Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6.

Adriana2019. 11. 10. 19:52:10#35669
Karakter: Victor Dawson
Megjegyzés: ~ Chii





- Te gyere velem, megmutatom az öltözőt – közli kifelé indulva.
- Nem hoztam váltóruhát – tudatom, tartva a tempót.
- Nem is vártam el, az étteremnek megvan a saját egyenruhája. Válaszd ki a méretednek megfelelőt – a folyosón lévő beépített szekrény ajtaját elhúzva szabad utat kapok a válogatásra, majd tovább állunk a férfi öltözőbe. – Itt fogsz tudni átöltözni munka előtt, saját zárható szekrényed lesz. Az ott a tiéd – mutat az ajtó mellettire, amin már ott is díszeleg a nevem, s egy lakat kulccsal a zárban csillog.
Több sem kell, neki veselkedek az átöltözésnek.
- Mit csinálsz?
- Átöltözöm, nem látszik? – csak nem szégyenlős...
- Esetleg ha megvárnád, míg kimegyek, azzal megkímélnél engem is és magadat is a kényelmetlenségtől – szűkölnek össze szemei.
- Engem nem zavar a jelenléted – sőt, kifejezetten jól szórakozom.
- Amennyiben szeretnéd túlélni az első napot, jobb, ha úgy teszel, ahogy mondom – morog. – A kisszekrényből vegyél elő magadnak egy cipőt – mutat az említett szekrényre. – Ha elkészültél, várlak a konyhában – közli, s magam maradok.
Komolyan, haláli a pasas! Olyan mint egy folyton pufogó hörcsög vagy egy kiskutya. Nem fogok mellette unatkozni az tuti.
 
- Gyere, körbevezetlek, még van néhány perc nyitásig – mondja, magyarázni kezd és megmutatja mi hol van, ami szükséges lehet a nap folyamán. – Ó és a legfontosabb szabály, semmilyen körülmények között ne érj hozzám –közli komoly ábrázattal, amire csak pislogok.
- Miért ne? – kérdem a pultra könyökölve, majd végig mérem. Szó se róla, egész jó testet rejt a ruha alá, de ez azért kicsit túlzás.
- Amennyiben szeretnéd megtartani a munkádat, betartod a szabályokat. Sok sikert – teszi hozzá hűvösen és már nyitja is az ajtót a vendégeknek.
Most komolyan? Mekkora baromság már, hogy nem lehet hozzá érni. Már csak véletlenül is előfordulhat, mondjuk mikor egy tárgyat adunk át a másiknak.
 
A nap egész nyugis volt. A kollégák is egész normálisak, akad ugyan aki kicsit nagyra tartja magát, de amíg nem kekeckedik velem nem lesz gond.
Viszont Amandával hamar egy hullámhosszra kerültünk. Vidám és nyitott, folyton csacsog és még sem untat. Arról nem beszélve, hogy sok mindent megtudtam az itteni dolgokról, alkalmazottakról és főként, a Főnökről.
A vendégek egész udvariasak, bőkezűek a borravalóval, egészen estig.
 Mikor is egy ipse nem tudja a korlátait, leissza magát és jelenetet rendez.
- Uram, biztosíthatom ezt kérte – jó memóriám van.
- Már pedig én nem ezt kértem – emeli feljebb a hangját, mire Amanda mellettem is terem.
- Mi a probléma?
- Az úr ezt a bort kérte, felbontatta és a felét el is fogyasztotta, majd közölte nem ezt a bort rendelte – ismertetem az elhangzottakat.
- Még pimaszkodik – válik még vörösebbé arcszíne a méregtől.
- Elnézést kérek a kollégám nevében is, máris megoldjuk – mondja Amanda, de megint csak hőbörög a pasas, amire már a Főnök is megjelenik.
- Itt meg mi történt – érdeklődik, mire keresztbeálló tekintetét rá emeli a fickó.
- Ez a semmire kellő pincér rossz bort hozott ki – vicsorogja rám mutogatva.
- Biztosan meg tudjuk ezt oldani valahogy – próbálkozik a Főnök.
- Elnézést kérek, uram, de ön ezt rendelte. – mondom még nyugodtan, de nekem is kezd felmenni a vérnyomásom.
- Tán még süket is, ha? – ordítja, egyre nagyobb feltűnést keltve ezzel.
- Kérem, uram – fut neki még egyszer a Főnök, de a férfi megragadja a felsőjénél fogva és rángatni kezdi.
- Követelem, hogy rúgja ki ezt a mihasznát – kiabálja az arcába.
A Főnök lábai megroggyannak, majd reszketni kezd egész teste. Remegő kezekkel próbálja leszedni magáról a fickó mancsait, de kevés eredménnyel.
Nem szokásom mások dolgába avatkozni, de a fickó és a Főnök közti testi erő különbség, valamint a nyilvánvaló félelme tettre sarkal.
- Azonnal engedje el – magamhoz húzom a remegő testet, s ahogy rákényszerítem vasöklét, hogy engedjen a szorításon, közéjük állok.
- Chh, borzalmas a kiszolgálás ezen a helyen, többet ne számítsanak rám – fröcsögi gúnyosan, majd a pénz a földre dobva távozik.
Legszívesebben utána mennék és laposra verném, de most lényegesebb a mögöttem remegő személy.
- Jól vagy? – kapkodva veszi a levegőt, remélem nem pánik rohama van. Figyelmen kívül hagy és már csak az ajtó csattanását hallom.
- Amanda, megoldod ugye? – kérdem és amint bólint, már a Főnök nyomába is eredek.
Az ipsével szemben is törékenynek tűnt, de ahogy felhúzott lábbal ül a lépcsőt és az arcát a kezeibe temeti…
- Mit akarsz? – uh, fagyos.
- Csak megbizonyosodni afelől, hogy minden rendben van – guggolok a lábaihoz.
- Menj vissza dolgozni vagy tényleg kirúglak.
- Csak aggódtam, már az is baj? – megy fel bennem a pumpa és visszatrappolok a konyhára.
Hogy kapná be! Oké, hogy fagyos mindenkivel, de ha valaki segíteni akar akkor nem kéne így reagálni.
Mondjuk… valószínűleg én is így reagálnék.
- Victor – jelenik meg Em a személyes teremben –, hallottam mi történt. Jake jól van?
- Persze, majd ki csattan.
- Ezt hogy érted?
- Ha barátok vagytok, akkor azt is tudod mire hogy reagál – ráncolja a szemöldökét, majd sóhajt egyet.
- Bármit tett vagy mondott, ne vedd a szívedre.
- Nem erről van szó! – nem mintha köze lenne a szívemhez.
- Megértem, ha dühös vagy. De kérlek, nézd el neki – próbál megnyugtatni. – Ő…nem volt mindig ilyen.
A lengőajtó kivágódik és egy dühös Főnök toppan be.
- Van valami probléma? – dörren ránk, s körbe hordozza tekintetét a jelenlévő bandán.
A többség lehajtja a fejét, de én kibaszottul tartom a szemkontaktust. Lehet hogy övé a hely, de nem az atyaúristen, hogy meghunyászkodjak előtte, mint egy kutya.
- Jake – lép hozzá Em és kezei közé fogja a Főnök arcát –, jól vagy?
- Miért ne lennék – fejti le magáról gyengéden, de a hangja másról árulkodik. – Végül is csak a hátam mögött beszélsz rólam az alkalmazottaknak.
- Ne vonj le elhamarkodott következtetéseket – mondja rosszallóan Em.
- Munkára! – csattan a Főnök hangja, akár egy ostor. – Folytassuk az irodában, Emily.
- Amanda, arról volt szó tartod a frontot – fedem meg kifele menet.
- Tudom, de mindenki eltűnt.
- Ja, tátották a szájukat.
- Miért? Mi volt? – suttogja.
- A Főnökből kiindulva valószínűleg semmi különös.
 
Amanda nem érte be ennyivel, zárásig faggatózott, de mikor a többiek elkezdték kitárgyalni a mai napot már nem firtatta a dolgot.
Viszont én nem lettem előrébb, hogy maradok vagy sem a galiba után. A Főnök végig a konyhában maradt és a tűzhelynél pörgött, de még egy másodpercre sem tudtam elkapni a tekintetét. Így nincs mit tenni, mint szöszmötölni, míg a többiek elmennek, kettesben hagyva a drága főnők úrral.
Em az irodában pötyög a gépen, a Főnök pedig a konyhában kotyvaszt.
A tűzhelyen fortyogó edény leköti a figyelmét, de most pont leszarom, hogy más elfoglaltsága van.
- Főnök, beszélnünk kellene – hívom fel magamra a figyelmét és lassan lopom a távot.
- Nincs miről – mondja hátra se fordulva.
- Szerintem meg igen is kell – már csak három lépés. – Hosszútávon nem lesz kifizetődő és nem is kivitelezhető, hogy ne érjünk egymáshoz.
- Hogy mondod? – kérdi hűvösen, de szemei érzelmekről árulkodnak.
- Lehetetlen elkerülni a fizikai kontaktust. Figyelmetlenné válhatunk, kapkodhatunk, bármi megtörténhet.
- Befejezted? – kavar egyet a szószon.
- Be.
- Igen, előfordulhatnak balesetek. De ettől függetlenül arra kell törekedni, hogy elkerüljük ezeket.
- Nem arról van szó, hogy szánt szándékkal keresni fogom ezeket a szituációkat.
- Nagyon helyes – fordul némi fűszerért.
- A francba is, értsd már miről beszélek.
- Victor – mondja fenyegetően.
- Igen, ez a nevem.
- Fejezd be.
- Majd, ha végre értjük egymást! Értem, hogy nem csíped, ha hozzád érnek. Bizonyára meg van az oka is. De ez még…
- Semmit sem tudsz! – pördül felém szikrázó szemekkel. – Sem rólam, sem a múltamról!
- Ez igaz. De mindenkivel történnek szar dolgok, ilyen az élet. De ettől még nem kéne seggfejnek lenni.
- Hogy mered…
- Lehet, nem szándékosan teszed – teszem hozzá szelídebben. – De a viselkedéseddel hatással vagy másokra.
- Most már elég legyen! Nem kérdeztem a véleményedet.
- Ez is igaz, de attól még elmondom. A viselkedéseddel megnehezíted az emberek mindennapjait és következményei lesznek – amibe valószínűleg még nem gondolt bele, Em pedig szeretetből nem hívta fel rá a figyelmét.
- Ugyan milyen következmény? Mégis mit tudsz te? – kérdi dühvel, de teste enyhe remegését nem tudja leplezni előttem.
- Ha mindenkit elüldözöl innen, lehet idővel lehúzhatod a rolót és akkor Emnek új munkát kellesz keresnie. Azt pedig kizártnak tartom, hogy máshol is ennyit keresne egy könyvelő – ugyan nem tudom a bérét, de a fizumból kiindulva és hogy ők még barátok is…
- Fiúk – toppan be Emily –, minden rendben?
- Az a Főnök Úrtól függ – jegyzem meg, amiért villámló szemek a jutalmam.
- Majd ha az alkalmazottak tudják hol a helyük – teszi hozzá Jake.
- Az alkalmazottaknak is van szemük, és ha a főnöknek nem esnek le a dolgok, akkor az ők dolguk felhívni rá a figyelmét.
- Ehhez csakis azoknak az alkalmazottaknak van joguk, akik bizonyítottak. Az újak pedig csak hallgassanak!
- Jake, egy szóra – hívja Emily, farkas szemet néznek majd Jake egy sóhajtással elzárja a tűzet és félre vonulnak.
Sutyorognak, de különösebben nem foglalkoztat a dolog. Az íncsiklandozó illatfelhő elvonja a figyelmemet és már nyúlok is, hogy belenyaljak.
- Tűnés onnan! – hallom Jake hangját, de már mindegy. A fakanál a szósszal együtt már a számban van.
- Egy pici csípős mehetne bele és fenomenális lenne – nyalogatom a fakanálról a szószt.
 


Chii2017. 06. 25. 18:13:08#35126
Karakter: Jake Sorrow



Tegnap megint felmondott az egyik pincérem, nem értem, mit nem lehet azon megérteni, hogy ne érjenek hozzám… Néhányan tudom, hogy csak direkt bosszantanak vele a konyhában, és az sem zavarja őket, hogy annak ordibálás a vége. Tudják, hogy nem rúghatom ki őket, mert így is mindig munkaerőhiányban szenvedünk. Kezdenek túlságosan is elkanászodni, a pincérfiúval is fogadtak, hogy nem mer megérinteni, amit ő persze állt, de végül úgy megrémítettem, hogy inkább felmondott. Nos… erről én nem tehetek, majd megtanulják, hogy hol van a helyük, és hogy gyűlölöm az emberi kapcsolatokat.

A nap végén dühösen rendezgetem a papírokat, hétvégén jön a forgalmunk nagy része, és nincs elég pincérem, remélem, még előtte jelentkezik valaki az állásra, hiszen elég jó fizetést kapnak. Az étterem egész jól megy, Emily, a gyerekkori barátom szerint terjeszkednem kellene, de nem lenne időm egy másik helyet is felügyelni, így maradok ennél az egynél. Ő intézi a papírmunkákat, amiért hálás vagyok, hiszen az sosem volt igazán az én asztalom, természetesen elvégzem, ha muszáj, de jobban szeretek a konyhában lenni, ott legalább nem kell a múlton rágódnom.

Fáradtan dőlök be hajnalban az ágyamba, hogy utána ismét egy rémálomra riadjak fel. Tudom, ma ismét az átlagosnál is morcosabb leszek, szóval jobb, ha menekülnek előlem az idióta alkalmazottaim. Amanda, a pincérnőnk retteg tőlem, de kell neki a pénz, így kibírja a természetemet, ezért valahol tisztelem is. Ő sosem próbálja kivívni a haragomat, inkább kerüli a tekintetemet, és azonnal engedelmeskedik minden utasításomnak. Amíg ez nem megy a munkája kárára, én meg vagyok elégedve vele.

Éppen nyugis időszak van az étteremben, amikor Amanda lép be a konyhaajtón, és idegesen gyűrögetni kezdi a kötényét.

- Főnök, valaki önt keresi, az álláshirdetés miatt jött – motyogja, majd amikor bólintok, gyorsan el is illan. Ledobom a kezemben tartott konyharuhát, gyorsan kezet mosok, majd kilépek az idegenhez, aki még nem tudja, mire vállalkozik.

A pincérnőnk még mindig az újonccal beszélget, így gyorsan elhajtom őt, hogy inkább a vendégekkel foglalkozzon. – Amanda, nincs valami dolgod? – pirítok rá, mire ijedten fordul felém.

