Már vagy hajnali kettő, de még mindig olvasok... na jó, inkább csak nézek ki a fejemből, úgy érzem, hogy már a könyvet becsukni sincs erőm. Nemhogy nem értem miről szól, tulajdonképpen már azt sem tudom, hogy milyen mű van a kezemben.
"Mary Shelley: Frankenstein"- csukom be a kezemben lévő kisregényt, s az ideiglenes éjjeliszekrényemként szolgáló felfordított nagy barna dobozra teszem, majd a villanykapcsolóig nyújtózom, hogy leoltsam a villanyt.
Ekkor azonban tétovázok, habozok... már megint nem merem megtenni. Mintha a lakás még üresebb lenne sötétben, mint anélkül.
- Gyerünk Chloe, nem vagy már kisgyerek! - bíztatom magam - De jó, most meg magamban beszélek. Egyre jobb! - sóhajtok egy nagyot, majd feltápászkodom és az ablakhoz sétálok. A redőny fel van húzva teljesen, a holdfény biztosan megtöltené a szobát, ha lekapcsolnám a villanyt, ám engem még ez sem győz meg. Párpercig még bámulok ki az ablakon, gyönyörködöm az alvó városban.
Ez után a nappaliba vonulok át, vagy inkább a nappalinak nevezett kis lyukba, amiben egy tévén és két babzsákfotelen kívül nincs is más. Ott viszont már nem kapcsolok villanyt, elég a háló fénye. Az egyik fotelbe kuporodok és bekapcsolom a tévét.Ritkán nézem, akkor is általában rajzfilmeket, szinte mindig a laptopomon filmezek.A tévé reszkető fénye betölti a szobát, rajzfilmet már nem adnak, a gépet bekapcsolni pedig nem nincs már erőm. Kapcsolgatni kezdek a csatornák között, sehol sem időzök túl sokáig. Csatornák színes sora villan fel, majd tűnik el szemem előtt, én pedig igazándiból fel sem fogom, hogy mit látok. Nemsokára meg is unom. Kikapcsolom.
Visszaevickélek a szobámba, majd bemászom az ágyamba és végre leoltom a villanyt. Ezt is csak azért, mert én fizetem a villanyszámlát. Gyorsan és könyörtelenül jön az álom fáradt szemeimre, de egy örökkévalóságnak érezem, mire elnyom az álom.
●●●
Reggel a telefonom ébresztőjére kelek, és sikeresen le is verem vagy öt könyvvel együtt az éjjeli dobozkámról, szét is esik.
- Remek! - duzzogok sóhajtva, vagy inkább sóhajtok duzzogva, majd villámgyorsam megmosakszom, rendbe hozom magam és felöltözöm. Egy kék színű majdnem térdig leérő lágy esésű ruhát kapok fel, hozzá pedig az egyik fekete körömcipőmet. Ma lesz az első napom a suliban... tanárként, úgyhogy eléggé feszült vagyok, fontos az első benyomás! A hajamat laza kontyba fogom és már rohanok is. Szerencsére alig két utcányira lakom az iskolától, úgyhogy hamar beérek, és kezdődik is a napom. Az első napom!
Az első órám a tizenegyedikesekkel van. Miután lepakolok a tanáriban és kezembe kapom a szükséges dolgokat indulok is. Éppen csengetésre érek az osztály elé. Néhány fiú még az osztály előtt rohangál, de amint meglátnak egyből a terembe sétálnak. Bizonyára látják rajtam, hogy jó eséllyel tanár vagyok, ha másért nem is, azért mert nem viselek iskolai egyenruhát.
- Sziasztok! - lépek be én magam is, becsukva magam mögött az ajtót. Érzem, hogy a hangom egy kicsit bizonytalan, de ennek ellenére egyből csend lesz, s vagy harminc kíváncsi szempár mered rám - Chloe Elmer Tanárnő vagyok, én fogom az irodalomtanárnőtöket, Haruka Tanárnőt helyettesíteni, amíg szülési szabadságon van!
Jó, jó... ez mind szép és jó, de szavaim végeztével hirtelen nem igazán tudom, hogy hol is folytassam. Pár pillanat zavart csend telepedik közém és az osztály közé
- Úgy hallottam, hogy az orosz realista irodalomnál hagytátok abba, ha jól tudom Gogol-tól a Köpönyeg volt utoljára... hányan olvastátok végig? - ülök fel a tanári asztal sarkára, s igyekszem kicsit jobban szemrevételezni a tanulókat.
A levegőben csupán öt kéz marad, ám ez cseppet sem keserít el.
- És kinek tetszett? - teszem fel a becsapós kérdést, s el is tűnnek a kezek egy kivételével. Egy bili frizurás pápaszemes fiú az, nyilván ő az osztálytitkár is ... szegénykém a stréber mintapéldányának tűnik. Sok munkába fog telni kinevelnem belőle ezt- Jól van, és miért nem tetszett? Gyerünk, szedjük össze, hogy miért volt uncsi!- mosolyodok el, ám eleinte senki sem mer felelni, da aztán kissé oldódni kezdenek, s egyre több kéz röpül a magasba - Nem kell jelentkeznetek, csak ügyeljetek, hogy ne vágjatok egymás szavába, most csak beszélgetünk! - mondom egy nyugodt, kedves mosollyal ajkamon.
A válaszokat rögzítem, ezután pedig felvázolom nekik a realizmust, s a realista regények jellegzetességeit. Viszont mivel az olvasás megszerettetése a célom, úgy vagyok vele, hogy inkább olvassanak el egy könyvet, de azt teljes szívvel, mint akármennyit nyögvenyelősen, úgyhogy miután befejeztük a realizmust, az óra maradék tizenöt percében feltárom előttük az ajánlatomat:
- Arra szeretnélek kérni benneteket, hogy következő óráig mindenki gondolkozzon el azon, hogy milyen könyvet választ, mivel a jegy feltétele az év közbeni dolgozatokon túl egy mű elolvasása, korszakban való elhelyezése és véleményezése lesz. Egy általatok választott könyvé, ami persze nem lehet akármi, de erősen hajlok a kortárs irodalom felé, úgyhogy lehet velem egyezkedni. - hadarom, majd ajkamat megnyalva tartok egy lélegzetvételnyi szünetet- Ötleteket természetesen adok, írtam egy listát, melyen vagy 100 könyv között válogathattok a világ minden táján élt szerzőktől egészen az 1800-as évektől napjainkig. Van közte kalandregény, sci-fi, horror, gyermek és ifjúsági irodalom, szinte minden a napjainkban igencsak népszerű disztópiákig. Természetesen a Japán kortárs irodalomnak is adtam helyet, ha pedig többen ugyanazon könyvet választjátok, nem probléma! - mosolyodok el megint sóhajtva egyet. Elfáradtam a nagy hadarásban - Év közben természetesen a standard tananyaggal haladunk tovább, feldolgozzuk a klasszikus műveket. Ezek elolvasásának hiányáért pedig senki sem fog feketepontot, vagy egyest kapni, viszont aki évközben elolvas ezek közül is párat, vagy akár csak egyet, meg fogom jutalmazni érte! Mindenkinek világos minden? - kérdezem, s ekkor észreveszem, hogy az egyik hátsó padban az egyik fiú a padon fekszik és éppen engem néz.
Jó, tanárként nem meglepő, hiszen elvileg az a normális, ha mindenki rám figyel, de az ő élénkzöld szemei mégis szinte megbabonáznak. Úgy érzem, hogy egy kicsit még bele is pirultam a dologba, s idegesen kapom ajkamhoz egyik ujjam, ám ekkor észreveszem, hogy a másik padsorban kérdés van.
- Igen? - fordulok a jelentkező kislány felé, s igyekszem választ adni kérdésére, ám szemem óhatatlanul vissza-vissza sandít a fiúra. "Hülye vagy Chloe!" - gondolom magamban, hiszen csupán épp ugyanúgy néz, ahogy a többiek. Japánban nem hétköznapi jelenség egy amerikai nő. Különben is, ha valami távol áll tőlem az az, hogy bármiféle normál keretek közül kilógó, megkülönböztetett érdeklődést mutassak bármely diákom iránt is. Viszont azt azért meg kell hagyni, hogy helyes fiú, biztosan van barátnője is - Következő órán a realista és naturalista drámairodalommal folytatjuk! - mondom ki, s már csengetnek is. A tanulók nagy része kiviharzik, én pedig összeszedem a cuccaimat és a tanári felé indulok. Még véletlenül sem akarok újra afelé a bizonyos pad felé nézni.
●●●
Hosszú, de jó hangulatban telt, igazán élvezetes napot tudhatok magam mögött.Boldogan indulok haza, s mialatt lefelé baktatok a hatalmas épület lépcsőin azon gondolkozom, hogy milyen színű festékeket vegyek. A szobámnak valami lilás-kékes árnyalatot gondoltam, a nappali meg lehetne mandarin színű... bár a barna is tetszik, feldobhatnám egy kis barnával, vagy arannyal! Nem-nem, az arany már túlzás lenne...Leérek a lépcsőn és befordulok a sarkon ám ekkor hitelen összeütközök valakivel.Az ütközéstől elejtem a táskámat, s a könyveimet, én magam pedig a padlóra csücsülök.
- Elnézést Tanárnő! Nagyon sajnálom... - hallok meg egy kellemes, kissé ijedt férfihangot. Felnézek, és a tekintetem újra találkozik azzal a bizonyos zöld szempárral. A fiú bűnbánóan a kezét nyújtja, hogy felsegítsen, de én nem fogadom el... egyszerűen nem lenne helyes.
- Nem történt semmi! - mondom halkan, vagy inkább csak motyogom és fel is pattanok, s táskámat felkapva indulok is tovább. Nagy zavaromban észre sem veszem, hogy a táskámból időközben meglógott telefonom a padlón maradt.
