A kávéfõzõ is éppen azt a pillanatot választja a sípolásra, amit az ajtó is a nyitódásra. A három fiú még álmosan pislog az asztal körül, a „rangidõs” viszont frissen-fitten lép be a nappaliba, hóna alatt egy jókora papírtekerccsel.

- Jó reggelt! – köszönt minket, mi pedig hosszabb-rövidebb fáziskéséssel viszonozzuk azt.

A szemem sarkából látom, hogy meglóbálja a tekercset, úgyhogy elõveszem a szupergyors kávékészítõ képességemet, hogy minél hamarabb elkészüljenek a saját szájízre hangolt kávék. Fejbõl tudom mindenki igényeit, így secperc alatt megvagyok velük. A csészéket az asztalhoz egyensúlyozom, ki-ki megkapja a magáét, szigorúan úgy, hogy senkit ne zavarjon.

A hálálkodások közben én is visszaülök az asztalhoz, Bruce pedig kiteríti a papírt az asztalra.

- Megszereztem a bordélyháznak a tervrajzát. Így tudhatjuk, hol vannak a szobák, és az illetõ, akit lefizettem, hogy „vegye igénybe a ház szolgáltatásait”, bizonyította, kiskorúakat is foglalkoztat a szervezet. – Rámutat az alaprajzon lévõ bejáratra. – Itt két hatalmas õr áll, akik egybõl leadják a drótot a bent lévõknek, ha gáz van. Ellenben, itt egy hátsó bejárat, itt csak egyetlen õr áll, ezen keresztül észrevétlenül juthatna be pár ember. Lent állnak a stricik, még recepciós hölgyük is van, aki idõpontra írja be a kuncsaftokat a különbözõ lányokhoz. Itt vannak prospektusok a prostikról, vágyfokozók, segédeszközök, minden, amit csak el tudtok képzelni.

- Olyan eszközöket használnak, amiket ki tudja, ki használt azelõtt? – vonom fel a szemöldököm. – Ez gusztustalan.

- Az, de szerintem nem nagyon érdekli õket – ingatja a fejét Cyril.

- Nos, a recepció mögötti lépcsõn megy fel a kedves vendég a lányokhoz. Minden hölgynek van egy szobája, így miután a kuncsaft kiválasztotta a terméket, akivel hálni szeretne, csak egy szobaszámot kap. Fönt még két õr ügyel a rendre, illetve arra, hogy az ügyfél egyszerre csak egy lányt vegyen igénybe. Tehát ezekre is ügyelnünk kell, és száz százalékosan biztos vagyok abban, hogy a stricik is rendelkeznek egy-egy dugi pisztollyal öltönyük belsõ zsebeiben.

- Persze, rossz lelkiismeretû embereknél mindig ott a pisztoly... – morogja Hugh.

- Gondolom, minden õrnél van valami kis idióta riasztószerkezet, amit ha megnyom, jön a csapat többi része, de az is lehet, egy másik bûnszervezettel állnak erõs kapcsolatban, azokat is riaszthatják erõsítésért – szólal meg Ashes. – Akkor pedig nincs idõnk kipakolni az egész kócerájt, megmenteni a lányokat.

- Pontosan –bólint Bruce –, ezért egyszerre kell lekapnunk az összes õrt, nehogy lenyomják a kis csipogójukat.

- De ezt hogyan akarod kivitelezni a lépcsõben állókkal? – fordul felé Hugh.

- Azt terveztem... hogy a hátsó bejáratnál Cyril kapja le az õröket, az elsõnél Hugh, Ashes, és Beth. Nektek hármatoknak iparkodni kell, hatoljatok be az épületbe, amilyen gyorsan csak tudjátok, kapjátok le a recepciós hölgyet, majd a striciket. A recepciós hölgynél is van pánik gomb, de õ nem tudja azonnal megnyomni, egy kulcsra zárt szekrényben van a berendezés. Eközben Cyril majd csatlakozik hozzátok, végigfutva a folyosón, leellenõrzitek még a legkisebb, kamrának tûnõ helyiséget is a földszinten. Eközben, Hugh, én a tetõrõl támadok, ugyanis az épületbe felülrõl is be lehet hatolni, a padláson, és egy csapóajtón keresztül. Azt felrántva, s leugorva lekaphatom a két õrt, majd elkezdem terelni a lányokat lefelé a lépcsõn.

- Mi legyen az esetlegesen bent lévõ kuncsaftokkal? – kérdezem.

- Hatástalanítsátok õket – feleli. – Kérdés, valaki?

- A saját kis kommunikációs rendszerünkkel tartjuk majd a kapcsolatot, gondolom. Te adsz jelet majd, ha indul a buli? – kérdezi Cyril, mire Bruce bólint egyet.

- Még valami? – Csak csend a válasz, mindenki a kávéjáért nyúl, a fejünkben már az akció forog. –Helyes. Okos gyerekek vagytok – mosolyodik el, amire rosszalló pillantást is kap jutalmul, én és Ashes viszont csak rávigyorgunk. – Egy óra múlva kezdjetek el készülõdni.

A frissítõ kávé után egy még frissítõbb zuhanyt veszek, hogy teljesen kitisztuljon a fejem. A nyugtató és mindenféle csodaszer tabu, bár nekem meg sem fordult a fejemben soha, hogy ilyesmihez folyamodjak. Ha a gondolataim maguktól nem képesek a nyugalomra, akkor semmi keresnivalóm itt.

A hajam szoros copfba fogom, hogy ne zavarhasson, majd felveszem a szoros, fekete nadrágomat, a szárát betûröm a szintén fekete bakancsomra, aztán jöhet a hosszú ujjú, szintén szoros és szintén fekete felsõ, arra pedig a golyóálló mellény. Ellenõrzöm, majd magamra csatolom a fegyvereimet, a bakancsom szárába süllyesztem a kis tõrömet, a tartalék pisztolyomat pedig a nadrág derekába csúsztatom elöl. A mellény éppen nem takarja, így pont kézre áll, ha szükség van rá.

Gyalog közelítjük meg a célépületet, szerencsére nem túl nagy erre a forgalom. A meglepetés erejét is ki kell majd használnunk, úgyhogy a szomszédos épületek jótékony árnyékát használjuk fel, ott lapulunk meg, és onnan figyeljük az épület fõbejáratát.

- Mindenki hall engem? – szólal meg a fülesben Bruce hangja. – Elfoglaltátok a helyeiteket?

- Hallunk, Bruce – feleli a balomról Ashes. – Nálunk minden rendben. Mindhárman a helyünkön vagyunk.

- Én is pozíciómban vagyok – hangzik Cyril válasza. – Felõlem kezdhetjük.

- Remek. Körülbelül egy perc múlva indulunk. Vigyázzatok magatokra!

A beálló hatvan másodpercesre saccolt csendben a pillantásom találkozik Ashes, aztán Hugh tekintetével is. A kommunikáció mindössze egy apró bólintás mindenki részérõl, aztán ismét a bejáratra és az elõtte strázsáló kétajtós szekrényekre szegezzük a pillantásunkat.

- Fiúk-lányok... – hallatszik ismét Bruce hangja ezúttal csak halk suttogásként.

- Jelen! – feleljük egyszerre.

- Idõ van. Készüljetek. Három... Kettõ... Egy... – Ujjaimat szorosan a hangtompítóval felszerelt pisztolyok markolata köré fonom, a mutatóujjaim egyelõre csak egyenesen, a csövekkel párhuzamosan szorul a még hûvös fémekhez. – Rajta!

Rögtön kilövök az épület árnyékából, egy ugrással egyenesen az ajtóval szemben lyukadok ki, féltérdre ereszkedve célzok és már lövök is. Hugh és Ashes ugyanabban a pillanatban indultak el, csak õk rögtön a bejárat felé indultak, jóformán teljes egészében rám bízva az életüket. Nem okozok viszont nekik csalódást, a két nagydarabnak még be sem csukódik a szája a meglepett „ó”-ból, mikor már mindkettõjük feje gazdagabb egy-egy golyóval. Kifizetõdõ, ha az embernek mindkét kezében ugyanakkora biztonsággal áll meg a fegyver.

A hangtompítónak köszönhetõen a bent lévõk semmit nem hallottak a lövésekbõl, Ashes és Hugh pedig egy-egy laza mozdulattal tompítják a fickók esését, hogy a csattanástól is mentes legyen a környék. A fiúk aztán berontanak az ajtón, én pedig felegyenesedem a földrõl és utánuk sietek.

A headseten keresztül megüti a fülem egy túl közelrõl érkezõ lövés zaja.

- Bruce! – szólok bele. – Jól vagy?!

- Igen, bár majdnem kiloccsant az agyam... – hangzik a halk felelet, mire megrázom a fejem.

Tudom, hogy tud vigyázni magára, úgyhogy tovább megyek. Ahogy belépek az épületbe, éppen elsüvít a fülem mellett egy golyó, ki az éjszakába, mire felvont szemöldökkel nézek körül. Három strici már a földön fekszik mozdulatlanul, ez a negyediktõl származott, bár számára is az utolsó kilõtt golyó volt.

- Ejnye, fiúk – ciccegek a golyó után nézve.

- Bocsesz – vigyorog rám Ashes, aztán elindul fölfelé a lépcsõn.

Hugh a hátsó kamrák felé indul, rám hagyva a recepcióst, aki éppen a pult alatt matat, bár a kulcscsörgésbõl és a fém karcolódó hangjából ítélve úgy remeg a keze, hogy nem talál bele a zárba. Elmosolyodom és lassan felé indulok, mire tágra nyílnak a szemei, a csörgés pedig erõsödik. Nálam alig néhány évvel idõsebb nõ lehet, ami miatt legszívesebben különös kegyetlenséggel végeznék vele. Felháborító, hogy léteznek olyan nõk is a világon, akik az ilyesmit támogatják...

Viszont most kegyes vele a sors, mert idõnk sincs vérengzésre, meg egyébként is tudom, hogy se nem szabad, se nem lenne helyes. Így csak egy golyót kap a szemei közé, pedig hallom, hogy épp becsusszant azt a fránya kulcs a zárba.

Elindulok én is fölfelé a lépcsõn, de éppen szembe jön egy huszonévesforma nõ valami ócska bundába burkolva, úgyhogy õt még lekísérem Hugh-hoz, aki már végzett a kamrákkal. Folytatom az utam felfelé, ahol már ott van Bruce is. Õ, Ashes és én szinkronban haladunk végig a folyosón, sorra nyitogatva a szobák ajtaját és kikísérve onnan a lányokat. Minden alkalommal, mikor kiérek a folyosóra egy-egy lánnyal látom, hogy Ashes és Bruce is kifog néhány békésebb természetû kuncsaftot, akiket szintén kiterelnek a lányokkal együtt. Nekem bezzeg megmaradnak a macsó, brutális fazonok... Bár az õ arcuk is csak addig nagy, míg ki nem lyukasztom a közepét.

Mikor az egyik szobából kiérve a folyosón megpillantok két kislányt, akik nagyjából 10 év körüliek lehetnek, kis híján elszakad a cérna, de tartom magam. Bruce Asheshez fordul.

- Menj, vidd õket le, Beth, te is menj velük – utasít mindkettõnket. – A többit folytatom, úgyis már csak két ajtó van bal oldalt. Válogassátok külön a kis- és a nagykorúakat, kérdezzétek meg mindenkitõl, mennyi idõs, még attól is, aki egyértelmûen nagykorúnak néz ki. Becsapósak...

- Igenis, Kapitány! – ragadja meg a kislányok kezét Ashes.

A remegõ kicsi lábukat látva megjelenik elõttem Rachel arca, elragad a gondolat, hogy vajon az õ lába is így reszketett-e, de összeszorítom a szemeimet és nyugalmat erõltetek magamra.

- Ne féljetek, kicsikéim! – simítom a kisebbik hátára a kezem, mire õ rám néz a riadt szemeivel. – Mostmár biztonságban vagytok! – mosolygok rá, õ pedig bólint egy aprót.

 Ashes át is passzolja nekem az õ kis kezét, mert így kényelmesebben elférünk lefelé a lépcsõn. Az elõtérben Hugh már nekikezdett a válogatásnak, de mivel sokan vannak, ahogy leérünk, már kezdünk is neki segíteni, bár Ashes elõbb kihívja a rendõrséget is – nem a helyit, hanem a szomszédos városét, az ittenieket ugyanis bizonyíthatóan lefizették, benne voltak a buliban.

Mire kiérnek a rendõrök, mi éppen végzünk az átválogatással, így õk nekiláthatnak az adatok felvételének. Hugh és Ashes a háttérbe húzódva figyeli a procedúrát, de én csak félig-meddig csatlakozom hozzájuk. Én is hátrébb lépek, hogy ne legyek láb alatt, de közben alaposan szemügyre veszek mindenkit, annak az esélyét latolgatva, hogy vajon visszaküldhetik-e bármelyiküket.

Hamarosan Bruce is megérkezik, a karjaiban egy törékeny, szõkés hajú kislánnyal. Amikor az elõtérbe érnek, le is teszi, az egyik rendõr pedig már ott is terem, hogy elvezesse az adatokat felvevõ társához. Követem a tekintetemmel a lányt, a termete már egyébként is Rachelre emlékeztetett, de ahogy hátrapillantott Bruce-ra, szinte szíven ütött a szemei színe – kiköpött ugyanolyan, mint a húgomé volt, csak sokkal kevesebb élet csillog benne. Így inkább olyan, mint... mint amikor megtalálták.

- Mindig vizsgálod a luvnyákat, Brandom – hallok meg egy jellegzetes, borzasztóan ellenszenves hangot. – Szerintem túl öreg vagy már ehhez a melóhoz. Csak nem félsz, hogy valamelyiket visszahozzuk?

Hiába állnak tõlünk egy kicsit távolabb, valószínûleg szándékosan olyan hangerõt választott, hogy mindenki hallja. A férfi felé fordítom a fejem és ahogy végigmérem, halványan felvonom a szemöldököm. Találkoztunk már vele néhányszor, egyikünknek sem szokatlanok már ezek a szóváltások Bruce és közte. De ez a fickó... a külsejérõl is ordít, hogy nem más, mint egy felfuvalkodott hólyag.

Inkább el is fordítom a fejem, Bruce mindig frappánsan leszereli, öröm hallgatni, csak közben látnom ne kelljen a ripacs fejét. A fõnök hamarosan meg is jelenik mellettünk.

- Na takarodjunk innen, mielõtt elhányom magam – néz végig rajtunk.

El is indulunk, Cyril és Ashes megint bohóckodnak, Hugh csendben ballag utánunk. Vetek még egy pillantást a lányokra, és elmormolok magamban egy szedett-vedett imát. Bárki legyen is ott fent, könyörgöm, ne engedje, hogy bármelyiküket is visszaküldjék hozzánk. Jobb is, ha elterelem a figyelmem a témáról.

- Bruce... – szólalok meg. – Nem tudom, mennyire számít, de számomra te sokkal jobban megérdemled a gyémánt érdemrendet, mint az a William.

Bruce rám néz, majd mellém lép és átkarolja a vállam.

- Csak ez számít, kiscicám – mosolyog rám.

Látom rajta, hogy ez a biztató mosoly részben az agyoncsapott hangulatomnak is szól, úgyhogy visszamosolygok rá.

- Hé, Bruce! – hördül fel Cyril elõttünk. – Nem kellene a csapat egyetlen nõtagját kisajátítani!

- Igaz is, Cyril, akkor kiscicáNK. Így már jobb?

- Sokkal – vigyorodik el, én pedig érzem, hogy fokozatosan enyhülni kezd a rosszkedvem.

- Nem illik klikkesedni! – kiált hátra Bruce, mikor Ashes lemarad, hogy bevárja Hugh-t.

Jócskán hajnal van már, mire visszaérünk. Bruce rögtön elvonul, de én is csak egy pohárra maradok kint a fiúkkal, aztán fáradtságra hivatkozva kimentem magam, és én is visszavonulok a szobámba. Aludni persze nem fogok tudni, ehhez hozzá szoktam már. Minden akció éjszakáján ez van. A szemeim elõtt csak a lányok arca lebeg, a gondolataim õrült módjára üldözik egymást, eszembe jut Rachel... És csak azért imádkozom, hogy senki ne kopogtasson másnap az ajtón.

A következõ éjszaka már megy az alvás, legalábbis valamennyire. A bûvös másnap – ezúttal nem az alkohol, hanem az akció függvényében – nyugisan telt. Senki nem kopogott és senki nem jött, egy lányt sem küldtek vissza. Próbálok viszont nem elõre inni a medve bõrére, nagyon sok lány volt ott, és tisztában vagyok vele, hogy elhúzódhatnak a vizsgálatok. Ilyenkor viszont már sokkal nagyobb az esélye, hogy megússzuk.

***

Reggel kopogásra ébredek, érzésem szerint túl korán. Álmosan mászok ki az ágyból és gyorsan felrángatom magamra a köntösöm, majd kinyitom az ajtómat és kidugom rajta a fejem. Rossz elõérzetem van.

- Ki az?! – kérdezem feszülten.

Bruce az ajtóhoz lép és megáll elõtte.

- Igen?

- Á, Bruce! Hoztam neked egy kis ajándékot! – Felismerem a ripacs hangját, Bruce pedig ajtót nyit.

- Mit akarsz?! – hallom Bruce minden kedvességtõl és udvariasságtól mentes hangját.

- Kedves... Veta. Szóval, ez a csapat mentett meg, ugye?

Összeszorítom az állkapcsom. Ugye nem...?

- Igen – hallok egy halk, ijedt, remegõ kis hangot.

Úgy érzem magam, mint akit gyomorszájon vágtak. Kilépek a szobámból, látom, hogy Cyril is elõjön a szemközti szobából, majd Hugh is a mellettem lévõbõl. Ashes is feláll az asztaltól, ahol eddig ült, mindannyian feszülten figyeljük a jelenetet.

- Akkor menj be szépen, õk fognak rád vigyázni innentõl kezdve! – hallatszik ismét az a hang, amitõl most csak még jobban borsódzik a hátam.

- Nem kell tenned a fejed, Willie – sziszegi Bruce. – Tudom, hogy remegõ lábakkal fosod össze magad, ha csak megpillantasz.

Amikor a kislány belép, mintha még egyet rúgna belém a sors. Õ az, a kékszemû kislány, aki kísértetiesen emlékeztet a húgomra. Bruce védelmezõen karolja át a vállát, majd egy laza mozdulattal bevágja az ajtót a fickó elõtt.

- Ne aggódj – néz le a lányra mosolyogva. – Nálunk tényleg biztonságban vagy.

Mindketten megfordulnak, mi pedig csak nézünk. A lány meg van ijedve és nem tudja, mi folyik körülötte, de az is tisztán látszik, hogy az elméjével semmi baj nincs. Cyril az elsõ, aki magához tér.

- Ülj csak le! – húz ki egy széket.

A kislány még toporog egy kicsit, majd felpillant Bruce-ra, csak azután indul el a szék felé.

- Köszönöm – szólal meg halkan, miután leült.

Ennek a lánynak a fejével biztosan nincs semmi baj.

- Beszélhetnénk pár szót négyszemközt? – kérdezem Bruce-tól, alig vagyok képes lerejteni a dühömet és a kétségbeesésemet. Bólint, és ahogy visszavonulunk a szobámba, már ki is kapom a kezébõl a mappát, amit hoztak, ingerülten csapva fel és lapozva végig az oldalakat. – Ez nem õrült! Ennek semmi baja! Miért küldték ide?!

Próbálom visszafogni magam és csak suttogni, semmi szükség rá, hogy a kislány is hallja.

- Nem tudom, Beth.

- De te is emlékszel, Bruce! Akiket ideküldtek, mind nyomorékok voltak, vagy épp szemforgatva tépték a hajukat, és ették meg! Különbséget tudok tenni köztük, és e között a lány között! Õ alkalmas a beilleszkedési programra!

- Nem én döntöttem így. Fogalmam sincs, mi alapján csinálták ezt.

- Skizofrénia, egyéb elnyomott, ritkán felszínre bukkanó tünetek: negatív. Fizikai, halálos betegség: negatív. Súlyos idegi és elmeproblémák: negatív – sorolom egyre dühödtebben. – Visszaküldési indok: Erõs szocializálódási és diplomáciai problémákkal küzd. Tanulatlan. Istenem! – Földhöz vágom az egész szarságot, a lapok szerteszét röpülnek, de nem érdekel. –Ez nem indok! Erre nincs pénze az államnak?! Hol tartunk? – Nem érzékelem, hogy már kissé hangosabban beszélek, de Bruce a szája elé emeli az ujját, úgy jelzi. Lehalkítom a hangom. – Én nem veszek részt ebben! Sõt, csak a testemen keresztül ölhetitek meg!

- Beth! – lép közelebb. – Ezt nem teheted...

- De igen – vágom rá. – Hogy döntesz?!

- Beszéld meg a fiúkkal. Behívom õket, addig vigyázok a lányra.

- És mit mondjak? Mi mellett voksolsz?

- Maradjon velünk – vonja fel a szemöldökét. Egy kicsit megkönnyebbülök, õ pedig kinyitja az ajtót. – Fiúk! Befelé! Beth szeretne szólni hozzátok néhány szót!

Hamarosan mindannyian a szobámban tömörülünk. Egy kicsit heringek-a-dobozban érzés, de nincs mit tenni. A sebtében összeszedett papírokat most a kezükbe nyomom, illetve elõször Cyrilébe, mert õ áll közvetlenül mellettem.

- A lány nem elmebeteg – szögezem le. A hangom még mindig nem több fojtott suttogásnál, mivel az érintett továbbra is odakint ül. – A papírokon is világosan le van írva... Az egyetlen ok, amiért visszaküldték az, hogy tanulatlan és nem tud beilleszkedni. Milyen meglepõ, ugye?

Cyril homlokráncolva végiglapozza a papírokat, aztán adja tovább Hugh-nak, õ pedig Ashesnek. Figyelem az arckifejezésüket és látom, hogy egyiküknek sem tetszik különösebben a dolog, persze ez még nem jelent semmit.

- Csupán azért kéne megölnünk, mert a stricijei nem járatták iskolába és mert a személyiségén nyilvánvalóan nyomot hagytak a történtek – nézek rájuk.

- Nincs más választásunk, Beth – szólal meg Ashes, bár az õ hangja is bizonytalan.

- De van – jelentem ki. – Itt maradhat velünk.

- Velünk? – kérdez vissza Cyril döbbenten. – De hát...

- Ötünknek is túl kicsi a hajó, Beth – rázza meg a fejét Hugh.

- És akkor inkább öljük meg?! – sziszegem. – Az a szegény kislány ott nem tett semmi rosszat! – mutatok az ajtóra. – Végezzük ki azért, mert az állam hirtelen arra sem akar pénzt költeni, hogy biztosítsa a beilleszkedését a társadalomba, nekünk meg kényelmesebb lehessen az élet?!

Érzem, hogy bármennyire szeretnék nyugodt maradni, megint kezdem felhúzni magam. A gesztikulálás közben még a köpeny is elkezd lecsúszni az egyik vállamról, bár nem zavartatom magam, hiszen a fiúkkal olyanok vagyunk, mint egy család – tudom, hogy nem érdekli õket, ha meglátnak egy spagetti pántos pizsamafelsõt. Hugh és Ashes észre sem veszik, együtt merednek a papírokba, homlokukat gondterhelten ráncolják. Egyedül Cyril reagál, elõzékenyen megfogja a köpenyt csúszás közben, és visszatolja a vállamra. Azt már biztosan csak beképzelem, hogy a pillantása elõtte mintha a másodperc törtészére odaragadt volna.

- És mi lesz, ha többeket is hoznak ugyanezzel az indokkal? – néz fel Hugh. – Hatan még talán bepréselõdünk ide, de mit tegyünk a többiekkel?

Szólásra nyitom a számat, aztán becsukom. Erre én sem tudok mit mondani... Ebbe bele sem gondoltam.

- Én akkor sem fogok ebbe belemenni! – csattanok fel, bár próbálok figyelni a hangomra. – Nem hagyom, hogy megöljétek, én ebben nem veszek részt. Ha kell, saját magam fogom megvédeni tõletek – teszem karba a kezeimet, mire mindhárman megrökönyödve rám bámulnak.

- Mi van?? – kérdez vissza tágra nyílt szemekkel Ashes.

- Beth... – érinti meg a karom Cyril.

- Ezt ugye nem gondolod komolyan? – vonja össze a szemöldökét Hugh.

- Nagyon is komolyan beszélek – jelentem ki.

Megpróbálják felkaparni az állukat a padlóról, és néhány hosszú másodpercre mind a négyen elhallgatunk.

- Nem jönnek többen – szólal meg végül Cyril. – Mindenki a rákövetkezõ nap érkezik, talán a harmadik napon, mint õ is, de késõbb nem fognak.

- Ez mondjuk igaz – mondja Ashes, és Hugh is bólint.

Oldalra sandítok Cyrilre, aki rám kacsint, a tekintete gyengédséget tükröz, mintha megértene, még akkor is, ha nem tudja, mi történt.

- Mit mondott Bruce? – kérdezi aztán Hugh.

- Azt, hogy maradjon velünk – felelem halvány mosollyal.

Ashes felsóhajt, majd elmosolyodik, Cyril pedig rám vigyorog.

- Hát, akkor a kérdés azt hiszem eldõlt – nyitja ki az ajtót Ashes.

Kint már kicsit levegõsebben vagyunk, a kislány az asztalnál ül Bruce mellett.

- Hogy vagy? – lépek oda hozzá.

Meglepve pislog rám, mintha nem hallott volna még kedves szót, pedig Bruce biztosan gyengéden bánt vele. Aztán végignéz a három fiún, végül megrázza a fejét és elfordul. Bruce a feje felett rám néz, és halványabba bár, de õ is a fejét ingatja, hogy ne erõltessem. Felsóhajtok, persze hogy nem erõltetem, idõre van szüksége.

***

Ma éjjel már meg sem próbálok aludni. Csak összekuporodok az ágyam ablak felé esõ szélén és bámulom az éjszakai égboltot. Az agyam hol a másik szobában alvó kislányon, hol a húgomon jár. Meg kell majd erõltetnem magam, hogy ne akaszkodjak rá túlságosan, mert olyan, mintha azért küldték volna õt, hogy jóvátegyem, ami Rachellel történt. Vele nem lehettem ott a sorsdöntõ pillanatban, rá nem vigyázhattam, de talán most... Ha tudok segíteni abban, hogy Veta beilleszkedjen, hogy újra boldog lehessen, akkor talán enyhül a bûntudatom is.

A halk kopogást az ajtómon meg sem hallom, csak akkor kapom fel a fejem, mikor a nevemen szólít valaki.

- Beth? – Cyril alakját vélem felfedezni a nyitott ajtóban. Õ sem úgy néz ki, mint aki aludni készült, egy hosszú melegítõnadrág és egy atléta van rajta. – Bejöhetek?

- Gyere csak – bólintok mosolyogva.

Belép és becsukja maga mögött az ajtót, én pedig megpaskolom magam mellett az ágyat. Leül, kinéz az ablakon, aztán vissza rám.

- Szóval, elmondod mi ez az egész? – vonja fel a szemöldökét.

- Mire gondolsz? – fordulok felé.

- Erre az ügyre a lánnyal – int az ajtó felé a fejével. – Tudom, hogy mindig szíveden viseled mindenki sorsát, de ilyennek még nem láttalak.

- Igazán s...

- És ne vágd rá, hogy semmi! – vág a szavamba. – Ismerlek, nem fogom elhinni. – Mindezt olyan komoly ábrázattal adja elõ, hogy muszáj felnevetnem, amire õ is elmosolyodik.

- Jól van, rendben – emelem fel a kezem megadóan. Sóhajtok egy nagyot. Nagyon szeretem a csapatot és bízom mindenkiben, valamiért mégis egyedül Bruce-nak meséltem el a dolgot, és neki is csak azért, mert muszáj volt. De talán... ha lenne még valaki, aki teljesen megért, talán még könnyebb lenne. – Én csak... a húgom miatt vagyok ilyen.

- Neked van húgod? – mered rám.

- Volt – helyesbítek szomorú mosollyal. Áthajolok felette, majd kihúzom az ágyam fejénél álló komód fiókját, elõveszek belõle egy bekeretezett fényképet, és visszaülve a kezébe adom. – Rachel és én, 10 évesen. Az utolsó közös fényképünk.

Cyril mosolyogva veszi szemügyre a képet, aztán felnéz rám.

- Olyanok vagytok, mint két tojás. – Visszanéz a képre. – És te vagy a baloldali.

- Ezt meg honnan tudod? – kérdezek vissza döbbenten.

Senki, még Bruce sem tudta elsõre kitalálni, melyik kicsoda a képen.

- A szemed – néz fel rám, a szája sarkában még mindig ott bujkál a mosolya.

- Mi van a szememmel? – érintem meg a szemem alját önkéntelenül is.

- Zöld. Sosem láttam még ilyen szép árnyalatú zöldet. – Hálát adok az égnek, hogy visszanéz a képre, mert érzem, hogy elvörösödöm. Jézusom... Sosem szoktam elpirulni! – Az övé pedig kék, ha jól látom. Mi történt vele? – néz fel rám újra.

- Eltûnt. A kép készítése után nagyjából két héttel. A nevelõszüleink nem igazán törõdtek velünk, de egyedül sosem hagytak minket otthon. Rachel beteg volt, ezért csak én mentem iskolába azon a héten, õk pedig a bevásárlós napon elvitték magukkal... csak nem figyeltek rá. – Lenézek a Cyril kezében lévõ képre, és százezredjére is bocsánatot kérek Racheltõl, amiért nem voltam ott vele. – Egy strici szemelte ki magának és vitte el.

Hallom, hogy Cyril felszisszen, aztán a kezem után nyúl, a markába fogva és bátorítóan megszorítva az ujjaimat, én pedig hálásan viszonzom a gesztust.

- A francba, Beth...

- 17 éves voltam, mikor megtalálták – folytatom. – A holtteste a szemét alatt volt egy konténerben. Megverték, megerõszakolták, aztán megfojtották.

Ezúttal nem mond semmit, csak a másik kezével óvatosan leteszi a képet az ágyra, aztán a másik kezével az összekulcsolt ujjainknál fogva magához húz és átölel. Viszonzom az ölelést, a karjai alatt átnyúlva kulcsolom köré a karjaimat, míg õ a vállaimnál fogva tart, egyik kezével végigsimítva a hajamon is.

- Sajnálom – dörmögi.

- Én is – suttogom összeszorított szemekkel.

Rachel halála óta nem sírtam, de most valahogy kedvem lenne hozzá. Hosszú percekig ülünk békés csendben egymást ölelve, míg Cyril lassú, nyugtató mozdulatokkal simogatja a hajam. Jól esik a törõdése és örülök, hogy itt van velem. Valahogy tényleg könnyebb lett, hogy elmondtam neki.

- Nem a te hibád – szólal meg aztán halkan, de mielõtt még megszólalhatnék, folytatja. – Tudom, hogy magadat hibáztatod, de nem tehetsz róla.

- Ott kellett volna lennem – ellenkezek. – Mellette lett volna a helyem...

- Hogy téged is elvigyenek? – vág közbe.

- Hogy megvédhessem.

- Nem, Beth. 10 évesen még te is kevés lettél volna egy felnõtt emberhez, aki ráadásul gyakorlott is ebben. – Eltol magától, de csak annyira, hogy két keze közé fogja az arcom, pillantását oda-vissza jártatva a szemeim között. – Nem. A. Te. Hibád. Érted ezt? Nem a te hibád.

Lassan bólintok egyet, aztán még egyet, és nyelek egy nagyot.

- Sokszor... Nagyon sokszor eszembe jut, hogy vajon könyörgött-e hozzám, amikor tehette. Hogy segítsek neki.

- Szerintem inkább hálát adott az égnek, hogy te nem vagy ott vele.

Ezt annyira egyszerûen jelenti, ki mégis... mégis annyira kegyetlenül igaz, hogy szégyenszemre könnyek gyûlnek a szemembe. Rachel soha nem akarta volna, hogy szenvedjek.

- Csak szerettem volna, ha õt is kiszabadítja egy hozzánk hasonló csoport, még mielõtt...

- Tudom. – Visszahúz magához, én pedig a vállára hajtom a fejem. – Most biztosan nagyon büszke lenne rád.

- Igen – mosolyodom el –, ez biztos.

Újabb percek telnek el békés csendben. Én nekidõlve, a vállára hajtott fejjel, egyik kezemet a mellkasán nyugtatva, szórakozottan babrálva az atlétájával, míg õ egyik kezével a vállaimat öleli át, a másikkal pedig a felsõtestén nyugvó kezemet fogva. Furcsa ez a meghittség... pozitívan furcsa. Mindig is nagyon kedveltem Cyrilt, a maga ijesztõ medvekülsejével, ami mögött legtöbbször csak egy aranyos mackó rejtõzik, de most mintha egy nagy lépéssel közelebb kerültünk volna egymáshoz. Azzal, hogy mindezt elmondtam neki, sokkal beljebb jutott a bizalmi körömbe, és ennek valahogy örülök.

Amikor a gondolataim éles kanyart vesznek, azt is észreveszem, hogy jó érzés... a karjaiban lenni. Ez pedig még sokkal furcsább, mint az elõzõek. Eddig soha nem tekintettem egyik csapattagra sem férfiként, hiszen õk az én családom, a testvéreim. Most valahogy mégis érzékelem, hogy Cyril izmos karjai milyen erõs és biztonságot adó ölelést képesek adni, érzem a tusfürdõje és a kölnije halvány, mégis éppen elég férfias illatát, az ujjaim alatt pedig a mellkasa kemény izmait.

Itt gyorsan megálljt is parancsolok a gondolataimnak. Az arcom már így is szinte lángol, ráadásul a világ legnagyobb balgaságát készültem volna elkövetni. Már csak egy hirtelen fellángolás hiányzik a csapat egyik tagja iránt. Õk a családom, az isten szerelmére...

- Én mindenesetre tuti meghaltam volna zavaromban minden egyes alkalommal, mikor a húgod meglátogat minket – szólal meg vidámsággal a hangjában. – Két ilyen bomba nõ egy ilyen szûkös, helyen, hát...

Nem bírom ki, erre már muszáj felnevetnem.

- Hülye! – ütök a mellkasára nevetve, de ahogy felnézek, õ csak levigyorog rám.

Azt sem vettem még soha észre, hogy azokban a sötét, már-már fekete szemekben apró, aranyszínû pöttyök sorjáznak az írisze mentén... Gyorsan leosztok magamnak egy mentális pofont, újra megálljt parancsolva ezzel a gondolataimnak.

- Na jól van, ma este nem maradsz egyedül – jelenti ki aztán. – Nem hagylak itt ebben a letargikus hangulatban, még a végén kiugrasz az ablakon – néz rám leplezetlen vigyorral.

Elhúzódom tõle, összehúzott szemekkel és karba tett kezekkel nézve rá, de õ csak kinevet, majd óvatosan felveszi a képet és visszateszi a fiókba. Aztán nemes egyszerûséggel végigdõl az ágyon, persze elfoglalva legalább a háromnegyedét. A kezeit kényelmesen a tarkója alá teszi és felvont szemöldökkel rám néz.

- Istenem, egyszer még tényleg kinõjük ezt a hajót – nevetem el magam.

Eldobom magam mellette, bár csak az oldalamon fekve férek el és még így is át kell dobnom rajta az egyik kezem. Engem mondjuk nem zavar, mindig az oldalamon alszok, a közelsége pedig még mindig jól esik. Látszólag õ is könnyen megbékél a helyzettel, a felém esõ kezével lazán átöleli a vállam, aztán becsukja a szemeit.

