Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6.

Onichi2023. 03. 02. 22:23:28#36272
Karakter: Dr. Nate Bell



 

- Azt mondtad, hogy láthatatlannak érzed magad, hogy hiába mondom mennyire szeretlek, nem érzed a szeretetem és a törődésem, magányos voltál a kapcsolatunkban. Minden. Egyes. Szóra. Emlékszem, Nate – az, hogy emlékszik rájuk, közel sem jelenti, hogy meg is értette őket. Én is emlékszem minden fájdalomra, amit az elhanyagolása miatt érezte, mégsem értem meg őket. Nem kértem nagy dolgokat tőle. Nem vágytam hosszú nyaralásokra, romantikus luxushajózásra, csak arra, hogy velem legyen, hogy időnként eszébe jussak a titkárnője figyelmeztetése nélkül is. Bár az igazat megvallva az is meglep, hogy ennyire pontosan képes felidézni a szavaim. A hangjában rejlő düh alapján igazán az egojába taposhattam. A játéka elhagyta, mielőtt ő rongyosra használata, és a szemétre vetette volna. Könnyeimet letörölve fordulok felé a padon. Igazam volt, vonásai élesek a benne dúló haragtól, szürke szemeiben pedig vad viharként tombol a visszafojtott düh.

- Értem és elfogadom, hogy így érzed. De ugye érted, hogy szeretlek? Megtennék érted majdnem mindent, te is tudod. Orvos vagy, én is orvos vagyok. Azt azért igazán elvárhatnám tőled, hogy megértsd, a munkám mennyire fontos és nem csak nekem, hanem a világnak, ahogy a te munkád is. Te feladnád értem a hivatásodat, Nate? – bár pont az ellenkezőjét állítja, a szavai igazolják, hogy nem érti. Sosem kértem rá, hogy adja fel a munkáját. Sebésznek lenni nehéz, kimerítő feladat, ami szinte felőröli az embert. De pont ezért van szükséged valakire, aki melletted van, támogat, és segít egésznek maradni. Én ezt tettem. Ő viszont… ő sokszor még egy telefonhívást is sajnált tőlem. Most pedig ugyanazt csinálja, mint minden alkalommal. Rám hárítja a felelősséget, én kértem túl sokat, az én hibám, hogy nem működött. Én nem értem meg őt. Pedig nálam jobban senki sem ért meg, Ed. De te ezt úgy kezelted, mintha alapvető dolog lenne. Nem becsültél meg. Persze, a világnak szüksége van rád, tudom, hogy a munkád fontos, de azt kétlem, hogy pusztán a segítségvágy hajtana. Megbecsülés, imádat, siker. Ezek a fő motivációid. Nem mondanál le róluk, ahogy én sem a munkámról.

- Soha, de itt nem erről van szó! Sosem kértem ezt tőled, Ed. Tisztában vagyok azzal, hogy sokat kell dolgoznod, én is rengeteget dolgozom, mégis mindig törődtem veled, figyeltem rád, mert fontos vagy nekem – kétségbeesetten próbálom vele megértetni, hogy mi a valódi probléma. Még mindig nem látja. Egy kapcsolat nem működhet, ha az egyik fél hevesebb lánggal él, mint a másik. Én a munkám mellett is mindig szakítottam rá időt. Soha, egyetlen betegem sem szenvedett hátrányt amiatt, hogy Edgar is fontos volt a számomra. Inkább én áldoztam fel néhány dolgot, de teljesen megérte. Legalábbis akkor azt hittem, hogy megérte. – De te…

- De én egy érzéketlen barom vagyok! – dühös morgását egy halk sóhaj követi. Én magam sem tudtam volna jobban megfogalmazni. Talán tényleg hiányzik belőle a képesség ahhoz, hogy mások érzéseire figyeljen. Talán tényleg annyira elvakítja saját önimádata, hogy nem látja, másnak mire van szüksége. A maga módján biztosan szeret, de nem tehetsz ilyen dolgokat azzal, aki valóban fontos a számodra. – Figyelmeztettelek, amikor elcsábítottál. Emlékszel?

Folyékony ezüst tekintete foglyul ejti az enyémet. Képtelen vagyok szabadulni belőle, csak aprót biccentek. Persze hogy emlékszem. Minden együtt töltött pillanat ott kavarog a gondolataim között, és közülük ez az egyik legboldogabb. Én tettem meg az első lépést. Sokáig tartott összeszednem bátorságom, de biztosra tudtam, hogy szükségem van erre a férfira. Csodáltam őt, csábított a kisugárzása, akár egy éjjelilepkét a gyertya fénye. Nem gondoltam rá, hogyha túl közel repülök, akkor megégethet.

„Egy önző seggfej vagyok, mindenem a hivatásom, de ami marad belőlem, az a tiéd lehet.”

Arcomra pír kúszik, ahogy felidézem vágytól elmélyült hangját. Olyan sokszor hallottam azt a hangot, miközben ígéreteket súgott a fülembe. Ígéreteket, amiket nem volt képes betartani. Figyelmeztetett, de nem vettem komolyan. Reméltem, hogy a hivatása mellett elég marad belőle a számomra is. Tévedtem. Többet akarok. De sohasem fogom megkapni.

Dühösen pattanok fel a padról, de azt képtelen lennék megmondani, hogy rá, vagy magamra haragszom e jobban. Úgy viselkedtem, mint egy tinédzser srác, nem hallgattam az eszemre. Hinnem kellett volna neki. Ed sok minden, de nem hazug. Tudnom kellett volna. Ő lemásolja mozdulataim, fanyar kölnijének illata az orromba kúszik. Ne. Napokba tellett, míg megszabadultam ettől az illattól. Vannak dobozok, amiket azért nem merek kinyitni, mert tudom, hogy a benne lévő ruhák biztosan visszacsempésznék lakásomba.

- Ennek semmi értelme, Ed – hatalmas küzdelmembe telik a könnyek visszatartása. Nem akarok megint sírni előtte, de lehet el fogom veszteni a csatát. Szándékosan idézte fel a legboldogabb emlékeink egyikét. Aljas játékokat játszik, hogy visszakaphasson. És nagyon jól forgatja a lapjait. – Elmegyek!

Csak pár lépést tudok megtenni, már érzem erős ujjait karomra fonódni. Aggódhatnék, hogy elveszíti a fejét és bántani fog, de ő nem ilyen. Sosem lenne képes fizikai fájdalmat okozni. Nekem legalábbis.

- Nem, az nem lehet, hogy ennyi volt! Nem érhet így véget! Kérlek, Nate! – döbbenten bámulok kétségbeesett tekintetébe. Sosem láttam még ennyire elesettnek. Talán nem csak az egoját sérti az elvesztésem? Összeszorul a szívem a látványától, de erősnek kell maradnom. Ha visszatérek hozzá, minden kezdődni fog elölről.

- Ne érj hozzám! – eltépem karomat tőle, és hátrálok egy lépést, de követ. Kérlek ne érj hozzám Ed. Ezért kerültelek az elmúlt hetekben. A közeledben gyenge vagyok. Ujjaim bizseregnek, bele akarnak túrni a sötét tincsekbe. Tenyere szinte éget, miközben közrefogja kihűlt arcomat. A tekintetéből áradó szeretet szinte arcon vág. Szívem sebesen száguld, hiszen reménykedik.

- Tanítsd meg nekem, hogyan kell téged szeretni, Nate. Igenis tudom, mikor van a születésnapod, tudom, hogy fontos műtéted volt, de amikor emberi életekért küzdök, nem tehetem meg azt, hogy halálra ítéljek valakit azért, mert a szívem szerelme valentin napon egyedül sír otthon, vagy épp születésnapja van. A konferenciák sem az öntelt kérkedésről szólnak, mondtam már neked… - tudta. Tudta, hogy mennyire elkeserít, hogy összetörök minden alkalommal, mikor magamra hagy, mégis megtette. Az általa képzelt nagyobb jó érdekében. Valóban emberéletek elé helyezhetném magam? Nem. Soha nem is akartam. A munkája fontos, ez az élete… de én is bele akartam férni ebbe az életbe. Én nem csak a betegekről és a karrieremről gondoskodtam, hanem róla is. Neki sosem kellett azt a magányt éreznie, amiben én hosszú ideje tengődöm, A kettő nem zárja ki egymást, ha igazán fontos lett volna neki, akkor keres megoldást. De ő a könnyebb utat választotta, és rám hárít minden felelősséget.

- Ed – erőtlen suttogásra telik, miközben finoman simítja végig ajkaim. Tudja, mennyire érzékeny vagyok, és ki is használja. Megint csak játszik. De kezdem azt kívánni, bár nyerne. – Ne csináld ezt… Nem vagy szent, ez csak csúsztatás… - magamat is emlékeztetnem kell a szomorú igazságra. Nem vagyok benne biztos, hogy meg tud változni. Makacs és nehezen formálható. Kis változásokat ugyan el tudtam érni nála, de ez volt minden sikerem. Belefáradtam.

- Nate! Adj nekem még egy esélyt. Két évvel ezelőtt te csábítottál el engem, engedd meg nekem, hogy ezúttal én udvaroljak neked. Bebizonyítom, hogy igenis tudlak szeretni, csak annyit kérek, hogy segíts nekem, mert nem tudom hogyan kell. Hidd el, megéri! Soha senki nem volt nekem ennyire fontos, mégis magától értetődőnek vettem a szerelmedet, nem dolgoztam érte, nem érdemeltem meg. Ostoba voltam, Nate. De ezentúl nem így lesz, csak adj egy esélyt! – szinte csak az hiányzik könyörgéséből, hogy térdre essen előttem. Egy kegyetlen ember talán ezt akarná, de én még a gondolattól is megrettenek. Ő volt a támaszom a nehéz pillanatokban. Számtalanszor aludtam el a karjaiban, akár egy közelgő műtét miatt rettegtem, akár egy elvesztett beteg miatt törtem össze. Az ő közelsége mindig megnyugtatott. A sziklám azonban repedezik. Látom, ahogy a finom törések végig futnak rajta, nem sok hiányzik ahhoz, hogy darabjaira hulljon. Egy utolsó dühödt kalapácsütés kellene, és elérném a célom. De valójában sosem akartam ezt. Nem akartam ekkora fájdalmat okozni neki. Én azt hittem… én tényleg úgy gondoltam, hogy ez az egész a birtoklásról szól. Pár hét dühöngésre, követelőzésre számítottam, de könyörgésre… könyörgésre nem. Ő az én sziklám, akit elpusztítok. Pedig talán megértette. Megértette, hogy ő nem tett bele eleget. Hogy jobban kellett volna küzdenie értem.

- Miért kényszerítesz ilyen döntésre? Miért nem tudsz egyszerűen csak elengedni – hangom éles a kétségbeeséstől, ami fojtogat. Nem tudom mihez kezdjek. Egy apró, pislákoló kis esély jelent meg a tintafekete éjszakában, és én mindent eldobnék, hogy megragadjam. De félek, hogy még jobban megsérülök. Ha viszont nem követem a fényt, akkor Edgar fog összeomlani. Ismét választanom kell magam, és számomra legfontosabb között. Belekényszerít a döntésbe, ami nem is igazi döntés. Hiszen nem tehetem őt tönkre. Inkább magamat pusztítom el.

- Sosem lennék rá képes. Nate, mindennél jobban szeretlek! Csak esélyre van szükségem, hogy bebizonyíthassam – mennyi esélyt kell még neked adnom? Két éved volt rá… két éved volt, hogy észrevedd mit teszel azzal, akit állítólag szeretsz. Végre elhatároztam, hogy nem adok többet, de ahogy itt könyörög, a nehezen felhúzott elhatározásaim összeomlanak. Ezt nagyon meg fogom bánni.

Nem tudom mikor került újra ilyen közel, de bezárom a távolságot ajkaink között. Minden dühöm és keserűségem beleadom a csókba. Ujjaim beletépnek a selymes tincsekbe, hogy legalább egy kis részét érezze a fájdalomnak, ami engem kínoz. Bármennyire is szabadulni akartam tőle, most nem tudok leállni. Egy pillanatnyi döbbenet után átveszi az irányítást, de nem hagyom magam. Még sosem küzdöttem így vele.

- Nate… - megremegek a hangjában rejlő ígérettől. Simogatások, csókok, és vad szex. Ez várna rám, ha nem állítanám le.

- Elég lesz Ed – rekedt suttogással lépek hátra. Szürke tekintetében a vágy és a szükség különleges elegye kavarog. – Miért ez az egyetlen dolog, ami mindig működött köztünk? – szomorú mosollyal simítok végig arcán, ujjaimmal követve a férfias vonalakat. Valóban, a szex sosem volt probléma… sőt, inkább azt mondanám, hogy ez volt mindenre a megoldás. Sokszor söpörtük a problémákat szőnyeg alá ezzel a módszerrel. Nem hibáztathatom egyedül őt, hiszen sosem ellenkeztem.

- Ne mondd ezt. Annyi csodálatos emlékünk van. Boldogok voltunk – elkapja simogató kezeim, és apró csókot hint ujjaimra. Az ő hangja is rekedt, valószínűleg nem kis erőfeszítésébe telik, hogy visszafogja magát. Boldogok voltunk, de ez a boldogság leginkább csak időszakosan ütötte fel a fejét. Rövid pillanatokra a felszínre bukkant, majd visszasüllyedt a sötét mélységbe, ahol nem volt esély a megtalálására.

- Bár újra lehetnénk azok. Szeretlek Ed. Szeretlek, de nem megyek vissza hozzád – boldogság, döbbenet, düh, kétségbeesés. Az érzelmek végig suhannak arcán. Látom, ahogy a repedések tovább terjednek szavaim nyomán. Meg kell állítanom őket. - Nem megyek vissza, de adok neked egy utolsó esélyt. Próbálj meghódítani. Nem számít, hogy mennyi időt töltünk együtt, ugyanolyan esélyekkel indulsz, mint bárki más – képtelen vagyok rá, hogy minden gondolat nélkül visszareppenjek karjaiba. Abból nem tanulna semmit. Meg kell értenie… rá kell jönnie, hogy a szerelmem nem egy olyan dolog, amit viszonzás nélkül megkaphat. Lehet dühös miatta, moroghat az ötlet miatt, de nem fogok meghátrálni. A tervemnek így is van egy gyenge pontja. Nem indul ugyanolyan esélyekkel, hiszen szeretem őt. Annyira szeretem.

- Tehát már vannak mások? – dühösen villan rám tekintete, ujjai a kelleténél erősebben szorítják csuklómat. Feltámadt benne a birtoklási vágy. Eleinte ez is imponált, élveztem, hogy ki akart sajátítani, de kezdte túlzásba vinni. Szerencsére idejében leállítottam, ez azon kevés dolgok közé tartozott, amiben meg tudtam őt változtatni.

- Persze, egy kétéves kapcsolatot kihajítottam az ablakon, és máris több szeretőt tartok. Ilyennek ismertél meg? – csalódott nevetéssel lépek el tőle, amit nem próbál megakadályozni. Valószínűleg azon gondolkodik, ki lehet az ellenfele, ki más udvarol nekem, és próbál elcsábítani tőle. Fáj, hogy ilyet feltételez rólam. Két év nem volt elég a hűségem bizonyításához? Két év alatt nem jött rá, hogy mennyit jelent a számomra? Teljesen vakon járt a kapcsolatunkban.

- Minek ez az ostoba játék? – végül csak ennyit mondd, de látom, hogy nehezen tartja vissza indulatait. Kiabálj Ed. Engedd ki. Ne fojtsd el az érzéseidet. Elég, ha én elfojtom a sajátjaimat. Persze hogy nem érti. Remélem idővel majd meglátja, hogy miért van szükség erre. Hogy mi mindent tanulhat belőle. Mi mindent tanulhat rólam, és mi mindent tanulhat saját magáról. Nem kegyetlenségből csinálom ezt, egyszerűen csak nem látok más megoldást.

