A hűtőszekrény felé vezető kemény tíz méteres úton csak ketten találnak meg különböző óhaj-sóhajokkal, az egyikük a mikrós popcornok lelőhelyét keresi, a második pedig egy taxi hívást könyörög ki tőlem, és az akadozó szavai elhitetetik velem, hogy tényleg segítségre van szüksége a felettébb bonyolult feladatban. A telefonomért nyúlnék, de a zsebem könnyű üressége ismételten eszembe juttatja a korábbi szétszórtságomat. Miután sikeresen kiviteleztük a műveletet az eggyel fölém járó fiú telefonjáról, folytatom az utamat az egyre távolabbinak tűnő hűtő felé. Már megszoktam, hogy ahogy halad előre az este, át kell vennem Mila szerepét a házigazdáskodásban, de most túlságosan kijózanított az elmúlt fél-egy óra alkoholmegvonása, és a közben történt izgalmak. A söröm halk szisszenéssel nyílik ki, a szemeim a nappali még mindig meglepően zsúfolt embercsoportjait fürkészik, de nem találom se Keikot, se Hirokit. Lehet, hogy ők is pont ezt az éjszakát választják, hogy egymásra találjanak végre?

Halk sóhajjal indulnék tovább, hogy körülnézzek a billiárdteremben és a tánctéren is, de egy türkizen virító sárkány megtorpanásra késztet. Jobban mondva nem a sárkány, hanem a kéz, amin végigtáncol a színes vonulata. Szinte rögtön érzem felforrósodni az arcomat a tudattól, hogy kihez tartozik a vállamat lustán átkaroló, színesre tetovált alkar.

- Ezt elvesztetted. – Az arca olyan közel van, hogy érzem a belőle áradó meleget. Még a buli tömény dohány- és alkoholszagán keresztül is az orromba mászik egy különlegesen egyedi parfümillat. A szemem sarkából látom a telefonomat, de túlságosan leköt az indokolatlanul felgyorsult pulzusom dübörgése a fülemben. Nem tudom, miért reagálok így erre a srácra, hiszen a társaságunk tagjainak több mint a fele nem ismeri a magán szféra fogalmát, ezért elég edzett vagyok a testi közelség kezelésében. Most még csak az alkoholra vagy a kínos szitura sem tudom kenni a reakciót. A piros szemek elmosolyodnak, és kizökkenek a zavarodott gondolatok kusza kavalkádjából. Kikapom a kezéből a telefont és megnövelem a köztünk lévő távolságot. – Mika, ugye?

- Ó, bocsi, be sem mutatkoztam. Igen, a nevem Micah. Köszi, hogy összeszedted a mobilom. – Zsebre is vágom az említett eszközt, mielőtt sikerül újra elhagynom valahol. Egy bárgyú mosollyal leplezem a zavaromat, a tekintetem kerüli őt, és csak hogy legyen valamit csinálnom a kezeimmel, beleborzolok a félhosszú tincseimbe.

- Nincs mit.

Nyugi Mika. Felejtsd el a táncparkettes jelenetet. Ne gondolj a nyelvpiercingjére és arra a mosolyra. Tuti, hogy az alkohol miatt beképzelted az egészet. Ő is csak egy új arc a buliban, aki lehet, hogy tök jófej. Ráadásul nem ismer itt senkit, biztosan csak barátkozni próbál.

- Elmeséled miért másztál ki a tetőre, ha utána meg nem tudtál lejönni? – Pfff. Azt hittem, ezt a kérdést megúsztam, de úgy látszik, utolért.

- Hát, izé, csak levegőzni akartam, és véletlen kizáródtam.

- Érdekes hely a levegőzésre. – Az egyetlen olyan hely, ahol lehet egy másodperc nyugalma a házigazdának, de ezt tuti nem mondom ki hangosan. Ahogy beszélgetünk, egyre kínosabbnak érzem, hogy képtelen vagyok rendesen a szemeibe nézni, ezért pótcselekvésként elkezdem újra a tömeg fürkészését.

- Elveszett a csajod? – Tágra nyílnak a szemeim a kérdéstől, valamiért furcsa, mélyről feltörő késztetést érzek a mentegetőzésre. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy azért nézelődöm, mert „menekülő utat” keresek ebből a beszélgetésből, pedig magam sem vagyok benne biztos, hogy nem így van. Valamiért beugrik az előbbi beszélgetésem Milával és az, hogy Jaiden elvileg bunkó volt Jinnel. Képtelen vagyok elképzelni róla, velem eddig nagyon kedves volt, pedig fiú vagyok, nem pedig egy csinos csaj.

- Jaaah, neeem. Csak Keikot keresem, úgy volt hogy beállunk egyet beerpongozni, de felszívódott. – Szinte hadarom a szavakat.

- Én is játszanék. Amíg előkerül, nyomhatnánk egy meccset ketten. – Egy pillanat erejéig köpni, nyelni nem tudok a kérdéstől, ami végleg sarokba szorít, és arra kényszerít, hogy ténylegesen elűzzem ezt az indokolatlan feszélyezettséget, amit a közelében érzek. Nyugi Mika.

Elmosolyodva bólintok.

- Persze, szívesen!

Elindulok felfelé, miközben fél szemmel újra végigmérem a Jaident, hogy biztosítsam magamat arról, hogy ő is csak egy srác, mint akárki a buliban. Csak jobb ízléssel, megnyerőbb stílussal és veszedelmesebb kisugárzással, mint mások. Csak azt nem értem, hogy miért pont velem akar lógni, mikor itt a haverja is, ráadásul sikerült remekül bemutatkoznom a lemászós jelenettel.

Valamiért felrémlik bennem a közelében érzett kellemes illat, amit nem tudok hova rakni, de az orromban ragadt.

- Vagány a farmerod. – Elmélázva töröm meg a csendet, miközben a tekintetem a farmerját díszítő rajzok sokaságát kutatja. Mintha egymástól független, mégis harmonizáló tetoválásszerű rajzok gyűjteménye lenne. Igazából még lábra varrva is el tudnám képzelni őket, de a nadrágján is baromi jól mutatnak. Mindig irigyeltem az embereket, akik elég bátrak tetkót csináltatni, elkötelezni magukat, hogy egy életen át viselnek egy adott motívumot.

- Hm? Ja, hogyha unatkozom firkálgatni szoktam. Csak nincs mindig nálam vázlatfüzet. – Elmosolyodom, valamiért egyáltalán nem lep meg, hogy ő maga rajzolta őket. A stílusáról üvölt, hogy valamilyen szinten művészlélek.

- Én is szeretek rajzolni. – Szinte csak magamnak motyogom a szavakat, megörülve, hogy találtunk egy közös témát. Felérünk az emeletre, ahol még mindig semmi nyoma a két legjobb barátomnak. A beerpong asztalt elnézve pont most kezdtek egy meccset, a négy játékos közül csak kettőnek ismerős az arca.

Követem a kanapéhoz Jaiden színes foltját a félhomályban, de nem ülök le mellé. Akármelyik oldalára ülnék, túl közel lennék hozzá. Fogalmam sincs mi bajom van, máskor négyen nyomorgunk ezen a kanapén, egymás veséjébe mászva.

- Megmutatod, te miket rajzolsz?

- Most nálam sincs vázlatfüzet.

- Mobilodban nincsenek képek? Ha már így újra kéznél van. – Ah tényleg, a telefon. Mikor nálam van elfelejtem, mikor nincs nálam, az őrületbe kerget a hiánya. Így utólag visszagondolva, nem kellett volna negyed órát ücsörögnöm a tetőn, akár fel is hívhattam volna valakit. Na mindegy…

- Ja tényleg, most hogy mondod. – Halkan dünnyögve, gyors mozdulatokkal kapom elő a zsebemből a mobilt, amiben nyilván nincs elkülönített mappa a rajzaimnak, mert miért is lenne. Felgörgetek a galériámban az első olyan blokkig, ahol viszonylag több rajzokról lőtt kép van egymás után.

- Nem ülsz ide? – Felgyorsul a szívverésem a kérdéstől, ami őszintén szólva várható volt és teljesen jogos. Én is érzem, hogy kezd indokolatlan lenni, hogy itt szobrozok mellette. – Akkor még látnám is, hogy mit nyitsz meg.

- Igaz… - Halkan dünnyögve ülök le a kanapé legeslegszélére, az is megfordult a fejemben, hogy karfára ülök, de nem akarok még nagyobb hülyét csinálni magamból.

Felém csúszik, az egész testem megfeszül a hirtelen közelségétől, hogy utána furcsán, bizseregve életre keljen, a szívem mintha a fülemben kalimpálna. Az illata, ami valamiért eddig is az orromban maradt, most újra felerősödik, még mélyebbre eszi magát. Bennem reked a levegő, mikor alig hallhatóan a hajamba szagol, olyan erővel kapaszkodom a telefonomba, hogy csoda, hogy nem ropog az ujjaim alatt. Éééés már megint ég az arcom.