- Jó éjt, Beth.

- Jó éjt, Cyril – hunyom le a szemeimet én is.

***

Reggel igen furcsa dolog ver fel álmomból. Egy kiáltás? Bruce szobája felõl... Feldolgozni sincs teljesen idõm, hogy a tegnap esti beszélgetés után Cyril oldalához bújva ébredtem fel, már mindketten talpon vagyunk – illetve õ már félúton Bruce szobája felé. Szerencsére Hugh és Ashes csak akkor lépnek ki a szobáikból, mikor Cyril éppen nyitja Bruce ajtaját, én pedig már a nappaliban állok, így legalább a cukkolást megússzuk. Merthogy Ashes nem kímélne minket, az fix. Még ha nem is történt semmi. Fõleg azért, mert nem történt semmi.

Cyril belép a szobába, de pár másodperc múlva már jön is vissza.

- Mi történt? – kérdezem.

- Nem tudom – rázza meg a fejét értetlenül. – Bent van a lány, de Bruce azt mondja, minden rendben.

- Hát, ha õ mondja... – von vállat Ashes, miközben ledobja magát az egyik székre. – Kávét akarok!

- Igenis, parancsnok – indulok el a konyha felé nevetve.

Cyril is bejön, elkezdi kipakolni a reggelihez valókat. Egyszerre, meglepve pillantunk hátra, mikor Veta besétál a nappaliba és leül a fekhelyére. Nem értem, mi történhetett, Bruce-t nehéz meglepni.

***

Másnap ebédidõben már aggódva figyelem a kislányt. Reggelire nem evett semmit, hiába ültettük magunk közé és próbáltuk kedves szavakkal rávenni az evésre, csak egy pohár gyümölcslevet volt hajlandó meginni. Ugyanúgy, mint tegnap. Talán ma már ebédet hajlandó lesz enni... Tegnap csak vacsorára evett néhány falatot.

- Libbenj odébb, cica, útban vagy! – inti le Ashes, miközben evõeszközért megy a konyhába.

Látom, hogy Veta összerezzen és felpillant rá.

- Ashes! – szólok rá melléjük lépve. – Még egy ilyen...

Feltartott kezekkel folytatja az útját a konyhába, a lány pedig már engem néz.

- Ne figyelj oda rá – ülök le mellé. Nem válaszol, csak tovább néz. – Hogy érzed magad? – próbálkozom tovább, kicsit közelebb hajolva, de õ csak eltol. – Mi a baj? A fiúk rád ijesztettek? – kérdezem félig értetlenül, félig aggódva, de továbbra sem felel. – Ne aggódj, hamar megszokod az itteni életet.

Gyengéden végigsimítok a haján, mire elhúzza a fejét és feláll, majd hátrálni kezd, egyenesen neki Bruce-nak, aki éppen befelé tartott.

- Hova-hova? – szólítja meg.

- Sehová – feleli Veta a pulcsija ujját gyûrögetve.

Félrebillentett fejjel, homlokráncolva figyelem a lányt és a reakcióit.

- Ne is, ebédidõ van – simít végig a karján Bruce, miközben elsétál mellette.

Veta ezúttal nem húzódik el, csak Bruce után bámul. Érdekes.

Mikor asztalhoz ülünk, nem csatlakozik hozzánk, inkább leül a kanapéra és felhúzza a térdeit.

- Nem vagy éhes? – szólítom meg kedvesen.

- Nem – feleli.

Szóra nyitom a szám, de a mellettem ülõ Cyril a kezemre simítja a sajátját, és amikor felé pillantok, csak komor tekintettel megrázza a fejét. Felsóhajtok, de hallgatok rá. Hüvelykujjával bátorítóan megsimogatja a kézfejem, aztán hozzálátunk mi is az evéshez. Pedig most valahogy nekem sincs étvágyam.

***

Néhány nap múlva elmegyünk a fõvárosba, mert igazolványokat kell csináltatnunk Vetának. Megígértem neki, hogy elviszem vásárolni, de papírok nélkül nem vihetem le a hajóról sem. Azóta sem árulta el nekünk az igazi nevét – biztosak vagyunk benne, hogy a Vetát csak ráragasztották –, de annyi baj legyen, ha majd elárulja, kap új okmányokat.

- Gyerünk, lányok, nem várok egész nap! – hallom Bruce hangját a nappaliból.

Bedugom az egyik pisztolyom a szokásos helyre, csak amolyan biztos ami biztos alapon. Ugyanabban a szerelésben megyek, amiben az akción is voltam, most valahogy nincs kedvem máshoz. Ez a furcsa hangulat a hajóban engem is lehúz. Kimegyek a nappaliba, Bruce már indulásra készen vár, és pár másodperc múlva Cyril is megjelenik.

- Hugh! Ashes!

- Ugye nem gyújtjátok fel a hajót? – kérdezem tõlük.

- Remélem, elzártad a tûzveszélyes holmikat – vigyorodik el Cyril.

- Meglátom, mit tehetünk – feleli Ashes szintén vigyorogva.

- Siessünk! – indul el Bruce az ajtó felé.

Cyrillel engedelmesen követjük kifelé, aztán szokatlan csendben indulunk el a célunk felé. Azt hiszem, mindannyiunkat megvisel kissé ez az egész. Veta nem engedi, hogy törõdjünk vele, olyan, mintha elõre eldöntötte volna, hogy neki nincs helye köztünk, és bármivel próbálkozunk, õ azt valami olyan nyelvezetre fordítja le magában, mintha mindaz ellene szólna.

Éppen elérjük az irodaépületet, ahová igyekeztünk, mikor megszólal Bruce telefonja. Mindhárman megállunk még a bejárathoz vezetõ lépcsõ elõtt, Bruce pedig elõveszi a készüléket és felvont szemöldökkel pillant a képernyõre.

- Mondd, Ashes – veszi fel, mire Cyril és én összenézünk. – Gond? Miféle gond? ... Hogy érted azt, hogy eltûnt?! – kérdezi vészjóslóan halk hangon, én pedig tágra nyílt szemekkel elkapom Cyril kezét, aki bátorítóan megszorítja az ujjaimat. – Fél órája sem hagytunk ott titeket, mégis hogy tudtátok... – Elhallgat és egy pillanatra lehunyja a szemeit, nyugalmat erõltet magára és a hangjára is. – Most azonnal induljatok el utána. Mi is elindulunk innen, mindenki külön megy és átkutatjuk a szokásos helyeket. Még nem juthatott messzire.

Leteszi a telefont, aztán ránk néz.

- Veta megszökött. A papírokat hagyjuk késõbbre, most az a legfontosabb, hogy megtaláljuk. – Cyril és én szinte egyszerre bólintunk. – Hugh és Ashes átkutatják a külvárost, mi mindhárman a központba megyünk. Beth, tiéd a sétálóutca, az üzletrész és az éttermek, Cyril, mi megyünk a zûrösebb környékre, aztán ott majd kettéválunk. Telefonon tartjuk a kapcsolatot.

- Rendben – bólintok, aztán sarkon fordulok és már ott sem vagyok.

Annak a lánynak fogalma sincs arról, mennyi veszély leselkedni rá ebben a rohadt városban...

Egyre idegesebb vagyok, miközben módszeresen fésülöm át az utcákat, és ez most kivételesen nem a tömeg hibája. Tudom, hogy annak az esélye, hogy Veta itt lesz, nagyjából nulla – õ éppen menekül, elõlünk, a múltja elõl, minden elõl; a legutolsó hely, ahol felbukkanna, egy emberek tömegével teli városközpont. Viszont azt is tudom, hogy minden egyes elmúló perccel egyre csökken az esélye, hogy megtalálhatjuk, ezért baromira idegesít, hogy senki nem jelentkezik.

Mikor végre megcsörren az az átkozott telefon, már kedvem lenne kiabálni. Rá sem nézek a kijelzõre, csak felveszem, a háttérzajok keveredésébõl pedig rögtön tudom, hogy konferenciabeszélgetésbe csöppentem.

- Megtaláltam – szólal meg Hugh hangja, mire négy elfúló-megkönnyebbült sóhajt kap válaszul. – A hajóknál volt, az egyik kapitány éppen a nem létezõ papírjai miatt kiabált vele. Azt hiszem, halálra rémült.

- Ashes, menj oda hozzájuk, vigyétek vissza, és ha lehet, ezúttal tényleg tartsátok rajta a szemeteket. Beth, Cyril, mi hárman még elintézzük végre azokat a rohadt papírokat.

Veta okmányai szerencsére hamar elkészülnek. Az ügyintézõnek elég egy-egy pillantást vetnie a zord arckifejezésünkre, hogy tudja, mi nem az a csapat vagyunk, akikkel leállhat szívózni. Nagy mázlija van, hogy tartja is magát ehhez, nem szarakodik, nem kérdez, nem akadékoskodik, csak csinálja. Bár az esetleges kérdésektõl elõzékenyen megkíméltük magunkat a saját igazolványainkkal.

Hamarosan már kifelé sétálhatunk az épületbõl, visszaindulva a hajóhoz, Bruce kezében a papírokat tartalmazó papírtasakkal. Igazából meglep, hogy nem volt részünk semmiféle fennakadásban, de aztán a sors nagyjából a képünkbe vágja az indokot.

- Bruce! – A férfi hangjától elõre kiráz a hideg, hát még amikor az arca is csatlakozik hozzá. – Micsoda kellemes meglepetés!

- Tégy mindenkinek egy óriási szívességet és szívódj fel, William – veti oda Bruce, még csak egy pillantásra sem méltatva a fickót.

- Ugyan már, nem lehettek ilyen kegyetlenek! – szól utánunk. – Ki vagyok éhezve az információra. Hogy boldogultatok a kis kurvával?

Megtorpanok, mindkét kezem ökölbe szorul, a jobb karom pedig meg is rándul, egyetlen jól célzott jobb horogért üvöltve annak a gazembernek a képébe. Ha még egy szót szól én esküszöm...

- Ne már, most komolyan! Ugyanolyan életképtelen maradt, vagy azért a végén feltámadt benne az életösztön?

Megpördülök és két lépéssel átszelem a köztünk lévõ távolságot, az öklöm már lendül a visszataszító képe felé, gúnyos örömmel veszem észre, hogy egy pillanatra teljesen ráhoztam a frászt. Az ütés viszont már nem ér célba, mert Bruce és Cyril túl gyorsan mozdulnak, és az utolsó pillanatban elkapják mindkét karom, úgy húzva hátrébb.

- Nem ér annyit az egész, hogy megfájduljanak az ujjaid a kemény fejétõl – rázza meg a fejét Bruce.

Lerázom magamról a kezüket és nagy levegõt véve nyugalmat erõltetek magamra, de abban senki nem tud megakadályozni, hogy villámló szemekkel, gyilkos tekintettel meredjek rá.

- Maguk ostoba, gyáva férgek! Õszintén remélem, hogy egyszer majd a magafajták feje felett is ilyen könnyedén mondanak ítéletet. – Szinte köpöm a szavakat, és bár legszívesebben tényleg leköpném, nem teszem. Hiába érdemelné meg, nem alacsonyodok le arra a szintre. – A nagyképûség persze megy, na meg másokkal elvégeztetni a piszkos munkát, ahhoz is értenek... Töketlen vadbarmok – mérem végig megvetõen.

- Beth! – sziszegi a fülembe Cyril félig figyelmeztetõen, félig megnyugtató szándékkal.

A felfuvalkodott hólyag viszont legnagyobb meglepetésemre nem veszi személyes sértésnek a dolgot, sõt, egyenesen... elvigyorodik?!

- Micsoda tüzes vadmacskákat rejtegetsz te a csapatodban, Bruce?! Nem is értem, eddig hogy nem vettem észre... – mér végig olyan tekintettel, hogy hányingerem támad, és érzem, hogy felállnak az apró piheszõrök a nyakam hátulján.

Ezzel viszont azt hiszem Cyrilnél is betette az ajtót, mert egyetlen dühös lépéssel beáll kettõnk közé, és belemászik a fickó képébe.

- Nem merészeld rajta legeltetni a mocskos szemeidet – mordul fel.

Nyugtatólag a karjára simítom a kezemet, de Bruce persze közbelép, neki most is sikerült megõriznie a hidegvérét – mint mindig. Nem véletlenül tiszteljük annyira.

- Csak nyugalom, Cyril – teszi a vállára a kezét, aztán a seggfejhez fordul. – Te pedig jobban teszed, ha meghúzod magad, Willie. Erre a lányra meg úgy meressz még egyszer ilyen szemeket, hogy a következõ alkalommal kénytelen leszek nem csak nem visszafogni a fiúkat, de még be is segíteni nekik. Gyertek – fordul hozzánk, meg sem várva a reakciót.

Egyikünk sem ellenkezik, sarkon fordulunk és elindulunk hazafelé, bár Cyrilt egy kicsit meg kell nógatnom, csak akkor hajlandó elindulni, mikor belé karolok és húzni kezdem magam után. Mondjuk így is majdnem felnevetek, mikor meglátom, hogy ijedt képet vág a kis beszari, pedig Cyril nem is csinál semmit, csak gondolom elég meggyõzõ tekintettel bámul rá.

- Kösz, fiúk – mosolygok rájuk, mindkettõjükre vetve egy pillantást.

- Ugyan már – mosolyodik el Bruce is, kedvesen beleborzolva a hajamba.

A gondolataim ismét Veta felé kanyarodnak.

- Bruce... – szólalok meg pár perc csendes gyaloglás után.

- Igen? – néz rám.

- Megígértem Vetának, hogy elmegyek vele várost nézni és vásárolni. Most, hogy megvannak a papírjai, arra gondoltam, holnap meg is ejthetném vele a városnézést.

- Jó ötlet – mosolyodik el. – Majd valamelyik fiú veletek megy...

- Nem – vágok közbe gyorsan, mire mindketten felvonják a szemöldöküket. – Tudok magunkra vigyázni és Veta... Az a szegény kislány borzasztóan bizalmatlan, a férfiaktól pedig ösztönösen tart. Benned bízik, Bruce, gondolom azért, mert te mentetted meg, de rajtad kívül csak rám tekint valamennyire más szemmel, mert én nõ vagyok. Muszáj elindítanom a bizalomhoz vezetõ úton, de ahhoz az kell, hogy szigorúan mi ketten legyünk. Tudod, csak csajok – vigyorodom el.

- Jól van, rendben – emeli az égnek a szemeit, de látom, hogy õk is mindketten vigyorognak.

Viszonylag hamar visszaérünk a hajóhoz, a visszaút már egy fokkal jobb kedvben telik. Arról az idiótáról jótékonyan a lehetõ leghamarabb megfeledkezünk, így aztán csak akkor tér vissza belénk is a feszültség, mikor belépünk az ajtón. A hajóban uralkodó feszült légkör ugyanis már akkor szinte a képünkre ordít.

Ashes rögtön odalép hozzánk és fojtott hangon magyarázni kezd.

- Egész úton visszafelé és még utána is egy jó darabig azt hajtogatta, hogy õ nem akart rosszat és ne büntessük meg, hiába mondtuk nekik folyamatosan, hogy szó sincs ilyesmirõl. Aztán egyszer csak abbahagyta és egy ideje már meg sem szólal, csak a kanapén gubbaszt.

Átlesek a válla felett. Veta a kanapé sarkában ül a lehetõ legkisebbre húzva össze magát, a térdein felhúzta, átölelte õket a kezével, az arcát pedig a lábaihoz nyomta.

- Add ide azokat a papírokat – nyújtom a kezem Bruce felé.

Szó nélkül a kezembe nyomja a papírzacskót, én pedig lassan elindulok a kislány felé. Amikor óvatosan leülök a lábai elé a kanapéra, összerezzen és felkapja a fejét.

- Szia – mosolygok rá halványan, de nem reagál semmit, csak félve és bizalmatlanul néz rám, ahogy számítottam is rá. – Mondd csak, Veta... Emlékszel rá, miért kiabált veled az a férfi odakint, ugye? – Néhány másodpercig nem reagál semmit, de aztán bólint egy aprót. – Akkor szeretném, ha megnéznéd ezt – nyújtom felé a papírzacskót. – Ezért voltunk távol mi hárman.

Ránéz a zacskóra, onnan rám, majd megint a zacskóra. Utána – szintén, ahogy számítottam rá – Bruce-ra pillant, aki nem messze tõlünk áll. Bruce helyeslõen bólint egyet felé, mire õ még mindig kicsit félve, de kinyújtja a kezét és elveszi tõlem a zacskót. Kíváncsian nyúl bele, tapogatózik egy darabig, aztán kihúzza az egyik kártyát, éppen a személyi azonosítóját. Elkerekednek a szemei, Bruce-ra kapja a tekintetét, majd rám.

- Ezek a tieid, Veta – bólintok mosolyogva. Óvatosan megérintem a karját, mire halványan összerezzen, de ezúttal nem húzódik el. – Mindenképpen szükséges van rájuk, mert ezek nélkül sajnos nem mehetsz ki az utcára.

- Köszönöm – suttogja.

- És most, hogy ezek megvannak... – Ismét megérintem a karját, hogy rám nézzen. – Mit szólnál hozzá, ha holnap beváltanám az ígéretem és elmennénk arra a városnézésre? – mosolygok rá.

Amikor látom a szemeiben felcsillanni a halvány reményt, az nekem minden pénzt megér. Most már sokkal határozottabb bólintást kapok, és még azt is hagyja, hogy végigsimítsak a haján. Eddig minden flottul megy, és ahogy felállok a kanapéról, elkapom Bruce mosolyát, Cyril vidám kacsintását és Ashes megkönnyebbült vigyorát, de még Hugh is mosolyog.

***

Másnap már indulásra készen vagyok és éppen a telefonomat ejtem a bõrkabátom belsõ zsebébe, mikor kopognak a szobám ajtaján.

- Gyere! – szólok ki, és az ajtó nyílására fel is pillantok.

Bruce lép be, majd behajtja maga mögött az ajtót.

- Egy kicsit változott a terv. Új feladatot kaptunk.

- Most?? – kérdezek vissza megrökönyödve.

A francba, nem mondhatom vissza a programot közvetlenül indulás elõtt... Veta már nagyon várja, bármennyire is próbálja nem mutatni, látom a szemén. Ha most cserbenhagyom, búcsút inthetünk minden pozitív változásnak.

- Nyugi, ti ettõl még mehettek – mosolyodik el. – Egyelõre csak terepszemlét kell tartanunk, arra pedig elegen leszünk négyen. Csak szólni akartam, hogy tudd, mi a helyzet és ne lepõdj meg, ha esetleg mi még nem leszünk itt, mikor visszaértek.

- Hála az égnek – sóhajtok fel megkönnyebbülten. – Rendben. Aztán csak óvatosan így nélkülem – vigyorodom el, mire nevetve leint és kimegy a szobából.

A városnézés beváltja a hozzá fûzött reményeimet. Veta nagyon lassan és nehezen oldódik fel, de ez egyáltalán nem meglepõ. Végtelenül türelmes vagyok vele egész idõ alatt és mindig igyekszem a tekintetébõl kiolvasni az érzéseit, mivel arra már rájöttem, hogy õ maga vagy nehezen mutatja ki azokat, vagy nem akarja és nagyon ügyesen titkolja. A türelmesség minden kínkeserves percét megéri viszont, amikor néha megpillanthatom a szemeiben az izgalom csillanását, ha éppen olyan épülethez vagy olyan helyre érünk, ami különösen tetszik neki. Fokozatosan egyre többször szólal meg, a végén már kérdezni is mer egy-egy dologról, ami felkelti az érdeklõdését.

Éppen egy ilyen pillanatban szúrom ki azt is, hogyan néz lopva az egyik gyorsétteremre, ami gyorsan eldönti az ebéd kérdését is. Egészséges érkezés ide vagy oda, most szigorúan Veta áll az elsõ helyen, úgyhogy oda ülünk be enni. A döntés ráadásul ismét kifizetõdõnek bizonyul, mert ahogy beleharap a hamburgerébe vagy a sült krumpliba, már az öröm egy-egy apró csillanását is felfedezni vélem a szemeiben. Nagyon jó érzés látni, ahogy az élet néha vissza-visszaköltözik a tompa szempárba.

Bár ma fõleg a városnézésre helyeztük a hangsúlyt, mielõtt hazaindulnánk, beviszem az egyik boltba, ahol egyszerû és praktikus, de mégis szép ruhadarabokat árulnak. Igyekszem a lehetõ legszemfülesebb lenni, odafigyelni minden rezdülésére, mozdulatára és pillantására, mert magától nem mutatna rá egyetlen ruhára sem. A taktikám egyszerû: amelyikre ránézve felcsillan a szeme, vagy amelyiket öntudatlanul is megtapogatja, abból leveszek egyet a méretében. Még szerencse, hogy jó a szemmértékem, mert amikor óvatlanul feldobom neki a próba lehetõségét, kis híján elrontom az egész napi haladást, mert majdnem teljesen visszazárkózik.

Az engesztelés kulcsát végül õ maga árulja el nekem, tudtán kívül. Éppen kiszúrom, hogy felcsillanó szemekkel rábámul az egyik csokibolt kirakatára, nekem pedig már kész az igazi levezetés terve a fejemben. Elviszem a város szószerinti legédesebb helyére, a hatalmas csokibárba, ahol bemutatom neki a csokifondü varázslatát. Ugyanazt az örömöt látom a szemeiben, amit a gyorsétteremben is, csak egy kicsit fokozva. Majdnem, de szigorúan csak majdnem el is mosolyodik, ahogy egymás után próbálja ki a különbözõ gyümölcsdarabkákat a folyékony csokoládéba mártva megízlelni, de nekem ez is bõven elég. Esküszöm, még annak is örül, amikor nem fújja meg eléggé a csokit, és az véletlenül megégeti a nyelvét egy kicsit... Fizikailag nem mosolyog, mert a szája nem mozdul, de a szemeiben ott bujkál az a fránya mosoly, én látom.

Valószínûleg ennek köszönhetõ az is, hogy titokban becsempészek a ruháival teli zacskóba néhány tábla csokit is, elrejtve õket a különbözõ ruhadarabok között.

Hálát adok az égnek, hogy Veta viszonylagos oldottsága kitart a hazafelé vezetõ úton is. Csak akkor változik meg valamelyest, amikor belépünk az ajtón, de akkor sem visszafordíthatatlanul, inkább csak megszeppen – hozzáteszem, indokoltan. Én sem igazán számítok arra, ami odabent fogad minket.

Bruce komor arckifejezéssel, karba tett kezekkel áll a nappaliban, Ashes félmeztelenül ül az asztalnál, miközben Hugh a karján lát el egy sérülést, Cyril pedig szintén félmeztelenül ül az egyik széken, egy a bordáinál lévõ sérülést vizsgálgatva.

- Vártak minket – feleli Bruce a kimondatlan kérdésemre, bár mind tudjuk, hogy ezt talán nem Veta elõtt kéne megbeszélnünk.

- Veta – fordulok hozzá mosolyogva –, miért nem mész be a szobámba az új szerzeményeiddel és nézed át õket? El is pakolhatod õket, ha szeretnéd, van hely a polcaimon bõven, tarthatod ott õket.

Még mindig kissé megszeppenve, de bólint egyet. Odaadom neki a zacskót és az ajtómhoz kísérem, aztán be is terelem rajta. A fegyvereket elzárva tartjuk, nincs bent semmi olyasmi, amit nem kellene megtalálnia.

Ashes már biztos kezekben van, úgyhogy odalépek Cyrilhez és eltolom a kezét a bordáitól, hogy én is vethessek rá egy pillantást. Nem túl szép, valószínûleg egy golyó súrolhatta, de túl fogja élni. Én is veszek magamhoz némi gézt az asztalon lévõ kupacból, aztán a fertõtlenítõért nyúlok, miközben felpillantok Bruce-ra.

- Mégis mi a fene történt?

Az ajtó hangja szakít ki a gondolataimból. Mi ez? Csak belülrõl nyílik! Riadtan nézek egy idegen férfire. Fegyvere van. Nem lehet, miért?? Meg fog ölni?? Nem akarok meghalni!!

Csak egy durranást hallok, mire a fölöttem támaszkodó férfi rám nehezedik. Fémes szag csapja meg az orrom. Vér. Testmelegen ömlik szét rajtam, még az arcom is összekeni. Levegõt sem merek venni. Mi a fene folyik itt? Csupán most hallom meg a kinti zajokat. Kik jöttek ide? Miért ölték meg ezt a mocskot? Segíteni akar? Bizonyára. Körbeteker a bundámmal, miután lerántotta rólam a kuncsaftom. Hirtelen melegség tölt el. Tényleg segíteni akar. Nem veti rám magát, nem bámul, mint egy éhes vadállat. A szemei… a szemei miatt tudok bízni benne!

Átkarolom a nyakát, mikor felemel. Hozzá simulok, érezni akarom, ahogy dobog a szíve. Hogy nem egy gép, egy képzet. Hús-vér ember, egy megmentõ, akirõl mindig is álmodtam! Titkon, de álmodtam! Mertem álmodni…

Levisz a tömegbe, ahol sok ismerõs arcot látok. Mi lesz velünk, lányok? Mit fogunk csinálni ezután?

- Meg tudsz állni? – kérdi tõlem, mire bólintok.

Lassan letesz a földre, én pedig felpillantanék rá, hogy megszólítsam, de valaki odalép hozzánk.

- Mindig vizsgálod a luvnyákat, Brandom. Szerintem túl öreg vagy már ehhez a melóhoz. Csak nem félsz, hogy valamelyiket visszahozzuk?

A férfi felé nézek, de már az arca sem szimpatikus számomra, nem csak a modora. Undorító.

- Tudod, mindig, mikor látlak, elgondolkozom, hogy lehet, hogy egy olyan felkapaszkodott féreg, mint te, William, hogy lehet életben.

- Valld be, hogy minden gyermekded tetted ellenem abból ered, hogy én gyémánt rendes vagyok, te pedig csak platina…

- Igen, irigy vagyok, bár tudod, inkább maradok platinás, minthogy vékonybélig felnyaljak. Tudod… - azzal faképnél hagy minket.

Mélabúsan bámulok utána, majd a földre szegezem a pillantásom. Azt hittem, legalább a nevét elárulja.

***

Valamiféle kormányépületben lehetek, nem tudom. Minden szürke és egyhangú, csupán az elõttem álló fémasztal, ami fenyegetõen villan meg. Ez emlékeztet a hidegre, a fagyra. Öltönyös, jólfésült férfiak lebzselnek körülöttem. Mindenféle kérdést szegeznek nekem. Ismerem-e a családom, hol lakok, mióta vagyok annak az állatnak a fogja. Hasonlók. Ezt még meg is értem, ám valahogy mindig ugyanazt kérdezik. Vágyom-e a halálra… mi a különbség az ábrák között… mit látok a pacákból kirajzolódni. Én tényleg nem értem! Mi szükség van erre?

Valamit sutyorognak, meresztik rám a szemüket. Csak a fejem vakarom, és zavartan piszkálom az ujjaim. Órákig faggatnak, majd elmehetek. De nem akárhová… egy szûk szobába terelnek.

- Pihenjen, kisasszony. Reggel értesítjük a fejleményekrõl – vigyorog rám egy magas férfi.

Pihenjek? Itt? Túlságosan idegen a hely. Mintha egy mûanyag dobozban ülnék. Biztosra veszem, hogy figyelnek. Mindig, mindenhol figyelnek! Ezt alaposan belevésték a tudatomba. Már akkor sem az igazi arcom mutattam nekik. Ha tudnák, mit érzek… ha sejtenék, mennyire félek… De muszáj megtanulni elkendõzni ezeket, különben felõrölnek az erõsebbek.

Alig két órányit sikerül aludnom, mikor egy idegen lép be hozzám. Makulátlan az öltönye, õ nem abból az olcsó mocsokból való, mint én. Pontosan ezért hozzám sem ér, pedig alaposan megfürdettek, mielõtt vallatni kezdtek. Nem értem az embereket.

- Örülök, hogy ébren van. Tíz perc múlva fáradjon az elõtérbe, ott fogom várni.

Ellenvetésem sincs, ki is megy. Fintorogva bámulok utána, de teszem, amit mond. A fürdõszobába kukacolok, ahol minden hideg. Gyorsan arcot mosok csak. A tükörképem idegennek hat. Megfésültek, valami szaros ruhát is kaptam. Rohadt hálásnak kéne lennem… csak ne éreznék hányadék ízt a torkomban…

Ismerõs férfi felé araszolok a szürke helyiségben. Ez a modortalan féreg fog istápolni? Nem, nem akarom, menjen inkább, és akassza fel magát, vagy hasonlók. Nem tudom, mi az új trend. Gúnyosan pillant rám, itt mindenki egy darab szarnak néz engem.

Kirángat a jármûvéhez, és szó nélkül beültet. Mivel egy jó reggelt sem hagyta el a száját, én sem szólok. Ráadásul az sem volt épp jó pont nála, hogy a megmentõmmel szívózott. Nem kedvelem ezt a férfit. Egyáltalán nem.

Nem tudom, hová megyünk. Félelmetesebb ez a tudatlanság, mint maga a tény, hogy teljesen magam vagyok. A kezeim bámulom, nem akarok tudomást venni az új környezetrõl. Azt sem tudom, milyen ország ez, milyen város… Csak az a szúró érzés ül a mellkasomban, ahogy a szívem a végkimerülésig hajszolja magát a heves iramban.

Arra eszmélek, hogy nyílik az ajtó felõlem. Kiszállok a jármûbõl, majd felpillantok a robosztus hajóra. Még sosem láttam ilyet azelõtt… vagyis de, azt hiszem, a tévében! Igen, ilyenekkel szoktak nagy távot megtenni. De én sosem utaztam még messzire… legalább is nem emlékszem rá.

A férfi a bejárat felé indul, én pedig mellette lépdelek. Elképzelni nem tudom, minek jöttünk ide. Elküldenek egy messzi planétára? Bekopok a súlyos ajtón, fülelni kezdek, hátha meghallok valami gyanúsat.

- igen? –hallok meg egy ismerõs hangot.

A szívem nagyobbat dobban a szokottnál, ahogy ismerõs érzés járja át a testem.

- Á, Bruce! Hoztam neked egy kis ajándékot! –feleli a férfi.

- Mit akarsz?! – mordul a férfi.

Lassan kipillantok a fröcsögõ mögül, és a szemeibe nézek. Látom, ugyanúgy meglepõdik, ahogy én is.

- Kedves… Veta. Szóval, ez a csapat mentett meg, ugye? – kérdi a férfi elõttem.

- Igen.

Nem tudom, miért kérdi. Talán rájött, hogy nem köszöntem meg neki??

- Akkor menj be szépen, õk fognak rád vigyázni innentõl kezdve!

Micsoda?

- Nem kell tenned a fejed, Willie. Tudom, hogy remegõ lábakkal fosod össze magad, ha csak megpillantasz.

Az ajtó hangosan csapódik, én pedig összerezzenek tõle. Szerencse, hogy nem rám pofozta. Mh…

- Ne aggódj. Nálunk tényleg biztonságban vagy.

Szóra nyitnám a szám, de ekkor a többi tagra siklik a pillantásom. Meredten bámulnak rám. Rosszat tettem? Mi történik?

- Ülj csak le! – húz ki nekem egy széket.

Ne, ne, miért? Miért pont õ? Feláll a szõr a hátamon… mindegyiktõl. Csak ettõl a nõtõl nem.

- Köszönöm.

Alig jön ki hang a számon. Olyan, mint az a férfi, amelyik elõször… rettentõen hasonlít rá…

Elvonulnak beszélni. Biztosan rólam. Egyre rosszabbul érzem magam, fojtogat a levegõ, a falak, a szék is! Mennem kell, el innen a francba…

- Minden rendben? Nem vagy éhes? –térdel mellém a megmentõm.

- De… Egy kicsit éhes vagyok – felelem.

Észre sem vettem, hogy itt van. Kedvesen néz rám, megint olyanok a szemei, mint mikor megmentett. Hihetetlen.

- Mit szeretnél, mit csináljak neked?

A nyelvem hegyére harapok. Miért kérdez ilyeneket?

- Nem tudom – motyogom.

Felvonja a szemöldökét, majd a kezem után nyúl. Az izmaim megfeszülnek, ahogy hozzám ér.

- Essünk át elõbb a formalitásokon, jó?

Úgy beszél velem, mint egy emberrel. Így kell? Ilyen ez? Nem tudom.

- Jó – bólintok.

- A nevem Brandom Bruce.

Brandom… mennyire tetszik. Olyan határozott. Illik hozzá. Azt hiszem.

- Veta – vetem oda.

Ráncolja a homlokát, majd bólint.

- Hát jó, kedves Veta. Mit kérsz akkor enni?

Lassan felhúzom a vállaim. Nem merem, nem merem!

- A tojást szereted? – néz a hûtõjükbe.

- Igen, szeretem – bólogatok.

- Remek – mosolyodik el, majd nekiáll a mûveletnek.

Hallom, ahogy halkan csörömpöl a tányérokkal, majd sisteregni kezd a tojás a serpenyõben. Finom illat kúszik az orromba. Tényleg nagyon tetszik!

Nemsokára a többiek is kijönnek abból a bizonyos szobából, ahová számûzték magukat. Mindenki engem néz, így próbálok elszivárogni a padlón át. Nagyon zavaró. Nagyon, nagyon zavaró!

- Hogy vagy? – fordul hozzám a nõ.

Meglepetten pislogok rá. A többieken is végigvezetem a tekintetem, majd megrázom a fejem. Nem akarok velük beszélni…

***

Már besötétedett. Alig szóltak hozzám. Valaki még egyáltalán nem. Hogy gondolták azok a jólfésült szemetek, hogy itt fogok élni? Inkább halni…

Egyedül… egyedül a megmentõ nem gonosz velem. Az egész világ az, de õ nem! Brandom, megjegyeztem a nevét! Bemutatkozott nekem. Illik hozzá, bár viszonozhattam volna a kedvességét… de nem árultam el senkinek a nevem. Sohasem hívhatnak így…

Csak azon a férfin gondolkodok már egy ideje. Ahogy rám esett, a vére pedig szétfolyt rajtam. Nem tudom kiverni a fejembõl sem a hangot, sem az érzést… de még a szagát sem.

A hasamra fekszem, hogy el tudjak aludni. Már mindenki alszik… igaz, még hallom, ahogy a nõ és egy férfi beszélget. Fogalmam sincs, melyik lehet. Nem is érdekel, csak hadd aludjak már! Az óra a fejemben lomhán kattog, tik-tak. Mi lesz már?

Szinte percenként bámulok a piros számokra a falon. Így köszön rám a hajnal. Sem kedvesen, sem lágyan. Csak berobban a tudatomba, mint a férfi, aki megmentett. Illendõ volna megköszönnöm neki. Akár meg is halhatott volna…. értem? Miért tett volna olyat?

Sóhajtva tápászkodok fel, majd indulok el az ajtaja felé. A szívem hevesen kalapál. Félek? Nem, csak izgatott vagyok. A hálálkodás mondhatni a szakterületem. Biztos értékelni fogja. Talán nem lesz olyan durva, mint a többi. Bízom benne, õ olyan más!

Lassan nyílik az ajtó, elbûvöl, ahogy feltárul a szobája. Kellemes az illata, olyan megnyugtató. Ahogy elnehezül a mellkasom. Belesajdul a szívem is. Elhozott onnan, megetetett. Köszönd meg szépen, Emily. Olyan ismerõsen cseng a fejemben. Magas, csilingelõ hangot hallok. Barna lehetett a haja. Vagy szõke? Egy pillanatra megérzem az illatát, anyukám!