Folytatom az utamat, mit sem sejtve arról, mit is veszítettem el nemrég. Telefonom fontos telefonszámokat és üzeneteket rejt, s meg van pakolva képeimmel, zenéimmel... azaz életem apró kis morzsáival. Sohasem függtem igazán tőle, megvoltam nélküle, na de nyilván nem repestem volna az örömtől, ha tudtam volna hogy elhagytam, főleg a személyes dolgok miatt.
Ám nem tudtam egy jó darabig. Már sötétedni kezd, mikor észreveszem, hogy nincs meg. Épp a vacsorámat főzöm, egy kis zöldséglevest rizstésztával, ám amikor meg akarom nézni, hogy mennyi az idő, amikor feltűnik, hogy nem tudom min... de jó! Egyből keresni kezdem, remélem, hogy nem az utcán veszítettem el, a leves pedig kifut közben. Rohanok és lekapcsolom a gázt, közben csengetnek, így a leveses ronggyal a kezemben rohanok ajtót nyitni, s legnagyobb meglepetésemre egy ismerős zöld szempár csillog vissza rám.
- Jó estét Tanárnő! - köszön illedelmesen - A telefonja kiesett a táskájából, és már nem értem utol, úgyhogy elhoztam. - nyújtja felém az ominózus kis tárgyat.
- Köszönöm! - mondom zavartan és óvatosan kiveszem a telefonomat a kezéből - Ez... nagyon kedves tőled! Hogy is hívnak? - mosolyodom el zavartan.
- Aito... Fukao Aito! - mutatkozik be, én pedig azon kezdek el gondolkodni, hogy hogyan is hálálhatnám meg a kedves gesztust.
Szívesen behívnám egy teára, de úgy érzem nem lenne helyénvaló, ráadásul fut a lakás. Minden szanaszét van, s egyedül a konyhában vannak épkézláb székek, de ott meg kifutott a leves...
- Nos, még egyszer köszönöm Aito! Holnap találkozunk! - köszönök el mosolyogva, s be is teszem az ajtót. Ez után pedig háttal nekidőlve csapok a homlokomra.
- Hogy mondhattad neki, hogy holnap találkozunk?! Nem az osztálytársa, hanem a tanára vagy, te lüke! - morgom magamban.
Karakter: Bakin Akamtsu Megjegyzés: bocs a késői reagálásért
Reggel ugyan akkor keltem, mint amikor szoktam. Oldalra fordultam és adtam egy csókot Jessica arcára. Ő volt a mostani barátnőm. Ő a suli legdögösebb csaja, állítólag. A csókomra ő is felkelt.
-Jó reggelt édesem. – Mondtam neki és átkaroltam.
-Bakin, mit szólnál egy reggeli menethez? – Kérdezi tőlem. Egyértelmű volt a válaszom, hisz vele remek a szex. Lehúztam magamról a gatyát, mert csak az volt rajtam, mivel abban alszok. Szóval már állt a férfiasságom.
-Ülj rá édesem. – Mondtam neki és ő egyből így is tett. Elkezdett engem meglovagolni. Lehetett volna ügyesebb is, de nem ő a legrosszabb benn. Sajnos elélvezésre nem volt idő, mert benyitott két barátnője.
-Mit kerestek ti itt? – Kérdeztem és gyorsan eltakartam a drágaságomat, azaz a faszomat.
-Jöttünk Jessicáért, mert együtt szoktunk suliba menni.
-Á már értem, de mi lenne, ha kint várnátok meg. – Mondtam és kilöktem őket. Utána felöltöztünk majd elindultunk a suliba. A suliban összefutottunk egy másik lánnyal és a barátnőjével. Elkezdtek Jessicával civakodni, de nem figyeltem, mert a lány szépsége teljesen elvonta a figyelmemet. Utána mentünk az óránkra. A padtársam Kaz, a legjobb barátom-
- Figyelj Kaz ma találkoztam a világon a leggyönyörűbb lánnyal. Szerintem szerelmes vagyok.
- Tesó, tudod, hogy nem lehetünk szerelmesek. Mi csak megdugjuk őket és kész, de ha te mégis beleszerettél én elfogadom, de akkor a fogadást buktad. – A francba tényleg volt egy fogadás és az nyeri, aki később lesz igazából szerelmes.
-Na jó legyen. – Mondom. Kaz kigombolja a nadrágját. A fogadás tétje az volt, hogy a vesztesnek a kezével ki kell elégítenie a győztest óra közben. Meg is fogtam Kaz faszát és el kezdtem kielégíteni. Húzogattam, ahogy csak bírtam, de úgy hogy nehogy észrevegye a tanár. Nem volt szokatlan a pénisze látvány, hisz sokszor láttuk már egymást meztelenül.
-Mr Akamatsu. –Szólal meg a tanár. Na remek most lebuktam.
-Elvinné ezeket a könyveket a könyvtárba. – Huh, csak pár könyv. Megfogtam őket és elindultam velük a könyvtárba. Ott véletlenül nekimentem a lánynak, akibe beleszerettem. Segítettem neki felszedni a könyveket, utána elbúcsúzott tőlem. Én utána rohantam és megfogtam a kezét.
-Várj, figyelj eljönnél velem egy randira, mondjuk ma este? – kérdeztem és izgatottan várom a válaszát.
-Lesz egy ilyen éjszakai fürdőzés az itteni strandon.
Idegesen igazítom meg szemüvegemet, elég nyűgösnek érzem magam, és egy ilyen zsivajgó társaság előtt nehéz ezt elfedni magamban.
- Holnap dolgozat! – harangozom be határozottan, majd elengedve fülem mellett az elégedetlenkedő panaszáradatot, elkezdem összeszedni a könyveket és a naplót.
Kifelé menet még vetek egy pillantást egy bizonyos padra, amit egész órán igyekeztem kerülni. Most mégsem megy… hanyagul ül a padban, és mégis… korához képest szívdöglesztőbb mint megannyi korombeli pasas.
Talán csak a sport teszi.
Ahogy kiérek a folyosóra sietős léptekkel megrázom fejem, a csat majdnem kiesik belőle, így azt gyorsan megigazítom. Nem… el kell felejtenem azt a félreértést. Csak… csak azért történt, mert figyelmetlen voltam és rég nem voltam férfival… igen. Biztosan csak ez lehet az oka. Talán jobb lenne, ha egy ideig… nem… még mindig adós vagyok neki a korrepetálással. Vagy ráfoghatnám a múltkori szemtelenségére hogy befejeztem? De azt sem akarom, hogy rossz legyen nálam ebből a tantárgyból. Mit kéne csinálnom?
Hah…
Majd jobban odafigyelek, és olyan leszek, akár az órán… komor és fegyelmet követelő. Igen, azt hiszem így jó lesz.
~*~
Elkezdem összeállítani a dolgozat kérdéseit lyukas órámban, nem is kell sokat gondolkodnom rajta, és egyelőre csak felírom egy lapra. Majd később kinyomtatom.
Az ablakhoz lépek, ahol a kisasztalnál egy csésze gőzölgő kávé vár, de meghallok valami dübörgést, és kilesve az üvegen veszem észre, hogy valamelyik osztályból a fiúk fociznak.
Csak pár tanár van bent a tanáriban, viszonylag csend van főleg, hogy mindenkinek megvan a saját gondja és baja. Zavartalanul, fél mosollyal figyelem őket felhörpintve pár korttyal az üdítő italt, és mikor leteszem csak akkor veszem észre az ismerős alakot. Akaratlanul is földbe gyökereznek a lábaim. Miért nem vagyok képes egyszerűen elfordulni? Ennyire látni szeretném? Az osztályteremben nem mertem felé nézni, vagy ha mégis akkor csak futólag.
Azt veszem észre hogy a játék helyett már csak őt figyelem, majd mikor egy pillanatra néz fel, azt remélem nem vett észre. Miért dübörög így a mellkasom?
Izgatott vagyok egy tanuló miatt… nem hiszem el.
Lekapja pólóját, pulzusom az egekben, egy pillanatra belém reked a levegő és kikerekednek szemeim, de ahogy vigyorogva néz fel, rájövök, hogy észrevett… biztos, hogy direkt csinálja.
Gyorsan elfordulok az ablakból, és befejezem a dolgozatok összeállítását.
~*~
Már jócskán tart az ebédszünet, de nem igazán vagyok éhes. A kávé elvette az étvágyam, és úgy érzem egy apró görcs elnyomja az éhséget. Ahogy a tanáriba sétálok vissza látom, hogy Mugen egy lánnyal sétál hátra, ahol… senki nincs kint? Mi-miért mennek? Hova? Tanárként ügyelnem kell rájuk, nehogy valami szabálytalan dolgot tegyenek.
Jó pár méterről, ráadásul az ablakon keresztül figyelem őket, szerencsére nem vettek észre, és nagyjából hallok is.
- Izé... én már régóta figyellek, és... tetszel nekem... – összeszorulnak ajkaim, és egy pillanatra újra fojtogató érzés fog el, ahogy torkomba szorul a levegő.
- Én a nagymellű lányokat szeretem. Te pedig egy deszka vagy. Bocs. – a döbbenetem nagyobbra nő, elhűl bennem a vér, viszont a következő pillanatban valamiért elégedett melegség önt el. Nem vagyok normális…
Pár lépéssel érek ki, a lány úgy fut velem szemben, hogy észre sem vesz, csak beront az ajtón, ahol én kimegyek.
- Ez nem volt szép tőled, Mugen. – mondom halkan. A szájában már lóg egy cigi, engem is megkínál. Elhúzok egy szálat, hagyom, hogy meggyújtsa, majd beleszívok a füstölgő rúdba. Ettől biztosan lenyugszom.