- De, főnök – mondja reszketeg hangon. – Megyek is – szívódik fel gyorsan.

- Örülök a találkozásnak, Victor Dawson vagyok – nyújtja felém a kezét udvariasan a kölyök, de én azt szemérmetlenül figyelmen kívül hagyom.

- Jake Sorrow, örvendek. Van valamilyen tapasztalatod a vendéglátásban? – térek rá rögtön a lényegre.

- Máris adom az önéletrajzomat – kezd a táskájában kutakodni, de gyorsan félbeszakítom eme tevékenységét.

- Felesleges, te is el tudod mondani, ami érdekel.

- Rendben – mondja kissé meglepve. – Alkalmi munkák által voltam mosogatófiú, pultos és pincér is, de az utóbbi jött be – foglalja össze a múltbéli tapasztalatait.

- Mit szerettél benne?

- A pörgést és hogy új emberekkel ismerkedhetek össze.

- Meddig tartottak az alkalmi munkák? – érdeklődöm semleges hangon, nem szeretnék olyat felvenni, aki csak egy-két hétig bírta a strapát, habár a szükség nagy úr.

- Változó, volt, ami csak egy hónapra szólt, de olyan is akadt, ami egy teljes szezonra – hümmögve bólintok egyet.

- Családi állapot? – kérdezem, hiszen nem akarok olyan kifogásokat később, hogy valaki miatt nem tudott bejönni dolgozni, vagy épp minden héten szabadnapot szeretne kivenni.

- Szingli.

- Akkor még a szüleiddel élsz? – Nem tűnik túl idősnek, remélem, bírja a kemény munkát.

- Nem, egy két szobás lakást bérlek az egyik évfolyamtársammal, ami pár utcányira van innen.

- Értem – mérem végig hidegen. – Hány éves is vagy?

- Huszonkettő – feleli mosolyogva. – Mellesleg egyetemre járok. Ez gond?

- Attól függ, milyen az órarended – mondom őszintén, a lényeg, hogy az esti és a hétvégi napokon ráérjen.

- Délelőttönként vannak óráim, az változó, hogy mikor végzek. De a hétvégéket gond nélkül tudom vállalni.

- Részemről nincs akadálya, már csak egy kérdésem maradt – pillantok rá hidegen.

- Még pedig? – kérdi vidáman, amitől elhúzom a számot. Túl magabiztos ez a srác, valamiért azt érzem, hogy az őrületbe fog kergetni az ittléte alatt.

- Mikor tudnál kezdeni? – teszem fel azt a kérdést, mely jelenleg a legfontosabb információt tartalmazza.

- Már holnap is beállhatok – közli vigyorogva. Hát akkor kölyök, köszöntelek itt, még nem tudod, mit vállaltál magadra.

- Nagyszerű, akkor csak a papírok maradtak – indulok meg az irodám felé. – Egy negyedórára magadra hagylak, hogy át tudd olvasni a szerződést – mondom az asztalomhoz lépve, miközben a munkaszerződést keresem. Hátamon érzem égető pillantását, de nem foglalkozom vele. – Tessék – nyújtom felé a papírokat. – Ha részedről rendben van, töltsd ki és írd alá, szombaton kilencre várlak – mondom el a főbb információkat, majd magára hagyom, hogy nyugodt körülmények közt tudja áttanulmányozni a szerződést, mely amúgy csak a szokásos dolgokat tartalmazza.

Visszatérek a konyhába, ahol a dolgozók természetesen lazsálni kezdtek a jelenlétem nélkül. Elég néhány kemény mondatot intéznem feléjük, és ismét dolgozni kezdenek. Nagyjából egy óra múlva térek vissza a dolgozómba, de a srácot már nem találom ott, csak az aláírt szerződést, amit szépen félreteszek, hogy Emily majd le tudja dokumentálni hivatalosan is.

Az esti műszak gyorsan eltelik, Em tíz előtt néhány perccel beugrik, hiszen szóltam neki az új fiúról.

- Őt milyen hamar tervezed elüldözni, Jake? – kérdezi lemondó sóhajjal, miközben a gépbe viszi be az adatokat.

- Nem tehetek róla, hogy nem képesek pár alapszabályt betartani – morgom a mai bevételt vizsgálgatva.

- Kicsit elnézőbb is lehetnél az alkalmazottaiddal – pillant rám szigorúan, de nem tud meghatni, hiszen még így is árad belőle az ártatlanság. A megfélemlítés nagyon messze áll tőle.

- Majd ha megtanulták, hol a helyük.

- Jake… tudod, hogy ez nem mehet így örökké – mondja szomorúan. Ne, nem akarom megint azt a szent beszédet hallgatni, hogy menjek el pszichológushoz. Megpróbáltam, nem segített, soha többé nem akarom ezt meghallani.

- Em… Nem szeretnék erről beszélni – nézek rá komolyan, amitől egy halk sóhaj hagyja el az ajkait, majd ismét a gépnek szenteli a figyelmét.

Átnézem még a beszállítólevelet, ami eltart egy ideig, már Emily is elment, végül én is nyugovóra térek odafent.

***

Persze jönnek a rémálmok a nagybátyámékról, így szokásos módon alig alszom pár órát, már hajnalban fent vagyok. Ki akarok próbálni egy új receptet, azon serénykedem, és amikor végzek, rájövök, hogy nem is lett olyan rossz, viszont nem is elég jó, hogy felszolgáljuk az étteremben. Nem tudom, hogy mi hiányzik belőle, pedig már rengeteg változatát kipróbáltam…

Úgy döntök, elnapolom ezt a kérdést a következő álmatlan éjszakámhoz, és inkább reggelit készítek Emilynek, hiszen hamarosan itt lesz. Sima rántottát és pirítóst ütök össze, éppen végzek, amikor kulcscsörgést hallok a hátsó ajtónál. Közben már elkezdtem készülni a korai vendégek fogadására, így egy-két dolog ott fortyog a tűzhelyen.

- Jó reggelt! – kukucskál be Em, majd ahogy bentebb lép, az új jövevényt is megpillantom.

- Reggelt! – köszön ő is udvariasan, és a konyhát kezdi vizslatni.

- Nektek is – üdvözlöm őket, majd megkeverem az alaplét a gázon, utána lentebb csavarom a hőfokot, hogy éppen csak melegen tartsa azt. – Emily, ma egyedül reggelizel – szólalok meg, nekem egyáltalán nincs étvágyam.

- Rendben, de már ettél, ugye? – kérdi gyanakvóan, mindig is átlátott rajtam.

- Persze – csúsztatom elé a pár perce elkészült rántottát. – Jó étvágyat!

- Ebben valahogy kételkedem – teszi hozzá, de azért nekilát az ételnek.

- Most hagyjuk ezt – nézek rá komolyan, majd figyelmemet az új munkaerőnkre fordítom. – Nos… –pillantok rá. – Te gyere velem, megmutatom az öltözőt – mondom, majd elindulok az említett helyiség felé.

- Nem hoztam váltóruhát – feleli, de tartja velem a lépést.

- Nem is vártam el, az étteremnek megvan a saját egyenruhája. Válaszd ki a méretednek megfelelőt – húzom el a folyosón lévő egyik beépített szekrény ajtaját. Gyorsan kiválasztja az ing-nadrág-mellény kombóját, így bevezetem a férfiöltözőbe. – Itt fogsz tudni átöltözni munka előtt, saját, zárható szekrényed lesz. Az ott a tiéd – mutatok az ajtó mellettire, amire már tegnap felragasztottam a nevét, a lakat a kulccsal együtt pedig ott fityeg a zárba akasztva.

Épp a mai napi teendőit kezdeném magyarázni, amikor látom, hogy máris ledobta magáról az ingjét, és a pólója felé nyúl.

- Mit csinálsz? – kérdezem idegesen, mire kérdőn pillant rám.

- Átöltözöm, nem látszik? – ejt meg egy pimasz mosolyt, amitől dühösen szűkülnek össze a szemeim.

- Esetleg ha megvárnád, míg kimegyek, azzal megkímélnél engem is és magadat is a kényelmetlenségtől – vágom oda neki, de továbbra is csak mosolyog.

- Engem nem zavar a jelenléted – vigyorogja.

- Amennyiben szeretnéd túlélni az első napot, jobb, ha úgy teszel, ahogy mondom – morranok rá, mire abbahagyja a vetkőzést, de nem tűnik úgy, hogy nagyon meghatotta volna a kiborulásom. Tudtam én, hogy egy bajkeverőt vettem már megint a nyakamba… – A kisszekrényből vegyél elő magadnak egy cipőt – mutatok az említett tárgy felé. – Ha elkészültél, várlak a konyhában. – Azzal el is tűnök az öltözőből, kilépve látom, hogy most kezdenek a többiek szállingózni, így visszamegyek Emilyhez, aki már befejezte a rántottáját, és épp a tányérját akarná elmosni. – Hé, te lány, tedd azt le – veszem ki a kezéből a használt tányért. – Legyen valami dolguk a mosogatófiúknak is – teszem hozzá magyarázatképp.

- Nem voltál túl durva a kölyökkel, ugye? – evez rá egy másik témára, amitől eszembe jut a sztriptízelése, a hideg is kiráz tőle.

- Sosem vagyok durva – mondom, de én magam is tudom, ez mekkora füllentés.

- Hát persze – nevet fel vidáman, majd magamra hagy a konyhában.

Pár pillanat múlva belép az új pincérünk is, elég jóképű srác, a vendégek biztosan imádni fogják, ha a modora is megfelelő.

- Gyere, körbevezetlek, még van néhány perc nyitásig – mondom, majd magyarázni kezdek neki, ő pedig lelkesen kérdezget, ha nem volt teljesen világos számára a mondandóm. Megmutatom, miket hol tartunk, hol találja a felmosót, ha véletlenül a vendégek kiborítanák az ételüket vagy az italukat, elmondom, kiktől tud segítséget kérni, amennyiben nem talál valamit. Azt hiszem, minden információt közöltem vele, egyet leszámítva.

- Ó, és a legfontosabb szabály, semmilyen körülmények között ne érj hozzám – nézek rá komolyan, amin ő is meglepődik.

- Miért ne? – kérdezi a pultra könyökölve, tekintetével pedig végigpásztáz teljesen. Kérdését teljesen figyelmen kívül hagyom.

- Amennyiben szeretnéd megtartani a munkádat, betartod a szabályokat. Sok sikert – teszem még hozzá hűvösen, és kinyitom a bejárati ajtót a vendégeknek.

A nap szerencsére eseménytelenül telik, néhányszor ránézek az újfiúra, de úgy tűnik, szépen alkalmazkodik a dolgokhoz, habár Amanda még felügyeli majd az első pár hétben. Már majdnem zárunk, amikor hangos kiabálásra leszek figyelmes a vendégtérből. Idegesen megyek előre, ahol egy cseppet sem kellemes látvány fogad.

Az egyik kissé már spicces vendég Victorral kiabál, aki próbálja visszafogni magát, miközben Amanda a férfitől kér bocsánatot.

- Itt meg mi történt? – lépek oda hozzájuk, mire az úr ezúttal engem méltat figyelemmel.

- Ez a semmirekellő pincér rossz bort hozott ki – vicsorogja idegesen az újoncra mutogatva.

- Biztosan meg tudjuk ezt oldani valahogy – próbálom csitítani a kedélyeket, de a félig részeg ipse nem igazán tántorítható el a követelésétől.

- Elnézést kérek, uram, de ön ezt rendelte – mondja nyugodt hangon Victor, de szemei dühösen csillognak. Ez semmi jóhoz nem vezet…

- Tán még süket is, ha? – ordibálja, megzavarva ezzel a többi vendég nyugalmát.

- Kérem, uram… - próbálkoznék ismét a helyzet megoldásával, de a hapsi mérgesen fordul felém, majd megragadja a felsőmet.

- Követelem, hogy rúgja ki ezt a mihasznát – kezd rángatni és az arcomba kiabálni, amitől elönt a pánik. A lábaim megroggyannak, egész testemben reszketni kezdek, felrémlik előttem a nagybátyám alakja, aki hasonló testfelépítésű volt, amikor maga alá gyűrt. Remegve próbálom lecsavarni a kezeit a felsőmről, de teljesen erőtlennek érzem magam, egy hang sem jön ki a torkomon.

- Azonnal engedje el – hallom meg az új srác dühös hangját. Mögém lépve húz magához, lerángatja a férfi karját a ruhámról, majd védelmezőn elém áll.

- Chh, borzalmas a kiszolgálás ezen a helyen, többet ne számítsanak rám – fröcsögi gúnyosan a részeg vendégünk, majd a földre dobja a számláját rendező pénzt, és csörtetve elhagyja az éttermet. Kapkodva veszem a levegőt, és hiába próbálom lenyugtatni magam, nem igazán sikerül.

- Jól vagy? – hallom meg Victor aggodalmas hangját, felnézve pedig átható tekintetével találom szembe magam, amit nem vagyok képes most elviselni. Szó nélkül vágtatok ki a hátsó bejáraton, majd a felső szintre vezető lépcsőn ülök le. A kezeimbe temetem az arcomat, ahogy veszek pár mély levegőt.

Meghallom az ajtó nyitódását, de nem nézek az érkező felé.

- Mit akarsz? – kérdezem ridegen, még mindig a felhúzott lábaimat bámulva.

- Csak megbizonyosodni afelől, hogy minden rendben van – mondja Victor elém guggolva. Miért nem hagy már végre békén, nem érti meg, hogy egyedül szeretnék lenni?

- Menj vissza dolgozni, vagy tényleg kirúglak – mondom remegő hangon, mire kitárt kezekkel áll fel ismét.

- Csak aggódtam, már az is baj? – kérdezi dühösen, és végre magamra hagy. Hát… ez a nap sem épp úgy alakult, ahogy azt terveztem… Kell jó pár perc, mire sikerül lenyugodnom, hangtalanul lépek vissza az épületbe, de a konyhából kihallatszódó hangok egyáltalán nem tetszenek.

- … nem volt mindig ilyen… – mondja Em, amitől eláraszt a düh. Idegesen vágom ki a lengőajtót, mire minden tekintet felém fordul.

 

- Van valami probléma? – kérdezem méregtől eltorzult arccal, miközben végigjártatom pillantásom a bent csoportosuló embereken.