Lassan a férfi felé lépek, még alszik. Nagyon szép teste van. Az atlétáján át látom a mellkasát. Mennyi idõs lehet? Nem tudom, nem tudtam sosem tippelni. Lassan az ágya mellé térdelek, hallom, ahogy halkan veszi a levegõt. Percekig bámulom, ahogy emelkedik a mellkasa. Nem zihál, nem fuldoklik, mert hajszolja a kielégülést. Csak alszik. Békésen, nyugodtan.

A takaró alá csúsztatom a kezem, finoman végigsiklatom az ujjbegyeim a szöveten. Egy nadrág, semmi más. Hányat téptem le azokról az állatokról. Hányszor figyeltem, ahogy elõbukkan belõlük az a szörnyûség. Nekik mégis a mindenük volt. És pár percre én is. De talán csak használtak. Nem tudom, milyen, mikor szeretik az embert… a nõt. Nem vagyok nõ, csak egy kellék, egy eszköz. Nem akarok többé tárgy lenni. Ugye neked nem vagyok az?

A farkára simítok, érzem, ahogy nyugodtan pihen a nadrágja melegében. Felszusszan, ahogy lágyan simogatom. Ismerem ezt. Lassan kemény lesz, megduzzad a munkám nyomán. Annyiszor csináltam már. Tudom jól, hol szeretik. Látom, ahogy megmoccan a takaró, ébredezik. Mindjárt a hajamba markol, az öléhez nyomja a fejem. Hálás lehetek neki.

- Mi a… - szusszantja.

Felvonom a szemöldököm, ahogy rápillantok.

- Elment az eszed?! – dörren a hangja a falak közt.

Eltolja a kezem, az ölébe gyûri a takaróját. Megilletõdve pislogok rá. Nem akarja? De miért nem? Eddig mindenkinek ez kellett! Nem jól csináltam? De hát… eddig is ezt szerették. Meg fog verni? Megbüntet?

- Miért csináltad ezt? – villantja rám a tekintetét.

- A barátod akarok lenni – rántok a vállamon.

Eltátja a száját, ezzel egyidejûleg az ajtó is kitárul. Az a nagydarab lép be rajta. Tõle félek. Egy mozdulattal összeroppanthatna. Haragos a tekintete.

- Minden oké? – ráncolja a szemöldökét.

Félve kukacolok a sarokba. Túl kicsi a szoba, nem menekülhetek… és a hajó… a hajó is apró, hogy elrejtõzzek. Talán ha sírok, megenyhülnek. Vagy felbosszantom õket? Félek.

- Igen – bólogat a leendõ barátom.

Még a nevét sem tudom. elfelejtettem. Minden olyan zavaros, mi történik, hová visznek?

Az ajtó csukódik, újból ketten vagyunk. Riadtan bámulok rá.

- Errefelé nem szokás csak úgy rámászni az emberre – néz rám.

- Rámászni? – kérdezek vissza.

Bólint egy nagyot, mire lesütöm a szemeim. Mi az, hogy rámászni? Én nem másztam rá. Azt hittem, jót csinálok.

- Bele kell tanulnod még a kinti dolgokba.

- Kinti?

Elkomorulok. Mi az, hogy kinti? Eddig benti voltam? Szobakutya? Nem értem, amit mond. Túl sok mindent nem értek!

- Mióta voltál ott? – nyújtja felém a kezét.

Lenézek rá, nem fogadom el. Nem, az elõbb sem volt jó, ahogy hozzád értem! Sarkon fordulok, és kisétálok onnan. Fáj a mellkasom, mintha össze akarna roppanni. Leülök a rögtönzött fekhelyemre, a többiek mind kinn vannak már. Ételeket pakolnak az asztalra. Az egyik nagyon néz. Szõke a haja, férfihoz képest nagyon jóképû. A tekintete viszont riaszt… mint a legtöbbé. Gyûlölnek engem. De miért? Nem bántottam senkit. Miért ilyenek velem? Miért nem fogadnak el? Nem akarok itt lenni.

***

- Libbenj odébb, cica, útban vagy! – int felém az egyik.

Magas, sötét a haja. Nem tetszik nekem. Túl nagyképû. De rá legalább emlékszem. A nevére viszont nem. Miért felejtek el mindent? Talán beteg vagyok? Igen, biztosan beteg vagyok. Meg kell vizsgáltatnom magam.

- Ashes! Még egy ilyen… - felém lép valaki.

Az a kedves nõ. Õt kedvelem, nagyon kedves velem. Bízok benne, hiszen nõ. Õ nem akarhat ártani nekem. Ott sem akartak sosem. Csak a férfiak. Õk mások, õk erõszakosak, szeretik, ha szenvedek. Kívánják, gyönyörrel tölti el õket, õk nem értik, mit jelent, amin egy nõ keresztülmehet.

- Ne figyelj oda rá – telepszik mellém a hölgy.

Kecses, finom vonalú, mégis határozott. Régen mindig ilyen akartam lenni, már nem. Már csak… el akarok tûnni valahová. De nem tudom, merre induljak. Ki fogadna be? Õk? Nem, nem, õk nem szeretnek engem. Sosem fognak. Látom a pillantásukon. Megvetnek.

- Hogy érzed magad? – hajol közelebb.

Eltolom magamtól, irtózok mindentõl, ami idebent fogad. Hideg közöny, eddig is jól tudtam, milyen ez. Köszönjem meg, anya? Nem akarom. Nem tehetem.

- Mi a baj? A fiúk rád ijesztettek? – húzza el a száját.

Igen… ez a kettõ… míg az egyik lefitymálón bámul, a másik, akár egy szobor. Nem szól, nem hallottam még a hangját sem. Nem emlékszem rá. Milyen lehet neki?

- Ne aggódj, hamar megszokod az itteni életet – simít végig a hajamon.

Ne, ne nyúlj hozzám! Elrántom a fejem tõle, majd felállok. Nem akarom még õt sem a közelemben tudni. Még a levegõ is szúr, szinte letépi egyetlen apró rántással a bõröm.  Hátrálok a nõtõl, mikor megütközök valamiben.

- Hova-hova?

A mély hang szinte végighasít rajtam. Hátrapillantok a vállam felett, és a hosszú pulcsim ujját kezdem piszkálni. Látom, ahogy az õszes szemöldök felszalad a homlokán. Brandom. Igen, az õ nevére tisztán emlékszem.

- Sehová – felelem.

- Ne is, ebédidõ van – simít fel a karomon, ahogy elsétál mellettem.

Nem értem, tegnap még dühös volt. Éreztem a haragját, de ma… olyan más. Talán megbánta, hogy kiabált? Nem, eddig senki sem bánta, aki megtette. Csak a lányok.

Semmi kedvem enni, ezért a kanapé csücskébe vackolom magam. Felhúzom a lábaim, majd átölelem õket. Egyre biztosabban érzem, hogy semmi keresnivalóm itt. Nekem a mocsokban a helyem… oda teremtettek. Oda szántak.

- Nem vagy éhes? – hallom meg a lágy nõi hangot.

Oda sem pillantok, a bõröm így is ég a tekintetük nyomán.

- Nem – felelem egyszerûen.

Csend ereszkedik ránk, zavar. Pontosan nem tudom, mennyi ideig tart, de nem szólnak hozzám többet. Csörömpölnek a tányérok, az evõeszközök, szinte megsüketülök a zajba. A homlokom a térdeimre hajtom, máshová képzelem magam. Mint mikor… dolgozok. Sosem gondoltam bele, mit mûvelnek velem. Sosem figyeltem, ki fekszik felettem, ki lihegi ezt a rám aggatott szolganevet. Cibálhattak, mint egy kutyát, nem érdekelt. Máshol voltam. Otthon, egy szép szobában. Kellemes érintésû, világos tapéta simogatja az agyam hátsó részét. Van egy puha ágyam is. Naplóm is, amibe írhatok. Kedves naplóm! Borzalmasan vagyok. Remélem, ma végre meghalok.

***

- Gyerünk, lányok, nem várok egész nap! – dörren Brandom mély hangja.

Leszálltunk valahol. Sosem jártam erre, de valami nagyváros lehet. Mindenfelé csillogó épületek, furcsa ruhás emberek.

Engem itt hagynak, na, persze. Bezárnak, mint egy állatot, nem akarnak megmutatni a nyilvánosságnak. Az a nõ azt ígérte, veszünk majd ruhákat, és megmutat nekem pár csodás helyet. Miért nem teszi? Miért megy el? Hová készülnek??

- Hugh! Ashes!

Lassan felnézek az érintettekre. Sóhajtva rázom meg a fejem. Pont ez a kettõ…

- Ugye nem gyújtjátok fel a hajót? – kérdi a nõ.

- Remélem, elzártad a tûzveszélyes holmikat – vigyorodik el az a nagydarab férfi.

Felgyújtani? Miért tennék?

- Meglátom, mit tehetünk – feleli a sötéthajú.

Tessék? Nem értem…

- Siessünk! – szól közbe Brandom.

Figyelem, ahogy felnyílik a fém ajtó, majd eltûnnek odakint. Szikrázik a fény, nagyon világos van. Még hozzá kell szoknom. Ahol én éltem, szinte mindig borult volt az ég. A gyárak füstje eltakarta a napfényt. Talán jobb is, így én sem láttam olyan tisztán, hogy is nézek ki valójában.

Ahogy a súlyos fém leereszkedik, mélységes csend borul ránk. Félve vetek egy pillantást a két férfi felé. Látom, a világos hajú rám néz, majd sarkon fordul, és a szobájába vonul. A másik sem fordít rám nagyobb figyelmet, a fülére húzza a fejhallgatóját, és elvonul. A kezeimre pillantok. Talán itt az alkalom, hogy eltûnjek. Hallottam, amirõl beszéltek. Csak teher vagyok, semmi más. Nekik is… Mindenkinek.

Önálló lettem, életet kaptam, én rendelkezek vele!

Felpattanok a kanapéról, majd az ajtóhoz somfordálok. Rácsapok a nyitógombra, mire elõttem is felnyílik az ajtó. Mélyet szívok a levegõbõl. Nem fog feltûnni senkinek. Még látom a csapat másik felét távolodni, ezért az ellenkezõ irányba fordulok, majd minden erõm összeszedve futni kezdek. A talpam égni kezd a forró aszfalt alatt, még cipõm sincs, ami megóvna. Nem érdekel!

A lábaim egyre zsibbadnak, a mellkasom szorít. Mindjárt felrobban. A fülembe is zubog a vér, miért történik ez velem? Egyik helyrõl a másikra… eddig legalább volt biztos pont az életemben… de… mi lesz ezután??

Benyitok, s a nappaliban, az asztal körül ülnek õk, négyen. Nemrég ébredtek. A családom, a gyermekeim, az idióta haverjaim, és a lelki társaim egyben. Persze nem mindig. Csak mikor épp úgy alakul.

A fiúk, Hugh, Cyril és Ashes csipás szemekkel bambulnak ki a fejükbõl, bár érkezésemre mozgolódni kezdenek. Elizabeth, illetve ahogy én hívom, Beth, épp felpattan a kotyogós kávéfõzõ sipítására, ez jelzi azt, hogy az utolsó cseppek hagyják el a gépezetet. Míg csészéket vesz elõ, asztalunkhoz ülök.

- Jó reggelt! – nem egyszerre, de mindenki viszonozza köszöntésemet, majd, mikor hónom alól kikapom, s meglóbálom a szerzett papírt, az összes fiú figyelmesen az asztalra könyököl, s a leány is jobban igyekszik a kávé kitöltésével. Megvárom, míg végez. Már kívülrõl fújja, ki hogy szereti a feketéjét, s úgy, hogy az majd a megbeszélést ne zavarja, elhelyezi õket az asztalon, majd helyet foglal õ is. Megköszönjük a kávét, majd az asztal közepén szétterítem a papírt:

- Megszereztem a bordélyháznak a tervrajzát. Így tudhatjuk, hol vannak a szobák, és az illetõ, akit lefizettem, hogy „vegye igénybe a ház szolgáltatásait”, bizonyította, kiskorúakat is foglalkoztat a szervezet. –mindannyian bólintanak, Ashes szemeiben fény csillan. Ujjammal a bejáratra mutatok:

- Itt két hatalmas õr áll, akik egybõl leadják a drótot a bent lévõknek, ha gáz van. Ellenben, itt egy hátsó bejárat, itt csak egyetlen õr áll, ezen keresztül észrevétlenül juthatna be pár ember. Lent állnak a stricik, még recepciós hölgyük is van, aki idõpontra írja be a kuncsaftokat a különbözõ lányokhoz. Itt vannak prospektusok a prostikról, vágyfokozók, segédeszközök, minden, amit csak el tudtok képzelni.

- Olyan eszközöket használnak, amiket ki tudja, ki használt azelõtt? –gondolkozik el Beth. – Ez gusztustalan.

- Az, de szerintem nem nagyon érdekli õket. –Teszi hozzá Cyril.

- Nos, a recepció mögötti lépcsõn megy fel a kedves vendég a lányokhoz. Minden hölgynek van egy szobája, így miután a kuncsaft kiválasztotta a terméket, akivel hálni szeretne, csak egy szobaszámot kap. Fönt még két õr ügyel a rendre, illetve arra, hogy az ügyfél egyszerre csak egy lányt vegyen igénybe. Tehát ezekre is ügyelnünk kell, és száz százalékosan biztos vagyok abban, hogy a stricik is rendelkeznek egy-egy dugi pisztollyal öltönyük belsõ zsebeiben.

- Persze, rossz lelkiismeretû embereknél mindig ott a pisztoly… - morogja Hugh.

- Gondolom, minden õrnél van valami kis idióta riasztószerkezet, amit ha megnyom, jön a csapat többi része, de az is lehet, egy másik bûnszervezettel állnak erõs kapcsolatban, azokat is riaszthatják erõsítésért. Akkor pedig nincs idõnk kipakolni az egész kócerájt, megmenteni a lányokat. –gondolkodik hangosan Ashes.

- Pontosan. –bólintok –ezért egyszerre kell lekapnunk az összes õrt, nehogy lenyomják a kis csipogójukat.

- De ezt hogyan akarod kivitelezni a lépcsõben állókkal? –pillant rám élesen Hugh.

- Azt terveztem… - kezdek bele – hogy a hátsó bejáratnál Cyril kapja le az õröket, az elsõnél Hugh, Ashes, és Beth. Nektek hármatoknak iparkodni kell, hatoljatok be az épületbe, amilyen gyorsan csak tudjátok, kapjátok le a recepciós hölgyet, majd a striciket. A recepciós hölgynél is van pánik gomb, de õ nem tudja azonnal megnyomni, egy kulcsra zárt szekrényben van a berendezés. Eközben Cyril majd csatlakozik hozzátok, végigfutva a folyosón, leellenõrzitek még a legkisebb, kamrának tûnõ helyiséget is a földszinten. Eközben, Hugh, én a tetõrõl támadok, ugyanis az épületbe felülrõl is be lehet hatolni, a padláson, és egy csapóajtón keresztül. Azt felrántva, s leugorva lekaphatom a két õrt, majd elkezdem terelni a lányokat lefelé a lépcsõn.

- Mi legyen az esetlegesen bent lévõ kuncsaftokkal? –kérdi Beth.

- Hatástalanítsátok õket. –közlöm röviden, õ pedig bólint. – Kérdés, valaki?

- A saját kis kommunikációs rendszerünkkel tartjuk majd a kapcsolatot, gondolom. Te adsz jelet majd, ha indul a buli? –kérdi Cyril, én pedig bólintok.

- Még valami? –mindenki csak nyugodtan ül, s magához veszi a kávéját. –Helyes. Okos gyerekek vagytok. –mosolyodom el, mire kitõl rosszalló pillantásokat kapok, kitõl pedig egy jókedvû vigyort. –Egy óra múlva kezdjetek el készülõdni.

A kávézás után valaki tusol, valaki a fegyvereit ellenõrzi. A levegõ pedig elkezd nehezedni. Mindannyian, mindig izgulunk, minden egyes bevetés elõtt. Nem csoda, hisz az életünket kockáztatjuk, ám mindenkinek a lelkére kötöttem, hogy nem szedhet nyugtatót. Rettenetesen rontja a koncentrációképességet, és a pontosságot, itt oda kell figyelni. Inkább húzzanak le egy feles vodkát, konyakot, whiskeyt. Szépen felöltözünk, magunkhoz vesszük a golyóálló mellényünket, magunkra csatoljuk az összes fegyverünket és kellékünket. Random bevetéseknél nem öltözünk így ki, ám most erõs tervezést és odafigyelést igényel ez a feladat, a szervezet nagyon komolyan veszi a dolgát…

Gyalog indulunk, a bejáratoknál a fiatalok lesbõl fognak támadni, én pedig a csapóajtó hirtelen betörésével fogok egy kellemetlen meglepetést okozni a nehézfiúknak. Ehhez viszont a szomszédos épületbe indulok, s onnan, egyszerûen a lakás belsõ lépcsõházát használva feljutok az épület tetejére, s onnan észrevétlenül átugrom a célépület tetejére. Nincs túl nagy mozgás, csak a kuncsaftok és az itt lakók járnak errefelé. Még milliomosok is, meg diplomaták. Ez egy igazi szenny negyed.

Egy ideig lapulunk. Beleszólok a rettenetesen apró mikrofonba:

- Mindenki hall engem? Elfoglaltátok a helyeiteket?

- Hallunk, Bruce. Nálunk minden rendben. Mindhárman a helyünkön vagyunk. –ez Ashes hangja.

- Én is pozíciómban vagyok. Felõlem kezdhetjük. –szól Cyril.

- Remek. Körülbelül egy perc múlva indulunk. Vigyázzatok magatokra! –óvó szavaim után Felcsapom a tetõ ajtaját, s a padlásrészbe érek. Nagy szerencsém van azzal, hogy még ez az alacsony épület is lapos tetõvel rendelkezik. Megkeresem a csapóajtót. Elõkapok egy hõ érzékelõ szemüveget, pár másodpercre magamra teszem. A két melák, ha felcsapom az ajtót, jobbra lesz. A kis ketyerét elteszem, majd erõsen megmarkolom az ajtó kilincséül szolgáló bõrdarabot.

- Fiúk-lányok… - suttogok nagyon halkan, nehogy egy szinttel lejjebb meghalljanak.

- Jelen! – hallom mindannyiuk hangját egyszerre.

- Idõ van. Készüljetek. Három… Kettõ… Egy… - még semmi sem kezdõdött, mégis érzem a verejtéket végigcsurogni a homlokomon – Rajta!

Iszonyatos erõvel rántom föl a fadarabot, nagyobbal is, mint kéne, ugyanis az kiszakad a helyérõl. Ahogy felnyitottam, lehajolva, kikukkantva lövöm le az egyik õrt, majd a másikat, aki csak a meglepetéstõl, és a ránehezedõ félelemtõl nem találja a segélyhívó eszközt. Ha kapcsolt volna, már rég erre tartana a segítsége. Az elõzõ õr még megmozdul, mire azonnal egy újabb golyót kap, ezúttal a fejébe. Leugrom az elsõ emeletre, s ahogy a lábam dobban a folyosó koszos, öreg parkettáján, csapódik ki az egyik ajtó. Egybõl odafordulok, s egy nagy állatot pillantok meg.

-MI FASZOM FOLYIK ITT?! –s egy pisztolyt rántana elõ, ha nem lõném mostanra nyakon. Különös, bugyogó hangot adva terül el a férfi. Bizonyosan kuncsaft volt, egy õr nem ennyire ostoba, hogy kilépve ordibál, s csak aztán akar lõni. Lent még hallom a tûzpárbajt, s a szívem teljesen összeszorult állapotban, mégis vadul dobogva várja az utolsó lövést, s hogy annak vége legyen. Közben felnézek, s az összes ajtó óvatosan nyílik. Én a legközelebbi ajtóhoz sietek, s szinte kitépem a helyérõl. Egy huszonévesnek kinézõ nõ remeg a szutykos ágyon.

- Ne bántson… Nem… nem tettem semmit. –ahogy ezt kijelenti, golyó repül az ajtóba, melynél állok. Beugrom a szobába, majd óvatosan kinézek az ajtó mögül, s az egyik messzebb lévõ ajtónál áll egy nyurga, ronda képû pasas. Épphogy sikerül visszahúznom a fejem, majdnem rongyosra tépte egy golyó. Nem szarozik. Épp ekkor hallom Beth hangját a kis headsetbõl.

- Bruce! Jól vagy?!

- Igen, bár majdnem kiloccsant az agyam… - suttogok, közben feszülten figyelek, mert lehet, közelít a férfi. Semmi neszt nem hallok. Azt hiszem, megpróbálhatok lõni…

Miközben ezt gondolom, az ajtóban szembekerül velem a férfi, nem hogy ronda, de irgalmatlanul ragyás is a képe. Vigyorogva szegezi a fejemnek a fegyverét.

Hát, nem érzem méltónak, hogy egy ilyen ocsmány ember által fogok meghalni.

Ezen gondolatom pillanatában azonban nem az enyém, hanem az idegen feje loccsan szét.

Kiérve átlépek a hulla felett. Ashes önelégült vigyorával találkozom, a lépcsõ tetején áll.

- Jössz nekem eggyel, tata.

- Nem gondolod, hogy inkább Te jössz Nekem eggyel kevesebbel?! Kis taknyos. –erre felröhög, majd nyitogatni kezdi az ajtókat, a folyosó jobb oldalán.

- Gyerünk lányok, kifelé, menjetek le! Meg vagytok mentve! –kis hülyegyerek. Van egy stílusa… Imádom. A huszonéves nõt megnyugtatom:

- Nincsen semmi baj! Menjen csak le, a többi lánnyal.

- igenis… - Mondja, majd magára vesz valami ócska bundát, s megindul. Beth is feljön segíteni, módszeresen nyitogatjuk az ajtókat, elõször fegyverrel magunk elõtt, gyorsan, körültekintõen. Nyitom sorra az ajtókat, néhány beszart kuncsaft is akad, azokat is tereljük a nõkkel, az agresszívabbakat fogja ki szerencsétlen Beth, de nincs sok idejük pofázni. Néhány golyóval elnémítja õket, örökre. Találkozom egy 13 és egy 8 éves kislánnyal, õket Ashesre bízom.

- Menj, vidd õket le, Beth, te is menj velük. A többit folytatom, úgyis már csak két ajtó van bal oldalt. Válogassátok külön a kis- és a nagykorúakat, kérdezzétek meg mindenkitõl, mennyi idõs, még attól is, aki egyértelmûen nagykorúnak néz ki. Becsapósak…

- Igenis, Kapitány! –szól Ash, majd megfogja a kislányok kezét, azok pedig remegõ lábakkal indulnak meg vele. Uram istenem… Hol tart az emberiség. Még hallom Elizabeth hangját:

- Ne féljetek, kicsikéim! Mostmár biztonságban vagytok!

Az utolsó elõtti ajtóban egy megkötözött nõt találok. hát ezért nem jött ki, mikor a hangzavart hallotta. Szerencsétlen. A szoba ablaka nyitva.

- Kiugrott az ügyfelem…- Mondja kissé remegõ hanggal, én pedig kiszabadítom, felállítom.

- Vegyen magára valami ruhát.

- A szomszédos szoba maximálisan hangszigetelt. Szerintem még a lövöldözésüket sem hallották az ottaniak.

- Igen?! –lepõdök meg. A nõ magától megindul lefelé.

 Megpróbálok benyitni az utolsó ajtón. És valóban ez egy speciális fémajtó, nem egy rozoga fa, mint a többi, s nem mintha meglepett volna a tény, de zárva van. Ez a szoba tényleg hangszigetelt, a falon kopogva is más hangot produkálhatok.  A táskámból elõhalászok egy zároldó szerkezetet, s egy pillanat alatt kitárom az ajtót. A látvány, ami fogad, hogy egy hatalmas, hosszú, loncsos hajú férfi, hangosan nyögve mozog fel-le, alatta egy szõke kislánnyal. Ez a pali olyan lehet, mint az elsõ kuncsaft, akivel találkoztam, meg is pillantom a pisztolyt az éjjeliszekrényen. A lány ledermed, ahogy észrevesz, s a felette támaszkodó féreg, észrevéve, hogy a lány feltûnõen másra figyel, az ajtó felé, egyenesen a szemeimbe pillant. A szekrényen nyugvó fegyverért nyúlna, de oldalán, s fején eltalálom. Hatalmas teste holtan hullik az éretlen, vézna, gyenge alakra. Elrakom a fegyvert, s odasétálok a hullához, s a lányhoz. A hapsit a hajánál fogva, egyetlen mozdulattal rántom le szerencsétlenrõl. Összehúzza magát, bár nem azért, mert szemérmes. Megijedt tõlem. Az ügyfelének vére rácsöpögött a nyakára és a mellkasára, s ahogy rá zuhant, kissé összekente az arcát is, a szemöldökénél. Ócska bunda van ráterítve az ágyra, azon fekszik. Lehajolva a bundát rátekerem, õ pedig meg is fogja, hogy rajta maradjon. Alá nyúlok, s felemelem, õ pedig egyik kezével a szõrös kabátot elengedve a nyakamba csimpaszkodik. Meglepõen könnyû, s az is érdekes volt hirtelen, hogy a kezdeti félelem ellenére belém karolt. Megfordulva viszem ki. Ennyi jár neki ez után a bemutatkozás után.

Végigviszem a folyosón, le a lépcsõn. Van lehetõségem megfigyelni edzett, mégis finom vonásait. Egyetlen kereszt nyakék díszíti dekoltázsát. Õ sem szól, és én sem. Lent a csapat maximálisan ura a helyzetnek, azóta kihívták a rendõrséget, de nem a helyit. Azt lefizették, így a szomszédos nagyvárosból érkeztek, legfõképpen helyszínelõk, meg akiknek majd végtelenül sok papírmunkát kell végezni. A prostik adatait is fel kell venni. Beth összeráncolt homlokkal vizsgálja õket. Elõször szólok az általam hurcolt személyhez:

- Meg tudsz állni? – erre csak bólint, én pedig lerakom. Az egyik rendõr azonnal átkarolja a vállát, s elvezeti ahhoz az egyénhez, aki összegyûjt minden adatot. Még visszanéz, majd elõrefordulva válaszol a feltett kérdésekre, én viszont ezeket már nem hallom a zsivajtól. Egy gyémántrendes hapi lép hozzám.

- Mindig vizsgálod a luvnyákat, Brandom. Szerintem túl öreg vagy már ehhez a melóhoz. Csak nem félsz, hogy valamelyiket visszahozzuk?

- Tudod, mindig, mikor látlak, elgondolkozom, hogy lehet, hogy egy olyan felkapaszkodott féreg, mint te, William, hogy lehet életben. – Mondatom után lányos bájjal egymásra mosolygunk.

- Valld be, hogy minden gyermekded tetted ellenem abból ered, hogy én gyémánt rendes vagyok, te pedig csak platina… - a platina szó kiejtése közben apró fintort vág, persze azért úgy, hogy én is észrevegyem.

- Igen, irigy vagyok, bár tudod, inkább maradok platinás, minthogy vékonybélig felnyaljak. Tudod… - nézek rajta végig, majd csapatomhoz sietek.

- Na takarodjunk innen, mielõtt elhányom magam. – s laza léptekkel megindulunk, közben Ash és Cyril egymást lökdösve röhögnek, meg ötöst adnak egymásnak. Beth szomorúan, Hugh kedvtelenül kullog. Szegények.

- Bruce… Nem tudom, mennyire számít, de számomra te sokkal jobban megérdemled a gyémánt érdemrendet, mint az a William. – rá pillantok, kicsit közelebb megyek hozzá, s átkarolom a vállát.

- Csak ez számít, kiscicám. – mosolygok rá bíztatóan, mire õ is elmosolyodik. Cyril felhördül.

- Hé, Bruce! Nem kellene a csapat egyetlen nõtagját kisajátítani!

- Igaz is, Cyril, akkor kiscicáNK. Így már jobb?

- Sokkal, vigyorodik el, és Elizabeth szemeiben is apró örömöt vélek felfedezni. Hugh lemarad a séta során, ám Ash bevárja.

- Nem illik klikkesedni! –üvöltök hátra, mire Ash elmosolyodik.

Mire visszaérünk, olyan éjjeli 3 óra körül lehet. A többiek maradnak beszélgetni, inni, hiszen nem sokkal azelõtt keltek, mielõtt én visszaérkeztem volna a hajóba. Elteszem magam másnapra. Beth gondterhelt arcából tudom, hogy azért vizsgálta a lányokat, vajon visszahoznak-e valakit… Úgy vettem észre, az összes lány épelméjû volt, szóval… Nem kell aggódnia. A lányokat pszichológiai teszteknek veszik alá, és aki nem megfelelõ, azt már a 2. napon visszaküldik. Általában csak azokat küldik vissza, akik tényleg gógyisok.

A reggel nem megy egykönnyen. Digitális lézer órám 11:27-et mutat. A fiatalok még biztos alszanak az esti tivornya után. A mai napot úgyis végig fogjuk vegetálni, hiszen az éjszakai izgalmak, és a meló sokat kivett belõlünk. Az egész napot az ágyban fogom tölteni. Úgyis régen olvastam már egy jó könyvet.

Azt mondták, nekem régen nyugdíjba kellett volna mennem, ez a meló idegileg, lelkileg kikészíti az embert. Menjek inkább családot alapítani.

Talán a mostani csapatomnak már nem kellett, de nekem kötelezõ volt fogadalmat tennem, miszerint nem házasodhatok, és csinálhatok gyermeket addig, amíg a munkám tart. Ezért történt az, hogy az öregedõ kollégák, amikor 45 évesen nyugdíjba vonulhattak, eszeveszett gyorsasággal próbáltak családot alapítani. Én nem küszködtem, illetve de, küzdöttem, mégpedig azért, hogy a munkában maradhassak. A legjobbak maradhatnak a 45. felett, és belõlük lesz csapatkapitány.

A nap hátralevõ részét valóban pihenéssel töltöttük, csak valami ennivalóért mentünk a hajón kívülre. Este korán tér mindenki nyugovóra. Beth megnyugodhatott. Nem küldtek vissza senkit.

***

Szobám ovális ablakán át pislákolnak a felhõk közül a fáradt napsugarak. Csend van. Néhány percig még kiélvezem az édes semmit, a plafont pásztázva, majd erõt veszek magamon, s felülök. Reggel 9:14 van. Csak egy alsó. és egy trikó van rajtam, ezért türkiz színû köntösömet magamra rángatom. Kinyitom az ajtóm, s arra leszek figyelmes, hogy Ashes ül az asztalnál, s rajzolgat. Mikor figyelmes lesz a neszre, amit keltek, felkapja a fejét.

- ’Reggelt, Bruce!

- Neked is. –csukom be ajtóm magam mögött, majd leülök vele szemben. – Neked istenadta tehetséged van, bár nem kérdezem meg, hogy mit keresel itt. Tökéletes tagja vagy a csapatnak. – mosolyodom el, mire csak legyint.

- Nem nagy dolog ez. De a bókot megköszönöm. – vág egy enyhe vigyort, majd rendezõdnek arcvonásai.

Kopogás zaja töri meg a csendet. Ashes érdeklõdve felpillant, én pedig felállva lassan megindulok a bejárati ajtó felé, ahonnan a zajt hallottuk.

- Ki az?! – nyílik Beth szobájának ajtaja. Ábrázatán látszik, még nem aludta ki magát, és kissé feszült.

- igen? –állok meg az ajtó elõtt.

- Á, Bruce! Hoztam neked egy kis ajándékot! –ez a tetves William hangja. Kedvtelenül nyitok ajtót.

- Mit akarsz?! – fröcsögöm a vigyorgó pofába. Senki sehol rajta kívül. Illetve… Az erõs, széles test mögül kikukucskál egy ismerõs arc… A gyomrom görcsbe áll.

- Kedves… Veta. Szóval, ez a csapat mentett meg, ugye? – szemét állat. Ezt miért kell megkérdeznie?... Undorító.

- igen. – hallom a kislány kissé izgatott, remegõ hangját.

- Akkor menj be szépen, õk fognak rád vigyázni innentõl kezdve! –szól hozzá William vigyorogva, majd át ad egy, a lány adataival rendelkezõ mappát, rám pillant, s a tekintetemtõl egy pillanatra lelohad a vigyor, majd még erõsebbre vált.

- Nem kell tenned a fejed, Willie. Tudom, hogy remegõ lábakkal fosod össze magad, ha csak megpillantasz. – sziszegem, majd elõrébb lép a lány, én pedig átkarolom a vállát, és magamhoz húzom. Szóra nyitná a száját a szemétláda, de nemes egyszerûséggel rábaszom az ajtót. A kislány csak pislog.

- Ne aggódj. – mosolygok rá. – Nálunk tényleg biztonságban vagy. -Megfordulok, s az egész csapat a nappaliban áll, velünk szemben. Mindenki õt nézi, majd engem. Beth tágra nyílt szemekkel pislog rám.

-Ülj csak le! – javasolja Cyril a lánynak, s kihúz egy széket. Õ egy ideig toporog, rám pillant, majd mikor látja, hogy semmi reakciót nem váltott ki belõlem a fiú gesztusa, megindul a szék felé, és leül.

- Köszönöm. –szól halkan. Cyril kétségbe esik kissé. Tudja, hogy a lány nem elmebeteg.

- Beszélhetnénk pár szót négyszemközt? –kérdi tõlem Beth ingerülten, én pedig bólintok. A szobájába megyünk. Bezárjuk az ajtót. Kikapja a kezembõl a mappát, s halkan, suttogva beszél csak, a kintiek nehogy meghallják.

- Ez nem õrült! Ennek semmi baja! Miért küldték ide?!

- Nem tudom, Beth.

- De te is emlékszel, Bruce! Akiket ideküldtek, mind nyomorékok voltak, vagy épp szemforgatva tépték a hajukat, és ették meg! Különbséget tudok tenni köztük, és e között a lány között! Õ alkalmas a beilleszkedési programra!

- Nem én döntöttem így. Fogalmam sincs, mi alapján csinálták ezt. –vadul forgatja a lapokat, közben motyog:

- Skizofrénia, egyéb elnyomott, ritkán felszínre bukkanó tünetek: negatív. Fizikai, halálos betegség: negatív. Súlyos idegi és elmeproblémák: negatív –hallom a hangján, hogy egyre idegesebb – Visszaküldési indok: Erõs szocializálódási és diplomáciai problémákkal küzd. Tanulatlan. Istenem! –dobja el a papírokat, melyek akár az õszi falevelek kinn, röpülnek szerteszét. –Ez nem indok! Erre nincs pénze az államnak?! Hol tartunk? – ezt már hangosabban sziszegi, mint kéne, ezért mutatóujjam a szám elé téve jelzem, halkabban robbanjon ki. Kissé visszavesz, majd határozottan kijelenti:

- Én nem veszek részt ebben! Sõt, csak a testemen keresztül ölhetitek meg!

- Beth! –lépek közelebb. – Ezt nem teheted…

- De igen. Hogy döntesz?!

- Beszéld meg a fiúkkal. Behívom õket, addig vigyázok a lányra.

- És mit mondjak? Mi mellett voksolsz?

- Maradjon velünk. – pillantok rá szemöldökömet felhúzva, mire kissé elmosolyodik. Ajtót nyitok. – Fiúk! Befelé! Beth szeretne szólni hozzátok néhány szót! –Eleinte pislognak, majd elkezdenek a szobába szállingózni. Nehezen fognak elférni. „Veta” maga elé nézve üldögél a széken. Szemben vele letérdelek.

