Hálaadás. Sosem volt a kedvenc ünnepem, hiszen minek egy napot kiemelni, mikor mindenki elsorolja miért hálás? Szerintem minden nap el kellene mondanunk, legalább magunknak, de ezért nagy lakomát tartani, pazarlásnak érzem. Na meg ott a munkám, lehet az tett ilyen benyomást rám. Ilyenkor megsokszorozódnak a hívások a kétségbeesett, szomorú és egyedül maradt emberektől. Ez a nap mindenkit emlékeztet, hogy nemsokára itt a karácsony, a szeretet ünnepe. Mégis milyen lehet egy olyan személynek, aki úgy érzi, már nem maradt számára szeretet.

Hangosan zörög a kulcsom a zárban, ahogy bezárom az ajtót. Egy percre megállok, várom a szokásos hangokat, kiabálás, nyögés, hörgés, bármit, de nem kapok semmit. Ilyenkor mindig történik valami, hiszen rettenetes zavarást jelent, ha egy társasházban valaki ki vagy éppen bezárja az ajtaját. Sokat nem törődöm vele, lehet alszik, vagy ki tudja mit szokott csinálni, szóval elindulok.

Rendkívül hideg az idő, így örülök, hogy felvettem a bakancsomat a vékony vászoncipő helyett. Hálásan dörzsölöm össze a kezem, mikor beérek. Mindenki a helyén van, most senki nem vonult el kávézni, csak a morajlást és gépeléseket lehet hallani. Mintha kis feszültség is lenne a levegőben, de egyáltalán nem csodálkozom ezen. Az ehhez hasonló napok mindig így telnek, ilyenkor jobban oda kell figyelni mindenre, hogy mondjuk, ők hogyan mondják. Leveszem a kabátom, és felakasztom, majd a helyemre megyek. Hivatalosan még nem kell kezdenem, de miért is várjak? Beletúrok a hajamba, aztán felveszem a fejhallgatót.

***

Rengeteg hívás, és plusz két „túlórával” később fáradtan lépcsőzök felfelé. Nem is igazán a testem fáradt el, inkább csak az agyam. A sok információ és érzelem, amit fel kell dolgozni, nehézzé teszik az estéket. Berakom a kulcsot a zárba, és várok. Általában abban a pillanatban más zaj is szokott lenni, de most csak magányosan zörög a kezem alatt. Lehet tényleg elment itthonról. Esetleg valaki eljött érte. Elmosolyodom, hiszen mindig csak panaszkodok a szomszédomról, és most mégis aggódom érte. Várok még pár napot, nem kell mindig a legrosszabbra gondolni. Sajnos a munkám során mégis muszáj vagyok. Így hiába vetkőztem már le, pakoltam össze kis lakásomban, eltüntetve a készülődés nyomait. Elmosogatok, felsöprök, és arra leszek figyelmes, hogy egyre óvatosabban és halkabban csinálok mindent, egyetlen irányba koncentrálok. Semmi. Soha nem fordult elő még, hogy ennyi ideig csend legyen ezen az emeleten.

Ránézek az órára, még csak fél hat van. Fel kell mennem, biztos vagyok benne, a tanulnivalóhoz sem fogok hozzákezdeni, ha ezt nem intézem el. Szokásos hajtúrásom után bekopogok a pontosan alattam lévő lakásba. Szerencsénk van, hogy a közös képviselő, aki foglalkozik a ház ügyeivel és lakóval – bánatomra -, a házban lakik. Lehet mindenbe beleüti az orrát, de most hasznát veszem. Rövid időn belül nyílik az ajtó.

- Jó estét kívánok – köszönök udvariasan. Az idős úr melegítőnadrágot visel, és a hozzá illő melegítő pulóvert, a megszokott házi papuccsal. Amióta beköltöztem, csak ebben láttam.

- Miben segíthetek? – barna szemeit rám emeli, és meglepődve néz rám. Sosem voltam még nála, és ha lehet kerülöm is, ezért igen váratlan, hogy ebben a szituációban találjuk magunkat.

- A szomszédomról lenne szó – kezdem. Sokat nem kell hozzátennem, mert tudja melyikről beszélek.

- Igen, a költözésnél jeleztem, hogy már panaszkodtak rá, és…

Nem hagyom, hogy befejezze a mondatot, és tudom, hogy udvariatlan vagyok, viszont így lesz hatása annak, amit közölni akarok.

- Csendben van. Tizenegy órakor mentem el, és már akkor sem hallottam semmit. Most is, itthon vagyok egy órája, de még sincs semmi. Nem tudom, hogy lenne-e kulcsa, vagy valahogyan rá tudna-e nézni?

Reménykedve nézek rá, és nem véletlen nem többes számban beszéltem. Nem láttam senkit ki és bemenni arra a helyre, belegondolni sem akarok, mi lehet ott.

 - Máris hozom.

Elkomolyodott, és mintha azt látnám rajta, várta mikor következik el ez a pillanat. Én is sokat mondogattam, hogy jó lenne, de most, hogy itt vagyunk, nagyon haragszom magamra. Hogyan gondolhatok ilyenekre?

- Menjünk – tér vissza az öreg, és megy előre a lépcsőn.

Félek, hogy mit találunk, és reménykedem, hogy most az egyszer megpillantom, és megbizonyosodhatok, minden rendben van vele, de ahogy kopog a közös képviselő és semmi válasz nem érkezik, ez a remény kezd szétfoszlani. Annyi történetet hallottam már, és szinte átéltem a telefonálók által, de most, ahogy itt állok, és várok, mintha nem is lett volna az a pár év. Kisgyereknek érzem magam, aki nem tudja még, hogy az emberek meghalnak.

Előveszi az úr a kulcsot és a zárba illeszti.

- Én itt megvárom – mondom neki, mire bólint és belép. Két perc telt el talán, mikor már ki is jött. Arca merev volt.

- Telefonálnod kellene, fiam. A mentőknek.

Gyors előveszem a telefonomat, beütöm a számot és tárcsázok. Bediktálom a címet, nevem, és tömören, hogy mi történt, bár nem tudom kimondani, hogy meghalt. A lépcsőházban várjuk meg, amíg kiérnek, nem telik el 10 perc sem. Addig sem mondunk egy szót sem. Én csak a háttérben állok, megkérdezik tőlem, hogy mi történt, mit tudok, és gyorsan elmondom, mert előbb szeretnék szabadulni, de nem tudok. Ott állok az ajtóm előtt, amikor az ágyra rakják, és azon hozzák ki, majd indulnak a lépcsőn. Nem tudom levenni róla a szemem, most vagyok legközelebb hozzá, hogy meglássam hogyan néz ki. De nem látok át a zsákon, és ezért hálás vagyok. Csak egy vékonyka testet tudok kivenni a műanyag alatt. Miután elmennek, odajön hozzám a képviselő.

- Köszönöm, hogy lejöttél. Minden rendben? – kérdezi, és az arcomat fürkészi.

- Igen, persze. Én akkor mennék is – a hátam mögé mutatok. – Szép estét!

- Ha bármi kell, tudod, hol találsz – mondja kedvesen, majd bólint és elindul.

Bent a lakásban nagyon nehéz lett a csend. Akaratlanul is figyelek, hogy mit hallok. Inkább lefoglalom magam egy gyors vacsora készítéssel, majd miután túl vagyok rajta, elkészülök a lefekvéshez. Végiggondolom a napomat, minden hívást, és beszélgetést elemzek, a válaszaimon gondolkozom. Próbálom mindig a legjobb tudásomat nyújtani, de nem lehet előre tudni, kinek mi segít.

***

 Egy hét telik el és már egészen hozzászoktam a csendhez. Keveset vagyok itthon, mert a vizsga előtti utolsó nagy hajrá van. Vagy az órákon vagyok, vagy a központban, szinte csak este térek vissza. Azonban a ma délelőttöm szabad, így korán sem kell kelnem. Legalábbis így terveztem, mikor hangos beszélgetésre leszek figyelmes, és számos dübörgő lépteket. Álmosan, a pizsamámban megyek az ajtóhoz, és nyitom ki. Rögtön kiszökött az álom a szememből, mikor megláttam, hogy a szomszéd lakásból pakolnak ki. Minden bútor, eszköz, személyes holmi kikerül, vagy öt ember megy le és fel, felpakolva. Nincs a házban lift, ugyanis elég régi épület. Szerencsére csak négy emeletes, de a harmadikról így is nehéz lehet mindent levinni, utána az újakat felhozni. Senki nem foglalkozik velem, hogy miért állok kint és nézem őket, mintha sosem láttam volna még ilyet. Mikor észhez kapok haragosan csapom be magam mögött az ajtót. Ennyit a délelőtti pihenésről. Hogy hasznosnak érezzem az itthon töltött időt, elindítottam egy mosást, de szerintem ennyire mérgesen még senki nem fordult hozzá.