Szerkesztve Chii által @ 2017. 06. 25. 18:19:15


Adriana2017. 01. 21. 23:08:25#34972
Karakter: Victor Dawson
Megjegyzés: ~ Chii




 

Világ életemben szerettem festeni. Akármilyen gondom is volt, ha leültem festeni az emberi problémák megszűntek létezni. Épp ezért is szeretnék evvel foglalkozni a jövőben.

Csak persze manapság nem könnyű érvényesülni, pláne nem szponzor nélkül. Hacsak az egyetemi éveim alatt valaki nem lát bennem fantáziát.

De addig is, meg kell élni valamiből. Ezt pedig iszonyat nehezem megy szakma nélkül. Általában szobafestést vállalok, vagy festéssel kapcsolatos munkát, de az utóbbi időben senki sem alkalmaz. Pedig sokkal szebben és olcsóbban dolgozok, mint akármilyen szobafestő, de papír nélkül nem kellek.

Így kénytelen leszek a szobafestésen kívül mást is elvállalni, mert a tartalékaimat élem fel, de azok se fognak sokáig tartani ilyen tempóban. Haza költözni pedig tuti nem fogok.

- Ne mozogj – szólok, még kedvesen a jelenlegi modellemre.

- De elgémberedtem – nyafog, mint egy kislány.

-  Evvel jár a modellkedés – jegyzem meg. Hogy mennyit tud picsogni a srác. Pedig elsőre azt hittem, hogy tökéletes választás. Fiatal, aki ad magára, így kellően izmos, de még nem túl sok, hogy ne passzoljon a témámba. A külseje pedig kellően ártatlan a szőke haja és kék szemeinek hála, a cseppet sem férfias profiljáról nem beszélve. Tökéletes egy lengén öltözött angyalnak.

- Tudom, de elfáradtam – nyüglődik.

- Tíz perc és pihenhetsz – kegyelmezek meg. Végülis, ingyen csinálja és akár faképnél is hagyhat. Ezt pedig a munka kellős közepén elkerülném.

- Végre – mondja megkönnyebbülve. – Amúgy hogy haladsz?

- Folyton ficeregsz, így igen lassan – méregetem a vásznon kibontakozó alakot. Sajnos tényleg csak az elején járok, így egy jó darabig el kell viselnem a srácot.

- Na – nyíg –, ne légy gonosz.

- Csak őszinte vagyok, ha nem tetszik kívül tágasabb.

Még ha szükségem is van rá, attól ne higgye, hogy ő dirigálhat. Avval csak a kedvemet venné el az egész projekttől.

- Undok vagy – durcáskodik.

- Az – hagyom rá. – Mellesleg, végeztünk mára.

- Juhé – ugrik le vidáman a székről, majd grimaszol egyet, ahogy realizálja a zsibbadást.

- Ne ugrálj, annál rosszabb.

- Hamarább is abba hagyhattuk volna. Most fáj mindenem – panaszkodik.

- Akkor nem haladnánk – és még tovább el kéne viselnem a gyerekes viselkedésedet –, és csak elzsibbadtál, ne nyafogj.

- Tényleg undok vagy.

- Ezt már egy ideje tudod, nem értem mi mást vártál volna – esek neki az ecsetek tisztításának.

- Hogy kedvesebb leszel – lép a paraván mögé.

- Az vagyok – tényleg az vagyok.

- Hát hogyne.

- Számíthatok rád a jövő héten is?

- Persze – lép mellém már a saját ruháiban – De csak később tudok jönni – indulunk a bejárati ajtóhoz.

- Oké, nem gond – aznap nincsenek óráim.

- Szuper – igazgatja a táskáját. – Nos, jó légy – add egy cuppanóst az arcomra, s zárja maga mögött az ajtót.

Nos, ez letudva. De még mindig nem tudom, merre induljak munkát keresni.

Ugyan újságkihordástól kezdve a pultosig kipróbáltam magam, de egyikről sem mondhatnám el, hogy kellő tapasztalattal rendelkezek.

Mondjuk, ha elég magabiztos vagyok – amivel nem lesz gond –, akkor van esélyem egy jobb melóra is.

 

                                                                       ~

 

Van egy-két hely, amire azt mondanám, hogy egész jó, de eddig ez a pincér meló a nyerő.

A berendezésektől kezdve a falakik, minden fekete vagy piros színű. Szokatlan, hisz ezek a színek inkább bárokra vagy sztriptíz bárra jellemző, de ízlésesen van berendezve.

Kifejezetten tetszik a hely.

- Üdvözlöm – köszönt egy nagy mosollyal a hosszú szőke hajú, kék szemű pultos csaj, aki hetero szemmel bizonyára dögös.

- Szia – viszonzom mosolyát. – A meghirdetett állás után érdeklődnék.

- Ó – hervad le a mosolya –, értem. Nos, akkor gyere velem és szólok is a főnöknek.

- Kösz – habár azt nem értem miért is kell hátra mennem. – Amúgy milyen a főnök?

- Hát… – pillant hátra zavartan –, majd meglátod.

Oké, ez túl sok jót nem ígér.

- Itt várj – áll meg a konyhaajtó előtt –, szólok neki.

Csak bólintok értésem jeléül, és ahogy eltűnik az ajtó mögött, körbe pillantok. Tisztaság és rend a folyosón, ami egy étteremnél meglepő. Még egy jó pont.

- Már jön is – lép mellém biztatóan a csaj. – Sok sikert!

- Amanda – lép ki egy fekete hajú srác –, nincs valami dolgod?

- De, Főnök – mondja a csaj ijedten. – Megyek is – és már itt sincs.

Jobb esetben velem egykorú és már egy étterem tulajdonosa. Kit szopott le érte?

- Örülök a találkozásnak – udvariaskodok, amit ki nem állhatok, de jelen helyzetben szükséges. – Victor Dawson vagyok – nyújtom kezem, amit pofátlanul figyelmen kívül hagy.

- Jake Sorrow, örvendek – mondja hűvösen. – Van valamilyen tapasztalatod a vendéglátásban?

- Máris adom az önéletrajzomat – túrok a táskámba, de mozdulat közben megállok mikor rám szól.

- Felesleges, te is el tudod mondani, ami érdekel – közli.

- Rendben – habár szokatlan. – Alkalmi munkák által voltam mosogatófiú, pultos és pincér is, de az utóbbi jött be – teszem hozzá.

- Mit szerettél benne?

- A pörgést és hogy új emberekkel ismerkedhetek össze.

- Meddig tartottak az alkalmi munkák?

- Változó, volt ami csak egy hónapra szólt, de olyan is akadt ami egy teljes szezonra – ami a legneccesebb időszakra szólt, mint a nyár.

- Családi állapot?

- Szingli.

- Akkor még a szüleiddel élsz?

- Nem, egy két szobás lakást bérlek az egyik évfolyamtársammal, ami pár utcányira van innen.

- Értem – mér végig. – Hány éves is vagy?

- Huszonkettő – felelem, majd elmosolyodom. – Mellesleg egyetemre járok. Ez gond?

- Attól függ, milyen az órarended.

- Délelőttönként vannak óráim, az változó, hogy mikor végzek. De a hétvégéket gond nélkül tudom vállalni.

- Részemről nincs akadálya – mondja. – Már csak egy kérdésem maradt.

- Még pedig? – kérdem jókedvűen, mert tuti, hogy nyert ügyem van.

- Mikor tudnál kezdeni? – Na, így legyen ötösöm a lottón.

- Már holnap is beállhatok – amúgy is csak egy órám lenne és annyira nem is lényeges.

- Nagyszerű – mondja egy csepp öröm nélkül. – Akkor csak a papírok maradtak – indul a folyosó vége felé. – Egy negyedórára magadra hagylak, hogy át tud olvasni a szerződést – lép be a jobb oldali ajtón, majd a dolgozóasztalhoz lépve túrni kezd a papírok között.

A barna és a fehér dominál az irodában, de elvétve akad egy-két színes holmi is. Mint piros és kék díszpárna az ablak alatt levő kanapén, illetve a narancssárga és zöld színű kerámia kaspóban lévő zöld levelű növények.

Elsőre unalmasnak tűnne, de van valami melegség a légkörben. Semmi hivalkodás vagy cicoma, csak ami a célhoz kell és egy-két apróság, ami otthonosabbá teszi.

Kifejezetten passzol hozzá a hely hangulata, biztos ő is rendezte be az egészet, ez pedig nagyon is bejövős.

Szemérmetlenül végig is mérem leendő Főnökömet. Átlagos magasság, testalkat, amit a szakácsok megszokott viselete – kabát, nadrág – jól fed. Arca kifejezetten szép, már-már nőies, de a fém ékszerek – amik a szájában, szemöldökében és fülében vannak –, ellensúlyozzák ezt, a holló fekete haja pedig szinte ordít, hogy bele túrjak. De a legtetszetősebb rajta a szeme, tengerkék ragyogása vonzza tekintetemet.

- Tessék – térit magamhoz mélázásomból a főnök. – Ha részedről rendben van, töltsd ki és írd alá, szombaton kilencre várlak – és magamra is hagy.

Gyorsan átszaladok a szerződés tartalmán, de semmi gondom nincs vele. Pincér munkakör, megfelelő megjelenés, munkakezdés előtt negyedórával hamarább itt kell lenni, szabadság kérelmet minimum két héttel előtte le kell adni és egyéb nyalánkságok. Csak a szokásos próbaidős szerződés.

Egyedül a fizetés szokatlan, túl nagy ez egy sima pincérnek. Ami vagy azt jelenti, hogy jól megy az étterem és sok melót jelent, vagy van valami gáz a hellyel.

De ez úgyis csak akkor derül ki, ha elfogadom. Így lefirkantom a személyes adataimat és elérhetőségeimet, majd az aljára biggyesztve az aláírásomat. Majd a második példánnyal a farzsebemben le is lépek.

 

                                                                       ~

 

A Főnök nem adott egyenruhát és nem is közölte, hogy nekem kell beszerezni. Így magamra rángatok egy farmer nadrágot, pólót és az elmaradhatatlan kockás ingemet. Az iratokat, a tárcát, egy üveg ásványvizet, meg néhány müzli szeletet dobok az oldaltáskámba és cipőmbe bújva szedem a lábam, hogy időben az étteremhez érjek.

 

Negyed óra után már a bejárati ajtónál is vagyok, de kizártnak tartom, hogy nyitás előtt itt jutnék be, semmi mozgást nem látok odabentről.

- Szia – köszönt egy női hang. – Te vagy az új fiú, ugye? Jake szólt rólad.

- Szia – mérem végig. Átlag magasság, jó alkat, hosszú barna haj, meleg barna szemek és mellé egy barátságos mosoly. – Aha, be tudsz engedni?

- Persze, gyere! – szélesedik ki mosolya és elindul az étterem melletti utcácskába. – Reggelente csak hátul tudsz bemenni, de csak egy fél órával hamarább, Jake csak akkor nyitja ki a kaput – lép a kovácsoltvas kerítéshez és nyitja a zárat. – Mellesleg Emily vagyok.

- Victor, örvendek! Milyen beosztásban vagy?

- Könyvelőként dolgozom.

- Jó ideje dolgozhatsz neki, hogy ha már kulcsod is van a helyhez.

- Jake-el barátok vagyunk – nyitja az ajtót is. – Gyere, biztos a konyhában lesz.

- Mindig ott van?

- Igen, mivel hogy tulajdonos, de mellette séf is – érünk a konyhához. – Jó reggelt!

- Reggelt!

- Nektek is – pillant fel egy percre a Főnök, majd ismét a gáztűzhelyé a figyelme. – Emily, ma egyedül reggelizel.

- Rendben, de már ettél ugye? – kérdi gyanakvóan Emily.

- Persze – csúsztatja a serpenyő tartalmát egy tányérra, majd Emily elé teszi. – Jó étvágyat!

- Ebben valahogy kételkedem.

- Most hagyjuk ezt – címzi a csajnak, majd felém fordul. – Nos…



Szerkesztve Adriana által @ 2017. 01. 21. 23:08:48


Kawaii2011. 11. 03. 20:45:04#17583
Karakter: Hideyoshi Kai
Megjegyzés: Levinek


- Támadt egy ötletem. – Szeretem, hogy az ágyban is tudunk beszélgetni, még akkor is, ha nekem éppen roppant fontos feladatom van, amit maximálisan jól akarok csinálni, és ő mégis megzavar benne. Nem baj, csak ne térítsen el.
- Micsoda? – kérdezem csak félig figyelve rá, mert az öv és a cipzár… az egy kicsit… már nem akadály nekem, és végül akár rá is nézhetek egy picikét, éppen csak fellesek, miközben ő beszélhet is tovább. De bent reked a levegőm, és eláll a lélegzetem, a másodperces kukkolásból perces bámulás lesz, mert szinte meztelenül láthatom újra és újra. Elég ennyi is. Olyan leírhatatlan az arca. Fiatal mégis úgy érzem mindent tud, rólam maximálisan, és hiába tűnne szigorúan hidegnek, amikor mosolyog, nekem is kell.  
- Szeretem, ahogy rám nézel. – Aham, remek, megint biztos még a szám is eltátottam.
- Azért a nyálamat nem csorgattam ugye? – Ő nevet, én mosolygok, ő csókol, én pedig élvezem. Szeretem
- Ne tereld el a figyelmemet… - Megcsókolom a nyakát és átölelem, aztán visszahajolok fölé. - Azt mondtad, támadt egy mmm…
- Szeretlek – suttogja, én pedig még azt is elfelejtem, hogy fiú vagyok-e, vagy valami más. Még jó, hogy nem most foglalatoskodom a nadrágja gombjával és a cipzárral, mert biztos képtelen lennék folytatni.
- Ehh..ahh… te… mindig mondasz valamit, amitől kiszaladok a világból…
- Szeretlek. – Vajon az éjjeli vallomásom csalogatta elő belőle?
Úgy érzem, hirtelen meg sem érdemlem, és a boldogság, ami most a hasamban pillangó formában érezteti magát, görcsbe ránt.
- Én is téged…
- Gyere hozzám feleségül. – Tessék? Oda a romantika, az arcom lángba lobban, az agyam elszáll.
- Mi? Én nem vagyok nő! – A kijelentése most egészen megsértett.
- Hm… akkor is gyere hozzám – hízeleg, nekem pedig így, szépen lassan eljut a tudatomig a kérése. – Szeretlek, és veled akarok élni ezentúl. Szeretem a tradíciókat, ráadásul borzasztóan önző vagyok. Kellesz nekem. Akarlak. Kizárólagosan csak én, és csak magamnak. Házasodjunk össze Kai. Légy a…
- Ki ne mondd, hogy a feleséged!
- A házastársam. Mi a válaszod?
- Gyű-gyűrűt is ho-hord…? – Megkérte a kezem. Megkért…e…a…!
- Igen, még ma megvesszük, ha igen mondasz. Mondj igen kicsim… kérlek… - Hosszú percig nézem, könnybe lábadt szemekkel, és a könyörgő tekintete egy értelmes gondolatot sem hagy nekem. Egyszerűen hirtelen kiszakad belőlem.
- Szeretlek! – kiáltom, és a nyakába ugrom, nem is vagyok már az ágyban, hanem valahol jóval fölötte méterekkel repkedem. Rájöttem, a gravitációnak csak a boldogság mond nemet.
- Akkor igen? Igent mondasz? – Mintha ő sem tudná elsőre elhinni, kell a bizonyosság, hogy hallja számból is, de kit érdekel, ha ezt akarja én elmondhatom neki akár százszor is.
- Igen! Igen! Igen. – És egy perccel később észbe kapok. - Úristen… be kell állnom a jég hideg zuhany alá.