- Mindent hallottál, tanárnő? – kérdezi még mindig csekély vigyorral.
- Sajnos igen – sóhajtom kelletlen érzést mutatva, bár belül kicsit más kavarog bennem a füstön kívül. Kíváncsi vagyok, vajon miért izgatja ennyire ez a fiú a fantáziámat. Magas, jóképű és jó testű. A baj az, hogy tőlem jóval fiatalabb és a diákom. Rögtön két ok, amiért nem lenne érdemes kezdeni vele bármit is. A harmadik az, hogy nagy a valószínűsége, hogy csak játszadozik… bár ha a múltkori hevességét figyelem, nem tűnt megjátszottnak. Ki csókolná meg poénból a tanárát? Nem hinném, hogy messzebbre is merne menni, de nem merem megkockáztatni. Ha elterjedne az iskolában… nekem végem. - Nem kéne így beszélned a lányokkal, nem érdemlik meg. – talán nekem is jobb lenne, ha felszedne valakit, és elfelejteném az egészet.
- Szerintem pedig az őszinteség a legfontosabb. Legalább tisztában lesznek azzal, mi számít a férfiaknak, így amikor kikerülnek a nagybetűs életbe, nem éri őket akkora megrázkódtatás. – csalódott mosollyal rázom meg a fejem… Pasik. Fogalmuk sincs arról mit csinálnak, csak mennek a farkuk után.
- Ezt meg kitől hallottad?
- A bátyámtól – felcsillan bennem a kíváncsiság… Báty? Kíváncsi lennék rá. Bár…
- Nyilván ezzel a dumával bomlanak utána a nők. – negédesen mosolyogva ejtem ki a szavakat, újabbat szívok a cigiből.
- Igen. Elvégre ugyanúgy nézünk ki – miért bizseregtem meg ennyitől? Ahogy kacsint egy vigyorral az pedig csak olaj a tűzre. Hirtelen tenyere csattan nem túl hangosan fejem mellett a falon. Sarokba szorított… mit csinál? Ha nem sietek el innen minél hamarabb… nem lesz jó vége.
- Miért jöttél utánam? – kérdi hirtelen, és elakadok a gondolatban. Gyorsan valamit…
- Miből gondolod, hogy utánad jöttem? – remek…
- Mert láttad, hogy egy csajjal sétálok ki az udvarra. Féltékeny vagy?
- Ne beszélj badarságokat, Mugen – ez így nem jó… Hiába határozott a hangom, a testemen nehezebben tudok uralkodni, főleg ennyire… ennyire…
- Tudom, hogy figyeltél tesiórán. Tetszett amit láttál? – megpróbál óvatosan csalogatva megcsókolni de nem hagyom, viszont fejem elfordításával felkínálom neki nyakamat, ami még rosszabb. Ah… nem jó… pont egy érzékeny pont. Eltolnám magamtól, de rősebb és nehezebben megy - Felizgatott a látvány? – ahogy ruhán keresztül ér szemérmemhez mindjárt úgy érzem felrobbanok. Neh…
- Mugen…
- Ez is tetszik? – dörmögi halkan, ujja becsúszik, és igyekszek sikolyomat elfojtani, nehezen. Miért? Miért tudja ilyen jól csinálni? Neh…
- Elég! – tiltakozó kiáltásomból csak egy nyögésre futja, hirtelen erőt véve magamon lököm el.
- Rendben – és még vigyorog is hozzá… megáll az eszem. - Jó érzés volt belenyúlni a bugyidba, ezt meg kell máskor is ismételnünk. Szia. – egy hirtelen csókot kapok, majd bemegy az épületbe. A falnak támasztva hátamat mély levegőt veszek, sokat egymás után, majd lecsúszom míg teljesen le nem guggolok a földre. Tenyereimbe temetem arcomat, és próbálom lenyugtatni felforrósodott testemet. Nem… ez így nagyon nem jó…
Kerülnöm kéne, erre jövök utána. Én hülye.
Nem tudom lecsillapítani magam, pedig ideje lenne… Mh… nem… a mosdókban képtelen lennék ilyet tenni… Viszont még lesz egy órám. Mi a fenét csináljak?
~*~
Elégedett mégis visszafogott kifejezéssel arcomon figyelem, ahogy írják a dolgozatot. Nem vagyok szadista, ráadásul könnyű feladatokat kaptak, puskázni ugyan nem hagyom őket, de akinél másodszorra veszem észre, elveszem. Belenézhetett kétszer, onnantól tudni kell.
Hiába ülök elöl, látom hogy az egyik hátsó padban nagyon bujkál előlem társa háta mögé. Hahh… soha nem tanulnak? Felállok helyemről, cipőm halkan kopog a parkettán, ahogy lassú, fenyegető léptekkel tipegek hátra.
- Állj fel – szólítom halkan a fiút, aki először nem moccan, majd mikor mutatom is az ujjammal, kénytelen engedelmeskedni. Kiveszem a padból a füzetet, amiben sok kis fecni van, majd vállánál megfogva visszaültetem helyére. Egy dolog, hogy nem tanul, de engem ne nézzen hülyének. Lassan visszafelé sétálok, hogy az elkobzott „ágyút” letegyem az asztalomra, de megállok Mugen felett. Ahogy előre görnyed, pont szoknyámmal egyvonalban van feje, fürkészően figyelem lapját. Kíváncsi vagyok hogy valóban nem tanult-e, vagy direkt ír rossz vagy idióta válaszokat. Bármelyik is legyen, a tervem be fog válni számomra mindkét véglet kedvező… valamilyen szinten.
Elmosolyodom, észreveszem, hogy sunyin felnéz rám, amitől csak még jobban kiszélesedik mosolyom, majdnem vigyorrá, de visszafogom magam. A végén azt fogják hinni, hogy élvezem a „szívatásukat”.
Az óra végén én szedem össze a dolgozatokat, minden egyes padhoz odasétálva, kezemet előre nyújtva kérem el a lapokat, valaki még gyorsan odafirkant a végére 1-1 mondatot, de halk fenyegetésem után, miszerint egy jegy levonás, azonnal leteszi a tollat.
Nem tudom miért ennyire jó a kedvem, pedig nem történt semmi, csak a képzeletemben. Kíváncsiságom csak még jobban lelkesít és a benne rejlő veszély pedig feltüzel.
Lassan özönlenek ki a teremből, a lapok rendezgetésébe feledkezem, majd csak arra leszek figyelmes, hogy egy toll kattog. Amikor felnézek szemüvegemet megigazítva látom, hogy persze Ő maradt bent… nem is vártam mást.
- Mit szeretnél? – sétálok felé hasonló arckifejezéssel, mint ami egész órán rajtam volt.
- Mitől van ilyen jókedved, tanárnő? – kiszélesedő mosolyomból előbukkannak fogaim is és leülök elé a padjára, élvezem, ahogy végigmér. Igen… az ilyen apró, árulkodó jelekből látom azt, amit csak akarok. Amit minden férfiből ki lehet olvasni. Mikor őszinte az érdeklődése, és mikor játszik.
- Miért érdekel? – felelek egy újabb kérdéssel folytatva a szócsatát. Egyik lábamat átteszem a másik felett, ahogy pattintja a tollat, kiesik a kezéből, szemében látom a vágyat csillogni. Tetszik… rizikós érzések és gondolatok vannak a fejemben, de most az egyszer nem bírok magammal… Talán úgysem lesz belőle semmi, egy próbát megér.
- Oh, tanárnő… elejtettem a tollam – kaján vigyor terül el sármos arcán, sunyi tekintete csak fokozza a látványt. Felegyenesedem a padról, egy fél pillantást vetek a műanyag eszközre, majd kihívó pillantással nézek vissza a sötét szemekbe.
- Vedd fel… nagyfiú vagy már – lehajol érte, de nem a tollat figyeli, hanem felfelé rám, ekkor sarkon fordulva ellépek tőle, vissza az asztalomhoz. Arcom piros, nem tagadom… sosem tudtam kontrollálni az izgalmamat, mindig kiül arcomra. De most kivételesen élvezem ezt az izgatottságot. Mielőtt kilépek a teremből még meghallom, ahogy utánam szól. – Este találkozunk – mintha észre sem vettem volna haladok tovább, a folyosón elégedett mosollyal igazítom meg újra szemüvegemet.
Pontosan erre gondoltam.
~*~
Nemsokára itt lesz. Igaz múltkor igazán pimasz volt, kapott is az arcára rendesen, de azt nem mondtam, hogy többet nem adok neki órát. Kíváncsi vagyok mire gondolhat… Sőt arra is, hogy mire fog gondolni.
Izgatottságom zavart kelt, néha úgy érzem magam mintha legalább nyolc évvel fiatalabb lennék, de… ez hozzá még mindig kevés mínusz… Talán nem kéne játszadoznom a kölyökkel akkor is, ha ő ezt élvezi. Vagy épp ki kéne használnom?
Egyszer élünk, és ez csak egyetlen alkalom lesz, minden rendben… gondolom én. Vajon megéri? Nem is igazán tudom.
Csengetnek és nincs időm tovább gondolkodni. Mielőtt kinyitnám az ajtót, még egyszer gyorsan végigmérem magam. A hajamat most direkt kiengedve hagytam, a sminket nem mostam le ami napközben volt rajtam, hisz igazán tartós. Egy lenge, kissé mélyebb dekoltázsos blúz, hasonló szoknya. Viszont ami alatta van… Legyen meglepi.
Kinyitom az ajtót, hagyok pár hosszú másodperc hatásszünetet amíg végigmér, de próbálom tovább játszani azt a szemérmesebb oldalam, amit eddig látott. Eddig féltem hogy hülyeséget csinálok, most már tudom és kevésbé érdekel. Arcom kissé ég, mert ugye ritkán csinálok ilyet. Elbambulva köszön, majd egy kisebb mosollyal válaszolok rá, majd megfordulva vállam felett pillantok vissza rá.