- Minden rendben? Nem vagy éhes? –csillogó szemekkel pillant rám.

- De… Egy kicsit éhes vagyok. 

- Akkor gyere. Vegyünk valami péksüteményt. –állok föl, s nyújtom a kezem felé, amit pillanatnyi habozás után elfogad. A többiek, míg kivitatkozzák magukat, eszünk egy jót. Úgysem fogom engedni, hogy bántsák, ahogy Beth sem engedné, még ha mind a 3 fiú is azt mondja, öljük meg.

Demokrácia ide vagy oda, mostantól hatan vagyunk.

Éppen az udvar felé tartok, hogy kiszellõztessem a fejem, amikor egy csattanás üti meg a fülem. Nem törõdnék vele, de mivel Raidennék szobája felõl jön, így gyõzz a kíváncsiság és odamegyek. Belépve rögtön felnevetek.

- És még én vagyok a vandál? – kérdezem vigyorogva és elég egyértelmû, hogy mitõl szakadt le az ágy.

- Ti tényleg nem tudtok kopogni az istenért? – oldalra pillantok és most tûnik fel, hogy itt van a kis édes is. Most így belegondolva ismét négyen vagyunk, vegyes érzéseket vált ki belõlem. Alapból ezt a hülye sznobot egyáltalán nem bírom, de a két kis cukorfalat, még ha feltudnak idegelni bírom õket, arról nem is beszélve, hogy Elnek, mennyire kitárulkoztam, ami még mindig furcsa, de most se bánom. Nem érzem még úgy, hogy közéjük tartozok, de ha az elmúlt idõt nézzük és a tényt, hogy úgy jöttem ide, hogy senkivel nem vagyok hajlandó haverkodni egészen nagy elõre lépés.

- Adrienn~ A fiúk biztos segítenének nekünk ágyat szerelni. – eme mondat kiszakít a gondolatmenetembõl. Most már, ha itt vagyok, akkor miért is ne segítenék, de persze nem Adrienke miatt.

Neki is láttunk a munkának és igyekszünk menteni a menthetõt, az más kérdés, hogy csak rontunk a helyzeten. A kis cicák persze jókat röhögnek rajtunk, arról nem is beszélve, hogy idõvel már én is leveszem a felsõm és így dupla élvezet jár nekik, mert nem csak a bénázásunkon nevethetnek, hanem mellé az izmos felsõtestünket is csodálhatják. Attól még, hogy nem a szívem csücske a diákelnök meg kell hagyni nincs rossz teste, de az én nyomomba nem ér. Párszor még be is feszítem az izmaim, de nem feltûnõen, mintha csak a munka miatt kellene, de tény tudom én tenni a szépet, ha akarom és azzal is tisztában vagyok, mit is csináljak, hogy még jobban fessek. Mire végzünk, hát mondjuk úgy ezzel a absztrakt ággyal már reggel is van és még elsõ órára se megyünk be, na nem mintha biztosra bementem volna.  A mûsor után, viszont mindenki megy a maga dolgára és nyoma sincs annak, hogy együtt voltunk négyen egy éjszakán, hajnalon át. Adrient én kerülöm, Raid kerüli Elt õ pedig engem és az egész nap, de másnap nincs ilyen szerencsém és ismét szócsatába kezdünk azzal a nyomorékkal, de igen csak elfajulnak a dolgok és már a végén öklünket is bevetjük, de érzem, hogy hamarosan elszakad a cérna, és ez be is következik, de erre nem számítottam.

- Nemsokára te is mehetsz alukálni Hard mellé a sírba. – a rohadék, persze, hogy utánam nézett, de nem gondoltam volna, hogy ekkora féreg.

- Mit mondtál? – remegek egyre jobban.

- Jól hallottad nem? – túlságosan jól és ezzel az utolsó kérdéssel, elszakad nálam cérna. Fájdalmasan üvölt fel és össze is esik. Most aztán megtapasztalhatja milyen is az igazi erõm

- Adrien! Damien!- hallom meg El hangját, de nem törõdök vele. - Damien! Damien, fejezd be, kérlek!- szólítgat és próbál leállítani, de én csak laza egyszerûséggel, arrébb lököm.

- Te utolsó szemét féreg! Ne merd a szádra venni Hardot!- üvöltöm és ez a féreg, csak még jobban szenved. Tény, hogy alapból könnyen fel lehet idegesíteni és forrófejû vagyok, de õ most a legérzékenyebb pontomra szakított, ráadásul a legundorítóbb módon, és ezért nincs menekvése, az se érdekel, ha megdöglik ez a féreg.

- Damien! Ha Hard ezt látná, hatalmasat csalódna benned!- erre teljesen ledermedek.

- Kérlek, fejezd be... nagyon kérlek...- Hard sose szerette, ha bunyóztam, még ha jogos is volt, mindig õ volt a józan eszem, az én õrangyalom, a mindenem.

- Hard biztosan nem akarná, hogy ezt tedd... könyörgöm, ne bántsd a bátyámat...- lassan felé fordulok és megpillantok könyörgõ, félõ, õszinte tekintetét, ahogyan a barátom is sokat nézett rám. Lehajtom a fejem és már az erõmet se fejtem ki, arra a nyomorékra, hatásos volt, amit mondott. Megfordulok és távolodni kezdek, de pár lépés után megfordulok még egy pillanatra.

- Ha még egyszer kiejted a nevét, megöllek. – jegyzem meg igen komolyan, hiszen most is csak az volt a szerencséje, hogy megjelent a kis pöttöm különben nagy esély van, hogy temetni kell et a barmot.  A szobánkba vágtatok és beérve, becsapom magam mögött az ajtót. El akarok menni, nem akarok itt lenni, most meg már fõleg. Miért kellett neki is megtudnia? Miért vagyok ennyire szerencsétlen.  El õ más, neki én mondtam el és tudom, hogy soha nem élne vele vissza, még ha nem is ismerem, ebben biztos vagyok.

Az asztalomhoz lépek és veszek be a gyógyszerembõl, majd visszamegyek az ablakhoz és rágyújtok.

- Damien...- nem számítottam rá, azt hiszem, a kis férget ápolja.

- Hagyj békén. – morgok, semmi kedvem beszélgetni, fõleg nem az unkatesójáról. A vállamra simít, de ellököm a kezét, de most nem vagyok durva, mint pár perccel ezelõtt, akkor se akartam õt bántani, de éppen igen csak tomboltam és akkor nem ajánlatos a közelembe jönni.  - Azt mondtad, hagyj, nem tudod felfogni?!- emelem fel a hangom. Kitartó, annyi szent.

- Sajnálom, bármit mondott is Adrien. Tudod, õ néha nagyon meggondolatlan, de igazából jó ember ám...- jó ember, na persze, én ezt nem veszem be. - Köszönöm, hogy tegnap mindazt elmesélted nekem...- picit megremegek, nem számítottam, ilyen témaváltásra, de tény ez is jobb téma, mint Adrien, attól csak ismét még idegesebb lennék, még most se nyugodtam meg teljesen.

- Talán nem tudod, de nagyon sokat jelent nekem. Sok mindent megtudtam rólad, és ezzel jó pár dolog világossá vált a számomra. Csak hogy tud, én egy szót sem mondtam Adriennek...- magamba picit elmosolyodom.

- Ezt sejtettem. – elnyomom a cigit és végül leülök mellé.

- Köszönöm a bizalmadat... úgy fer, ha én is megosztom veled a titkom. – titok? Nem ez lep meg, hiszen mindenkinek vannak, csak nem vártam el, hogy õ is meséljen, mert én így tettem. - Félig démon vagyok. – teljesen ledöbbenek. Éreztem, hogy van benne valami más, de nem tudtam mi, de így már kezd minden világossá válni. Nem mondok semmit, csak türelmesen várok, hiszen egy titokról, fõleg, ha ilyen nagy, nem könnyû beszélni, én már csak tudom.

- Édesanyám egy kis faluban született, távol a világtól. A falut pedig egy démon tartotta rettegésben... a jó termés érdekében minden tizedik évben egy 18 éves szûz lányt kellett feláldozni neki. Annak idején pedig anyámra esett a választás... odalökték a démon elé, de az nem ölte meg rögtön... megerõszakolta. Akkor fogantam meg én .- még jobban ledöbbennek, eddig is tudtam, hogy az ember egy undorító faj, de most már fõleg. Szegény édesanyja és szegény kicsi Elesius. - A démon, vagyis... apám.... – egy ilyet én se neveznék apámnak. - Megvártam, míg a világra jövök, csak azután ölte meg anyámat... engem egy pap vett magához. Nagyon rendes ember, apámként nevelt és szeretett...- még jó, hogy azért igaz kevesen, de vannak rendes emberek. Örülök neki, hogy azért jó kezekbe került. - De a gyerekkorom nem volt épp felhõtlen. A falusiak rettegtek tõlem. Szörnynek tartottak, undorodtak tõlem...- most ismét elszégyellem magam a beszólásom miatt, de már minden világos, hogy mik voltak azok a képek, ha ismertem volna akkor, biztos megvédtem volna, még ha nem is lettünk volna barátok. Várom, hogy tovább meséljen, de mielõtt bármit mondana, feláll és megfordul nekem háttal és leveszi a felsõjét. Nagyot nyelek. - Latinul van. Azt jelenti: "Léted szenvedés csupán." Azután égették a bõrömbe, miután megtaláltak a falu szélén... ez az egyetlen dolog, amit valaha is a falusiaktól kaptam. Egy alkalommal aztán.. 10 éves lehettem. Új áldozatot kellett felajánlani a démonnak... nem nagyon emlékszem, minden nagyon kaotikus volt. Elszabadult a pokol, a falusiak ránk támadtak... majdnem halálra vertek... a bácsikám akkor elvitt magával egy más helyre, pontosabban Adrienékhez. Akkor találkoztam elõször vele... segítettek rajtam, meggyógyítottak. Adrien volt a második ember a bácsikámon kívül, aki nem szörnyként nézett rám és nem félt tõlem... akkor kezdett jobbra fordulni a sorsom, és ezt csakis neki köszönhetem. - csak meredten bámulom az írást. Hogy lehetek ennyire undorítok? Õ csak egy ártatlan gyerek, aki semmirõl nem tehet. A továbbiak is meglepnek, de a tényen, hogy rühellem, és nem érdekel Adrien nem változik.

- Mindenem az életben az õ érdeme. Mindig megvédett, ott volt nekem, ha bajban voltam... nem sokkal késõbb összejött Raidennel. Emlékszem, eleinte õ is félt tõlem, de szép lassan összebarátkoztunk. Aztán itt vagy te... tudod, azt hiszem, téged is kezdelek lassan megkedvelni. – ezen ismét meglepõdöm. Kedvel? Valamiért jó ezt hallani és egyben ijesztõ is, hiszen megfogadtam senkit nem engedek a közelembe, de ez a elhatározásom, mióta itt vagyok, egyre inkább kezd, halványodni.  Nem bírok még mindig megszólalni, viszont magam is meglepve, de felállok és magamhoz ölelem, ez a tett mond el most mindent leginkább. Legutoljára Hardot öltetem meg és sajnos az se most volt.

- Szóval... azt hiszem, hasonlítunk. Mindketten borzalmas dolgokon mentünk keresztül...- mindkettõnknek meg van a maga szörnyû és borzalmas múltja, de lehet, pont ezért leszünk, a másik sebeire gyógyít? Tisztában vagyok vele és tudom õ is, hogy ezek a sebek sosem fognak eltûnni teljesen, és mindig meg fog maradni a fájdalom, de nem mindegy, milyen értelembe. Nem tudom mit fog hozni a jövõ, de idõvel elválik. Pár percig még így vagyunk, és többször magamba szívom a finom illatát, de most semmilyen hátsó szándék nincsen bennem. Lassan elengedem, de még most is képtelen vagyok megmozdulni. Megfordul és még egy puszit is kapok.

- Megyek, megnézem, hogy van Adrien.- bólintok, majd ahogyan kimegy, én se maradok bent és kimegyek az udvarra.

A szavai járnak a fejembe, de legalább már megnyugodtam. Nem tudom, hogyan fognak ezután alakulni a dolgok, de úgy érzem, hogy nem fog kerülni és én se õt, de a sznobot biztos, fõleg, hogy õ tud a legjobban felidegesíteni és tény engem nem érdekel, ha baja lesz, de a picurkát nem akarom szomorúnak látni és Raident, de ezt nem kötöm az orrukra.

Kint az erdõ felé veszem az irányt. Leszarom, hogy nem lehet idejönni meg elv veszélyes. Megtudom védeni magam és most egyedül akarok lenni és más úgyse jön ide vagyis remélem. Beljebb sétálva leülök egy kõre, de akkor pár diót pillantok meg. Elmosolyodom és felállva felveszem õket és zsonglõrködni kezdek velük. Hardot nagyon sokat szórakoztattam ezzel és amikor szomorú volt ez a trükk mindig bevált.  Hirtelen kacagást hallok meg és abbahagyva a dobálgatást odafordulok és legnagyobb meglepetésemre a kis brownie az.

- Micsoda meglepetés. Szeretnéd, hogy folytassam? – mosolygok rá és õ hevesen bólogatni kezd. Felnevetek, és ismét neki kezdek, most még produkálom is magam. Még ha látszat csal is és mások elõtt úgy teszek, mintha nem izgatna, már az elsõ perctõl kezdve bírom a vakarcsot, bár erre Raiden már szerintem rájött.

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm. – hajlongok, õ pedig nevet és tapsol édesen. - Igazán nagyszerû közönség voltál. – mosolygok kedvesen, amit nagyon ritkán teszek, sõt lemerem fogadni, hogy legtöbben azt hiszik, nem vagyok ilyenre képes. – Ki van ott? – torpanok meg hirtelen. Többször rákérdezzek, de nem felel. Elindulok a hang irányába, de az egész olyan, mintha nem is én irányítanám a testem. Csak a hangot hallom egyre jobban, de semmi mást nem észlelek a külvilágból. Lassan megtalálom a hang forrását egy gyönyörû ló képében.

- Damien! – hallok meg egy hangot, de egyszerûen nem jut el a tudatomig. – Damien! – éppen hozzáérnek, amikor megragadja valaki a karom és pofon is vág, mire visszatérek a valóságba úgymond.

- Mi a kurva élet? – nézzek rá Raidenre morcosan.

– Te meg hogyan és mikor? – semmit se értek, csak az van meg, hogy szórakoztatom a kis manót, majd egy hangot hallottam meg most meg itt vagyok.

- Pooka… légy szíves tanulj meg viselkedni…

- Miért hallgassak halandóra? – na várjunk csak, ez a ló beszél? Basszus tényleg nem kéne, minden új dolgon ledöbbenem. Damien kapcsolj egy átkozott mágikus helyen vagy. Mielõtt bármit is tudnék szólni ez a izé átalakul egy hollóvá, oké nekem ez akkor is sok.

– Vagy talán õ a barátod?

- Igen, õ a barátom és örülnék, hogyha nem is vigyáznál rá, de legalább békén hagynád õt. – barát? Ismét különös érzés fog el. Nem értem mit is kedvelnek rajtam, hiszen nem a legkedvesebb formámat ismerték még és még finoman fejezem ki magam.  

- Majd még eldöntöm. – ismét rájuk kezdek figyelni, na nem mintha bármit is értenék belõle. – Csupán szórakozni szerettem volna és irritáltak a szánalmas produkciói, ahogy a kis házi manóval játszott.  

- Akkor nem kellett volna nézni, te szörny! – szólalok meg hirtelen, de erre egy lábtaposást kapok.

- Tiszteletet, Damien! – ez most komoly? Még én vagyok a hibás, amikor az izéke kezdte?

- Mégis miért tiszteljem? Azt se tudom, hogy mi a franc ez! Különben sincs benne semmi tiszteletre méltó! – akadok ki, de erre ismét megtapos és a fejemet is megüti.

- Ez itt egy pukka, egy nagyon régi barátom… az életem köszönhetem neki… szóval tegyél féket magadra! Érthetõ… voltam? – püföl tovább és tény nincs nagy ereje, de ha sokszor üt meg igen csak kellemetlen.

- Értettem, csak hagyd már abba. – morgok rá és a fejem kezdem el simogatni. – Inkább azt mondd meg, hogy mi a csoda ez.

- Egy pooka…

- És az mit tud? -  felõlem, aztán még százszor elmondhatja, hogy pooka, akkor se leszek okosabb. Most tûnik fel, hogy az újdonsült barátom, próbálkozik felmászni a lábamon, így óvatosan felemelem, és a vállamra teszem.

- Hát a pookák a kelta tündérvilág erõs lényei. Alakváltók, de leginkább gyönyörû ló vagy bakkecske formáját szeretik magukra ölteni, de minden alakjukban rémítõek. Bölcs, noha sötét tettekre hajlamos lények. Akiket magukkal csábítottak örökre megváltozva tértek vissza, ha egyáltalán visszatértek.

- Pontosan. – megfog fájdulni a fejem, ettõl a sok információtól.  

- De náluk jobb idegenvezetõt keresve sem találhatsz. Bár… örüljön az, akivel csak beszélgetni szeretnének.

- Ez? – valahogy nem tudom kinézni belõle, na meg számomra nem ijesztõ inkább idegesítõ. – Ez most komoly?  

- Aham…

- Raiden… - most meg egy mókus. Chh szereti a feltûnést, olyan mint Adrien, de legalább ez pooka tud is valamit.  – rég jártál felém…. és az otthonod környékén is. A szüleid hiányolnak…

- Sajnálom, nyaraltam Adriennél.

- Ti már együtt is nyaraltok? Mik vagytok ti? Házasok? – szállok bele én is a csevegésbe, olyan jó poénokat tudok elsütni. – Ezt add a borwnienak, szereti. – veszem a lapot és kivételesen jó gyerek leszek és a nasit a manócska kezébe nyomom.

- Amúgy… mi újság az Árnyudvarban? – magamon érzem, ennek a dögnek a tekintetét, így én is rápillantok unottan. Most komolyan azt hiszi megfogok ijedni tõle?  

- Tegnap is volt itt egy új ember… démon szaga volt és démon szeme… de éreztem rajta a félelmed, ezért úgy gondoltam, hogy a barátod és egész éjszaka vigyáztam az álmát.

- Még egy ilyen logikát… - dörmögök, de egybõl tudom most már kirõl is van szó. Szóval itt volt és miattam, de biztos, hogy többé nem fog elõfordulni. Soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha baja esik.  Megrázom a fejem és a másik kettõre figyelek, bár nem értem mirõl beszélnek.

- Ez a te barátod, aki még a legfrissebb pletykákat sem közli? – kérdezem flegmán, valamiért nagyon nem szimpatikus nekem ez a pukka vagy mi. – Majd ha legközebb találkozom vele, majd megmondom neki a véleményem ezen kívül meg mit egózik annyira az alakváltoztatásaival? Nem lenne egyszerûbb ugyanabban a formában maradni? Ráadásul, hogy nézhet ki valójában, ha mindig más formát ölt és… ? – fejtem ki a véleményem a szokásos stílusomba, mert naná, hogy kíváncsi vagyok, még ha nem is kedveltem meg ezt a lényt elsõ ránézésre.

 – Hát beléd meg mi ütött? –  Raiden nem válaszol és ez is furcsa, de még a kis manó is nyugtalan. – Hé, Raiden, ezt nézd! Raiden? Raiden! – kezdem el szólongatni, mert õ jobban ismeri, de továbbra se szólal meg, sõt a kezét az ajakaimra nyomja.

- Csend. – morgok egyet, de hallgatok és most feltûnik, hogy csend vagy az a tipikus vészjósló csend.  

- Óvatosan, a lehetõ legnagyobb csendben ki kéne jutnunk az erdõbõl, most. – nem értem miért mondja, de biztos oka van és már én is kezdem érezni, hogy itt valami nem stimmel. Picurka átugrik az õ nyakába, amit azért megértek. nézek Damien szemeibe, mire õ értetlenkedve, de bólint. Elindulunk kifele vagyis engem húzz Raiden, de csak azért nem szólok, mert mégis csak õ ismeri ezt  a helyet.

- Emberek… - nagyon nem tetszik nekem ez a hang és Raiden szorítása a karomon is megerõsít, hogy itt bajok lesznek. Tovább megyünk, de pár lépés után ledermedek. Mi a szar ez? Megdörzsölöm a szemem, de nem képzelõdöm. Egy óriás jön felénk, és ha ez nem elég a rajta lógó vasláncokon emberi fejek vannak. A kurva életbe, hát tényleg nem hiába mondják, hogy veszélyes ez a hely. Elbújunk egy fa mögé gyorsan, de hogy ne legyen már szerencsénk, mert miért is, megmozdul, és már éppen elkapna minket, de az árnyékát meglátom így gyorsan ellépek és magammal rántom a velem együtt bajba jutott kis szépséget.

- … úgysem menekültök…

- Majd meglátjuk. – csak tényleg jussunk ki és tuti többé nem teszem be ide a lábamat. Épp, hogy csak ezt megúsztuk furcsa morajlás üti meg a fülünk, ami egyre hangosabb lesz és pár igen fura alak tûnik fel, akik egyre közelebb érnek hozzánk.

- Bazd meg. Futás! – több se kell nekem és futásnak eredünk, de minden rossz csak most kezdõdik el. Hiába futunk a suttogás egyre hangosabb és ijesztõbb lesz. Pár perc múlva már semmi mást nem hallunk, csak õket, bárkik is legyenek. A lábaim, majd az egész testem, olyan mintha ólomból lenne. Ismeretlen félelem önt el, ami egyre erõssebbé válik, az a fajta, amikor érzi az ember, hogy hamarosan itt a vég, de még se jön el. A következõ percben már csak valami puhát érzek és a hangok egyre halkabbak lesznek és a tudatom is szépen lassan kitisztul és lassan minden ismét tiszta lesz, hallunk és láttunk, ekkor kapcsolok, hogy a megmentõk nem mást, mint a pukka. Erõsen belékapaszkodok és elismerem tényleg nem egy egyszerû idegesítõ lény, hanem sokkal több annál. Raidennel egymásra pillantunk és lemerem fogadni, hogy hasonlóan nézhetek ki, mint õ. Kiérünk az erdõbõl végre és most már holt biztos, hogy nem megyek be többé. Lezuhanunk a lóról, mindkettõnket megviselt ez a eset és még a sokk hatása alatt vagyunk. Eleinte én se fogom fel, hogy ott vannak körülöttünk, csak azt, hogy biztonságban vagyunk.  

- Mint mondottam, nem leszek mindig ott, hogy segítsek. – szólal meg a pukka és belátom tényleg jogosan, ha nem lenne Raid barátja, mi hallottak lennék.

- Köszönjük… - én nem mondok semmit, de rápillantok hálásan, ez mindent elmond.

- Raiden! Raiden! – szólongatja pasija és elkezdi felhúzni, engem pedig a kis picur.

- Jól vagyunk. – Csak had üljünk még egy kicsit.

- Jól vagytok a frászokat! Hulla fehérek vagytok és halálra vagytok rémülve! – ezzel nem segítenek. A fejemet fogom, de jó ülni még egy kicsi. - Te… Raid… ezek az utolsók mik voltak? – kérdezem meg, de a hangom még mindig remeg.

- Éji suttogók… - ismét nem lettem okosabb.  

- Mirõl suttogtak?

- Soha ne akard megtudni. – talán igaza van.

- Maguk mégis mit kerestek egy pooka hátán? – most komolyan ez a legfontosabb?  

- Szerintem ezt most hagynunk kéne, hisz a lábukon sem tudnak megállni. Ráér ez majd holnap is. – kivételesen egyetértek vele.

- Ti meg mit bambultok? Nincs dolgotok? – nem hittem volna, hogy ez megtörténik, de most örülök, hogy õ a diákelnök, mert épp jelen pillanatban nincs ahhoz erõm, hogy beszóljak a többieknek, hogy mégis mi a faszt bambulnak.  

- Srácok, maradjatok itt, hívom Mrs. Wine-t. – mondja El, de tényleg nem kell, csak egy ágy és cigi.

- Nem szükséges, semmi bajunk. –  nehezen, de felállunk és a kis édes is segít, igyekszem nem teljes súlyommal rátámaszkodni. Elmegyünk a klubszobáig, majd Raid mesélni kezd, de szerencsére a zsonglõrködésrõl nem beszél, ami igen kedves tõle. Az még nem zavarna, ha El megtudná, de ha Adrien az nagyon is.
Csak némán hallgatom õket, úgyse tudok mit mondani. Nem beszélnek sokat és megyünk inkább piheni.

- Damien, tényleg ne menj az erdõbe és ne mászkálj egyedül. – ezt mondani se kell. –Én sem fogom tenni és ez rád is vonatkozik Elesius.

- Értettük, és majd Damienre is figyelek. – chh mintha valami gyerek lennék.

- Nem vagyok gyerek, akire vigyázni kell. – jegyzem meg morogva.

- Ja persze nem vagy az, csak egy nagyra nõtt gyerek. – kuncog.

- Na, lehet befogni törpilla. – vigyorgok rá.

- Nem vagyok törpilla te colos. – durcázik édesen.

- Tudod most így, ahogyan megyünk, olyan mintha járnánk, nem gondolod kicsim? – kérdezem csábos mosollyal és még a nyakába is csókolok, minek meg lesz a következménye.

- Te perverz állat nincs is semmi bajod és ne csókolgass. – lök el magától vörös pofival, vagyis lökne, de én nem engedem. Nem tért vissza teljesen az erõm, de nincs esélye, sõt jobban magamhoz húzom, még ez erõt is ad, hogy szórakozhatok vele.

- Engedj már el te állat. – morgolódik édesen. Komolyan megzabálom.

- Olyan vicces vagy. – nevetek fel, de megkímélem és elengedem. – Most már jobban is vagyok.

- Vettem észre. – motyog magába, de kivételesen nem hagyj ott, sõt nem is távolodik el tõlem. Elmosolyodom, de nem mondok most több megjegyzést.

- Amúgy tényleg nem fogok többet bemenni az erdõbe. – jegyzem meg már bent a szobánkba. – Elég volt egyszer átélni. – sóhajtok fel és leülve az ágyra rágyújtok egy cigire.

- Elhiszem, annyira ijesztõ volt még hallani és az ijedt hangotokat. – ül le a saját ágyára.

- Valahogy mindig elfelejtem, hogy hol is vagyok, de ahogyan mondják, mindenki a saját hibáiból tanul, nem de? – nevetek fel picit.

- De fõ, hogy vége és szerencsésen megúsztátok, aminek örülök. – jegyzi meg halkabban félénken rám pillantva.

- Hmm pedig azt hittem örülnél, ha más szobatársat kapnál. – pimaszkodok tovább, de nagyon jól esnek a szavai, viszont másképpen nem tudom még lereagálni, még mindig annyira új minden és zavaros.

- Azt nem mondtam, hogy nem akarok új szobatársat te perverz disznó. – jegyzi meg mosolyogva. Szeretem látni a mosolyát, és még mindig nem szeretek itt lenni, de õ jobbá teszi, pedig elsõ találkozó alapján nem gondoltam volna, de egyre inkább élvezem a társaságát.

- Pimasz egy kölyök vagy te. – nevetek fel, majd elnyomva a cigit, felállok és elindulok a fürdõ felé, de megállok elõtte. – Köszönöm. – borzolom meg a haját és tovább is megyek.

- Mégis mit? – szól utánam.

- Tudod te azt jól. – mondom sejtelmesen, majd még kiveszek egy alsót és a fürdõbe megyek. Jólesik nagyon a zuhany, mely után megtörülközök, felveszek a boxerom és visszamegyek.

- Hulla vagyok. – dõlök be az ágyba. – El, amúgy én élvezem, hogy te vagy a lakótársam, szóval nem menekülsz. – suttogom, és mint akit fejbe vertek elalszok.

***

Kivételesen most is bemegyek az elsõ órára, kezdek stréber lenni. Még van egy kis idõ és éppen Raiden próbál megfûzni, hogy menjek el egy bálra, ami holnap este lesz.

- Még mindig nem értem minek is menjek el veled oda. Oké azt vágom, hogy a barom pasid Ellel megy el, de úgyis velük leszel, nem hiányzok én oda. – sóhajtok fel.

- De gondolj bele milyen jó buli lesz. Ingyen kaja, pia és röhögtünk a sok sznobon, amúgy meg, ha unod, akkor lemész. – próbálkozik tovább és egész így átgondolva már nem is hangzik olyan rosszul.

- Oké, de nem veszek öltönyt. – jelentem ki komolyan.

Hogy is volt, az hogy, nem veszek fel öltönyt? Most mégis itt állok a tükör elõtt fekete öltönybe, sötétszürke inggel párosítva. Már azt se tudom, hogy vett rá együttes erõvel a két pöttöm, és ha ez nem lenne elég, még NYAKKENDÕ is van rajtam.

- Meg kell hagyni ez is jól mutat rajtam. – igazgatom magam. Nem szeretem ezt szerelést, de hát ebben is dögös vagyok.

- Meg csöppet se vagy egoista. – jelenik meg a kis vakarcs.

- Csupán egészséges önbizalommal vagyok megáldva. – fordulok felé és végigmérem. Hmm õ is igen jól fest.

- Magyarán egoista vagy és örülnék, ha nem bambulnál így. – motyogja zavartan.

- Hogy így? – adom a hülyét.

- Tudod te jól. – nyújt nyelvet, amit kedvem lenne megharapdálni, sõt inkább a farkamon érezni.  Odaáll a tükör elé és próbálja megkötni a nyakkendõjét.

- Na, majd én segítek, ha rajtad múlna reggelre se végeznék. – pimaszkodok, majd kötni kezdem el neki.

- Megoldottam volna, de köszi. – motyogja, majd felpillant rám. – Te hol tanultál meg nyakkendõt kötni?

- A nagyapámtól. Azt mondta, még ha csak egyszer is van rajtad, akkor is minden férfinak tudnia kell nyakkendõt kötni, így már kicsiként megtanította nekem. – mosolyodom el lágyabban, szinte úgy, mint a kis manóra.

- Nekem is megtanítod? – kérdezi meg édesen.

- Szívesen. Meg is vagyunk. – végzem el az utolsó simítást.

- Köszönöm. – nézi meg magát, majd rám mosolyog.

- Na de menjünk. – bólint és elindulunk. Kint találkozunk a kis párocskával.

- Hello Raiden. – köszönök szándékosan, csak neki. Hogy gyerekes lennék? Nem, csupán Adrient figyelembe se veszem.

- Sziasztok. Damien nem is értem, miért nem hordasz mindig öltönyt, hiszen nagyon jól áll. – mér végig a kis édes.

- Igen tudom, de te se panaszkodhatsz szépségem. – kacsintok rá.

- Remek. Mindenki jól nézz ki, most pedig menjünk. – kezdi el húzni Adrien Raident. Elvigyorodom, de nem teszek megjegyzést. Nem kell messzire menni, sõt ami az illeti itt lesz a bálterembe, mert az akadémiának még ez is van, és elég sok diák részt vesz rajta. Meg se lep, mondtam én, hogy sznobok közé jöttem.

Odaérve Adrient ismerõsként köszöntik és el is hívják, és persze a párját is viszi magával.

- Na, jó nekem innom kell. – sóhajtok fel.

- Pezsgõ megfelel? – hallok meg egy ismerõs hangot hirtelen a hátam mögött. Megfordulok és tényleg õ az.

- Nagyapa? Hát te hogy kerülsz ide? – nézzek rá döbbenten.

- Miféle fogadtatás ez kölyök? – vonja fel a szemöldökét, végül elvigyorodik.

- Csak nem számítottam rád, de igen csak kellemes meglepetés. – mosolyodom el, végül megöleljük egymást.

- Viszont téged meg se lep, hogy itt látsz? – oké õ itt van, mindig meghívják, de engem nem.

- Az meglepett, amikor hallottam, hogy eljössz. Beszéltem az igazgatóval, mert a meghívó mellett mindig felhív személyesen és mondta, hogy te is rajta vagy a listán és alapból el akartam jönni téged meglátogatni és gondoltam, miért ne jöhetnék már most. – fejti ki, majd a pöttömre pillant, aki kissé megszeppenten nézz minket illetve hallgat.

- Nem szeretnél bemutatni? – pillant most meg rám.

- Ohh, de bocsánat. Elesius õt itt a nagyapám Marcus. Marcus õ itt a lakótársam Elesius. – mutatom be õket egymásnak. Nagyapám 60 éves, de simán letagadhatna, több mint tíz évet. Még mindig jóképû és igen csak hasonlóság van köztünk, leginkább ráütöttem a családba, szóval olyan, mintha én lennék 60 évesen, azzal a különbséggel, hogy neki barna szemei vannak.

- Nagyon örvendek Elesius. – nyújt neki kezet.

- Számomra az öröm Uram. – fog vele kezet.

- Szólíts nyugodtan Marcusnak és tegezzél. Nem vagyok én olyan öreg. – kacsint rá.

- Az biztos. Egy nagy gyerek. – pimaszkodok.

- Pimasz vagy, mint mindig. – nevet fel. – Most kedveskéim köszönök, akiknek kell, még a végén kapok a fejemre. Hamarosan találkozunk. Elesius te pedig figyelj Damre, hogy ne legyél rossz. – nevet fel, majd int és elmegy.

- Meg lesz. – kuncog.

- Na, szép ezt megjegyeztem. – morgok, de csak szórakozok és én is nevetni kezdek.

- Nagyon laza a nagyapád. – pillant rám.

- Az biztos. Imádom az öreget. – nézzek utána.

- Az látszik is. – mosolyog. Keressünk magunknak pezsgõt és elkezdjük figyelni a tömeget. Pár perccel késõbb már Raiden is csatlakozik hozzánk és együtt gúnyolódunk és utánozzuk a sznobokat.

- Na, jó én most elmegyek cigizni, aztán jók legyetek. – kacsintok rájuk és ki is megyek. A kertbe megyek, ahova szoktam és ott gyújtok rá, de a nyugtom nem tart sokáig.

- Nézzétek, ki van itt a dilis. Mégis hová süllyed már az iskola, hogy ilyen elmebetegeket is beenged? – jelenik meg három kis féreg.

- Most azonnal fejezzétek be. – fordulok feléjük.

- Mert, ha nem akkor mi lesz? Talán minket is kinyírsz? – szólal meg a másik is.

- Fogjátok be. – emelem fel a hangom. Most jövök rá ezek annak a fasznak a csicskásai. Kinyírom most már tényleg.

- Te nekünk nem parancsolhatsz. Nem vagy idevaló te beteg fasz, és gondoskodunk róla, hogy minél elõbb eltûnjél innét. Túl sokat gondolsz magadról, és ahogyan diákelnökkel viselkedsz arra nincs bocsánat. – undorító seggnyalók.

- Leszarom, amit mondotok. Menjetek, és inkább nyaljátok a diákelnök seggét. – vágom hozzájuk gúnyosan.

- Mi próbáltuk szépen elintézni. – csóválja a fejét és valamit elkezd latin motyogni, minek hatására nem tudok mozdulni.

- Mi a szart csináltál? – remegek meg, és hiába próbálok lépni még a kis ujjam se tudom mozdítani.

- Egy kis varázslat, de a magadfajta ezt miért is tudná, aki még az erejét se tudja használni, most meg fõleg nem, mert most még blokkoltam is. Látod ez a különbség köztünk és közted. – gúnyolódik tovább, majd odajön és behúzz egyet, de még csak fel se szisszenek.

- Ezt nagyon meg fogod keserülni. – húzom fel magam egyre jobban.

- Valóban? Hmm, majd meglátjuk. – nevet fel.