- Nem vagyok háztartási gép, amihez használati utasítás jár. Nem mondhatom meg neked, hogyan szeress. Adhatok támpontokat, de neked kell rájönnöd. Emiatt kell az „ostoba játék”. Vagy elfogadod a szabályokat, vagy elfogadod, hogy elveszítesz – hangom megremeg a végére, és el kell fordítanom arcom, hogy ne lássa könnyeimet. Az emberek nem így működnek, Edgar. Félek, hogy nem fogja elfogadni, de félek attól is harcolni fog értem. A remény apró magja már elkezdett kicsírázni bennem, így még fájdalmasabb lesz, egy újabb csalódás. De meg kell próbálnom érte.

- Legyen. Be fogom bizonyítani, hogy szeretlek, és vissza foglak szerezni – hallom az az elköteleződést hangjában. Elfogadta a feladatot, és addig nem nyugszik, míg véghez nem viszi. Hajthatatlan, mintha egy műtétről lenne szó. Én ezt az oldalát is szeretem. Sosem mond azonnal nemet. Kivéve, ha az elengedésemről van szó.

- Remélem sikerül – suttogom halkan, és elindulok a lehullott levelekkel színezett kavicsos ösvényen. A nap már eltűnőfélben van, így csípőssé válik az őszi levegő. Sietnem kell, ha nem akarok megfagyni. Nem számítottam rá, hogy ilyen sok időt fogunk itt tölteni.

- Hazaviszlek – máskor gondolkodás nélkül elfogadnám, hiszen két évig ő volt a személyes sofőröm. Szerettem az utazásainkat, olyankor csak az enyém volt, csak rám figyelt. Abban a húsz percben. Megrázom fejem, és egy utolsó, szomorú mosolyt küldök felé.

- Még jobb, ha nem tudod hol lakom – nem lenne kizárt, hogy tábort verne az ajtóm előtt, és addig verné, míg vissza nem megyek hozzá. Komolyan gondoltam, hogy hajthatatlan, ha a fejébe vesz valamit. – Viszlát, Ed – válaszát meg sem várva gyorsítom fel lépteim, és szinte futva hagyom el az árnyak uralta parkot. Kérlek Ed, ne tört össze még jobban a szívem.

 


Levi-sama2023. 02. 27. 12:18:47#36270
Karakter: Dr. Edgar Hollow



 Felpillant rám, felcsillan szemében a harag szikrája, ami fájóan ismerős az elmúlt időszakból. 
- Most is csak te látsz ilyennek - mondja merev ajkakkal, és feláll az asztaltól. Még hogy ilyennek látom? Órákig ecsetelhetném hogy milyennek látom, kezdve azzal hogy mennyire szép, vonzó, a kisugárzása ártatlanul bájos, mégis olyan kisfiúsan csábító. Minden nővérke és doktorandusz bele van zúgva. Ezért nem is akartam kezdetben belebonyolódni vele komoly kapcsolatba, mert az ilyen szép és igényes partnerek sok energiába kerülnek, ahogy a mellékelt ábra is mutatja… De annyira nyomult rám, olyan aranyos és szexi volt, fel akart tenni a trófeái közé a polcra. Talán erről is szólt ez az egész… Talán már van másik kiszemelt? Vajon ki lehet? Dühösen felugrom a székről, mielőtt ismét köddé válik. 
- Hol és mikor? - szűröm a fogaim között. 
- A műszak után várlak a Higgins Parkban. A tónál - válaszolja kelletlenül beletörődve. Azonnal rendeződik a vérnyomásom. Végre! Biccentek, és komoran figyelem, ahogy elmenekül. 
 
*
- Az ősz a kedvenc évszakom, ezt tudtad? 
Rávillantom szürke tekintetem. Csak halkan mordulok, mert gőzöm sem volt erről. Meg egyébként nem ezért ülünk itt a kutyaszagú padon a parkban.Kellemes az idő, de momentán nem tud meghatni semmi. - Mit akarsz még megbeszélni? Már mindent elmondtam amit akartam. 
- Pokoli volt ez a két hét - közlöm vele haragtól elszoruló torokkal, de ő csak biccent, nem néz rám.
- Két év nem fog csettintésre kitörlődni. Idővel jobb lesz - válaszolja azon a lágy kedves hangján, amit a kis pácienseinek tartogat. Nem egy hisztis hülyegyerek vagyok… 
- A picsába Nate… - tör fel belőlem. - Akkor lenne jobb, ha visszajönnél hozzám!
Nem, ez nem fog megtörténni - hallom, és nem akarom hallani. Látni sem akarom a könnyeit… Összeszorul a mellkasom. - - - ----—- —Felfogtál bármit abból, amit a szakításkor mondtam? Megérted, hogy miért tettem? - mondja és ellöki cirógató ujjaimat az arcától. Felé fordulok a padon, lovaglóülésben, hogy jól láthassam. 
—Azt mondtad, hogy láthatatlannak érzed magad, hogy hiába mondom mennyire szeretlek, nem érzed a szeretetem és a törődésem, magányos voltál a kapcsolatunkban. Minden. Egyes. Szóra. Emlékszem, Nate - válaszolom komoran, tagoltan, feszülten. Kezeimet a bőrkabátom zsebébe süllyesztem, hűvös szél fúj keresztül az őszi lombkoronákon, felkapja a lehullott leveleket. Nate rámpillant, és letörli a kicsorduló könnycseppet. -
— Értem és elfogadom hogy így érzed. De ugye érted, hogy szeretlek? Megtennék érted majdnem mindent, te is tudod. Orvos vagy, én is orvos vagyok. Azt azért igazán elvárhatnám tőled, hogy megértsd, a munkám mennyire fontos és nem csak nekem, hanem a világnak, ahogy a te munkád is. Te feladnád értem a hivatásodat, Nate?
—Soha, de itt nem erről van szó! Sosem kértem ezt tőled, Ed. Tisztában vagyok azzal, hogy sokat kell dolgoznod, én is rengeteget dolgozom, mégis mindig törődtem veled, figyeltem rád, mert fontos vagy nekem. De te… 
—De én egy érzéketlen barom vagyok! - mordulok fel, és pár pillanatra az ég felé fordítom arcomat. Behunyt szemekkel sóhajtok. - Figyelmeztettelek, amikor elcsábítottál. Emlékszel? - Összekapcsolódik a tekintetünk, az emléktől felforrósodik körülöttünk a levegő, ő pedig ajkába harapva biccent. Hogyne emlékezne, felejthetetlen volt… A sok együtt kávézás és beszélgetés után, kedves mosollyal, óvatosan húzott maga után egy üres orvosi szobába. Lágy kezei közé vette az arcomat és finoman lehúzta egy csókra. Illata édes vanília és finom kávé aromájának keveréke volt. Istenem, mennyire finom volt az a csók! 
—Biztos ezt akarod? - dünnyögtem kábultan, és nyakának lágy ívét végigsúroltam számmal, felszakadó sóhajától mellkasa az enyémnek feszült. - Egy önző seggfej vagyok, mindenem a hivatásom, de ami marad belőlem, az a tiéd lehet. - Hajába bújtak ujjaim, nyelvemmel pedig édes ígéreteket rajzoltam sápadt bőrére. Beszívtam finom kamilla illatát. Mesés pillanat volt.  
Egy szisszenés térít magamhoz az édes emlékekből. Nate már előttem áll, feldúltan néz  le rám. Azonnal felegyenesedem én is, és sajgó üresség jár át. Olyan jó volt vele, még a sok veszekedésünk ellenére is, csodaszép emlékeink vannak, nagyon boldogok voltunk. 
—Ennek semmi értelme, Ed - mondja remegő ajkakkal, selymes haját a hideg szél borzolja. Fázós a füle, csodálom hogy nincs rajta sapka. Biztos megint elvesztette, ahogy szokta. - Elmegyek! 
Elindul, nagy léptekkel távolodik tőlem, és én kétségbeesek.
 —Nem, az nem lehet hogy ennyi volt! Nem érhet így véget! Kérlek, Nate! - utána nyúlok, megragadom a karját, de kirántja a kezemből. 
—Ne érj hozzám!
Gyengéden kezeim közé veszem az arcát, szeretettel nézek a szép szemeibe. 
—Tanítsd meg nekem, hogyan kell téged szeretni, Nate. Igenis tudom, mikor van a születésnapod, tudom hogy fontos műtéted volt, de amikor emberi életekért küzdök, nem tehetem meg azt, hogy halálra ítéljek valakit azért, mert a szívem szerelme valentin napon egyedül sír otthon, vagy épp születésnapja van. A konferenciák sem az öntelt kérkedésről szólnak, mondtam már neked…
—Ed - suttogja a számba. Nyelvemmel lágyan megcirógatom alsóajkát. - Ne csináld ezt… Nem vagy szent, ez csak csúsztatás… 
Eltol engem magától, és szomorúan néz rám. 
—Nate! Adj nekem még egy esélyt. Két évvel ezelőtt te csábítottál el engem, engedd meg nekem, hogy ezúttal én udvaroljak neked. Bebizonyítom, hogy igenis tudlak szeretni, csak annyit kérek, hogy segíts nekem, mert nem tudom hogyan kell. Hidd el, megéri! Soha senki nem volt nekem ennyire fontos, mégis magától értetődőnek vettem a szerelmedet, nem dolgoztam érte, nem érdemeltem meg. Ostoba voltam, Nate. De ezentúl nem így lesz, csak adj egy esélyt!
 


Onichi2023. 02. 20. 21:31:39#36264
Karakter: Dr. Nate Bell



 

Két hete. Két nyomorúságos hete hagytam mögött életem leghosszabb, és legbonyolultabb kapcsolatát. Hosszú ideje érlelődött bennem a gondolat, de nem mertem meglépni. Aztán a legutóbbi párizsi út volt az utolsó csepp az amúgy is csordultig telt, legalább háromszor ürített pohárban. Megkért, hogy menjek vele, mint minden alkalommal. Néha vele tartottam, ha kellett és meg tudtam oldani, akkor műtétet halasztottam miatta, csak hogy vele lehessek. Annyi mindent feláldoztam, konferenciákat, továbbképzéseket hagytam ki, csak hogy itthon legyek, amikor ő sem utazik. Tudom, hogy ő sem ment el mindenhova, de ezek leginkább a veszekedéseink utáni alkalmak voltak, mikor egy kis bűntudatot ébresztettem benne. Ő mindig készpénznek vette, hogy a rendelkezésére állok, mintha egy csinos kísérő és ágymelegítő lennék, akit mindenhova cipelhet magával. Vajon eszébe jutott valaha az én karrierem? Kétlem. A párizsi konferencia pont ütközött egy fontos műtétemmel, amire lassan két hónapja készülök. Nem hagyhattam cserben a kisfiút, és nem söpörhettem félre mindent, csak hogy macaront eszegessek míg ő előad az idegsebészet krémjének. Valószínűleg teljesen elfelejtette, hogy mennyire fontos nekem ez a dátum. De persze megint én voltam az elégedetlen, aki nem él a lehetőséggel, csak mert nem lohol utána, mint egy lelkes kiskutya. Én az összes nagy műtétje után ott voltam neki. Ha nyolc órán át dolgozott a műtőben, én az orvosi szoba kényelmetlen kanapéján fekve vártam, hogy hazavihessem, miután teljesen kimerült. Ő pedig még csak nem is emlékszik az én fontos, nehéz pillanataimra. Ez volt az a pont, mikor döntöttem.

Míg ő Párizsban volt, összepakoltam a holmimat, és nővéreim segítségével átköltöztem egy lakásba a kórházhoz közel. Amikor hazaérkezett, még találkoztam vele, elmondtam neki, hogy vége. Zokogtam, majdnem megtörtem a tekintetét látva, de kitartottam. Életem legnehezebb döntése volt, de meg kellett tennem. Szeretem Edgárt, hogy ne szeretném, amikor olyan oldalát ismerhettem meg, mint senki más? Nekem Ő nem csak az idegsebészet rideg vezetője volt, hanem a férfi, aki otthon vígasztalt, mikor egy-egy elvesztett beteg miatt zokogtam. Már ha éppen otthon volt. Keserű mosollyal törlöm le kicsordult könnyeim, és nagyot sóhajtva kelek fel ágyamból. Reflexből pillantok rá telefonomra, de nem jött tőle üzenetem… hiszen letiltottam, hogy tudna írni nekem? Igyekszem teljesen kizárni az életemből. A munkahelyen is levegőnek nézem, próbálom kerülni a folyosókat, amiket gyakran használ. Párszor próbált elkapni, de mindig kicsúsztam a kezei közül. Bevallom a két kedvenc ápolómat is megkértem, hogy avatkozzanak közbe egy kitalált sürgős esettel, ha úgy látják szükségem lenne rá. Gyáva vagyok? Talán. De kifogytam a lehetőségekből.

- Legalább Ti nem engem okoltok mindenért, ugye? – végig simítok egyik alokáziám levelén, és megigazítom a függönyt, hogy minél több fény érje növényeimet. A hatalmas üveg ablakok miatt választottam ezt a lakást. Mintha csak nekem készítették volna. Kár, hogy nem tudtam rávenni magam még a kipakolásra sem. A növényeimen kívül minden más abban a dobozban hever, amiben két hete elhoztam Edgar házából. Furcsa, de sosem tudtam a közös otthonunknak hívni, mindig az ő háza volt, amibe beköltöztem. Talán ez is egy olyan jel volt, amit hamarabb észre kellett volna vennem. – Ostoba vagy Nate, nagyon ostoba – motyogva dörzsölöm meg arcom, majd nekiállok kikutatni valamilyen ruhát az egyik dobozból. Kezdődhet az újabb nap, az újabb macska-egér játék.

oOoOo

Vizit, megbeszélés, egy-két kedves betegem meglátogatása, néhány „elég rosszul néz ki doktor úr” megjegyzés bezsebelése. Tudom, hogy jóindulatból mondják, a legtöbben tényleg aggódnak értem. Bevallom nem sokat aludtam az utóbbi két hétben. Próbáltam a munkával elterelni a figyelmemet, és sokszor cikkeket olvastam lefekvés helyett. Az üres ágy nem volt túl vonzó. Étvágyam sem különösebben volt, nem is tudom felidézni mit ettem az elmúlt napokban. Egy fánkra emlékszem, amit a nővérek nyomtak a kezembe, és addig nem tágítottak, míg meg nem eszem, de nem is tudom… mi volt még? Nem mehet ez így tovább. Muszáj lenne rendbe szednem magam, mindig frissnek és összeszedettnek kell lennem a műtőben, nem hibázhatok azért, mert az éhségtől remeg a kezem. Nem kockáztathatom a betegeim életét. Talán ki kéne vennem pár nap szabadságot, hogy helyre rakhassam magamban a dolgokat. Bevallom arra is gondoltam, hogy másik munkahelyet keressek, de nem tudtam meglépni. Még nincs erőm elszakítani az utolsó szálat, ami összeköt minket.

- Ezt csak akkor kapja vissza, ha elment és bőségesen megebédelt, Dr. Bell – a kórlap, amit már pár perce üres tekintettel bámultam, eltűnik kezeim közül. Helen a gyermeksebészet főnővére, mindenki anyukája. A legtöbb sebész azonnal felkapná a vizet, az ő egojuk nem viselné el, hogy egy nővér mondja meg mit csináljanak. Itt a gyermeksebészeten egy kicsit másképp mennek a dolgok. Sokszor úgy érzem, hogy ez a hely egy másik univerzum. Valószínűleg a kis betegeinkből áradó kedvesség okozza, ami ránk is átragad. Persze vannak olyanok, akiket ez a hely sem lenne képes meglágyítani. Edgar okkal nem foglalkozik gyerekekkel, csak azon ritka esetekben, ha én könyörgöm ki. Szerintem a legtöbb gyerek ok nélküli sírásba kezdene, ha közeledne hozzájuk. Valahogy a kisugárzása nem teszi gyermekbaráttá… amit meg tudok érteni. A fenébe.