- Gyere beljebb – a konyha felé megyek, a szokásos helyre ülve, de most vele szemben, az asztal másik oldalán. Ott vár minket két lap, és egy toll.
- Ez mi? – kérdezi mikor lehuppan a székbe cseppnyit kelletlenül, hogy most nem vele szemben foglalok helyet.
Előre görnyedve megtámaszkodom könyökömön és tenyereimbe temetem államat, Mosolygó tekintettel figyelem az érdeklődő, de annál éhesebb szemeket.
- Gondoltam „játszhatnánk” egy kicsit. – felvonja egyik szemöldökét, szája szélét megnyalva hajol ő is közelebb, hasonlóan ülve, mint én.
- Mire gondoltál? – vigyorodik el szélesen.
- Egy új motivációs játékot találtam ki számodra. – Hátra dőlök, és mellkasom alatt karba fogom kezeimet. – Egy dolgozat van előtted, nem olyan, mint amit napközben írtál. Egy percet kapsz, hogy átolvasd a múltórai anyagot, öt percet kapsz a dolgozat megoldására.
- És mi lesz a jutalmam? – kíváncsian méreget, de ahogy látom legfőképp a mellkasomat stíröli. Szóval a nagymellű lányokat szereted mi?
- Ha egyest kapsz, semmit… - jelentem ki hanyagul - Ha kettest… talán kaphatsz egy csókot. – apró mosollyal nézek vissza rá - Ha hármast, leveszem a blúzomat. A négyest, a szoknyámat is. – erre már felcsillan a szeme látom ahogy ujjai megfeszülnek az asztallapon. - Ha ötöst írsz, kérhetsz tőlem egy valamit, ami bármi lehet. De szólok, hogy többször ilyen nem lesz – hitetlenkedve figyeli széles mosolyomat, és ami a legérdekesebb az egészben, hogy ezek emelt szintű feladatok... persze erről, neki nem kell tudnia, majd meglátja, ha a lapot megfordítva a feladatokra néz. Egyik lábamat a másikra teszem lassan, kecsesen, figyelve rezdüléseit. Tetszenek a reakciói – Mit szólsz? Akarsz játszani?
- Menj haza… - leheli, mielőtt megcsókolnám. Elvigyorodom.
- Nem tehetem…
- Miért nem? – firtatja, miközben harisnya-mentes combjára csúsztatom kezem. Milyen selymes a bőre, igazán jó érzés megérinteni. Nem olyan mint a kamaszlányoké akiket eddig tapogattam. Apropó tapogatás...
Mielőtt elérhetném combjainak felső régióját, elkapja kezemet.
- Még tartozik nekem a tanárnő – súgom, élvezettel figyelem ahogy elvörösödik.
- Igen, de erről nem volt szó… Azt mondtam, hogy korrepetállak.
- Azt viszont nem mondtam, hogy ennyi elég… Talán nem tetszem tanárnő? Nem tart vonzónak?
Kizárt, hogy bármi kifogása lenne ellenem. Magas vagyok, izmos, jóképű, a csajok imádnak. Az érett nők is imádnak. Az anyám is, de ő nem úgy, hehe.
- Ne-nem ezt mondtam, de…
- Csak egy csókot hagy kérjek… - veszem a figurát kedvesre. Na gyerünk bébi, csak egy csókot. Megnyalja duzzadt, érzéki ajkát, és a látványtól máris szűk a nadrágom.
- Ha… ha csak ennyit megengedek, akkor megelégedsz?
Hoppá. Döbbenetem palástolva bólintok egyet. Ez nem akkora hazugság, mintha ki is mondanám.
– Jól van… - suttogja, de nem hagyom befejezni a mondatot, mohón vetem rá magam, nyelvem szájába fúrom és egy mély nyelvessel szolgálom ki magam. Woáóóó... azta... Milyen finom és édes... puha és forró...
Hajába markol egyik kezem, a másik a derekára, és közelebb rántom magamhoz. A durva mozdulattól belenyög a számba, s én felmordulok. Mellkasomnak feszíti kezeit, de nincs azaz isten, hogy én magamtól elengedjem őt, egyszerűen képtelen vagyok rá.
*
- Holnap dolgozat! – jelenti be a tanárnő az óra végén, és végre elszakítom melleiről a szemeimet. Az osztályban többen felháborodnak, felhördülnek, a középen ülő három kis agyonfestett, műkörmös picsa azonnal nyafogni kezd, hogy igazságtalanság, satöbbi.
A tanárnő csak megigazítja szemüvegét, megnyalja duzzadt ajkait és magasról tesz rájuk.
Bah, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta a csók óta.
Még mindig ég az arcom a pofon helyén amit akkor adott. Na igen, kissé heves voltam. Ez van. Az vesse rám az első követ, aki képes ellenállni egy ilyen csajnak mint ő.
Tesi.
Focizunk a fiúkkal, a csajok meg nyújtógyakorlatokat nyomnak a pálya szélén. Megállíthatatlanul cserkészem be a labdát, keményen lövöm a gólokat egymás után, hajtom a testem, de alig érzem. Újabb gól után a pálya szélén kocogok fel a középvonalra, felpillantok szemem sarkából a tanári ablakába. Azonnal felismerem őt. Nocsak, engem figyel? Elvigyorodom, lehúzom magamról a pólómat, és megrázom nedves hajamat. Hirtelen felnézek, egyenesen a szemeibe, és elvigyorodom. Azonnal megperdül, de még itt is látom milyen piros az arca. Nyami.
Vállamra dobom a pólóm, visszasétálok az öltözőbe a többiekkel. Nem vagyok szégyenlős, szép izmos testem van, nincs mit takargatnom.
Némi zuhany és tiszta ruha után indulunk a többiekkel az ebédlőbe. A tálcámmal leülök egy asztalhoz a srácokkal, és már eltüntetem a levest, amikor megáll mellettünk egy lány. Talán egy évvel járhat alattam, de akár kettővel is, ahogy elnézem ártatlan kis pofiját.
- Szi-szia Mugen.
- Szia – vetem oda hanyagul, a többiek elfojtottan röhögnek a kajájukba, poharukba vagy szalvétába.
- Szeretnékveledbeszélni,kijönnélegypercre? – hadarja el, arca már olyan piros, mint a meggylevem a poharamban. Sóhajtva teszem le a kanalat és biccentek. Kelletlenül állok fel, követem a kiscsajt. Jól tudom mit akar, nem ő az első amióta ebbe a suliba járok.
Az udvaron nincs egy lélek sem, megállunk egy fal mellett, és lezserül a falnak támaszkodva várok.
- Izé... én már régóta figyellek, és... tetszel nekem... – egyre halkabban beszél. Aranyos, csinos, kedves, édes. Kell a francnak.
- Én a nagymellű lányokat szeretem – válaszolom gúnyosan elhúzott szájjal. – Te pedig egy deszka vagy. Bocs.
Sírva szalad el. Farzsebemből előhúzom a cigimet, előhúzok egy szálat, de mielőtt rágyújthatnék, megszólal mellettem valaki.
- Ez nem volt szép tőled, Mugen.
Mosolyra húzódik a szám, megkínálom. Elvesz egy szálat, öngyújtóm lángja megcsillan a vörös körömlakkon.
- Mindent hallottál, tanárnő?
- Sajnos igen – sóhajtja, vékony füstcsíkot fúj az ég felé. Kurvára szexisen csinálja, s ahogy felemeli a kezét, csuklójának finom bőre megvillan. Már ennyitől is áll nekem.
- Nem kéne így beszélned a lányokkal, nem érdemlik meg.
Szemem sarkából nézek rá, kifújom a füstöt.
- Szerintem pedig az őszinteség a legfontosabb. Legalább tisztában lesznek azzal, mi számít a férfiaknak, így amikor kikerülnek a nagybetűs életbe, nem éri őket akkora megrázkódtatás.
Elmosolyodik, felveti fejét és az ég felé fúj egy vékony füstcsíkot.
- Ezt meg kitől hallottad?
- A bátyámtól – vonom meg lezserül a vállam.
- Nyilván ezzel a dumával bomlanak utána a nők. – Gúnyos a mosolya, de még így is észvesztően néz ki.
- Igen. Elvégre ugyanúgy nézünk ki – kacsintok rá széles vigyorral. Kiakasztom a szövegemmel, látom rajta, de ezért is olyan aranyos. Elhajítom a cigarettát, felé fordulok, megtámaszkodom a feje mellett a falon. Mélyen a szemeibe nézek.
- Miért jöttél utánam? – kérdezem tőle lágyan. Kiveszem kezéből a cigarettát és eldobom. Erre nem lesz szükség.
- Miből gondolod, hogy utánad jöttem? – suttogja, szemeivel a számat figyeli. Rózsaszín nyelve végigsiklik felsőajkán, a látványtól felgyorsulnak légvételeim.
- Mert láttad, hogy egy csajjal sétálok ki az udvarra. Féltékeny vagy?
- Ne beszélj badarságokat, Mugen – adja a szigorú tanárnénit, csak a pirulás és a pihegés rontja az összképet, na meg a combját cirógató ujjaim.
- Tudom, hogy figyeltél tesiórán. Tetszett amit láttál? – számmal végigsimítom puha ajkait, nyelvemmel közéjük csusszanok, de elfordítja a fejét, nem engedi hogy megcsókoljam. Megnyalom a nyakát, elfojtott nyögéssel feszíti kezeit mellkasomnak. – Felizgatott a látvány? – dörmögöm, kezem már a szoknya alatt vannak, ujjaim csipkét tapintanak. Megrándul a farkam a nadrágomban.