Átölel. Várjunk csak… miért ölel át???

Lefagyva meredek a telefon túlságosan fényes képernyőjére, mintha az választ adhatna a kimondatlan kérdésemre, a szívem szédítő dübörgése mintha már csak egy egybefüggő sípolás lenne az égő füleimben. Miért öl át?? Azt hiszi, hogy Mila vagyok? Ez nem olyan „hé haver” típusú átkarolásnak tűnik.

- Szabad? – Tágra nyílt szemekkel próbálom felfogni a kérdését. Azok után, hogy csak úgy a semmiből ölelget, bele sem merek gondolni, hogy mi az, amihez engedélyt is kér.

Szerencsére nem várja meg a választ, amivel lehet, hogy hebegve-habogva elárultam volna a félreértésemet, az ujjai a képernyőmet érintve lapoznak tovább a galériámban, és hatalmasat koppanva esik le, hogy csak a képek nézegetéséért jött ilyen közel. Kifújom a levegőt, ami már szinte mardosta a tüdőmet. Gratulálok, Mika. Megint majdnem sikerült egy kínos szituba keverned magadat.

- Pe… - Az áruló hangszálak magamra hagynak, akadozva fejezem be a rövidke szót. – Persze.

- Ezek baromi jók – Megengedek magamnak egy apró, büszke mosolyt a dicsérete hallatán, és most először nézem meg jobban, hogy a véletlenszerű választásom melyik rajzokra esett. Áh, a tanulmányrajzok, amiket az egyetemi portfóliómba csinálgattam. Nincs bennük sok kreativitás, se érzelem vagy mondanivaló, de legalább rajzolástechnikailag megállják a helyüket. – Meg se merem mutatni az enyémeket.

- Ne csináld már, én is megmutattam! – Most már kíváncsi vagyok. A nadrágjára firkantott vázlatok is tök menők, ráadásul gondolom ruhára nehezebb rajzolni.

- Hát jó... de ne nézd őket nagyon kritikus szemmel. – Magamhoz veszem a mobilját, és közben azon gondolkozom, hogy most, hogy már nem lapozgatja a telefonomat, van e még létjogosultsága a karjának a vállam körül, de nincs bátorságom feltenni neki a kérdést, inkább ráhagyom. Nem akarok felesleges konfrontációt, még akkor sem, ha minden másodpercben egy forróbbnak érzem az arcomat a furcsa pozíciónktól.

Kényszerítem magamat, hogy a képekre koncentráljak a közelsége helyett, egyrészt mert tényleg kíváncsi vagyok rájuk, másrészt mert nagyon ciki lenne lelepleződni, hogy ilyen hatással van rám egy ilyen egyszerű kis érintés. Az első kép egy tüzet okádó sárkány profiljának tusrajza, egy nagyon egyedi, képregényszerű stílusban megalkotva. Lapozgatok az érdekesebbnél érdekesebb fantasy figurák és szörnyek között, és minden képénél egyre jobban megbánom, hogy pont a legunalmasabb, „legtökéletesebb” rajzaimat mutattam meg neki. Az alkotásai szöges ellentétei az általam megmutatott sorozatnak: kreatívak, lendületesek és mondanak valamit a készítőjükről. Nekem is vannak szabadabb, elrugaszkodottabb rajzaim és festményeim, de mióta rástresszeltem az egyetemi felvételi közeledésére, sokkal gyakrabban állok neki komolyabb, de unalmasabb műveknek. Az idejét sem tudom, mikor ültem le legutóbb úgy rajzolni, hogy csak szabadon papírra vetettem, ami a fejemben volt.

- Te rajzoltad a tetkódat is, igaz? Annak is hasonló a stílusa.

- Aha… - A szemem sarkából látom, hogy elvigyorodik, és mintha egy kicsit még közelebb hajolna. – Az összeset.

Összeszorítom az ajkaimat, valamiért nemkívánatos képek jelennek meg a fejemben arról, hogy milyen tetkói lehetnek még a ruhája alól kimászó türkiz sárkányon kívül. Elhessegetem a zavarba ejtő képeket, de a testem kényelmetlen melegségét nem tudom.

- A te rajzaid is nagyon szuperek, sokkal izgalmasabbak, mint az enyémek. – Esetlen mosollyal borzolom meg a hajamat, miközben visszanyújtom felé a telefonját.

- Biztos neked is vannak kötetlenebb rajzaid, azok közül is mutathatnál egy-kettőt. – Visszahúzza a kezét a hátam mögül, hogy zsebre vágja a mobilját, és érzem ahogy a vállaim maguktól ereszkednek meg a megkönnyebbüléstől. Kapok az alkalmon, és kilencven fokban elfordulva ülök fel törökülésben a kanapéra, ezzel ártatlanul felé fordulva, mégis pajzsként közénk helyezve a lábaimat. Magamhoz veszem a következő sörömet az asztalról, a kezemben szorongatott dobozzal egy második védelmi vonalat alkotva.

- Hááát, mióta az egyetemi portfóliómat csinálom, azóta sajnos főleg ilyesmiket rajzolok. – Bocsánatkérő pillantással kerülöm ki a kérését, az előző sör mintha felébresztené az előtte bevitt alkoholmennyiség egy részét is, bátorságot ad, hogy végre rendesen a szemeibe nézhessek. A vigyora most visszafogott, már-már természetesnek mondható. Már amennyire bármi is természetesnek mondható egy türkiz hajú, tetovált, piercinges, piros szemű srácon. A pillantásától megint felgyorsul a szívverésem, de most nem azon a pánikoló, zavarodott módon, hanem valahogy máshogy, amit nem tudok rendesen körülírni.

- És az egyetem nem kíváncsi a saját stílusodra? – Egy korty sör mögé bújva vonom meg a vállamat. Az elmúlt hónapjaim összes frusztrációját megfogalmazta egyetlen kérdésbe sűrítve.

- A hatmillió követelmény közül nehéz kihámozni, hogy pontosan mire is kíváncsiak. – A Tokiói Művészeti Egyetem Japán legnevesebb művészeti sulija, borzalmasan nehéz bekerülni, de cserébe ha valaki elvégzi, szinte rögtön belépőt kap a nagy nevek világába. A tanulmányrajzok csupán egy kis töredékei a portfolió követelményeinek, az egyik legegyszerűbb töredék, nem véletlenül kezdtem ezzel. Ehhez csak rajztudás kell.

Mivel eszem ágában sincs a részletekkel untatni, ráadásul ez az utolsó dolog, amin rágódni szeretnék egy buliban, tovább terelem a szót egy témára, amit előbb utóbb úgyis fel kell hoznom.

- Hallottam, hogy mi történt a motoroddal, sajnálom. – Remélem azért nem gondolja, hogy mindannyian ilyenek vagyunk. Igazából ez a fajta viselkedés egyáltalán nem jellemző a társaságunkra, általában tiszteljük a másik tulajdonát.

Zavartan játszom az ingem legfelső gombjával, egy pillanatig mintha meglepettséget látnék az arcán, és ekkor döbbenek rá, hogy simán lehet, hogy még nem is tudja, mi történt a motorral. Basszus. Hogy rontsd el valakinek a buliját rövid úton, első lecke. Mikor egy vállvonással nyúl ő is egy újabb sörért, ahelyett, hogy kérdésekkel rohamozna meg, hogy miről beszélek, kicsit megnyugszom.

A rám villantott mosolya arra ösztökél, hogy lesütött szemekkel apró részleteiben megvizsgáljam a kezemben tartott párás sörösdobozt.

- Még mindig jobb, mintha egy másféle gumimat szúrta volna ki… - Eltart egy pillanatig, hogy megértsem mire céloz, és mikor leesik, a szemem elé villanó képektől félrenyelem a számban lévő szénsavas italt, majd akaratlanul is felnevetek. Köhögve, bekönnyezve száműzöm az említett képeket róla és arról a bizonyos másféle gumiról, amiktől ismét melegebbé vált a szoba amúgy is fülledt levegője, és közben némán átkozom az eget, hogy vizuális típusnak születtem. Hát ez a srác tök nem normális. Imádom.

Mintha mi sem történt volna, folytatom az előző gondolatmenetemet.

- Szóval… - Apró köhintéssel űzöm el a rekedtséget a hangomból. – Úgy hallottam új vagy a városban, ha gondolod reggel felhívom a családunk gumisát… – némán a fejemben hozzáteszem, hogy AUTÓ gumi, de nem akarom visszaterelni a szót az előző megjegyzésére – el tudja vinni a motorodat, ismerősöket elvállal szombaton is. – Csak egy lélegzetvételnyi szünetet tartok, mielőtt folytatom. – Lécci mondd, hogy oké, különben Mila teljesen ki lesz készülve, hogy utálod.