Három napon keresztül hallottam a munkások zajait. Kiabálások, dobálások, munkaeszközöket, fúrásokat, fűrészeléseket. Már korán elkezdték a munkát és mindig későn fejezték be, jóval azután, hogy hazaértem. Nagyon fáradt vagyok, hiszen a megszokott rendszeremben ez igen nagy kavart hozott, egyáltalán nem volt pihentető az alvásom. Egészen elképesztőnek találom, hogy ilyen gyorsan kiadták a lakást. Tudom, hogy népszerű ez a környék, és elég jó áron lehet kibérelni, viszont komoly kompromisszumokat kell kötni érte. Példának ott van a lift hiánya, a közelben lévő kocsma, ahol minden féle emberek vannak, félig az utcán. Gyakran, ha arra kell jönnöm, inkább átmegyek a másik felére az útnak, majd vissza. Ezen gondolkozom, mikor felérek a lépcsőn, és az ajtóm előtt megállok. Nem is szoktam már a munkásokra nézni, gyakorlatilag átnézünk egymáson. Elég szoros idő lehet nekik megszabva, hiszen nagyon szorgosan és gyorsan dolgoznak. A zárt kinyitó kezem rögtön megállt, mikor egy munkás válaszolt valakinek.

- Ő az, az ajtónál.

Odanéztem, mert elég egyértelmű, hogy rólam van szó. Egy fiatal fiúval beszélt, legalábbis fiúnak nézem a karcsú alakja, és sima arcából ítélve. Kissé hullámos, barna haja szanaszét áll, de nagyon jól áll neki. Egy ing és nyakkendő van rajta, ami sötét bordó, és van rajta valami minta is, de annyira kicsi, hogy nem látom tisztán. Tőlem nem sokkal lehet magasabb. Ő is végigmér engem, de nem látok arcán semmilyen érzelmet, vagy reakciót, egyetlen egy kivételével, ami mintha egy félmosoly lenne. Nem tudom eldönteni, hogy minek köszönhető, vagy mit is akar kifejezni vele. Ahogy a munkással beszélt, azt merem következtetni, hogy ő a bérlő, vagyis az új szomszédom. Illene bemutatkozni, azt hiszem. Beletúrok a hajamba, majd odalépek.

- Helló – kinyújtom a kezem -, Cornelius Butler vagyok, a szomszédban lakom.

Nagy kezét enyémbe helyezi, és megrázza azt, majd kellemes, lágy hangon szólal meg.

- Üdv, Jacob Grey, és én leszek az új szomszédod. Remélem nem zavartunk meg a felújítással – mosolyog kedvesen, de valamiért úgy érzem, csak udvarias szeretne lenni. Kissé zavarban érzem magam tőle, de fogalmam sincs, miért lehet ez…

- Én ráérek… akár most is – vallom be egy vállrándítással fűszerezve a dolgot.

- Hm… fél óra múlva?

- Tökéletes – egyezek bele, mire ő már suhanna is tovább. - Akkor fél óra múlva itt vagyok – köszönök el tőle egy intéssel, s be is lépek a lakásomba.

* | * | *

- Oké… nem bírom! Tarts… tarts egy kis szünetet! – nevetek a könnyeimmel küszködve. Már egy jó ideje itt vagyok Reese-nél, s remekül szórakozunk. Én legalábbis remekül. Söröztünk egy kicsit, miután sikeresen elmagyaráztam neki mindent a címekről. Lehet kicsit sokáig dumáltam, de mindent elmondtam neki, amit tudtam. Komolyan mindent.

Most is olyan zavartan ücsörög, míg próbálom a levegővel együtt a szemem világát is visszanyerni a könnyektől. Párszor megtapsolom, mert hát zseniálisan csinálja ezt az utánzós műsort. Komolyan, a srácok is imádnák.

- Jó!- szusszantom mosolyogva. - Rendben vagyok, folytathatod! – biztatom a folytatásra.

- Nem, elég volt – jelenti ki fej rázva.

- Na, Harley ezredes még nem is volt! – ellenkezem.

- Így hamar meg fogod unni. Az ezredes majd jó lesz legközelebbre.

- Na jó –hagyom rá, sóhajtva. Végtére is, dolgozott, biztos fáradt. - De a szavadon foglak! – tudatom vele a tényt mosolyogva. Nem fogja megúszni.

- Oké – susogja, amit elégedetten konstatálok, és hátradőlök.

- Francba! Le kellett volna kameráznom… a srácok imádták volna – ugrik be a dolog, amit fejrázással kísérek. - Tényleg! Legközelebb, ha találkozunk, gyere velünk! Hidd el, ünnepelni fognak a műsorod után!

- Köszönöm, de…

- Nincs de, katona! Meglátod, jó lesz. Oké, nem olyan jó fejek, mint én, de azért rendes srácok – teszem hozzá bazi nagy vigyorral.

- Oké, majd meglátjuk.

- Remek! – vigyorgom elégedetten. Olyan halkan mondta, mintha remélte volna, nem fogom meghallani. Ugyan, a helyeselést mérföldekről meghallom!

Mivel továbbra is csendben van, én kezdek el mesélni. Mindenről, ami eszembe jut. Sose voltam jó gyerek, és azt hiszem a katonaság csak rátett egy lapáttal. Vagy kettővel… esetleg kicsit többel. Ő úgy tűnik szívesen hallgat, mintha a mosolya is ezerszer őszintébb lenne így, hogy én dumálok és neki kell hallgatnia. Néha csóválja a fejét, hogy hihetetlen ez az egész, néha felszusszan döbbenten. Ezek a kedvenceim, meglepni, megbotránkoztatni, imádom. Komolyan, humoristának kéne mennem. A szerénységem is megvan hozzá.

-… és akkor jöttem rá, hogy amit eszem, az nem  is hús… nagyon nem – susogom, mire Reese mosolya undorodó grimaszba vált át. Aranyos, ahogy az orrát húzza ilyenkor, de talán jobb lenne ezt neki nem megjegyezni. Talán félreértené. Talán nem.

Sörért nyúl, az utolsó kettőért. Ezek után hazamegyek, de végleg, nem csak piáért. Nem akarok megint nadrág nélkül ébredni, az nagyon gáz volt. Az üveg jellegzetes csörömpölése térít észhez, no meg Reese eddig ismeretlen, indulattól túlfűtött hangja.

-A büdös életbe! – pattan fel mellőlem, de olyan lendülettel, hogy a széket is felborítja. Annyira kapkod, ez annyira nem ő. Utána sietek, figyelem, ahogy szinte kétségbeesetten próbálja felszedegetni a sörből az üvegdarabokat. Kézzel. Nem hiszem el, el fogja vágni a kezét az idióta!

- Van valahol seprűd? – semmi válasz, csak áll és nézi az összetört darabokat. - Bázis hívja Reese-t, van valahol seprűd? – Még mindig semmi válasz nem érkezik tőle, pedig én várok, tényleg. - Na jó, akkor segítek összeszedni így – térdelek mellé egy halk sóhajjal.

- Nem kell – feleli, de olyan furcsa hangsúllyal.

- De… - kezdenék bele az ellenkezésbe, de közbevág, nem is akárhogyan.

- Mondom nem kell! – üvölt rám, feláll mellőlem, majd a kezében lévő szilánkokat mellém vágja. Szerencse, hogy nem hozzám, mert ez nem egy vicces iszogatós sztori vége lenne. Mégis, úgy hiszem, nem akarok erről mással beszélni. Figyelem egy darabig a magából kifordult Reese-t, míg fejemben átpörgetek mindent. Talán a keze? Az lesz a gond, a keze. Tekintetünk találkozik, látom rajta, hogy a hirtelensége észhez térítette, most pedig kezdi felfogni mit is tett.

- Menj most haza! – szinte leheli a szavakat, olyan halk megint. -  Légy szíves! – kérlel, mire felsóhajtok. Egyedül akarnék én is lenni egy ilyen után, nem? Ő is biztosan így van vele, s teljesen megértem.