Megrázom fejem, és eltüntetem arcomról a szomorú mosolyt. Ha rá gondolok akkor vagy sírok, vagy mosolygok. Most csak ez a két véglet létezik, és nem tudom mit kéne tennem ellene. Nem szabad ellágyulnom, nem szabad, hogy hiányozzon, mert akkor vissza akarok majd menni hozzá, és az egész kezdődik elölről.

- Köszönöm Helen – el ne felejtsek csokoládét hozni magammal a legközelebbi műszakba. Nem győzök elég hálásnak lenni a nővérek munkájáért, hiszen nem csak a gyerekekre vigyáznak, hanem az orvosaikra is. Természetesen tudnak Edgárról és rólam. Egy klinikán nem lehet az ilyesmit titokban tartani, mindenki mindent lát, és mindenki pletykál… de talán ez minden munkahelyen így van. A többség sosem értette a kapcsolatunkat, hogy hogyan lehetek együtt egy önző, makacsa, indulatos sebésszel, akinek a karrierje mindennél fontosabb. Ők nem látták azt az oldalát, amit én. Két éve mikor megkerestem egy műtéttel, szörnyen el voltam keseredve. Már annyi sebész visszadobta, nem vállalták el mert kockázatos, és rontotta volna a sikerességi rátájukat, ha nem sikerül. Ő azonban nem mondott nekem nemet. Megcsinálta, mert én kértem rá. Vagy csak azért vállalta, mert újabb siker volt, amivel tündökölhetett… utólag nem tudom, melyik az igaz. Onnantól egy hős lett a szememben, akiért mindent megtettem volna, és két éven át mindent meg is tettem. Tálcán nyújtottam felé a szívemet, de ő csak betette egy üvegbúra alá, és az irodája polcára rakta. Megőrizte, néha ránézett, de nem gondozta igazán. Ez volt a mi kapcsolatunk.

Étvágytalanul turkálom kedvenc tésztámat, de kezem megdermed amint Edgar besétál az étkező ajtaján. Képtelen vagyok levenni róla a tekintetem, csak meredten figyelem ahogy megpakolja tálcáját, majd helyet foglal a kollégái mellett. Szarul néz ki. Mármint még mindig egy félisten, aki leszállt a halandók közé, de az arca nyúzott, minden mozdulatából süt a feszültség, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatna. Remélem nem kapott dührohamot miattam, azt az osztályán dolgozók keserülték volna meg. Egy pillanatra még bűntudatom is támad, hogy ezt tettem vele... nem, Nate, nem szabad erre gondolnod. Megérdemelte. Sok lehetőséget adtál neki, sokszor próbáltad megértetni vele, de hiába. Szerinte minden az én hibám. Nem sikerül időben elszakítanom róla tekintetemet. Szürke szemei belem fúródnak, ő is megdermed rágás közben. Mint vadász és a préda, akik megpillantják egymást a fák között. Várják, hogy melyik lép előbb. Talán el kéne állnom, és elmenekülnöm. Nem, ahhoz már túl késő. Nem kerülgethetem el örökké, egyszer kénytelen leszek beszélni vele. De nem itt, mindenki szeme láttára. A kórházban nem sírok, ezt megfogadtam… de ha ennyire közel van hozzám, ha beszélnem kell vele, nem fognak kitartani a falaim.

Összeszorult torokkal figyelem ahogy felkel az asztalától, és átsétál az enyémhez. Ujjaim elfehérednek, olyan erővel szorítom villámat. Szomorú, csalódott és dühös vagyok. Túl sok érzelem ezt egyszerre, nem fogom bírni.

- Leülhetek? -válaszomat meg sem várva foglalja el a velem szembe lévő széket, és karjait összefonva dől hátra. Hát persze, miért is várná meg a válaszomat. Mikor érdekelte, hogy én mit szeretnék? Ha ő valamit eldönt, annak úgy kell lennie, ő mindent megkap, amit csak akar. Egyre dühösebb vagyok, mégis legszívesebben lehunynám szemem, és csak hallgatnám a hangját. Mély, arrogáns, és mégis… mintha betakarna. Nem, nem betakar, csak átcsap a fejed felett, mint egy hullám, hogy aztán a mélybe taszítson. Többé nem dőlök be neki. – Elfutsz most is? – talán azt kéne tennem. De két év után többet érdemel. Talán még egyszer megpróbálhatnám elmagyarázni neki, hogy miért tettem. Kétlem, hogy megértené, nem lát túl a sértődöttségén. Hiszen ő nincs hozzászokva, hogy szakítsanak vele… ő tökéletes, akit mindenki meg akar kapni. Hahh… hát persze.

- Kérlek ne itt – rengetegen látnak minket, és ezt ő is tudja. Így is minden nővérszobában a mi kapcsolatunk a téma, nincs szükség rá, hogy még több témát adjunk nekik. Tudja, hogy a kórházat és a magánéletemet nem szeretem keverni. Itt leginkább munkatársak vagyunk, nem viharosan elvált szeretők. Szeretők? Milyen különös… két évig volt a párom, mégis ez az első szó, ami eszembe jut, ha le akarom írni a kapcsolatunk? Valami nagyon elromlott. Talán már helyrehozhatatlanul sérült.

- Akkor mondd meg hol és mikor, mert ezt meg akarom veled beszélni! Nem tehetsz úgy, mintha nem léteznék és sosem ismertél volna, ez kegyetlen és ostoba húzás. Pedig te nem vagy ostoba, és mostanáig kegyetlen sem voltál – hát persze, megint én vagyok az ostoba és a kegyetlen. Egyáltalán próbáltad megérteni, hogy miért tettem ezt? Próbáltál túllátni a saját sértett önbecsüléseden? Fortyog bennem a harag, de az ő szürke szemei szikráznak a dühtől. Tudom, hogy azért fonja össze karjait, hogy ne borítsa fel a köztünk lévő asztalt. Tudom milyen, amikor tombol, de én nem félek tőle. Engem sosem bántot. Tettekkel sosem. Megérdemelné, hogy szó nélkül itt hagyjam. Megérdemelné, hogy az ebédemet az ölébe borítsam, vagy a poharam tartalmát az arcába locsoljam. Úgy tesz, mintha csak ő lenne megbántva… mintha én élvezném, hogy kínozhatom. Mintha csak neki lenne szenvedés ez az egész helyzet. Ennyire nem ismert meg két év alatt?

- Most is csak Te látsz ilyennek – jegyzem meg szárazon, és tálcámat megfogva állok fel az asztaltól. Túlságosan dühös vagyok, nem tudnám ezt most megbeszélni vele. Sírás és kiabálás nélkül semmiképp. Ő olyan indulatosan másolja mozdulatomat, hogy a széke hatalmas csattanással borul fel mögötte. Ha eddig nem figyelt volna minket mindenki, akkor tett róla, hogy így legyen – Ed, kérlek ne rendezz jelenetet – fejemmel finoman a szomszédos asztalok felé intek. Nem kell közönség. Kérdés, hogy van-e olyan lelki állapotban, hogy ezt megértse.

- Hol és mikor? – pengevékonyra szorított ajkai közt préseli ki ismét a kérdést. Nyelvemre harapva folytom vissza csípős válaszomat. Nincs szükség rá, hogy még jobban feldühítsem. Már így is olyan, mint egy felbőszült bika… csak azt látja, amit el akar tiporni. Nem vagyok benne biztos, hogy vágyik tényleg erre. Ő önző. Ha az övé nem lehetek, akkor másé sem. Ő nem tűri, hogy elhagyják. Nem érti, hogy a „szerelme” nem több birtoklási vágynál. Úgy nem szerethetsz valakit, hogy elvárod, csak akkor álljon rendelkezésre, ha neked megfelel. Ezt kéne megértened Edgar.

- A műszak után várlak a Higgins Parkban. A tónál - felesleges tovább húzni. Addig úgysem hagy nyugtot, míg nem beszélek vele. Nem vagyok benne biztos, ő hogy dolgozik ma, lehet csak egy sürgős eset miatt hívták be, de majd alkalmazkodik. Többé nem fogok a kedvében járni, feláldozva önmagam. A parkban kevesebben látják majd, ahogy összetörjük egymást.

Alig láthatóan biccent, én pedig megszakítom a szemkontaktust, és kisietek az ebédlőből. Csak akkor merek újra levegőt venni, mikor a lift ajtaja végre bezáródik mögöttem. Remegve támasztom hátamat a falnak, szemüvegem zsebre vágom, és tenyerembe temetem arcomat. Miért ennyire rohadt nehéz? Annyira dühös vagyok rá, mégis… mégis az egyetlen, amire vágyom, hogy megértsen, és újra vele lehessek. Amikor rám néz… amikor a hangját hallom… miért van rám ekkora hatással? Hogy a francba szerethetnem még mindig ennyire? A szívem mikor látja majd be végre azt, amit az agyam már régen tud? Még hogy az emberi test egy tökéletesen működő egység. Az enyémnek erről senki sem szólt.

A lift halk pittyenése ránt ki az önsajnálatból. Mire kinyílik az ajtó már rendbe szedve, arcomon a megszokott mosollyal lépek be az osztályra. Akkor koncentráljunk a betegekre.

oOoOo

Szeretem az őszt. A kedvenc évszakom. A színek, a természet elcsendesedése, a nyugalom, amit a pihenni térő világ áraszt magából. Ilyenkor sokszor sétálok a parkban, élvezem a nap egyre gyengülő sugarait, figyelem a lassan vitorlázó színes leveleket. A lemenő nap narancssárgára festi a tó vizét, mintha egy festmény lenne. Annyira nyugodt és gyönyörű.

Begombolom hosszú szövetkabátomat, és elfoglalom a tóparton álló padok egyikét. Holnaptól sálat is hoznom kell, tényleg gyorsan hűl az idő. Talán még egy hétig tudom biciklivel járni a klinikára, utána kénytelen leszek metróra váltani. Ilyenkor kicsit bánom, hogy sosem tanultam meg autót vezetni, de bevallom, nekem félelmetes. Túl sok balesetet szenvedett embert látok a klinikán. Mondjuk, ha ez alapján ítélném meg a világot, akkor sok más dolog is tiltólistára kerülne.

Még pár percig élvezhetem a nyugalmat, mielőtt magas alakja elfoglalja a pad másik felét. Szívem már csak attól a torkomban kezd dobogni, hogy ennyire közel van hozzám. Az elmúlt két hétben minden kapcsolatot kerültem. Féltem, hogy ha csak végig simít az arcomon, akkor elbukok. Pedig, ha nem változik semmi, akkor nem akarom újra kezdeni. Márpedig nem fog változni semmi.

 - Az ősz a kedvenc évszakom, ezt tudtad? – magam sem tudom, hogy miért kérdezem. Biztosan nem tudta. Az ilyen apróságokat csak a titkárnője jegyezte fel. A személyes ajándékok nagy része tőle származott. Nem hibáztatom, tökéletesen végezte a munkáját, és hálás vagyok, amiért ennyire figyelt rám. De ez nem az ő feladata lett volna. Ez az, amit Edgar nem ért meg. Szerinte ez is szeretet és gondoskodás. Szerintem csak a munka lepasszolása, és a babérok learatása. Meg sem várom válaszát, inkább a lényegre térek. Jobb minél hamarabb túlesni rajta. -  Mit akarsz még megbeszélni? Már mindent elmondtam, amit akartam.

- Pokoli volt ez a két hét – hangja remeg az elfojtott indulattól. Nem vagyok hajlandó ránézni, meredten bámulom a tavon úszó kacsákat. Igaza van. Pokoli volt. De erről mindketten tehetünk. Én vetettem véget a kapcsolatnak, de ő volt képtelen megérteni, hogy mire vágyom.

- Két év nem fog csettintésre kitörlődni. Idővel jobb lesz – magam sem vagyok benne biztos, hogy igaz, amit mondok. Minden szóval csak újabb sebeket karcolok hevesen lüktető szívembe. Igen, pokoli a fájdalom.

- A picsába Nate, akkor lenne jobb, ha visszajönnél hozzám – nem, én kétlem, hogy akkor jobb lenne. Talán neked igen, mert újra nyeregben érezhetnéd magad. A világod helyreállna, mert ismét megkaptad, amit akartál. Az önbecsüléseden esett seb begyógyulna, nyomtalanul eltűnne. De én… én is nyomtalanul eltűnnék melletted.

- Nem. Ez nem fog megtörténni – a tó képe elhomályosul, ahogy szemembe könnyek tódulnak. Sűrűn pislogva próbálok megszabadulni tőlük. Nem sírhatok, bármennyire is fáj, nem sírhatok. – Ne! – halkan, de határozottan szisszenek rá, mikor megérzem ujjait az arcomon. Nincs szükségem rá, hogy letörölje a könnyeim. Annyi alkalma lett volna rá… ha tudná hányszor zokogtam álomba magam miatta. Mert egy továbbképzés fontosabb volt, mint az első évfordulónk. Mert egy ausztrál konferencia ütközött a születésnapommal. És még megannyi különböző alkalom. – Felfogtál bármit abból, amit a szakításkor mondtam? Megérted, hogy miért tettem? – ha igen, van esélyünk. Ha nem, akkor ott vagyunk, ahonnan indultunk, és meg kell tanulnom együtt élni az ürességgel, amit a hiánya hagy maga után.


Levi-sama2023. 02. 20. 14:38:18#36263
Karakter: Dr. Edgar Hollow



 dr Edgar Hollow
 
Miért? Miért?
Csak döbbenten nézem a tükörképemet a fürdőszoba tükörben. Kócos sötét hajam nedvesen kunkorodik a nyakam körül, szürke szemeim könnyesen  néznek vissza rám. Sosem sírok. Soha. Most sem. Tartom magam. 
Nate bezzeg nem ilyen kemény típus, zokogott mint a záporeső, de akkor sem volt hajlandó meggondolni magát, pedig… Pedig elmondtam neki, hogy mennyire szeretem. 
 
Két év kapcsolatot hajított ki az ablakon, amiben rengeteg munkám és energiám volt… Soha semmi nem volt neki elég, folyton csak panaszkodott, és én próbáltam megfelelni neki… A sok utazás, konferencia, szakmai képzés amit feláldoztam a szerelemért, nem volt elég neki. 
 
Nem vagyok egy kibaszott szobanövény, aki otthon ül egész nap és öntözgetni kell! 
És mi az, hogy csak úgy elhagy, miután hazajövök Párizsból?! Konferencián voltam, ahol én prezentáltam. Hívtam magammal, nem jött, cserébe elhagyott mire hazaértem. Már két hete nem élünk együtt. Annyira hiányzik, mintha valami mardosó éhség gyötörne… Csavaró facsaró éhes hideg üresség. 2 hete.
 
Azóta szellem-játékot játszik velem, nem tudom felhívni, nem áll szóba velem a kórházban sem, azt sem tudom hol lakik… Annyira furcsa ez az egész. Amikor megismerkedtünk, rajongott értem. Elvállaltam a két szép könnyes szeméért egy nagyon beteg kamasz műtétét, pedig nem foglalkozom gyerekekkel, de érte megtettem, mert azonnal beleszerettem, amikor könnyes barna szemeivel rám nézett és megszorította a kezemet puha tenyerével. 
A műtét után folyton a nyomomban volt…le sem tudtam vakarni magamról, de nem is akartam. Fülig belezúgtam, pedig nem szokásom megnyílni ilyen könnyen senkinek. De Nate más… Ő különleges. Megzabolázta a hisztis természetemet, nagyon jó hatással volt rám. 
 