De a zuhany nem segít.
Egész éjjel nem hiszem el, ami történik. Képtelen vagyok aludni, szeretkezni, de még rendesen beszélni is. Taiga nem erőltet semmit, hagyja, hogy fél óránként felébresszem, pont mielőtt elaludna, és újra megkérjem, hogy realizálja bennem az eseményeket. Nem akarom elfelejteni a pillanatot, a szavait, de még azt sem, hogy eleinte mennyire nem vettem komolyan. Csapkodom az ágyat, kimegyek egy nyugtató teára, amitől csak még jobban felébredek, és legszívesebben körbe futnám a házat. Aztán hiába volt még az előbb mindent elsöprő élénkségem, ahogy bepillantok a hálóba nyugodtan fekvő férfira, már csak hangtalanul be szeretnék feküdni mellé aludni. Visszatipegek a szoba felé, a bögrét útközben a kis szekrényre teszem, és miközben ő mosolyogva felemeli nekem a takarót, én becsúszom alá. Odabújok hozzá, a mellkasához hajtom a fejem, hallgatom a szívverését, és átölelem.
Nem mondok már semmit, mert a ’szeretlek’ kevésnek hangzik, ahogy az, hogy ’ő az életem’ sem tűnik mindent elmondónak, és valójában nem is tudok mást, csak hogy a bőrébe szuszogom, hogy belőle lélegzem.

Reggel nem együtt kelünk. A telefonom ébreszt, amit meg se nézek, csak rávágok, és közelebb bújok képzeletbeli páromhoz, aki az álmaimban, és még a múlt éjjel is itt feküdt az oldalamnál, szorosan közel, de még a karja is valahol erre felém volt. Most viszont addig-addig oldalazom az ágyban, ameddig a széléhez nem érek, ahol már lelóg az én karom és esélyes, hogy a gravitáció itt már nem lesz olyan kegyes velem, mint az éjjel volt, és simán leránt. Tehát elindulok visszafelé, főleg mert a telefonom újra hangos, de arra továbbra sem vagyok hajlandó, hogy kinyissam a szemem, csak követem a rezgést. Másodjára már nem nyomom ki, de legalább egy percig nem tudom eldönteni, hogy felvettem-e vagy sem. Csak nézem a készüléket csukott szemek mögül és próbálom leolvasni a nevet, ami mivel úgy látom, most sem akar összejönni, ezért már nem is érdekel. Ki akarom nyomni, de olyan határozottan szólnak rám a túl félről, hogy a méterekre eltartott telefonból ide hallom, és egyből a fülemhez kapom.
Taiga az, mert pontosan tudja, hogy elaludtam és még nem fogtam fel rendesen, hogy ő már nincs mellettem. Megbeszéljük, hogy délután elém jön, és jó lenne, ha elindulnék a suliba, mert tegnap is menni akartam, de persze nem mentem, amivel elértem, hogy ő se menjen dolgozni, úgyhogy most mind a kettőnknek pótolni kell. Azt sem tudom miről beszél, de bólogatok.

Lekésem az első órát. Ég a pofám, mert a másodikon is ugyan az a tanár van, csak más tantárggyal, ami nagyszerű, mert még sohasem hallottam róla, ellenben viszont ő felismer engem, vagy is azt, hogy nem ismer korábbról. Shinji vigyorogva tolja elém az előző óra anyagát, aztán pedig egy tizenöt oldalas fénymásoltakkal teli mappát a tegnapi anyaggal. Olyan boldog vagyok, mint egy kismajom. Hát az életemet menti. Gyűrögetem a pólóm sarkát, és először elszégyellem magam, aztán meg felvidulok.
- Nem is érdemlem meg, hogy ilyen jó legyél hozzám – nyögöm, miközben átlapozom a dolgokat, és a mélyére merülök. Hm, az első tárgy nem is nehéz.
- Annyira egy kis szeleburdi kölyök vagy, hogy csak egy nagyon szívtelen ember lehet, aki nem segít és szeret téged.
Mindig is szerettem volna egy testvért, Shinji még az is lehetne. Gondolatban már annak fogadtam, és mint olyan, most nagyon megérdemelné, hogy elmondjam neki.
- Legyél a testvérem! – kiáltom, kérés egyébként, csak a légyszit lehagytam róla.
- Nem lehetek a testvéred. Egy is bőven sok. – Szomorúan hajtom le a fejem, csalódottan fordulok el. – A legjobb barátod lehetek! – A fejemre teszi a kezét, és egészen addig hajol le, amíg a szeme az enyém magasságába nem kerül. Felragyog a tekintetem, és önkéntelenül is a nyakába ugrom, mikor mindenki visszajön a terembe, pár perccel azelőtt, hogy a tanár is belépne. Mosolyogva nézünk össze a jegyzeteink fölött, majd amikor elfordul, enyhén kétségbeesem, mert nem tudom mit vegyek a születésnapjára, pedig ezek után valami nagyon jót kell kitalálnom.
A nap végén az iskola előtt beszéljük meg egy páran a buli pontos részleteit. Forgolódom össze vissza, mert Taigának most kell majd jönnie és ettől olyan vigyorral élek, mint aki nem ép, de legalább félig bolond, vagy legalábbis, mint akit eljegyeztek. Ekkor tudom meg, hogy bizony tényleg e hét péntek az időpont, ahogy azt is, hogy ott alvós bulinak tervezik, mert reményeik szerint sokáig fog tartani, és senkiért nem szeretnének este aggódni, tehát kéredzkedjek el holnapra, mert hogy az már péntek. Shinji szégyenlősem oldalba lök.
- Jó lenne, ha nem csak pár órára lennél ott.
- Megpróbálom – biccentek. Takuya odaadja a kártyát, amin a pontos cím van, név és telefonszám, aztán elővesz még vagy harmincat és elfordul, a többieknek is osztogat. – Jó sok mindenkit elhívtok.
- Jaja, leszünk egy páran. Kai, szerintem várnak… az nem…?
- Itt van Taiga – vidulok fel, miközben felkapom a táskámat. – Köszi a meghívást, akkor holnap – integetek Shinjinek már fútomban,  bele sem gondolva, hogy mennyire bunkó voltam most, egyáltalán hányról is volt szó holnap? Nem érdekel már, csak, hogy a kocsi ne csak előttem legyen, hanem körülöttem is.

Bepattanok Taiga mellé a kocsiba, és már akkor az arcát puszilom, amikor még csak a gondolatában volt, hogy felém forduljon. Villámgyors vagyok.
Kicsit kiment a fejemből a mai feladat, de amint megláttam, hogy itt áll, egyből eszembe is jut, és már nem lebeg más előttem csak a gyűrűk, aztán az este, és az összes mostantól együtt eltöltött perc. Taiga azonban a kelleténél is szótlanabb, annyira lehet nem is lelkes, de szerintem csak fáradt.
- Hiányoztál nagyon – suttogom a fülébe hízelegve, és azt hiszem csak azért ilyen, mert sok volt a munka, biztos, hogy csak fáradt, és most nekem kell regenerálnom őt.
Elindulunk, én pedig beszélni kezdek, hogy kitöltsem az üres járatot, hátha neki is meghozom hozzá a kedvet. De nem mond sokat, úgyhogy amikor megállunk a bolt előtt, én kihasználom az alkalmat és kényeztetem egy kicsit.
Megsimogatom a haját, aztán a kezemet a tarkójára csúsztatom, és gyengéden masszírozni kezdem a nyakát, a haja tövétől végig a csigolyák vonalán, egészen a válláig.
- Így jó? Ez jó érzés? Hol jó?
- Jó, így nagyon… Ott, ott most nagyon finom. – Becsukja a szemét, ellazulva élvezi. Közelebb csúszom hozzá, a lábam szinte teljesen az övéhez simul. Képtelen vagyok ellenállni az arcának, a lágy és ellazult vonásainak. Lassan a szám az állához ér, finoman csókolni kezdem. Megremeg a szája, de nem mozdul az enyémhez, nem adom fel, és kispöttyökben vándorlok fel az ajkáig. Egy lélegzetvételnyit állok csak meg, éppen csak annyira, hogy mélyen beszívjam az illatát, de ő mohón kap utánam, szinte habzsol, a keze a derekamat szorítja, és a sebváltó útban van. Rég volt, hogy utoljára hozzáértem, jó pár órája már, olyan érzés, mintha napok óta nem csókoltam volna, mint egy sivatagban, ahol egy perc is örökké valóságnak tűnhet.
Aztán mégis szétválunk, de ezt valahol már a tudatom is akarta, mert egyből felrémlenek szemeim előtt az ezüst karikák. Csillogó kis kutya szemekkel nézek fel, hogy induljunk vadászatra, belül már annyira zsongok, mint a születésnapomkor, el is engedem nyomban.
Taiga nem szól semmit, csak felsóhajt.
- Induljunk.
Érzem, hogy baja van, és tudom, hogy el fogja mondani, de az, hogy én kérdezzek rá, most nem jut eszembe. Talán csak nem szeretném elrontani ezzel a napot, és vagy azt nem szeretném, hogy azt mondja, neki most ehhez nincs kedve, inkább menjünk haza. Beleéltem magam a dologba, független attól, hogy rendesen még mindig nem gondoltam át, és egyébként is eljegyeztek.
Este megkérdezem, akkor majd jó lesz. Kettesben, mondjuk a vacsoránál, amikor majd azt is elmondom neki, hogy holnap nem alszom otthon, vagy ha értem jön, akkor persze igen, de ha elenged, akkor szeretnék a barátaimmal lenni. Illetve csak kettővel, mert a többiekkel ennyire nem vagyok jóban, de a vizsgán ők is szorítottak. Érzem, hogy meg akar telni a fejem, úgy rázom meg az ajtóban, hogy még egy kicsit hagyja magát, foglalkozzon most csak a Taigával közös jövőnket jelképező ékszerrel, ami… megpecsétel. Egy pillanatra lesápadok, a jelentésétől, de a merevségemet egyből Taiga keze oldja fel, miközben finoman a derekamnál simogatva nyom előre. Még egy lépést teszek, és még egyet, ő pedig szinte észrevétlenül futatja végig a gerincoszlopom vonalán az ujjait. Biztos látja és érzi rajtam, hogy most rezeltem be, itt az ajtóban állva. Ha lenne nálam egy tégla, most fejbe verném magam vele, mert Kai bizony megint nem a legjobb pillanatot választottad erre.
- Nem kell most kiválasztanunk… - suttogja a fülemhez hajolva. A hangja megnyugtató, én mégis még több rémképet sorakoztatok fel magam előtt. Lehet már ő nem olyan biztos, vagy csak tényleg nem akarja erőltetni, lehet… - Megnézhetjük máshol is, vagy később is. Ráérünk még vele, kicsim. – Magához húz, ebben a meleg ölelésben azonnal megnyugszom. Mosolyogva átkarolom a derekát és bólintok.
- Nem, már jó. Nézzük meg most őket – bólogatok fel rá ismét csillogó szemekkel, ha nem állnának szemben a pultban, most is biztos elbőgném magam. A legcsodálatosabb férfi ő.

A választék annyi, mint az első randinkon a cukrászdában a süti. Pulttól pultig rohangálok, az egyiken négy, a mellette lévőn három, a szemben lévőn pedig hat tálca van nekünk kikészítve, és mindeközben Taiga csak nyugodtan az egyik mellett támaszkodva beszélget a hölggyel, aki látszólag elég idős ahhoz, hogy értsen az ékszerekhez, de elég fiatal ahhoz, hogy ne botránkozzon meg rajtunk. Kedvesen mosolyog, és nagyon segítőkész, a lovat pedig csak még jobban alám adja, amikor szól, hogy szinte mindegyik gyűrűből van minden méret, úgyhogy ha jól választok akár már ma az ujjamra húzhatom. Elszédülök, csillagokat látok, Taigának dőlök, és csak legyintek.
- Az összeset kérem, szívem.


Ha nem töltünk három órát a boltban, akkor garantálom egyet sem. Nem próbálgatom fel őket, legalábbis az első négy tálcánál még így voltam. Kivettem megnéztem őket, vagy csak megérintettem a szélüket. De annyira egyik sem akarja, hogy őt válasszam, nem igazán váltottak ki belőlem semmit. Van egy, amelyik minduntalan visszacsalogatja a tekintetemet, de kíváncsi vagyok a többire is, elhívogatnak azok is. A végére áttérek a ’beszélgessünk egymással’ módszerre. Elcseverészek a keménységről, a tartalomról, és még azt is megkérdezem a gyűrűktől, hogy mennyire bánnak velük finoman. Mindeközben egyre jobban kezd bennem teret hódítani a gondolat, hogy lehetne akár hetente más gyűrű, ha már ennyire nagy a választék. Ekkor már saját magamat nevetem ki, és három óra elteltével érzem, ez lesz az a pillanat, amikor le kell állni, és mély levegőt venni, amint…
Meglátom.
Ugyan az gyűrű, amire eddig is vissza-visszanéztem, most is csak egy pillanatra akad meg rajta a tekintetem, mert a fények tündérekként táncolják körbe. Majd elbambulok rá, ahogy Taigára szoktam.
Olyan mérhetetlen nyugalom árad szét bennem, amit Buddha maga nem tudna ilyen szépen elterjeszteni. Taiga mellé állok, éppen hogy neki támaszkodom, az arcom a kabátja anyagához ér. Jobb kéz fejével végig simít a bőrömön. Filmbe illő a jelenet, ahogy elhúzza a kezét, és én puszit lehelek az ujjaira, vonzanak maguk után.
- Megtaláltam. – Egy pulttal arrébb vezetem, ahol az a három tálca áll, amit még a legelején kikértem, de amikor végig mentem az üzleten, már nem tűntek olyan szépnek, és érdekesnek. De az az egy…
Nagyon izgulok, hogy Taigának is tetszik-e, összeszorított fogakkal állok mellette, és pisszenni sem pisszenek, csak izgulok. Rám néz, elmosolyodik, én pedig azonnal felélénkülök, de mielőtt ő mondhatna valamit, vagy én sikkanthatnék a kedves eladó elénk áll, elveszi Taigától a kiszemeltet, és…
- Nézzék meg a méretet.
A méret pedig mesékbe illően pont jó mind kettőnknek, bár az enyém, mintha egy nagyon picit lötyögne, de azt sem szeretné, ha elszorítaná az ujjamban a vérkeringést, tehát gondolkodás nélkül rávágom, hogy jó.