- Nézd csak Nick ez a karkötõ most is rajta van. – pillant a csuklómra, mivel levettem a zakóm, mert melegem volt és felhajtottam az ingem.

- Tényleg. Mond, már ilyet kapnak, akik diliházba kerülnek? Biztos haladni akarnak a korral. – röhögnek, de én korántsem.

- Kussolj el te fasz. – üvöltök rá, pedig ezzel még jobban elárulom magam, de nem tehetek róla.

- Szóval érzékeny témára tapintottam. – húzódik ördögi vigyorra az arca, majd a következõ mozdulattal letépi rólam.

- NEEE. – üvöltök fel. – Add vissza most. – esek már kétségbe.

- Most olyan, vagy mint egy kislány. – szórakoznak jól. – Most megtanulod, hogy hol a helyed. – elõvesz egy bicskát és lehasít belõle egy darabot.

- NEEE. – üvöltök fel ismét, de már fájdalmasan. – Kérlek, tedd le. Könyörgöm. – váltok stílust. Soha nem tenném, de az a kincsem az egyetlen, ilyen emlékem tõle.

- Milyen szánalmas vagy. – vigyorog és tovább vagdossa. Kicsit még kérlelem, de pár perc alatt minden megváltozik, és olyan fájdalmasan üvöltök fel és esek össze, mintha a csontjaimat egyenként törnék szét.

- Basszus ezzel meg mi van? – ijednek be.

- Nem tudom, de húzunk el. – ledobják a szétroncsolt karkötõm és elrohannak.

Egyre jobban üvöltök és vergõdök a földön. A saját erõm rajtam ütött ki, már volt ilyen és lehet most ez a hülye varázsige is rátett. A fájdalom elviselhetetlen.

Eközben nagyapám, pont Elesiussal kezd el beszélgetni, amikor teljesen elkomolyodik.

- Nagyon nagy baj van. Gyere velem. – ragadja meg a kezét és futni kezd felém. Mivel ugyanaz az a erõnk és használni is tudja, így azt is megérzi, ha közelbe van, ha én használom.

- Kölyök. – üvölt, amikor meglát a földön vergõdni.

- Úristen Damien. – kezd el El is gyorsabban futni.

- Kölyök tarts csak ki, hallod? – térdel le mellém, amikor már oda érnek hozzám. – Mindjárt vége. – vesz elõ egy injekciós tût meg egy fiolát, melynek a tartalmát belehelyezi a tûbe.

- Elesius. Fogd le a fejét, hogy ne remegjen. – rögtön, így tesz, a tût pedig a nagyapám a nyakamba nyomja. A testem hirtelen görcsbe merevedik, majd elernyed a szemeim melyeik eddig fennakadtak becsukódnak. – Most már minden rendben lesz. – simít az arcomra. – Tûzforró gyorsan le kell hûteni a testét. – remeg meg a hangja.

- Adrien…. Adrien õ tud segíteni. Vidd az orvosiba és odamegyek vele. – rohan el. Marcus bólint, végül felemel és elindul befelé velem.

- Mindjárt vége lesz, megígérem. – suttogja, majd bevisz a gyengélkedõbe, ahol elmondja a nõvérkének, hogy mit is adott nekem és közben befut a csipetcsapat is.

- Még mindig nem értem mi a fasznak segítsek neki? – morog.

- Mert ha nem segítesz, akkor kitekerem a nyakad Adrien. – nézz rá nagyapám, olyan tekintettel, ami tényleg ijesztõ.

- Adrien ez nem vicc. Segítened kell, kérlek. – szólal meg Raid és El szinte egyszerre. Morog egyet, majd hûteni kezdi a testem, amíg normális állapotú nem lesz.

- Remélem, most boldogok vagytok. – morog halkabban.

- Köszönöm. – pillant rá Marcus.

- Hallottam mi történt. Megvizsgálnám a fiatalembert. Kérem, addig menjenek ki. – még nagyapám az arcomra simít, majd kimegy mindenki.

- Mégis mi történt? – kérdezi El.

- Volt már ilyen sajnos, hogy az ereje rajta jött ki. Az arcán is van egy ütés nyom. – jegyzi meg.

- Egyáltalán nem meglepõ, biztos õ kezdte. – jegyzi meg Adrien.

- Adrien ezt most ne. – szól rá szerelme.

- A nagyapád nem lenne rád büszke és a szüleid se. A nagyapád jó barátom és kedvelem a családod is, csak ezért nem keverek le neked egyet. – jegyzi meg. – Szállj le Damienrõl. Hallottam a dolgokról. Vele is beszélni fogok, de fogd már fel végre, hogy nem tudja használni az erejét, és ha tovább hergeled, akkor annak súlyos következménye lesz. – nem akarja azt mondani, hogy meg is halhatunk, erre még gondolni se akar.

- De akkor õ is vegyen vissza sürgõsen. – fújtat, majd elviharozik.

- Elnézést az õ nevébe is. Beszélek vele. – Raid elrohan Adrien után.

- Marcus nem akarok beleszólni, de am Adri jó gyerek, csak hát forrófejû és sokszor elõbb beszél, mint gondolkozna, de majd figyelünk rájuk oké? – kérdezi kedvesen.

- Az jó lesz, köszönöm. Az a baj, hogy mindketten hevesek, és ennek meg is lesz a következménye, de sajnos nem annyi, hogy valakinek betörik az orrát. – sóhajt fel.

- Hát igen. – bólint, majd hirtelen elfehéredik Elesius. – Basszus. – remeg meg és mielõtt a nagyapám megszólalna, elrohan, de hamar visszatér.

- Én tudom miért akadt ki. – lihegi és átnyújtja a karkötõm, vagyis ami még maradt belõle.

- A rohadékok. Nem csodálom, hogy kikészült. Akkor tudsz Hardról? – lepõdik meg.

- Igen mesélt. Szörnyû, ami történt vele. – suttogja.

- Igen az. Nagyon kikészült és a legrosszabb, hogy semmit nem tudtunk tenni érte, de már jobban van, vagyis inkább elnyomja magába, de jobb a helyzet és remélem idõvel, még jobb lesz. – sóhajt fel.

- Egyetértek. Mi lesz, ha meglátja a karkötõt? Ismét rohamot fog kapni? – kérdezi félve.

-  Meg van rá az esély. - sóhajt fel, majd picit elmosolyodik. - Jól sejtem, hogy kedveled õt igaz? – kérdezz rá nyíltan. Eleinte nem válaszol El, csak elpirul. – A reakciód mindent elárul és nem csak. Tényleg aggódsz érte és a bálon is láttam, hogy elszórakoztatok. – mosolyodik el.

- Van egy stílusa és tud bántó dolgokat mondani, de amúgy igen kedvelem. – vallja be.

- Nos, ez így van. Õ is kedvel téged, vagyis kettõtöket. Nagyon remélni tudom, hogy ez így marad és barátok lesztek. Damien Hard halála után kerülni kezdte a barátait és mindenki mást még a családját is, új embereket meg fõleg nem akart megismerni. Idõvel változott és minket nem került, de mást, nem mert a közelbe engedni, mert félt, vagyis fél, de talán most ez változni fog. Nagyon örülnék neki. Ne engedd, hogy eltaszítson magától oké? – pillant rád kérlelõen, tudja, jól milyen vagyok. Nem csak a nagyapám, hanem a barátom is egybe.

- Igyekezni fogok. – motyogja.

- Ne haragudj nem akartalak letámadni, csak tudod, aggódom érte. Viszont meg szeretnélek kérni még egy komoly dologra és azért téged, mert ha neked mesélt Hardról az már nagydolog bármi okból is tette. Láthatod, hogy egy fajta nyugtatót adtam be neki. Hoztam többet is, bár remélem, erre nem fog sor kerülni sokszor. A lényeg, hogy neked szeretném adni, és ha mégis baj van, akkor beadnád neki? – kérdezi meg komolyan.

- Marcus….ez nagy felelõsség .. – suttogja.

- Tudom, de ilyenkor csak ez segít rajta. Nem ismerlek, de tudom, benned megbízhatok. Kérlek Elesius.

- Oké legyen, de remélem, nem kell használnom. – sóhajt fel.

- Én is. Nagyon szépen köszönöm. – mosolyog rá, majd a doki kijön.

- Bejöhetnek. Foglaljanak helyet. Nos, a fiú teste hatalmas fájdalomnak lett kitéve és nagyon meg lett terhelve, de a funkció jók, de pihenni kell és az is lehet, hogy pár napig nem ébred fel. – fejti ki.

- Igen máskor is így volt. – mondja a nagyapám.

- Olvastam az orvosi aktáját. Gondolom, tisztában vannak vele, hogy nem szedheti a gyógyszert és ezt a nyugtatót meg, fõleg nem kaphatja hosszabb ideig. –mondja komoly arccal.

- Igen, ezért is van itt. – sóhajt fel. Õ aztán tényleg mindennel tisztába van.

- Rendben. Bent maradhatnak nála. Nekem beszélnem kell az igazgatóval még. Velem tart? – nézz nagyapámra.

- Mindenképpen. Itt maradsz kölyök? – mosolyog Elre kedvesen.

- Igen maradok. – bólint.

Egész éjszaka nem ébredek fel, viszont Hard nevét többször nyöszörgöm.

***

A következõ két napban még mindig nem ébredek fel, de a funkcióim egyre jobbak lesznek. Nagyapámék közben kutakodtak a többi tanárral, na meg az igazgatóval, hogy kik okozták ezt, de nem jutottak sokra. Második este, éppen csak El van velem, amikor végre magamhoz térek.

- Szia…. – suttogom igen csak erõtlenül.

- Damien. Végre felébredtél. – ragyognak fel a szemei.

- Végre? – nézzek rá és picit el kell gondolkodnom, de utána leesnek a dolgok.

- Azok a szemetek….. a karkötõm. – remegek meg.

- Kérlek, ne húzd fel magad. Tudom nagy kérés ez, de nem szeretném, hogy ismét bajod essen. – mondja aggódva, mire ledermedek.

- Aggódtál értem? – kérdezzek rá.

- Persze, hogy aggódtam te hülye és nem csak én. – hord le édesen.

- Értem. – suttogom és kihallatszik a hangomon, hogy mennyire jól esik, de akkor is kivagyok. – Tönkretették. – pillantok az üres csuklómra.

- Damien… tudom azt mondtad ne érjek hozzá, és így már nem igazi, de próbáltam menteni a menthetõt. – suttogja zavartan és talán kissé félve, de nem igazán értem, hogy miért is, amíg elõ nem veszi. A karkötõmbõl, alig maradt valami, sõt már nem is karkötõ. Egy kis bõrmedál lett, amit fel egy nyakláncra fûzött.

- Ne haragudj kérlek, de belevágtam én is… szerettem volna menteni, amit lehet. – suttogja egyre halkabban. Teljesen ledermedek.

- Ezt értem tetted? – kérdezem döbbenten. Tény, így már nem az igazi, de tudom hordani és egy kis darabja megmaradt és ezt neki köszönhetem.

- Igen. – bólint.

- Egyáltalán nem haragszom, köszönöm szépen. – mosolyodom el és megfogom a kezét és elkezdem az ágyam felé húzni. Elõször hezitál végül enged és az ágyam szélére ül, majd magamhoz ölelem.

- Damien.. – hallom meg döbbent hangját.

- Ez nagyon sokat jelent nekem…- suttogom a fülébe és tovább ölelem szorosan, bár még érezhetõ, hogy gyenge vagyok.

- Ne köszönd. Örülök, hogy segíthetem. – suttogja, és végül hozzám bújik. Annyira jó velem, pedig meg se érdemlem. Olyan jó érzés ölelni és ismét átjárja testem a kellemes meleg érzés, mint múltkor, amikor megöleltem.

- Nem mondtam még, de kedvelek. – suttogom és picit eltolom, hogy rátudjak nézni, majd az egyik kezemmel az arcára simítok. – Olyan szép vagy El. – suttogom érzékien és megcsókolom. Magam se tudom miért teszem, de egy biztos, ez nem az a fajta csók, hogy ez után itt helyben megfoglak utána, nem ez egy érzelmes csók, amit magam se tudok most hova tenni.

- Itt meg mi folyik?- kérdi Adrien komolyan körbepillantva a szétbarmolt épület tetején.
- Semmi.- vonogatja vállát Damien flegma képpel és már olajra is lépne, de férjecském megragadja a karját és megakadályozza, hogy bárhova is elkószáljon.
- Ez a te mûved te állat? – kérdi, de Damien csak egy egyszerû mozdulattal kirántja a karját.
- Kopj le rólam.- kezdik el a legszebb szavak használatát és én csak arra figyelek, hogy mikor fognak egymásnak ugrani. Pár percen belül a góré is megérkezik, emelve az est fényét szerény személyével.
- Mi történt? Damien, ezt ki tette?- kérdi felháborodottan. Megértem, hiszen az õ iskolája…
- Nem tudom és nem is izgat. - von újból vállat, de ez a hozzáállás… Valami nem stimmel. Damien lazán bevallaná, hogy „bazd meg én tettem tönkre ezt a szaros tetõt”. De most miért nem? Ezek szerint nem õ volt.
- Lehet, téged nem izgat, de engem igen. Tudom nem te voltál, de itt vagy és lemerem fogadni, tudod kik voltak. Különben is tilos itt tartózkodni a diákoknak.
- Akkor büntessen meg, leszarom. – veszi elõ a szokott formáját és egy hátraarc kíséretében elmegy.
- Adrien. Õn vagy én mondjam el az édesapjának? – remeg meg az igazgató hangja. Istenem… ennél az embernél még én is határozottabb vagyok…
- Mondom én, ha kicsapja ezt az állatot. – végülis korrekt… utál lótifutit játszani és Damient is utálja… érthetõ hogy kér valamilyen ellenszolgáltatást… De kicsapatni valakit egy kicsit túlzás. De nekem semmi kedvem tovább vesztegetni itt az idõm, pláne, hogy az igazgató bá’ kipingált nyakam szemléli megszeppenten és van egy ennél sokkal érdekesebb kérdésem egy sokkal érdekesebb személynek. Adrien tud magára vigyázni. Gyorsan leszáguldok a lépcsõn. Vajon merre mehetett? Valami nem létezõ hatodik érzékemnek köszönhetõen a jó irányba indulok és meglátom sziluettjét az udvaron a holdlámpások halovány fényében.
- Szép tõled, hogy nem árultad be, akik tették. – jelzem ott létem, amikor már utolérem.
- Szemét vagyok, de nem spicli. – hangzik az egyszerû, rövid, ám annál többet mondó válasz.
- Szerintem nem is vagy te olyan szemét, mint ahogyan mutatod. – pattanok le mellém.
- Nem? Milyen kis naiv vagy te. Amúgy meg bocs nincs kedvem a társaságodhoz. Egyedül akarok lenni. – pattan fel és otthagy.
- Damien várj. – ennyivel engem nem lehet lerázni.
- Basszus nem bírod felfogni? Egyedül akarok lenni. Tegnap szépen lekoptattál és most meg fõleg nem akarok veled lenni és mással se. Ne bosszants fel, mert tudod mi lesz a vége. – tájékoztat komolyan, vészjósló, indulattól fûtött hangon és ennek hatására kezdek jobb belátásra térni. Talán… holnap kéne beszélni vele, ilyenkor tényleg jobb egyedül hagyni az embereket. Damien megfordul és elillan én meg ottmaradok csillagokat bámulni és gondolkodni.
- Mégis mit képzelsz magadról? Azt hiszed mindent megtehetsz a nagyapád miatt? – hallom férjecském hangját hirtelen, mire gondolkodás nélkül indulok meg a hang irányába.
- Összekeversz magaddal te barom. Te járkálsz itt úgy, mint egy királyfi. Képzeld, én pont örülnék, ha innen kirúgnának és semmit nem használok ki. Kopj le rólam és keres magadnak más szórakozást.
- Te pedig kopj le, a páromról vagy nagyon megbánod. – feltûnik a két alak a kékes, remegõ fényben és még gyorsabb tempóra váltok.
- Fejezzétek be mindketten. – lépek közéjük, nehogy egymásnak essenek. – Komolyan mindketten idióták vagytok. – mondom ki a nyilvánvalót, de ez abszolút nem hatja meg õket.
- Én már itt se vagyok. – morog Damien és lelép.
- Menekülj csak, te gyáva! – dobbant egyet Adrien a lábával, mire kicsit felhúzom magam.
- Miért vagy ilyen rosszindulatú vele? – nézek rá rondán, de természetesen nem érdekli. Miért is éredekelné?
- Le királyfizott! – panaszolja, akár egy nagyra nõt kölök. Még külön színpadi produkcióval is meglep, amikor kisujját feltartja és magasabb hangra vált. Ezt már tényleg nem lehet kibírni, minden haragom elpárolog, ahogy elkezdek rajta nevetni. Adrien valahogy mindig tudja, hogy ússza meg a dolgokat.
- De komolyan. Miért? – kérdezem újból, mikor alább hagy a röhögés. Nem fogja megúszni a válaszadást.
- Bassza a csõröm azért, de egyébként is… valamit abbahagytunk emlékszel? – vonja fel egyik szemöldökét és a szobánk irányába biccent. Lesütöm szemem és halványan elmosolyodom, már csak a pír hiányozna az arcomra és tökéletes szende szûz lennék. Ó, én jó Adrienem? Hát hogy is gondolhattam, hogy elfelejted? Akár egy kis angyal, úgy sunnyogok vissza vele a szobánkba, de amint beteszi az ajtót, elõbújik a másik énem. Komolyan, már néha többszörösen skizofrénnek érzem magam.
- Ez isteni volt. – ül fel és tesz egy cigit a szájába én meg bekuckolódom a takaróba. Hideg van, de most legalább nem azért, mert ideges, hanem mert nyitva az ablak és esett a hõmérséklet. Merne ideges lenni egy ilyen menet után…
- Az. – szuszogom elégedett a takaró alól.
Az éjszaka, hát… fogalmazzunk szépen úgy, hogy nem igen aludtunk. Ilyenkor örülök annak, hogy a szobák viszonylag távol vannak egymástól és, hogy mindenkinek jó alvókája van.
Másnap reggel arra ébredek, hogy a nap bevilágítja az egész szobát, morgolódva átfordulok a másik oldalamra, ahol Adrien morog ugyanazon okokból. A napra miért nem szereltek villanykapcsolót? Mivel a nap ellen sajnos nem gyõztünk, ezért elkezdjük magunkat összekaparni, a szó szoros értelmében. Alig bírok mozogni, úgy megbaszott ez a hülye állat tegnap. Lefogadom direkt csinálta, csak azért, hogy ne tudjak gyakorolni és elutazni arra a táncversenyre, ami egy hónap múlva kerül megrendezésre az Egybesült Álhabokban. Pluszba, ha még nem lenne elég tele vagyok foltokkal. Egyetlen vigaszom, hogy õ is. Na nem mintha, nem élveztem volna az éjszakát, nem azért, csak hát…
Valaki kopog az ajtónkon, mire Adrienre nézek, de õ még a füle botját sem mozdította. Miért nem lep meg? Kinyitom az ajtót.
- Szia Damien. – köszönök meglepetten. A tegnapi után mindenkit képes lennék elképzelni kora reggeli látogatóként, kivéve õt. Vajon mi történt?
- Hello. Bocs a zavarásért, de egy kérdésem van. Nem töltötte el itt az éjszakát Elesius? – Szóval tényleg nincs minden rendben, Damien amúgy sem az a fajta, aki átugrik egy teára szimplán a társalgás öröméért. Közben férjecském is odadugja az orrát szimatolni.
- Nem. Mégis miért? Mi történt? – tárom szélesebbre az ajtót és ellépek az útból, hogy betudjon jönni.
- Komolyan te tényleg nem bírsz magaddal. Miért is hittem, hogy viselkedni fogsz. Nem volt itt. Mit mondtál neki? – támadja le rögtön a szerelmem.
- Nem kérdeztelek. Összevesztünk és elment és gondoltam hátha ide, de akkor nem. – sóhajt fel.
- Biztos nincs baj, de felhívom. – mélázok el elõkotorva a mobilom és bepötyögöm a számot, de a telefon kérlelhetetlenül cseng. – Nem veszi fel. Kicsit várjunk, majd utána körül nézzünk, de szerintem már ott lesz a tanterembe. – nyugtatom, hiszen El tud magára vigyázni. Többnyire…
- Oké akkor késõbb. – int és eltûnik, pedig Adrien már a levegõt is vette egy hosszabb beszólás erejéig.
Ezután szépen beülünk az órákra, ki- ki a sajátjáéra, na meg a közösekre is és szünetekben a kis vakarcsot lessük a folyosókon, de semmi. Se híre, se hamva. Ezért tanítás után összerittyentük egy keresõcsoportot, jobban mondva találkozunk mi hárman és átfésülünk minden zugot, mint akik tût keresnek a szénakazalban. Mindent átnéztünk, kivéve az erdõt… remélem nem volt olyan hülye, hogy arra kiránduljon. Nem csak monyók és tölgymanók lakják azt a helyet…
Magunkba roskadva térünk vissza Elesius és Damien szobájába malmozni. Szinte érezhetõ az aggódás generálta feszültség a levegõben és Adrien, mint a legközelebbi hozzátartozó, ezt nem viseli túl jól.
- Mégis mivel tudtad te ennyire megbántani? – förmed rá Damienre.
- Mondom, hogy nincs közöd hozzá. – morog vissza.
- Várjunk estig és utána szólunk egy tanárnak, de biztos vagyok benne, hogy jól van a kis hülye. – próbálom csitítani az indulatokat, de szerencsére mire a végére érek kinyílik az ajtó és megjelenik benne az elveszett báránykánk.
- Végre itt vagy. – pattan fel Damien – Merre jártál? – igen, ez a kérdés mindnyájunkat érdekelne, de El rá se hederít, helyett minket bámul.
- Minek vagytok itt? – Hát… jöttünk bélyeggyûjtemény nézni nagyítóval. Édes, drága jó anyám, vajon minek vagyunk mind itt?!
- Téged kerestünk mégis hol a fenébe jártál? – teszem fel a nagy wászisdászt újra, miután elszámoltam háromig és kifújtam a levegõt és lenyeltem a bélyeges ötletem. Lehet újból világgá szaladna.
- Itt – ott. – feleli és belibben a fürdõbe. Értem, szóval nem tudunk meg többet…
- Oké a fõ, hogy egyben van. – sóhajtja szívszerelmem. - Te pedig viselkedj. Van jobb dolgom is mit veletek foglalkozni. Na csá. – inti Damient és utána elkezdhúzni maga után.
- Nos? – kérdezem a folyosón, ahol még mindig nem eresztett el.
- Mi nos? – ez így nem lesz egyszerû párbeszéd…
- Hova húzol?
- Nem is húzlak. – aha… szóval a karom csak magától libbent elõre.
- A kérdésemre válaszolj.
- A szobánkba, azon belül az ágyra.
- És ott mit szándékozunk csinálni, alszunk? – veszem fel egy iqfogyatékos arcát és mosolyát, de nem tetszik neki.
- Ne tetesd magad hülyének nem áll jól. Inkább gyere és akkor nem kell húznom. – mondjuk ez egy konstruktív ötlet.
A szobában azonnal hevesen egymásnak esünk és már a harmadik menet közepén járunk, még mindig ugyanannyi energiával, mikor érzem, hogy süllyedünk és ezt a süllyedést valami irdalatlan recsegés és ropogás kíséri.
- A picsába mi az isten volt ez…- száll ki belõlem és én az elsõ meglepetés után már tudom is, hogy mi történt.
- Szívem, az ágy. – bökök egy sóhaj kíséretében a romhalmazzá vált ágyra. Tudtam én, hogy vadul csináljuk a dolgokat, de hogy még az ágy sem bírja? Ez már kicsit sok.
- Itt meg mi az isten történt? – ront be a szobába Elesius, de a mondat végére már elkerekedik a szeme, pedig olyan gyorsan kaptuk magunkra a takarót.
- És még én vagyok a vandál? – jelenik meg Damien is, aki lassan már az ajtófélfába kapaszkodik úgy nevet. Belegondva tényleg vicces ez az egész és ez a vandál beszólás! Úgy csatlakoznék a nevetéshez, ha nem félnék a jégkockává válástól. Férjecském a takaró alatt felvarázsolja magára a nadrágot mielõtt felkel, hogy köszöntse a többieket.
- Ti tényleg nem tudtok kopogni az istenért? – akad ki teljesen, amit én élvezettel szemlélek a roncshalmaz ágyból. És az amcsi ismerõseim kérdezik, hogy miért nem járok moziba. Hát ezek mellett mozi? Hülye leszek!
- Adrienn~ A fiúk biztos segítenének nekünk ágyat szerelni. – duruzsolom szerelmemnek, amitõl kicsit sem lesz boldogabb, mert Damiennel kell együtt dolgoznia, mivel én biztos nem segítek neki, hanem inkább szerzek popcorn. Mielõtt azonban nekiállnának bejön az egyik felügyelõ is, aki teljesen ki van akadva. Egyrészt azért, mert rongáltuk az iskola tulajdonát, másrészt azért ahogy rongáltuk. Sajnos Samuel-lel nem jártunk jól, ugyanis nem csípi a melegeket és még Adrien sem tud parancsolni neki, mivel egy rangon állnak, vagy Samuel a kora miatt talán kicsit följebb. De én azért még  mindig nem tudom felfogni, hogy Ausztráliának van varázsvirága és annak örököse. Mondom én, aki egy õsi kultúrát képviselek úgy, hogy semmit sem tudok a régi börtön szigetrõl. Na mindegy, az a lényeg, hogy velem szemben bármennyire is barátságos, attól még ugyanúgy nem bír, mint Adrient és megtiltotta nekünk, hogy bármilyen varázseszközökkel segítsük a munkánkat.

Szóval, Adrien és Damien nekigyürkõznek a hatalmas feladatnak és bájos kis elõadásuk premier plánból nézhetem. Ezt a kilátást! Már csak a nachos hiányzik. Ó, anyám! Kelta õseim! Az adoniszom egy szál fekete nacijában mutogatja közszemlére az idomait és még a másik etalon is levette a felsõjét. Te kurva élet, hogy milyen jól néznek ki… menten elfolyok. Melyik a jobb? Ki kapjon több szavazatot? Áááhhhwww… nehéz kérdés. Damien író jól néz ki és… ahw. De az a tetoválás Adrien izmos hátán… jaj istenem… és itt a kérdés el van dõlve, a tetkós fazon kell nekem.  Remélem minél elõbb befejezik azt a tákolmányt.  
De imáim és vágyaim nem találnak meghallgatást, mert sima, egyszerû, emberi, hétköznapi módszerekkel Adrien nem tud eszkábálni és Damien sem az ezermester, barkács kategória fajtából származik.
Aztán mire az elsõ óra utánra befejezik végre, hát mentem megfulladok a visszatartott nevetéstõl. A romból csináltak egy még nagyobb romot. Az a szerencsétlen ágy legalább stabil volt, ameddig a földön volt, na de ez? Egy hópihe ráolvad és összeesik újra!
Ezek után mindenki megy a maga dolgára. Szívem és Damien fújnak egymásra, sõt, nem is néznek egymásra, nem keresztezik egymás útját, amiért én csak hálát adok, mivel egy gonddal kevesebb. De nekem sajnos ez a szituáció még mindig kínos. Egyedül El marad akivel tudnék beszélni, de a hátamon is feláll a szõr, hogy váltsak vele pár szót. Bár már sokkal jobban vagyok, mint pár nappal ezelõtt, de azért kell még egy kis idõ.

Másnap épp tudakolom Mr. Ausztráltól, akinek borzalmas az akcentusa, hogy melyik nagytermet kaphatnám meg délutánra, hol nincsen semmi, de a tegnapi ágyas balhé után nem hajlandó segíteni. Mondjuk, alapból nem segítene nekem, de hát ha egyszer õ van beosztva, akkor kitõl kérdezzem meg?
Amikor már kifejezném nem tetszésemet a drága segítõkészségérõl és munkaköri feladatairól valami balhé támad a folyosón. A következõ pillanatban kiáltás. Ez… ez… Adrien hangja volt? A következõ pillanatban Elesius hangját is meghallom, ahogy alátámasztja, hogy az artikulálatlan ordítás tulaja az én férjem.
Elkezdek rohanni, útközben fellökök másokat is és átkozom ezeket a szûk és rohadt hosszú kastélyrészeket, amiért gátolják a közlekedést. Ráadásul még egy kisebb tömeg is összegyûlt, akiken át kell verekednem magam, mert csak állnak és bámulnak, mint borjú az újkapura, hogy rohadnának meg! Ez itt nem a cirkusz! Mr. Ausztrál persze csak ráérõsen lépdel, hogy esne ki az ablakon!
Mire végre sikerül átjutnom a tömegen Adrien már félájultan fekszik Elesius karjaiban.
- Adrien! Jól van? Mi történt?- térdelek El mellé és a félelmem most a legkisebb problémám.

- Volt egy kis... összetûzésük Damiennel. És ezúttal túl messzire ment. Gyere, vigyük a gyengélkedõbe. - mondja halkan, mire bólintok. Óvatosan felállítjuk és kettõnknek sikerül elvonszolni az orvosi szobáig. Ott lefektetjük az ágyra és Mrs. Wine azonnal elkezd forgolódni, miközben én szorítom a kezét és simogatom az arcát, nagyon rossz bõrben van.
- Vigyázz rá... majd még este benézek.- tûnik el Elesius. Szép… itt fekszik a rokona és eltûnik! Hallatlan!
- Allergiás valamire a barátja? – kérdi Mrs. Wine, mikor egy nagy kocsit betol a szobába, rajta mindenféle üvegcsével, amikben különösnél különösebb dolgok vannak.
- Csak arra ha csonkítják az egóját. – válaszolom, próbálva mosolyogni. Mrs. Wine bólint, és már keveri is a dolgokat. Ilyenkor sajnálom, hogy nem varázsfû- és növénytanból vettem fel több órát. Pár perc elteltével, mialatt elmeséltem Mrs. Wine-nak, hogy Damiennek milyen képessége van össze is kotyvasztott valamit egy aprócska és mégis lángoló viaszparázs fölött. A cuccnak elõször zöld és barna színe volt, de a tûz hatására kék lett, szóval én igazán passzolok, hogy mi lehet az. Csak az emberek által is használt gyógynövényeket ismerem, szóval csak szép nagy szemeket meresztek.
- Bean nighe könnyének párlata, suttogó fûz gyökerének az õrleménye és tölgymanók által megáldott tölgylevelek egy kis bodzával. Megszünteti a fájdalmat, új erõt és energiát ad. - magyarázza kedvesen és int, hogy menjek kicsit arrébb, amit meg is teszek. Gyengéden kinyitja Adrien száját és beleönti a fõzetet. – Most még kell várni pár percet, mielõtt kifejti a hatását, de utána Adrien jobban lesz, mint azelõtt. Most viszont sajnálom fiatalúr, de nekem mennem kell, mert mielõtt jöttek kihívtak a mandragórákhoz, mert rosszalkodnak.
- Köszönöm. A viszontlátásra. – még utoljára rám mosolyog és a kocsival együtt eltûnik.
Tényleg csak pár perc kell, mire Adrien nyöszörögve újból kinyitja a szemét, de az arca hirtelen elfancsalodik.
- Mi a borzalmat itatott meg velem az a banya? – köhög párat felülve, mire én csak boldogan simogatom a hátát.
- Nem banya, hanem egy nagyszerû nõ.
- Ha te mondod… - krákogja rekedtes hangon. Nagy lendülettel átölelem és igyekszem belõle a szuszt is kiszorítani.
- Úgy örülök, hogy jól vagy! – kiáltom boldogan, mire kapok egy kis buksi simogatást és a következõ pillanatban már nem a széken, hanem az ágyon találom magam az ölében.
- Az a banya még a közelben van?
- Nem, elment, de egy dologra megkérnélek… - suttogom az ajkaiba – Ezt az ágyat ne tedd tönkre.
- Ezt meg sem hallottam. – dörmögi vissza és elkezdjük falni egymást, miközben õ is meg én is ott nyúlkálunk diszkréten, ahol a gyengélkedõben nem kéne. Diszkréten… miért is úgy? Mert ki tudja, hogy ki is mikor fog belépni az ajtón és hát nem szeretnénk magunk ellen kihívni Mrs. Wine haragját, elvégre is õ az egyetlen gyógyító ezen a birtokon és nekünk elég sokszor van rá szükségünk.
- Öhm, bocs a zavarásért...- halljuk meg Elesius hangját és leállunk mindennel. Tudtam, hogy legalább az ajtót be kéne csukni vagy zárni vagy mit tudom én… Kipattanok férjecském ölébõl és szépen, vonásaim rendezve leülök mellé. - Csak azért jöttem, hogy megnézzem, mennyire tángálták el azt a tök fejedet...- vigyorg Adrienre, aki csak sötéten konstatálja a mély, testvéri szeretet eme nagyszerû és cáfolatlan megnyilvánulását.
- Kac kac... de ha már kérdezed, megmaradok.- sóhajtja fáradtan. Az elõbb még nagyon is aktív volt a szentem, igazán jó színész.
- Gondoltam. Nem olyan kegyes velem a sors, hogy feldobd a talpad. - vigyorg rá gonoszan, mire férjecském minden ereje visszatér és hozzá vág egy párnát. Igen egy párnát… nem ám, hogy valami keményebbet… de mindegy, én jót szórakozom.
- Ha nem akarod te csinálni a papírmunkámat amíg teljesen fel nem épülök, befogod azt a pici szádat.- fenyegeti, mire öcsikéje durcásan forgatja a szemeit. Mire teljesen felépül? Szívecském… szóval pár szabadnap van kilátásban? El kiölti a nyelvét Adrienre és hozzám fordul.
- Raiden... beszélhetnénk egy picit?- kérdem tétován, mire megszeppenten pillant rám, majd mosolyt erõltet az arcára.
- Persze.- bólintok és várok.
- Négyszemközt.- teszi hozzá tétován, mire elhúzom a szám. Van pár tippem, hogy mirõl szeretne társalogni… nekem sajnos nincs hozzá kedvem… Mint aki a fogorvoshoz megy, úhy indulok el elõre. Essünk túl rajta minél elõbb, bár tudom jól, hogy mi lesz a vége.