Szórakozott mozdulattal letörlöm a párás tükröt a tenyeremmel, és összeszorítom a számat.
Nem hagy nyugodni, hogy csak úgy elhagyott, és csupán annyit volt hajlandó mondani nekem, hogy egyoldalú volt a viszonyunk, nem törődtem vele, csak elvettem de nem tettem bele semmit a kapcsolatunkba. Pedig dehogynem! Ó kurvára is törődtem vele! Az asszisztensem még annyi virágot és éttermi foglalást sosem intézett, és elvittem magammal ahová csak tudtam. Sokat dolgozom, de hát egy kibaszott orvos vagyok, még jó hogy! Ő is orvos, pontosan tudja milyen ez…! 
 
Megcsörren a mobilom. Kisétálok meztelenül a fürdőszobából. A hálószobám hűvös levegőjétől lúdbőrözni kezdek. A kijelzőn a kórház egyik száma, tehát gond van. Felrántom magamra a gönceimet, és fülemben a headsettel hallgatom a laborparamétereket, miközben a garázs felé sietek. 
 
A kórházban a hajnali nyüzsgés fogad, Az éjszakások még aktívak, a nappali műszak sehol, annyira korán van. 
Mire a nap felkel, én már a műtőben állok. Az élet megy tovább, még akkor is, amikor az ember mellkasában egy nagy üres lyuk tátong, mert becsapták és elhagyták… 
 
*
 
4 órás műtét után, lestrapálva, mogorván vizitelek. Amikor végre sikerül lejutnom a kórházi étkezőbe, telepakolom a tálcámat és ledobom magam egy asztalhoz két kollégával, akikkel együtt operáltunk ma. 
Fehér köpenyem kényelmetlenül feszül a karomon, mert a lelki bánat ellen a házi konditeremben gyúrtam egész héten. Szürke szememmel körbe pásztázom az étkezőt. Amikor meglátom Őt, megáll bennem a levegő, a számban a falat. Ő is engem néz, egy asztalnál ül egyedül. Megnyugodva látom, hogy ő sem fest jól, karikás a szeme, sápadtabb a szokottnál. De még mindig olyan kibaszottul szép! Belefacsarodik a mellkasom a látványába, hirtelen túl hideg lesz minden… a villa a kezemben, a szék alattam, a mellkasom közepében… Egészen a szememig kúszik a hideg harag. Lenyelem a falatot, és szinte fellököm magam a székről. A kollégáim és az étkezőben lézengő néhány ember kíváncsian figyeli, ahogy nagy léptekkel keresztül süvítek az éttermen. Mindenki tudja... 
Persze, hiszen az én magánéletemen csámcsog az egész kibaszott kórház. 
 
-Leülhetek? - kérdezem, és válaszát meg sem várva ledobom magam vele szemben. Hanyag eleganciával hátradőlök, és karba tett kézzel nézek a szemébe. - Elfutsz most is? - kérdezem a fogaim között sziszegve. Hú de kurva dühösen nézek rá! Arra a gyönyörű arcára, a puha ajkaira, a selymesen csillogó hajára…  
- Kérlek ne itt - mondja azon a kellemes hangján, amitől borzong a karomon a bőr. 
- Akkor mondd meg hol és mikor, mert ezt meg akarom veled beszélni! Nem tehetsz úgy, mintha nem léteznék és sosem ismertél volna, ez kegyetlen és ostoba húzás. Pedig te nem vagy ostoba, és mostanáig kegyetlen sem voltál - morgom mély hangomon. Fújtatok, de tartom magam, nem kezdek kiabálni vagy csapkodni, pedig szívesen lesöpörném a tányérját az asztalról, amiben turkál a villájával.
 


Adriana2019. 11. 10. 19:52:10#35669
Karakter: Victor Dawson
Megjegyzés: ~ Chii





- Te gyere velem, megmutatom az öltözőt – közli kifelé indulva.
- Nem hoztam váltóruhát – tudatom, tartva a tempót.
- Nem is vártam el, az étteremnek megvan a saját egyenruhája. Válaszd ki a méretednek megfelelőt – a folyosón lévő beépített szekrény ajtaját elhúzva szabad utat kapok a válogatásra, majd tovább állunk a férfi öltözőbe. – Itt fogsz tudni átöltözni munka előtt, saját zárható szekrényed lesz. Az ott a tiéd – mutat az ajtó mellettire, amin már ott is díszeleg a nevem, s egy lakat kulccsal a zárban csillog.
Több sem kell, neki veselkedek az átöltözésnek.
- Mit csinálsz?
- Átöltözöm, nem látszik? – csak nem szégyenlős...
- Esetleg ha megvárnád, míg kimegyek, azzal megkímélnél engem is és magadat is a kényelmetlenségtől – szűkölnek össze szemei.
- Engem nem zavar a jelenléted – sőt, kifejezetten jól szórakozom.
- Amennyiben szeretnéd túlélni az első napot, jobb, ha úgy teszel, ahogy mondom – morog. – A kisszekrényből vegyél elő magadnak egy cipőt – mutat az említett szekrényre. – Ha elkészültél, várlak a konyhában – közli, s magam maradok.
Komolyan, haláli a pasas! Olyan mint egy folyton pufogó hörcsög vagy egy kiskutya. Nem fogok mellette unatkozni az tuti.
 
- Gyere, körbevezetlek, még van néhány perc nyitásig – mondja, magyarázni kezd és megmutatja mi hol van, ami szükséges lehet a nap folyamán. – Ó és a legfontosabb szabály, semmilyen körülmények között ne érj hozzám –közli komoly ábrázattal, amire csak pislogok.
- Miért ne? – kérdem a pultra könyökölve, majd végig mérem. Szó se róla, egész jó testet rejt a ruha alá, de ez azért kicsit túlzás.
- Amennyiben szeretnéd megtartani a munkádat, betartod a szabályokat. Sok sikert – teszi hozzá hűvösen és már nyitja is az ajtót a vendégeknek.
Most komolyan? Mekkora baromság már, hogy nem lehet hozzá érni. Már csak véletlenül is előfordulhat, mondjuk mikor egy tárgyat adunk át a másiknak.
 
A nap egész nyugis volt. A kollégák is egész normálisak, akad ugyan aki kicsit nagyra tartja magát, de amíg nem kekeckedik velem nem lesz gond.
Viszont Amandával hamar egy hullámhosszra kerültünk. Vidám és nyitott, folyton csacsog és még sem untat. Arról nem beszélve, hogy sok mindent megtudtam az itteni dolgokról, alkalmazottakról és főként, a Főnökről.
A vendégek egész udvariasak, bőkezűek a borravalóval, egészen estig.
 Mikor is egy ipse nem tudja a korlátait, leissza magát és jelenetet rendez.
- Uram, biztosíthatom ezt kérte – jó memóriám van.
- Már pedig én nem ezt kértem – emeli feljebb a hangját, mire Amanda mellettem is terem.
- Mi a probléma?
- Az úr ezt a bort kérte, felbontatta és a felét el is fogyasztotta, majd közölte nem ezt a bort rendelte – ismertetem az elhangzottakat.
- Még pimaszkodik – válik még vörösebbé arcszíne a méregtől.
- Elnézést kérek a kollégám nevében is, máris megoldjuk – mondja Amanda, de megint csak hőbörög a pasas, amire már a Főnök is megjelenik.
- Itt meg mi történt – érdeklődik, mire keresztbeálló tekintetét rá emeli a fickó.
- Ez a semmire kellő pincér rossz bort hozott ki – vicsorogja rám mutogatva.
- Biztosan meg tudjuk ezt oldani valahogy – próbálkozik a Főnök.
- Elnézést kérek, uram, de ön ezt rendelte. – mondom még nyugodtan, de nekem is kezd felmenni a vérnyomásom.
- Tán még süket is, ha? – ordítja, egyre nagyobb feltűnést keltve ezzel.
- Kérem, uram – fut neki még egyszer a Főnök, de a férfi megragadja a felsőjénél fogva és rángatni kezdi.
- Követelem, hogy rúgja ki ezt a mihasznát – kiabálja az arcába.
A Főnök lábai megroggyannak, majd reszketni kezd egész teste. Remegő kezekkel próbálja leszedni magáról a fickó mancsait, de kevés eredménnyel.
Nem szokásom mások dolgába avatkozni, de a fickó és a Főnök közti testi erő különbség, valamint a nyilvánvaló félelme tettre sarkal.
- Azonnal engedje el – magamhoz húzom a remegő testet, s ahogy rákényszerítem vasöklét, hogy engedjen a szorításon, közéjük állok.
- Chh, borzalmas a kiszolgálás ezen a helyen, többet ne számítsanak rám – fröcsögi gúnyosan, majd a pénz a földre dobva távozik.
Legszívesebben utána mennék és laposra verném, de most lényegesebb a mögöttem remegő személy.
- Jól vagy? – kapkodva veszi a levegőt, remélem nem pánik rohama van. Figyelmen kívül hagy és már csak az ajtó csattanását hallom.
- Amanda, megoldod ugye? – kérdem és amint bólint, már a Főnök nyomába is eredek.
Az ipsével szemben is törékenynek tűnt, de ahogy felhúzott lábbal ül a lépcsőt és az arcát a kezeibe temeti…
- Mit akarsz? – uh, fagyos.
- Csak megbizonyosodni afelől, hogy minden rendben van – guggolok a lábaihoz.
- Menj vissza dolgozni vagy tényleg kirúglak.
- Csak aggódtam, már az is baj? – megy fel bennem a pumpa és visszatrappolok a konyhára.
Hogy kapná be! Oké, hogy fagyos mindenkivel, de ha valaki segíteni akar akkor nem kéne így reagálni.
Mondjuk… valószínűleg én is így reagálnék.
- Victor – jelenik meg Em a személyes teremben –, hallottam mi történt. Jake jól van?
- Persze, majd ki csattan.
- Ezt hogy érted?
- Ha barátok vagytok, akkor azt is tudod mire hogy reagál – ráncolja a szemöldökét, majd sóhajt egyet.
- Bármit tett vagy mondott, ne vedd a szívedre.
- Nem erről van szó! – nem mintha köze lenne a szívemhez.
- Megértem, ha dühös vagy. De kérlek, nézd el neki – próbál megnyugtatni. – Ő…nem volt mindig ilyen.
A lengőajtó kivágódik és egy dühös Főnök toppan be.
- Van valami probléma? – dörren ránk, s körbe hordozza tekintetét a jelenlévő bandán.
A többség lehajtja a fejét, de én kibaszottul tartom a szemkontaktust. Lehet hogy övé a hely, de nem az atyaúristen, hogy meghunyászkodjak előtte, mint egy kutya.
- Jake – lép hozzá Em és kezei közé fogja a Főnök arcát –, jól vagy?
- Miért ne lennék – fejti le magáról gyengéden, de a hangja másról árulkodik. – Végül is csak a hátam mögött beszélsz rólam az alkalmazottaknak.
- Ne vonj le elhamarkodott következtetéseket – mondja rosszallóan Em.
- Munkára! – csattan a Főnök hangja, akár egy ostor. – Folytassuk az irodában, Emily.
- Amanda, arról volt szó tartod a frontot – fedem meg kifele menet.
- Tudom, de mindenki eltűnt.
- Ja, tátották a szájukat.
- Miért? Mi volt? – suttogja.
- A Főnökből kiindulva valószínűleg semmi különös.
 
Amanda nem érte be ennyivel, zárásig faggatózott, de mikor a többiek elkezdték kitárgyalni a mai napot már nem firtatta a dolgot.
Viszont én nem lettem előrébb, hogy maradok vagy sem a galiba után. A Főnök végig a konyhában maradt és a tűzhelynél pörgött, de még egy másodpercre sem tudtam elkapni a tekintetét. Így nincs mit tenni, mint szöszmötölni, míg a többiek elmennek, kettesben hagyva a drága főnők úrral.
Em az irodában pötyög a gépen, a Főnök pedig a konyhában kotyvaszt.
A tűzhelyen fortyogó edény leköti a figyelmét, de most pont leszarom, hogy más elfoglaltsága van.
- Főnök, beszélnünk kellene – hívom fel magamra a figyelmét és lassan lopom a távot.
- Nincs miről – mondja hátra se fordulva.
- Szerintem meg igen is kell – már csak három lépés. – Hosszútávon nem lesz kifizetődő és nem is kivitelezhető, hogy ne érjünk egymáshoz.
- Hogy mondod? – kérdi hűvösen, de szemei érzelmekről árulkodnak.
- Lehetetlen elkerülni a fizikai kontaktust. Figyelmetlenné válhatunk, kapkodhatunk, bármi megtörténhet.
- Befejezted? – kavar egyet a szószon.
- Be.
- Igen, előfordulhatnak balesetek. De ettől függetlenül arra kell törekedni, hogy elkerüljük ezeket.
- Nem arról van szó, hogy szánt szándékkal keresni fogom ezeket a szituációkat.
- Nagyon helyes – fordul némi fűszerért.
- A francba is, értsd már miről beszélek.
- Victor – mondja fenyegetően.
- Igen, ez a nevem.
- Fejezd be.
- Majd, ha végre értjük egymást! Értem, hogy nem csíped, ha hozzád érnek. Bizonyára meg van az oka is. De ez még…
- Semmit sem tudsz! – pördül felém szikrázó szemekkel. – Sem rólam, sem a múltamról!
- Ez igaz. De mindenkivel történnek szar dolgok, ilyen az élet. De ettől még nem kéne seggfejnek lenni.
- Hogy mered…
- Lehet, nem szándékosan teszed – teszem hozzá szelídebben. – De a viselkedéseddel hatással vagy másokra.
- Most már elég legyen! Nem kérdeztem a véleményedet.
- Ez is igaz, de attól még elmondom. A viselkedéseddel megnehezíted az emberek mindennapjait és következményei lesznek – amibe valószínűleg még nem gondolt bele, Em pedig szeretetből nem hívta fel rá a figyelmét.
- Ugyan milyen következmény? Mégis mit tudsz te? – kérdi dühvel, de teste enyhe remegését nem tudja leplezni előttem.
- Ha mindenkit elüldözöl innen, lehet idővel lehúzhatod a rolót és akkor Emnek új munkát kellesz keresnie. Azt pedig kizártnak tartom, hogy máshol is ennyit keresne egy könyvelő – ugyan nem tudom a bérét, de a fizumból kiindulva és hogy ők még barátok is…
- Fiúk – toppan be Emily –, minden rendben?
- Az a Főnök Úrtól függ – jegyzem meg, amiért villámló szemek a jutalmam.
- Majd ha az alkalmazottak tudják hol a helyük – teszi hozzá Jake.
- Az alkalmazottaknak is van szemük, és ha a főnöknek nem esnek le a dolgok, akkor az ők dolguk felhívni rá a figyelmét.
- Ehhez csakis azoknak az alkalmazottaknak van joguk, akik bizonyítottak. Az újak pedig csak hallgassanak!
- Jake, egy szóra – hívja Emily, farkas szemet néznek majd Jake egy sóhajtással elzárja a tűzet és félre vonulnak.
Sutyorognak, de különösebben nem foglalkoztat a dolog. Az íncsiklandozó illatfelhő elvonja a figyelmemet és már nyúlok is, hogy belenyaljak.
- Tűnés onnan! – hallom Jake hangját, de már mindegy. A fakanál a szósszal együtt már a számban van.
- Egy pici csípős mehetne bele és fenomenális lenne – nyalogatom a fakanálról a szószt.
 


Chii2017. 06. 25. 18:13:08#35126
Karakter: Jake Sorrow



Tegnap megint felmondott az egyik pincérem, nem értem, mit nem lehet azon megérteni, hogy ne érjenek hozzám… Néhányan tudom, hogy csak direkt bosszantanak vele a konyhában, és az sem zavarja őket, hogy annak ordibálás a vége. Tudják, hogy nem rúghatom ki őket, mert így is mindig munkaerőhiányban szenvedünk. Kezdenek túlságosan is elkanászodni, a pincérfiúval is fogadtak, hogy nem mer megérinteni, amit ő persze állt, de végül úgy megrémítettem, hogy inkább felmondott. Nos… erről én nem tehetek, majd megtanulják, hogy hol van a helyük, és hogy gyűlölöm az emberi kapcsolatokat.