Nem kell levennünk, kimehetünk így is. Van egy kis hiányérzetem, már amikor a kocsi felé sétálunk, arról, hogy talán kellett volna valamit még mondani mielőtt felhúztuk őket az ujjainkra, de Taiga sebválóra fogó ujjainak természetessége olyan érzést kelt bennem, mintha már hónapok óta hordanánk a karikát, és most csak visszajöttünk, hogy megigazítsák őket.
Percenként kapkodom a szemem az ujjam, az ő ujja, és néha az autóút között, aminek az ismeretlensége akkor tűnik fel főleg, amikor az autó egy piros lámpa után félre áll.
- Hova jöttünk? – kérdezem Taiga felé fordulva, egy percig ámulva, mert ennek az utcának szerintem még a közelében se nagyon voltam.
- Ez egy európai étterem – kicsatolja az övét, mosolyogva fel-fel pillantgat a bejáratra. -, egy régi barátom mutatta. Arra gondoltam, hogy itt vacsorázhatnánk. – kívülről nem sok látszik belőle, de megbízom Taigában, és ha ő szereti, akkor biztos tényleg jó lehet. Megörülök, hogy megint kaptam egy kis szeletet belőle, de amikor kiszállok és egy kis szellő az arcomhoz ér, mintha a gondolataimat is tisztábbá tenné. Itt a gyűrű az ujjamon, a férfi, akivel összekötöttem az életemet éppen mellém ér és már készségesen is vezetne előre, miközben én még annyit se tudok, hogy van-e egyáltalán testvére, hol élnek a szülei, és volt-e kiskutyája gyerek korában.
Összeszorított szájjal állok mellette míg ő asztalt kér. A gondolataim hullámoznak, akár csak az érzéseim, amik libikókába ültek és közben kilókat dobálnak egymásra, hogy nehezebb legyen az egyik oldal.
Megkapjuk a szemben lévő sarok két személyes asztalát, ahova pont annyi idő alatt érünk el, míg én bebeszélem magamnak, hogy nem ez az a pillanat, amikor erről kéne gondolkodnom, vagy egyáltalán beszélnünk. Este majd otthon kikérdezem, holnap pedig majd rendesen átgondolom a napok leforgása alatt történteket, addig pedig most megvacsorázom, mert az éhség az eszemet veszi már.

Taiga szépen feloldódott, már sehol nem látszik rajta a délutáni rosszkedv. Mosolyog és heccel, az közerkölcsnek megfelelő kereteken belül perverzkedik, és rák vörössé tesz. Még a villát is nehéz fognom.
- Figyelj csak… - emelem fel a fejem, mielőtt bekapnám a következő falatot, és fejben átgondolom a mondatot és jobb szavakat keresek. – Szeretném megkérdezni, hogy… - Úgy kéredzkedek el tőle, mintha az apám lenne, és nem az élettársam, egy egyenlő fél. Fúú, de melegem van. -, illetve tudod, holnap van Shinjinek a születésnapi bulija. Arra gondoltam, hogy elmennék rá suli után, úgyis csak péntek van, meg ez egy ilyen ott alvós házibuli, úgyhogy ott is aludnék, és szombaton meg hazajövök, így te is tudsz pihenni. Hogy nem kell értem jönnöd, hazafelé pedig majd beugorhatok valami finom ebédért, vagy nem valami. – Kicsit egybe sűrítettem a mondatokat, és csak utólag gondolkodom el azon, hogy mennyire hangzott mégis inkább már előre konkretizált dolognak. Remélem, hogy nem lesz gond, hisz ismeri a barátaimat. Épp csak annyira lélegzem fel, amíg tudatosul, hogy Taiga még nem válaszolt, és nem is fog, mert időközben az asztalunkhoz ér a pincér, és újabb bort tölt. Megvárjuk míg távozik,  aztán előre fordulok, érdeklődve nézek, de továbbra is semmi.
Az érdeklődésem alább hagy, tulajdonképpen már úgy vagyok vele, hogy nem is érdekel, az ajtónál pedig már vissza is fordulnék, hogy jó mindegy, felejtse el, amit mondtam, de ő ellép mellőlem és kinyitja a kocsi ajtót. Képes lennék itt és most megfejelni a hideg fémet, mert nem lehetek ilyen hülye, hogy így elrontsam a vacsoránkat.
Végig nem beszélünk, de a szög csak kibújik a zsákból, amikor hazaérünk, pont mikor lerúgom a cipőt a lábamról.
- Nem szeretném, hogy ott maradj éjszakára. Érted megyek.
- De Taiga, csak egy este, nincs mitől félned, és tegnap este nem is hagytalak aludni. – Tényleg nem, bár lehet nem ez a legjobb érvem, de tudom mi lenne holnap éjjel is, meg lesz ma éjjel is, és egyébként is csak pár óra.
- De én tudom mi kell nekem és nekem te kellesz, ma éjjel is, és holnap éjjel is..
- Megígértem – tárom szét a karom.
- És meg se beszélted velem! – vágja rá, amitől megijedek, és egy pillanatra lehőkölök. Nem csak azért mert kicsit ingerültebb a hangja, hanem azért is, mert tényleg nem beszéltem meg vele. Nem szóltam róla időben neki, és szerintem én sem örülnék neki, ha egyik nap ő mondaná, hogy másnak nem jön haza, annak ellenére, hogy ilyen már megesett köztünk. De el is felejtettem, annyi minden történt, a költözés, az eljegyzés. Szomorúan hajtom le a fejem. Igaza van.
- Igen, igazad van, sajnálom – mondom. – akkor majd értem jössz? – kérdezem, mert az hogy kijelentsem olyan érzést keltene bennem, mintha kötelezve lennék, már pedig egy egyenlő viszonyú kapcsolatban nincs kényszer.
Holnap majd megmondom Shinjiéknek, hogy nem fogok tudni maradni, biztosan megértik. Elindulok kezet mosni, és szomorúan fogadom a tükörképemen keresztül, hogy ez a nap túl sok minden volt egyszerre. Rátámaszkodom a mosdókagylóra, a gyűrű a peremének ütközik. Kemény hangja van, fémes, de sűrűbb annál, nem cseng és nem is zúg, annál figyelmeztetőbb, mégis inkább magas, ami olyan határozott, de nem eléggé, ahhoz, hogy megszokjam. Automatikusan kapom rá a tekintetemet, és ő pedig vidáman visszacsillog, látszólag semmi baja, sőt olyan érzésem van, hogy erősebb a márványnál is, sérthetetlen.

Taiga mögöttem áll, az ajtófélfának dől és a kezeit pont akkor teszi karba, amikor felnézek rá a tükörből. Ismerem már, most se mondanám rá, hogy kiismerhetetlen az arca, de pontosan nem tudom megfogalmazni, hogy most nyugodt vagy csak hideg. A szemei élesek, a test tartása pedig bármennyire is laza, tudom, hogy mindig résen van. Feladom még azelőtt, hogy elkezdtük volna és rámosolygok, mert máshogy már nem is tudok ránézni, túlságosan szeretem.


Levi-sama2011. 04. 10. 12:43:23#12893
Karakter: Abunai Taiga



 

Édesen elpityeredik, az ölembe mászva önti ki nekem kicsi szívét. Mosolyogva hallgatom, kezeim hátát cirógatják.

- Mit csináljunk ma? – kérdezem tőle kedvesen, egy újabb falat tejberizst a szájába kanalazok.

- Vigyél el valahova, ahol nagyon szeretsz lenni, de a hálószoba kizárva!

Ünneprontó. Nevetve kapom fel, nem engedem tovább nassolni, inkább vállamra dobom és elindulok vele a hálóba.

Már neki is állnék őt elfogyasztani, de a telefon közberikkant. Nem hagyom őt beszélgetni, inkább csókolgatom és piszkálom, ő pedig aranyosan menekül előlem.

- Olyan vagy – duzzogja aranyosan amikor bontja a vonalat. – Biztos hallott.

Leteszem az ágyra, finoman megcsókolom, ezzel lezárva minden vitát. Ujjaim arcát, nyakát cirógatják.

Felemelem a fejem, lenézek rá.

- Támadt egy ötletem.

- Micsoda? – kérdezi, kezei nadrágom lecibálásával vannak elfoglalva. Amikor már teljesen csupasz vagyok, kipirult pofival mér végig.

- Szeretem ahogy rám nézel.

Duzzogva fújja fel a pofiját.

- Azért a nyálamat nem csorgattam, ugye?

Nevetve húzom le magamhoz, fölé hengeredem és alaposan megcsókolom. Mm... igen így jó.

- Ne tereld el a figyelmemet... – pihegi a nyakamat ölelve. – Azt mondtad, támadt egy mmm...

Újabb finom és édes csók. Felemelem a fejem.

- Szeretlek.

Halkan csuklik egyet, szemei tágra nyílnak.

- Ehh.. ahh... te... mindig mondasz valamit amitől kiszaladok a világból...

- Szeretlek.

Látja, hogy komoly az arcom, így ő is végre komolyan vesz.

Pipacs. Ez az árnyalat nevezhető annak, amit produkál.

- Én is téged... – suttogja.

- Gyere hozzám feleségül.

- Mi? – sikkantja tágra nyílt szemekkel. – Én nem vagyok nő!

- Hm... akkor is gyere hozzám – csókolom meg felháborodottan reszkető száját. – Szeretlek, és veled akarok élni ezentúl. Szeretem a tradíciókat, ráadásul borzasztóan önző vagyok. Kellesz nekem. Akarlak. Kizárólagosan csak én, és csak magamnak. Házasodjunk össze, Kai. Légy a...

- Ki ne mond, hogy a feleséged! – sikítja hangtalanul.

- A házastársam. Mi a válaszod?

- Gyű-gyűrűt is ho-hord...? – dadogja végtelenül édesen.

- Igen. Még ma megvesszük, ha igent mondasz. – Finoman megcsókolom, érzem hogy még győzködni kell. – Mondj igent, kicsim... kérlek...


Kawaii2010. 12. 13. 17:45:46#9786
Karakter: Hideyoshi Kai
Megjegyzés: Levi-samának



Reggel úgy ébredek, mint akin legalább egy úthenger ment át. Nah jó, legyen legalább három, hogy pontosítsunk. Taiga nincs mellettem, és én még mindig úgy kivagyok terülve az ágyon, mintha az egész az enyém lenne, de minimum az a tartomány, amit elfoglalok rajta. Jól esően nyújtózkodom el, és gurulok arccal a párnába többször is, mert érzem még az illatát, és a nap melegét, ahogy finoman simogat játékos huncutságom közben. Forgolódok még legalább negyed órát és tök hülyén érzem magam a végére, pedig okom nincsen rá, úgyhogy nem is értem mi van, de az tuti, hogy nagyon parában vagyok a konyhába való kimenetel miatt ezért is odázom, amíg csak lehet.
Végül mégis egy megállapításra kell jussak, ugyanis semmit nem érek azzal, ha itt maradok és éhes is vagyok, meg kicsi, és meztelen, ez utóbbi hoz a leginkább zavarba, még akkor is, ha ideje lenne már túllépnem ezen a ponton. Vajon mennyiben vett komolyan az éjjel?
Felöltözöm, és a konyhába oldalazok, de hiába az óvatos lépkedés, csupasztalpaim hangot adnak ki, amikor a hideg kőhöz érintem őket.
Behajolok az ajtónál és előre kukkantok, hogy felfedezzem a terepet, de lebukom már akkor, amikor a fejem búbja kilátszik a fal mögül.
Taiga köszönt, míg én csak visszadadogni tudok, aztán újra elbújok, és hátra dőlök a hideg felületnek. Úristen, az az arc és mosoly, az a férfi ott bent kávézás közben a legszebb ember, akit valaha láttam. Azokkal a hosszú ujjaival, a vékony arcélével, a reggelente sosem egyenesen álló hajával. És a…
- A küszöbre tálaljam a reggelidet? – És a szemét cikizésével. Én még úgyis imádom. – Gyere, ülj ide, kihűl a tejberizsed. – Ha egy szerelmes tini vígjátékban lennék, most kiugranék rejtekem mögül azzal a felkiáltással, hogy „elveszem feleségül”, de előbb lennék én az asszonykája, minthogy le tudjak térdelni előtte. Ezt inkább nem akarom tovább gondolni.
Zavartan foglalom el a helyemet vele szemben, és minden figyelmemet inkább a kakaópornak szentelem, meg a kiskanálnak, amin nem mindegy milyen magas a barna púp, ahogy az sem, hogy a tányér széle mellett hány millimétertől kezdődik a szórás. Konkrétan ennél a műveletnél kell a legprecízebbnek lennem! Aztán nagy és mély levegő és egy nagy kanál, hogy leellenőrizhessem a mennyiséget, és persze a minőséget is.
- Kai… - szól rám Taiga, én pedig ijedségemben beljebb nyelem a port, amit még az orromba is visszaérzek. Végig simít az arcomon, hüvelyk ujja a számnál törli le a fölösleget, és úgy néz rám, amitől még köhögni is elfelejtek. – Nincs miért idegesnek lenned. Én is szeretlek kis butusom. – Ezek szerint hallotta, de már azt sem tudom pontosan, hogy miért is voltam ideges, és a zavartságot sem értem, ahogy az ő arcát nézem, mert tökéletes.
Plottyan a kanál a tányérban, én pedig lehajtott fejjel állok fel az asztaltól és indulok el felé, hogy az ölébe mászhassak és kis gyerek módjára bőgjek a nyakába, nyafogva szipogjak a bőrébe, annyira szeretem. Nem nézek több idióta animét jelentem ki, de csak nem hagyom abba a sírást, mikor ő már mosolyogva simogatja a hátam. Babusgat, de továbbra is szorosan ölel, ami azért jó, mert nem látja az arcom. Nem látja a kipirosodott orrom, amiből lassan a kakaó folyik majd kifelé, az európaira tágult szemeimet, és a még mindig potyogó könnyeimet, amik a bőrére esnek, de én úgy teszek, mintha a kezem nedvesíteni a vállait.
Percekkel később már csak szipogok és hüppögök két falat között, amit ő ad a számba, mert magamtól enni sem vagyok már képes. Látom a szemében, hogy még így is szeret, pedig már egy csepp méltóság sincs bennem, a férfiasságról pedig már egy jó ideje letettem.
- Mit csináljunk ma? – kérdezi kíváncsian, a fejemben pedig elindulnak a vaskerekek, mert ideje lenne valami olyasmit kitalálni, ami mondjuk nem macskasétáltatás. Számra teszem az ujjam, átgondolom mi az, amit még Taigáról tudni szeretnék, tudok-e annál is többet, amit most látok.
- Vigyél el valahova, ahol nagyon szeretsz lenni, de a hálószoba kizárva! – rikkantom, de nem is tudom pontosan, mit várok cserébe, hova szeretnék valójában menni. Felnevet, és mit sem törődik a tejberizsért kapálódzó kezeimmel egyenesen a vendégszobába visz és az ágyra dob.
- Ez nem ér – visítok fel és kicsúszom a kezei közül és egyúttal a pólómból is. – Szörnyű vagy! – dobbantok a padlón, és futok el, mikor leszáll az ágyról.
Felröhögök a lépcsőnél, mikor elkap és szorosan ölel, amit a telefonom hangos csörgése dermeszt meg egy pillanatra.
- Szia Kai! – köszönt Takuya.
- Szia! – vigyorgok bele a telefonba, és a kezembe harapok, hogy ne legyen hallható a sóhaj, ami akkor szakad fel belőlem, amikor megérzem Taiga száját a nyakamon.
- Bocs, ha zavarlak, csak azért hívlak, hogy hétvégén lesz Shinji születésnapja. Pénteken bulit tartunk itt nálunk, szeretnélek elhívni. Biztos örülne neked, ugye ráérsz? – Kitáncikálok a karok közül, hogy figyelni is tudjak, ha már válaszolni eddig nem hagytak.
- De jó, persze, ráérek. Nem is tudtam – lelkendezek a konyha felé menet, mert a félig kihűlt tejberizs illata megcsap és magához csalogat.
- Te meg hova sunnyogsz – lép mögém Taiga és fordít el az ellenkező irányba. Pedig a tejberizsem…
 - Shin, mondta, hogy lógtál ma, azért hívtalak. De gondolom, van jobb dolgod annál, minthogy velem beszélj, úgyhogy hagylak is, és majd holnap megbeszéljük a többit.
- Öö, oké. Köszi, hogy szóltál, és bocsi.
- Ugyan. Szia!
- Szia! – köszönök el és azonnal Taiga felé fordulok. – Olyan vagy – csapok a mellkasára. – Biztos hallott – pirulok bele a mondatba, és a csókba, ami végig tart, míg visszaérünk a vendégszobába.