- Rendben – felelem, míg az én általam összeszedett szilánkokat az asztalra teszem. - Majd benézek – nézek felé. Szeretném, ha tudná, ennyivel se tud igazán kizökkenteni a türelmemből… vagy mimből. Mindenkinél betelik a pohár, lehet én is idegesítettem a jelenlétemmel. Talán a feletteseink és bajtársaink utánzása se esett ma neki jól, de erőltettem.

Amint újra összefutok vele, bocsánatot kell tőle kérnem…

* | * | *
 

Napok telnek el anélkül, hogy Reese-t látnám. Tény és való, hogy elég sokat vagyok házon kívül, mivel dolgoznom kell. Előadások, be kell mennem pár időpont egyeztetésre, s a sok járástól a térdem is mintha fájna. Kéne időpont erre is, megnézetni valakivel, aki ért is hozzá… de nincs kedvem egy újabb orvosi látogatást az aktámban tudni, főleg, ha kiderül, semmi bajom. Csak beképzelem, ahogy azt múltkor is mondták.

Úgy döntök, hogy a mai nap megkoronázása a fagylalt lesz. Csessze meg mindenki, a lábam is, nem iszom rá, nem. Fagyizni fogok, s megnézem a Ryan közlegény megmentését. A végén szigorúan nem fogok elmorzsolni egy könnyet se, sőt. Mesét se nézek utána. Nem. Bár, félő, hogy az utolsó pont nem fog bejönni, muszáj lesz megnéznem újra vagy a Lilo & Stich mesefilmet, vagy valami mást… csak hogy a kicsi lelkemnek jobb legyen.

Lelkesen sietek a kosarammal a bolt végébe, mert hát ott vannak a fagyasztópultok. Azért… benézek a sós rágcsálnivalókhoz is, bevágok a kosaramba egy baconos chipset, majd teperek is tovább. Tej is kéne, nem? Fenébe, akkor a tejtermékekhez! A délutáni kávé inkább tejeskávé már, s néha müzlit is eszek, uh, az is kifogyóban, basszus, pedig csak fagylaltért jöttem. Olyan hatalmasért!

Épp a müzliket kémlelem, mert kéne valami új íz, mikor olyan fékezést és szuszogást hallok, amire felkapom a fejemet. Reese az, egy kocsival, s úgy tűnik épp nagyon nem akar velem találkozni. Azért intek neki, mire ő visszaint. A neveltetés, az tesz minket ilyen udvarias fiatalemberekké, ez biztos, mivel ezután csak nézzük egymást. Én enyhén pucsítva a müzlik felmérésének hála, ő meg a kocsiba kapaszkodva, amit igyekezett az előbb még magával együtt eltüntetni előlem.

- Bevásárlás? – bökök felé a fejemmel. Elüthetne, ennyire barom kérdést…

- Igen - - feleli bólintva. – Neked is?

- Oh, én csak… - egyenesedem fel. – Én csak az esti agglegényes filmezésemre készülök – vallom be. – Vagyis készültem, mert aztán beugrott mi hiányzik otthonról.

- Értem – mosolyogja. – Akkor én nem is zavarok… - tolja tovább a kocsit, én pedig felsóhajtok. Végtére is, mit mondhatnék neki a bolt közepén? Ugye? Semmit.

- Szia – köszönök utána, majd folytatom tovább a vásárlást. Elhaladok a leárazott dolgok mellett, s láss csodát, ott egy kis kézi seprű, lapáttal… nem hagyhatom ott, veszek egyet. Most pedig jöhet a fagylalt, bár, mintha az öblítő is kifogyóban lenne… basszus, nem hiszem el, és csak egy fagylaltos bödönért ugrottam be.

Már hazafelé tartok, mikor kiszúrom a szintúgy házához cammogó Reese-t. Úgy tűnik, hogy nem vett sok mindent, lehet előlem akart volna gyorsan lelépni? Amennyire visszahúzódó lehet. Azonban azt a kis takarító készletet csak odaadom neki, ha le is kiabál érte az utcán! Utána sietek, lassan cserkészem be, s igyekszem nem figyelni a tiltakozó térdemre.

- Reese, Reese, Reese – lépek mellé fejcsóválva, mire összerezzen, és felém néz. – Nem szép dolog a Mikulástól menekülni.

- Miku… mi? – kérdez rá értetlenül, míg én szélesen vigyorogni kezdek.

- Gondoltam, hogy… - kezdenék bele, de feltűnik, hogy a szabad keze be van kötve. – Oh, jól gondoltam. Nem volt seprűd, ugye? – mutatok az én szabad kezemmel az ő bekötözöttjére. Tekintete követi az ujjamat, majd felsóhajt.

- Majd begyógyul. És Will – néz rám -, sajnálom, hogy olyan durva voltam veled. Nem volt illő, se jogos, én…

- Ácsi, ácsi – vágok közbe. – Nem kell bocsánatot kérned. Dolgoztál. Nem igaz? – bólint egy aprót, de látom, hogy nem érti. – Fáradt voltál, ittunk is, köztudottan le tudom az embereket fárasztani a pofázásommal, s lehet a kezed is fájt… szóval semmi gond.

Nem néz rám, csak kullog előre, láthatóan nem tetszik neki a dolog. Talán a keze? Az lesz a gond, ugye? Én se szeretem, ha szóba hozzák.

- Reese – szólítom meg kedvesen, mire felém néz, futólag. – Nem kell szégyellned.

- Mit? – szusszanja vissza.

- Semmit, a múltkorival kapcsolatban. Mindenkinek vannak nehezebb napjai – mosolygom. – S én is bocsánatot akarok kérni azért, mert nem szűrtem le, hogy mennyire fáradt vagy.

- Az… nem, nem kell, mármint – felsóhajt, újra rám néz, feszélyezi őt ez az egész helyzet. – Az én hibám volt csak.

- Édesanyám azt tanította, hogy minden konfliktus minimum két személytől függ, szóval, nem veszem ezt be – fenyegetem meg ujjammal, amire végre újra elmosolyodik.

- Mi volt a Mikulással? – tereli vissza a szót, gondolom, hogy ne kelljen erről beszélnünk.

- Ho, ho, ho, jó hogy rákérdeztél! – lelkendezem, majd veszem elő a szatyromból a szettet. – Jó fiú voltál, s a Mikulás elolvasta a leveledet.

- Komolyan…? – neveti, míg átnyújtom neki. – Te most csak tréfálsz.

- Dehogy! Nem szokásom – felelem rá rögtön, majd együtt nevetünk fel.

- Nem kellett volna.

- Nem tudtam ott hagyni, tudod, nem voltam a lakásavató bulidon és… és látod mi történt! – mutatok újra a kezére. – Ha meghívtál volna, rögtön ilyet veszek, és gond megoldva.

- Milyen jó is lenne, ha ennyivel mindent meg lehetne oldani – susogja halkan, szomorú mosollyal az ajkán, míg az enyhén remegő sérült kezével belerakja a szatyrába az ajándékot. Tudja, hogy úgyse venném vissza, én meg tudom, hogy úgyse fogadná el a segítségemet. Egálban vagyunk. – Köszönöm a késői lakásavatói ajándékot, Will.

- Ugyan, nincs mit, de azért legközelebb időben hívj meg – grimaszolom. – Tudod, mennyire ciki volt Harley ezredestől megtudni, hogy lemaradtam róla? – felkuncog, s ezt jó jelnek veszem. Akkor nincs harag, legalábbis, remélem, hogy nincs. 

**/*

A sör hamar átvándorolt a zacskóból a gyomrunkba. Én magam még kívántam egy kis erõset is, így míg Reese narancslével öblítette a sört, én elõkotortam egy üveg whiskyt a gyûjteményembõl. Extra tömény mindig van itthon, csak ritkán veszem elõ. Szerencsére már nem kell az ivópartnert noszogatni, hogy ürítse ki a poharát, így elég hamar elég sokat iszunk.

A kanapén igazi szócsászárrá koronázza magát, csacsog errõl, csacsog arról, én pedig lassan már a sárga szón is röhögök. Bár mikor átvált komolyabb témára, mint például a lenézõ tekintetekre, mikor elmegy egy állásinterjúra, a hatalmas nagy kérdõjel alaposan fejen kólint, s máris nem nevetgélek, mint egy ökör.

- Várjunk!- szakítom félbe hevesen gesztikulálva, miután felfogom a szavak jelentõségét. - Minek menté’ te állásinterjúra?

- Mit tippelsz?- válaszol kérdéssel, ami gondolkodóba ejt.