Mielőtt válaszolhatna, egy nagy test csapódik belém hátulról, és egy mélyen dörrenő hang örömködi a nevemet. Így jár az, aki hátat fordít a bulinak. Még szerencse, hogy gyors ivó vagyok, és a kezemben lévő sör már szinte üres, különben a színes vendégünk kapott volna még egy szép emléket a buliról, egy gallyra vágott póló formájában. Hátranézek, hogy ki csimpaszkodik a vállamban, a szemeim tágra nyílnak a nővérem ex pasija láttán.

- Ryuichi senpai? Mit keresel itt?

- Milát jöttem meglepni, de látni sem akar. – Halk sóhajjal rakom le a sörömet az asztalra.

- Hát… már lassan három hónapja szakítottatok. – Azt nem teszem hozzá, hogy többek között azért, mert senpai egyetemre ment és csajozni akart, nem pedig „lekötve” lenni egy gimishez. Majdnem egy évig alkottak egy párt Milával, és ezalatt folyton nálunk lógott, így nagyon jóban lettünk. Nincs szívem az arcába mondani, hogy szemétség, amit csinál, főleg, hogy a hangjából ítélve baromi részeg, minden bizonnyal egy másik buliból esett ide.

Jaiden semmitmondó tekintetébe pillantva állok fel, a következő szavaimat hozzá intézem.

- Bocsi, de azt hiszem, be kell pakolnom ezt a srácot egy taxiba… további jó szórakozást, a motorról majd még beszéljünk reggel. – Bólint, majd mikor meglátja, ahogy megpróbálom támogatni a dülöngélő senpai mind a 85 kilóját, kelletlenül ajánlja fel a segítségét.

- Kell segítség? – Hálás mosollyal pillantok vissza, de sajnos már profi vagyok a részeg senpai kezelésében. Igazából az év alatt, amíg Milával jártak, már abban is profi lettem, hogy a részeg párosukat együtt kezeljem. Miért is csinálom ezt? Fogalmam sincs…

- Köszi, de megoldjuk.

A lépcső végtelen hosszúnak tűnik, senpai közben arról kesereg, hogy megbánta a szakítást, és milyen rossz neki. Szerintem most éppen nekem rossz. Szokatlan ingerültséget érzek, pedig már megszoktam, hogy egy csomó általunk rendezett buli végződik úgy, hogy ide-oda rángatnak az emberek, de általában nem zavar különösképpen, legalább mindig pörgés van… most valamiért mégis. Miatta?

- Mika, ugye te nem utálsz? – De most egy kicsit igen.

- Nem.

Mikor elhaladunk a konyhapult mellett, felmarkolok egy majdnem félig lévő vodkásüveget. Ha már kint kell felügyelnem, hogy ez a jómadár taxiba kerüljön, akkor legalább viszek folyékony kabátot.

Leülünk a bejárati ajtóhoz felvezető lépcsőre, már nem kell neki támogatás, de még mindig a vállam körül van az egyik keze. Most miért nem érzem azt a feszélyezettséget, mint mikor Jaiden karolt át hasonló módon? Talán mert senpai szinte családtag volt egy időben?

- Kár, hogy fiú vagy, annyival kedvesebb vagy, mint Mila… – A fejét a vállamra hajtja, szinte elalszik. Érzem megrándulni az egyik szemöldökömet. Nagyon, nagyon nehéz felharagítani, de most érzem a közeledtét. „Bárcsak lány lennél” bókot sem kap minden nap az ember.

Meghúzom a vodkásüveget, mielőtt fejbe találnám kólintani vele.

***

Végtelen hosszúnak tűnő húsz perc múlva végre elrobog a taxi az idegesítő ex pasival, én pedig egy üres vodkásüveggel megyek vissza a buliba. Mila már egy órája azt mondta, hogy én vagyok a legjobb testvér, szerintem akkor mostanra kitüntetéseket érdemelnék. Meg egy nővért, aki legalább néha kezeli a saját problémáit. Na jó, ez szemét volt. Remek, most meg bűntudatom van a gondolataimtól.

A nappali közepén meglátom Keikot és Hirokit, felcsillanó szemekkel ölelem át őket egy naaaagy indokolatlan hármas ölelésbe. Azt hiszem, túl sokat ittam.

- Azt hittem eltűntetek. – Keiko lelkes részeg boldogsággal visszaölel, míg Hiroki fintorogva „mi a fasz haver” nézéssel szakítja ki magát.

- Mi meg azt hittük, hogy te tűntél el. – Elhúzom a számat.

- Itt volt Ryuichi senpai... megvártam vele a taxit. – Látom a szemükben, hogy összerakják a darabokat, hiszen senpai tavaly még a mi giminkben volt végzős, pontosan tudják, hogy ki ő. – Na mindegy, nem láttátok Jaident?

- Kit? – Hiroki úgy pislog rám, mintha totál kattant lennék.

- Az a zöld hajú srác, nem? – Elvigyorodva bólintok. Mondjuk még mindig nem zöld, de mindegy. Ha még Keikoig is eljutott a neve, akkor tényleg minden csaj róla beszél. Jobban belegondolva egy kicsit amúgy megértem. – Legutóbb Miláékkal láttam fent. – Felcsillan a szemem a nővérem neve hallatán. Így még ürügyem is lesz odamenni, és nem úgy fog lejönni, hogy a nyakára mászom.

- Köszi!

Furcsa izgatottsággal kapok fel néhány sört, az emeletre érve meglepetten veszem tudomásul, hogy üres a beerpong asztal. Ez mindig annak a jele, hogy leáldozóban van a buli. Jaiden és a T betűs senpai, akinek esküszöm kiderítem még ma a nevét, egy másik felsőbbéves fiú valamint Mila és néhány másik csaj évfolyamtársunk körében dumálnak a kanapén és a körülötte elhelyezkedő babzsák foteleken elterülve. A középen lévő dohányzóasztal nem meglepő módon dugig van félig üres töményes üvegekkel és feles poharakkal.

- Mikaaa! – Elvigyorodva intek Shiorinak, aki Mila legjobb barátnője, és ma eddig elkerültük egymást, majd lerakom a felcipelt söröket az asztalra, bedobva őket a közösbe. A tekintetem futólag találkozik a kanapé távolabbi végén, lányok csokrában ülő Jaiden piros pillantásával. Nem hagyott ki a szívem egy ütemet. Tuti, hogy nem. Ledobom magam a nővérkém mellé a hatalmas babzsák fotelre, majd megtöröm az érkezésem miatt beállt csendet.

- Még egy kör?

És iszunk. És dumálunk. Aztán iszunk. Közben kiderül, hogy a T betűs senpai Takeda. Aztán iszunk tovább. És beerpongozunk. Jaidennel vagyok, Mila és Shiori ellen. Az utolsó egybefüggő emlékem az, hogy csúnyán vesztésre állunk…

Meg az, hogy el sem hiszem, hogy az este elején azt gondoltam, hogy nekem nem jön be Jaiden stílusa.

Meg az, hogy most egy kicsit tényleg kár, hogy fiú vagyok.

***

Hunyorogva nyitom ki a szememet, minden végtagom sajog a kényelmetlen, merev pozíciótól, amiben elájultam hajnalban. A délelőtti napsugarak szinte vakítanak, annyi esze senkinek nem volt, hogy elhúzza a sötétítő függönyt. Az oldalamon fekszem, az alsó vállamat szinte már nem is érzem, úgy el van zsibbadva, és szinte leesek az ágyról, annyira ki vagyok tolva a matrac szélére, de valami visszatart. A felső vállamon egy kéz van átvetve, és mintha csak annak a súlya állítana meg az előre gördülésben. Kipattannak a szemeim az ismerős sárkány láttán. Olyan hirtelen rezzen össze az egész testem, hogy a mozdulattól sikeresen kivitelezem azt, amitől valószínűleg egész éjszaka egy Jaiden kéz vastagságú hajszál választott el, és pofával a földre huppanok.

Áucs.

A legjobb ébresztő. Másnaposság. Szívroham. Pofáraesés. Ebben a sorrendben.

Felkászálódok, és végignézek a kis hálószoba franciaágyán, amibe sikeresen beájultunk valamikor hajnalban. Öten. Ez rekord. Jaiden mögött Shiori fekszik háton elterpeszkedve, neki hátat fordítva pedig Mila egyensúlyozik egy hozzám hasonlóan instabil, de talán kicsit biztonságosabb pozícióban. Az ágy lábánál pedig keresztbe a maradék helyen fekszik Takeda. Valami csodával határos módon mindenki átaludta az előző alakításomat, egyedül Jaiden kezdett el kicsit mozgolódni, és tutira nem várom meg, hogy felébredjen. Huss.