Levi-sama2010. 09. 01. 21:05:12#7470
Karakter: Abunai Taiga
Megjegyzés: ~ Kawaiinak


 

Puha nyakába fúrom orromat, és mélyen magamba szívom megnyugtató illatát. Kifordultam kis híján önmagamból a gondolattól, hogy elhagy engem. Teljesen zöldség vagyok agyilag. Ő pedig minden hülyeségemmel együtt magához ölel és simogat, szeretget. Behunyom a szemeimet és ellazulok. Otthon vagyok, hazajöttem...
 
Egy igazán kellemes és pihentető napot töltünk kettesben. Életemben először fürdettem macskát, ettem ennyire elsózott kaját, aminél mennyeibbet soha nem kóstoltam még, és a beszélgetést is élvezem közben.
- Szerintem Debu-nak kell a séta, mert ő egy kóbor macska, ráadásul dagadt is, úgyhogy csak jót tehet neki.
- A végén még több időt töltesz a macskáddal, mint velem – fintorodom el csalódottan.
- Jaj nem, dehogyis, csak is veled, minden időmet! Hogy mondhatsz hát ilyet? – letérdel elém és édesen pislog fel rám, meg kell zabálni, milyen könnyen besétált a csapdába. - Ha szeretnéd, nekem is veszünk egy pórázt és akkor annak a végét te foghatod.
Vigyoromat már palástolni sem bírom, neki pedig hangos puffanással esik le a lényeg végre. Felháborodva csap a lábamra.
- Te szemét! Átvertél
- Olyan aranyos voltál! – nevetek fel lágyan. - És ha jobban belegondolok, ez a póráz ötlet nem is olyan rossz elképzelés.
Délutáni macskasétáltatás közben pedig meg is vesszük. Szép sötétkék, pont illik az ő sápadt, vaníliaszínű bőréhez.
 
Este, amíg ő a fürdőszobában motoszkál, én a jelentéseket böngészem. Utálom hazahozni a munkámat, de néha muszáj. Szerencsére az én kis alvómacim eltereli a figyelmemet, ahogy szexisen vizes hajjal próbálja elcsenni mellőlem a pizsinaciját. Heh, mintha szüksége lenne rá.
Eltűntetem keze ügyéből az amúgy is felesleges ruhadarabot, és magam alá hajtom. Így ni, itt a helyed. Pontosan itt. Hmm... finom szappan illat, és a bőre édes mint a méz.
- Ne menj holnap suliba – dörmögöm lágyan a nyakába. - Úgy sem lesz erőd felkelni.
- De háth… áhhh – nyöszörgi ellenkezésként, de ujjaim éledező kis farkára kulcsolódnak és azonnal megtörik az ellenállása. – Ahhh.. jóóh…
- Hihetetlen milyen érzékeny vagy – súgom elégedett mosollyal.
- Csúnyán kihasználod.
Felnevetek jókedvűen és végignyalom a nyakát. Még szép.
- Ugye egész éjszakára ilyen terveid vannak? – kérdezi huncut kis mosollyal.
- Ühüm… Mondtam, hogy perverz vagy...
Elégedetten feszítem szét lábait és befészkelődöm combjai közé. Ó igen...
- Én csak tőled tanulok Jó tanítvány vagyok?
 - A legjobb.
Több szóra nem vagyok képes, mert már mélyen benne vagyok, és megszűnik létezni számomra a világ.
 
 
 
- Szeretlek... – hallom édes hangját amikor már azt hiszem, alszik a ki tudja hány menet után.
Csodálkozva kapom fel a fejem, és a vállamon pihenő fejecskéjére pillantok. Szemei becsukva, talán nincs is magánál, de vékonyka és erőtlen hangja bebizonyítja hogy tévedek.
- Szerelmes vagyok a hangodba, a férfiasságodba, szeretem, ahogy a kávét szürcsölöd és imádom az after shaved illatát, amit egész nap az orromban érzek...
Megpuszilom puha kis ajkát és ő ebben a pillanatban végtelenül romantikusan hortyogni kezd.
Kis édes.
 
 
***
 
 
A reggeli napsugarak keresztültörnek a függönyön, Kai halván bőrét cirógatják, ahogy ujjaim is. Hason fekszik, kezei és lábai a négy égtáj felé, szerencsére az én ágyamban még így is marad bőven hely. Oldalamon fekszem, könyökömre támaszkodva nézegetem őt, már nem is tudom mióta. Végtelen harmóniát érzek, igen.
Elszakadok tőle, lezuhanyzom és magamra rántok egy boxeralsót.
Nem sokkal később a konyhában üldögélve iszom bögrémből a jó erős kávét, gondolataimban elmerülve. Halk neszre figyelek fel, és az ajtófélfa mögé bújó alakot meglátva elmosolyodom. Csak nagy szemecskéit látom amivel félénken kiles, arcának látható bőrfelülete édesen piros.
- Jó reggelt – köszöntöm őt mély hangomon, kedvesen.
- Jó...gelt... – motyogja. Nem mozdul.
- A küszöbre tálaljam a reggelidet? – vonom fel kérdően egyik szemöldököm. Nem és nem röhögöm el magam. Nem bizony. Csak a hasam rázkódik. – Gyere, ülj ide, kihűl a tejberizsed.
Ez hat, imádja a tejberizst. Elszakítja magát az ajtótól, és mintha ezer kilós súlyok terhelnék, úgy vánszorog lassan az asztalhoz. Már felöltözött, vagyis póló és rövidnadrág virít rajta. A fehér póló jól kiemeli pirosságát. Belevigyorgok a bögrémbe, amikor ledobja magát velem szemben és megroggyanva hajol a tányér fölé. Zavarban van a kis édes, és én imádom ezért.
Alaposan megkakaózza, kínos precizitással. A kiskanál halkan koppan a kis tálkában, némi kakaópor is lebben fel a lendülettől. Szájába töm egy nagy kanálnyit, jól összecsokizza az arcát is.
- Kai...
Ugrik egyet ültében, és tágra nyílt szemekkel néz fel rám.
- Igen?
Felnevetek ettől az arckifejezéstől. Az asztal felett átnyúlok és lecirógatom róla a kis foltot. Olyan szeretettel nézek a szemeibe, amilyennel még sosem.
- Nincs miért idegesnek lenned. Én is szeretlek kis butusom.


Kawaii2010. 06. 06. 19:44:28#5314
Karakter: Kai (Levi-samanak)



Kai

 

Az előző esti fejbeli gyors leltáramnak köszönhetően pikk-pakk összepakolom a röpke kapásból 15 dobozos azonnali úti csomagomat, melyeket a legszükségesebbnek tartok. Van itt minden, persze a saját nélkülözhetetlen holmik mellett, a sulis dolgaim, Debu tárgyai, meg egy pár lim-lom is. Közös hasznos tárgyakat nem tudok vinni, mert nem tudom Taigánál mi van meg és mi nincs, így azok mind egy második körbe kerülnek, a holnap esetleges szállításra kerülő csomagok közé. Elképesztő mennyi cuccom van. Saját magamat is megleptem, mivel a kis lakásom, még ezek elpakolása után se lett teljesen üres. Kai, igazi házi asszonyként vagy képes pakolni. Ezt biztos anyukámtól örököltem, az tuti.

Debu elégedetten szemléli az ölemben velem együtt, ahogy Taiga kitömi a kocsiját az én kartonjaimmal. Nekem is tetszik a látvány, van ebben valami romantikusan izgalmas.

-         Van még valami? – kérdezi olyan elégedetten, hogy kapásból elszégyellem magam mennyire telhetetlen vagyok.  Le kell szoknom erről!

-         Izé… - Szégyenlősen mutatok valamerre, remélem a rossz irányba, de azonnali magyarázkodásba is kezdek, mert egyértelmű, hogy jó irányba mutattam. – Nem bírtam itt hagyni ezeket… - Jó, na tudom, több nem lesz, ígérem meg magamnak. Úgyhogy éjjel vissza kell lopóznom és kicsomagolni a maradék hat dobozt.

Szerencsére hamar túllépünk a doboz problémán, így elkezdhetek azon izgulni, hogy, hogy fogom magam kiismerni Taigánál.

 

 

 

Más szemmel nézem meg magamnak most a lakást. Tulajdonképpen az én otthonommá is válik, körülbelül két perc múlva, úgyhogy fontos, hogy barátságosnak lássam. És annak látom. Már a kezdetektől fogva így gondolom. Talán mert minden négyzetcenti métere Taiga. Le sem tagadhatná.

Elgondolkodom, vajon meddig maradhat velem még a nap folyamán, hiába lesz most korlátlan az együtt tölthető időnk, neki dolgozni, nekem pedig iskolába kell járni, ezért minden percet ki kell használni. És nem is állom meg, hogy ne kérdezzek rá, hiszen lehet, hogy nagyon kevés időnk maradt már csak.

-         Nem kell menned dolgozni? – kérdezem félősen.

-         Nem. Erre a hétvégére szabaddá tettem magam, hogy veled lehessek. – Hát most mondja valaki, hogy nem figyelmes és cuki.

-         De jó! És mit csinálunk? – kíváncsiskodom. Ugye fagyi vagy süti?

-         A sok szexen kívül? – ehh. Itt már tudtam, hogy nincs menekvésem. – Holnap reggel hajózhatunk is. A kabinban lévő ágy is ideális a sok szeretkezéshez. – És én elhiszem, hogy komolyan is gondolja.

A nap további része ennek a párbeszédnek a fényében telik. Tényleg folyamatosan, mindenhol, és mindig. Öt órával később már nem érzem rendesen az alfelem, és a lábam bizonyos részeit. Bezzeg Taiga kifogyhatatlan, becserkészésben pedig első számú. Letámad a fürdőben, megkóstol a konyhában, elkap a folyóson, elcsábít az ágyba(n), a módszerei mind mutatják, hogy találékonyságban nincs hiány. És hát ki vagyok én, hogy elfojtsam a kreativitását? Á-á, sőt még én buzdítom rá. Szép vagy Kai, te tényleg perverz.

Az utolsó alkalom végén kiütöm magam végleg. Na ilyet se mondhat el mindenki magáról, hogy ájulásig csinálja.

 

 

 

Egyedül ébredek, ami nem tölt el kitörő lelkesedéssel, sőt kifejezetten rossz egy dolog, idegen helyen teljes csöndbe, egy szinte kihűlt ágyban ébredni. Remélem ez nem lesz mindennapos. Szegény Taiga, vajon hol lehet? Képtelenség, hogy ilyen korán ébredne akkor is, ha nem kell munkába mennie. De azért a biztonság kedvéért körbe nézek mindenhol. Talán a konyhában van. De nincs. Elkámpicsorodva megyek vissza a hálóba és tehetetlenül huppanok le az ágyra.

Mégis sikerül profi módon feltalálnom magam, melyet bizonyít az is, hogy megtalálom a cetlit a szekrényen. És ezzel még kedvetlenebbé válok.

 

„Sajnálom kicsim, de el kellett mennem dolgozni.

Nem tudom mikor jövök, ha tudlak hívlak.

Csók”

 

Felsóhajtva ejtem vissza. Nem úgy indul, ahogy azt terveztem, de hát nem lehet velem a nap 24 órájában, nem igaz? Na majd be hajtom rajta ezt a reggelt.