- Szóval, mit szeretnél?- kérdem mikor már a folyosón állunk és a falnak támaszkodom, egyik kezem zsebemben pihentetem.
- Hát... csak azt akarom megkérdezni, hogy... hogy miért félsz tõlem ennyire?- süti le a szemét, de nekem még így is leesik az álkapcsom. Szóval feltûnt neki?
- Nem... nem félek tõled.- nyögöm a meglepetéstõl.
- Ugyan, Raiden, a vak is látja...- morran fel, majd õ is falnak támasztja a hátát és valami nagyon érdekeset találhatott a földön, mivel nem hajlandó felnézni. - Ha az erõm a gond, akkor megígérem, hogy soha többé nem használom a közeledben...- ígéri és felhúzom a szemöldököm. Ezt tényleg képes lenne megtenni?
- Elesius...- nyögöm megszeppenten.
- Vagy ha arra van szükséged, akkor mond meg, mennyi idõ kell, és ígérem, nem fogok a közeledbe se menni, de... de... Adrienen és Damienen kívül te vagy az egyetlen barátom, már ha õket lehet annak nevezni...- teszi hozzá cinikusan. - És nem szeretnélek elveszíteni. Fontos vagy nekem. – szóval fontos vagyok neki. De hiszen alig ismer, alig váltottunk pár szót… - Szóval kérlek, bármit is tettem, bocsáss meg! De szeretném, ha megint minden a régi lenne köztünk... helyre akarom hozni a dolgot, de ehhez a segítséged kell...- mondja halkan és komolyan.
Egy sóhaj kíséretében beletúrok a hajamba, felnézek a plafonra és lehunyom a szemem. Most mit csináljak vele? Ha Adriennek sem mondtam el, akkor neki hogyan? De… hát pont az lenne a lényeg, hogy õ tudja, nem? Annyi kedvem van mesedélutánhoz, mint egy nyilvános kivégzéshez.  Nyilvános kivégzés… az õ haláluk is valami olyasmi volt… Az emlékekre egy leheletnyit megráng, vagy remeg a kezem, ahogy hajam markolja, de utána rendesen visszatér belé az élet. Én úgy érzem, hogy csak egy kicsit maradtam úgy, elrévedve, de halk szipogás töri meg a beállt, kínos csendet. Erre kinyitom a szemeim és látom, ahogy Elesius lekapja a tekintetét és próbálja visszatartani a könnyeit. A browniek szerelmére, most mit csináljak?
- Hé, El… - lépek hozzá kicsit közelebb és legyûröm minden nem tetszésem a közeledést illetõen, de õ még mindig nem néz rám. – Elesius, néz rám. – szólok lágyan, mire felnéz.
- Idefigyelj pöttöm bolha, Panna, Hüvelyk Matyi, amit akarsz. – jelenik meg halvány mosoly az arcomon és arcát gyengéden kezeimbe fogva törlöm le könnyeit hüvelykujjammal. – Semmit nem tettél, nem te tehetsz róla. Csupán… - komorodik el az arcom- … kiskoromban átéltem egy félresikerült ördögûzést. Nagybátyám, a testvére és az unokaöcsém… meghaltak és nem a legszebb halálnemben. Ha szót fogadok és alszok, ahelyett, hogy kóválygok éjszaka a barátaimmal, akkor sosem kellett volna látnom. Szóval igazán ne haragudj, nem te tehetsz róla és nem tõled félek, csak az emlékek…
- Milyen barátaid?
- Varázslények. – mosolyodom el újra. Valamiért mindig lágy melegség járja át a szívem valahányszor rájuk gondolok. Õk még sosem hagytak cserben. - Emellett ne aggódj. Én mindig a barátod leszek, kéretlenül is, és ott leszek, ha kellek, mert ilyen vagyok. Már csak az a kérdés, hogy fordítva is fog-e mûködni.
- Rai… - kezdene bele, de magamra erõltetek egy még nagyobb vigyort és pofijába belecsípve húzom szét az arcát, amit természetesen nem tetszés fogad.
- Most pedig mosolyogni töpszli és fel a szájkosarat különben szenesre sütlek! – engedem el az arcát.
- Rendben. – tapogatja a piros foltot megkínzott arcocskáján, de azért még a hajába túrok.
- Viszlát El, és ne felejtsd, egy szót se. – intek neki távozóban, mire csak kétségbeesetten pillant rám.
- De… hová mész? Azt hittem, hogy…
- Nyugi, semmi vész. Sétálni szeretnék és kitalálni, hogy hol készüljek a táncversenyre. – aztán eltûnök, mielõtt bármit is szólhatna én meg nagy sóhajjal fújom ki a levegõt. Na… akkor… keressünk egy browniet meg egy csendes helyet…
Nem is kell sokat keresnem, a konyha közelében meg is találom édes, kis barátom, ahogy foltozza a konyharuhákat apró ujjaival.
- Már megint szorgoskodsz? Nagyon rendes vagy, köszönjük szépen. – nyújtok neki tejkaramellát, amit nagy mosollyal elfogad és utána felszalad a vállamra. – Menjünk sétálni, oké? – kérdezem, mire hatalmasat bólint aranyos buksijával. Máris jobb a kedvem.
A park felé vesszük az irányt és megpillantom az erdõt… Azt a sötét, tömött, õsidõktõl létezõ rengeteget… Már innét is érezni a belõle áradó energiát… rég elfeledett titkok és lények… a kedvenc helyem. Ember nem járta, csendes vidék, ki csak azoknak fedi fel a titkait, akik elég türelmesek. A fák suttognak, ahogy a szél, õsi regéket mesélnek, mint a régi nomádok és az a sok láthatatlan ujj, ami visszatart…
- Hé! – kiáltok fel, amikor a brownie gondolataimból kiragadva leugrik a vállamról és elszalad. - Egy ilyen pici lénynek erre nem biztonságos, hiszen már nem az erdõ szélén vagyunk! – szaladok utána, de túl lassú voltam. Eltûnt. Ész nélkül kezdek szaladgálni mindenfele, körülbelül húsz percen át, mire végre meghallok pár nevetõ hangfoszlányt. Ez a hang emberéhez hasonlított…
Óvatosan lépkedek a hang forrása felé és kikukucskálok az egyik fa rejtekébõl. Az állam leesik a döbbenettõl. Damien az erdõ közepén zsonglõrködik pár szem dióval, a kis brownie egy nagyobb kövön ül és nagyon jól szórakozik, még tapsikol is. Aztán Damien elkapja az összes diót és elkezd hajlongani, miközben a kis brownie még mindig hevesen tapsol.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm. – hajlong - Igazán nagyszerû közönség voltál. – mosolyog az apró teremtményre, de aztán gyorsan megfordul. – Ki van ott? – kérdezi hangosabban egy idõ után, de többet nem mond. Csak áll mint a cövek. Vajon mit láthat? Lassan elindul felé és a brownie utána szalad. A nadrágszáránál húzza, próbálja visszatartani, még bele is rúg, de utána fájó lábát fogva pattog utána egy lábon. Ez nagyon nem tetszik. Kilépek a búvóhelyemrõl és gyorsan felé sietek. Mire odaérek Damien már nyújtja ki a karját egy fekete, aranyló szemû ló felé.
- Damien! – kiáltok, de nem jut el a tudatáig. – Damien! – fogom le a karját, mielõtt hozzáérhetne a pukkához és közben a másik kezemmel pofon vágom, hogy felébredjen.
- Mi a kurva élet? – néz kicsit sem kedvesen vissza, de a következõ pillanatban már értetlenkedik. – Te meg hogyan és mikor? – erre a ló alak jókedvûen felnyihog, mire rosszallóan nézek rá.
- Pooka… légy szíves tanulj meg viselkedni…
- Miért hallgassak halandóra? – kérdez vissza a fekete ló, anélkül, hogy mozogna a szája, miközben körvonalai megremegnek, elmosósnak, elnyúlnak és összemennek, míg végül meg nem állapodik egy holló alakjánál. A levegõben köröz körülöttünk egy kicsit, miközben Damien leesett állán szórakozik és lassan körözve egy faágára ül. – Vagy talán õ a barátod?
- Igen, õ a barátom és örülnék, hogyha nem is vigyáznál rá, de legalább békén hagynád õt. – nézek a rémisztõ holló izzó, sárga szemeibe.
- Majd még eldöntöm. – kezdi csõrével szárnyait babrálni. – Csupán szórakozni szerettem volna és irritáltak a szánalmas produkciói, ahogy a kis házimanóval játszott.  
- Akkor nem kellett volna nézni, te szörny! – kiált fel a fára Damien, mire a holló összehúzza a szemeit és én jó erõsen rátaposok Damien lábára.
- Tiszteletet, Damien! – szólok rá szigorúan, amitõl nem lesz nyugodtabb.
- Mégis miért tiszteljem? Azt se tudom, hogy mi a franc ez! Különben sincs benne semmi tiszteletre méltó! – na erre már nem csak a lábára taposok, hanem még a fejére is kap egy jó nagy ütést és nem hagyom, hogy ismét megszólaljon.
- Ez itt egy pukka, egy nagyon régi barátom… az életem köszönhetem neki… szóval tegyél féket magadra! Érthetõ… voltam? – kérdem tõle, miközben a fejét püfölöm, hogy reményeim szerint a hallottak benne maradjanak.
- Értettem, csak hagyd már abba. – dörmögi kicsit idegesen. – Inkább azt mondd meg, hogy mi a csoda ez.
- Egy pooka…
- És az mit tud? -  kérdi miközben felveszi a browniet, aki már a lábszárán kezdett el mászni. Nagyon jól összebarátkoztak…
- Hát a pookák a kelta tündérvilág erõs lényei. Alakváltók, de leginkább gyönyörû ló vagy bakkecske formáját szeretik magukra ölteni, de minden alakjukban rémítõek. Bölcs, noha sötét tettekre hajlamos lények. – nézek fel kissé talán komoran a fára, de a pukka erre csak kuncog. – Akiket magukkal csábítottak örökre megváltozva tértek vissza, ha egyáltalán visszatértek.
- Pontosan. – somolyog a fáról.
- De náluk jobb idegenvezetõt keresve sem találhatsz. Bár… örüljön az, akivel csak beszélgetni szeretnének.
- Ez? – bök a fára hitetlenkedve Damien. – Ez most komoly?  
- Aham…
- Raiden… - hallom a pukka borongós, selymes hangját már egy másik fáról, ahol már izzó szemû, fekete mókusként ugrándozik. – rég jártál felém…. és az otthonod környékén is. A szüleid hiányolnak…
- Sajnálom, nyaraltam Adriennél.
- Ti már együtt is nyaraltok? Mik vagytok ti? Házasok? – kötözködik Damien, amivel nem igazán tudok mihez kezdeni, ezért adok neki egy tejkaramellát. – Ezt add a borwnienak, szereti. – mosolygok és õ jó gyerekként szót fogad.
- Amúgy… mi újság az Árnyudvarban? – kérdezem szemeimmel a mókust keresgélve, aki már egy másik fáról szemléli Damient.
- Tegnap is volt itt egy új ember… démon szaga volt és démon szeme… de éreztem rajta a félelmed, ezért úgy gondoltam, hogy a barátod és egész éjszaka vigyáztam az álmát.
- Még egy ilyen logikát… - dörmög Damien.
- Köszönjük, igen, õ a barátunk. De felelj a kérdésemre kérlek. Mi folyik az Árnyudvarban?
- A sötétben az árnyak mozgolódnak… - vált vissza hollóvá – kerüljétek az erdõt, ne mászkáljatok egyedül, legfõképpen ne éjszaka, mert nem leszek mindig ott, hogy megvédjelek titeket… - susogja.
- Hogy érted, hogy mozgolódnak? –kérnék több információt, mikor a pooka felröppen az ágról.
- Ez a te barátod, aki még a legfrissebb pletykákat sem közli? – bök a pukka hûlt helyére, de valami nem stimmel. Valami megváltozott a levegõben. – Majd ha legközelbb találkozom vele, majd megmondom neki a véleményem ezen kívül meg mit egózik annyira az alakváltoztatásaival? Nem lenne egyszerûbb ugyanabban a formában maradni? Ráadásul, hogy nézhet ki valójában, ha mindig más formát ölt és… ? – folytatja, folytatja és folytatja a kérdezõsködést. Tudom, hogy ilyen flegma, felháborodott módon szeretne többet is megtudni, de leköt az a hirtelen változás, amit észleltem. Valamiért minden lény elhallgatott, a növények is vészjóslóan figyelnek… a brownie remegve kapaszkodik Damien nyakába. – Hát beléd meg mi ütött? – veszi észre õ is a manó viselkedését. – Hé, Raiden, ezt nézd! Raiden? Raiden! – szólongat egyre hangosabban. A rohadt életbe, így nem lehet figyelni! Tenyerem gyors ajkaira nyomom, hogy befogja.
- Csend. – teszem hozzá mellékesen, ha nem vágná. Valami susogó hangot hallok, valami halk suttogást… nem tetszik ez nekem… ez nem az erdõ… és az õsi nyelven van… Itt még bajok lesznek…
- Óvatosan, a lehetõ legnagyobb csendben ki kéne jutnunk az erdõbõl, most. – nézek Damien szemeibe, mire õ értetlenkedve, de bólint. Közben a brownie is átmenekül az én nyakamba, hiszen engem jobban ismer, bennem jobban bízik. Elkezdünk hátrálni és közben vonom magammal Damient az erdõ széle felé, nehogy rossz irányba menjen vagy leszakadjon tõlem. Lassan elhagyjuk a tisztást, amirõl hatalmas recsegés, ropogás hangzik és valami artikulálatlan beszéd és lánccsörgés hangzik.
- Emberek… - értek meg egy szót és Damient jobban markolva húzom a helyes irányba. Aztán Damien szemei elkerekednek, mert a fák közt feltûnik egy szõrös óriás, aki szögekkel kivert fabunkójával tör magának utat az aljnövényzetben, testérõl nehéz vasláncok lógnak és róluk pedig emberi fejjek függnek. Bazd meg, bazd meg, bazd meg! Láncos Jack hogy a kurva életben került ide Yorkshire-ból? Kedve támadt Skóciában nyaralni, vagy mi?
Damiennel megpróbálunk egy fa mögé rejtõzni és úgy tovább haladni, de az a fa megmozdul és sötét, éles karmokkal rendelkezõ ujjak kapnak nyakunk felé, de Damien még idõben elránt, mire a fa suttogva és fürgén helyet változtat.
- … úgysem menekültök…
- Majd meglátjuk. – súgok vissza és próbálok nem foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy mit keres egy húria fényes nappal, õsszel ráadásul az erdõnek ezen részében. De ha ez nem lenne elég a jóból mára, a következõ pillanatban egyre erõsödõ morajlás visszhangzik a fék között, folytonos, érthetetlen suttogássá erõsödve és a távolban feltûnik pár sötét, emberszerû foszlány és felénk közelednek.
- Bazd meg…- áll meg bennem egy pillanatra az ütõ is- Futás! –adom ki Damiennek a parancsot. Most már édes mindegy, hogy melyik lénybe botlunk, mivel a legrosszabbak már észrevettek minket. Ha ezek elkapnak minket, akkor végünk és az semmi jót nem jelent, hogy egyre jobban erõsödik az  a kivehetetlen susmorgás. Nagyon rövid idõn belül, talán kevesebb, mint fél perc, a sugdolózás az õsi nyelven már olyan hangossá vált, hogy kitöltötte a tudatunk, minden idegszálunk és hiába nem értettük, mégis éreztük, ahogy lassításra ösztökél. A következõ pillanatban a világ megszûnt létezni. Látásunk, hallásunk elveszett és már csak a tudatunkban erõsödõ sikoltások és halálhörgések visszhangoznak a suttogásokkal elvegyülve. Erõsen szorítom Damien karját felkészülve a végre, mikor valami puha simul a testemhez és érzem, hogy kapkodva késztet arra, hogy kezemmel karoljam. Elkezdem húzni Damient, ami nem megy könnyen, mivel szerintem õ is ugyanannyira be van pánikolva, mint én a fejünkben hangzó sikolyáradattól, ami egyre hangosodik és ez nem jó jel. De hál’ istennek valahogy sikerült ráfektetnem arra a puha valamire és én is belekapaszkodtam úgy, ahogy tudtam. A következõ pillanatban már menetszél fújta az arcom, ahogy az alattunk lévõ puha test mozogni kezdett. Nagyon erõsen kell kapaszkodnunk, hogy fennmaradjunk, de a hangok egyre halkabbá és halkabbá válnak, míg vissza nem kapjuk hallásunk, vele együtt a látásunk is. Már a kastély elõtt parkban vágtatunk egy fekete ló hátán. Oldalra pillantok és Damien ugyanolyan sápadt és meggyötört arccal néz vissza rám, mint ahogy én õ rá. Aztán a fõkapu elõtt megállunk, ahol egy seregnyi diák rohan el az útból sikonyálva. Ott minden erõnk elszáll és remegve zuhanunk Damiennel a földre. A sokkhatástól teljesen le vagyunk dermedve, ezért azt sem érzem, ahogy Adrien rázogat és azt sem fogom fel, hogy Elesius is ott van. Csak azt érzem, ahogy még mindig Damien karját szorítom, ahogy a kis brownie remeg a nyakamba kapaszkodva. A pooka, mivel már menne, lehajol az arcomhoz és a szemembe néz azokkal az izzó, sárga szemekkel.
- Mint mondottam, nem leszek mindig ott, hogy segítsek… - remegve bólintok.
- Köszönjük… - rebegem elhaló hangon. A pooka bólint, nemes lófejével és megindul, vissza második otthonába, amit csak azért választott, hogy ne unatkozzon. Útjából az emberek természetesen rettegve térnek ki.
- Raiden! Raiden! – szólongat még mindig Adrien és elkezd felhúzni a földrõl, amit az én remegõ lábaim nem igen bírnak. Damien is hasonlóan jár Elesiussal.
- Jól vagyunk. – nyögöm. – Csak had üljünk még egy kicsit.
- Jól vagytok a frászokat! Hulla fehérek vagytok és halálra vagytok rémülve! – száll be Elesius is, de azért mindketten lepakolnak minket a földre.
- Te… Raid… - hallom Damien gyenge hangját. – Ezek az utolsók mik voltak?
- Éji suttogók… - válaszolom ugyanolyan hangszínen.
- Mirõl suttogtak?
- Soha ne akard megtudni. – remegek meg újból.
- Maguk mégis mit kerestek egy pooka hátán? – ripakodik ránk egy szigorú hang, természetesen az iskola legszigorúbb tanárnõjéé.
- Szerintem ezt most hagynunk kéne, hisz a lábukon sem tudnak megállni. Ráér ez majd holnap is. – válaszol Adrien jéghideg hangon, mire a tanárnõ egy de nehogy azt higgyék, hogy ezt ennyivel megússzák-kal elköszönt egy orrfelvonás közepette.
- Ti meg mit bambultok? Nincs dolgotok? – ripakodik most a közönségre és hirtelen mindenkinek eszébe jut valami fontos elintézni való.
- Srácok, maradjatok itt, hívom Mrs. Wine-t. – aggódik El is.
- Nem szükséges, semmi bajunk. – próbálok meg férjecském segítségével felállni és nagy nehezen, de sikerül. Belé támaszkodva húzom fel Damient is, mellé viszont Elesius pattan, hogy támogassa. Lassan elvánszorgunk a kastélyban levõ klubszobák egyikébe és szépen elmesélünk mindent. Természetesen a zsonglõrködõs, brownies részt kihagyom, hisz Damien megölne, ahogy a pookával való találkozását és csevejemet is.
- Jó, de mit kerestek ezek a lények nappal? Nem úgy van, hogy csak éjszaka jönnek elõ, mint a szellemek? – kérdezi Elesius Damien mellõl, míg én a brownie fejét simogatom hüvelykujjammal.
- Nem tudom el. Láncos Jack yorshirei, a húriák beljebb élnek az erdõben és általában télen mozgolódnak, a többi évszakban alszanak. Ezen kívül a kelta tündérvilág lakói nem olyanok, mint a szellemek, hogy csak éjfélkor támolyoghatnak elõ.
- És azok a suttogók?
- Fogalmam sincs, hogy kerültek ide… - temetem fejem a tenyereim közé. Annyira idegesít, hogy nem tudom a választ.
- Szerintem most Damiennek is és Raidennek is pihennie kéne. – javasolja Adrien mire El bólint. Lassan felállunk és mivel már képesek vagyunk a járásra, ezért nem fog problémát okozni, hogy visszataláljunk a szobáinkba.
- Damien, tényleg ne menj az erdõbe és ne mászkálj egyedül. – szólok még utánuk. –Én sem fogom tenni és ez rád is vonatkozik Elesius.
- Értettük, és majd Damienre is figyelek. – bólintgat El, mire Damien morog valamit és utána szépen eltávolodnak.

- Adrien valami készül a kelta világban. A pooka is azt mondta… - osztom meg információim a szobánkban egy olyannal, aki ért is belõle valamit.
- Ne aggódj, ezt majd a magasabb rangúaknak, mindannyian tudjuk kikre gondolunk, is elmondhatjuk. – teszi hozzá kissé cinikusan. – Pláne ha épp ráérnek a rongyrázásban és az arroganciájukban.
- Ezt hogy érted?
- Kaptam meghívót és te is, ameddig Ellel társalogtam ma délután. Örökösbál. Tudod, az ami minden évben megrendezésre kerül és ahol halálra unjuk magunk a családjaink körében. Az a sok hülye sznob… azt hiszik, hogy jobbak, mint én… chh. – magyarázza, miközben valamit nagyon nézelõdik a szobában. – De ebben az évben vihetünk magunkkal egy külsõst is, ha szeretnénk. Én Elt fogom magammal hívni, mert õt sosem hívják meg, mivel nem a legközelebbi rokonom.
- Értem… ezt jó hallani, hogy itt lesznek. De te… most mégis mit csinálsz?
- Fekvõhelyet a kanapéból. Ugye nem gondoltad komolyan, hogy én még egy éjszakát azon a tákolmányon fogok tölteni? Egész éjszaka halálfélelmem volt. – túlozza el egy kicsit a dolgokat, de mosolyra késztet.
- Akkor hol fogunk aludni? A padlón?
- Én nem alszom a padlón.
- Hát akkor?
- Szerintem a kanapén elférünk ketten.
- Áldásom rá. – sóhajtom fáradtan. Nekem már mindegy, hogy hol, csak aludhassak.
- Azt a vackot amúgy mikor szeretnéd melegebb éghajlatra küldeni? – bök a browniera az ölemben, majd visszafordul ágyazni.
- Soha és pár napig még el kell viselned, mivel õ is halálra rémült, nem csak mi. Ha nem lett volna a pooka olyan rendes, akkor otthagytuk volna a fogunkat.
- Tudom. – komorul el és elfekszik az immár megágyazott kanapén.
- Honnét?
- Az udvaron azért volt annyi ember, mert kiáltásokat és sikolyokat hallottunk. Pontosabban titeket, de ti ezt nem tudjátok, mert nem hallhattátok magatokat.
- Értem. – huppanok le mellé és fekszem el. Karjai óvón körém fonódnak, ami jólesik egy ilyen nap után. A brownienak egy kesztyûvel és egy sállal megágyaztam az íróasztalon és õ már halkan szuszog. Én is lehunyom a szeme és élvezem Adrien finom illatát, míg el nem alszom. 

- Hát erre rábasztál, mert nem leszünk itthon a páros feladatok idején. – kissé ledöbbenek. Nagyon remélem, csak szívat.

- Má’ mé’ ne lennénk? – kérdezzek rá.

- Mert küldetésre megyünk, tényleg hívd már ide a kis szobatársadat, mert õ is velünk jön. – mi van? Ez egyre rosszabb és ez a fasz még dirigál is.

- Hívd te van telefonod. – szólok vissza, majd kényelembe helyezem magam. Vajon mikor fogja fel, hogy nekem nem tud parancsolni? Úgy érzem, hogy nem fogja egyhamar. Pár perc múlva megérkezik a kis lakótársam is. Mi lesz még itt basszus.

- Szóval kedveskéim – kezd bele, de akkor szépen átpakol, és már pont beszólnék, vagyis inkább leütném, de mivel Raiden mellé kerülök így nem teszem. Õ rám kacsint én meg csábosan rávigyorgok. Hmm, már alig várom, hogy alattam nyögjön a kis édes.

- A tényállás a következõ mi nem a gyökér páros feladatokat fogjuk csinálni, hanem valami csapatos dolgot kössenek kaptunk, de holnap kapjuk meg a teljes felvilágosítást.

- Mi a fasz? – morranunk fel egyszerre a kis törpével. 

- Én ezzel kurvára nem dolgozok együtt – mutatunk egymásra, legalább ebbe egyetértünk, Oké tény már vannak terveim miket is fogok vele csinálni, de az hogy négyen legyünk együtt ezzel a idióta diákelnökkel az a nagyobb gond. Meg hát a kis édeskével nem együtt akarok dolgozni, hanem inkább rajta dolgozni.

- Hát ez az amit én leszarok. Barátkozzatok össze vagy fasz tudja, de nekünk most egy darabig négyesben kell majd dolgoznunk. Most pedig tünés. – kicsit megremegek, de nem szólok, vissza még ahhoz sincs kedvem. Nem fogja megúszni abban biztos, lehet és abban is, hogy a kicsikéjét egyszer – kétszer meg fogom dugni, ahogyan a kis törpillát is.

Visszafelé nem beszélünk egymással és nem is jön mellettem. Csoda, hogy nem mászik fel a falra. Hmmm biztos még az elõbbi kis mûvem van rá hatással pedig nem csináltam még semmit, csupán egy nagyon pici ízelítõt kapott.

Beérve õ fürdeni megy és fel is tûnik, vagyis már tûnt, ahogyan jöttünk, hogy õ még jobban kivan. Nem csodálom, ha úgy nézzük, szegénynek esélye sincs ellenem, sõt a kis sznob ellen se. Hogy sajnálom el? Kicsit se, nem az én mûfajom. Megfordul a fejembe, hogy utána megyek, és az se számít, hogy bezárta az ajtót. Egy jó vagyok zárfeltörésbe, ha mégse megy, akkor meg betöröm az ajtót, de most egyiket se teszem, van még idõnk nem is kevés.  Lehunyom a szemem és úgy várok a soromra, amíg ki nem jön. Amikor meghallom, az ajtót nyitódást kimászok az ágyból, majd vetek a kis törpére egy félpillantást. Mára békén hagyom, azért ennyi kijár neki.

Elõveszek egy alsót, majd bemegyek a fürdõbe.

- Mi a szar ez? – morranok egyet, amikor megcsapja az orromat a füst szaga. Mit csinált ez a kis hülye? Talán piromániás vagy ez a képessége? Meg lehet, igazából nem izgat. Kinyitom a kisablakot, majd lefürdök, utána én is lefekszem. Holnap hosszú napunk lesz nagyon hosszú. 

Másnap reggelt a tárgyaló kezdjük. Valami nõcske kezd el nekünk magyarázni. Szegényke igen csak ocsmány õ se szokott sûrûn tükörbe nézni annyi szent.

- A feladatuk tehát a következõ lesz: nemrég elloptak tõlünk egy igen fontos tárgyat, ami varázserõvel bír. Vissza kell szerezniük. – merõ unalom. Meg is kapjuk a papírt rajta egy igen ocsmány fazonnal. Hmm, belegondolok, milyen kölyök születne ennek meg a nõcskének, kinek a kinézetténél még a hangja is irritálóbb. A gondolattól, hogy milyen csemete lenne, kissé felfordul a gyomrom így csak megrázom a fejem és próbálok figyelni legalább egy picit egy napon picit - A tárgy nem más, mint egy amulett. Egy démonvérrel átitatott kereszt. - remek még démonok is, annyira jó. - Az elkövetõrõl bõvebb információkat a papíron találhatnak. Azonnal induljanak, nincs sok idõnk. – aha persze majd pont ezt fogom elolvasni. A többieknek úgyis mániájuk a szót fosni szóval minden kellõ információt meg fogok tudni. Kifelé menet egy hanyagmozdulattal a kukába vágom nem érdekelve ki mit gondol. Engem se kérdezett senki, hogy akarom e ezt a szar küldetést vagy sem. A szobába érve összepakolom, amit kell, majd a fürdõbe megyek. Beveszem a gyógyszerem, majd lemegyek az udvarra és elszívok egy cigit a kis négyes randik elõtt.

Úton nem szólok, senkihez csak unottan bambulok ki az ablakon amíg meg nem érkezünk a pusztába. Faszom ez tényleg merõ unalom.

- Szóval, mi a terved, nagyokos?- terv is kéne? Mindig spontán ember voltam.

- Mivel utoljára errefelé látták a mi jómadarunkat, ezért kettes csoportokra oszlunk és átkutatjuk a környéket. Egy óra múlva itt találkozunk. - lemerem fogadni nagyon élvezi, hogy dirigálhat. Mily meglepõ, hogy én kis padlócirkálót kapom. Sebaj legalább szórakozok vele kicsit talán annyira nem fogok unatkozni.

- És még valami. Senki nem kezd önkéntes akciókba, mert annak lecsavarom a tökeit. - hmmmm talán ezt nekem szánta? Megforgatom a szemeim ennyi a véleményem róla. Azt teszem, amit csak akarok.

El is indulunk, de még nem mondok neki semmit. Bájcsevegni nem fogok vele, ahogyan mással se, mivel értelmét nem látom. Elkotrom a cigim és rágyújtok. Mélyet szívok belõle, majd kifújom a mérgezõ füstöt.

- Tudod, nem vagy valami bõbeszédû. - komolyan még egy ilyen megállapítás és Nobel-díjat fog kapni. - Arra gondoltam, hogy ha már egy éven keresztül össze leszünk zárva, megkönnyíthetnénk egymás sorsát. Mit szólsz? Én szólok bele a te dolgaidba, nem nyúlok a cuccaidhoz, félreállok, hogy egymás útjába kerülünk, te meg nagylelkûen levegõnek nézhetnél. Én lennék a legboldogabb a földön. - erre csak felnevetek. Most komolyan, hogy lehet valaki ennyire naiv?

Megállok, majd eldobom a cigim és a jó öreg ördögi vigyor jelenik meg az arcomon. Közelebb lépek, majd lehajolok hozzá. Fél tõlem a kicsike és nagyon jól teszi.

- Túl jó szórakozás téged szívatni, szóval nem. – közlöm vele egyszerûen. Most minek hitegessem, hogy nyugta lesz? Nem akarom szegényt becsapni.

- Te egy orbitális nagy szemét vagy. – imádom az ilyen szép bókokat.

- Tudom. - vonom meg a vállam, ami tény az tény.

- Most komolyan, apa, szólhatnál pár szót az érdekemben Lucifernél...- erre igen csak furán nézzek rá. Oké tudom, hogy nem százas, dehogy ennyire. Nem mond semmit én meg nem kérdezek semmit. Nem is érdekel igazából.

Tovább sétálunk, amikor megpillantom a mukit. Fasza ez zakkantabb, mint hittem. Megállok Elesius pedig nekem jön. Mielõtt bármit mondana, vagyis kérdezne magam mellé intem, hogy lássa amit én.

- Mi a francot csinálhat ez?- kérdezem tõle, hátha õ tudja. Talán a papíron errõl is volt valami.

- Bassza meg. Ez a fasz épp egy démont készül megidézni. – megidézni? Remek bár én untam magam eddig halálra, de egy démonnal akkor sincs sok kedvem találkozni.

- Egy... démont...?- kérdezek rá.

- Közbe kell lépnünk. Ha sikerül megidéznie, itt kõ kövön nem marad. Városokon fognak elpusztulni. Mit városok! Egész országok!- picit azért megremegek. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hatalmas démonról van szó, bár ha ilyenre vetemedik, akkor alap, hogy nagyban játszik.

- Adrien azt mondta, ne avatkozzunk közbe. - jegyzem meg, bár nem izgat még mindig mit is mondott.

- De ha megvárjuk, míg ideérnek, addigra megidézi! Amúgy mióta engedelmeskedsz te Adriennek?- oké ott a pont.

- Hogyan szakíthatjuk meg az idézést?- ötletem sincsen és tényleg nem szeretek tervezni. Én az a fajta vagyok, aki fejjel megy a falnak.

- El kell mozdítanunk a körbõl vagy elvenni tõle a keresztet.

- Akkor mondom a tervet. Te elvonod a figyelmét, én pedig közben mögé kerülök és kitaszítom a körbõl. Utána együtt támadásképtelenné tesszük. - nem is rossz terv. Van esze meg kell hagyni.

- Rendben. – bólintok.

- Két perc kell. Menni fog?

- Persze.

Leveszem a táskámat és elosonok. Koncentrálni kezdek, mivel ugye magamtól nem tudom használni csak úgy az erõm. Lehunyom a szemem muszáj sikerülnie. Nem akarok meghalni és azt se akarom, hogy õ meghaljon. Hallom, ahogyan beszélnek és a fasz a támad is, de a kicsike kivédi. Hmm, szép. Oké, de most koncentrálni kell. Nehezen, de sikerül és a fazon felordít. Több se kell nekem és elõugrok egyenesen neki, de nem mozdul, és a lakótársamnak taszít. A francba.

 - Csináld megint, amit az elõbb. – bólintok, és mivel igen csak felhúzz a fazon így már könnyebben megy. Összegörnyed és akkor a kicsike is beveti az erejét. Szóval tényleg a tûzet tudja uralni. Kicsit hátrálok, mert igen csak forró kezd lenni a levegõ, viszont itt valami nem stimmel.

- Elesius?- pillantok rá. Nagyon nem fest jól és tényleg nem kéne kipurcannia. A csávó meg nem akar meghalni csak röhög, mint egy eszelõs és még támad is, de Elesius megvéd minket. Jövök neki.

- Én nem...- magába beszél? Itt tényleg nagy bajok vannak. Legyen már vége. Pont ilyenkor nincs itt az fasz  okoskodó elnök.

- Nem igaz...

 Felüvölt a következõ pillanatba és tûz is egyre nagyobb lesz, de ez még semmi. Képek villannak be. A fejemhez kapok mégis mi ez? Nem ismerem hozzá se értem és mégis. Hátrálni kezdek, de semmit nem segít. Képek cikáznak az elmémbe és egyre melegebb van. Rosszul vagyok.

- Elesius!- halványan hallok egy hangot és a levegõ is kezd jobb lenni. Csak õ lehet. Nem hittem, hogy egyszer örülni fogok neki. Akcióba lépnek és a képek szerencsére eltûnnek a fejembõl. Most veszem észre igazán szegény, hogy nézz ki és én nem tudok semmit tenni. Az erõm tényleg csak átok semmi több.

Raiden végre megadja úgymond a végsõ döfést a pasinak és meghal. Felkapjuk, a kis vakarcsot arrébb megyünk vele. Tényleg jól jön Adrien ereje is. 

-Jól van?  - Lassan eláll a tûz  a másik kicsike által és odajön hozzánk. Felpillantok, és akkor megpillantok a vállán valami kis lényt. Oké ez nekem túl sok egyszerre.

- Úgy néz ki igen, csak elájult. – felelem, vagyis remélem tényleg jól lesz.

- Tudok  segíteni? – szerintem itt már csak Adrien tud. – Sajnálom. – kicsit furán nézzek rá, miért mondja, hiszen igen sokat tett. Int én meg követem és elkezdi nézni a terepet, de én csak azt a lényt figyelem, aki immáron már rajtam van és szemezünk egymással.

- Mondd, mi ez az idióta valami? – kérdezek rá.

- Az egy brownie.

- Az meg mi? – oké nem vagyok ezzel se okosabb. Próbálok flegma lenni, de elégé érdekel ez a kis brownia persze semmi pénzért nem mondanám ki.

- Kedves, segítõ, kelta manók. Szeretik a csínyeket, nem szeretik, ha kritizálják a munkájukat. Túl sok ruhát és ételt azonban nem szabad nekik adni, mert azt támadásnak veszik, viszont a mézes süteményért odavannak. Röviden ennyi. – egyre érdekesebb. Kapok egy tejkaramellát és a kezembe nyomja, én pedig a kis manónak adom, de úgy, mint akinek szenvedés lenne pedig szó sincsen róla. Egész kis aranyos és különleges. El is felejtettem, hogy nagy esély van rá, hogy ilyen lényekkel fogok találkozni, hamár egy mágikus akadémián vagyok. Boldogan falatozni kezd, amin picit elmosolyodom azért.

- Már megint elhoztad azt az idegesítõ, hülye manót? Nem unod már? Semmi haszna sincs… - úgy látszik semmi baja nincs a kis törpének. Komolyan tényleg, hogy lehet valaki ennyire kicsi? Megrázom a fejem és én kimaradok a kis szócsatájukból, ami mintha ovisok közt zajlana. A kis manó add valamit Elesiusnak, majd Raidenre megy vissza, közben Adrien intézkedik, én pedig csöndbe figyelek, vagyis inkább arra gondolok amit láttam. Zavarós volt minden, de az tiszta, hogy valami uralja a testét, ami most is megmutatkozott, na meg, hogy bántották. A képeken azt láttam, hogy mutogatnak rá és úgy néznek rá, mint egy szörnyre. Tudom mit érezz nem is kicsit.