A ház úgy néz ki, mint egy katasztrófa sújtotta övezet, a kanapékon kidőlt emberek, a földön szemét és kiöntött piafoltok, az asztalokon üres és meghagyott piák tömkelege. Nyújtózkodva sétálok végig a néma szobákon, egészen a konyháig. El is múlt a másnaposságom. A haverjaim ezt utálják bennem a legjobban, nem hogy jól bírom a piát, még másnapos sem szoktam lenni. A kis társaságunknál általában az a szokás, hogy aki itt aludt, az segít takarítani, és néha mikor délutánba nyúlik ez a tevékenység, egy laza afterparty is becsúszik.

Leülök a pulthoz, és egy hatalmas tálba csokis müzlit öntök magamnak, végtelen tejjel. Csak néhány percet kell várnom, hogy meglássak egy nyúzottnak kinéző Jaident lefelé jönni a lépcsőn. A tegnapról ismerőssé vált furcsa izgatottság rögtön rám talál.

- Jó reggelt... – Halkan dünnyögve ül le velem szemben, az arcán még látszanak a párna nyomai.

- Jó reggelt. Müzlit? – Mosolyogva lebegtetem meg a csokis müzli óriási dobozát, miközben próbálok a lehető leglazább maradni.

- Gyerüüüünk már, Mika! – A pulcsimba markoló ujjak mű ráncigálását szinte meg sem érzem, a nagy hall tánctérnek kialakított félhomályában szinte vakít a laptop fénye.

- Jövök, jövök, de te kérted, hogy rakjam be a Sum 41 új számát. – A nővérem reflektorként felcsillanó tekintete elárulja, hogy megint mindenki előtt jár két körrel. Még szerencse, hogy családi vonás, hogy jól bírjuk az alkoholt, különben a drágalátos nővérem minden bulin éjfélkor tökké változna, mint Hamupipőke. Vagy neki a kocsija változott tökké? Mindegy, nem vagyok egy disney szakértő.

Egy ismerős végzős srác jelenik meg a dj pultként funkcionáló kis asztalkánk mellett, de nevet nem tudok társítani az arcához. Azt hiszem valami T betűs.

- Nem baj, ha elrabolom Milát? Bemutatnám egy haveromat. – Mila rögtön lelkes vendégváró üzemmódba kapcsol, és ezáltal végre felszabadul a pulcsim összegyűrt anyaga.

- Inkább megköszönném. – Kapok egy durcás vigyort a testvérkémtől, majd átrobognak a nappaliba vezető nagy boltíves átjárón, gyanítom a bejárati ajtó felé véve az irányt, én pedig magamra maradok az önkéntes dj szerepével. A tágas szoba ürességét most egyedül a kis asztalka töri meg, amin ügyködök, valamint a konnektorba dugható diszkólámpa villódzó fényei. A szoba túlsó végén lévő fal egész vonulata üvegből van, a közeli távolban rálátni a tenger sötéten megcsillanó hullámaira. A teraszra vezető széles erkélyajtó most még zárva van, de tudom, hogy amint beindul a buli, a dohányosok legfontosabb átjárójává fog válni. Ez a ház régen egy panzió volt, mostanra hivatalosan az apám cégének a tulajdona, és évente párszor használják csapatépítők megrendezésére. Amúgy szinte egész évben üresen áll, kivéve mikor lenyúljuk egy-egy buli megrendezésére, mint most. Kár érte, az elhelyezkedése és a kialakítása is szuper, és mégis szinte csak részeg partizók „értékelik”.

Gondos tervezgetéssel rakok be pár órányi populáris rock zenét a lejátszási listába, majd felkapom a sörömet az asztalról, hogy visszamásszak a nappaliba. Nincsenek olyan illúzióim, hogy a zene nem fog átcsapni egy bulizósabb tuc-tuc irányba az este előrehaladtával, de legalább az esélyt megadom neki.

Elég volt húsz percre elvonulnom ahhoz, hogy az emberek száma megkétszereződjön, és az ismerős arcok mellé ismeretlenek tucatja vegyüljön. Mila most tényleg kitett magáért. Fürkésző tekintettel figyelem a társaságokba csoportosult embereket, nem csak az óriási nappali, a nappalihoz kapcsolt tágas biliárdterem, és a szoba szélén hosszan végigívelő pult mögött húzódó konyha is szinte tömve van. Fiatal még az este, ezért a táncparkett üres, és mindenki a pulton sorakozó töményes üvegek vonzáskörzetében csoportosul, érthető módon. Kiszúrom Milát a barátnői gyűrűjében, de a túlságosan izgatott sutyorgásukról üvölt, hogy pasikról pletykálnak, szóval eszem ágában sincs csatlakozni hozzájuk. Tovább siklik a tekintetem, de mielőtt megtalálhatnám a keresett arcokat, ők találnak meg engem. Keiko hátulról csapódik belém a szokásos, féktelen duracell nyuszi módján, a sörömből kecses toccsanással találkozik két kortynyi a nappali parkettájával. Elnézve a föld csak tisztább lett tőle. De jó lesz holnap feltakarítani. Azt hiszem innom kéne, ha ilyeneken jár a fejem.

- Mikaaaa! Mondtam Hirokinak, hogy tuti zenét raksz be, és igazam volt. – Rajtakapott vigyorral vonom meg a vállaimat, és követem a becsiccsentett lányt a többiekhez, akik a pultot támasztják a szoba másik oldalán.

Egy laza mozdulattal öklözök Hirokival, aki az üdvözlés után rögtön két felest nyom a kezembe.

- Le vagy maradva, haver. – Megadón hajtom le a kezembe nyomott piákat, a tequila kesernyés ízétől összeszorul a szám. Fúj. Az embernek már citromot és sót is magának kell szereznie? Jaaa, hogy én vagyok az egyik házigazda…

A hűtőhöz megyek, kiveszek belőle egy csomag citromot, és úgy érzem ezzel hirtelen kétszeresére nő a népszerűségem, mindenki úgy viselkedik, mintha eddig kulcsra lett volna zárva a hűtőszekrény. Hálás vigyorok és pacsik kíséretében osztom szét a csomag tartalmát, szerencsére azért két darabot sikerül megmentenem a kis társaságunknak, ahol most az új fizika tanár a téma, aki szokatlan szigorral vívta ki már szeptember közepére az osztályai ellenszenvét. Engem szerencsére nem tanít, így csak hallgatózva töltöm ki a következő kört, miközben a kialakult kis klikkeket méregetem.

Az embereket pásztázó tekintetem megdermed egy vörös szempár erőteljes pillantásán, pislognom kell egyet, hogy elűzzem a képzelgést, de mire újra kinyitom a szemeimet, már elillant a figyelme. Az lehetetlen, hogy pirosak voltak a szemei, igaz? Oké, már ittam öt felest, de ennyitől még nem szoktam beállni. Az érdeklődő pillantásom még elidőzik egy darabig a meglepő szempár tulajdonosán, akire egészen biztosan emlékeznék, ha láttam volna már, és nem csak a kirívóan türkiz tincsek és a feltűnést keltő, hasonló színekben pompázó élénk sárkánytetoválás miatt. Stílusos, az tuti. A hüvelyujján csillogó aranygyűrűvel kicsit soknak érzem, még szerencse, hogy nem nekem kell tetszenie, és Miláék kis gyülekezete alapján a lányoknak bejön. Mintha csak alá akarná támasztani a gondolataimat, a nővérkém érdeklődve rebben a titokzatos idegenhez, mosolyognom kell a lendületes közvetlenségétől. Tipikus közepesen részeg Mila. Nem akar egyéjszakás kalandokat, ezért ahányszor lát egy pasit, aki bejön neki, de nem párkapcsolat alapanyag, ráereszti az egyik könnyűvérű barátnőjét, hogy legalább pletykákból megtudja, milyen lett volna. Hirtelen mindennél fontosabb feladatnak tűnik újratölteni a chipes tálakat és bedobni még egy zacskó popcornt a mikróba, és mire újra csatlakozom az osztálytársaim vidám csoportjához, az előző kis jelenet szereplőinek már hűlt helye van, nekem pedig a semmiből kerül a kezembe egy újabb feles, immáron egy szelet citrommal a tetején. A lányok mindeközben már a mi kis társaságunkban is megkezdik a sugdolózást a bizonyos „zöld hajú srác”-ról. Nem érzem helyénvalónak, hogy fiúként én javítsam ki őket, hogy nem zöld, hanem türkiz, pedig a művész énem tiltakozik a helytelen megnevezés ellen. Hirokival szemforgatva nézünk össze, és néma beleegyezéssel válunk ki a lányok csoportjából, hogy a biliárdasztal felé vegyük az irányt.

- Megjelenik egy ilyen papagáj, és minden csaj róla áradozik. – Elmosolyodva teszem a vállára a kezem, engem teljesen hidegen hagy, hogy kiről áradoznak a lányok. Amúgy is minden órában változik.