- Mugen...
- Ez is tetszik? – folytatom zavartalanul, félretolom a csipkét és forró, puha puncijának nedvébe mártom ujjaimat. Felnyög, megfeszül én pedig torkára tapasztom a számat.
- Elég! – nyögi hangosan, ellök magától és én hagyom neki. Még a végén összekiabálja a házat.
- Rendben – mosolygok rá szívdöglesztően. – Jó érzés volt belenyúlni a bugyidba, ezt meg kell máskor is ismételnünk. Szia.
Megcsókolom és faképnél hagyom.
Félmosollyal a számon lépek be a folyosóra, pedig kibaszottul sajog a farkam.
- Hé, tanárnő – mély hangja most teljesen megborzongat, amikor rá nézek élvetegen vigyorog, mintha készülne valamire.
- Igen? – kérdezem vonakodva, de csak egy pillantást vetek rá, mert zavarba hoz inkább a könyvet figyelem.
- Nincs barátod, igaz? – kikerekednek szemeim, szívem kihagy egy ütemet, majd feltörő zavaromban szemüvegemet kezdem el igazgatni.
- Ho-honnan veszed ezt?
- Épeszű férfi nem hagyná, hogy a nője késő éjjel egyedül mászkáljon egy sötét parkban, kihívó ruházatban. – ez… ezt nem hiszem el. Miért kellene nekem bármit is mondanom erre? De mégis, a női büszkeségem sem hagyja, hogy szótlanul hagyjam.
- És ha... Ha dolga volt? – ennyit a büszkeségről.
- Nincs semmi, ami fontosabb lenne a csajom biztonságánál. Szóval szingli vagy. – a francba… miért vagyok ennyire átlátszó? De… miért is zavar? Nincs köze hozzá. Csak egy diák, akinek tartozom egy kicsit, amiért megmentett.
Közelebb hajol hozzám, de egy határozott mozdulattal tolom vissza a helyére.
- Mugen, viselkedj, különben vége a korrepetálásnak – m… miért jöttem ennyire zavarba a közelségétől? Teljesen beleborzongtam csak attól, hogy idébb jött.
- Légy az én csajom, tanárnő. – a döbbenettől még levegőt venni is elfelejtek, majd hatalmas szemekkel meredek rá.
- Hogy... hogy micsoda? – igen… biztosan csak rosszul hallottam ugye? Csak a fülem rossz.
Leveszi rólam a szemüveget, és a sokktól nem tudok megmozdulni, hogy megállítsam, ráadásul… kellemes, amit csinál.
- Én nem hagynám soha, hogy baja essen. Megvédeném – átkarol én pedig teljesen elvesztem a fonalat. Ugye csak képzelődöm? Mert ha igen, akkor túlságosan valósághű.
Nem… nem hihetek neki, ez csak egy kölyök, aki szeret heccelődni a tanáraival, ebben biztos vagyok. Engem is csak ki akar zökkenteni ugye? Kíváncsi, hogy meddig megyek el ugye?
Amikor kioldja hajamat, s jólesően simít meg, annyira megborzongok a sóvárgástól, hogy elvesztem az eszem…
Milyen régen érintett valaki így… ilyen gyengédséggel, és odafigyeléssel és… Mi… mit csinálok?
Ahogy felnézek rá, újra csak elgyengülnek az érzékeim, közelebb hajol, mikor fejemben bekapcsol a vészcsengő, és mielőtt elérné számat, sikerül kierőltetni magamból pár szót.
- Menj haza… - suttogom halkan, erőtlenül és nem utolsó sorban elgyengülve.
Csak elvigyorodik, pár centire ajkaimtól. A szám bizsereg, hogy érintsen meg, sóvárogva sajog minden porcikám, de ellent kell mondanom testemnek.
- Nem tehetem…
- Miért nem? – kérdezek vissza egyre érzékenyebb hangon… Combomra sőt, belső felére csúszik simító keze, de lefogom csuklóját. Viszont még így is érzem a forró érintését, amitől a testem gerjedni kezd… A fenébe is már… ennyire nem lehetek kiéhezett…
- Még tartozik nekem a tanárnő – élveteg kifejezés terül el arcán, rendíthetetlen mosollyal és tekintettel. Mivel jóval… jóval erősebb nálam, csak szavakkal tudnám innen kitaszigálni, de ahhoz nekem is józan gondolkodásúnak kéne lennem, és meg kell talélnom a megfelelő szavakat.
- Igen, de erről nem volt szó… Azt mondtam, hogy korrepetállak.
- Azt viszont nem mondtam, hogy ennyi elég… - folyamatosan megborzongat mély hangja, a férfias kisugárzása, az érintése. Teljesen elkábulok a végén. – Talán nem tetszem tanárnő? Nem tart vonzónak?
- Ne-nem ezt mondtam, de…
- Csak egy csókot hagy kérjek… - mellkasomban úgy dübörög szívem, mintha ki akarna törni, és szaladni pár kört. Ez… ez a sóvár hang… elvesztem… Teljesen elvesztem.
Zavartan nyalom meg már kiszáradt ajkaimat, pislogok párat, s elgondolkodom, végül remegő hangon szólalok meg…
- Ha… ha csak ennyit megengedek, akkor megelégedsz? – megmoccan rajtam keze, majd óvatosan bólint egyet. Annyira… annyira szégyellem magam, amiért ezt teszem. – Jól van… - suttogom elcsukló hangon, s a következő pillanatban már mohón csókol meg, szájába nyögök a meglepettségtől, és teljesen megremegek. Istenem… Istenem mit csinálok? De… de annyira jó… Nem bírok ellenállni.
Keményen püfölöm a boxzsákot, majd az ellenfelemet is. Az edző elégedetten ordítozik a ring szélén, majd amikor már a szart is kihajtotta belőlünk, végre mehetek zuhanyozni.
Vállamra dobom a sporttáskámat, és fütyörészve, kellemesen elzsibbadva indulok kedvenc tanárnénim kecója felé.
Kellemes kis kertvárosi ház, gondozott kertecske, tuti hogy még macskája is van. Becsengetek a halványrózsaszín ajtónál, lezserül megtámaszkodom és várok. Gyerünk nyuszika, engedd be a farkas bácsit.
Nyílik az ajtó, és elégedetten mérem végig.
- Szi-szia – mondja tündéri és mégis végtelenül erotikus hangján.
- Szia – válaszolom, és összefut számban a nyál. Csini kis rövid szoknyácskában van, blúza alatt ugrálnak dinnyeméretű csodás mellei a melltartójában minden mozdulatára. Hosszú, formás lábain most nincs cipő, így láthatóm aprócska lábujjait, és rózsaszínre lakkozott cuki kis körmeit.
- Gyere be – mondja. Nincs az az isten, ami visszatarthatna, hogy bemenjek, kicsikém. Ellépek mellette, még megnézem pompás seggét is, majd végre elszakítom róla szemeimet és körbenézek. Az előszobában lerúgom a cipőmet, és bekísér a kis konyhába.
Itallal kínál, de inkább ledobom magam egy székre és megrázom a fejem.
- Majd később.
- Rendben. – Letelepszik mellém végre, finom illata egyszerűen önmagában is kísértés, pláne közelsége. – Kezdjük, mondjuk, a…
Asztalra könyökölve gyönyörködöm benne. Istenem, egyszerűen az a csaj egy bombázó. Vajon van valakije?
– Hogy állsz az önéletrajzokkal?
- Egyet sem tudok – válaszolom a melleinek.
- Kérlek, koncentrálj. Ha már korrepetállak, legyél szíves figyelni. Milyen könyvből tanultatok?
- Hmm… Azt hiszem olyan… zöld színű volt a borítója.
- Biztos? Akkor elméletileg csak verselemzéseket vettetek. Úgy néz ki, hogy kezdhetek veled mindent elölről. Érdekes tanárod lehetett.
Nem mer rám nézni, a sóhajaitól meg kell veszni.
- Biztosan… - válaszolom, mert nem is figyelek arra amit mond, inkább... hogy is mondjam... „rá” figyelek. Hehe. Ahogy mellettem ül, bűn nem hozzáérni, és ki vagyok én, hogy csak úgy hagyjam? Combjára csúszik kezem. Hrr.. nincs rajta harisnya, bőre pedig selymesebb mint képzeltem.
Kipirulva tolja el a kezem.
- Mugen. Én épp segíteni próbálok! Kérlek, hagyd abba a viccelődést, és figyelj rám.
Olyan cukin zavarban van, mint azok a kis szűzlányok a suliban, akiket becserkésztem. A szégyenlős, vonakodó lányok az eseteim, nem tehetek róla. Imádom ha a préda vonakodik, és nem tálcán nyújtja magát.
- Hé, tanárnő – búgom vigyorogva, és ismét az asztalra könyökölve figyelem őt. Egy bizonyos szögből belátni a blúzának kivágásába, és látni a melltartóját. Csipkés, fehér darab, farkam már nem bír a nadrágban maradni.
- Igen? – kérdezi, és félénken rám pillant, majd ismét a könyvre. Félmosollyal figyelem.
- Nincs barátod, igaz?
Zavartan igazítja meg a szemüvegét, még mindig pír teríti be arcát.
- Ho-honnan veszed ezt?
- Épeszű férfi nem hagyná, hogy a nője késő éjjel egyedül mászkáljon egy sötét parkban, kihívó ruházatban.
- És ha... ha dolga volt?
Szélesebb vigyorra húzódik a szám. Neeem, nincs senkije.
- Nincs semmi, ami fontosabb lenne a csajom biztonságánál. Szóval szingli vagy.
Közelebb hajolok hozzá, nyakába szagolok behunyt szemekkel. Ahh ez az illat... Mellkasomra teszi kis kezét és eltol magától.