A nap végén dühösen rendezgetem a papírokat, hétvégén jön a forgalmunk nagy része, és nincs elég pincérem, remélem, még előtte jelentkezik valaki az állásra, hiszen elég jó fizetést kapnak. Az étterem egész jól megy, Emily, a gyerekkori barátom szerint terjeszkednem kellene, de nem lenne időm egy másik helyet is felügyelni, így maradok ennél az egynél. Ő intézi a papírmunkákat, amiért hálás vagyok, hiszen az sosem volt igazán az én asztalom, természetesen elvégzem, ha muszáj, de jobban szeretek a konyhában lenni, ott legalább nem kell a múlton rágódnom.

Fáradtan dőlök be hajnalban az ágyamba, hogy utána ismét egy rémálomra riadjak fel. Tudom, ma ismét az átlagosnál is morcosabb leszek, szóval jobb, ha menekülnek előlem az idióta alkalmazottaim. Amanda, a pincérnőnk retteg tőlem, de kell neki a pénz, így kibírja a természetemet, ezért valahol tisztelem is. Ő sosem próbálja kivívni a haragomat, inkább kerüli a tekintetemet, és azonnal engedelmeskedik minden utasításomnak. Amíg ez nem megy a munkája kárára, én meg vagyok elégedve vele.

Éppen nyugis időszak van az étteremben, amikor Amanda lép be a konyhaajtón, és idegesen gyűrögetni kezdi a kötényét.

- Főnök, valaki önt keresi, az álláshirdetés miatt jött – motyogja, majd amikor bólintok, gyorsan el is illan. Ledobom a kezemben tartott konyharuhát, gyorsan kezet mosok, majd kilépek az idegenhez, aki még nem tudja, mire vállalkozik.

A pincérnőnk még mindig az újonccal beszélget, így gyorsan elhajtom őt, hogy inkább a vendégekkel foglalkozzon. – Amanda, nincs valami dolgod? – pirítok rá, mire ijedten fordul felém.

- De, főnök – mondja reszketeg hangon. – Megyek is – szívódik fel gyorsan.

- Örülök a találkozásnak, Victor Dawson vagyok – nyújtja felém a kezét udvariasan a kölyök, de én azt szemérmetlenül figyelmen kívül hagyom.

- Jake Sorrow, örvendek. Van valamilyen tapasztalatod a vendéglátásban? – térek rá rögtön a lényegre.

- Máris adom az önéletrajzomat – kezd a táskájában kutakodni, de gyorsan félbeszakítom eme tevékenységét.

- Felesleges, te is el tudod mondani, ami érdekel.

- Rendben – mondja kissé meglepve. – Alkalmi munkák által voltam mosogatófiú, pultos és pincér is, de az utóbbi jött be – foglalja össze a múltbéli tapasztalatait.

- Mit szerettél benne?

- A pörgést és hogy új emberekkel ismerkedhetek össze.

- Meddig tartottak az alkalmi munkák? – érdeklődöm semleges hangon, nem szeretnék olyat felvenni, aki csak egy-két hétig bírta a strapát, habár a szükség nagy úr.

- Változó, volt, ami csak egy hónapra szólt, de olyan is akadt, ami egy teljes szezonra – hümmögve bólintok egyet.

- Családi állapot? – kérdezem, hiszen nem akarok olyan kifogásokat később, hogy valaki miatt nem tudott bejönni dolgozni, vagy épp minden héten szabadnapot szeretne kivenni.

- Szingli.

- Akkor még a szüleiddel élsz? – Nem tűnik túl idősnek, remélem, bírja a kemény munkát.

- Nem, egy két szobás lakást bérlek az egyik évfolyamtársammal, ami pár utcányira van innen.

- Értem – mérem végig hidegen. – Hány éves is vagy?

- Huszonkettő – feleli mosolyogva. – Mellesleg egyetemre járok. Ez gond?

- Attól függ, milyen az órarended – mondom őszintén, a lényeg, hogy az esti és a hétvégi napokon ráérjen.

- Délelőttönként vannak óráim, az változó, hogy mikor végzek. De a hétvégéket gond nélkül tudom vállalni.

- Részemről nincs akadálya, már csak egy kérdésem maradt – pillantok rá hidegen.

- Még pedig? – kérdi vidáman, amitől elhúzom a számot. Túl magabiztos ez a srác, valamiért azt érzem, hogy az őrületbe fog kergetni az ittléte alatt.

- Mikor tudnál kezdeni? – teszem fel azt a kérdést, mely jelenleg a legfontosabb információt tartalmazza.

- Már holnap is beállhatok – közli vigyorogva. Hát akkor kölyök, köszöntelek itt, még nem tudod, mit vállaltál magadra.

- Nagyszerű, akkor csak a papírok maradtak – indulok meg az irodám felé. – Egy negyedórára magadra hagylak, hogy át tudd olvasni a szerződést – mondom az asztalomhoz lépve, miközben a munkaszerződést keresem. Hátamon érzem égető pillantását, de nem foglalkozom vele. – Tessék – nyújtom felé a papírokat. – Ha részedről rendben van, töltsd ki és írd alá, szombaton kilencre várlak – mondom el a főbb információkat, majd magára hagyom, hogy nyugodt körülmények közt tudja áttanulmányozni a szerződést, mely amúgy csak a szokásos dolgokat tartalmazza.

Visszatérek a konyhába, ahol a dolgozók természetesen lazsálni kezdtek a jelenlétem nélkül. Elég néhány kemény mondatot intéznem feléjük, és ismét dolgozni kezdenek. Nagyjából egy óra múlva térek vissza a dolgozómba, de a srácot már nem találom ott, csak az aláírt szerződést, amit szépen félreteszek, hogy Emily majd le tudja dokumentálni hivatalosan is.

Az esti műszak gyorsan eltelik, Em tíz előtt néhány perccel beugrik, hiszen szóltam neki az új fiúról.

- Őt milyen hamar tervezed elüldözni, Jake? – kérdezi lemondó sóhajjal, miközben a gépbe viszi be az adatokat.

- Nem tehetek róla, hogy nem képesek pár alapszabályt betartani – morgom a mai bevételt vizsgálgatva.

- Kicsit elnézőbb is lehetnél az alkalmazottaiddal – pillant rám szigorúan, de nem tud meghatni, hiszen még így is árad belőle az ártatlanság. A megfélemlítés nagyon messze áll tőle.

- Majd ha megtanulták, hol a helyük.

- Jake… tudod, hogy ez nem mehet így örökké – mondja szomorúan. Ne, nem akarom megint azt a szent beszédet hallgatni, hogy menjek el pszichológushoz. Megpróbáltam, nem segített, soha többé nem akarom ezt meghallani.

- Em… Nem szeretnék erről beszélni – nézek rá komolyan, amitől egy halk sóhaj hagyja el az ajkait, majd ismét a gépnek szenteli a figyelmét.

Átnézem még a beszállítólevelet, ami eltart egy ideig, már Emily is elment, végül én is nyugovóra térek odafent.

***

Persze jönnek a rémálmok a nagybátyámékról, így szokásos módon alig alszom pár órát, már hajnalban fent vagyok. Ki akarok próbálni egy új receptet, azon serénykedem, és amikor végzek, rájövök, hogy nem is lett olyan rossz, viszont nem is elég jó, hogy felszolgáljuk az étteremben. Nem tudom, hogy mi hiányzik belőle, pedig már rengeteg változatát kipróbáltam…

Úgy döntök, elnapolom ezt a kérdést a következő álmatlan éjszakámhoz, és inkább reggelit készítek Emilynek, hiszen hamarosan itt lesz. Sima rántottát és pirítóst ütök össze, éppen végzek, amikor kulcscsörgést hallok a hátsó ajtónál. Közben már elkezdtem készülni a korai vendégek fogadására, így egy-két dolog ott fortyog a tűzhelyen.

- Jó reggelt! – kukucskál be Em, majd ahogy bentebb lép, az új jövevényt is megpillantom.

- Reggelt! – köszön ő is udvariasan, és a konyhát kezdi vizslatni.

- Nektek is – üdvözlöm őket, majd megkeverem az alaplét a gázon, utána lentebb csavarom a hőfokot, hogy éppen csak melegen tartsa azt. – Emily, ma egyedül reggelizel – szólalok meg, nekem egyáltalán nincs étvágyam.

- Rendben, de már ettél, ugye? – kérdi gyanakvóan, mindig is átlátott rajtam.

- Persze – csúsztatom elé a pár perce elkészült rántottát. – Jó étvágyat!

- Ebben valahogy kételkedem – teszi hozzá, de azért nekilát az ételnek.

- Most hagyjuk ezt – nézek rá komolyan, majd figyelmemet az új munkaerőnkre fordítom. – Nos… –pillantok rá. – Te gyere velem, megmutatom az öltözőt – mondom, majd elindulok az említett helyiség felé.

- Nem hoztam váltóruhát – feleli, de tartja velem a lépést.

- Nem is vártam el, az étteremnek megvan a saját egyenruhája. Válaszd ki a méretednek megfelelőt – húzom el a folyosón lévő egyik beépített szekrény ajtaját. Gyorsan kiválasztja az ing-nadrág-mellény kombóját, így bevezetem a férfiöltözőbe. – Itt fogsz tudni átöltözni munka előtt, saját, zárható szekrényed lesz. Az ott a tiéd – mutatok az ajtó mellettire, amire már tegnap felragasztottam a nevét, a lakat a kulccsal együtt pedig ott fityeg a zárba akasztva.

Épp a mai napi teendőit kezdeném magyarázni, amikor látom, hogy máris ledobta magáról az ingjét, és a pólója felé nyúl.

- Mit csinálsz? – kérdezem idegesen, mire kérdőn pillant rám.

- Átöltözöm, nem látszik? – ejt meg egy pimasz mosolyt, amitől dühösen szűkülnek össze a szemeim.

- Esetleg ha megvárnád, míg kimegyek, azzal megkímélnél engem is és magadat is a kényelmetlenségtől – vágom oda neki, de továbbra is csak mosolyog.

- Engem nem zavar a jelenléted – vigyorogja.

- Amennyiben szeretnéd túlélni az első napot, jobb, ha úgy teszel, ahogy mondom – morranok rá, mire abbahagyja a vetkőzést, de nem tűnik úgy, hogy nagyon meghatotta volna a kiborulásom. Tudtam én, hogy egy bajkeverőt vettem már megint a nyakamba… – A kisszekrényből vegyél elő magadnak egy cipőt – mutatok az említett tárgy felé. – Ha elkészültél, várlak a konyhában. – Azzal el is tűnök az öltözőből, kilépve látom, hogy most kezdenek a többiek szállingózni, így visszamegyek Emilyhez, aki már befejezte a rántottáját, és épp a tányérját akarná elmosni. – Hé, te lány, tedd azt le – veszem ki a kezéből a használt tányért. – Legyen valami dolguk a mosogatófiúknak is – teszem hozzá magyarázatképp.

- Nem voltál túl durva a kölyökkel, ugye? – evez rá egy másik témára, amitől eszembe jut a sztriptízelése, a hideg is kiráz tőle.

- Sosem vagyok durva – mondom, de én magam is tudom, ez mekkora füllentés.

- Hát persze – nevet fel vidáman, majd magamra hagy a konyhában.

Pár pillanat múlva belép az új pincérünk is, elég jóképű srác, a vendégek biztosan imádni fogják, ha a modora is megfelelő.

- Gyere, körbevezetlek, még van néhány perc nyitásig – mondom, majd magyarázni kezdek neki, ő pedig lelkesen kérdezget, ha nem volt teljesen világos számára a mondandóm. Megmutatom, miket hol tartunk, hol találja a felmosót, ha véletlenül a vendégek kiborítanák az ételüket vagy az italukat, elmondom, kiktől tud segítséget kérni, amennyiben nem talál valamit. Azt hiszem, minden információt közöltem vele, egyet leszámítva.

- Ó, és a legfontosabb szabály, semmilyen körülmények között ne érj hozzám – nézek rá komolyan, amin ő is meglepődik.

- Miért ne? – kérdezi a pultra könyökölve, tekintetével pedig végigpásztáz teljesen. Kérdését teljesen figyelmen kívül hagyom.

- Amennyiben szeretnéd megtartani a munkádat, betartod a szabályokat. Sok sikert – teszem még hozzá hűvösen, és kinyitom a bejárati ajtót a vendégeknek.

A nap szerencsére eseménytelenül telik, néhányszor ránézek az újfiúra, de úgy tűnik, szépen alkalmazkodik a dolgokhoz, habár Amanda még felügyeli majd az első pár hétben. Már majdnem zárunk, amikor hangos kiabálásra leszek figyelmes a vendégtérből. Idegesen megyek előre, ahol egy cseppet sem kellemes látvány fogad.

Az egyik kissé már spicces vendég Victorral kiabál, aki próbálja visszafogni magát, miközben Amanda a férfitől kér bocsánatot.

- Itt meg mi történt? – lépek oda hozzájuk, mire az úr ezúttal engem méltat figyelemmel.

- Ez a semmirekellő pincér rossz bort hozott ki – vicsorogja idegesen az újoncra mutogatva.

- Biztosan meg tudjuk ezt oldani valahogy – próbálom csitítani a kedélyeket, de a félig részeg ipse nem igazán tántorítható el a követelésétől.

- Elnézést kérek, uram, de ön ezt rendelte – mondja nyugodt hangon Victor, de szemei dühösen csillognak. Ez semmi jóhoz nem vezet…

- Tán még süket is, ha? – ordibálja, megzavarva ezzel a többi vendég nyugalmát.

- Kérem, uram… - próbálkoznék ismét a helyzet megoldásával, de a hapsi mérgesen fordul felém, majd megragadja a felsőmet.

- Követelem, hogy rúgja ki ezt a mihasznát – kezd rángatni és az arcomba kiabálni, amitől elönt a pánik. A lábaim megroggyannak, egész testemben reszketni kezdek, felrémlik előttem a nagybátyám alakja, aki hasonló testfelépítésű volt, amikor maga alá gyűrt. Remegve próbálom lecsavarni a kezeit a felsőmről, de teljesen erőtlennek érzem magam, egy hang sem jön ki a torkomon.

- Azonnal engedje el – hallom meg az új srác dühös hangját. Mögém lépve húz magához, lerángatja a férfi karját a ruhámról, majd védelmezőn elém áll.

- Chh, borzalmas a kiszolgálás ezen a helyen, többet ne számítsanak rám – fröcsögi gúnyosan a részeg vendégünk, majd a földre dobja a számláját rendező pénzt, és csörtetve elhagyja az éttermet. Kapkodva veszem a levegőt, és hiába próbálom lenyugtatni magam, nem igazán sikerül.

- Jól vagy? – hallom meg Victor aggodalmas hangját, felnézve pedig átható tekintetével találom szembe magam, amit nem vagyok képes most elviselni. Szó nélkül vágtatok ki a hátsó bejáraton, majd a felső szintre vezető lépcsőn ülök le. A kezeimbe temetem az arcomat, ahogy veszek pár mély levegőt.

Meghallom az ajtó nyitódását, de nem nézek az érkező felé.

- Mit akarsz? – kérdezem ridegen, még mindig a felhúzott lábaimat bámulva.

- Csak megbizonyosodni afelől, hogy minden rendben van – mondja Victor elém guggolva. Miért nem hagy már végre békén, nem érti meg, hogy egyedül szeretnék lenni?

- Menj vissza dolgozni, vagy tényleg kirúglak – mondom remegő hangon, mire kitárt kezekkel áll fel ismét.

