micuki - dörmögi a fülembe, lehelete bõrömet perzseli. Megborzongok, farkincám pedig lüktetni kezd majd sajogni. - Fázol?

- Egy... egyh kicsit... - Hosszú, nedves és homoktól sáros haját megsimogatom kezecskémmel. A fürdõszobába lépünk. Ruhástul lép be velem, leül, ölében elrendez és megnyitja a csapot. A kis zuhanyrózsából meleg és simogató víz zúdul ránk. Igaza van, a ruháinknak már úgyis mindegy... Ajkait érzem arcomon, azonnal felé fordítom fejemet hogy megcsókolhassam... ujjai pedig lassan lehámozzák rólam a vizes és homokos pizsamámat. Már másodszor áztunk el ma... Csak csókolózunk és csókolózunk, majd beszappanozza a bõrömet. Kissé magamhoz térek, és lepillantok a mellkasán lévõ fehér kötszerre.

- Elázik a kötésed... - motyogom, remegõ ujjaimmal végigsimítva izmos karjait. Tekintetem felkúszik az arcára, szemei egészen sötétnek, szinte feketének tûnnek.

- Nem baj, ez csak egy kis karcolás, pár csepp víztõl nem lesz bajom - nyugtat meg, és pizsinacimat kezdi finoman lehúzni rólam. Ijedten, tulipiros arccal kapok utána, és gyorsan hátat fordítok neki, lehajtott fejecskével. Hátamat önkéntelenül is mellkasának döntöm, de attól még nagyon szégyellem magam. Már megint... már megint felállt... ez a gonosz... pedig nem helyénvaló most ezzel fárasztanom õt, biztosan nagyon kimerült és... és...

- Mi a baj? Micuki...

Megrázom fejecskémet, majd én magam húzom le a pizsinacimat, csupasz popsival visszacsüccsenve ölébe. Õ még alsónadrágban van, abban amiben kiszaladt a tengerpartra. Kezecskéimet a második szívként dobogó farkincámra szorítom, hogy ne lássa, arcom lángol. Halk kattanást hallok, ahogy kinyitja a folyékony szappan flakonját, és a hátamra simogatja a finom illatú habot. Minden érintése bizsergetõ hullámokban áramlik szét bennem, és egyik kezemet a számra szorítom inkább, nehogy felnyögjek hangosan. Úgy szégyellem magam! Saját magát is bekeni szappannal, és a víz a kád aljában egyre sötétebbé válik a sok homoktól ami leázik rólunk. Mi meg csak ülünk a kádban közben, mint két gomba. Egy kisebb meg egy nagyobb.

- Megmosod a hajam? - dörmögi lágyan. Élénken bólogatni kezdek, de nem merek megszólalni, félek hogy valami nagyon érdekes hangot produkálnék... érzem derekamnál alsónadrágjában, hogy az õ... szóval hogy az õ... Mocorgok kicsit, és felnyikkanva szorítom össze szemecskéimet. Az én farkincám már nagyon lüktet... egy rossz mozdulat, és... és...

- Tessék.

Kinyitom szemeimet, és erõs kezét pillantom meg, benne egy kék samponos flakon. Néhány másodpercig gondolkodom, melyik kezemet tegyem szabaddá, végül a számat fogó mellett döntök, és halkan pihegve veszem el tõle. Na és most? Most...