- Oké, oké, de miért? Otthagytad a sereget?- faggatom.

- Nem hagytam ott, csak…leselejteztek. – böki ki végre a szemét forgatva, mintha ez nem lenne olyan nagy ügy.

- De miért? Azt hallottam egész jó mesterlövész voltál és… - aztán beugrik egy pletyka, amit hallottam. - Oh. Ó! Haver, te voltál az a mesterlövész? Akit lelõttek? Hallottam, amikor kimentem, de részleteket nem mondtak. – Gondolkozom, mit is hallottam pontosan, de semmi konkrét nem ugrik be. Kíváncsi vagyok józanul több minden rémlene e. Azonban ahogy ráemelem tekintetemet Reese, látom, hogy még becsiccsentve is elszontyolodik a dolgon, így bajtársiasan fellelkesülve közelebb csúszom hozzá. - De mér’ nem mondtad? Nem szégyen az. Én is kaptam már be golyót, nézd!

Igen, ez egy remek ötlet. Úgyse mutogattam még senkinek, itt az ideje, s egy volt munkatársnál, egy sorstársnál jobbat igazán nehéz lenne találni. Szóval felpattanok, az övemmel babrálok, majd mindenféle teketóriázás nélkül szépen letolom a nadrágomat a bokámig, majd kilépek belõle s bokszerben huppanok vissza a kanapéra.

- Nézd! Itt ment be a golyó – húzom fel kicsit a lábamat, hogy Reese jól láthassa a térdemnél a bemeneti sebet - és itt kellett volna kijönnie, de gondolom elfáradt, vagy ilyesmi, mer’ bizony bent maradt –magyarázom lelkesen, pedig mikor átéltem, azt hittem ott csinálok be a gatyámba. Az alsó gatyámba. - Na! Most mutasd meg te! Gyerünk!

Néz egy darabig, de végül egy nagy sóhajjal beadja a derekát s õ is feláll a kanapéról, hogy levehesse a felsõjét. Nem nagyon értem miért kellett ehhez felállnia, de mikor szembe fordul velem, rájövök, hogy ülve nem láthattam volna az ellentétes vállán lévõ sebhelyet. Óvatosan állok fel, hogy közelebb léphessek hozzá, hogy közelrõl is olyan durván hat e.

- Találd ki, ki szedte ki a golyót! – néz fel rám széles mosollyal, ami sikeresen eltereli gondolataimat arról, hogy vajon minden rendben van e vele. Mesterlövészektõl nehezen válik meg a hadsereg.

- Csak nem Peters?- érdeklõdöm. Petersrõl tudni kell, hogy egy durva hentes, aki tojik rá, hogy hatott e már a fájdalomcsillapító avagy sem. Oh, és ha torokfájással mész be hozzá, kikapja a rossz fogadat… már ha rossz. - Azt a rohadt! – nevetem, miután Reese helyeslõen rábólint.

- Ja – tudja le ennyivel, majd felhörpinti az italának maradékát. - Még annál is rosszabb, mint mondják.

- Hú, öregem! Elég peches vagy – teszem hozzá a nyilvánvalót egy kis fejcsóválás után, de valahogy mégse búslakodunk rajta. Egy kis nevetés és máris szebb az élet.

**/*

Rég aludtam olyan mélyen, mint ma, pedig nem egyszer voltam oda piálni haverokkal, s rendesen elázva is voltam már. Nem volt egyetlen egy rémálom se, nem keltem fel egyszer se verejtékben fürödve, vagy arra, hogy nem kapok levegõt, magam sem tudom miért. Beszéltem e ezekrõl bárkinek? Ugyan. Anyám s húgom tuti kikészülne, s dili dokihoz rángatna, aki olyasmiket mondana, amitõl a szemem kettéáll. A bajtársak tudják milyen ez, szóval nem beszélünk róla, próbáljuk elfelejteni. A katonaorvos meg… nos, az se százas. Egyik se.

Arra kezdek magamhoz térni, hogy rohadtul nyom a padló, s a nyakamat is elaludtam, no meg hogy Reese motoszkál felettem. A lábaim odaragadtak a földhöz, ugyanis nincs rajtam nadrág, ami egy pillanatra megrémít, de érezvén, hogy minden másom megvan, mármint ruhám, megnyugszom. Biztos mutogattam valamit… hm… a sebhelyemet, igen.

- Szép jó reggelt, Kinley százados úr! – köszönök rá lelkesen, széles mosollyal. Kezd minden derengeni, szóval nem voltam én csutka részeg, csak vidám. Bár azért meglep, hogy sebmutogatást kezdeményeztem, s Reese még bele is ment… gondolom õt jobban kiütötte a pia, mint engem.

- Mi?- pislog rám értetlenül, ami csak alátámasztja azt, hogy tényleg nem tudja, hogy mit is mûvelt az este.

- Öregem! – tudom le egy sóhajjal. Ezek szerint Reese nem a tipikus ivócimbi, vigyáznom kell, nehogy túlságosan leitassam. Errõl jut eszembe! Hol van a gatyám?

- Nem emlékszel? Rohadt jól tudod utánozni az öreget!  Azt hittem, megfulladok a röhögéstõl – lököm tovább a dumát, legalább addig sincs kínos csend közöttünk, míg én az alsó felemre való ruhanemût kutatom az apró lakásomban. Nem felel semmit se, én viszont idõközben kiszúrom a földön lévõ, elhagyatott farmeromat, amit meg is szerzek magamnak, majd egy kínos nevetés után elkezdem felvenni.

- Miért aludtam itt? – szólal meg végül, mikor felöltözve leülök mellé a kanapéra. Nos, ez igen jó kérdés, hogy is volt? Oh, meg is van!

- Egy pillanatra elfordultam, te meg kidõltél. Elõször azt hittem, hogy beájultál, de aztán láttam, hogy csak alszol - idézem fel halvány mosollyal az ajkamon a történteket.

- Hazaküldhettél volna – jegyzi meg, míg arcára kiül egyfajta kellemetlenség.

- Elfértél – tudom le ennyivel s egy vállvonással. Ugyan már, nem történt semmi, sõt, igazából nekem kéne szégyenkeznem, hogy még párnát és takarót se biztosítottam neki.

- Ne haragudj – susogja, míg végi simít arcán. - Mondtam, hogy ez nem nekem való.

- Miért? Jól szórakoztunk – világosítom fel, ha már egyszer nem rémlik neki a dolog. Ennyi meg bõven belefér. Õ persze erre sem felel, helyette maga elé bámul, gondolom a gondolataiba mélyül el, vagy mi.

- Fáj a fejed? – kérdezek rá váratlanul, amire õ is meglepetten kapja fel a fejét. – Csak mert van ám rá gyógyszerem – mosolygok.

- Ah, nekem is van rá otthon… - motyogja.

- Szóval fáj – sóhajtok fel. – Tudod Reese, én rángattalak bele ebbe a mulatozásba, akkor már alap, hogy gyógyszert is adok a mellékhatására – vigyorgok rá, míg felállok. – Ha csak nem akarsz mondjuk inni rá…

- Nem, nem! – ellenkezik rögtön, amin jót nevetek, õ pedig belepirul a helyzetbe.

- Sejtettem. Akkor hozok neked vizet meg dilibogyót – látom, hogy ellenkezne, így felemelem mind a két kezemet. – Nem ismerek semmiféle ellenérvet, szóval bocs, ezt még ki kell bírnod. – Kifújja a levegõt, majd küld felém egy halvány mosolyt, ami biztosít arról, hogy biza itt fog maradni addig, míg a konyhából összeszedem a dolgokat. Neki, meg nekem is, ugyanis érzem, hogy én se vagyok a toppon.

Én gyorsan bekapom a saját adagomat pár korty vízzel, Reese-nek pedig öntök egy tiszta pohárba aqua kólát s a kezemben viszek neki egy szem gyógyszert. Õ továbbra is a kanapén ücsörög, mint egy jó fiú, majd mikor odanyújtom neki a dolgokat, hálás mosolyt küld felém.

- Rég voltál hasonló állapotba? – érdeklõdöm.

- No, igen… eléggé – vallja be zavartan, míg lehúzza a vizet, majd a kezében szorongatja a poharat utána.

- Csinálok egy jó kis reggelit, ami majd elûzi tuti a macskajajt – kacsintok rá pajkosan, mire õ felemeli rám a tekintetét.

- Nem viszed ezt kicsit túlzásba? – kérdezi, mire én elveszem tõle a poharát.