Hasznosan töltöm a rám szabadult idő rengeteget. Kitakarítok, tanulok és nézelődöm. Megbeszélek egy rövid találkozót az egyik csoporttársammal és elkísértettem magam bevásárolni vele. Mégis csak nő, főzni meg tuti jobban főz, mint én. Kicsit elhúzódik a traccs délután, úgyhogy hazafelé már szinte rohanok, remélve, hogy Taiga már otthon van, de csalódás ér. A lakás ugyan olyan üres, mint amikor elmentem, illetve amikor Ő elment.

 

Nem jön haza még este se. Biztos megint valami nagy baj lehet. Lehet inkább el kéne költözni egy vidéki kis faluba, ott tuti nincs ennyi erőszak. Csak neki ne essen semmi baja, reménykedem magamban.

Úgy döntök felfedezem a lakást, egy kicsit talán még a környéket is.

Szobáról szobára rohangálok, és egytől-egyig mindenhova bekukkantok, befurakszom, az egyik szobában azon is gondolkodom, hogy benézek az ágy alá, mert hát sok pasi szokott saját dobozokat rejteni, de aztán belátom, hogy jobb, ha nem vagyok mindenre kíváncsi, úgyhogy tovább állok a fürdőszobába. Nah itt teljesen elszabadulok. Mindent kipróbálok, magamra kenek és leszedem valami mással. A kedvencem az after shave-je. Attól elolvadok és majdnem a fél üveget magamra plocsálom.

Kiélem magam a szekrényében és a maradék fiókjában, amit nem szabadított fel nekem.

 

Éjjel az ö ruhájában zuhanok az ágyba kimerülten. Elnapolom a környék felfedezését ébredés utánra, de csakis abban az esetben, ha Taiga akkor még nem ér haza.

Hiába érzem mindenhol őt, most, hogy ténylegesen összezáródtam vele, nagyobb a késztetés, hogy vele legyek, mint eddig valaha. Magamhoz ragadom a párnát, amin előző éjjel még az ő feje volt, és arra gömbölyödve kis kifli-nagy kiflit játszom vele, most kivételesen én vagyok a nagyobb.

 

 

 

Reggel sincs mellettem, de nem akarom tudni, vagy hát nem is tudom. Tudni szeretném mit csinál, hol van, legfőképp, hogy jól van-e, de ő nem hív, ennek pedig biztos oka van, ezért nem szeretném zaklatni.

Azonnal neki állok elfoglalni magam. Átöltözöm és megetettem Debu-t, aki bizony nagyon hálás és innentől kezdve el sem mozdul mellőlem. A környék megismerése és a tengerpart meglátogatása így a dagadt macskával lesz teljes. Mert tényleg jön velem, vagy lehet, inkább én kísérgetem őt, ugyanis arra megyünk, amerre urasága akar. Amelyik utca nem szimpatikus neki, arra ráfúj látványosan vigyázban áll előtte pár percig, majd ugyan ilyen procedúra mellett ott is hagyja.

Visszafele úton azonban elkalandoznak gondolataim, és mikor észhez térek, nem találom a kóbor állatot a lábam mellett. Elsőnek kétségbeesek, másodiknak meg pánikba, de aztán realizálom magamban a tényt, miszerint Debu valószínűleg jobban kiismeri magát itt, mint én kifogom magam a következő egy hónapban. Ennek ellenére visszasétálok pár utcát, hátha mégis felbukkan a csavargó valamelyik kuka tetején kunyerálva. Szerencsém van. Ha nem is egy kuka tetején, de egy szemétkupaccal a lába előtt feszít nagy komolyan a népnek és vernyákol hangosan, hogy megszánják páran. Nem törődöm nem tetszésével. Felkapom és haza vágtatok, még főzni is akartam és így koszosan nem lehet, tehát Debu-t is meg kéne fürdetni, pláne ha Taiga esetleg haza érne.

 

Még be sem csukom rendesen az ajtót, Debut azonnal el is hajítom és rohanok végre gyorsan kapitányom karjai közé.

-         Sziasziasziasziasziasziasziaszia… - hadarom sorozatosan lelkesen mellkasába.

-         Hol voltál?

-         Debu-t kerestem, mert elkóborolt. Miért?

-         Többé ne csináld – szól rám, és picit megdöbbenek.

Rossz érzés fog el. Történt valami, vagy én tettem rosszat?

-         Valami… valami van? Taiga… - aggódom, még soha nem beszélt velem ilyen hidegen.

-         Azt hittem… - mit? Kérdezem magamban, de nem válaszol, pontosabban nem folytatja, helyette kétnapi hiányt sűrít egy vad csókba, én pedig megremegek súlya alatt. Magához húz szorosan féltőn, belesimulok a gyengéden tartó erős karok közé.

Annyira ragaszkodik, szinte már kapaszkodik belém, és ez váratlanul ér.

Felcserélődnek a szerepek, és most én húzom magamhoz őt. Ölelem, simogatom, szeretgetem finoman. Haját birizgálom, próbálom megnyugtatni, azt hiszem sikerrel.

 

 

Egész nap együtt vagyunk. Nevetve fürdetjük meg Debu-t körülbelül tíz perc alatt, mert gyorsan kell ám, mielőtt észhez térhetne a sokk hatása alól. Főzök egy gyors ebédet, pontosabban kipróbálom azt a receptet, amit Miutól kaptam párnapja, és az egyik nadrágom zsebében találtam meg, amikor Debu cuccai között kerestem egy törölközőt neki. Persze a törölköző nem onnan van, de legalább meg van az ebéd leírása.

Szerintem finom lett, de az igazi ítélet a zsűritől, csak most jön.

-         Na ízlik? Jó lett? – csillogó szemeimet ráfüggesztem, nem is látok mást, csak ütemesen mozgó széles állkapcsait, néha kidudorodó arc izmait.

-         Hmm… - bólogatok serényen, miközben szavain csüngök. Ő pedig serényen próbálja lenyelni a falatot. – Ahhoz képest, hogy most először főztél teljesen egyedül, tényleg finom lett, csak legközelebb két csipettel kevesebb sót tegyél bele, szerintem. – A hüvelyk és mutató ujját egymás felé közelítve mutatja a mérték nagyságát, ami egy csipetnél azért egy kicsit nagyobb, de az én kedvemet egyáltalán nem tudja szegni vele.

Boldogságomon felbuzdulva megkérem, hogy menjünk pórázt venni Debunak, mert a minap is majdnem elvesztettem, holott tulajdonképpen egész délután a lábam mellett kóválygott, mikor kimentünk sétálni. Persze hozzá teszem gyorsan, hogy mind ez az előtt volt, hogy elvesztettem volna ténylegesen is, mert kimentünk környéket felfedezni, de csak egy kicsit, mert nagyban majd vele szeretném. Felnevet hóbortomon és szerintem teljesen hülyének néz, de csak szeleburdin legyintek rá.

-         Szerintem Debu-nak kell a séta, mert ő egy kóbor macska, ráadásul dagadt is, úgyhogy csak jót tehet neki. – válaszolom teljes magabiztossággal.

-         A végén még több időt töltesz a macskáddal, mint velem. – hajtja le a fejét és félre tolja maga elől az üres tányért. Azonnal ugrom, hogy mentsem a helyzetet, mert én nem úgy értettem ám, csak hát nem szeretném elveszteni a cicám.

-         Jaj nem, dehogyis, csak is veled, minden időmet! Hogy mondhatsz hát ilyet? – elé lépek és lábához guggolok. – Ha szeretnéd, nekem is veszünk egy pórázt és akkor annak a végét te foghatod. – fejemet combjára teszem és felpislogok vigyorgó képére. – Te szemét! Átvertél – csapok rá a gyorsan megfeszülő combjára a felismerés látható reakciója ként.

-         Olyan aranyos voltál! És ha jobban belegondolok, ez a póráz ötlet nem is olyan rossz elképzelés. – állához emeli kezét, mintha komolyan gondolkodna rajta. Agyamat eldobom, tényleg megsétáltatna?

Végül siker koronázza eltökéltségem, így pár órával később egy színes pórázzal gazdagabban indulunk haza a közeli kereskedésből.

 

 

 

Még vizes hajam, úgyhogy törölközővel a fejemen megyek be a hálószobába. Taiga az ágyon olvas valamit, ezért igyekszem nem meg zavarna, és észre vétlenül magamhoz venni az alvós gatyámat. Résen van, mint mindig és lecsap. Fél lábamon a nadrággal csapódom az ágyra, tulajdonképpen meztelenül, visítva a röhögéstől. A törölköző elszáll valahova a földre, az ágynemű bevizesedik fejem alatt, én pedig ugyan olyan vörösen takargatom magam, mint egy pár héttel ezelőtt először mikor az ágyba kerültünk. Ezt soha nem lehet megszokni.

Fölém hajol és nyakamat csókolgatja. Automatikusan veszem el kezem ágyékomtól és emelem az ő izmos hátához, simítok végig oldalán, érintem meg a tarkóját.

-         Ne menj holnap suliba. Úgy sem lesz erőd felkelni – dünnyögi nyakamba, lehelete csiklandozza bőrömet.

-          De háth… áhhh – ellenkezni sem tudok, mert rám fog és kicsikarja a választ. – Ahhh.. jóóh… - sóhajtom és összeszorítom a szemem kezének ütemes mozgásától.

-          Hihetetlen milyen érzékeny vagy – búgja a fülembe. Számba harapok, majd inkább a vállába, erőtlenül.  

-          Csúnyán kihasználod – sóhajtom ismét. Hangomban semmilyen megrovás nincs, sőt ezt talán még dicséretnek is vehetné.

Belenevet nyakamba, libabőrős leszek és elsülök kezei között.

-         Ugye egész éjszakára ilyen terveid vannak? – pihegek rá csábítgatva. Jó dolog lesz ez az együtt élés állapítom meg vigyorogva magamban.

-          Ühüm… Mondtam, hogy perverz vagy! – forrón csókol, miközben combja lábaim közé furakszik, és nekem feszül merevsége.

-          Én csak tőled tanulok – emlékeztetem az igazságra. Átkarolom nyakát, derekára kulcsolom lábaim. – Jó tanítvány vagyok? – kacérkodom vele, miközben már csak homályosan emlékszem, miről is kezdtünk el tulajdonképpen beszélgetni.

-          A legjobb. – Helyesel és belém hatol.

Az este további része ott folytatódik, ahol két nappal ezelőtt abba hagytuk. Deja vu érzése kerít hatalmába, melytől egész éjszaka nem szabadulok. Csodálatos éjszakát töltünk együtt. Egyre jobban bele szeretek, és ezt már magam előtt sem tudom letagadni, előtte meg pláne nem. Igaz eddig sem tagadtam, de most már, még ha akarnám se tudnám.

 

-         Szeretlek – vallok neki valamikor hajnalban már majdnem önkívületi állapotban, fáradtan, és szerelmesen egyaránt, és eszembe sem jut ennél az egy szónál megállni. – Szerelmes vagyok a hangodba, a férfiasságodba, szeretem, ahogy a kávét szürcsölöd és imádom az after shaved illatát, amit egésznap az orromban érzek. – Kifogyok a szóból, mert ezt már fokozni nem lehet, el is akadok teljesen. Meg szeretném várni, hogy válaszoljon, de ajkának gyengéd érintésén kívül már semmi más nem jut el tudatomig. Ez is éppen elég beszédes volt számomra. Tudom, hogy ő is legalább ennyire!

Elalszom alig pár másodperc alatt, úgy, ahogy vagyok kitakarózva, meztelenül az ágy közepén. A legédesebb álom, ami fogad az elmúlt napokhoz képest.


Levi-sama2010. 04. 30. 19:20:02#4845
Karakter: Taiga



- Aha – mondja szórakozottan, amitől belém reked a levegő. Felkapja fejét, szemei nagyra nyílnak.

- Komolyan mondtad? – kérdezem tőle elfúló hangon.

- Valami baj van? Jól vagy? – kérdezi értetlenül. Összehúzom a szemöldököm.

- Kai figyeltél rám? Hallottad amit mondtam? – rajtakapottan pislog, úgyhogy most már tuti hogy nem figyelt. Mivel a helyzet komolysága megkívánja, nem kezdek el nevetni amikor végre látom rajta hogy eljut agyacskájáig az iménti kérdésem. Visszaejtem fejemet a párnára.

- Komolyan? – kérdezi felélénkülve.

- Ühüm – sóhajtom fáradtan de jókedvűen. Valamiért érzem hogy igent fog mondani. Érzem.

- És mi lesz a lakással?

- Megtarthatod. Vagy ki is adhatod. Tokyoban sokan keresnek lakást.

Záporozni kezdenek rám a kérdések. Lakás, macska, iskola, mindent ledarálunk egy füst alatt.

- És és...

- Iiigen? - kérdezem a számat elhúzva.

- Nincs több és - sóhajtja beletörődve. - Rendben van, hozzád költözöm.

Ragyogó kis mosolyát látva elégedetten vonom a karjaimba, és egy igazi vad és mégis lágy csókkal tapasztom be azt a lepcses kis száját. Mmm... imádom. Akkor is amikor egyfolytában beszél. El is alszom tőle. Az utolsó amire emlékszem az, hogy épp vacillált a két kispárnája között. Az ég szerelmére, hát hozza mindkettőt...zzz...

 

 

***

 

 

- Van még valami? - kérdezem az autó teletömött csomagtartóját végigmérve. Ha még valamit viszünk, szétpukkad a kocsi.

- Izé... - csipogja Kai mögöttem tétován, és én felvont szemöldökkel pillantok hátra a vállam felett. Szemeit lesütve biggyeszti ujjacskáját a bejárati ajtóra, amely mellett újabb két nagy doboz teletömve díszeleg. - Nem bírtam itt hagyni ezeket...

A port rugdosva cipőjével zavartan néz lefelé, ajkacskáit csücsörítve. Felnevetek, annyira édes ilyenkor. Begyömöszölöm a hátsó ülésre a csomagokat, majd Kait macskástul az anyósülésre.

- Van még valami?

- Igen, de azokat ráér holnap is...

Sóhajtva pillantok az ég felé miközben beszállok a kormány mögé.

- Talán nekem kellett volna inkább hozzád költöznöm... - dörmögöm az orrom alatt mosolyogva.

- Szerintem is - vigyorog rám édesen, miközben a panaszosan nyávogó macskát simogatja. Kaihoz hajolok és megpuszilom.

- Nálam jobb. Neked nincs olyan nagy ágyad... - súgom finoman megharapva alsóajkát. Elpirult. Olyan édes ilyenkor.