Lassan megérkezik a kocsi és csak ez mozdít ki a gondolataimból. Elindulunk, de ismét feltûnik Raiden fura viselkedése. Remegni is kezd, és már nem bírom figyelmen kívül hagyni.

-Raiden, jól vagy? – pillantok rá. Tényleg érdekel.  

- Tökéletesen. – szörnyû színész ezt nem veszem be, de most nem firtatom tovább. Mindenki tudja, hogy mi baja a kérdés, hogy mi.

- Ember, te totál meg vagy hibbanva? – nézzek rá kicsit furán, ahogyan egy jégcsapot kezd el szopogatni.  

- Valamivel le kell hûtenem az agyam... – nagy gond van itt.  

- Biztos jól vagy? – kérdezz rá a szobatársam is, de válasz ugyanaz. kezd el aggódni Elesius is.

Lassan megérkezünk és átveszik a keresztet, de semmi több. Gondolom elég nekik, hogy a pasi halott, a kereszt meg van és mi is élünk. Adrien, azért elveszi a picurkát a gyengélkedõbe, de a másik kiszemeltem marad.

- Te nem mész? – csak nemet int a fejével.

- Miért viselkedsz olyan furán? – a kérdés, hogy minek is foglalkozok vele. A legnagyobb meglepetésemre még csak nem is válaszol. Na, álljunk csak meg ezt én szoktam csinálni és nem bírom, ha figyelmen kívül hagynak. Ráadásul az erdõbe indul, ahova nem kéne.

- Arra nem mehetsz.

- Már mért nem?

- Mert tiltva van és mert veszélyes.

- Az ilyenek téged mióta érdekelnek?

- Amióta nem tudom, hogy mi a franc bajod van, mert az az elsõ perctõl kezdve leesett nekem, hogy neked be nem áll a szád, most viszont olyan vagy, mint egy élõhalott.

- Hú de jó emberismerõ valaki… - szól be gúnyosan, mire megremegek.  – De ahogy akarod… - legalább nem arra megy. Komolyan igyekszek normális lenni, de hogy minek.

Elszívók még egy cigit, majd elindulok fel a szobánkba, de akkor összefutok még a kis sznobbal. Felvilágosít a picurka állapotáról én meg megígérem, hogy amíg jobban nem lesz, viselkedek, vagyis igyekszem, de ha felhergel, akkor nem ígérek semmit. Többet nem is beszélünk, hanem mindketten visszavonulunk.

Beérve õ már alszik, így tényleg igyekszem csendesen mozogni. Lefürdök és kattog az agyam a két kis szépségrõl. Vajon miért fél Raiden Elesiustól? Vele meg mi történt a múltba? Túl sok kérdés és a legjobb lenne kimaradnom az egészbõl amennyire, lehet csak az a baj, hogy kíváncsi vagyok nem is kicsit.

Fürdés után még rápillantok végül lefeküdve elnyom az álom. Reggel elõbb kelek, mint õ. Az se lepne meg, ha ma nem jönne. Senki nem hibáztatná. Felöltözök, majd vettek rá még egy pillantást és csak azt veszem észre, hogy a homlokára simítok, de el is kapom a kezem.

- Tiszta hülye vagyok. – sóhajtok fel és inkább kimegyek. Jól tagadom, és igen csak elnyomom magamba, de elég sok emberség szorult belém. Veszek lent egy kávét és egy cigi mellett megiszom, majd bemegyek az elsõ órára vagyis csak egy személyt keresek és beérve meg is látom.

-Hello Raiden! – könyöklök az asztalára és bevettem a csábos mosolyom.

- Szerbusz! – mintha jobban lenne, de még nem az igazi. Érzem, csökken a levegõ. Ohh most tûnik fel, hogy ez a pancser is itt van.

- Nincs kedved meglógni pár óráról, hogy sétáljunk egyet? – simítok a karjára.

- Ó dehogynem. – nagyon helyes. Remélem ez a nap jobb lesz, mint a tegnap.

- Valaki csukja már be az ablakot! Meg lehet fagyni! – chh picsa.

- Nekem mindegy. – vonom mega vállam. – Hármasban is szeretem csinálni.

 - Még mit nem! – komolyan, hogy nem érti a viccet. Ja, hogy ez nem vicc. Igazából meg kell mondani jó pasi és tény, hogy az ukicát részesítem elõnybe, de õt is megdugnám. Elképzelem, ahogyan sikongat alattam és azzal minden egóját letöröm. Komolyan annyira jó ötleteim vannak. – Kékség húzz a pokolba.

- Azonnal. – vigyorgok persze ez mind csak álca. Hátra megyek, de amint az a paraszt elengedi én rögtön megragadom a kicsike karját és felrántva húzni kezdem. Szó nélkül jön utánam a kis bogárka persze a testõre is, de kit izgat, sõt kifejezetten élvezem annyira, hogy nem is veszem észre és neki megyek, vagy inkább letarolom Elesiust.

-A kurva életbe! Megtennéd, hogy nem keseríted meg még jobban az életem? – rápillantok, és csak picit elvigyorodom. Hamarosan a tündérke nem igen tud majd beszélni csak nyögni, amikor a farkam jó mélyen benne lesz. Lemászok róla pedig igen csak kényelmes.

- Csak sétálni indultunk. – lepereg rólam Adrien nézése nem is értem mi baja.

- De hát még órák vannak! – stréber. – Ezt nem tehetitek velem! Ti mindig csak szórakoztok engem meg mindenbõl kihagytok!

- Ez nem igaz.

- Dehogynem, szóval magatokkal visztek! – komolyan, hogy lehet valaki ennyire hangos? De legalább jól van és a régi. Ennek örülök is meg nem is.

- Gyere csak nyugodtan. – szóval négyesbe nyomjuk vagy mi? Nekem mindegy már kezdem megszokni, hogy velük lógok. Tovább sétálunk, bár fogalmam sincs mi fog ebbõl kisülni. Kint ismeretlen fazonokba botlunk, vagyis számomra azok. Raiden beszélni kezd velük, én meg csak várok, de utálom, ha megvárakoztatnak.  Fél fülem hallom mirõl van szó és hát nem igen tetszik, amit hallok. Nem bírom, ha lekoptatnak, azt csak én tehetem meg, bár sejtem ez Elesius miatt van, de akkor se tetszik.

– Skacok! Sajnálom, de más programom lett! – chh ezért tényleg kap még. – Aztán jók legyetek és ne bántsátok túlságosan a férjecskémet! –na, majd pont maradok így.

- Nos, akkor én is lépek. Valamiért nem kívánok így már egy társaságba lenni veled. – vigyorgok a drága diákelnökre, aki látszik igen csak ideges.

- Hát én se csak azért mentem, hogy szemmel tartsalak titeket. Tartsd magad távol tõle. – mondja igen fenyegetõen, de nekem csak nevethetnékem támad tõle.

- Huu mentem becsinálok. – gúnyolódom. – Na, léptem. Késõbb még találkozunk törpe. – vigyorgok a szobatársamra ne, hogy már kimaradjon a jóból.

- Fogd be te colos. – szól vissza. Viccesek, de tényleg. Intek, és inkább távozom, de nem órára, hanem fel a tetõre. Imádok magas helyeken lenni, fõleg ha tiltott így még jobban vonz. Nyugalom van, és csak én vagyok. Ez maga a tökély. Elfekszem, és a benyomom a fülembe zenét.  Elég fáradt vagyok így el is alszom több órára. Felébredve elmegyek kajálni majd vissza a tetõre. Elterülve csak nézem az eget. Felemelem a kezem és a karkötõmre nézzek.

- Hard…. – suttogom halkan a halott barátom nevét. Nagyon hiányzik, annyira jó lenne, ha itt lenne velem. Bármit megadnék, hogy lássam újból, hogy éljen és velem legyen. A szívembe fájdalom hasít. Sose fogok túllépni a halálán és feldolgozni se. A mai napig várok, hogy visszajön hozzám és rám mosolyog, ahogyan mindig is tette.

- Hát te meg ki a fasz vagy? – szakítja meg a gondolataim egy ismeretlen hang. Odapillantok, és három barmot pillantok meg.

- Közöd nem sok és most kopjatok le. – tudom le ennyivel, vagyis tudnám, de hát nincs ilyen szerencsém.

- Mit mondtál? – indulnak el felém. Komolyan, hogy nem lehet nyugtom.

- Süket vagy? Azt mondtam kopjatok le. – állok fel és leporlom magam. Ezek után egy kisebb szócsata lesz. Az a szerencséjük, hogy vettem be gyógyszert meg õk nem kimondottan idegesítenek, hanem inkább fárasztanak, és az agyamra mennek, de tény ahhoz is barmok, hogy úgy rendesen felbasszanak. Egyik próbál megütni, de lazán kikerülöm, majd visszaütök. A helyzet eldurvul és gondolom a fõnökök, vagyis a fõbarom megmutatja mi is az ereje. A kis szemét robbangatni tud, vagyis valami hasonló, de ezt is kikerülöm, így az épületet találja el.

- Ezt nagyon nem kellett volna te hülye fasz. – most már felhúzom magam, mert most messzire ment.

- A picsába húzzunk innét. - el is rohannak, de én maradok és nézem az enyhén lerombolt épületet.

- Itt meg mi folyik? – hallom meg Adrien hangját. Odafordulok és vele van a két kis pöttöm na meg pár diák is. Nagyszerû.

- Semmi. – vonom meg a vállam és elindulnák, de megragadja a karom.

- Ez a te mûved te állat? – kirántom a karom.

- Kopj le rólam. – morgok, de nagy örömömre befut a diri is.

- Mi történt? Damien ez ki tette? – kérdezi tõlem. Tudja jól mi az erõm és azt is, hogy én ilyet nem tudok csinálni.

- Nem tudom és nem is izgat. – vonom meg a vállam. Nem vagyok én spicli, na meg, ha akarják, úgyis ki fogják deríteni.

- Lehet, téged nem izgat, de engem igen. Tudom nem te voltál, de itt vagy és lemerem fogadni, tudod kik voltak. Különben is tilos itt tartózkodni a diákoknak. – kezd megfájdulni a fejem.

- Akkor büntessen meg leszarom. – mielõtt bármit mondana, lelépek. Nem érdekel, hogy szól utánam vagy, hogy Adrien pattog. Senki nem érdekel.

Leszáguldok egyenesen le az udvarra egy csöndesebb helyre. Miért nem lehet nyugtom egy kicsit legalább? Csak legalább egy napra.

- Szép tõled, hogy nem árultad be, akik tették. – hallom meg Raiden hangját.

- Szemét vagyok, de nem spicli. – felelem.

- Szerintem nem is vagy te olyan szemét, mint ahogyan mutatod. – pattan le mellém.

- Nem? Milyen kis naiv vagy te. Amúgy meg bocs nincs kedvem a társaságodhoz. Egyedül akarok lenni. – felpattanok és otthagyom. Nem akarom, hogy átlásson rajtam és most tényleg egyedül akarok lenni.

- Damien várj. – jön utánam.

- Basszus nem bírod felfogni? Egyedül akarok lenni. Tegnap szépen lekoptattál és most meg fõleg nem akarok veled lenni és mással se. Ne bosszants fel, mert tudod mi lesz a vége. – mondom komolyan és ezzel jót akarok. Nem akarom bántani, de ha felbosszant jobban fõleg, hogy feszült vagyok neki fog fájni.

Elvágtatok, de persze belebotlok Adrienbe is.

- Mégis mit képzelsz magadról? Azt hiszed mindent megtehetsz a nagyapád miatt? – esik nekem.

- Összekeversz magaddal te barom. Te járkálsz itt úgy, mint egy királyfi. Képzeld én pont örülnék, ha innen kirúgnának és semmit nem használok ki. Kopj le rólam és keres magadnak más szórakozást. – húzom fel magam még jobban.

- Te pedig kopj le, a páromról vagy nagyon megbánod. – fenyegetõzik, és érzem nem fogom sokáig bírni, de õ se.

- Fejezzétek be mindketten. – szalad oda Raiden. – Komolyan mindketten idióták vagytok. – morog ránk.

- Én már itt se vagyok. – indulok el.

- Menekülj csak te gyáva. – ugat utánam, de nem foglalkozom vele. Nem maradhatok, mert akkor ismét elõtör az erõm és igaz azt leszarom, ha neki fáj, de nem akarok akkor se most vele balhét.

Felérek végre a szobámba, majd leveszem a felsõm, de akkor a karkötõm is leesik.

- A francba. – veszem fel még szerencse, hogy itt esett le. Sajnos már máskor is leesett sõt egyszer alig találtam meg nagyon kivoltam, de végül meglett. Leteszem a polcra, hogy majd fürdés után visszategyem magamra. El is megyek és a jéghideg víz lenyugtat nagyjából. Megtörülközve magamra csavarom a törcsit, és kimegyek, de amit látok attól tényleg felforr az agyvízem.

- Tedd le azonnal. – üvöltök és kikapom inkább Elesius kezébõl a karkötõt.

- Most meg mi bajod? Csak megnéztem. Képzeld, nem vagyok leprás. – morog rám.

- Ne merj még egyszer hozzáérni te szörnyszülött. – üvöltök rá fel se fogva ezzel mit is teszek.

Megremeg és az arcára mérhetetlen fájdalom ül ki. Felpattan és kirohan.

- A picsába. – csapok a falba és magamhoz szorítom a karkötõm. Nem szeretem, sõt rosszul vagyok, ha más hozzáér. Lehet butaság, de nekem ez szent és sérthetetlen. Tõle kaptam és így még fontosabb nekem. Szépen lassan lenyugszom, és akkor fogom fel mit is mondtam és milyen arcot is vágott.

- Én barom. – sóhajtok fel. Lemerem fogadni ma már nem fogom látni. Biztosan a másik kettõnél van vagy valamelyik barátjánál.

Visszarakom a karkötõm, de nem tudok aludni. Rossz szokás, hogy elõbb beszélek, mint gondolkozok fõleg, ha ilyen érzelmi dologról van szó. Nem szokásom bocsánatot kérni, de most meg fogom tenni, mert ez a minimum. Olyat mondtam rá, amit még egy ellenségem se mondanák fõleg úgy, hogy biztos ilyesmiket mondtak neki. A látomásba csak képek voltak, de nem nehéz kitalálni miket is mondhattak. Csak jöjjön vissza és akkor elmondom, mennyire sajnálom.

Várok rá, talán mégis visszajön, de végül elnyom az álom.

***

Reggel igen nyomottan ébredek, és õ most sincs itt és az ágyán is látszik, hogy tényleg nem volt. Kimászok az ágyból majd elkészülve, bár semmi kedvem Adriennel találkozni kora reggel, de mégis arra veszem az irányt vagyis Raiden szobája felé, de tuti az is ott van. Odaérve bekopogok.

- Szia Damien. – lepõdik meg.

- Hello. Bocs a zavarásért, de egy kérdésem van. Nem töltötte el itt az éjszakát Elesius? – kérdezek rá és az édes kis párja is megjelenik.

- Nem. Mégis miért? Mi történt? – enged be.

- Komolyan te tényleg nem bírsz magaddal. Miért is hittem, hogy viselkedni fogsz. Nem volt itt. Mit mondtál neki? – szól bele az a barom is.

- Nem kérdeztelek. Összevesztünk és elment és gondoltam hátha ide, de akkor nem. – sóhajtok fel.

- Biztos nincs baj, de felhívom. – tárcsázz is Raiden. – Nem veszi fel. Kicsit várjunk, majd utána körül nézzünk, de szerintem már ott lesz a tanterembe. – remélem igaza lesz.

- Oké akkor késõbb. – intek, mielõtt még elkezdene a másik nekem okoskodni.

Bemegyek kivételesen órára, de egyedül ülök, és amikor próbálna mellém ülni Raiden megrázom a fejem, hogy most ne. Megérti a pasija meg örül neki. Lesz erre még alkalmam most fõ, hogy elõkerüljön.

Végigüljük az órákat, de még akkor se kerül elõ, így hát elkezdjük keresni hárman szétválva mindent átnézve, ha egyáltalán itt van. Mardos egyre jobban a bûntudat fõleg, hogy alapból elõtte történtek vele dolgok és még én is rátettem. Mindent átkutattunk, de sehol nem találjuk.

- Mégis mivel tudtad te ennyire megbántani? – förmed rám a szobámba Adrien, ahol összegyûltünk.

- Mondom, hogy nincs közöd hozzá. – morgok.

- Várjunk estig és utána szólunk egy tanárnak, de biztos vagyok benne, hogy jól van a kis hülye. – mire ezt kimondja Raiden be is toppon az elveszett bárányka.

- Végre itt vagy. – pattanok fel. – Merre jártál? – kérdezzek rá, de még se csak nem is válaszol.

- Minek vagytok itt? – kérdezi többieket.

- Téged kerestünk mégis hol a fenébe jártál? – kérdezi tõle a kisebbik.

- Itt – ott. – feleli és bezárkózik a fürdõbe.

- Oké a fõ, hogy egyben van. Te pedig viselkedj. Van jobb dolgom is mit veletek foglalkozni. Na csá. – kihúzza a kis párját is maga után. Nem nehéz kitalálni mire is készülnek, de nem is érdekel.

Várom, hogy kijöjjön, és amikor így tesz, rápillantok.

- Figyelj én sajnálom amit mondtam, de komolyan. – mondom tényleg õszintén. Nem felel, még csak rám se nézz csak kimegy a szobából. Oké tényleg nagyon megbántottam. Nem megyek, utána csak remélem, hogy este itt lesz, és akkor ismét próbálkozom.

Nem megyek ki a szobából és csak várok. Szerencsére senki nem zaklat és most belegondolva az igazgató se keresett fel bár érzem ennek még lesz következménye, de leszarom.

Késõbb lefürdök, majd a sötét szobába fekszem, de nem alszom. Késõn érkezik meg, de nem szólok még semmit. Elmegy fürdeni, lehet azt hiszi alszom, de nem jelenti azt, hogy nem fog lelépni, ha megszólalok, de nem fogom engedni. Amikor visszajön, várok, még egy kicsit végül megszólalok.

- Elesius én tényleg sajnálom…. elborult az agyam és nem gondolkoztam, de nem gondollak annak csak hirtelen haragú vagyok. Igaz egy kis idegesítõ majom tudsz lenni, de nem vagy szörny sokkal inkább én vagyok az. – picit elhallgattok. – Nem tudom feltûnt e, de az erõm nem tudom használni, azért is vagyok itt, pedig nem akarok. Nekem ez átok. – ismét elhallgatok, majd felülök és rágyújtok.

- A karkötõt, amit fogtál én nagyon óvom. A legjobb barátomtól kaptam, de õ….-megint elhallgatok muszáj összeszednem magam. – Õ meghalt…. megölték….- suttogom, a cigibõl mélyet szívok, de nehezen megy, annyira remeg a kezem. – Együtt nõttünk fel és senki nem állt olyan közel hozzám, mint õ, de elvette tõlem az szemét… 16 évesen halt meg…. a temetésén jött elõ az erõm…. odajött a tanárom, akivel mindketten nagyon jóba voltunk… megérintett és akkor képek villantak be…. mindenütt vér… sikolyok…. és ott volt Hard és az a beteg állat…. ahogyan bántja õt….. õ csak könyörög…. de nem kíméli…. végén megölte.. - elcsuklik a hangom. Ismét csöndbe vagyok és elnyomom a cigit inkább.

- Amásik erõm is akkor jött, amit ti is tapasztalhattatok… a gondolatommal fájdalmat okozok… neki is okoztam… belehalt…. . – felállok, és az ablakhoz megyek.

- Tudtam és a szüleim is, hogy örökölhetem az erõt csak nem, hogy mikor. Teljesen összeomlottam és intézetbe kerültem fél évre. Lassan rendbe jöttem, de a mai napig nem tudtam feldolgozni, hogy õ nincsen. A karkötõ az egyetlen ilyen emlék tõle és mindentõl óvom, de ezt nem tudhattad tudom jól. – felsóhajtok, majd odamegyek hozzá és leülök az ágya szélére, de nem pillantok rá, de most így már láthatja az arcom, a tekintetem, ami most elveszett és megtört.

- Ott kint, amikor összeestél én láttam a múltadból részleteket. Nem értem miért, mert csak akkor látok, ha valakit egy ideje ismerek és megérintem, de nálad ezek nincsenek meg. Láttam, ahogyan néztek rád… rám is úgy néztek ott a temetésen meg, amikor kikerültem az intézetbõl, úgy, mint egy szörnyre…. egy gyilkosra… - felsóhajtok. Magam se értem miért is mondtam ennyit talán így jobban megérti a dolgokat.

- Nem mondom, hogy bocsáss meg csak akartam, hogy tud, sajnálom. – pillantok rá most elõször. Csak a kinti fények világítják be a sötét szobát haloványan, de ígyis látom nagyon megleptem. Nem csodálom.

- Ez az én titkom. Kérlek, többé ne érj hozzá. – végigsimítok az arcán és közelebb hajolok hozzá. – Még annyi, hogy nekem kifejezetten tetszenek a szemeid. – suttogom a fülébe, majd felállok és a szekrényemhez lépve ruhákat kivéve felöltözök.

- Ja és még valami, ha bárkinek elmered ezt mondani, azt nagyon fog neked fájni. – vigyorgok rá immáron már ördögien, majd kilépek az ajtón.  Meg kell emészteni a dolgokat és nekem is egyedül kell lennem most nekem is minden túl intenzív mégis tudom helyesen tettem és érzem, hogy nem fogja kiadni a titkom.

- Elõbb állítsd vissza a szoba hõmérsékletét!- jelentem ki határozottan, mire csak hárborzongató mosolygást kapok.

- Adrien… ijesztõ vagy, ha mosolyogsz és próbálsz kedves lenni. – bújok kicsit a takaró alá, miközben rossz elõérzetem próbálom figyelmen kívül hagyni.

- Az most nem baj. – dõl rám és majdnem kilapít, mint egy elefánt a Mickey egeret…

- Adri… ne préseld ki a beleimet. – vinnyogom. Esküszöm, eegy úthenger kíméletesebb, mint õ… Kérésemnek eleget téve kicsit megemelkedik majd azonnal kicsatolja az övem.

- Nem ezt most nem fogjuk csinálni, nemsokára óránk lesz és egyébkéhhh- csuklik el a hangom és mondanivalóm Adrien ténykedésének hatására befejezetlenül hagyom.

- Az eligazító óráig még van másfél óránk annyi bõven elég. – válaszol a perverz állatja farkammal a szájában, amire csak nyöszörgésem a válasz. Addig szopogat, míg teljesen kemény nem leszek, de utána hirtelen abbahagyja és megcsókol.

- Csináld már tovább… - morgom durcásan.

- Nem, nem. Most rajtad a sor, tegnap is én voltam.

- De akkor mi a fasznak izgattál fel?

- Hogy ne mondhass nemet. – válaszolja gonoszkás, kis számító vigyorral és hanyatt dobja magát az ágyon.

- Te egy szörnyû önközpontú, önzõ ember vagy. – jellemzem a lehetõ legszerényebben, de megteszem, amit kér és még le is nyelem a magját, hadd örüljön. Utána még egy ideig eljátszunk egymással, majd elindulunk az elsõ órára.

Nem tudom miért, de az óra elsõ öt perce után már le is hunyom a szemem és úgy tûnik, hogy a tanár hangja egyre távolabbról cseng…  De pár percen belül valami új, idegen hangra kapom fel a fejem. Damien hajlandó volt befáradni az órára. Szóval velem lesz egy osztályban. Ez igazi örömhír, legalább lesz mivel idegesítenem az én édes, egyetlen férjecském. Miután Damien és a tanár letudta a szóváltást a tanár folytatja a tájékoztatót. Most azonban nem tudok aludni, mivel az a kérdés jobban izgat, hogy hogyan táncoljak az én édesem idegein. Olyan régen szórakoztam már vele és úgy imádom, ha féltékenykedik… Aztán valami nagyszerû dolog üti meg a fülem. Az év elsõ feladatát párban kell megcsinálni és öt percet kapunk, hogy gyorsan párt válasszunk még a kicsengetés elõtt. Ennél többet nem is kell mondani. Fénysebességgel pattanok fel és megyek Damien asztalához. Szerencsére Adrien a másik irányba nézett, különben ezt nem lett volna olyan könnyû kiviteleznem.

Szóval próbálok szóba elegyedni legújabb osztálytársammal, de nem reagál. Na az ilyet nem hagyom szó nélkül! Megrázom a karját és végre felém kapja a fejét.

-Hééé Damien figyelsz?

-Mi a szart akarsz tõlem? Minek vagy itt egyáltalán? Talán nem volt elég, amit kaptál? –morog rám, de nem foglalkozom vele és elengedem a fülem mellett.

- Te tényleg nem figyeltél. – veszem magamra a magyarázó anyuka szerepét. – Párokban kell dolgoznunk és arra gondoltam lehetnénk együtt. Mit szólsz? –kérdezem lazán, mintha mi sem történt volna. Különben sem hiszem, hogy ha kéne akkor nem tudnék vele mit kezdeni.

- Te tényleg ennyire hülye vagy? Leszarom, hogy párban kell lenni, veled meg fõleg nem leszek. Kopj le és menj az idióta pasidhoz. – kapja fel a vizet és hirtelen valami megváltozik, mintha kicsit elgondolkodna… - Tudod mit. Mégis csak leszek veled. – simít végig a kezemen ördögi vigyorral és én szinte magam elõtt látom, ahogy Adrien vérnyomása az egeket verdesi.

- Tényleg? De jó. Ez azt jelenti, hogy ami korábban történt elfelejthetjük? – kérdezem kis ártatlanul, naivan és szinte táncolok örömömben, hogy Damien is ugyanarra gondol, mint én. Neki is uram idegesítése a célja. Hiába, hiába… ellenségbõl lesz a legjobb szövetséges.

- Igen fátylat rá. – mosolyog csábosan és esküszöm, ha nem lenne uram, biztos, hogy felkeresném vele a legközelebbi szobát. De sajna van egy átkom… hûséges kis kutyus vagyok, szóval csak szépen nézek, mosolygok.

- Nos akkor a feladat. – kezdenék bele lelkesen, amikor megszólal a csengõ, Adrien megjelenik mellettem és karon fogva elhurcol. Szinte vágtatunk a folyosókon, az én karom meg majdnem leszakad és már fáj is. Anyám… ritkán akad ki ennyire…
A szobánkba érve és durván lelök a földre.

- Te megõrültél? Mit csinálsz? – nézek rá dühösen. Sok mindent elviselek, de mindennek van egy határa. Mégis mit képzel ez magáról? Esküszöm mindjárt itthagyom…

-És te mit csinálsz? – dönti oldalra billenti a fejét, mint valami ma született bárány. – Mi a szarért teremtesz szándékosan olyan helyzeteket, amik veszélyesek rád?

-Mert te az én biztonságomért aggódsz? – nevetek fel cinikusan. – Nem szívecském, te ki akarsz sajátítani, de ezt baszhatod, mert van saját akaratom és nem fogok úgy ugrálni, ahogy te fütyülsz… - vázolom a helyzetet. Ha nem bánt volna velem ilyen durván, akkor elgondolkodnék azon, hogy eljátszom a naiv, mit sem tudó áldozatot, de most nincs kedvem növelni az egóját.

-Raiden… -ül le velem szemben- Kérlek szépen, hallgass meg. – kér már kedvesebben és bár nem szívesen, de próbálom eljátszani, hogy érdekel a mondandója.  – Attól még, hogy nem hangoztatom nap, mint nap, hogy mennyire szeretlek, remélem tisztában vagy vele. – hát persze, én ne tudnám? Kezdek kíváncsi lenni, hogy mennyit fejlõdött a manipuláció terén és kíváncsian figyelem tovább.

- Tudom, hogy milyen a jellemed és a leghatározottabban eszemben sincs elvenni a függetlenségedet, mert én így szeretlek. – ó milyen kis ééédes! Hogy mit meg nem képes tenni, azért, hogy távol tartson valakitõl. Magamban jót mosolygok ezen és azon, hogy milyen képet fog vágni, amikor rájön, hogy ilyen könnyen nem lehet levenni a lábamról.

-Én csak szeretném, ha velem lennél, mert tudod, hogy imádlak. – jaj istenem… ha szûz lennék, akkor most azonnal a karjaiba omlanék!

- Te egy akkora dög vagy. – vigyorgok rá és õ meg vissza. Kár, pedig egy döbbent képet vártam volna. – Damiennel leszek párban és ezen nem változtatok, de attól még ugye tudod, hogy téged szeretlek? – mosolygok még mindig és igazat mondok, bár õ elõszeretettel hiszi azt, hogy fûvel-fával megcsalom és ágyba megyek velük. Bár nem értem miért, hiszen õ teljesen kielégít.

Mikor már csak a válaszára várok megszólal a telefonja és felveszi.

- Haló? –kérdi én meg szépen, illedelmesen próbálok titokban hallgatózni, de túl halkra van állítva a mobil, szóval nem hallok semmit… Viszont meglepõen udvarias hangot vesz fel és a beszélgetés végére már ijesztõen vigyorog. Valamit forral a fejében…

- Mi az? –kérdezem gyanakodva, mikor leteszi a telefont.
-Kaptunk egy küldetést.

-Kaptunk? –azt meg hogy a francba? Csak diákok vagyunk minden képzettség nélkül és miért pont õt hívják?

-Ühümmm.-bólogat.- Te, én, a kékség és imádott unokaöcsim.

- He? Mikor?

-Holnap lesz az eligazítás.

- Utálom, hogy mindig te vagy a szerencsés az ilyen hülyeségekben pedig én vagyok az ír!!! –fakadok ki. Nem igaz, hogy mindig neki szólnak mindenért…

- Hát ez van. –lép hozzám és mélyen megcsókol. Na jó… a mostani agressziót megbocsátom, de legközelebb nem ússza meg ennyivel. Azonban csókunkat egy ajtócsapódás zavarja meg és az elsõ lehetõség, ami átfut az agyamon nem más, mint Elesius.

-Már megint mit…? fordul az ajtó fele Adrien hasonló gondolatokkal mint én, de benne akad a szó.

– Te meg fõleg mit akarsz? –morog fenyegetõen, de ez az ajtóban álló Damient egyáltalán nem zavarja.

- Nyugi nem hozzád jöttem. Mondd csak Raiden most ráérsz? Megbeszélhetnénk akkor a feladatot kettesben. –mosolyog rám Adrient teljesen figyelmen kívül hagyva. Már épp válaszolnék lelkesen, amikor Adrien megelõz.

- Hát erre rábasztál, mert nem leszünk itthon a páros feladatok idején.

-Má’ mé’ ne lennénk? –néz Damien kérdõen.

-Mert küldetésre megyünk, tényleg hívd már ide a kis szobatársad, mert õ is velünk jön. –adja ki az utasítást és ledobja magát az ágyra.

- Hívd te van telefonod. – foglal helyet õ is, pont Adrien kedvenc foteljében. Mikor Elesius is megjelenik Damient egy egyszerû mozdulattal áthelyezi a kanapéra… pont mellém… ó, Adriiii, hogy te miért nem gondolkodol soha elõbb, minthogy cselekszel? Pajkosan rákacsintok Damienre, õ pedig elégedetten visszamosolyog. Ezt természetesen úgy, hogy szerelmem ne lássa. Fogunk mi még itt az agyára menni, nem kell aggódnia.

- A tényállás a következõ, mi nem a gyökér páros feladatokat fogjuk csinálni, hanem valami csapatos dolgot kaptunk, de holnap kapjuk meg a teljes felvilágosítást.

- Mi a fasz? – kiált fel Elesius és Damien egyszerre.

- Én ezzel kurvára nem dolgozok együtt! –böknek egymásra, egyszerre beszélve. Igazán jó kis páros lennének… Nem is olyan rossz ötlet! Ez a kettõ mégis csak jobban szórakoztatna, mint Adrien féltékenységi rohamai.

- Hát ez az amit én leszarok. Barátkozzatok össze vagy fasz tudja, de nekünk most egy darabig négyesben kell majd dolgoznunk. Most pedig tünés. – utasítja ki õket és amint becsukják maguk mögött az ajtót Adrien rögtön rám veti magát.

-Szerinted tudunk majd együtt dolgozni? –kérdezem a magától értetõdõ kérdést, mert én eddig úgy látom az egész csapatmunkát, mint valami mission impossiblet. Komolyan, még a holtakat visszarimánkodni az életbe is egy gyerekjáték ehhez az egészhez képest.

- Te biztos, hogy mindenkivel tudsz, a nikkelbolha talán még velem is… egy kevés fenyegetés után, a kékség csak veled tud majd.

-És te?

-Oh én csak veled szándékozom együtt dolgozni… majd te közvetíted az akaratomat rád majd biztos hallgatnak.

- Javíthatatlan vagy, ugye tudod?

- Tudom.

Másnap sikerül mindenkinek idõben megjelennie a tárgyalóban. Egy kicsit duci telt nõ vár ránk és adja elõ a feladatunk.

-A feladatuk tehát a következõ lesz: nemrég elloptak tõlünk egy igen fontos tárgyat, ami varázserõvel bír. Vissza kell szerezniük. – Mi? Csak ennyi? Sehol valami csinos, elrabolt hölgyemény? Szent Patrikom, hát mivel fogom én elütni az idõt?! Gondolok azonnal unalmas óráim számára és a nõ még egy köteg papírt is a kezünkbe nyom.  Nagyszerû, még olvassak is?! Á, ezt inkább Adrienre hagyom, inkább lustulok… Viszont a papírok közt felfedezem az elkövetõ képét is. Kurva jó! Se bajba jutott hölgy, se valami rossz szépfiú, hanem valami alvilági rohadt ronda ürge… - A tárgy nem más, mint egy amulett. Egy démonvérrel átitatott kereszt. Az elkövetõrõl bõvebb információkat a papíron találhatnak. Azonnal induljanak, nincs sok idõnk.

Szépen felállunk és indulunk is csomagolni a legszükségesebb cuccokat. Adrien tiszta happy, hogy felügyelhet rám meg Damienre, de hát istenem, ha nem most, hát majd késõbb idegesítem. Ezután beszállunk a kocsiba, csak azért, hogy megnézzük, hogy hogy néz ki egy isten háta mögött hely.

-Szóval, mi a terved, nagyokos?- kérdi cinikusan Elesius, mire Adrien csak egy lesújtó pillantással válaszol.

-Mivel utoljára errefelé látták a mi jómadarunkat, ezért kettes csoportokbra oszlunk és átkutatjuk a környéket. Egy óra múlva itt találkozunk. – több se kell, Adrien mellett termek és a pöttömöt meghagyom Damiennek, hiszen mára szabadnapot rendeltem el a férjecskémnek. Viszont nem tudom eldönteni, hogy melyikük sajnáljam jobban… Elesiust vagy Damient?

- És még valami. Senki nem kezd önkéntes akciókba, mert annak lecsavarom a tökeit.-  figyelmeztet minket a játékszabályokra, ami Damiennek nem nagyon tetszik és utána mindenki megy amerre lát

Csendben sétálgatunk egészen addig, ameddig valami meg nem mozdul a táskámban ezzel felhívva magára Adrien figyelmét. Én is furcsán pillantok rá és leveszem a tatyóm és kizipzárazom. Vékony nyüszörgõ hang után a tegnapi brownie dugja ki aranyos kis fejét.

- Ezt meg miért hoztad el? – sóhajtja fáradtan.

- Nem én hoztam. Bemászott.