- A túlzás az lenne, ha mindig fõznék rád. De hidd el, hamar feladnád a dolgot, ugyanis az alapvetõ agglegényes dolgokon kívül másra nem vagyok képes.

- Pedig épp sushit akartam kérni – mosolyogja, majd áll fel s követ a konyhába. – Segítsek valamit? – kérdezi, míg megáll a kétszemélyes kis asztalka mellett, s figyeli, ahogy pakolgatni kezdek.

- Mondjuk melegíthetnéd az egyik széket – felelem mosolyogva, mintha tényleg valami feladatot adnék neki. Egy darabig csak pislog rám, majd széles mosollyal az ajkán csóválja meg a fejét.

- Oké – tudja le ennyivel, de mielõtt letenné a hátsóját, gyorsan megfordítja a pólóját magán.

- Csak nem rosszul vetted fel? – kérdezem, míg elõkészítem a tojást, a bacont, a kenyeret meg a fûszereket.

- Szerintem akkor az se tûnt volna fel, ha kifordítva veszem fel – vallja be a száját húzva, amin én jót nevetek.

Innentõl inkább én csacsogok neki, míg készítem a kaját, bár azt kiharcolja, hogy legalább az evõeszközöket kirakhassa. Láthatóan ettõl kicsit boldogabb és nyugodtabb lett, amin jót mosolyogtam. Csacsogok neki pár pletykát a seregrõl, aztán benyögök pár gagyi poént a magam részérõl, amin azért csak virul egy kicsit. Elsõnek neki készítem el a tükörtojást és a bacont pirítóssal, sõt, kap hozzá a tegnapról megmaradt gyümölcslébõl is. Hát na, nem az fogyott jobban… Azonban hiába õ kapja meg hamarabb a reggelit, türelmesen megvárja, hogy én is elé üljek a saját adagommal.

- Akkor jó étvágyat százados! – rikkantom vigyorogva.

- Neked is jó étvágyat – hagyja rám, majd veszi kezébe a villát.

- De rég ettem itthon valakivel – vallom be, mire õ rám emeli tekintetét. – Javarészt ilyenkor anyámnál kajálok.

- Oh, igen, az agglegényes fõzõtudásod – hümmögi, mire én zavartan felnevetek.

- Igen, meg az, hogy ilyenkor elkényeztet, aztán meg felszalad pár kiló – lapogatom meg szabad kezemmel a hasamat. – Oh, tényleg. Nincs kedved majd eljönni velem a helyi edzõterembe? – érdeklõdöm. – Jó lenne közösen járni. Ordibálnánk egymásnak, mint a katonaságnál – kuncogom.

- Nosztalgikus lenne – mosolyogja. – Azonban nem hinném, hogy menni fog. Munkát kéne találnom és minél többet gürizni…

- Értem – bólintok. – Hé, ne kérdezgessek körbe haveroknál? Milyen munka kéne?

- Mindegy, csak fizessen – sóhajtja.

- Jogos. Akkor majd érdeklõdöm.

- Igazán felesleges ennyire törnöd magadat, Will – mosolyogja.

- Miért? Talán fáj, hogy segítenék? – kérdezek vissza értetlenül.

- Nem tudom viszonozni… sehogy – emlékeztet.

- Dehogynem! Pár elõadás Kinley százados úrról, s máris jobb a kedvem – kuncogom. – Hé, Andersont is tudod utánozni? És… nézzük csak… uh, Harley ezredest? – érdeklõdöm lelkesen.

Egy kicsit beszélgetünk még – pontosabban én próbálom puhítani õt -, majd miután végez a kajájával és minden ellenzésem ellenére el is mosogatja a tányérját, elköszön és hazamegy. Nem is bánom a dolgot, elhúzok én is zuhanyozni, majd a szobámba berakok egy filmet és… alszom.

**/*

Körülbelül négy nap telik el a Reese-el való közös hámból kirúgásunk óta, s alig futunk össze. Nem tudom azért e, mert kerül, vagy ennyire megy a munka után. Errõl is jut eszembe, egy pár helyen én magam is érdeklõdtem, ismerõsöknél, akik szint úgy körbeérdeklõdtek, így pontosan öt címet kaptam, hogy oda jelentkezhet az ex-katona. Mivel mindegyikhez lenne egy kis infóm, nem akarom csak úgy a postaládájába dobni, így elhatározom magam, hogy az egyik este fülelek, motoszkál e, s ha igen, átviharzok úgy, mint az ivászatnál.

Erre várhatok még két napot, ugyanis vagy csendes gyilkos ez a srác, vagy nincs otthon. Igazából én is hazafelé jövök épp a bevásárlásból, mikor meglátom õt, ahogy újra a zárral babrál.

- Szia Reese! – köszönök rá lelkesen.

- Szia Will – mosolyog vissza rám zavartan.

- Képzeld, kaptam öt címet neked – vágok a közepébe. – Mikor érsz rá, hogy átbeszéljük õket s odaadjam a papírokat? – érdeklõdöm.  

111111111111111111111111111111111111111111111111111111111111111111111111111111111111111111111111111111111111111111

S miért is sietek ennyire? Nos, általános iskolai elõadásom lesz, ami után viszont már a saját lakásom felé veszem majd az utat. Ki kell takarítanom, nem szabad halogatnom, sajnos a porcicák meg fognak várni.

A kis elõadásom jól sikerül, szerencsére könnyen tudok beszélni, s az olyan kérdéseket is jól hárítom, amiben arról faggatnak öltem e, s milyen rézés volt. Lehet azért küldenek mindig engem, mert sokan lefagynának vagy õszintén válaszolnának, amit a tizenévesek biztos furcsán fogadnának. Így is kész csoda, hogy elhívtak, bár szerintem közrejátszik a dologban az, hogy fizetõs iskola s nem egy katona lurkó ül az iskolapadok mögött.

Miután végzem elindulok haza. Gondolkozom, hogy be kéne vásárolnom valami kaját, meg lehet a tisztítószerek se jók már. Tényleg, azoknak van szavatossági ideje? Ez milyen jó kérdés, tuti meg fogom nézni.

A lépcsõház még mindig lepukkant, de mit is vártam? Nem a legjobb helyen vettem lakást, ami egy félresikerült tanács eredménye. Annyira azért nem bánom, nincs rossz helyen, a vékony falak, szegény környezet pedig semmi ahhoz képest, amit a fronton kell elviselni. No meg olcsó volt. Piszkosul.

Ahogy az emeletre érek, egy férfialakot szúrok ki a szomszédos ajtónál, aki épp az ajtózárral vacakol. Mosoly kúszik az ajkamra, hisz szinte magamra ismerek benne. Eleinte én is így szenvedtem, végül pedig kicseréltettem az egész ajtót.

- Vacakol a zár? – érdeklõdöm féloldalas mosollyal, azonban mikor a férfi megfordul, s felismerek benne egy katonatársat, meglepõdöm. - Szia Reese! – köszönök rá. Voltunk pár közös küldetésen, bár nem sok mindent tudok róla, nem vagyok rest kihasználni, hogy a szomszédomba költözött.

- Igen… néha szokott. - néz újra a zárra, majd vissza rám. - Hát te? – kérdezi. Persze, rég voltam itthon, s nem tudom mióta lakhat itt, nem tudhatta, hogy én már itt csövelek egy ideje.

- Ezt inkább én kérdezhetném. – vigyorgom sejtelmesen. - Itt laksz?- kérdezek rá felvont szemöldökkel. Megvette volna õ is? Kiszivárgott volna James haverom elcseszett gazdasági jövendölése, hogy ez egy remek hely lesz? Nocsak.

- Igen, itt két hete – feleli, míg a kulcs kezet cserél, ajkán pedig zavart mosoly játszik. Nem tûnik úgy, hogy nagyon beszélgetni akarna, amit persze nem akarok erõltetni… annyira. Hisz hányszor esik meg az életben, hogy egy bajtárs kerül a szomszédos ajtó mögé? Ugye, hogy nem sokszor?

- Akkor szomszédok lettünk – bökök fejemmel a szomszédos ajtóra, amin igaz nem áll a nevem. Még. Feleslegesnek tartottam kirakni, hogy „Fitzwilliam Henderson”. Félõ volt, hogy nagypapának néznek. Bár ilyen névvel? Nem csodáltam volna.

- Világvégére készülsz?- kérdezek rá, míg a kezében lévõ nagy zacskónyi konzervre nézek.