- Csak aggódtam, már az is baj? – kérdezi dühösen, és végre magamra hagy. Hát… ez a nap sem épp úgy alakult, ahogy azt terveztem… Kell jó pár perc, mire sikerül lenyugodnom, hangtalanul lépek vissza az épületbe, de a konyhából kihallatszódó hangok egyáltalán nem tetszenek.

- … nem volt mindig ilyen… – mondja Em, amitől eláraszt a düh. Idegesen vágom ki a lengőajtót, mire minden tekintet felém fordul.

 

- Van valami probléma? – kérdezem méregtől eltorzult arccal, miközben végigjártatom pillantásom a bent csoportosuló embereken.



Szerkesztve Chii által @ 2017. 06. 25. 18:19:15


Adriana2017. 01. 21. 23:08:25#34972
Karakter: Victor Dawson
Megjegyzés: ~ Chii




 

Világ életemben szerettem festeni. Akármilyen gondom is volt, ha leültem festeni az emberi problémák megszűntek létezni. Épp ezért is szeretnék evvel foglalkozni a jövőben.

Csak persze manapság nem könnyű érvényesülni, pláne nem szponzor nélkül. Hacsak az egyetemi éveim alatt valaki nem lát bennem fantáziát.

De addig is, meg kell élni valamiből. Ezt pedig iszonyat nehezem megy szakma nélkül. Általában szobafestést vállalok, vagy festéssel kapcsolatos munkát, de az utóbbi időben senki sem alkalmaz. Pedig sokkal szebben és olcsóbban dolgozok, mint akármilyen szobafestő, de papír nélkül nem kellek.

Így kénytelen leszek a szobafestésen kívül mást is elvállalni, mert a tartalékaimat élem fel, de azok se fognak sokáig tartani ilyen tempóban. Haza költözni pedig tuti nem fogok.

- Ne mozogj – szólok, még kedvesen a jelenlegi modellemre.

- De elgémberedtem – nyafog, mint egy kislány.

-  Evvel jár a modellkedés – jegyzem meg. Hogy mennyit tud picsogni a srác. Pedig elsőre azt hittem, hogy tökéletes választás. Fiatal, aki ad magára, így kellően izmos, de még nem túl sok, hogy ne passzoljon a témámba. A külseje pedig kellően ártatlan a szőke haja és kék szemeinek hála, a cseppet sem férfias profiljáról nem beszélve. Tökéletes egy lengén öltözött angyalnak.

- Tudom, de elfáradtam – nyüglődik.

- Tíz perc és pihenhetsz – kegyelmezek meg. Végülis, ingyen csinálja és akár faképnél is hagyhat. Ezt pedig a munka kellős közepén elkerülném.

- Végre – mondja megkönnyebbülve. – Amúgy hogy haladsz?

- Folyton ficeregsz, így igen lassan – méregetem a vásznon kibontakozó alakot. Sajnos tényleg csak az elején járok, így egy jó darabig el kell viselnem a srácot.

- Na – nyíg –, ne légy gonosz.

- Csak őszinte vagyok, ha nem tetszik kívül tágasabb.

Még ha szükségem is van rá, attól ne higgye, hogy ő dirigálhat. Avval csak a kedvemet venné el az egész projekttől.

- Undok vagy – durcáskodik.

- Az – hagyom rá. – Mellesleg, végeztünk mára.

- Juhé – ugrik le vidáman a székről, majd grimaszol egyet, ahogy realizálja a zsibbadást.

- Ne ugrálj, annál rosszabb.

- Hamarább is abba hagyhattuk volna. Most fáj mindenem – panaszkodik.

- Akkor nem haladnánk – és még tovább el kéne viselnem a gyerekes viselkedésedet –, és csak elzsibbadtál, ne nyafogj.

- Tényleg undok vagy.

- Ezt már egy ideje tudod, nem értem mi mást vártál volna – esek neki az ecsetek tisztításának.

- Hogy kedvesebb leszel – lép a paraván mögé.

- Az vagyok – tényleg az vagyok.

- Hát hogyne.

- Számíthatok rád a jövő héten is?

- Persze – lép mellém már a saját ruháiban – De csak később tudok jönni – indulunk a bejárati ajtóhoz.

- Oké, nem gond – aznap nincsenek óráim.

- Szuper – igazgatja a táskáját. – Nos, jó légy – add egy cuppanóst az arcomra, s zárja maga mögött az ajtót.

Nos, ez letudva. De még mindig nem tudom, merre induljak munkát keresni.

Ugyan újságkihordástól kezdve a pultosig kipróbáltam magam, de egyikről sem mondhatnám el, hogy kellő tapasztalattal rendelkezek.

Mondjuk, ha elég magabiztos vagyok – amivel nem lesz gond –, akkor van esélyem egy jobb melóra is.

 

                                                                       ~

 

Van egy-két hely, amire azt mondanám, hogy egész jó, de eddig ez a pincér meló a nyerő.

A berendezésektől kezdve a falakik, minden fekete vagy piros színű. Szokatlan, hisz ezek a színek inkább bárokra vagy sztriptíz bárra jellemző, de ízlésesen van berendezve.

Kifejezetten tetszik a hely.

- Üdvözlöm – köszönt egy nagy mosollyal a hosszú szőke hajú, kék szemű pultos csaj, aki hetero szemmel bizonyára dögös.

- Szia – viszonzom mosolyát. – A meghirdetett állás után érdeklődnék.

- Ó – hervad le a mosolya –, értem. Nos, akkor gyere velem és szólok is a főnöknek.

- Kösz – habár azt nem értem miért is kell hátra mennem. – Amúgy milyen a főnök?

- Hát… – pillant hátra zavartan –, majd meglátod.

Oké, ez túl sok jót nem ígér.

- Itt várj – áll meg a konyhaajtó előtt –, szólok neki.

Csak bólintok értésem jeléül, és ahogy eltűnik az ajtó mögött, körbe pillantok. Tisztaság és rend a folyosón, ami egy étteremnél meglepő. Még egy jó pont.

- Már jön is – lép mellém biztatóan a csaj. – Sok sikert!

- Amanda – lép ki egy fekete hajú srác –, nincs valami dolgod?

- De, Főnök – mondja a csaj ijedten. – Megyek is – és már itt sincs.

Jobb esetben velem egykorú és már egy étterem tulajdonosa. Kit szopott le érte?

- Örülök a találkozásnak – udvariaskodok, amit ki nem állhatok, de jelen helyzetben szükséges. – Victor Dawson vagyok – nyújtom kezem, amit pofátlanul figyelmen kívül hagy.

- Jake Sorrow, örvendek – mondja hűvösen. – Van valamilyen tapasztalatod a vendéglátásban?

- Máris adom az önéletrajzomat – túrok a táskámba, de mozdulat közben megállok mikor rám szól.

- Felesleges, te is el tudod mondani, ami érdekel – közli.

- Rendben – habár szokatlan. – Alkalmi munkák által voltam mosogatófiú, pultos és pincér is, de az utóbbi jött be – teszem hozzá.

- Mit szerettél benne?

- A pörgést és hogy új emberekkel ismerkedhetek össze.

- Meddig tartottak az alkalmi munkák?

- Változó, volt ami csak egy hónapra szólt, de olyan is akadt ami egy teljes szezonra – ami a legneccesebb időszakra szólt, mint a nyár.

- Családi állapot?

- Szingli.

- Akkor még a szüleiddel élsz?

- Nem, egy két szobás lakást bérlek az egyik évfolyamtársammal, ami pár utcányira van innen.

- Értem – mér végig. – Hány éves is vagy?

- Huszonkettő – felelem, majd elmosolyodom. – Mellesleg egyetemre járok. Ez gond?

- Attól függ, milyen az órarended.

- Délelőttönként vannak óráim, az változó, hogy mikor végzek. De a hétvégéket gond nélkül tudom vállalni.

- Részemről nincs akadálya – mondja. – Már csak egy kérdésem maradt.

- Még pedig? – kérdem jókedvűen, mert tuti, hogy nyert ügyem van.

- Mikor tudnál kezdeni? – Na, így legyen ötösöm a lottón.

- Már holnap is beállhatok – amúgy is csak egy órám lenne és annyira nem is lényeges.

- Nagyszerű – mondja egy csepp öröm nélkül. – Akkor csak a papírok maradtak – indul a folyosó vége felé. – Egy negyedórára magadra hagylak, hogy át tud olvasni a szerződést – lép be a jobb oldali ajtón, majd a dolgozóasztalhoz lépve túrni kezd a papírok között.

A barna és a fehér dominál az irodában, de elvétve akad egy-két színes holmi is. Mint piros és kék díszpárna az ablak alatt levő kanapén, illetve a narancssárga és zöld színű kerámia kaspóban lévő zöld levelű növények.

Elsőre unalmasnak tűnne, de van valami melegség a légkörben. Semmi hivalkodás vagy cicoma, csak ami a célhoz kell és egy-két apróság, ami otthonosabbá teszi.

Kifejezetten passzol hozzá a hely hangulata, biztos ő is rendezte be az egészet, ez pedig nagyon is bejövős.

Szemérmetlenül végig is mérem leendő Főnökömet. Átlagos magasság, testalkat, amit a szakácsok megszokott viselete – kabát, nadrág – jól fed. Arca kifejezetten szép, már-már nőies, de a fém ékszerek – amik a szájában, szemöldökében és fülében vannak –, ellensúlyozzák ezt, a holló fekete haja pedig szinte ordít, hogy bele túrjak. De a legtetszetősebb rajta a szeme, tengerkék ragyogása vonzza tekintetemet.

- Tessék – térit magamhoz mélázásomból a főnök. – Ha részedről rendben van, töltsd ki és írd alá, szombaton kilencre várlak – és magamra is hagy.

Gyorsan átszaladok a szerződés tartalmán, de semmi gondom nincs vele. Pincér munkakör, megfelelő megjelenés, munkakezdés előtt negyedórával hamarább itt kell lenni, szabadság kérelmet minimum két héttel előtte le kell adni és egyéb nyalánkságok. Csak a szokásos próbaidős szerződés.

Egyedül a fizetés szokatlan, túl nagy ez egy sima pincérnek. Ami vagy azt jelenti, hogy jól megy az étterem és sok melót jelent, vagy van valami gáz a hellyel.

De ez úgyis csak akkor derül ki, ha elfogadom. Így lefirkantom a személyes adataimat és elérhetőségeimet, majd az aljára biggyesztve az aláírásomat. Majd a második példánnyal a farzsebemben le is lépek.

 

                                                                       ~

 

A Főnök nem adott egyenruhát és nem is közölte, hogy nekem kell beszerezni. Így magamra rángatok egy farmer nadrágot, pólót és az elmaradhatatlan kockás ingemet. Az iratokat, a tárcát, egy üveg ásványvizet, meg néhány müzli szeletet dobok az oldaltáskámba és cipőmbe bújva szedem a lábam, hogy időben az étteremhez érjek.

 

Negyed óra után már a bejárati ajtónál is vagyok, de kizártnak tartom, hogy nyitás előtt itt jutnék be, semmi mozgást nem látok odabentről.

- Szia – köszönt egy női hang. – Te vagy az új fiú, ugye? Jake szólt rólad.

- Szia – mérem végig. Átlag magasság, jó alkat, hosszú barna haj, meleg barna szemek és mellé egy barátságos mosoly. – Aha, be tudsz engedni?

- Persze, gyere! – szélesedik ki mosolya és elindul az étterem melletti utcácskába. – Reggelente csak hátul tudsz bemenni, de csak egy fél órával hamarább, Jake csak akkor nyitja ki a kaput – lép a kovácsoltvas kerítéshez és nyitja a zárat. – Mellesleg Emily vagyok.

- Victor, örvendek! Milyen beosztásban vagy?

- Könyvelőként dolgozom.

- Jó ideje dolgozhatsz neki, hogy ha már kulcsod is van a helyhez.

- Jake-el barátok vagyunk – nyitja az ajtót is. – Gyere, biztos a konyhában lesz.

- Mindig ott van?

- Igen, mivel hogy tulajdonos, de mellette séf is – érünk a konyhához. – Jó reggelt!

- Reggelt!

- Nektek is – pillant fel egy percre a Főnök, majd ismét a gáztűzhelyé a figyelme. – Emily, ma egyedül reggelizel.

- Rendben, de már ettél ugye? – kérdi gyanakvóan Emily.

- Persze – csúsztatja a serpenyő tartalmát egy tányérra, majd Emily elé teszi. – Jó étvágyat!

- Ebben valahogy kételkedem.

- Most hagyjuk ezt – címzi a csajnak, majd felém fordul. – Nos…



Szerkesztve Adriana által @ 2017. 01. 21. 23:08:48


Kawaii2011. 11. 03. 20:45:04#17583
Karakter: Hideyoshi Kai
Megjegyzés: Levinek


- Támadt egy ötletem. – Szeretem, hogy az ágyban is tudunk beszélgetni, még akkor is, ha nekem éppen roppant fontos feladatom van, amit maximálisan jól akarok csinálni, és ő mégis megzavar benne. Nem baj, csak ne térítsen el.
- Micsoda? – kérdezem csak félig figyelve rá, mert az öv és a cipzár… az egy kicsit… már nem akadály nekem, és végül akár rá is nézhetek egy picikét, éppen csak fellesek, miközben ő beszélhet is tovább. De bent reked a levegőm, és eláll a lélegzetem, a másodperces kukkolásból perces bámulás lesz, mert szinte meztelenül láthatom újra és újra. Elég ennyi is. Olyan leírhatatlan az arca. Fiatal mégis úgy érzem mindent tud, rólam maximálisan, és hiába tűnne szigorúan hidegnek, amikor mosolyog, nekem is kell.  
- Szeretem, ahogy rám nézel. – Aham, remek, megint biztos még a szám is eltátottam.
- Azért a nyálamat nem csorgattam ugye? – Ő nevet, én mosolygok, ő csókol, én pedig élvezem. Szeretem
- Ne tereld el a figyelmemet… - Megcsókolom a nyakát és átölelem, aztán visszahajolok fölé. - Azt mondtad, támadt egy mmm…
- Szeretlek – suttogja, én pedig még azt is elfelejtem, hogy fiú vagyok-e, vagy valami más. Még jó, hogy nem most foglalatoskodom a nadrágja gombjával és a cipzárral, mert biztos képtelen lennék folytatni.
- Ehh..ahh… te… mindig mondasz valamit, amitől kiszaladok a világból…
- Szeretlek. – Vajon az éjjeli vallomásom csalogatta elő belőle?
Úgy érzem, hirtelen meg sem érdemlem, és a boldogság, ami most a hasamban pillangó formában érezteti magát, görcsbe ránt.
- Én is téged…
- Gyere hozzám feleségül. – Tessék? Oda a romantika, az arcom lángba lobban, az agyam elszáll.
- Mi? Én nem vagyok nő! – A kijelentése most egészen megsértett.
- Hm… akkor is gyere hozzám – hízeleg, nekem pedig így, szépen lassan eljut a tudatomig a kérése. – Szeretlek, és veled akarok élni ezentúl. Szeretem a tradíciókat, ráadásul borzasztóan önző vagyok. Kellesz nekem. Akarlak. Kizárólagosan csak én, és csak magamnak. Házasodjunk össze Kai. Légy a…
- Ki ne mondd, hogy a feleséged!
- A házastársam. Mi a válaszod?
- Gyű-gyűrűt is ho-hord…? – Megkérte a kezem. Megkért…e…a…!
- Igen, még ma megvesszük, ha igen mondasz. Mondj igen kicsim… kérlek… - Hosszú percig nézem, könnybe lábadt szemekkel, és a könyörgő tekintete egy értelmes gondolatot sem hagy nekem. Egyszerűen hirtelen kiszakad belőlem.
- Szeretlek! – kiáltom, és a nyakába ugrom, nem is vagyok már az ágyban, hanem valahol jóval fölötte méterekkel repkedem. Rájöttem, a gravitációnak csak a boldogság mond nemet.
- Akkor igen? Igent mondasz? – Mintha ő sem tudná elsőre elhinni, kell a bizonyosság, hogy hallja számból is, de kit érdekel, ha ezt akarja én elmondhatom neki akár százszor is.
- Igen! Igen! Igen. – És egy perccel később észbe kapok. - Úristen… be kell állnom a jég hideg zuhany alá.