- Persze. –fordul meg és folytatja az utunk, de nem várna ám meg. A browniet gyorsan a vállamra rakom és szaladok kedvesem után.

- Most ezzel azt akartad kifejezni, hogy nem hiszel nekem? –kérdem sértõdötten.

- Pontosan azt. – vágja zsebre a kezeit.

- És mégis miért? Tudtommal sosem adtam rá okot. – húzom fel még jobban az orrom.

- Nem?! Folyton azt hajtogatod, hogy szeretsz, miközben fûvel-fával kamatyolsz!

- Már elnézést, de te konkrétan hol a faszban élsz? Ha nem tûnt volna fel mindenkivel csak flörtölök. Azt meg pláne nem értem, hogy a lányokra, hogy lehetsz féltékeny! Hûséget fogadtam nem vakságot!

- Persze, persze… De árulj el nekem valamit, mi van Damienben, ami ennyire vonz? – nagyokat pislogok rá és elmosolyodom. Hát nem édes?

- Csupán annyi, hogy utálod. – bújok hozzá nevetve. – Amúgy a minap eszembe jutott valami, amivel mindketten szórakozhatunk.   

- Csak nem valami új játék? – kérdezi fenekembe markolva perverz mosollyal az arcán. Ó, hogy másra sem tud gondolni!

- Játéknak játék, de nem olyan, mint amire te gondolsz. – vigyorgok ördögien Adrien kérdõ arcába. – Szerinted a kis minden lében két kanál nikkelbolha  és a kékség nem lenne jó páros? – kérdem és élvezettel figyelem, ahogy Adrien arcára is felkúszik a vigyor.

- Imádlak. – nyom csókot a számra.

 - Én is téged.

Az út további részét hála az égnek békében töltjük. Adrien keresgél, én savanyú cukrot ropogtatok és próbálok neki segíteni, a brownie pedig a hajamat huzigálja.  

Aztán egyszer csak megtorpanunk. Hatalmas, sötét energiát érzek a másik irányból. Pont onnan, ahol Elesisusnak és Damiennek kell lennie. Rémülten egymásra pillantunk és rögtön szaladni kezdünk.

Mire odaérünk a helyzet már tragikus. Mindenhol kék tûz, a fura fazon a fényképrõl a keresztet lóbálva kántál, Damien rémülten pislog és Elesius… a földön térdel, a kereszt a nyakában füstöl, magával társalog és a szeme vörösen izzik. Teljesen ledermedek és érzem, hogy a jeges félelem újból felkúszik a gyomromba.  Az ördögûzés, a nagybátyám, a kereszt, a vörös szempár, az unokaöcsém, a tûz, a halottak…

-Elesius! –kiáltja Adrien és próbálja lehûteni a kedélyeket, de nem jár sok sikerrel. Az én tudatomig ez el sem hatol és csak remegve figyelem az eseményeket, de Adrien vállamat rázva ébreszt fel.

 - Raiden! Ne csak tátsd a szád! - Gyorsan felébredve vihart idézek elõ.

 - Adrien! – hallom Elesius sikoltását és megemberelem magam. Egy villámot küldök a sátánista õrültre, aki szerencsére holtan esik össze. Villámgyorsan ott termek és kiszedem a kezébõl a keresztet, ami még mindig éget, ezért a kabátomba tekerem. A következõ pillanatban Elesius összeesik.

*****

Aggódva rohanunk hozzá, bár én egy kicsit távolabb állok meg tõle, mint a többiek. Damien és Adrien felkapják és a tûztõl meg a körtõl jó távolra elviszik miközben én folytatom a tûzoltást, aztán csatlakozom hozzájuk.

-Jól van? –kérdezem a brownieval a vállamon, amit Damien érdeklõdve figyel.

- Úgy néz ki igen, csak elájult. - válaszol Damien. Adrien nem néz fel, csak hûti Elesius homlokát, meg gondolom az egész testhõmérsékletét. Szóval mégsem olyan jó a helyzet.

- Tudok  segíteni? – kérdezem, de Adrien csak fejjel nemet int. – Sajnálom. – suttogom nyomorultul. Ennyire elveszíteni a fejem… pedig már olyan rég történt… Ha elmondanám neki, hogy régen mi is történt, akkor biztos megértené, de… Vannak dolgok, amirõl az ember nem szeret beszélni.

Intek Damiennek, hogy kövessen és megvizsgáljuk a helyszínt, hogy biztos minden rendben legyen. Illetve csak én, mivel õ szinte semmit sem tud errõl.

- Mondd, mi ez az idióta valami? – kérdezi hirtelen Damien és felé fordulok,  mivel már mindent háromszor ellenõriztem.  Látszik rajta, hogy úgy csinál, mint aki undorodik tõle, de valójában tetszik neki. Halványan elmosolyodom.

- Az egy brownie.

- Az meg mi? –kérdi flegmán, száj elhúzva, de a brownie egyszerûen nem akar róla lemászni. Nagyon megkedvelhette Damient. Hiába… a browniek néha jobb emberismerõk, mint a kutyák.

- Kedves, segítõ, kelta manók. Szeretik a csínyeket, nem szeretik ha kritizálják a munkájukat. Túl sok ruhát és ételt azonban nem szabad nekik adni, mert azt támadásnak veszik, viszont a mézes süteményért odavannak. Röviden ennyi. – magyarázom és elõkotrok egy mézeskalács darabkát a sok savanyú cukor és tejkaramella mellõl és Damien kezébe nyomom. Unott képpel odaadja a brownienak, de látom a szemén, hogy kíváncsian figyeli a kis manót. A brownie lelkesen elveszi és boldogan falatozni kezd, miután helyet foglalt Damien vállán. Damien arcán, mintha valami halvány mosolyszerûség játszadozna.  Már épp tennék valami csípõs megjegyzést, amivel szekálhatom, amikor Elesius hangját hallom.

-Már megint elhoztad azt az idegesítõ, hülye manót? Nem unod már? Semmi haszna sincs… - zsörtölõdik megszokott stílusában Elesius, miközben Adrienre támaszkodva felénk jön.

- Nicsak! Visszatért a Pöttöm Panna! –kiáltom örömmel és próbálom legyûrni félelmem.

- Beszóltál?

- Eltaláltad Hüvelyk Matyi- húzom még jobban az idegeit, de a szokásos hajborzolás elmarad. Adrien közben telefonál, hogy jöjjenek értünk.

Miközben várunk a kocsira a brownie leugrik Damien válláról és Elesiushoz siet. Valami lila bogyót elõhalász a zöld és barna ruhácskájából és Elesius lábainál ugrálva tartja a magasba.

- Azt akarja, hogy edd meg. – fordítok a kis pöttöm fáradt pillantására.

- Minek?

- Mert jobban leszel tõle. Nyugi, nem fog megmérgezni.

- Köszönöm. – veszi el a bogyót és teszi bele a szájába. – Pfuuj… ez rohadt savanyú. – vág egy grimaszt.

Nem sokkal késõbb megérkezik a kocsi is. A holttestet ráhagyjuk a profikra, akik még csak egy köszit se dobnak oda nekünk. A beszállásnál elõre látom, hogy én kerülnék Elesius mellé, ezért gyorsan elõre engedem Damient, mert ugye Adrien nem hajlandó hátul utazni, csakis elõl, mert ugye õ a fõnök. Elesius kicsit megszeppenve méreget. Részben igaza van… a következõ pár napban tényleg kerülni fogom… még egy autóba is alig bírok vele ülni…

-Bocsi, de még mindig nálam a kereszt. – magyarázom bocsánatkérõ mosollyal, bár nem tudom, hogy mennyit érek vele.

- Semmi…

A visszaút néme csendben telik, de én csak az emlékeimre tudok gondolni és már kicsit remegni is kezdek, összeszorított álkapoccsal próbálom megregulázni az idegeim.
-Raiden, jól vagy? -kérdezi Damien, mire Elesius is rám néz.  

-Tökéletesen. - erõltetek egy minden oké kifejezést az arcomra. Aztán elõrehajolok és szívszerelmem hajával kezdek játszani. - Adrien... 

- Hmmm?

-Meg tudnál szánni néhány jégcsappal vagy jégkockával vagy bármivel, ami jégbõl van? - kérdezem suttogva, mire hátrafordul és értetlenül rám bámul.

- Minden rendben?

- Persze... - hazudom és mivel látja, hogy többet nem tud belõlem kihúzni ezért teljesíti amit kérek és megajándékoz pár jégcsappal. A többiek fura nézésétõl kísérve hátradõlök és elkezdem ropogtatni a jeget.

- Ember, te totál meg vagy hibbanva? - akad ki mellettem Damien.

- Valamivel le kell hûtenem az agyam... -morgom jéggel a számban.

- Biztos jól vagy? - kezd el aggódni Elesius is.

- Természetesen. - válaszolom az ablakon kinézve. Könyörgöm... hadd szálljak már ki...

Végre megérkezünk a kastélyhoz és a szõke hajú nõ ott vár minket pár idegen, szintén hivatalbeli fickóval.

- A kereszt? – fordul sürgetõen Adrienhez, aki csak felém int. Gyorsan odaadom nekik és még kérdeznek pár dolgot, amire nem figyelek.

-Gyere Elesius, megyünk a gyengélkedõbe. – int a pöttömnek Adrien.

- De hát már nincs semmi bajom.

- Ezt majd akkor fogom elhinni, ha nem te mondod. – zárja le a vitát és már mennek is. Mi Damiennel egymásra nézünk.

- Te nem mész? – nemet intek a fejemmel. Kezdek kicsit jobban lenni, most, hogy Elesius távolodni kezdett tõlem.

- Miért viselkedsz olyan furán? – vonja fel a szemöldökét. Egy szó nélkül megrántom a vállam, amire csak furábban néz. Némán elindulok az erdõnek azon része felé, ahova tilos a diákoknak menniük. A brownie Damient otthagyva a nadrágszáramat húzva próbál visszatartani. Erre új ismerõsöm is reagál és a karomnál fogva tart vissza. Cseppet sem kedvesen visszanézek rá, amit õ ugyanúgy viszonoz.

- Arra nem mehetsz.

- Már mért nem?

- Mert tiltva van és mert veszélyes.

- Az ilyenek téged mióta érdekelnek?

- Amióta nem tudom, hogy mi a franc bajod van, mert az az elsõ perctõl kezdve leesett nekem, hogy neked be nem áll a szád, most viszont olyan vagy, mint egy élõhalott.

- Hú de jó emberismerõ valaki… - gúnyolódom, mire idegesen megrándul a szeme. – De ahogy akarod… - rántom ki a kezem és a kastély fele veszem az irányt.

Felkeresem a szobánkat és az ágyra dõlve meredek a semmibe, amíg végül el nem alszok. Arra ébredek, hogy valaki lehuppan az ágy másik oldalára. Kicsit kómásan odfordulok. Most jött ki a fürdõbõl, a vízcseppek még mindig látszanak Adoniszi testén és törülközõvel szárítgatja gyönyörû haját.

-El jól van?

- Többé-kevésbé. – morogja. – A keresztje nagyon megégette, lehet nem tudják eltüntetni a nyomát. Azt mondták, hogy pihennie kell és olyan lesz, mint régen. Visszavittem a szobájába és még a kékség is azt mondta, hogy egy-két napig békén hagyja. Lehet fél attól, hogy Elesius újra elveszti a fejét.

- Jó hallani, hogy rendben lesz.

- Igen… - bólint és kezét a csípõmre teszi. – Amúgy Raiden… Csak képzelõdtem vagy te tényleg félsz Elesiustól? – kicsit megdermedek, majd pár pillanat múlva feszült hangon válaszolok.

- Egyáltalán nem. – hazudom a fejemmel elfordulva.

- Ugye tudod, hogy bármikor elmondhatod az igazat?

- Az igazat mondtam. – kelek fel és vágódok be most én a fürdõbe. Tiszta füst szagom van…

Másnap újból órákra megyünk és már legalább kicsit olyan vagyok, mint régen. Próbálom kiverni a fejembõl a régi katasztrófa emlékeit és igyekszem Adrient is megnyugtatni, hogy kutya bajom.

-Hello Raiden! – könyököl asztalomra csábos mosollyal Damien és szerelmem szinte szétcincálja a pillantásával.

- Szerbusz! – kacsintok rá feltûnõen és érzem ahogy a hõmérséklet csökken pár fokot. Nagyszerû! Ennél jobban nem is tudnám elhitetni a férjecskémmel, hogy jól vagyok.

- Nincs kedved meglógni pár óráról, hogy sétáljunk egyet? – simít a karomra.

- Ó dehogynem. – veszem fel kétszáz wattos vigyorom

- Valaki csukja már be az ablakot! Meg lehet fagyni! – nyafog valamelyik lány osztálytársunk, pedig az összes ablak csukva van.

-Nélkülem ketten együtt nem mentek sehova. – csap Adrien idegesen az asztalra.

- Nekem mindegy. – vonja meg a vállát Damien. – Hármasban is szeretem csinálni.

 - Még mit nem! – emelkedik fel Adrien és kirántja kezem Damienébõl. Az osztálytársaink érdeklõdve figyelnek minket. – Kékség húzz a pokolba.

- Azonnal. – vigyorog és eltûnik a terem másik vége felé. Legalábbis én azt hiszem. De amint Adrien leül és elengedi a kezem, hátulról, karomnál fogva megrántanak és húzni kezdenek. Szó nélkül szaladok Damien után, szívszerelmem meg idegesen utánunk. Egy biztos, a mai nap vagy én vagy Damien, de valamelyikünk mindenkép halott lesz.

Az egyik folyosó végén azonban beleütközünk valamibe és egymásra esünk. Ezen Adrien jót kacag és kiránt a kupacból és nem enged.

-A kurva életbe! Megtennéd, hogy nem keseríted meg még jobban az életem? –hallom Elesius hangját Damien alól, aki morogva felel valami hasonló kedveset.

- Ti meg hova készültök? – néz furcsa hármasunkra a pöttöm.

- Csak sétálni indultunk. – jelenti ki Adrien, szemeivel felnyársalva Damient.

- De hát még órák vannak! – akad ki. – Ezt nem tehetitek velem! Ti mindig csak szórakoztok engem meg mindenbõl kihagytok!

- Ez nem igaz.

- Dehogynem, szóval magatokkal visztek! – ugrik fel a nikkelbolha és nekem a hátamon is feláll a szõr, hogy vele menjek sétálni.

- Gyere csak nyugodtan. – mosolyog Adrien ördögien és még inkább kezdek félni, de egy szót sem szólok. Némán tûrök.

Amikor kiérünk az udvarra, belebotlok régi iskolatársaimba és Adrientõl és legfõképpen Elesiustól hirtelen megszökve odamegyek hozzájuk. Adrien persze megint utánam jön, mint valami biztonsági õr… vagy mint egy anyuka, aki vigyáz az idegesítõ kölkére.

-Csá skacok! Mi a szitu? – kérdezem a srácokat, akik szemmel láthatóan ugyanúgy lógnak, mint mi.

- Csak lazulunk.

- Aha, azt látom.

- Te, Raid, nincs kedved gengelni egyet bõrjakóban majd a többiekkel héderezni a réten?

- Persze! Mikor koccanunk? – kapok az alkalmon, hogy távolabb lehetek Elesiustól. Számításaim szerint még pár nap és újból elfelejtem, hogy féldémon.

- Mirõl dumáltok? –morran fel Adrien. Szegényem láthatólag egy szót sem ért.

- Csak arról, hogy elmegyünk szórakozni.

- Most valamiért nem lettem nyugodtabb…

-Nyugi, esküszöm, hogy nem csallak meg. – lehelek csókot az ajkába, mire pár haverom elhúzza a száját, néhányuk meg hányást imitál. Hát igen… ez a társaság inkább hetero, de az kit érdekel?

– Skacok! Sajnálom, de más programom lett! –kiáltom oda Damiennek és Elesiusnak. – Aztán jók legyetek és ne bántsátok túlságosan a férjecskémet! –integetek nekik és elindulok a csipetcsapattal.  

Elmegyünk a legközelebbi lakott településig, amit szintén mágusok és hasonló emberkék laknak és bevetjük magunkat egy ír kocsmába, külön az én könyörgésemre. Ott találkozunk másokkal is és jól elmulatjuk az idõt. Estefelé egy kicsit egymásba kapaszkodva elindulunk haza. Tiszta mázli, hogy nem kaptak el minket, különben most jól meg lennénk büntetve, meg ki is rúgnának minket, de üsse kavics. A hálókörzeteknél szépen elválunk. Magamban kuncogva nézem, ahogy a többieknek még a járás is nehezen megy. Még jó, hogy nem ittam annyit, különben Adrien tényleg megölne.

A szobába belépve fény fogad és Adrien kedvenc foteljében üldögél perzselõ pillantással.

-Ugye tudod, hogy több mint három szabályt szegtél meg és mindért kicsaphatnak?

-Igen, tudom. – válaszolom tömören.

-Mit csináltatok?

-Ittunk, biliárdoztunk, szórakoztunk… -sorolom miközben beleülök az ölébe és átkarolom a nyakát.

-Kivel csaltál meg? –folytatja a vallatást.

-Senkivel.

-Ha nem haragszol ezt leellenõrzöm. – morogja.

-Mégis, hogyan? – kuncogom. Ennél nagyobb hülyeséget még nem nagyon hallottam.

-Így… - harap az ajkaimba, majd nyakamon hagy pár vöröslõ foltot, miközben kezeivel vetkõztetni és simogatni kezd. Jólesõen nyögök a csókba és fülét kezdem harapdálni. Már épp az övem csatolja, amikor dörömbölnek az ajtón. Fáradtan sóhajtunk fel egyszerre.

-Nyugi, majd én elintézem. – kelek fel ölébõl és kicsit sem foglalkozom azzal, hogy a vöröslõ harapás nyomokat elfedjem, vagy a gatyám visszazipzárazzam. A dörömbölés még mindig nem akar abbamaradni.

-Tessék? – nyitom ki az ajtót és Elesius robban be a szobába izgatott képpel. 

-Gyertek gyorsan! Damien miatt beszakadt a tetõ! Ezt látnotok kell!

Pár hónapot töltöttem a Mágus Akadémiának az egyik keleti kisebb intézményébe, de mivel nem bírtak ott velem na meg az eredeti terv szerint is úgymond a központi akadémiába jöttem volna, de végül csak most jutottam ide. A hátam közepére se kívánom ezt a sulit a sok idióta sznobot meg fõleg nem, de hát nincs más választásom. 

Unottan hallgatom végig az igazgatót annyira felesleges szarságot mond, az meg fõleg nem értem minek kell körbevezetni, pont a diákelnöknek. Elõre érzem, hogy valami okoskodó fasz lesz. Hamarosan megjelenik és már sugárzik róla milyen sokat gondol magáról. Elkezd dumálni az igazgatóval õ se akarja látom, de én még inkább nem. Süt róla, hogy egy kis gazdag ficsúr a hideg is kiráz tõle.

 - Üdvözletem. – na most játssza itt nekem az udvariast. Annyira unalmas.

 - Van neked neved? – most meg úgy kezel, mint valami idiótát. Egyre inkább unszimpatikus.

- Hívj egyszerûen Damiennek, és essünk túl ezen az egészen. – morgok és elindulok, de akkor falhoz csap a nyakamnál fogva. Öccsi ez nagyon rossz ötlet.

- Ide figyel kedveském – lehet más ettõl összehugyozza magát, de én nem. – nekem sem te vagy a szívem csücske…viszont elvárom hogy tisztelj és akkor amikor én pofázok akkor szájzár fel és úgy figyeljél mint a megváltót mert különben kurva világ lesz. – megremegek, és az idegeim kezdenek elpattanni. Gyûlölöm a fajtáját, sõt irtózom tõlük. Beképzelt és azt hiszi õ a világ közepe. Ideje kicsit helyreraknom.  Kigáncsolom és lefogom. Fájdalmasan megremeg. Õ tehet róla kellett neki bosszantani. Az egyik amiért itt vagyok emiatt az erõm van. Nem bírom irányítani, ha valaki felbosszant elõtör belõlem, de ha tudnám irányítani akkor is biztos kapna belõle.

- Bocsáss meg te kékvérû seggfej …de mi a faszomat tiszteljek rajtad? – vigyorgok rá. Egyértelmûen élvezem a fájdalmas képét. Csak azt kapja amit megérdemel. Biztos mindenki kinyalja a seggét, de én elõbb döglök meg, mintsem hogy behódoljak egy ilyen seggfejnek. Megragadja a kezem, csak elmosolyodom ezzel semmit nem fog elérni, de hirtelen egyre hidegebb lesz a kezem.  Mi a franc? Leugrok róla ez nagyon nem esett jól. Szóval neki ez az ereje. Persze itt mindenki tud valamit van valami képessége. Én utálom nekem ez nem áldás, hanem átok.

Elõkapja a telefonját lemerem fogadni az egyik csicskáját hívja. Remélem egy fokkal jobb lesz, de erre nincs sok esély.

- Elesius húzd ide a segged most! Meg van az új játszó pajtásod. – játszópajtás mi? Milyen egy nevetséges alak.  Nem kell sokat várni és meg is jelenik az illetõ. Hmm nem is rossz. Sõt igazán kedvemre való és a beszélgetés alapján ez jobban megerõsödik. Nem tipikus talpnyaló, de vajon akkor miért teszi meg amit kér? Mondjuk nem is izgat, addig se kell ezzel a fasszal lennem. A kis bájcsevej után felém fordul és gyanúsan méreget. Jól teszed kicsike, sõt rosszabb vagyok mint a látszat.

- Öhm, hello, a nevem Elesius.- vele se fogok kezet. Igaz kedvemre való a kicsike, de csak a teste kéne. A kézfogása nem tûnik õszintének, ahogyan a másik faszikának se.

- Damien.- felelem egyszerûen.

- Oké, Mr. Hallgatag Halvérû, nem kell kommunikálni, ha nem akarsz. Csak gyere utánam, és próbáld megjegyezni, amit mondok. - micsoda váltás. Az tetszett, amikor azzal a hólyaggal beszélt így, de hogy nekem is ilyen stílust vesz elõ hát nem volt ínyemre, de igaz nem barátkozni jöttem és a sex még ígyis belefér. Nem szólok hozzá semmit és õ sem mond többet a kelleténél. Biztos sokan odavannak az örömtõl, hogy idejárhatnak, de engem az egész helytõl a hányinger kerülget. Nem akarok itt lenni. A régi életem akarom visszakapni, de ez nem lehetséges. Nélküle és ezzel az átokkal minden nap maga a pokol. Csak tudjam uralni az erõm és lelépek innét.

Hamar végzünk és elvállnak az útjaink. Elmegy ismét az igazgatóhoz, mivel tudnom kell melyik szobába leszek. Legszívesebben albérletbe lennék, de hát anyámék ragaszkodtak a koleszhoz. Az is biztos senkihez nem fogok alkalmazkodni. Kapok kíséretet is mondjuk azt nem tudom minek majd amikor meglátom az elõbbi kis mitugrászt elhúzom a számat.

- Ez nem lehet igaz, miért büntetsz, te nagyképû seggfej, odafent?!- mintha én annyira örülnék bár tény neki lesz rosszabb nem nekem.

- Azt hiszed, én élvezem, hogy egy agybeteg kis padlócirkáló mellé raktak be?- kérdezem marha kedvesen és ledobom a cuccaim.

- Én vagyok a padlócirkáló?! Akkor te mi vagy, az Eiffel torony rondábbik kiadása?!- itt csak én lehetek az aki a másikat sértegeti.

- Kapcsold le magad, vízibolha, mert ha én teszem, azt megkeserülöd. - figyelmeztetem. Ismét érzem kezd elszakadni a cérna. Sose voltam a türelmemrõl híres, de az erõm óta a helyet még rosszabb lett.

- Te csak ne dumálj, Góliát! Amúgy is, odafent ritkább a levegõ, ami hátrány, mert lassítja az agymûködést!- csak nem tudja befogni. Megvillannak a szemeim. Megragadom az ingénél fogva és a falhoz csapom, de úgy hogy a lába se ér le. Neki fõleg esélye sincsen ellenem.

- Én figyelmeztettelek...- morgok. Hajába markolok erõsen és õ is megtapasztalhatja, hogy nem jó velem ujjat húzni. Milyen kis édes még a könnye is kicsordul. Az a szerencse, hogy meglepõen, de õ nem bosszantott úgy fel, mint az a fasz vagyis teljesen más mértékben csinálta így hamar véget ér számára a tortúra.

- Ugye tudod, hogy ezzel most egy háborút robbantottál ki?- ez egy idióta.

- Nem tudsz megijeszteni. - gúnyosan felnevetek. Pont egy ilyen kis mitugrász fog majd megijeszteni. Biztos van ereje, de nem nézzek ki belõle sokat.

Magamhoz veszem a cigim és kimegyek az udvarra. Már most elegem van a napból pedig még el se kezdõdött. Ennyi idiótát egy helyen. Megfogok itt kattanni az is biztos. Az egyik fának támaszkodva állok meg. Elvileg nem lehet bagózni a suli területén, de pont leszarom. Jól esik a cigi és még az idegeimnek is jót tesz. Unottan figyelem az embereket nem érzem magam idevalónak és nem is vagyok. Feltûnik egy csapat lány, de egyik se kedvemre való, de ekkor egy srác is megjelenik. Meg kell hagyni vannak itt cukorfalatok, bár meg se lepne, ha õ is egy idegesítõ kis taknyos lenne. Nagyban teszi magát a lányoknak, de még mielõtt kiderül ténylegesen, hogy meleg nekem elõtte leesik. Látszik rajta, hogy csak játszik a fruskákkal. A kis színjátéka után felém veszi az irányt.

- Halihó! Raiden vagyok…
- Tudom. – jegyzem meg. Õ is kezet nyújt, de kivételesen most jófej leszek és elfogadom bár magam se értem miért.
- Damien.
- Üdvözletem. Csak nem új vagy? – semmi kedvem ehhez a bájcsevegéshez, de eltöltenék vele pár órát. Egy jó kis sex még jobbat tesz az idegeimnek.

- Ja, valami olyasmi.
- Hm… ismersz már valakit? – elnyomom a cigit és elpöckölöm.  
- Az igazgatót, egy agybeteg padlócirkálót meg egy kékvérû barmot. – ezek a legjobb jelzõk rájuk.

- Ez nem valami sok. Biztos magányos lehetsz... – magányos? Nos igen az vagyok, de nem azért, mert itt nem ismerek senkit, de ezt neki nem kell tudnia. Jól tudok színészkedni, ha kell.

- Azon könnyen lehet segíteni… Van valami dolgod a nap hátralevõ részében?

- Ez felhívás keringõre?

- Eltaláltad. – vigyorodom el. Elkezdek az ajkai felé közelíteni. Õ eddig tényleg normális. Próbál hátrálni, de nem érdekel. Átkarol a derekát és magamhoz rántva megcsókolnám, de akkor megráz. Elpattanok tõle és a szemeim szinte csak szikráznak. Tévedtem most õ húzz fel a legjobban, de itt még nincs vége. Megjelenik az pöcs sznob.

- Damien, megmutatom, hogy is kell ezt csinálni. – gúnyolódik és lesmárolja. Szóval együtt vannak és a kis ribanc mégis csak tette nekem magát.– Na, idefigyelj zöldfülû. Õ itt az enyém. – meg se hallom mit mond. Ez most tényleg nagyon felhúzz. Még csak hozzá se kell, hogy érjek már fájdalmat okozok neki. Igen azt akarom, hogy fájjon neki. Minél dühösebb vagyok annál nagyobb az erõm és ezáltal a fájdalom. Meredten figyelem, ahogyan összegörnyedve szenved egészen addig, amíg az a fasz be nem húzz egy nagyot és ettõl minden megszakad. Egy ilyen ütés vagy egyéb külsõ hatás még hatásos az erõmre, na meg a gyógyszer, amit szedek. Ez valamilyen speciális nyugtató, ami kordában tartja az erõmet, de ez mind csak átmeneti megoldás. Egyre erõsebb leszek és minél elõbb meg kell tanulnom megfékezni, irányítani az erõm, mert különben elszabadul a pokol.

- Mi a kurva élet volt ez?

- Majd elmagyarázom. Jól vagy? – kissé lihegek ez most engem is megviselt. - Na idefigyelj, te geci szemét láda… - sötét szemekkel nézzek rá, de nem mondok se teszek semmit, de érzem még egy-két szó és ismét fájni fog nekik. Nem értik meg, hogy kopjanak le rólam?. - … ha még egyszer hozzányúlsz vagy bármit teszel vele, kasztrállak a lehetõ legfájdalmasabb módon. Értve vagyok? – földet kémlelem, és nagy levegõt veszek. Be kell vennem a gyógyszerembõl érzem. Még, hogy jót tesz ez a hely. Most úgy érzem inkább árt, mint használ.

Szerencsére lelépnek és én is felviharzok a szobámba. Elõveszem a gyógyszerem és beveszem és  a dobozt még pont idõben teszem el, mert pont utána viharzik be a kis nikkelbolha. Az kéne még csak, hogy kérdezõsködjön vagy beszóljon miatta.

- Chh hát te is itt vagy. – morog rám. Látom fel van húzva még jobban, de pont leszarom.

- Ezt én is mondhatnám. Mond csak miért nem lógsz azzal a két idiótával? – vonom fel a szemöldököm. Nem nehéz összerakni az események után a képet.

Elõször nem szól semmit csak kitör belõle a röhögés. Az a gúnyos fajta.

- Na mi van másnak is bemutatkoztál? Végre valami jó is van ebben a napban. – röhög egyre jobban a kis görcs.

- Nagyon gyorsan fejezd be. – remegek meg.

- Várj kitalálom….  a diákelnök volt igaz? Akkor azért volt Adrien a szokásosnál idegbetegebb. – szórakozik egyre jobban, de csak õ.

- Utoljára figyelmeztetlek, fogd be azt a nagy pofád. – üvöltök rá, de a tekintetem ennél jóval ijesztõbb.

- Ohh na mi van nagyfiú nem bírod, ha kiröhögnek? – nevet, de akkor találkozik a tekintetünk. Elhallgat mondhatni beléfagy a röhögés.

- Khmm jut eszembe…. nekem dolgom van. – gyors léptekbe távozik. Végre valami okos dolgot is tett.

A fürdõben lemosom az arcom hideg vízzel. Most ha nem vettem volna be a gyógyszert, akkor az elsõ röhögésre neki esek. Szerencsére rögtön hat és nem kell vele várni.  Lefertõtlenítem a sérülésem. Nem különösebben fáj, de az biztos, hogy kapni fog érte az a barom mégis örülök, hogy leállított. Igen fájdalmat akartam okozni, de csak minimális szinten. Lerendezném inkább puszta kézzel, de mire eljutnék oda, addig már az illetõ a földön fetreng az erõmtõl.

Kicsit ledõlök muszáj pihenem egy kicsit. Ez egy hülye mellékhatás a gyógyszernek, hogy fáradt leszek na meg ez a hülye átkozott erõ is lefáraszt. Lehunyom a szemem és el is alszom.

Kevesebb, mint egy órára alszok, de ez is éppen elég, hogy elkések az egyik elõadásról bár pont leszarom.

Elszívok még egy cigit, majd elindulok a terem felé. Odaérve kopogás nélkül lépek be. A terem tele és minden szem rám szegezõdik, de én mit se törõdve velük elindulok hátra, de a tanár szava megállít.

- Fiatalember örülök, hogy megtisztel minket a jelenlétével. Látom a pontosság és az udvariasság sem az erõssége. – jegyzi meg gúnyosan.

- Nos eltalálta. – vonom meg a vállam és tovább megyek.

- Mi a becses neve? – pofázik tovább.

- Damien. Most örül? – kérdezem flegmán. Az osztály összesúg és a három kedvencem is kiszúrom.

- Annak örülnék, ha máskor idõben jönne. Most üljön le. – zárja le a témát pedig már kezdtem volna élvezni.

Leülök hátra, ahol senki se ül. Nem igen figyelek mit is magyarázz a tanár sõt egyáltalán nem figyelek csak bámulok ki az ablakon egészen addig amíg valaki meg nem rázza a karom.

- Hééé Damien figyelsz? –rángat meg. Odapillantok Raiden van ott.

- Mi a szart akarsz tõlem? Minek vagy itt egyáltalán? Talán nem volt elég amit kaptál? – morgok rá.

- Te tényleg nem figyeltél. Párokba kell dolgoznunk és arra gondoltam lehetnék együtt. Mit szólsz? – kérdezi olyan laza stílusban, mintha tökre nagy haverságban lennék.

- Te tényleg ennyire hülye vagy? Leszarom, hogy párban kell lenni veled meg fõleg nem leszek. Kopj le és menj az idióta pasidhoz. – apropó pasi. Adrien tekintetét érzem meg magamon. Hmm ez biztos nem tetszik neki. Talán mégis csak vele kéne lennem. – Tudod mit. Mégis csak leszek veled. – simítok végig a kezén olyan ördögi vigyorral, hogy csak na.

- Tényleg? De jó. Ez azt jelenti, hogy ami korábban történt elfelejthetjük? – milyen kis naiv, de legyen. Én nem felejtek könnyen fõleg és ha valakit akarok magamnak meg is szerzem. Így nézve már nem is ideges vagyok sokkal inkább úgy érzem még egy jót is szórakozhatok.

- Igen fátylat rá. – mosolygok rá csábosan.

- Nos akkor a feladat. – de mielõtt belekezdene megszólal a csengõ és a lovagja ott is terem.

- Gyere velem most. – ragadja meg kezét és már ki is rángatja. Ohh, de jó lesz ezt nyomit szívatni.

Lenne még két óra. Nem tudom mi, de nem is érdekel. Felmegyek a tetõre és inkább ott töltöm el az idõt. Lehet annyira nem is lesz szar itt. Egy kis szórakozással egész elviselhetõvé lehet tenni az ittlétet. Visszamegyek a szobába és a drága lakótársam is ott van.

Majd beszélni akarok vele vagyis kezdeni kéne a helyzettel valamit, mert el kell viselnünk a másikat, de ezt majd késõbb. Kinyitom a szekrényt majd elõveszek egy inget és egy nacit majd lazán elkezdek vetkõzni. Éreztem eddig magamon a szúrós tekintetét, de most semmi. Odapillantok és olyan mintha kissé zavarban lenne.

- Na mi van? Csak nem hozz zavarba a látványom? – vigyorgok rá. Ahhoz képest, hogy indult a napom talán egyre szórakoztatóbb lesz.

- Chh de barom már miért hozna zavarba. Te nagyobb barom vagy, mint hittem. – morog, de most nem bosszantó. Sõt inkább édes.

- Ohh nem? – elindulok felé, de csak egy száll naciba vagyok még mindig.

- Süket is vagy? – húzódik hátrébb az ágyon. Ördögien elvigyorodom és lenyomom az ágyra. Kezeit a feje fölé nyomom. – Talán nem is lesz olyan rossz veled együtt lakni. – lehelem a fülébe és picit bele is nyalok, de most csak ennyit teszek. Elengedem és kitör belõlem röhögés.

- Vicces képet vágsz. – fordul a kocka és most én röhögök.

- Veled pedig pokoli együtt lakni te perverz állat. – viharzik ki a szobából. Pedig nem is csináltam most tényleg igazán semmit.  

Befejezem az öltözést és gondolva egyet megkeresem Raiden szobáját. Nem nehéz az elsõ ember tudja. Lemerem fogadni a kis ficsúrral van egy szobába. Megtalálva ide is kopogás nélkül lépek be. Nagyban smárolnak így becsapom magam mögött az ajtót jó hangosan.