- Nem mindegy? Téged úgyis csak Keiko érdekel. – Egy oldalba lökés a jutalmam. – Állítsd fel az asztalt, berakom a játszós zenénket. – Elvigyorodva bólint.

A tánctér még közel sincs tele, de már jó néhány párocska és csoport lépeget a zene ütemes basszusára, a terasz ajtaja félig kinyitva engedi be az éjszaka frissítő, oxigéndús levegőjét. Lehajolok a laptophoz, hogy kikeressem a Papa Roach megfelelő dalát, és beállítsam a következő lejátszandónak. Ha lelőném az épp most dübörgő AC/DC számot, akkor jó eséllyel élve megnyúznának, aztán keresztre feszítenének. A dolgom végeztével felegyenesedem, de a céltalanul bolyongó pillantásomat megragadja az egyik táncoló párocska. A „zöld hajú srác”, akinek nem is zöld a haja szorosan simul az egyik felsőéves lányhoz, akinek tudom, hogy tudnom kéne a nevét, de szörnyű a névmemóriám. Valami egyszerű volt… talán Jin? Vagy Jun? Valami ilyesmi. Amit a táncparketten művelnek, azt inkább lehetne szexnek hívni, mint táncnak, a tekintetemet egy futó pillanatig fogva ejti a vadul ringatózó mozgásuk. Mintha a nevét üvöltöttem volna, hirtelen minden előjel nélkül mélyen a szemeimbe néz a félhomályban is pirosnak tűnő szempár, és megfagy a vér az ereimben. Egy furcsa, dermedt pillanatig mintha csak mi ketten léteznénk, és az élveteg vigyor, amire húzódnak az ajkai, miközben gátlástalanul végignyalja a táncpartnere nyakát. Ismeretlen, zavaró borzongás fut végig a gerincem vonalán, a nyakam bőre úgy bizsereg, mintha engem nyalt volna meg, még a megcsillanó nyelvpiercingje fémes érintését is érzem magamon. Az arcomat égeti a szoba fülledt levegője, a pulcsimat hirtelen rettenetesen melegnek érzem. Kapkodó lélegzetvételekkel viharzom át a biliárdterembe, még hű társamat, a sört is az asztalon hagyom.

Végignyalni a csaj nyakát a nyílt táncparketten: furcsa.

Végignyalni a csaj nyakát a nyílt táncparketten úgy, hogy valaki más szemeibe nézünk: extrém furcsa.

Végignyalni a csaj nyakát a nyílt táncparketten úgy, hogy egy fiú szemeibe nézünk: kiakadt a furcsaságmérőm.

- Úgy nézel ki, mint aki most futott három kört a ház körül. – Az égő arcomra siklanak a kezeim, a bőröm szinte lángol. Hiroki már az asztalnak dőlve várja, hogy elkezdhessük a meccset, amiről szinte el is feledkeztem.

- Úgy is érzem magam… azt hiszem túl hirtelen ittam túl sokat. – Más oka nem lehet ennek a megmagyarázhatatlan émelygésnek.

- Te?! – A hitetlenkedő vigyort máskor bóknak venném, most csak váll vonva veszem fel a falnak támasztott dákót. A különös az, hogy nem érzem magamat részegnek… sőt… indokolatlan kényszert érzek, hogy leküldjek még párat abból a szörnyű tequilából.

***

A pulcsimat már legalább egy órája elhagytam valahol, újra felgyűröm a laza fehér ing ujjait, amit Mila erőltetett rám, pedig tudom, hogy öt perc múlva újra lecsúszik. A házban mostanra tömény alkohol és emberszag uralkodik, de már túlléptem azon a ponton, hogy zavarjon. A tekintetemnél csak a gondolataim ködösebbek. Mi a fenéért ittam ennyit?

Összesen három szintből áll a ház, a földszinten a nappali, a konyha és a biliárdteremnek és a tánctérnek kialakított szobák foglalnak helyet, az első emeleten van egy második nappali, amit játszószobának használunk, valamint három hálószoba, a tetőtér pedig négy hálószobából áll. Wc-k és fürdők persze minden szinten vannak, általában foglalt állapotban. Az első emeleti nappaliban mint mindig, most is a beerpong és a darts a népszerűek, a sarokban lévő playstation kevésbé. Keiko a korlátnak támaszkodva figyeli az épp zajló beerpong meccset, amit két-két felsőéves fiú játszik egymás ellen, felcsillannak a szemei, mikor meglát.

- Mikaaa! Kihívjuk a győztest?

- Talán kicsit később, levegőzöm egyet.

A tetőtérbe vezető lépcsősor még soha nem tűnt ilyen hosszúnak. Mintha hallanék még egy utánam irányzott kérdést arról, hogy akkor miért nem lefelé megyek, de már nem fogja fel az agyam. A tetőtérben lévő hálók közül kettőnek nyomatékosan becsukták az ajtaját, nem akarom tudni, hogy milyen tevékenységek zajlanak odabent. Nem igazán értem az embereket, akik ilyesmiket csinálnak a bulikban… nem kényelmesebb otthon?

Az egyik hálóba vetem magam, és az ablakon át kimászom a lejtősen ereszkedő tető vonulatára. Rémisztő lenne a magasság, de pont ezalatt a szoba alatt van az első emeleti nappali, aminek az erkélye felfogná a zuhanást, ha lecsúsznék. Valamennyire.

Kicsit lejjebb mászom, és elfekszem a tökéletes szögben süllyedő cserepeken. A csillagok ragyogását elnyomja Tokió éjszakai fényáradata, még úgy is, hogy a belváros legalább egy órányi autóútra van, a sötét égbolton csak a gomolyagként örvénylő felhők fehérlenek. A hideg levegő libabőrössé marja mindenemet, és most először elkezd hiányozni a pulcsim, de legalább az alkohol fülledt ködfátyla felemelkedik az agyamról. A szemeim tágra nyílnak, mikor az ablak zárjának kattanása átjut a lentről felszűrődő tuc-tucon. Vetekszik bennem egy hirtelen pánikreakció, hogy bekopogjak az ablakon, és a félelem, hogy minek lennék a szemtanúja miközben ezt megteszem. Még a lámpát is felkapcsolják? Komolyan?

Beletörődő mozdulatlansággal fürkészem tovább az égboltot, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve lejjebb csúszom, és a lábaimat lelógatva ülök ki a tető szélére. A lelógó talpaimtól körülbelül 3 méter távolságban lehet az erkély. Még félrészegen sem vagyok elég ostoba, hogy az én gimnasztikai képességeimmel megkockáztassam a leugrást, de ez egy buli… előbb utóbb jönni fog cigizni valaki, és majd hozatok velük egy létrát.

Alig pár percet kell várnom, hogy az igazamat alátámassza az erkély kinyíló ajtaja. Két alak lép ki rajta, hiába figyelem őket hunyorogva, a bentről kiszűrődő tompa félhomály elrejti az arcukat. Már épp megszólítanám őket, mikor egy átsuhanó fényjáték türkiz tincseket villant az egyikük fekete hajában. Fogalmam sincs, miért rekednek bennem a jelenlétemet leleplezni készülő hangok.

- Egész jól alakul a buli, azt hittem mostanra sokkal kihaltabb lesz. – Felismerem a megszólaló személyben a T betűs senpait, akinek szintén tudnom kéne a nevét. – Meglepő, hogy ennyit ittál és még mindig nem vonultál el valakivel. – Hallani a hangján, hogy vigyorog, és azt is, hogy jelentős mennyiségű alkohol van a szavak mögött.

- Az egyetlen érdekes ember felszívódott. – Ő inkább tűnik morcosnak, mint jókedvűnek, miközben egy intéssel utasítja el a felé nyújtott cigit. Az öngyújtó fellobbanó lángja egy másodpercre megvilágítja az arcukat.

- Megértük a napot, hogy a kiszemelted valaki mással távozott?

- Azt kétlem. – Most már az ő hangjában is ott bujkál a vigyor, minden szavuknál egyre illetlenebbnek érzem az akaratlan hallgatózásomat. Ha még egy ideig lapítok, utána nem lesz pofám megszólalni, és akkor várhatom meg a következő kitévedő embereket, pedig az éjszaka ennél már csak hűvösebb lesz.

Az alapértelmezett iPhone csengőhang túlharsogja a tompán felszűrődő zenét, összerezzenve kapom ki a zsebemből az üvöltő telefont, akkora lendülettel, hogy önálló életre kelve tovább is repül, egyenesen az alattam ácsorgó fiúk mögé. Bamm. Ezt finoman szólva nem így terveztem. A még mindig kitartóan zenélő telefon a hátlapjára érkezik, a képernyőről egy mosolygós Mila pillant fel ránk a hozzá elmentett „Legjobb nővér a világon” névvel, amit ő maga állított be, mikor még az arcfelismerő zárat használtam a telefonhoz. Életre szóló tanulság: az arcfelismerő zár nem biztonságos, ha az embernek ikertestvére van. Mai életre szóló tanulság: az iPhone bírja a strapát.