- Sose lehet tudni. – felei halvány mosollyal az ajkán, miközben végre betalál a kulcslyukba s elfordítja a zárat. - Ne haragudj, de dolgom van. – Már belép, de nekem eszembe jut valami.

- Várj! –szólok utána. - Egyik este elmehetnénk inni. Már nagyon rám férne – vigyorgom rá, úgy, hogy értse.

- Hát én…- kezdene bele, s van egy olyan rézésem, hogy épp azon töri a fejét, mit nyögjön be hazugságként. Ugyan már, egy kis ivászatba senki nem halt még bele! Egy kicsibe, nem sokba.

- Csak gondold át. – nézek a hihetetlenül kék szemeibe. - Addig is szia!

- Szia! – köszön el tõlem, majd gyorsan beiszkol a lakásba, s bezárja maga után az ajtót. Na, ezt jól megcsináltam. Ráerõltettem magamat, de miért is? Talán majd takarítás közben rájövök.

Egészen estig sikálok, szellõztetek, zenét bömböltetek. Mármint szolidan, hisz vannak szomszédjaim meg minden, nem kéne elcseszni a jó viszonyt. Fõleg nem Reese-el, ki tudja mit csinál ilyenkor. Majd errõl is megkérdezem, meg hogy mikor kell visszamennie. Persze ha akar a katonaságról beszélni. Én beszélek róla, nagyon kicsit. Vannak akik egyáltalán nem, mások pedig több mindent. Azonban olyannal soha nem találkoztam, aki mindent elmondott volna. Szerintem az lehetetlen. Vannak dolgok, amikre nincsenek szavak…

**/* 

Telnek s múlnak a napok. Összefutok Reese-el egy párszor, de legtöbbször vagy gyorsan eliszkol a köszönés után, vagy besurran a lakásába. Sok mindent mondtak már rám, s sok mindent kiváltottam már az emberekbõl, de ilyet még nem. Ez nekem is új. Elmegyek bevásárolni, a mosodába is leugrom, mert még mosógépet nem szereztem be, pedig nem ártana már végre. Ha pedig hazavinném a szennyest, az ciki lenne. Majdnem harminc éves férfiember vagyok, nehogy már az anyám mossa az alsóimat!

Egyik este elhív pár haver, hogy igyunk együtt, én pedig örömmel igent mondok. Sokáig iszogatunk, beszélgetünk, röhögcsélünk, s voálá, már reggel hat óra van, mikor elindulok haza. A buszocskázás s gyaloglásnak hála hét után érek be a lépcsõházba. Lassan szedem a lépcsõfokokat, nem akarok elesni a saját lábamba. Azonban fentrõl valaki fitten s gyorsan siet lefelé, majd mikor a szûkös lépcsõfordulóba ér s lenéz rám, sikeresen feldobja a reggelemet.

- Reese! – rikkantom lelkesen. – Hova-hova? Ilyen korán aludni kell még! – vigyorgom, amit õ halovány mosollyal fogad. Lassan indul meg felém, közben végigmér.

- Az neked se ártana, de készíts magad mellé fejfájás csillapítót is.

- Ugyan – legyintek szórakozottan. – Nem kell az. Kemény legény vagyok.

- Sejtem – feleli, majd megáll pár lépcsõfokkal elõttem.

- S te hova mész ilyenkor? – kérdezem. Nem tud mellettem eliszkolni, ugyanis eléggé szûk a lépcsõház, én pedig pont kellõen széles vagyok, hogy ne férjen el mellettem.

- Állásinterjúra – feleli halkan. – Menj csak aludni Will, rád fér.

- Az biztos – vigyorgom, majd a korlátnak dõlök, hogy elférjen. Õ meg is indul, azonban hirtelen beugrik valami, így visszalököm magamat az útjába. Majdnem fel is kenõdik rám, s a döbbent tekintetét az arcomba fúrja.

- Most ugrott be, hogy nem válaszoltál még az ivászatos kérdésemre.

- Mire érted? – kérdezi,d e rögvest inkább a kopottas lépcsõházfalat kezdi el bámulni.

- Tudod, mondtam, hogy elmehetnénk inni, meg hogy gondold tá.

- Nem nekem való az italozás – feleli halkan. – Elengedsz? Nem szeretnék elkésni.

- Jó, jó… - sóhajtom felemelt kezekkel, majd visszahelyezkedem az elõzõ helyemre. Figyelem, ahogy lesiet a maradék lépcsõfokon, majd kiviharzik az épületbõl. Jó, ha nem akar sörözni, akkor majd gyümölcslevezünk, rajtam ne múljék.

Folytatom tovább az utamat felfelé, babrálok a zárral kicsit, majd beesem a lakásba, lerúgom a cipõimet, s beesem az ágyba. Eluralkodik rajtam a fáradtság, szóval hagyom, hogy magával rántson egy alkoholtól mámoros álomvilágba.

Azonban a terv, ami megfogalmazódik a fejemben, még pont eléri a központot, hogy megmaradjon.

**/* 

Másnap reggel, kijózanodva s a másnaposságot magam mögött hagyva, leugrom a közeli kisboltba, veszek egy hatos csomagolásos sört, meg két gyümölcslevet, majd visszamegyek a lakásomba. Kicsit pihenek, meg fülelek. Elõzõ nap nem sokat hallottam mozgolódást Reese lakásából, bár ki is voltam rendesen dõlve.  Azonban a mai napon sokat mozgolódik, ami azért ad egy kis reményt. Sejtem, hogy ellenkezni fog, de majd meggyõzöm. Valahogy. Biztosan.

Napközben lógatom a lábamat, csinálok egy kis kaját, tévézek, majd úgy délután hat körül letusolva, egyik kezemben a sörrel, másikban meg a gyümilevekkel. Az ajtóban lerakom az utóbbiakat, hogy be tudjak kopogni. Hallgatózom, Reese mozgolódik, majd végre kinyitja az ajtót.

- Szia! Hát te? – kérdezi döbbenten, majd végigmér, fõleg miután vigyorogva felemelem a söröket. – Oh, én…

- Ugyan Reese, egy kis ivászat nem árt – majd mielõtt beleköthetne bármibe, felemelem a két gyümölcslevet is -, meg fõ az egészség. Szóval nálad vagy nálam iszunk, hm? 

Mexikó, megyei rendõrkapitányság, eligazítás

Ülünk az eligazító teremben, és a rendõrtiszt beszámolóját hallgatjuk, a kivetített képeket nézzük. Kezemben már az akta. Mellettem egy üres szék.

- A második keresett személy pedig… - folytatja a rendõrtiszt, de ekkor kinyílik a terem ajtaja, és besétál rajta Õ.

- Bocs a késésért – mondja mély hangján, amitõl a gerincemen borzongás fut végig. Istenien néz ki, napbarnított bõrén a fehér rövid ujjú ing, derekán fegyvertok lóg. Haja arca körül hullámzik, meseszép szemei azonnal felfedeznek engem az elsõ sorban, és felém sétál. Mindenki õt bámulja, van is mit nézni rajta, én is kis híján a nyálam csorgatom érte, de inkább csak büszkén rámosolygok, ahogy leül mellém, egyik lábát átveti a felé esõ combomon egy természetes és laza mozdulattal.

- Mirõl maradtam le? – kérdezi tõlem. Válaszul felé nyújtom az aktát a képekkel és információkkal.

- Az elsõrõl.

Elveszi hosszú és vékony ujjaival, felnyitja a mappát és átfutja az elsõ lapot. A túloldalán ülõ nagydarab tetovált fickó vigyorogva felé nyúl, hogy megérintse a combját, de Sebastian oda sem nézve elkapja az ujjait, és hátrafeszíti. Halk reccsenés és fájdalmas nyögés következik, mögöttünk pedig a többi férfi hangosan felröhög. A szépséges külsõ ellenére õk már tudják, hogy erõs és okos, az újfiú pedig most tanulta meg.

A rendõrtiszt folytatja a beszámolóját, majd amikor befejezte, végignéz rajtunk.

- Van kérdésük?

Sebastian jelentkezik.

- A felsoroltak közül kettõ kint vár a terepjárómban megbilincselve. Átveszik õket végre?

Csak sejtelmesen mosolygok, a büszkeségtõl pedig dagad a mellkasom. A fejvadászok nem kispályások, de õ a legjobb mind közül. Nagyon jó ötlet volt Mexikóba költözni, és új életet kezdeni itt.