- Mugen, viselkedj, különben vége a korrepetálásnak – mondja szigorúan, de hangja megremeg.
- Légy az én csajom, tanárnő.
Döbbenten mered rám, leejti kezéből a könyvet, ami az asztalon koppan.
- Hogy... hogy micsoda?
Mosolyogva veszem le orrocskájáról a szemüvegét, megcirógatom csinos arcát.
- Én nem hagynám soha, hogy baja essen. Megvédeném – súgom a fülébe, egyik kezem derekára siklik, másikkal pedig kihúzom hajából a csatot, amivel feltűzte. Aláomlanak a gesztenyebarna tincsek, arcomat cirógatják. Mmm... még soha nem indultam be ennyire senkire. Orrommal megcirógatom a nyakát, felemelem a fejem és lepillantok babakék szemeibe. Most sehol sincs a tanárnő, egy félénk szűzkislány pislog fel rám, bomba testbe csomagolva. Biztos nem szűz. Kizárt. Ajkai kinyílnak, még mindig csak csodálkozva néz fel rám, az ajánlatom teljesen letaglózta. Megnyalom a számat, és izgatottan húzom közelebb magamhoz, megborzongok az izgalomtól. Milyen gyönyörű nő... Lehajolok, ajkai nedvesek és csillognak... meg akarom csókolni.
Végre felnéz a szemembe, bár szemeiben furcsa fényt látok, mikor bólint.
- Megígérem, hogy a te óráidra rendesen járok majd. Korrepetálást is vállalsz? – hirtelen fülledt melegség tör rám, óvatosan megigazítom szemüvegem, hogy leplezzem zavaromat, mikor visszanézek rá, szemei már lentebb járnak.
- Nem megy az irodalom?
- Nem. Pocsék vagyok belőle. Elvállalsz? – hah… megint tegez. Már előre látom, hogy ez a fiú nehéz eset lesz. De ha csak ez kell, ne rajtam múljon.
- Mugen, arra kérlek, hogy ne tegezz engem. Hálás vagyok, amiért megmentettél... de a tekintélyemre is oda kell figyelnem. – magyarázom meg. Hirtelen reakciójától kicsit megijedek, amikor felpattan, rácsap az asztalra, és arcomba hajol. Most meg akar támadni?
- Rendben, mások előtt nem foglak. Korrepetálsz engem hálád jeléül? – önelégült vigyor terül el arcán. Most erre mit mondhatnék? Valahol igaza van… Megmentette az életemet. De azért ez már kicsit sok, főleg a mustrálása.
Tenyereimet izmos mellkasára tapasztom, és úgy tolom el magamtól finoman. Milyen izmos… khm…
- Hátrébb az agarakkal! – kicsit még remeg a hangom, de igyekszem határozottnak tűnni. - Kissé elszemtelenedtél, fiatalúr! – ez az, csak határozottan.
- Hozzád sem értem, ellenben te még mindig a mellkasomat fogdosod – válaszol kaján vigyorral, és… és tényleg. Gyorsan lekapom róla mancsaimat.
- Nem vállalok korrepetálást. Soha nem is csináltam. – még nem volt olyan diák, akinek irodalomból gondjai lettek volna. De… egyszer el kell kezdeni valahol nem? Lehet később hasznomra lesz a tapasztalat. - Ellenben veled kivételt teszek, mert sokkal tartozom neked. Hetente kétszer délután. – fejét csóválja válaszként, csak meglepetten pislogok.
- Minden délután edzésen vagyok, csak esténként érek rá. – oh… értem, azt hiszem. Akkor is edzésről jött, ha jól emlékszem.
- És mikor tanulsz?
- Este, éjjel, hétvégén. – sorolja fel hadarva.
- Nem csodálom, hogy rosszak a jegyeid! – szegény fiú. De vajon miért jár ennyit edzeni?
Felkapja táskáját, ahogy látom, menni készül.
- Akkor, viszlát ma este. A címét tudom, kilenc körül érkezem majd – fel sem fogom, már indul is kifelé búcsút intve, és mikor megértem mit is mondott.
- Hé... hé várj! – de nem fordul vissza, csak kilép.
Most mi legyen? Nem mehetek utána… ráadásul megígértem, hogy elvállalom. De arról nem volt szó, hogy a házamba jön estére. Fenébe… Mit kéne tennem?
Hah… Miért velem történik?
~*~
Késő délután van, már sötétedik, én pedig izgatottan figyelek ki az ablakon. vajon mikor fog ideérni? Tényleg emlékszik arra, hogy hol lakom? Lehet csak viccelt, és el sem jön? Na mindegy… azért felkészülnöm nem árt rá. Az étkező asztal tökéletes lesz, mert kényelmesen ülve elférünk mind a ketten, kikészítek valami italt is, és… jahj, olyan szeleburdi vagyok. De azért… mégis. Valami rágcsálni való csak elkél, hisz edzésről jön, biztosan éhes lesz.
Kikészítem a könyvemet, egy füzetet, tollat, mindent, ami kellhet. Rengetegszer nézem meg, hogy megfelelő ruha van-e rajtam, hisz lehet, hogy itthon vagyok, de vendégem lesz… aki a diákom, és megmentőm is egyben. Aki korrepetálásra jön. De mitől vagyok ennyire izgatott?
Leülök a kanapéra egy csésze teával, magam alá húzom lábaimat, és előre meredek a semmibe, csak nézek ki a fejemből és gondolkodom.
Vajon miféle edzésre járhat? Múltkor ezt elfelejtettem megkérdezni. Vajon… vajon kondizik, hogy ilyen izmos? Vagy más?
Hirtelen bevillan szemem előtt, amikor egyszer betévedtem egy barátnőmmel, egy olyan helyre, és nem bírtam betelni néhány látvánnyal. Mennyi izmos pasas volt ott és…
Gyorsan lerakom a csészét, mielőtt leejteném, ég az arcom, kezeimet a szám elé kapom megrémülten.
Miért képzeltem el őt, ahogy… ahogy…
Hirtelen csengetnek, az ajtó felé kapom tekintetem. Vajon ki lehet az? Biztos Mugen.
Felpattanok ültőmből, az ajtóhoz sietek, még megigazítom hajam, és ruhámat is.
Újra csenget.
- Máris megyek! – kiáltom ki, és végre eljutok addig, hogy kinyissam neki az ajtót. Tényleg Ő az. Ahogy kitárom az ajtót, azt látom, hogy lezserül, feje mellett felkarját az ajtókeretnek támasztja, mosoly bujkál arcán, másik keze a vállán pihenő táskába kapaszkodik.
- Szi-szia – köszönök neki halkan
- Szia. – olyan borzongató a hangja… de miért?
- Gyere be. – hátrébb lépek, hogy beengedjem. Ahogy belép, azonnal körbenéz, persze észrevettem, hogy elsőként engem mért fel. Vajon direkt csinálja, hogy zavarba hozzon? Biztosan jót szórakozik rajtam.
- Ülj le a konyhában… kész valamit inni?
- Majd később – válaszol széles mosollyal, leveti magát a székre, táskáját maga mellé csapja.
- Rendben – megigazítom szemüvegem, majd leülök mellé, az asztal másik éléhez a székre, és kinyitom a könyvet. – Kezdjük, mondjuk, a… - elgondolkodva lapozgatok, szemem sarkából látom, ahogy felkönyököl, és engem néz. Olyan… zavarba ejtő, pedig az órákon annyi diák figyel rám, ez mégis valahogy… más. – Hogy állsz az önéletrajzokkal?
- Egyet sem tudok – vágja rá, és mikor felnézek rá, tekintete lentebb van, mosolyog. Bahh…
köhécselésemre végre megint a szemembe bír nézni.
- Kérlek, koncentrálj. Ha már korrepetállak, legyél szíves figyelni. – nem várok választ, csak visszafordulok a könyv soraiba bújva. – Milyen könyvből tanultatok?
- Hmm… - mutatóujjamat beakasztom két lap közé, hüvelykujjammal lapozni készülök. – Azt hiszem olyan… zöld színű volt a borítója – felsóhajtok.
- Biztos? – kérdezek vissza, de csak bólogat. Na jó…
- Akkor elméletileg csak verselemzéseket vettetek. Úgy néz ki, hogy kezdhetek veled mindent elölről – újabb sóhaj. – Érdekes tanárod lehetett – jegyzem meg felnézve az egyik konyhaszekrényemre. Amikor én voltam diák, ilyen nem fordulhatott elő.
- Biztosan…
Hirtelen forróság áraszt el, és amikor rájövök, hogy combomra simuló keze az okozója, szúrós pillantást vetek rá, de csak mosolyogva állja… Hát ez nem igaz.
Megfogom kezét, leveszem magamról, és az ő combjára teszem, fülig vörösödve. Mégis hogy képzeli? A tanára vagyok.
- Mugen. Én épp segíteni próbálok – felháborodottan nézem arcát, amin egy csepp zavar, egy csepp megbánás nincs. – Kérlek, hagyd abba a viccelődést, és figyelj rám – hangom elhalkul, lesütöm tekintetem a könyvre.
Hallgatom őt. Lágy, kedves hangját, közben unottan nézem az ablakon keresztül egy osztály tornaóráját az udvaron. A csajok ahogy futnak körbe-körbe, a mellük labdákként ringanak. Egyiknek sem olyan nagy és gömbölyű, mint az ofőmnek.
Kopog valaki az asztalomon. Shiroi tanárnő az, bombázó testének minden centije az asztalom előtt díszeleg. Szigorúan néz le rám szemüvege mögül.
- Te miért nem jegyzetelsz?
- Nincs mire.
- És hol a könyved?
- Még nincs.