Két arc fordul felém a sötétben, de engem még annyi fény sem világít meg, amennyi rájuk kiszűrődik a nappaliból. Zavaromban meglóbálom a lábaimat, a piros converse cipőm fehér orrai szinte vakítóak a félhomályban.

- Öööö hali. – Látom, ahogy senpai lenéz a telefonra, majd hunyorogva vissza a sötétségbe vesző alakomra.

- Mika? – Kínos nevetéssel borzolok a hajamba.

- Aha. Izé… eskü nem hallgatóztam, vagy ilyesmi, csak itt ragadtam és vártam, hogy jöjjön valaki. Aztán beszélgettetek és nem akartam közbeszólni. – Megállítom magamat a szófosásban, de egyikük sem reagál semmit, ami megállíthatatlanul előidéz egy második hullámot. – De nagyon örülök, hogy tetszik a buli éééés nagyon sajnálom, hogy mással lépett le a csaj éééés abbahagyom a szófosást. – Még mindig csend, majd egyszerre nevet fel a két sötét folt a szürreális helyzeten.

- Ez nem nagy magasság, miért nem mászol le? – Most először szól hozzám a „nem zöld hajú srác” ismerőssé váló hangja, amin most már tisztán hallatszik a vigyorgás. Mintha az olyan könnyű lenne.

- Két bal lábam van, néha még a lépcsőn sem sikerül lemászni. – A halk dünnyögésem egy „pffff”-t csal ki valamelyikükből, de nem tudom melyikük volt a forrás. Hálás vagyok, hogy nem hozzák fel a nyilvánvaló kérdést, hogy akkor mi a fenéért másztam ki a tetőre. – Ha megmondjátok a tesómnak, ő tudni fogja, hol a létra.

- És a létrára át tudsz mászni? – A „nem zöld hajú srác” gunyoros kérdésére összeszorított ajkakkal képzelem el a V alakba nyitható kis billegős létránkat, majd láthatatlan geometriai formákat rajzolok az agyamban, ahogy próbálom kimatekozni, hogy kerülök át a tetőről a létrára. Az én szerencsémmel sikerül elbillenni vele és átzuhanni az erkély korlátján. Hosszú szünet után mormogom a választ.

- Nem. - Hát ez eldőlt. Itt éjszakázom.

- Ha megkapaszkodva le tudsz ereszkedni annyira, hogy Jade elérjen, akkor le tud szedni. – Most a T betűs senpai szólal meg, majd a másik srác felé fordulva folytatja, valószínűleg egy számon kérő vagy szemrehányó pillantásra válaszul. – Most mi van? Nem én tékvandózom évek óta…

- Krav maga… - Az orra alatt dünnyögi a helyesbítést, majd felemeli rám a tekintetét. – Ja, simán elbírlak. – Felhúzom az eddig lelógatott lábaimat a mellkasomhoz, és összekuporodva ölelem át őket. Nagyon rossz előérzetem van.

- Tuti?

- Tuti.

- Simán?

- Simán.

- Nem tudom, hogy ereszkedjek le. – Tuti leesek, eltöröm a kezem és hónapokig nem tudok majd rajzolni. Egyre csábítóbbnak tűnik mégiscsak bekopogni azon az ablakon.

- Fordulj hasra és lógasd le a lábad. – Egy rövid hezitálás után hátradőlök, majd először oldalra gurulva fordulok hasra. A tető pereme a combom közepénél van, már csak kicsit lejjebb kéne csúszni ahhoz, hogy le tudjam lógatni a lábaimat. Fejben olyan könnyűnek tűnik, de a valóságban úgy érzem magam, mint egy haldokló fóka, aki az utolsó erejével még megpróbál visszajutni az óceán vizébe. Mikor végre sikerül kiviteleznem a feladatot, határozott érintést érzek a vádlimon.

- Foglak, most csússz lejjebb.

Egy szánalmas örökkévalósággal és egy csomó kínosnak érzett pillanattal később sikerül annyira leküzdenem magam, hogy elérje a derekamat, és mikor eljön a pont, hogy el kéne bírnom magamat és a kezeim felmondják a szolgálatot, kiderül, hogy tényleg elbír. Némán hálát adok az égnek, hogy mögöttem van, így nem kell még egyet hozzáadni a gázos szituk fénysebességgel növekvő listájához. Mikor a lábaim végre érintik a biztos talajt, távolabb lépek, és zavart vigyorral, a hajamba túrva fordulok meg.

- Örök hála… - Hezitálva idézem fel a nevet, amin a haverja szólította, és magamat is meglepem, hogy sikerül. - … Jade?

- Jaiden. – Az eddig kínosan oldalra sandító tekintetem egy pillanatra megtalálja őt, de mikor a szemeibe nézek, bevillan a táncparkettes jelenet, és azonnal megbánom. Már meg is feledkeztem a groteszk élményről. Még szerencse, hogy a cipőm orra ennyire érdekes. Már megint úgy ég az arcom, mintha lázas lennék. Még a füleim is.

- Hát, ez tök gáz volt. Megyek is, hagylak titeket beszélgetni. Még egyszer köszi. – Hadarok, és mielőtt még válaszolhatna bármelyikük, olyan kapkodva vetem be magam az erkélyajtón, hogy sikeresen megbotlom a küszöbben, és csak egy pillanaton múlik, hogy ne essek látványosan pofára. Ha nem lennék örök optimista, most lehet, hogy mérgelődnék, de így legalább bebizonyítottam nekik, amit a két bal lábról mondtam.

A buli pont ugyanolyan pislákoló állapotban van, mint mikor itt hagytam, kivéve, hogy már nem látom Keikot a beerpong asztal környékén. A földszintet célba véve indulok el, hogy megkeressem a többieket.

- Mikaaaa! – Mila kezei megragadják a csuklómat, és sietős léptekkel rángat ki a bejárati ajtó elé. Még át sem melegedtem, és máris újra kint találom magam valahogy. Ez egy ilyen nap. – Hívtalak, miért nem vetted fel? – BAH. A telefonomat nem ott hagytam a földön? Egyszer iszom sokat, és minden a feje tetejére áll?

- Bocsi, elhagytam a telóm. Baj van?

- Igen. – Pánikol, látom rajta. Ami pia maradt bennem a kis kalandom után, most az is elpárolog, teljesen kijózanodok a tekintetétől.

- Éééés elmondod?

- Tudod, bemutattam Junt Jaidennek. – Jun! Tudtam ám, hogy így hívják.

- Ahaaa.

- És Jaiden elvileg tök bunkó volt vele, ezért haragjában kiszúrta a motorja gumiját, aztán hazament, de mire kijózanodott megbánta és sírva hívott fel, hogy nem tudja mit csináljon. – Szinte bőgve hadarja a szavakat. – Mit csináljak Mika? Most Jun is utálni fog, hogy bemutattam egy bunkónak és Jaiden is, hogy kiszúrták a gumiját. – Ahhhh. Utálom a drámát. Már azt hittem, hogy valami komoly baj van, erre csak a szokásos kavarás.

- Először is nyugodj meg. Senki nem fog utálni, oké? Jun tudta, hogy te sem ismered a srácot, nem? Senki nem kényszerítette, hogy táncoljon vele. – Mila bizonytalanul bólint, de a szemeiben már látom a megnyugvás első jeleit. – A te barátnőd, szépen megbeszéled vele, hogy felnőttként fog viselkedni, bocsánatot kér és kifizeti a károkat, amiket okozott. – Még egy bólintás. – A motort pedig bízd rám, holnap reggel megbeszélem Jaidennel. Felajánlom neki, hogy elvitetem anya gumisával, vele már úgyis olyan jóban vagyok… anya kéthavonta elpusztít egy gumit. – Már mosolyogva ölel át, a vállamon érzem a harmadik bólintást.

- Te vagy a legjobb tesó. – És huss, már megy is vissza a buliba. Halk sóhajjal masszírozom meg az arcomat, és követem. Még csak hajnali 1-2 körül lehet, és úgy érzem, mintha három napja tartana ez a buli, ráadásul józan vagyok. Azt hiszem, ideje innom pár felest aztán megkeresnem Keikot és behajtani azt a beerpong meccset.

- Ha így folytatom, nem a gerincferdülés lesz a legnagyobb problémám - mondom, bár Zumin kívül nem hallhatja más. Gyorsan átfutom mit pötyögtem hajnalban, átjavítok pár helyesírási hibát, majd mentek, és kis gondolkodás után inkább nem fekszem vissza aludni.