- Máris intézkedem, kérem jöjjön az irodámba a vérdíjért.

A fickó távozik, a többi fejvadász feltápászkodik és kifelé indul, de Sebastian nem, egy egyszerû mozdulattal az ölembe ül, átkarolja a nyakamat és forrón megcsókol. Derekára csavarom a karjaimat, és belemorgok a szájába. Imádom.

- Imádlak, mondtam már? – dörmögöm, amikor megharapdálja kis fogaival az állam hegyét.

- Ma még csak kétszer, és csak reggel – kuncogja.

- Nehéz volt elkapni a fickókat? Azt már nem is kérdem, nekem miért nem szóltál.

- Piskóták voltak, téged csak nagyvadra vinnélek. Megyek, felveszem a pénzt, utána dugni akarok veled a kocsiban… - mormolja a fülembe, azon az izgató hangján.

- Oké.

Mosolyogva nézek utána, az ajtóban még visszakacsint rám, mielõtt bemegy. 

Nem tudom, hogy mit tegyek, hogy még jobban felizgassam, hogy neki is elmenjen az esze, mint most nekem.
Olyat teszek, amit eddig soha: elkezdem simogatni OTT. Az érzés, ahogy egy másik férfi farka a tenyeremben lüktet kielégülésre várva valami elképesztõ. Mintha hatalmam lenne felette. És tudom, hogy valahol egy picike van is. Amíg rám vágyik, addig velem lesz. Csak azt kell tennem, amit akarok, és akkor nem maradok megint egyedül. Akkor végig velem lesz. Mellettem.
- Impotens? Hát úgy érzed, kiscica? Egyszerûen csak imádom, amikor könyörögsz és dühös vagy.
Csókol, én meg egyre kevésbé tudom kontrollálni magam, eszeveszettül hajszolnám a kielégülést, de nem hogy nem kezdünk semmibe, még azt sem tudom, fogunk-e.
Hiába ölelem át minden végtagommal amivel tudom, kiszabadul és megfordít, a hasamra.
- Amadeus! Szétrúgom a segged! – Egyre kétségbeesettebb vagyok, így egyre idegesebb, mert AKAROM.
- Meg kell veszni tõled. Jól van, megkapod, amire vágysz. Bármit kérsz, megadom neked, de cserében te is ezt teszed, világos? - kérdezi, én meg meglepetten pislogok rá a vállam felett hátrapillantva.
- Mit akarsz még?
- Rendesen eszel, és edzel. Felépülsz. Nincs több gyógyszer – morogja. Nekem most az is rendben lenne  ha azt mondaná, hogy holnaptól kígyókat tenyésztünk, csak csinálja már!
- Igen! Igen! – fejezem ezt ki, az arcomat a párnába fúrva. Bár tudom, hogy itt annyira vagyok hangos amennyire akarok, hiszen közel s távol senki. kiáltja a párnába.
Valamit még szöszöl, de amikor érzem, hogy lassan hatol belém, borzalmasan lassan, egyre elveszettebb vagyok. Nem tudok, nem akarok gondolkodni. Nem létezik semmi, csak õ és én. Semmi más nincs és nem is volt, és nem is lesz.
 - Hogy szeretnéd? Amennyire felhúztál, szívem szerint a lelket is kikúrnám belõled, de ha akarod gyengéd is lehetek... Csak kérned kell. Bármit megteszek érted, kicsi szerelmem. 
Felnyüszítek megint. Olyan borzalmasan izgató ebben a helyzetben, hogy a fülemhez hajol, érzem a levegõvételeit, a bõre az enyémhez ér, a teste rajtam, a farka bennem feszít… Megszólalni is nehéz, csak kapkodom a levegõt, szorítom a lepedõt, és azt sem tudom, melyik bolygón vagyok, annyira élvezem a helyzetet már most. Egyelõre csak a helyzetet. De ahogy belegondolok, hogy mennyire jó lesz, mennyire fogok nyögni és vonaglani a kéjtõl, megremeg a farkam is.
- Ah… ahogy akarod - nyögöm, és picit lökök a csípõmmel jelezve, hogy komolyan gondolom. - Azt teszel, amit akarsz - mosolygok rá a vállam felett. Inkább sikerül mondjuk vigyornak, mert olyan boldognak, olyan teljesnek érzem magam, mint még soha. Lelkileg. Valaki, aki szeret, bármit megtesz értem, aggódik, és most épp szeret. A testével. Nem csak a lelkével, de a testével is. Nem nekem kell vezetnem, nem kell attól félnem, hogy nem is élvezi igazán, lehetek tényleg csak élvezõ. Tesz velem amit akar, én meg mást sem teszek, mint nyögök eszeveszettül és élvezem, hogy szétszakad a testem.
- Ha ezt akarod… - A fülembe suttog, mégis annyira vadnak, olyan hihetetlenül kegyetlennek hallom, szinte remegek. Másrészt viszont élvezem, mert tudom, hogy most nem bántana direkt.
Ahogy mozogni kezd is érzem, hogy sokkal vadabb tudna lenni, de tekintettel van arra, hogy nem vagyok formában testileg, nem bírom a keményebb dolgokat, és ahogy fogja a csípõm, érzem az önmegtartóztatást még mindig benne. Szívem szerint mondanám, hogy ne fogja vissza magát, de nem akarom, hogy napokig ápolnia kelljen ez után.
Az érzés viszont utánozhatatlan és hihetetlen. Sosem éreztem még ilyet, hogy valami ilyen nagyon feszít, fáj, mégsem akarom, hogy vége legyen.
- Ahm… Amadeus - suttogom, mire megáll egy pillanatra és az arcomhoz hajol. - Látni akarlak közben.
Nem felel, csak kihúzza belõlem magát és megfordít. Ahogy szembe kerülünk hirtelen elpirulok. Felhúzom a lábaimat, hogy jobban elférjen, és ahogy megint belém hatol, kissé zavarba ejtõ.
De ahogy a szemembe néz és foglyul ejti a tekintetemet, azonnal elfelejtem a zavartságot és marad a kéj. Ahogy újra és újra magára húzza a testem, ahogy eltalálva egy pontot eléri, hogy felsikítsak a gyönyörtõl, hogy még akaratlanul is az õ nevét nyögjem, folytatást követelve, suttogva és remegve.
Szeret engem.
Tudom, most már biztos vagyok benne.
Vad, kegyetlen, és mégis szeret és vigyáz, hogy ne fájjon sokkal jobban, mint amennyire muszáj fájnia.
Az ajkaimat, az ujjam harapom, néha le-lehunyom a szemem, de végig õt nézem.
Mielõtt elérném a véget hozzám hajol, és a tempóval ellenkezõen, olyan lágyan csókol, hogy alig érzem.
De tudom, neki is sok lassan.
Végig a szemébe nézek, miközben elélvezek, remegek és hangosan nyögöm a nevét, majd érzem, hogy õ is követ engem, és kihúzódik.
Akármit is akar mondani, vagy mond, nem hallom, nem érzékelek semmit, csak a teste melege érdekel. Hozzá bújva fészkelem magam olyan közel, amennyire csak tudom és elalszom, szinte azonnal elalszom, ahogy átölel.

* * *

Reggel megint hamarabb kelt fel, mint én.
Álmosan szállok ki az ágyból, de ahogy megérzem a kellemetlen fájdalmat, elõször ideges leszek, majd elpirulok, és beharapom az alsó ajkamat.
Fáj, még most is szinte érzem magamban, de jó volt. Élveztem. Több volt, mint szimplán jó.
Megtörlöm a szemem, kitörölve a csipát és az álmosságot, majd az ablakhoz lépek. nem lehet túl késõ, még hajnali nap van kint. Karba tett kézzel, meztelenül állok az ablakban, de nem baj, hiszen meleg van megint. Pont jó így, ruha nélkül.
Hallom, hogy valaki közeledik, de nem fordulok meg, csak akaratlan mosoly kúszik az arcomra. Már szinte hiányzott a közelsége.
Ahogy mögém lép és megölel, engedelmesen simulok hozzá, bele a karjaiba.
- Jó reggelt kincsem - suttogja a nyakamnak.
- Jó reggelt - felelem elégedetten.
- Hogy aludtál?
- Mélyen és jól - mondom vidáman. - Mond, mivel szeretnéd kezdeni a felépülésemet? Mondjuk valami reggeli? - kérdezem tõle, és mosolyogva fordulok meg az ölelésében. Most valahogy nem zavar, hogy meztelen vagyok elõtte. Többet tud rólam mint bárki ezen a világon és nekem ez elég.
Szeret, velem van és mellettem, és valami furcsa bizsergés jár át attól, hogy tudom: ismét futhatok nemsokára, hegyet mászhatok… sportolhatok, erõs lehetek, lesznek izmaim….