- Igyekezz beszerezni…
Visszasétál a táblához, de a ruha alatt ringó fenekét bámulva elfelejtem mit is kéne beszereznem. Hú apám, imádom az érett, dögös nőket.
Véget ér az óra.
- Mugen, te még maradj itt!
Vigyorogva dőlök hátra a székemen, karba font kezekkel. Kettesben maradunk, ő pedig felém sétál. Most nincs rajta dugjmeg-cipő, de ebben is pompásak a virgácsai. Leül a padomra, keresztbe teszi az említett testrészeket, nekem pedig muszáj fészkelődnöm, mert farkam felállt, és így problémás ám a farmernadrágban tartani fájdalommentesen.
Valamit mond, de képtelen vagyok koncentrálni. Milyen szépek a szemei... a szája... hű ezek a mellek... és a lábai. Észrevétlenül nyelek egyet.
- ...értetted?
Bólintok. Kurvára fingom sincs miről szövegelt, de nem bánom. Folytatja, valamit a könyvekről, aztán kihúzza magát, kidülleszti melleit, ó azokat a naaagy melleket!
- Megígéred nekem, hogy mostantól rendesen jársz az órákra?
Eltépem szemeimet virgácsairól és a szemeibe nézek.
- Megígérem, hogy a te óráidra rendesen járok majd – bólintok. – Korrepetálást is vállalsz?
Nem zavarja hogy tegezem, de lehet hogy a felháborodott pislogás ennek szól. Elpirulva igazítja meg szemüvegét, megköszörüli a torkát, majd észreveszi hogy a lábait mustrálom.
- Nem megy az irodalom? – kérdezi megértően nézve rám.
- Nem. Pocsék vagyok belőle. Elvállalsz?
Ez persze hazugság, de mivel az anyagom még nem jött át a másik suliból, nem tudhatja.
- Mugen, arra kérlek, hogy ne tegezz engem. Hálás vagyok, amiért megmentettél... de a tekintélyemre is oda kell figyelnem.
Felállok, az asztalra tenyerelek és az arcába hajolok, hogy szemébe nézhessek közelebbről. Láthatóan nyel egyet. Hú milyen finom illata van.
- Rendben, mások előtt nem foglak. Korrepetálsz engem hálád jeléül? – vigyorodom el, sötét szemeimmel fogva tartva az övét. Hátrahőköl, de előrébb hajolok. Viszketnek a tenyereim, és ahogy lepillantok, blúzának felső két gombjának hála láthatom tutajos dekoltázsát. Megnyalom lassan a számat, mert kiszáradt a panorámától.
Mellkasomra teszi a kezét, eltol magától, de azért végigsimít izmaimon. Megborzongok és behunyom szemeimet.
- Hátrébb az agarakkal! – csattan fel a hangja. – Kissé elszemtelenedtél, fiatalúr!
- Hozzád sem értem, ellenben te még mindig a mellkasomat fogdosod – vigyorgok rá, és hátralépek amikor pirulva elkapja rólam a kezét. Megköszörüli a torkát.
- Nem vállalok korrepetálást. Soha nem is csináltam.
Elhúzom a számat és táskám után nyúlok, de folytatja:
- Ellenben veled kivételt teszek, mert sokkal tartozom neked. Hetente kétszer délután.
Megrázom a fejem.
- Minden délután edzésen vagyok, csak esténként érek rá.
Elkerekednek babakék szemei.
- És mikor tanulsz?
- Este, éjjel, hétvégén.
- Nem csodálom hogy rosszak a jegyeid! – Felháborodva teszi karcsú kezét a mellkasára, és én megbűvölve figyelem a mozdulatait. Szép keze van, körmei izgatóan hosszúak, diszkrét lakkal. Pedig vörös körmökkel észbontó lenne.
Vállamra dobom a táskát és lezserül elindulok.
- Akkor viszlát ma este. A címét tudom, kilenc körül érkezem majd – intek neki és csá.
- Hé... hé várj! – kiáltja utánam, de már késő. Halvány mosollyal sétálok végig a zsúfolt folyosón. Tesi.
- Shiroi, maradj még! – nyafogja egyik régi barátném, egy pohár koktállal a kezében. Nos… igaz nagyon élveztem az estét, ki nem hagytam volna Suzuran leánybúcsúját, de…
- Sajnálom, holnap még tanítanom is kell, és már így is sokat maradtam. – hárítok, kedves mosollyal.
- Hahh, jól van, de a lagziról nem szöksz meg – kacsint rám, majd megölel, és elköszönök mindenkitől. Tényleg nagyon jó este volt, rég nem szórakoztam ennyit.
Kint már nagyon sötét van, nem is tudom mennyi az idő, nem is figyelem. Amint hazaérek irány az ágy, és bekapcsolom az ébresztőt.
Egy sikátornál vágnám le az utat, szívem torkomban dobog, de igyekszem figyelmes maradni, és megnyugtatni magam. Igaz még sosem történt velem itt semmi, de mindig jöhet egy első alkalom.
Persze percekkel később, ahogy megjósoltam megtörténik a baj. Olyan érzés, mint a „tudtam, csak nem sejtettem” és nagyon meglep, amikor egy sötét, nagyobb darab alak elém lép, sunyi mosollyal. Félek, szörnyen, és már táskámból kapom is elő a bors spray-t, de a férfi megelőz, és kicsapja a kezemből, megragadja csuklómat. Már csak egy reményem maradt.
- Segítség... segítsééég...! – sikoltozok hangosan, remélve, hogy valaki a közelben van, és a segítségemre siet.
A férfi rángat, érzem és hallom, ahogy ruhám szakad, hajam kibontódik, és már tarkómat csapkodják a tincsek. Könnyek gyülekeznek, percről percre veszítem el a reményt, hogy talán segít rajtam valaki, mikor egy hang szeli át a sötétet, akár egy reménysugár.
- Hékás! Ereszd el a hölgyet! – megmentőm…
- Kopj le öcsi! – mordul rá, és összerezzenek. Ez a fiú… vajon tud ellene valamit tenni? Nem látok sokat belőle, mert a férfi takar, de gúnyos hangjából ítélve…
Lesütöm szemem, és várom a csodát, félig térdelek a kövön, előre biccentett fejjel, egyik karom a magasban, amit a férfi tart.
Lökést érzek, ekkor felpattan szemem, és esek egy nagyot.
- Ne szarozz velem kisköcsög! – dulakodás, fém csillanása, szinte fel sem fogom az egészet olyan gyorsan történik, végül a fiú áll fel a földről, a férfi lenn marad. Megmenekültem?
- Jól van, hölgyem? – fordul felém fél fejjel, igyekszem feltápászkodni.
- Igen, köszönöm – hangom halk, még az átéltek hatása alatt vagyok. - Te a környéken laksz?
- Aha – válaszol bambán, miközben mellkasomra mered.
Köhécselek egyet, hogy észhez térjen – A Blackmore Gimnáziumba jársz? – választ nem kapok, csak mustrálást. Integetni kezdek arca előtt, hogy szemembe nézzen.
- Azt kérdeztem, hogy a Blackmore Gimnáziumban tanulsz?
- Ja – tömör, velős válasz… nem ezt néztem volna ki ebből a lovagiasnak tűnő fiúból, aki az előbb mentett meg engem, mintha más lenne.
- Sejtettem. Mit keres egy diák ilyen későn idekint?
- Ez nem tartozik magára – elfordul, és elindul egy irányba, gondolom hazafelé tart.
- Várj! – utána lépek, cipőm kopogása visszhangzik a falakról, együtt sétálunk tovább – Viszont igen is rám tartozik a dolog, hisz ott tanítok.
- És egy tanár mit keres éjszaka idekint? Ráadásul így öltözve? – érzem ahogy mellkasom idegesen kezd dübörögni a megjegyzésre, arcom kipirul és elfordítom fejem.
- Ehhez semmi közöd.
- Ja, vágom. Amúgy edzésről megyek épp haza. – válaszol, még mindig unott hangon.
- Hogy hívnak?
- Mugen. És magát?
- Roiyaru Shiroi. – orromat megsimítom zavaromban, hisz szemüveg most nincs rajtam - Neked Roiyaru tanárnő.
- Hol lakik tanárnő? – egyik szemöldököm felszökik homlokomra. Hirtelen melegem lesz.
- Miért akarod tudni? – vigyorog. Miért?
- Hazakísérem, mielőtt megint bajba keveredne.
~*~
Láthatatlan smink alá rejtem a tegnap este miatt kialakult fáradtságot arcomon, szemüvegem segít ebben, és imádott szemcseppemet bálványozom.
- Akkor nyissátok ki a könyvet a 96. oldalon, és folytassuk az órai anyagot. A következő kor a…
- Üdv – morran egy ismerős hang, félbeszakítva az órát, és persze minden zaj is elnémul.
Mikor oda fordulok, és meglátom az illetőt, meglepődve meredek rá.
- Te…? – mintha észre sem vette belép, az osztály felé fordul, és bemutatkozik.
- Takaba Mugen.
Talán most nekem kéne mondani valamit… azt hiszem.
- Ööö... üdvözöljétek az új osztálytársatokat, gyerekek! – nem szól senki, csak vegyes tekintettel szemléli az új tagot a társaság, miközben leül egy üres padba.
Tudtam, hogy hamarosan új diák jön az osztályba, de nem hittem volna, hogy pont ő az.
Szívem valamiért hevesebben veri az ütemet, ösztönösen kezdem igazgatni hajam, miközben a diákok sutyorognak, és ahogy fél szemmel felé pillantok, látom, hogy engem figyel.
Érzem, hogy arcom ismét kipirul, és hogy nehogy lelepleződjek, visszafordulok a tábla felé.