Még van egy kis időm a megbeszélés előtt, úgyhogy egy zuhany után amíg a gép lefőz nekem egy adag kávét, megölelgetem egyetlen lakótársam. Kedvesen dorombolva bújik hozzám, majd mikor megunja a nyunyorgatást, elnyervogja magát, jelezve, hogy itt az ideje enni.

A pult egyik végén lévő tálkába tápot és vizet öntök neki, majd egy szempillantás alatt már fent is van. Amíg én is reggelizek és megiszom az első-de-nem-utolsó kávémat, megnézem mi történt az elmúlt pár órában, míg aludtam. Néhány e-mailt elolvasás nélkül törlök, párat elmentek későbbre, szívecskézek pár tweetet twitteren, majd Zumi újra az ölemeben, és szinte ezzel párhuzamosan megszólal a csöngőm. Gyorsan az órára pillantok, 7:36, mégis ki az isten akar tőlem valamit ilyenkor?

- Igen? - kérdezem, majd a kezemben hízelkedő Zumit elengedem, hogy kinyithassam az ajtót. Nem tudom ki az, de melegen ajánlom neki, hogy jó indoka legyen ennyire korán zavarni.

Az ajtólánc engedte résen keresztül először fel sem fogom, majd kettőt kihagy a szívem és a harmadikra fogom csak fel, jövök csak rá, kihez tartozik ez a fájdalmasan ismerős mosoly.

- Dominick, szia. - mondja, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb helyzete.

Mégis mi a kurva életet keresel te itt? - kérdezném, de egy hang sem jön ki a torkomon. Ő csak áll ott, zsebre tett kézzel, kedvesen-mosolygósan, pont mint mikor még kölykök voltunk. Szia, Dominick, elmegyünk bicajozni?

- Képzeld, még Olaszországban is imádják a könyveid! Az egyik lány, akivel beszéltem, azt mondja, hogy a második szerelmes köteted a legmenőbb, és van ám egy srác, aki úgy ír verset a könyvedből, hogy az eredeti angol verzióból kifénymásol oldalpárokat és a szavakat egyesével kivágogatja, majd azokból válogat a versszakokhoz. - hadarja egyszuszra, csak úgy dől belőle a sok információ - Annyira.. hihetetlenül tehetséges. - teszi még hozzá, és ez az a pillanat, amikor rá akarom csapni az ajtót. Megmondani neki, hogy menjen innen, tűnjön el az életemből újabb évekre, meneküljön csak Mexikóba, az már úgy is annyira jól megy neki.

De valahogy mégsem mozdul a kezem.

- Aha, szóval ezért jöttél el idáig? - kérdezem, majd a szemeibe nézek. Csak merd azt mondani, hogy igen.

- Igazából... - varkarja meg a tarkóját. A "beszélgetésünk" alatt most tűnik először úgy, hogy zavarban van - ..reméltem, hogy elfeledhetjük a félreértést, amitől elsodródtunk egymástól.

Szavai hallatán kicsit gyorsabban kezd zakatolni a szívem. Szóval én is hiányoztam neki? Ez ennyire egyszerű lenne? Azok után, hogy annyi szörnyű dolgot mondtam neki...?

Ó, ugyan, Dominick. Térj észhez. Ő mindenkivel ennyire kedves.

- Az van, hogy nekem fél óra múlva jelenésem van a kiadónál, és kisebb gondom is nagyobb... - hirtelen eszembe jut a veszekedésünk. Az arcán az azelőtt sosem látott düh, amikor a fejéhez vágtam azt, ami világéletében a leginkább fájt neki. Téged még az anyád is elhagyott, Horatio. Az ajtócsapódás, amit még azután is percekig hallottam, miután elment. Sajnálom Dominick, Tio Mexikóba ment. - .. ennél.

- Jó, akkor itt megvárlak! Ráérek! - mondja, szinte már boldogan és leül a tornácra. Én meg azzal a lendülettel csukom rá az ajtót.

Kifelé a garázs felé megyek, az autóból még látom, ahogy integet. Talán most búcsúzott el örökre.

***

- Kaphatok egy aláírást? - ismétli el újra az előttem álló lány, könyvet, tollat szorongatva vékonyka ujjai között. Úgy mutatkozott be, hogy ő az, akinek twitteren egyszer megosztottam az egyik fan art-ját. Szinte hallom, ahogy Horatio azt mondja, annyira hihetetlenül tehetséges. Értettem először is a kérdését.

- Sajnálom, nincs nálam toll- mondom neki egy vállrántás kíséretében, és mikor értetlenül felém nyújtja az övét, rá sem nézve kerülöm ki.

Andrew már idegesen toporzékol a tárgyalószoba előtt, szinte villámokat szór a szeme, amikor közli velem, hogy késtem. Nála a késés az, ha nem vagyunk ott valahol 5 perccel előbb.

- Rendben vagy? - kérdezi még azért, miután megnézte magát a kávéautomata üvegében.

- Még szép - válaszolom, mire bólint egy aprót és bekopog.

Bent már mindenki a helyén ül, mintha valami kihallgatáson lennénk. Végül is, ez egyfajta kihallgatás; faggatóznak, mindenre kell, hogy legyen egy jó válaszom, tervem, megoldásom, és végül ez alapján döntik el, kiadják e a könyvemet. Andrew leül az asztal túlsó végére a többiek mellé, majd a részlegvezető jelzi, hogy kezdhetem.

A tárgyalás végére már minden jegyzetem szanaszét állt az asztal különböző pontjain. Mindenbe belekérdeztek logikai buktatót keresve, mindent megmagyaráztattak velem, mire végül rábólintottak. Tudom, eleinte mennyire megalázónak tartottam ezt. Aztán Horatio meggyőzött, hogy ezzel csak azt mérik fel, mennyire tudom én eladni a könyvem. "Ha te nem bízol benne, más sem fog. Rajtam kívül, persze" - mondta miután először visszadobták egy ötletem. Megfordult a fejemben, hogy abbahagyom. Hogy aztán miatta nem, vagy magam miatt, azt nem tudom.

- Gratulálok - veregeti meg Andrew a hátam, és áthív egy kávéra.

***

A két fiú hatalmas erőfesztítések árán végre beindította a velük egymagas - ha nem nagyobb fűnyírót. Andrew gyerekei örömködve pacsiztak össze, majd a kisebbik tolni kezdte a szerkezetet. Andrew plusz zsebpénzt ígért érte nekik. Valami új játékkonzolt fognak belőle venni, magyarázta az idősebb egy fél órával ezelőtt, és én azóta nem tudom kiverni a fejemből azt a régi emléket, amikor Horatioval mi is füvet nyírtunk. Csak mi fagylaltot vettünk belőle, legalábbis addig, míg haza nem értek a Miller fiúk, és el nem magyarázták nekünk, kik is az egyetlenek, akik füvet nyírhatnak másoknál a környéken.

Emlékszem Horatiora, ő még nálam is alacsonyabb volt, nemhogy a nálunk 2-3 évvel idősebb fiúknál, mégis kitartóan állt előttem, mikor először fenyegettek minket veréssel. Én csak dermedten néztem, meg sem mertem szólalni, Horatio meg már előttem is volt, és próbált megegyezni velük. Kompromisszumot ajánlott, egyik héten ők, aztán mi, vagy akkor csak havonta egy hetet engedjenek meg. Láttam az őszinte elszántságot a szemében, azt, hogy ő nem akar verekedni. Nem csak azért, mert féltette magát (és talán engem is?), hanem mert... mert ő már akkor is a legkedvesebb és jószívűbb ember volt, akit valaha ismertem. Ismerek.

Aztán a környéken élők minket kértek meg, cserébe Millerék másodszorra már nem fenyegettek veréssel, hanem azzal kezdtek. Horatio szomorú volt, én meg dühös. Millerékre, mert léteztek, és magamra, mert nem tudtam megvédeni magunkat.

Ki gondolta volna még akkor, hogy én leszek az, aki még náluk is nagyobb fájdalmat okoz majd neki.

- Dominick, mi történt? - ránt kis gondolataimból Andy.

- Horatio visszajött - mondom, és még elcsípem hatalmasra kerekedett szemeit, mielőtt visszanézek a kertben rendezkedő gyerekekre.

- Hogy micsoda? Mégis mikor?

- Reggel.

- Beszéltetek is? - dől előre az asztalon.

- Nem mondhatnám.

- Te most szórakozol velem? Miért nem? - látom ahogy fújtat egyet, és inkább feláll az asztaltól, hogy egy pohár vizet töltsön magának.

- Könnyebb lenne azt felsorolni, miért kellett volna - túrok bele hajamba.

- Akkor sorold! - csapja össze kezeit türelmetlenül.

Mert néha minden porcikám belesajdul, annyira hiányzik.