- Tanítsd meg nekem, hogy kell egy férfit szeretni – súgja, ujjai mellkasomat simítják. Istenem, talán most elõször simogatott meg. - Nem ígérem, hogy azonnal, de megpróbálom, úgysincs értelme semminek.

Felemelem a fejemet, hogy csinos arcát láthassam. A szája mosolyog, de a szemei nem.

- Miért mondod ezt?

- Sosem leszek már a régi, ezt te is tudod és én is tudom. Nem leszek soha olyan erõs és sikeres, mint voltam, talán rendõr sem akarok többé lenni. A legjobb barátom hónapokon át hazudott nekem, minden, amit igaznak és valósnak hittem, lassan megszûnik.

Keserûen nevet, mintha önmagát gúnyolná ki.

- Sebastian...

Én itt vagyok. Kapaszkodj belém, ha kell. Mintha hallaná a gondolataimat, úgy néz rám ahogy eddig még soha, és úgy mosolyog rám, ahogyan vágyálmaimban.

- Amadeus... Amadeus...

Basszus! Csak egy szent képes ilyenkor némán szenvedni, én nem! Pedig most nem bírná ki a legyengült teste, hogy magam alá gyûrjem és szétszeressem. Megszédülve az érzésektõl és a testemet kínzó sóvárgástól, nyakába fúrom arcomat.

- Ne mondd így a nevem! – dörmögöm kínlódva.

- Türelem. Csak ennyit kérek, legyél türelmes velem. Már úgyis csak tõled függ az életem. Ha akarsz, meg is ölhetsz, akkor sem tehetek semmit.

Felháborít, amit mond.

- Sosem bántanálak.

- Mégis tönkretetted az életem.

Mintha kaptam volna egy kibaszott nagy pofont, de szinte azonnal átölel engem vékonyka karjaival, hogy enyhítse a szavainak hatását. A következõ percekben pedig behunyt szemekkel élvezem apró cirógatásait, csábító mozdulatait alattam. Minden kis érintés zsibbasztóan forró hullámokat gerjeszt bennem, amelyek egyenesen a farkamba örvénylenek.

- Ne szórakozz... – szûröm a fogaim között.

-Nem szórakozok – leheli izgatóan, a fülkagylómhoz érinti száját. - Tanulok...

A gyomrom is beleremeg az érzésbe. Lenézek rá. Tetszik a mosolya.

- Még mindig milyen édes a mosolyod.

Elkomolyodik.

- Én nem vagyok meleg.

Szóval itt tartunk? Rendben. Szemébe lógó hajtincsét félresimítom.

- Ki állította az ellenkezõjét?

- De ha nem vagyok meleg, akkor miért akarlak megcsókolni?

Vékony ujjai a szám vonalát végigsimítják, eljátszadoznak a hegeimmel, meleg szája követi ezt a mozdulatot, és a következõ percekben csak mozdulatlanul támaszkodom felette, és hagyom hogy óvatosan, tapogatózóan felfedezze a számat, hogy megtapasztalja, milyen velem a legfinomabb csók.

Felülök, engedem hogy az ölembe másszon, egy pillanatra sem szakad el a szája az enyémtõl. Kemény hímtagom a combjához préselõdik, az érzéstõl halkan felnyög, olyan végtelenül izgatóan...

Elhúzza az arcát, de még utoljára finoman megnyalintja a számat érintõ legnagyobb forradásomat.

- Ha el tudod feledtetni azt a rosszat, amit tettél velem, és megtanítod nekem, hogyan legyek alárendelt neked, akkor a tiéd leszek... Úgysincs semmi másom a világon, csak a szerelmed. -Érzem, ahogy kibontja a hajamat. - Csak az tart az életben, hogy te szeretsz engem... Már csak ez köt ide, és ha tovább küzdök ellene, tényleg bele fogok halni!

- Alárendelt? – kérdezem döbbenten, majd elönti az agyamat a szar.

Belemarkolok a hajába, szenvedélyesebben, mint kellene. Felszisszenve vájja körmeit a vállamba, szemeit az enyémbe fúrja.

- Elég az önsajnálatból, kiscica – morgom halkan. – Ez nem te vagy. Mától kezdve megváltoznak a dolgok.

- Mirõl beszélsz?

- Mostantól nincsenek gyógyszerek. Leállsz az összes szarral, rendszeresen eszel, és minden nap együtt fogunk sportolni. Összeszeded magad az én kedvemért. Vili?

Mintha tetszene neki ez a vadság, borzongva dörgölõzik hozzám az ágyékával, fogai a számba marnak.

- Nincs értelme. Ha felépülök, akkor sem lehet belõlem többé rendõr. Alkalmatlanná minõsítettek.

Elgondolkozva döntöm a hátára, fölé magasodom, nyakába mélyesztem a fogaimat. Kéjes sóhajjal megvonaglik alattam. Kioldom a nadrágom övét, lehúzom a sliccemet, õ pedig vékony kezeivel segít, a pólómat felcibálja a nyakamig. Oldalamon lévõ hegeket cirógatni kezdi, amíg ledobom magamról a cuccaimat. Szemeimmel felfalom õt, és elakad bennem a levegõ, amikor áthúzza a fején és megszabadul a pólótól.

Halkan morogva simítom végig mellkasát, lapos hasát, és érdes tenyerem rászorítom kemény hímvesszõjére. Széttárt lábakkal fellendíti a csípõjét, olyan érzéki nyögéssel, amitõl meg kell veszni.

Hosszan csókolózunk, én lassan és türelmesen simogatom, õ pedig mohón és kis vadócként harap és karmol. Imádom a kis vadmacskát.

- Imádlak te kis vadmacska – mosolygok le rá. Válaszul végigszánt körmeivel a hátamon.

- Akkor kefélj meg – zihálja. Haja nedvesen göndörödik az arcába, félig lehunyt szemeivel izgatóan méregeti termetes farkamat, izmos testemet. Megharapdálom állának csúcsát.

- Erre vágysz, hm?

- Igen... Gyerünk már!

Nem teszek semmit, csak simogatom, õ pedig egyre izgatottabbá válik.

- Kefélj meg, Amadeus! Vagy impotens lettél?

Hallom a kétségbeesését, de nem hat meg. Megmarkolja a farkamat, masszírozni kezdi. Behunyt szemekkel élvezem.

- Impotens? Hát úgy érzed, kiscica? – dörmögöm kéjesen. – Egyszerûen csak imádom, amikor könyörögsz és dühös vagy.

Mohón megcsókolom, õ pedig izeg-mozog, hosszú vékony lábait körém csavarja, szinte nyüszög már. Ujjai hajamba tépnek, dühödten marcangolja fogaival a számat.

Kitépem magamat a karjai és lábai ölelésébõl, megmarkolom a lábait, és egy könnyed mozdulattal a hasára rántom. Olyan vékonyka, meg sem rezdül könnyû teste alatt az ágy. Hátára simulok, de nem nehezedem rá, azt nem bírná. Kezeit lefogom és nyakát, hátát csókolgatom.

- Amadeus! Szétrúgom a segged! – nyöszörgi türelmetlenül, fenekét feltolja felém. Igen, ez már az én kis Sebastian-om.

- Meg kell veszni tõled. Jól van, megkapod amire vágysz. Bármit kérsz, megadom neked, de cserében te is ezt teszed, világos?

- Mit akarsz még? – nyafogja szinte gyermeki hangon.

- Rendesen eszel, és edzel. Felépülsz. Nincs több gyógyszer – fújtatom, miközben termetes farkam a fenekére nehezedik. Érzi a súlyát, és tudja a kis dög, hogy a dörgölõzésétõl totál beindulok.

- Igen! Igen! – kiáltja a párnába. Kiveszem a fiókból a síkosítót, néhány gyors mozdulat, és máris feszítem szét a formás kis seggét, és belétolom a farkam. Ahogy visszanehezedem rá óvatosan, hogy ne nyiffanjon ki alattam, a füléhez hajolok.

- Hogy szeretnéd? Amennyire felhúztál, szívem szerint a lelket is kikúrnám belõled, de ha akarod gyengéd is lehetek... Csak kérned kell. Bármit megteszek érted, kicsi szerelmem.