De a zuhany nem segít.
Egész éjjel nem hiszem el, ami történik. Képtelen vagyok aludni, szeretkezni, de még rendesen beszélni is. Taiga nem erőltet semmit, hagyja, hogy fél óránként felébresszem, pont mielőtt elaludna, és újra megkérjem, hogy realizálja bennem az eseményeket. Nem akarom elfelejteni a pillanatot, a szavait, de még azt sem, hogy eleinte mennyire nem vettem komolyan. Csapkodom az ágyat, kimegyek egy nyugtató teára, amitől csak még jobban felébredek, és legszívesebben körbe futnám a házat. Aztán hiába volt még az előbb mindent elsöprő élénkségem, ahogy bepillantok a hálóba nyugodtan fekvő férfira, már csak hangtalanul be szeretnék feküdni mellé aludni. Visszatipegek a szoba felé, a bögrét útközben a kis szekrényre teszem, és miközben ő mosolyogva felemeli nekem a takarót, én becsúszom alá. Odabújok hozzá, a mellkasához hajtom a fejem, hallgatom a szívverését, és átölelem.
Nem mondok már semmit, mert a ’szeretlek’ kevésnek hangzik, ahogy az, hogy ’ő az életem’ sem tűnik mindent elmondónak, és valójában nem is tudok mást, csak hogy a bőrébe szuszogom, hogy belőle lélegzem.

Reggel nem együtt kelünk. A telefonom ébreszt, amit meg se nézek, csak rávágok, és közelebb bújok képzeletbeli páromhoz, aki az álmaimban, és még a múlt éjjel is itt feküdt az oldalamnál, szorosan közel, de még a karja is valahol erre felém volt. Most viszont addig-addig oldalazom az ágyban, ameddig a széléhez nem érek, ahol már lelóg az én karom és esélyes, hogy a gravitáció itt már nem lesz olyan kegyes velem, mint az éjjel volt, és simán leránt. Tehát elindulok visszafelé, főleg mert a telefonom újra hangos, de arra továbbra sem vagyok hajlandó, hogy kinyissam a szemem, csak követem a rezgést. Másodjára már nem nyomom ki, de legalább egy percig nem tudom eldönteni, hogy felvettem-e vagy sem. Csak nézem a készüléket csukott szemek mögül és próbálom leolvasni a nevet, ami mivel úgy látom, most sem akar összejönni, ezért már nem is érdekel. Ki akarom nyomni, de olyan határozottan szólnak rám a túl félről, hogy a méterekre eltartott telefonból ide hallom, és egyből a fülemhez kapom.
Taiga az, mert pontosan tudja, hogy elaludtam és még nem fogtam fel rendesen, hogy ő már nincs mellettem. Megbeszéljük, hogy délután elém jön, és jó lenne, ha elindulnék a suliba, mert tegnap is menni akartam, de persze nem mentem, amivel elértem, hogy ő se menjen dolgozni, úgyhogy most mind a kettőnknek pótolni kell. Azt sem tudom miről beszél, de bólogatok.

Lekésem az első órát. Ég a pofám, mert a másodikon is ugyan az a tanár van, csak más tantárggyal, ami nagyszerű, mert még sohasem hallottam róla, ellenben viszont ő felismer engem, vagy is azt, hogy nem ismer korábbról. Shinji vigyorogva tolja elém az előző óra anyagát, aztán pedig egy tizenöt oldalas fénymásoltakkal teli mappát a tegnapi anyaggal. Olyan boldog vagyok, mint egy kismajom. Hát az életemet menti. Gyűrögetem a pólóm sarkát, és először elszégyellem magam, aztán meg felvidulok.
- Nem is érdemlem meg, hogy ilyen jó legyél hozzám – nyögöm, miközben átlapozom a dolgokat, és a mélyére merülök. Hm, az első tárgy nem is nehéz.
- Annyira egy kis szeleburdi kölyök vagy, hogy csak egy nagyon szívtelen ember lehet, aki nem segít és szeret téged.
Mindig is szerettem volna egy testvért, Shinji még az is lehetne. Gondolatban már annak fogadtam, és mint olyan, most nagyon megérdemelné, hogy elmondjam neki.
- Legyél a testvérem! – kiáltom, kérés egyébként, csak a légyszit lehagytam róla.
- Nem lehetek a testvéred. Egy is bőven sok. – Szomorúan hajtom le a fejem, csalódottan fordulok el. – A legjobb barátod lehetek! – A fejemre teszi a kezét, és egészen addig hajol le, amíg a szeme az enyém magasságába nem kerül. Felragyog a tekintetem, és önkéntelenül is a nyakába ugrom, mikor mindenki visszajön a terembe, pár perccel azelőtt, hogy a tanár is belépne. Mosolyogva nézünk össze a jegyzeteink fölött, majd amikor elfordul, enyhén kétségbeesem, mert nem tudom mit vegyek a születésnapjára, pedig ezek után valami nagyon jót kell kitalálnom.
A nap végén az iskola előtt beszéljük meg egy páran a buli pontos részleteit. Forgolódom össze vissza, mert Taigának most kell majd jönnie és ettől olyan vigyorral élek, mint aki nem ép, de legalább félig bolond, vagy legalábbis, mint akit eljegyeztek. Ekkor tudom meg, hogy bizony tényleg e hét péntek az időpont, ahogy azt is, hogy ott alvós bulinak tervezik, mert reményeik szerint sokáig fog tartani, és senkiért nem szeretnének este aggódni, tehát kéredzkedjek el holnapra, mert hogy az már péntek. Shinji szégyenlősem oldalba lök.
- Jó lenne, ha nem csak pár órára lennél ott.
- Megpróbálom – biccentek. Takuya odaadja a kártyát, amin a pontos cím van, név és telefonszám, aztán elővesz még vagy harmincat és elfordul, a többieknek is osztogat. – Jó sok mindenkit elhívtok.
- Jaja, leszünk egy páran. Kai, szerintem várnak… az nem…?
- Itt van Taiga – vidulok fel, miközben felkapom a táskámat. – Köszi a meghívást, akkor holnap – integetek Shinjinek már fútomban,  bele sem gondolva, hogy mennyire bunkó voltam most, egyáltalán hányról is volt szó holnap? Nem érdekel már, csak, hogy a kocsi ne csak előttem legyen, hanem körülöttem is.

Bepattanok Taiga mellé a kocsiba, és már akkor az arcát puszilom, amikor még csak a gondolatában volt, hogy felém forduljon. Villámgyors vagyok.
Kicsit kiment a fejemből a mai feladat, de amint megláttam, hogy itt áll, egyből eszembe is jut, és már nem lebeg más előttem csak a gyűrűk, aztán az este, és az összes mostantól együtt eltöltött perc. Taiga azonban a kelleténél is szótlanabb, annyira lehet nem is lelkes, de szerintem csak fáradt.
- Hiányoztál nagyon – suttogom a fülébe hízelegve, és azt hiszem csak azért ilyen, mert sok volt a munka, biztos, hogy csak fáradt, és most nekem kell regenerálnom őt.
Elindulunk, én pedig beszélni kezdek, hogy kitöltsem az üres járatot, hátha neki is meghozom hozzá a kedvet. De nem mond sokat, úgyhogy amikor megállunk a bolt előtt, én kihasználom az alkalmat és kényeztetem egy kicsit.
Megsimogatom a haját, aztán a kezemet a tarkójára csúsztatom, és gyengéden masszírozni kezdem a nyakát, a haja tövétől végig a csigolyák vonalán, egészen a válláig.
- Így jó? Ez jó érzés? Hol jó?
- Jó, így nagyon… Ott, ott most nagyon finom. – Becsukja a szemét, ellazulva élvezi. Közelebb csúszom hozzá, a lábam szinte teljesen az övéhez simul. Képtelen vagyok ellenállni az arcának, a lágy és ellazult vonásainak. Lassan a szám az állához ér, finoman csókolni kezdem. Megremeg a szája, de nem mozdul az enyémhez, nem adom fel, és kispöttyökben vándorlok fel az ajkáig. Egy lélegzetvételnyit állok csak meg, éppen csak annyira, hogy mélyen beszívjam az illatát, de ő mohón kap utánam, szinte habzsol, a keze a derekamat szorítja, és a sebváltó útban van. Rég volt, hogy utoljára hozzáértem, jó pár órája már, olyan érzés, mintha napok óta nem csókoltam volna, mint egy sivatagban, ahol egy perc is örökké valóságnak tűnhet.
Aztán mégis szétválunk, de ezt valahol már a tudatom is akarta, mert egyből felrémlenek szemeim előtt az ezüst karikák. Csillogó kis kutya szemekkel nézek fel, hogy induljunk vadászatra, belül már annyira zsongok, mint a születésnapomkor, el is engedem nyomban.
Taiga nem szól semmit, csak felsóhajt.
- Induljunk.
Érzem, hogy baja van, és tudom, hogy el fogja mondani, de az, hogy én kérdezzek rá, most nem jut eszembe. Talán csak nem szeretném elrontani ezzel a napot, és vagy azt nem szeretném, hogy azt mondja, neki most ehhez nincs kedve, inkább menjünk haza. Beleéltem magam a dologba, független attól, hogy rendesen még mindig nem gondoltam át, és egyébként is eljegyeztek.
Este megkérdezem, akkor majd jó lesz. Kettesben, mondjuk a vacsoránál, amikor majd azt is elmondom neki, hogy holnap nem alszom otthon, vagy ha értem jön, akkor persze igen, de ha elenged, akkor szeretnék a barátaimmal lenni. Illetve csak kettővel, mert a többiekkel ennyire nem vagyok jóban, de a vizsgán ők is szorítottak. Érzem, hogy meg akar telni a fejem, úgy rázom meg az ajtóban, hogy még egy kicsit hagyja magát, foglalkozzon most csak a Taigával közös jövőnket jelképező ékszerrel, ami… megpecsétel. Egy pillanatra lesápadok, a jelentésétől, de a merevségemet egyből Taiga keze oldja fel, miközben finoman a derekamnál simogatva nyom előre. Még egy lépést teszek, és még egyet, ő pedig szinte észrevétlenül futatja végig a gerincoszlopom vonalán az ujjait. Biztos látja és érzi rajtam, hogy most rezeltem be, itt az ajtóban állva. Ha lenne nálam egy tégla, most fejbe verném magam vele, mert Kai bizony megint nem a legjobb pillanatot választottad erre.
- Nem kell most kiválasztanunk… - suttogja a fülemhez hajolva. A hangja megnyugtató, én mégis még több rémképet sorakoztatok fel magam előtt. Lehet már ő nem olyan biztos, vagy csak tényleg nem akarja erőltetni, lehet… - Megnézhetjük máshol is, vagy később is. Ráérünk még vele, kicsim. – Magához húz, ebben a meleg ölelésben azonnal megnyugszom. Mosolyogva átkarolom a derekát és bólintok.
- Nem, már jó. Nézzük meg most őket – bólogatok fel rá ismét csillogó szemekkel, ha nem állnának szemben a pultban, most is biztos elbőgném magam. A legcsodálatosabb férfi ő.

A választék annyi, mint az első randinkon a cukrászdában a süti. Pulttól pultig rohangálok, az egyiken négy, a mellette lévőn három, a szemben lévőn pedig hat tálca van nekünk kikészítve, és mindeközben Taiga csak nyugodtan az egyik mellett támaszkodva beszélget a hölggyel, aki látszólag elég idős ahhoz, hogy értsen az ékszerekhez, de elég fiatal ahhoz, hogy ne botránkozzon meg rajtunk. Kedvesen mosolyog, és nagyon segítőkész, a lovat pedig csak még jobban alám adja, amikor szól, hogy szinte mindegyik gyűrűből van minden méret, úgyhogy ha jól választok akár már ma az ujjamra húzhatom. Elszédülök, csillagokat látok, Taigának dőlök, és csak legyintek.
- Az összeset kérem, szívem.


Ha nem töltünk három órát a boltban, akkor garantálom egyet sem. Nem próbálgatom fel őket, legalábbis az első négy tálcánál még így voltam. Kivettem megnéztem őket, vagy csak megérintettem a szélüket. De annyira egyik sem akarja, hogy őt válasszam, nem igazán váltottak ki belőlem semmit. Van egy, amelyik minduntalan visszacsalogatja a tekintetemet, de kíváncsi vagyok a többire is, elhívogatnak azok is. A végére áttérek a ’beszélgessünk egymással’ módszerre. Elcseverészek a keménységről, a tartalomról, és még azt is megkérdezem a gyűrűktől, hogy mennyire bánnak velük finoman. Mindeközben egyre jobban kezd bennem teret hódítani a gondolat, hogy lehetne akár hetente más gyűrű, ha már ennyire nagy a választék. Ekkor már saját magamat nevetem ki, és három óra elteltével érzem, ez lesz az a pillanat, amikor le kell állni, és mély levegőt venni, amint…
Meglátom.
Ugyan az gyűrű, amire eddig is vissza-visszanéztem, most is csak egy pillanatra akad meg rajta a tekintetem, mert a fények tündérekként táncolják körbe. Majd elbambulok rá, ahogy Taigára szoktam.
Olyan mérhetetlen nyugalom árad szét bennem, amit Buddha maga nem tudna ilyen szépen elterjeszteni. Taiga mellé állok, éppen hogy neki támaszkodom, az arcom a kabátja anyagához ér. Jobb kéz fejével végig simít a bőrömön. Filmbe illő a jelenet, ahogy elhúzza a kezét, és én puszit lehelek az ujjaira, vonzanak maguk után.
- Megtaláltam. – Egy pulttal arrébb vezetem, ahol az a három tálca áll, amit még a legelején kikértem, de amikor végig mentem az üzleten, már nem tűntek olyan szépnek, és érdekesnek. De az az egy…
Nagyon izgulok, hogy Taigának is tetszik-e, összeszorított fogakkal állok mellette, és pisszenni sem pisszenek, csak izgulok. Rám néz, elmosolyodik, én pedig azonnal felélénkülök, de mielőtt ő mondhatna valamit, vagy én sikkanthatnék a kedves eladó elénk áll, elveszi Taigától a kiszemeltet, és…
- Nézzék meg a méretet.
A méret pedig mesékbe illően pont jó mind kettőnknek, bár az enyém, mintha egy nagyon picit lötyögne, de azt sem szeretné, ha elszorítaná az ujjamban a vérkeringést, tehát gondolkodás nélkül rávágom, hogy jó.