- Ott tartottunk, hogy ennek a kornak, három nagy költője és 4 nagy regényírója volt… - a táblára írom a neveket, miközben magyarázok, fokozatosan nyugszom meg. Szeretek tanítani, tudást átadni, persze jobban örülnék, ha az osztály is ennyire lelkes lenne. Figyelmem elterelődik, ahogy folyamatosan magyarázok, diktálom, hogy mit írjanak a füzetbe, amit visszakérdezhetek a dolgozatban is. Persze az óra vége felé, ahogy Rá nézek, észreveszem, hogy csak ül, és néz ki az ablakon, hátra dőlve.
Abbahagyom a „szónoklást”, lassan lépkedek a padja felé, majd a krétával kocogtatni kezdek rajta addig, amíg rám figyel. Nem szabad izgulnom… ő csak egy diák, és én a tanára vagyok.
Szemében látom a „Na mi van, mit akarsz?” kifejezést, és először csak összeszorítom ajkaim, majd megszólalok, nyugalmat erőltetve magamra.
- Te miért nem jegyzetelsz? – szigorú tekintettel meredek sötét szemeibe.
- Nincs mire- válaszol hanyagul, kicsit sem zavartatva magát.
- És hol a könyved?
- Még nincs – vágja rá ugyan úgy, halálnyugalommal, de nem idegesíthetem fel magam. Most nem…
- Igyekezz beszerezni… - hátat fordítok neki, visszalépek a pódiumra, és befejezem az órát.
Mikor csengetnek, nagy a zsivaj, mindenki indulna kifelé, de amikor látom, hogy Ő is állna fel, azonnal felemelem hangom, hogy átszűrődjön a diákok locsogásán.
- Mugen, te még maradj itt! – természetesen összesúgnak, mint mindig, lassan kimegy mindenki, és bezáródik az ajtó. Meglepett csend, még órán sincs ilyen, a terem teljes ürességében már csak mi vagyunk, és a berendezés. Nem szeretek a diákok előtt beszélni ilyenről, hisz nem célom a nyilvános megalázás.
Lazán ül a padban, karba tett kezekkel, arra várva, hogy vajon mit akarok. Az egyetlen ami zavar, az a tekintete… Valamiért… furcsa. Nem olyan, amit a diákoknál látok.
Felülök a padjának szélére, egyik lábam átvetem a másik felett, térdeimen összefűzöm ujjaimat.
- Tudom, hogy ez az első napod, így ma még elnézem. De legközelebb ne késs, mert nem minden tanár enged be az órára, ha késel. Értetted?
Nem a szemembe néz, tekintete máshol jár, de mintha bólintana félszegen. Már abban sem vagyok biztos, hogy értette amit mondok.
Zavarom elhessegetem egy köhécseléssel, és hogy lecsúszott szemüvegem a helyére igazítom, bár már nem is reménykedem abban, hogy megint a szemembe nézne.
- A másik, pedig a felszerelés. Minden órára hordanod kell, különben fegyelmi lesz belőle. Gondolom, nem szeretnél megbukni. A könyveket már megkaphattad a beiratkozáskor. – kihúzom magam, próbálom kisugárzásommal és hangommal sugározni, hogy a tanára vagyok, akit tisztelni kéne. Megbecsülni. – Megígéred nekem, hogy mostantól rendesen jársz az órákra?
Vállamon a sporttáskámmal sétálok hazafelé. Egész jó az új edzőterem ahová járok. Mivel itt keleti harcművészetet nem igazán lehet a környéken tanulni, így inkább boksz leckéket veszek. Nem sokban különbözik a karatétól, csak a kézimunkába fekteti az erőt. Ennyi.
Nincs egy hete sem, hogy itt lakunk, és a környéket már egészen jól ismerem. Holnap még jobban fogom, mert kezdődik a suli. Így hirtelen év közben átcsöppenni egy új suliba eléggé macerás, de asszem jól elleszek, nem gond.
Keresztülsétálok az esti kivilágításban is homályos parkon, mélyen magamba szívom az ázott föld illatát. Nemrég esett az eső, még érezni.
- Segítség... segítsééég...!
Felemelem a fejem és körülnézek. Egy nő sikoltozik, valami nem stimmel. Táskámat megragadva a hang irányába futok, majd amint meglátom hogy egy férfi rángat egy fiatal nőt, odarohanok.
- Hékás! Ereszd el a hölgyet! – dörrenek rá mély hangomon. A fickó felém fordul. Középkorú faszfej, alacsony homlok, széles állkapocs. Tipikus erőszakos bunkó alkat.
- Kopj le öcsi!
A rémült, könnyező nőre pillantok és meghozom a döntést. Csattan a táskám a földön, feltűröm ingujjamat és elindulok feléjük.
- Na szarozz velem kisköcsög! – acsarog rám hiányos fogazatával a muki, kezében egy kicsorbult, ócska késsel. Nekem ront, a nő ijedten felsikít, de felesleges a cécó. Elkaszálom a pasas lábait, bepancsolok egyet neki és taccs. Lehajolok és felveszem a leejtett kést, majd a bokrok közé dobom. Hm. Na jó, még belerúgok egy erőset a rekeszizom környékére, hogy napokig őrizze emlékemet.
Nagyot fújva egyenesedek fel, hajamba túrok lazán és a táskámhoz lépek.
- Jól van, hölgyem? – vetem hátra a vállam felett.
- Igen, köszönöm – cincogja halkan, majd ahogy ingujjaimat igazítom meg, női cipőkopogás közeledik felém. Bekerül látóterembe két... nagy... Hű de jó csöcsei vannak! Elmerengek rajtuk, ahogy rugóznak a halványkék blúz alatt. – Te a környéken laksz? – kérdezi.
- Aha – válaszolom a melleknek.
- Khm! – köhint figyelmeztetően, így felemelem tekintetem, de nem jutok tovább a duzzadt és piros ajkaknál. Hú. Elsőre fel sem tűnt. Most jön az arc, amelyet rózsás pír borít, hosszú barna haj hullámzik vállai körül, valószínűleg a dulakodástól bomlott ki, mert egy hajcsat lóg ki az aljából. Babakék szemecskék, csinos arc. Nem rossz a kicsike. Tekintetem végig svenkel ismét rajta, rövid kis kosztümszoknyájából formás, szexi lábak kandikálnak elő, igazi magas sarkú dugjmeg-cipőkben végződnek a mennyei virgácsok. Apró kezecske hadonászik arcom előtt, és félbeszakadnak tizennyolckarikás gondolataim.
- Azt kérdeztem, hogy a Blackmore Gimnáziumban tanulsz?
- Ja.
- Sejtettem. – Karba fonja kezeit, amivel nagy melleit alápolcolja. Uhh... – Mit keres egy diák ilyen későn idekint?
- Ez nem tartozik magára – vetem oda neki, és táskámat a vállamon lóbálva elfordulok tőle és elindulok kifelé a parkból.
- Várj! – kiáltja utánam, és már hallom is a szexis kis cipőkopogásokat. Lelassítok, kezemet zsebre vágva. Hagyom hogy utolérjen, és aprócska retiküljét szorongatva tipegjen mellettem. Elszakadt a harisnyája, a blúza összegyűrődött, a haja kissé kócos, de elképesztően jó nő még így is. Fél füllel hallom a locsogását, ahogy fejtegeti hogy igenis köze van hozzá, mert ő tanár, és egy diáknak ilyenkor semmi keresnivalója idekint, satöbbi.
- És egy tanár mit keres éjszaka idekint? – kérdezem tőle pimasz vigyorral. – Ráadásul így öltözve?
Elpirul és duzzogva emeli fel a fejét.
- Ehhez semmi közöd.
- Ja, vágom. Amúgy edzésről megyek épp haza.
- Hogy hívnak? – pislog rám kíváncsian azokkal a nagy babakék szemekkel.
- Mugen. És magát?
- Roiyaru Shiroi – válaszolja kimérten, és egy képzeletbeli szemüveget igazít meg az orrán. – Neked Roiyaru tanárnő.
- Hol lakik, tanárnő?
Felkapja a fejét és elpirul, még az utcalámpák fényében is jól látni. Pimasz vigyorral figyelem.
- Miért akarod tudni?
- Hazakísérem – vonom meg a vállam –, mielőtt megint bajba keveredne.
***
Becsöngettek. Már legalább tíz perce.
A zsebembe gyűrt órarend szerint az első emeleti 11-es terembe kell mennem, ahol az új osztályomnak van épp osztályfőnöki. Pompás.
Benyitok, és mély hangomon bejelentem:
- Üdv.
Minden fej felém fordul, és a tanári pulpituson lelkesen hadonászó nő megáll döbbenten a mozdulatban. Remek test, egy szigorú női kosztümbe préselve, csillogó barna haj apró kontyba erőszakolva, és a nagy babakék szemek egy szexis szemüveg mögül merednek rám, tágra nyílva.
- Te...? – kérdezi tőlem értelmesen. Unottan fordítom el róla tekintetem és az osztály felé fordulok. A fiúk dacosan merednek vissza rám, a lányok olvadoznak. Szokásos. Felemelem egyik kezem, intek a népnek.
- Takaba Mugen.
Ezzel letudtam a bemutatkozást.
- Ööö... üdvözöljétek az új osztálytársatokat, gyerekek!
Néma kuss, majd sustorgás vesz körül, miközben egy üres pad felé indulok lazán. Ledobom a táskámat, majd magamat.
- ...de helyes...! ...kérjük el majd a telefonszámát... igen igen... és aztán... – és egyéb sustorgások, félszavak érik el füleimet. Nem izgat, inkább a tanárnőre pillantok. A haját igazgatja, majd amikor észreveszi hogy őt bámulom, zavartan a tábla felé fordul. Pimasz mosoly kúszik a képemre.