 

Otthon becipelem a cuccait, majd segítek kipakolni is. Felszabadítom a szekrényem felét, a komódom felét, és mindennek a felét. Csodálkozva figyelem, hogy ennek ellenére bizony az én kis csillagom a gáznemű dolgokra hasonlít. Betölti a rendelkezésére álló teret, majd átszivárog máshova is. Mosolyogva tűröm, habár a könyvespolcaimról kissé nehezen mondok le.

 

- Nem kell menned dolgozni? - kérdezi csodálkozva amikor már az ebédet készítjük együtt a konyhában. Kezébe nyomom a sajtkrémes tálat és a fakanalat, és ő automatikusan kevergetni kezdi. Megpuszilom a homlokát.

- Nem. Erre a hétvégére szabaddá tettem magam hogy veled lehessek.

- De jó! - vidul fel. - És mit csinálunk?

- A sok szexen kívül? - vigyorgok le rá és ő kinyújtja a nyelvét aranyosan. - Holnap reggel hajózhatunk is. A kabinban lévő ágy is ideális a sok szeretkezéshez.

- Perverz.

- Akárcsak te - nevetek halkan, és hátulról átölelem.

- Nem igaz - húzza fel a nóziját megjátszott durcával. - Én tökéletes vagyok.

- És egy kis perverz is - súgom a fülébe.

 

A válaszának már nincs sok értelme, tekintve hogy nekem köszönhetően összefüggő mondatokat néhány órán át nem tud képezni. És ez így megy estig. Szex és szex és szex. Evés. Fürdés. Szex és szex.

 

Telefon.

 

- Francba... - morgom álmomból felébredve. Az éjjeliszekrényen bömbölő mobiltelefont felveszem és rekedten beledörmögök. - Mi az?

Miközben a helyettesem beszámolóját hallgatom, az éjjeliszekrényen világító órára pillantok. Hajnali négy. Remek. Derekamra csusszan Kai karja, érzem hátamon lélegzetének csiklandozását ahogy hozzám bújik. Francba. Ez lesz az új kedvenc szavam. El kell mennem, és őt itt kell hagynom egyedül. Francba.

- Egy órán belül ott vagyok. Addig riadóztassátok a készenlétieket és a tartalékosokat is. Mindenkit hívjatok be.

Bontom a vonalat és Kai felé fordulok. Karjai nyakam köré csusszannak, és még félálomban is engem ölel és dünnyög valamit. Nyakába temetem arcomat, bőrének finom melegségébe belefelejtkezem pár hosszú percre és erőt gyűjtök. Finoman lefejtem karjait magamról, betakarom és magára hagyom. Az éjjeliszekrényen egy fecnire firkálok neki pár sort... Ha lesz időm, majd felhívom. Ha lesz.

Vágyakozva mérem végig őt ahogy az ágyamban fekszik. Haja kócosan veszi körbe szép arcát és duzzadt ajkait, a takaró alól alul kikandikál az egyik lába. Betakarom. Na jó, még egy búcsú puszi. Na még egy, de ez az utolsó. Mennem kell.

 

Lőttek a hajókázásnak és a kellemes hétvégének.

 

Sajnos ezzel jár a munkám... de nem hagyom erre rámenjen a kapcsolatunk. Soha.

 

Nem fogom őt elengedni, nem amíg én élek. Ő már az enyém, és az is marad.

 

 

***

 

 

Lecsukjuk a terroristát, nyilatkozom a televízió csatornáknak, megírom a feljegyzést az elnöknek és végre elszabadulok. Idestova két napja nem fürödtem, nem aludtam és nem láttam Kait. Utóbbi a legfájdalmasabb.

Irodámhoz tartozik egy kis fürdőszoba és egy apró helyiség ággyal, direkt az ilyen alkalmakra. Letusolok, és a vésztartalék tisztaruhákba öltözöm, amelyeket a kis szekrényben tartok. Villanyborotvával lenyúzom arcomat és kritikusan megszemlézem a tükörképemet. A szemeim alatti sötét karikákat és a nyúzott arckifejezést leszámítva rendben van. Felkapom aktatáskám és kilépek az irodámból. A titkárnőm nek vetek pár szót majd elköszönök tőle és lesuhanok a lifttel. A kocsimban fáradtan sóhajtva túrok a hajamba. Haza.

 

Óvatosan vezetek, hiszen tudom hogy a reakcióidőm lassúbb ilyenkor. Fáradtan kanyarodom be a házam garázsába a másik kocsim mellé, majd kikászsálódom az ülésről. Odabent csend fogad.

- Megjöttem! Kai! - Szétnézek, de nem látom sehol. Nappali, háló, vendégszobák, konyha, étkező, mellékhelyiségek... Nincs. A feszültség egyre jobban nő bennem. Nem létezik hogy nincs itt. Elment volna? De hová? Miért nem tudok róla? Elhagyott... de az nem lehet, hiszen a holmijai itt vannak.

Meghallom hogy nyílik a bejárati ajtó és kisietek. Ő lép be rajta és amikor meglát, felragyog az arca és a karjaimba röppen. Magamhoz ölelem, és mosolyogva szívom be illatát, hallgatom lágy hangját.

- Sziasziasziasziasziasziasziaszia - csicsergi boldogan. Istenem de hiányzott.

- Hol voltál? - kérdezem tőle halkan.

- Debu-t kerestem, mert elkóborolt. Miért?

Megrázom alig észrevehetően a fejem és szorosabban magamhoz ölelem.

- Többé ne csináld. - egészen halkan, de ridegen és parancsolóan hangzik. Kai megmerevedik a karjaimban, érzem. Elhúzódna de nem engedem.

- Valami... valami baj van? Taiga...

- Azt hittem... - elharapom a mondatot. Nem, még elképzelni, belegondolni is rossz érzés hogy képes lenne elhagyni engem. - Semmit.

Mohón csókolom meg, erősen magamhoz szorítva őt.

 

Nem. Soha nem hagyhat el engem.   


Kawaii2010. 03. 30. 21:49:31#4438
Karakter: Kai (Levi-samanak)



Kai

 

Szerencsére ez a helyzet csak nekem kínos kissé, mert Taiga teljes nyugalommal és csillogó szemekkel tisztogat meg, és még puszit is kapok.

-         Köszönöm kincsem – hát izé. Most mondjam, hogy nincs mit? Végül is csak számba vettem azt a szervét, amit a fiúk nem szoktak egymás szájába venni. Semmiség volt, legyintek gondolatban. Vagy mondjam, hogy máskor is? Ehh, csak én érzem ebben a mondatban a szakmabeli megnyilvánulását?

Nem folytathatom komoly eszmefuttatásomat, mert felemel. Lábam derekára kulcsolom, szorosan hozzá bújok és valami hülye mondattal letudom a konyhás akciómat.

Nyakához bújok és még ő fenekemet simogatja, addig én nyakát nyalogatom, ha nagyon szeretné akár dorombolok is neki. Esküszöm, képes lennék rá.

-         Még nincs vége – biztosít Taiga afelől, hogy lehetetlen, hogy ennyivel megússzam.

Kiéhezett farkas módjára kapja el a grabancom, én pedig minden egyes mozdulatára csak még jobban beindulok. Ha lenne időm, most biztos elcsodálkoznék ezen, de olyan hirtelen fordít meg magam körül, hogy a mondatból csak annyi marad meg bennem, hogy még akarom. Többet.

Szabályosan hagy el az eszem, miközben vágyam fokozatosan nő, és csak tippelni tudom, hogy Taiga is valahogy így érezhet, amikor ködös szemekkel rám parancsol.

Ülj bele – kell egy pár pillanat, míg realizálom, hogy mit kér. Nem, azt hiszem tévedtem. Ő sokkal előrébb jár vágy növekedésben, mint ahol én tartok. Ő már csak az élvezetet akarja.

Minden koordinációs készségemre szükségem van, hogy pozícióba helyezzem magam. Egy kis segítséggel meg is találom a megfelelő szöget, és a tőlem telhető legélvezet teljesebben csusszanok Taiga férfiasságára. Nem tudom őt milyen látványban részesül, de rám ösztönzőleg hat. Taiga csípőmet fogva tart, hátra veti a fejét, homlokán pedig apró izzadság gyöngyök csillannak. Nyitott száján zihálva veszi a levegőt, szemével néha olyan homályosan tekint, mintha csillagok úsznának a látó mezejében. Egyszerűen szép, engem legalábbis teljesen elvarázsol.

Megszorítja a csípő csontomat, majd a számára megfelelő ritmusba és irányba mozdítja. Izmaim dolgozni kezdenek, miközben fokozatosan veszem át tőle a „munkát”, és egy számomra tökéletes ütemet veszek fel. Nincs ellenvetése, úgyhogy szemérmetlenül folytatom, úgy ahogy a szívem és a vágyam diktálja.

-         Kai… csodálatos vagy…! – kettővel erősebben vert a szívem, éreztem.

-         Taiga…

-         Igen! Mond még a nevemet… - mondja, mielőtt rá marna számra.

Már nem is parancsolok magamnak, csak hagyom, hogy irányítson egy féktelen belső erő. Elsodor magával, míg végül összerándult izmokkal próbálom tartani magam, míg el nem múlik ez mámor dömping.

Mellé hemperedek, szétnyílt lábakkal, hozzá simulva, félig meddig a vállán.

Egész testemben remegek.

Ejha, ha belegondolok, hogy régen én mennyire egy szerény és visszafogott srác voltam. Most pedig a legnagyobb természetességgel hagytam, hogy szétmarcangolják a bundámat. Arról nem is beszélve, hogy már azóta vágytam erre mióta megéreztem az őrjítően szexi illatát a suliban. Kai te szex mániás vagy. Igaz, hogy erre az elmúlt öt percben jöttél rá, de jobb később, mint soha.

 

Soha nem éreztem még ilyet. Az egy dolog, hogy gondban vagyok a levegő vétellel, de arról tudom, hogy perceken belül rendeződni fog, csak nyugodtan kell továbbra is beszívni a levegőt. Nem nagy ügy. De ez a remegés teljesen új dolog. Alig bírom a combjaimat megmozdítani. Jól eső ólomsúly a nyomja le, hagyva, hogy kitárulkozzak.  

És ha mégis megpróbálom valamelyest összezárni…

-         Költözz hozzám. - … hát úgy remegek, mint egy kocsonya. Költözz. Vajon ha megpróbálok oldalra fordulni, akkor a testem csak magával rántja a lábamat is, nem? És még Taigát is láthatom. Hozzám.

-         Aha. – megpróbálom. Igaz kicsit darabos, de menni fog. Úgy csapódik a lábam a másikra, mint a légycsapó az asztalra. Ez az! Fel se tűnik, hogy Taiga néma csöndben fekszik alig fél méterre tőlem, míg én nyöszörgök mellette. Erre azért csak reagálna. Mikor felnézek rá, elakad a lélegzetem. Kitágult szemekkel, levegőt visszafojtva néz rám dermedten, én pedig halálra rémülök, hogy mi történhetett.  

-         Komolyan mondtad? – kérdezi lesokkolva. Elkap az aggódás.

-         Valami baj van? Jól vagy?

-         Kai figyeltél te rám? – itt már tudom, hogy nem. – Hallottad mit mondtam? – kérdezi már sokkal nyugodtabban, de még mindig furcsán néz, miközben szája folyamatosan fel felé ível. Oké Kai, koncentrálj! Mit mondott? Remeg… combom… Költözz hozzám… nehéz…

Elkerekedik a szemem a felismeréstől. Tényleg össze akar költözni velem? Látja meg csillanni a világosságot rajtam, így már nyugodt szívvel sóhajtva ejti vissza fejét a párnára.

 

 

-         Komolyan?

-         Ühüm.

-         És és mi lesz a lakással? – kérdezem kíváncsian.  

-         Megtarthatod. Vagy ki is adhatod. Tokyoban sokan keresnek lakást.

-         És mi lesz Debuval? – pillantásom az ablakpárkányra ülő és befelé kandikáló dagi macskára vándorol, akit már egy ideje én gondozok, és aki már a kezemhez szokott. Nem hagyhatom csak úgy itt.

-         Magaddal hozhatod. De ezzel kapcsolatban még vannak feltételeim.

-         És és… - mohóan próbálom kitalálni mit akarok kérdezni. Körülbelül olyan lehetek, mint egy kis gyerek.

-         Igen?

-         És és mikor?

-         Én már holnaptól veled egy lakásban akarok ébredni. – elkerekedett szemekkel pislogok rá.

-         És az iskola?

-         Mi van vele?

-         Én is ezt kérdezem.

-         Nincs semmi. Befejezed, lediplomázol, és kész? – és gondos házi asszony leszek? Ettől a gondolattól picit felsőbb lett a jövőképem.

-         És és…

-         Iiigen?

-         Nincs több és. – sóhajtok. Jól ki tervelte. Kérjek talán gondolkodási időt? De hát nincs miért. Tény, hogy sulin kívül még semmi nem fordult az életemben ilyen komolyra, de ha még se jönne össze, legfeljebb haza költözünk Debuval, nem igaz?

Furcsállom, hogy így átgondolom a dolgokat, pedig Taiga mellett nem szokásom, de ez egy komoly döntés. És egyébként is. Szeretem őt, és tudom, hogy mellette biztonságban lehetek. Nem gond Kai, ha átgondolod, talán még időt is kérhetnél esetleg tőle, suttogja bennem egy belső hang, néha már hallottam a hangját, aszem akkor sem hallgattam jobban meg.

- rendben van. Hozzád költözöm. – vágom rá vigyorgó képpel, miközben egy serpenyő fejbe vág gondolatban. Soha nem volt még ilyen drasztikus.

 

Taiga boldogan húz magához. Vérlázítóan forró csókot kapok tőle. Remélem Debu elfordult, ez nem neki való.

Még nem láttam ennyire boldognak és az, hogy vele lakhatok, és mindennap ilyeneket kaphatok, teljesen bezsongat.

Időközben nagyon késő lett, talán már éjfél is elmúlt. Az én szememből viszont kiment az álom. Próbálom szóval tartani Taigát, aki viszont egyre lassabban reagál. Végül is ő nem aludt délután. Hagyom elszenderülni. Még egy ideig gondolkodom és tervezgetek. Mit kell vigyek, és mit nem hagyhatok. Ez a fejben leltár pedig idővel engem is lefáraszt. Juj, de izgalmas lesz.

Szorosan hozzá kuporodva, négy bárány után már én is alszom.


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6.

© Copyright 2009-2020. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).