Nem kell levennünk, kimehetünk így is. Van egy kis hiányérzetem, már amikor a kocsi felé sétálunk, arról, hogy talán kellett volna valamit még mondani mielőtt felhúztuk őket az ujjainkra, de Taiga sebválóra fogó ujjainak természetessége olyan érzést kelt bennem, mintha már hónapok óta hordanánk a karikát, és most csak visszajöttünk, hogy megigazítsák őket.
Percenként kapkodom a szemem az ujjam, az ő ujja, és néha az autóút között, aminek az ismeretlensége akkor tűnik fel főleg, amikor az autó egy piros lámpa után félre áll.
- Hova jöttünk? – kérdezem Taiga felé fordulva, egy percig ámulva, mert ennek az utcának szerintem még a közelében se nagyon voltam.
- Ez egy európai étterem – kicsatolja az övét, mosolyogva fel-fel pillantgat a bejáratra. -, egy régi barátom mutatta. Arra gondoltam, hogy itt vacsorázhatnánk. – kívülről nem sok látszik belőle, de megbízom Taigában, és ha ő szereti, akkor biztos tényleg jó lehet. Megörülök, hogy megint kaptam egy kis szeletet belőle, de amikor kiszállok és egy kis szellő az arcomhoz ér, mintha a gondolataimat is tisztábbá tenné. Itt a gyűrű az ujjamon, a férfi, akivel összekötöttem az életemet éppen mellém ér és már készségesen is vezetne előre, miközben én még annyit se tudok, hogy van-e egyáltalán testvére, hol élnek a szülei, és volt-e kiskutyája gyerek korában.
Összeszorított szájjal állok mellette míg ő asztalt kér. A gondolataim hullámoznak, akár csak az érzéseim, amik libikókába ültek és közben kilókat dobálnak egymásra, hogy nehezebb legyen az egyik oldal.
Megkapjuk a szemben lévő sarok két személyes asztalát, ahova pont annyi idő alatt érünk el, míg én bebeszélem magamnak, hogy nem ez az a pillanat, amikor erről kéne gondolkodnom, vagy egyáltalán beszélnünk. Este majd otthon kikérdezem, holnap pedig majd rendesen átgondolom a napok leforgása alatt történteket, addig pedig most megvacsorázom, mert az éhség az eszemet veszi már.

Taiga szépen feloldódott, már sehol nem látszik rajta a délutáni rosszkedv. Mosolyog és heccel, az közerkölcsnek megfelelő kereteken belül perverzkedik, és rák vörössé tesz. Még a villát is nehéz fognom.
- Figyelj csak… - emelem fel a fejem, mielőtt bekapnám a következő falatot, és fejben átgondolom a mondatot és jobb szavakat keresek. – Szeretném megkérdezni, hogy… - Úgy kéredzkedek el tőle, mintha az apám lenne, és nem az élettársam, egy egyenlő fél. Fúú, de melegem van. -, illetve tudod, holnap van Shinjinek a születésnapi bulija. Arra gondoltam, hogy elmennék rá suli után, úgyis csak péntek van, meg ez egy ilyen ott alvós házibuli, úgyhogy ott is aludnék, és szombaton meg hazajövök, így te is tudsz pihenni. Hogy nem kell értem jönnöd, hazafelé pedig majd beugorhatok valami finom ebédért, vagy nem valami. – Kicsit egybe sűrítettem a mondatokat, és csak utólag gondolkodom el azon, hogy mennyire hangzott mégis inkább már előre konkretizált dolognak. Remélem, hogy nem lesz gond, hisz ismeri a barátaimat. Épp csak annyira lélegzem fel, amíg tudatosul, hogy Taiga még nem válaszolt, és nem is fog, mert időközben az asztalunkhoz ér a pincér, és újabb bort tölt. Megvárjuk míg távozik,  aztán előre fordulok, érdeklődve nézek, de továbbra is semmi.
Az érdeklődésem alább hagy, tulajdonképpen már úgy vagyok vele, hogy nem is érdekel, az ajtónál pedig már vissza is fordulnék, hogy jó mindegy, felejtse el, amit mondtam, de ő ellép mellőlem és kinyitja a kocsi ajtót. Képes lennék itt és most megfejelni a hideg fémet, mert nem lehetek ilyen hülye, hogy így elrontsam a vacsoránkat.
Végig nem beszélünk, de a szög csak kibújik a zsákból, amikor hazaérünk, pont mikor lerúgom a cipőt a lábamról.
- Nem szeretném, hogy ott maradj éjszakára. Érted megyek.
- De Taiga, csak egy este, nincs mitől félned, és tegnap este nem is hagytalak aludni. – Tényleg nem, bár lehet nem ez a legjobb érvem, de tudom mi lenne holnap éjjel is, meg lesz ma éjjel is, és egyébként is csak pár óra.
- De én tudom mi kell nekem és nekem te kellesz, ma éjjel is, és holnap éjjel is..
- Megígértem – tárom szét a karom.
- És meg se beszélted velem! – vágja rá, amitől megijedek, és egy pillanatra lehőkölök. Nem csak azért mert kicsit ingerültebb a hangja, hanem azért is, mert tényleg nem beszéltem meg vele. Nem szóltam róla időben neki, és szerintem én sem örülnék neki, ha egyik nap ő mondaná, hogy másnak nem jön haza, annak ellenére, hogy ilyen már megesett köztünk. De el is felejtettem, annyi minden történt, a költözés, az eljegyzés. Szomorúan hajtom le a fejem. Igaza van.
- Igen, igazad van, sajnálom – mondom. – akkor majd értem jössz? – kérdezem, mert az hogy kijelentsem olyan érzést keltene bennem, mintha kötelezve lennék, már pedig egy egyenlő viszonyú kapcsolatban nincs kényszer.
Holnap majd megmondom Shinjiéknek, hogy nem fogok tudni maradni, biztosan megértik. Elindulok kezet mosni, és szomorúan fogadom a tükörképemen keresztül, hogy ez a nap túl sok minden volt egyszerre. Rátámaszkodom a mosdókagylóra, a gyűrű a peremének ütközik. Kemény hangja van, fémes, de sűrűbb annál, nem cseng és nem is zúg, annál figyelmeztetőbb, mégis inkább magas, ami olyan határozott, de nem eléggé, ahhoz, hogy megszokjam. Automatikusan kapom rá a tekintetemet, és ő pedig vidáman visszacsillog, látszólag semmi baja, sőt olyan érzésem van, hogy erősebb a márványnál is, sérthetetlen.

Taiga mögöttem áll, az ajtófélfának dől és a kezeit pont akkor teszi karba, amikor felnézek rá a tükörből. Ismerem már, most se mondanám rá, hogy kiismerhetetlen az arca, de pontosan nem tudom megfogalmazni, hogy most nyugodt vagy csak hideg. A szemei élesek, a test tartása pedig bármennyire is laza, tudom, hogy mindig résen van. Feladom még azelőtt, hogy elkezdtük volna és rámosolygok, mert máshogy már nem is tudok ránézni, túlságosan szeretem.


Levi-sama2011. 04. 10. 12:43:23#12893
Karakter: Abunai Taiga



 

Édesen elpityeredik, az ölembe mászva önti ki nekem kicsi szívét. Mosolyogva hallgatom, kezeim hátát cirógatják.

- Mit csináljunk ma? – kérdezem tőle kedvesen, egy újabb falat tejberizst a szájába kanalazok.

- Vigyél el valahova, ahol nagyon szeretsz lenni, de a hálószoba kizárva!

Ünneprontó. Nevetve kapom fel, nem engedem tovább nassolni, inkább vállamra dobom és elindulok vele a hálóba.

Már neki is állnék őt elfogyasztani, de a telefon közberikkant. Nem hagyom őt beszélgetni, inkább csókolgatom és piszkálom, ő pedig aranyosan menekül előlem.

- Olyan vagy – duzzogja aranyosan amikor bontja a vonalat. – Biztos hallott.

Leteszem az ágyra, finoman megcsókolom, ezzel lezárva minden vitát. Ujjaim arcát, nyakát cirógatják.

Felemelem a fejem, lenézek rá.

- Támadt egy ötletem.

- Micsoda? – kérdezi, kezei nadrágom lecibálásával vannak elfoglalva. Amikor már teljesen csupasz vagyok, kipirult pofival mér végig.

- Szeretem ahogy rám nézel.

Duzzogva fújja fel a pofiját.

- Azért a nyálamat nem csorgattam, ugye?

Nevetve húzom le magamhoz, fölé hengeredem és alaposan megcsókolom. Mm... igen így jó.

- Ne tereld el a figyelmemet... – pihegi a nyakamat ölelve. – Azt mondtad, támadt egy mmm...

Újabb finom és édes csók. Felemelem a fejem.

- Szeretlek.

Halkan csuklik egyet, szemei tágra nyílnak.

- Ehh.. ahh... te... mindig mondasz valamit amitől kiszaladok a világból...

- Szeretlek.

Látja, hogy komoly az arcom, így ő is végre komolyan vesz.

Pipacs. Ez az árnyalat nevezhető annak, amit produkál.

- Én is téged... – suttogja.

- Gyere hozzám feleségül.

- Mi? – sikkantja tágra nyílt szemekkel. – Én nem vagyok nő!

- Hm... akkor is gyere hozzám – csókolom meg felháborodottan reszkető száját. – Szeretlek, és veled akarok élni ezentúl. Szeretem a tradíciókat, ráadásul borzasztóan önző vagyok. Kellesz nekem. Akarlak. Kizárólagosan csak én, és csak magamnak. Házasodjunk össze, Kai. Légy a...

- Ki ne mond, hogy a feleséged! – sikítja hangtalanul.

- A házastársam. Mi a válaszod?

- Gyű-gyűrűt is ho-hord...? – dadogja végtelenül édesen.

- Igen. Még ma megvesszük, ha igent mondasz. – Finoman megcsókolom, érzem hogy még győzködni kell. – Mondj igent, kicsim... kérlek...


Kawaii2010. 12. 13. 17:45:46#9786
Karakter: Hideyoshi Kai
Megjegyzés: Levi-samának



Reggel úgy ébredek, mint akin legalább egy úthenger ment át. Nah jó, legyen legalább három, hogy pontosítsunk. Taiga nincs mellettem, és én még mindig úgy kivagyok terülve az ágyon, mintha az egész az enyém lenne, de minimum az a tartomány, amit elfoglalok rajta. Jól esően nyújtózkodom el, és gurulok arccal a párnába többször is, mert érzem még az illatát, és a nap melegét, ahogy finoman simogat játékos huncutságom közben. Forgolódok még legalább negyed órát és tök hülyén érzem magam a végére, pedig okom nincsen rá, úgyhogy nem is értem mi van, de az tuti, hogy nagyon parában vagyok a konyhába való kimenetel miatt ezért is odázom, amíg csak lehet.
Végül mégis egy megállapításra kell jussak, ugyanis semmit nem érek azzal, ha itt maradok és éhes is vagyok, meg kicsi, és meztelen, ez utóbbi hoz a leginkább zavarba, még akkor is, ha ideje lenne már túllépnem ezen a ponton. Vajon mennyiben vett komolyan az éjjel?
Felöltözöm, és a konyhába oldalazok, de hiába az óvatos lépkedés, csupasztalpaim hangot adnak ki, amikor a hideg kőhöz érintem őket.
Behajolok az ajtónál és előre kukkantok, hogy felfedezzem a terepet, de lebukom már akkor, amikor a fejem búbja kilátszik a fal mögül.
Taiga köszönt, míg én csak visszadadogni tudok, aztán újra elbújok, és hátra dőlök a hideg felületnek. Úristen, az az arc és mosoly, az a férfi ott bent kávézás közben a legszebb ember, akit valaha láttam. Azokkal a hosszú ujjaival, a vékony arcélével, a reggelente sosem egyenesen álló hajával. És a…
- A küszöbre tálaljam a reggelidet? – És a szemét cikizésével. Én még úgyis imádom. – Gyere, ülj ide, kihűl a tejberizsed. – Ha egy szerelmes tini vígjátékban lennék, most kiugranék rejtekem mögül azzal a felkiáltással, hogy „elveszem feleségül”, de előbb lennék én az asszonykája, minthogy le tudjak térdelni előtte. Ezt inkább nem akarom tovább gondolni.
Zavartan foglalom el a helyemet vele szemben, és minden figyelmemet inkább a kakaópornak szentelem, meg a kiskanálnak, amin nem mindegy milyen magas a barna púp, ahogy az sem, hogy a tányér széle mellett hány millimétertől kezdődik a szórás. Konkrétan ennél a műveletnél kell a legprecízebbnek lennem! Aztán nagy és mély levegő és egy nagy kanál, hogy leellenőrizhessem a mennyiséget, és persze a minőséget is.
- Kai… - szól rám Taiga, én pedig ijedségemben beljebb nyelem a port, amit még az orromba is visszaérzek. Végig simít az arcomon, hüvelyk ujja a számnál törli le a fölösleget, és úgy néz rám, amitől még köhögni is elfelejtek. – Nincs miért idegesnek lenned. Én is szeretlek kis butusom. – Ezek szerint hallotta, de már azt sem tudom pontosan, hogy miért is voltam ideges, és a zavartságot sem értem, ahogy az ő arcát nézem, mert tökéletes.
Plottyan a kanál a tányérban, én pedig lehajtott fejjel állok fel az asztaltól és indulok el felé, hogy az ölébe mászhassak és kis gyerek módjára bőgjek a nyakába, nyafogva szipogjak a bőrébe, annyira szeretem. Nem nézek több idióta animét jelentem ki, de csak nem hagyom abba a sírást, mikor ő már mosolyogva simogatja a hátam. Babusgat, de továbbra is szorosan ölel, ami azért jó, mert nem látja az arcom. Nem látja a kipirosodott orrom, amiből lassan a kakaó folyik majd kifelé, az európaira tágult szemeimet, és a még mindig potyogó könnyeimet, amik a bőrére esnek, de én úgy teszek, mintha a kezem nedvesíteni a vállait.
Percekkel később már csak szipogok és hüppögök két falat között, amit ő ad a számba, mert magamtól enni sem vagyok már képes. Látom a szemében, hogy még így is szeret, pedig már egy csepp méltóság sincs bennem, a férfiasságról pedig már egy jó ideje letettem.
- Mit csináljunk ma? – kérdezi kíváncsian, a fejemben pedig elindulnak a vaskerekek, mert ideje lenne valami olyasmit kitalálni, ami mondjuk nem macskasétáltatás. Számra teszem az ujjam, átgondolom mi az, amit még Taigáról tudni szeretnék, tudok-e annál is többet, amit most látok.
- Vigyél el valahova, ahol nagyon szeretsz lenni, de a hálószoba kizárva! – rikkantom, de nem is tudom pontosan, mit várok cserébe, hova szeretnék valójában menni. Felnevet, és mit sem törődik a tejberizsért kapálódzó kezeimmel egyenesen a vendégszobába visz és az ágyra dob.
- Ez nem ér – visítok fel és kicsúszom a kezei közül és egyúttal a pólómból is. – Szörnyű vagy! – dobbantok a padlón, és futok el, mikor leszáll az ágyról.
Felröhögök a lépcsőnél, mikor elkap és szorosan ölel, amit a telefonom hangos csörgése dermeszt meg egy pillanatra.
- Szia Kai! – köszönt Takuya.
- Szia! – vigyorgok bele a telefonba, és a kezembe harapok, hogy ne legyen hallható a sóhaj, ami akkor szakad fel belőlem, amikor megérzem Taiga száját a nyakamon.
- Bocs, ha zavarlak, csak azért hívlak, hogy hétvégén lesz Shinji születésnapja. Pénteken bulit tartunk itt nálunk, szeretnélek elhívni. Biztos örülne neked, ugye ráérsz? – Kitáncikálok a karok közül, hogy figyelni is tudjak, ha már válaszolni eddig nem hagytak.
- De jó, persze, ráérek. Nem is tudtam – lelkendezek a konyha felé menet, mert a félig kihűlt tejberizs illata megcsap és magához csalogat.
- Te meg hova sunnyogsz – lép mögém Taiga és fordít el az ellenkező irányba. Pedig a tejberizsem…
 - Shin, mondta, hogy lógtál ma, azért hívtalak. De gondolom, van jobb dolgod annál, minthogy velem beszélj, úgyhogy hagylak is, és majd holnap megbeszéljük a többit.
- Öö, oké. Köszi, hogy szóltál, és bocsi.
- Ugyan. Szia!
- Szia! – köszönök el és azonnal Taiga felé fordulok. – Olyan vagy – csapok a mellkasára. – Biztos hallott – pirulok bele a mondatba, és a csókba, ami végig tart, míg visszaérünk a vendégszobába.


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).