- Miért is nem foglalkozol inkább a saját dolgoddal? - kérdezek vissza, mire megfeszül az arca, látom, hogy vissza akar vágni, úgyhogy inkább legyintek, és témát váltok. Egy pillanatig még elgondolkodik, látom, hogy ő nem akarja hagyni, de végül visszaül elém, és nem hossza fel többet a témát.

***

Mikor késő délután beparkolok a ház elé, nem tudom hova tenni a döbbenetemet. Biztos voltam abban, hogy mire visszaérek, már nem lesz itt, ehelyett Horatio még mindig a tornácon ül, pontosabban a kerti bútoron, az asztalra dőlve, kezét feje alágyűrve aludszik. Miért nem ment el? Miért várt rám ennyit? Még akkor is egyenletesen szuszogott, mikor mellé értem, és hirtelen ér a felismerés, mennyire megváltozott. Annyira lefoglalt, hogy gyűlöljem, észre sem vettem a karjait borító tetoválásokat. Emlékszem, a bakancslistáján külön pontot kapott a "sok tetoválás". Lemertem volna fogadni, hogy 1-2 darab után majd rájuk un, és örökre kihúzatlan marad az a tétel.

És a haja is sokkal hosszabb lett, kontyját már teljesen szétaludta, így az összes kusza szál most az arcába lóg, basszus, hát hogy tud így aludni? Közelebb lépek, hogy kisimítsam arcából a puha tincseket, mint ahogy gyerekkorunkban is, ha a szemébe lógott a haja, de még félúton megáll a kezem. Már nem vagyunk kölykök.

Bemegyek a házba és míg vizet forralok, Zuminak enni adok és átöltözöm. Sima farmer, egy kikopott-kifakult pólóval, ha anya látna, biztosan azt mondaná, megint egy szakadt tinédzsernek tűnök. Kinézek az ablakon és éppen megpillantom, ahogy Horatio egy hatalmas ásítás közepette nyújtózkodik.

Végül két kanál cukorral többet pakolok a teába, és mire rájövök, mit is csinálok, már Horatio elé csúsztatom a bögrét. Először csak fáradtan pislog, aztán mintha felkapcsolták volna a fejében is a villanyt, kezdtek el cikázni szemei köztem és a bögrém között.

- Tudod, ez egy csendes környék - mondom, miközben nekitámaszkodom vele szemben a falnak -, ha egy idegen tetovált férfit látnak aludni a tornácomon, annak híre megy. - nevetem el magam a gondolatra, ahogy a nagyrészt idős szomszédjaim találgatják, ki is lehet ő.

- Nem szerettem volna, hogy elkerüljük egymást - mosolyog rám elnézést kérően és beleiszik a teába. A mosolya nem változott. Van, ami sosem változik, igaz?

Szeretném tőle megkérdezni, miért akar kibékülni, vagy inkább, hogy miért most, de nem jönnek elő azok a szavak, amiket keresek. A sors iróniája, hogy annak ellenére, hogy abból élek, hogy szavakat adok mások szájába, amikor nekem kellenének, valahogy eltűnnek. Talán csak a választól félek.

Egy darabig nézem, ahogy elgondolkodva kavarja a teáját. Nézem az ismerős zöld szemeket, a nevetőráncokkal tarkított arcát, nézem őt; és fájdalmasan hasít belém a felismerés, mennyire hiányzik. Éppen megindulnék vissza a házba, mikor megtöri a kínos csendet:

- Hogy sikerült a megbeszélés?

- Jól.

- Jól? Bővebben? - kérdez újra.

- Nagyon jól. - válaszolom, mire Horatio felkacag, és ettől az ismerős hangtól kicsit újra gyorsabban kezd dobogni a szívem.

Még csak hajnalodik, de én már talpon vagyok…
Fura, gyerekként gyûlöltem korán kelni, de mióta ide költöztem nem akarok egyetlen alkalmat sem kihagyni, hogy láthassam a napfelkeltét, futhassak egyet még munka elõtt ébresztõ gyanánt vagy egyszerûen kiüljek egy bögre teával. Itt, mondhatni az isten háta mögött senki sem zavar, távol a fõúttól. Magam vagyok itt és a gondolataim…vagyis majdnem..

- Szevasz, Max!- vakargatom meg mosolyogva a gyönyörû kutyus hátát, aki bár nem az enyém, mégis szinte már több idõt tölt itt, mint otthon. A gazdája egy kedves, bár kicsit flúgos öreg úr, itt lakik nem is olyan messze… mikor ide költöztem sokat segített, de azóta sajnos megbetegedett és nem igazán hagyja el a házat, ha igen, akkor is csak a kert végében álló postaládáig merészkedik. A felesége lassan 15 éve hogy meghalt, se gyerekek, se unokák, így ezzel a jószággal mi vagyunk az egyetlen kapcsolata a külvilággal.
Még indulás elõtt belépek a házba, össze szedek egy kis kenyeret meg sajtot pár friss zöldséggel és a kutyus hátára erõsített táskába pakolva útnak eresztem õt. Kis város ez, itt mindenki ismer mindenkit és segítünk ha tudunk.. ha mással nem is, egy kedves szóval..

A munkahelyem nem éppen a nyüzsgésrõl híres, tekintve hogy egy könyvtár- egyetlen ebben a városban- de én szeretem, talán pont azért mert ilyen nyugis.
 A gyerekek a helyi gimibõl rendszerint 3 óra után kezdenek megjelenni, ahogy vége az utolsó óráknak, bár mióta újra megnyitották a klubbokat egyre kevesebben jönnek, csak ha tanulni akarnak, vagy elmenekülni a világ elõl.
- Robin, minden rendben?- kedves nõi hang hoz vissza a gondolataim közül. Miss Green, a könyvtár recepciósa és tulajdonosa az, kedves öreg hölgy
- Igen, ne haragudjon, csak máshol jártam…
- Mint mindig- csóválja a fejét, de azért ott az az utánozhatatlan mosoly a szája szélén- negyed óra múlva zárunk, kérlek járd közbe a polcokat, hátha van még itt valaki… sose lehet tudni, talán valakit érdekelnek még a könyvek- mosolya lassan felszívódik, és helyét a szomorúság és a csendes beletörõdés veszi át. Ha így megy tovább, kénytelen lesz bezárni a könyvtárat… a mai világban senkinek sincs rá szüksége, és sajnos a legkitartóbb tagok is alig vannak már tízen, talán tizenöten.

Hazafelé beugrok az egyik kisboltba pár falatért, majd a fõtérre megyek, hogy elfoglaljam a szokásos helyem a jegenyefa alatt, de legnagyobb meglepetésemre egy fiatal férfi ül ott, kezében gõzölgõ papírpohárral és egy térképpel. Közelebb megyek hozzá, hogy az arcát is láthassam, de sötétszõke tincseitõl nem látok belõle sokat. A testtartásából ítélve nem egy irodai dolgozó, valami mûvész lehet és talán ha pár évvel idõsebb nálam.
- Elég nehéz eltévedni egy ilyen apró városban, de látom neked sikerült- szólítom meg végül. Talán kicsit mogorvábban, mint ahogy terveztem… nem erõsségem az ismerkedés. Lassan emeli rám a tekintetét, majd egy pillanat erejéig olyan képet vág, mint aki szellemet látott. 
- Csak a bekötõ utat keresem- vissza tér a térképe tanulmányozásához- El akarok jutni egy városba, de nem tudom merre kellene mennem… minden megváltozott mióta utoljára itt jártam
- Látozatóban?- kérdem csodálkozva, ha környéki lakos lenne, felismerném legalább látásból… bár most, hogy jobban megnézem mintha ismerõs lenne… de az is lehet hogy csak képzelgek… elég rossz az arcmemóriám
- Mondhatni- rám pillant majd elmosolyodik- David vagyok..
- Robin… hacsak nincs itt valami ismerõs, nem érdemes itt tölteni az éjszakát- leülök mellé és felé nyújtom az egyik péksütit- a városka egyetlen fogadója egy hónapja zárt be véglegesen, vendégek híján. A madár se jár erre, hacsak nem helybéli vagy nincs itt telke. Haldokló kisváros, haldokló lakossággal…
- Te valahogy mégis elevennek tûnsz- jegyzi meg felvont szemöldökkel
- Én amolyan csodabogár féle vagyok, ahogy az itteniek hívnak. Fõállásban könyvtári segéd, mellékállásban utcazenész, de kizárólag hobbi szinten… igaz is… ha nincs itt senkid, töltheted nálam is az éjszakát, aztán majd reggel tovább indulsz… hacsak nem szándékozod az éjszakát a kocsiban tölteni – pillantok a nem sokkal mögötte parkoló jármûre- Na, mint mondasz?- felpattanom és elé állba a kezemet nyújtom felé. Általában nem vagyok ilyen, de mintha mindig is ismertem volna õt…