Hangomtól jól láthatóan megborzong. Bizony, van ám nekem hangom, csak nem szeretem hallani. Túl komoly és érdes, túlságosan is vérfagyasztó. Az éles tekintetét tartotta, én pedig válaszul hagyom, hogy szemeim továbbra is felemásan világítsanak. Látszik rajta, hogy a háta közepére kíván, fõleg, hogy a kellemes esti pancsikolását zavartam meg pár perce. Agyában válogatott szitkokat küld felém, nem tudva, hogy ha akarom, mindent kiolvasok belõle. Kis szeszélyes természet.

- Kösz és Isten veled – mondja egyszerûen, és bónuszban egy mosolyt is erõltet arcára. Óvatosan elhátrál tõlem, és feláll. Követem a mozdulatot, és tovább figyelem. Várom már, mikor fakad ki.

- Sajnálom, de a büfé mára bezárt. Igazán hálás vagyok, hogy meg akart öletni egy kis szórakozásért, de agyõ, nincs dolgunk egymással – int felém hanyagul, mindenáron le akar koptatni. Félsz talán? Rossz döntés, mert ha megérzem...

Nem felelek, mit mondjak erre. Végigméri az arcomat, mire lelki énem gúnyosan elvigyorodik. Szóval helyesnek tartasz? Aranyos, csakhogy te vagy az elsõ ember, aki így vélekedik, minden félelem nélkül.

- Nem akarsz megenni? - lopva rám pillant, mire aprón összevontam a szemöldököm. A vámpírok vért szívnak, nem megzabálják az egész testet. Bosszantó kis halandó. De élvezem a mûsort, amit le szokott vágni.

Arcán látszik az a tipikus nõi kifejezés, miszerint véleménye abból áll, hogy kukkolok. Ha akarom, letéphetném róla még a bõrt is, a ruha sem akadály. Szemeirõl annyira süt, hogy irritálja a jelenlétem, hogy felér egy késsel. Az a pocok odafut hozzá, felkelve korábbi kómájából, és befekszik a lány keze alá, de a szemeit nem veszi le rólam.

Ó, Ananke...

Örülj, hogy nem ismersz.

Amíg egy laposat pislog, villámgyorsan levettem a ruháimat, és csak a nadrágot hagyva magamon besuhantam a vízbe, de úgy, hogy az nem is fodrozódott fel, mindezt egy másodperc töredéke alatt. Látom, hogy értetlenül mered hûlt helyemre, majd nagyot sóhajtva a megkönnyebbüléstõl, megfordul, hogy aztán velem nézhessen farkasszemet. Az összes szõrszál feláll vizes karján, és szemei kitágulnak, gerincén végigfut a meglepetés.

Csupán lustán elmosolyodom, látva az igencsak pírt az arcán.

Ez a válaszom, drága Ananke.

Ugyanis, szeretek én is úszni, mondjuk nagyobb medencében, nem forróvizes gödörben, mert ez az. Gyorsan összeszedi magát, de látom, hogy szeme akaratlanul is végigsiklik felsõtestemen, és keresi rajtam az alsót. Kis csitri. Még mindig ez a véleményem róla.

- Én voltam itt elõbb! - csattan fel hirtelen, mire csak aprón elhúzom a szám. Talán mosolykezdeménynek készült. Összébb húzza magát, haját elõresimítja, de szemei villámlanak.

- Tévedsz.

- Mi... hogy...? Hogy merészeli? - motyogja, kattog az agya, erre mit feleljen. Ütöm tovább a vasat.

- Ez az én területem – süllyedek lejjebb a vízben, karjaimat pedig kétoldalt leteszem a kövekre. Az a menyét sunyin közeledik felém a köveken, de egy szemvillanással megállítom. Kis akaratos. Figyelem Anankét, hogy erre mit válaszol, de végül csendben maradt, holott eddig eléggé felvágták a nyelvét.

De jó pont az, hogy már nem tegez.

- És? Eredj akkor haza, vagy keress másikat!

No lám.

- Nem ittunk még pertut, hogy tegezhess – kelek fel, és lassan felé sétálok. Bizony, nem ittunk még, sõt, ma még én sem. Baljóslatúan emelkedek felé, mire természetesen ráharap a nyelvére a hirtelen beszólásától. Ugye, hogy nem kellene próbálkozni, hogy hol a határ.

- N-nem is fogunk! - kísérel meg kezeivel hátratolni, de elkapja azokat, mintha tüzes vashoz ért volna. Lehajolok hozzá, talán másfél fejjel kisebb, mint én, ráadásul ül is, tehát szabályosan fölémagasodok. Ahogy vártam, rögtön észbekap, és nagy lendülettel s csobbanással felpattan, hogy nem hagyja magát.

- Kinek képzeli magát? Istennek? - hangja kissé megremeg, de más nem mutatja, hogy félne, vagy izgatná a szituáció, amibe most keveredett. Mozgalmas napja lehetett, de garantálom, hogy lesz még rosszabb is. Arcunkat csak egy arasznyi távolság választotta el, és én pedig be fogom vetni azt, ami évszázadok óta a vámpírtársadalom egy igen becses ajándéka.

Rálehelek, lassan, észrevétlenül, s látom, hogy szemhéja egyre lejjebb és lejjebb csúszik, szép vörös írisze eltompul. Élvezet nézni, hogy mindjárt a szemem elõtt elalszik, de küzd a drága. Helyes.

- Maga mocsok – susogja, és megpróbál kimászni, de már késõ. Az idegeit elérte már az altató jellegû meglepetés, így félúton, mikor már a sebesült lábát húzná maga után, elterül a fûben. A menyét sípol, puffog, és hozzá hasonlók, de Sylviust magamhoz szólítom, és egykettõre leszereli az engem roppantmód idegesítõ kis görcsöt.

Hozattam vele ruhát is, és felöltöztetem a szép testet, habár az elsõ dolog egy sál volt, amit a nyakára kötöttem. Túl csábító a látvány, és különben is azt akarom, hogy könyörögjön majd, hogy a vérét vegyem. Önként és vígan dalolva fogja majd felajánlani.

Csakhogy elõtte még egyszer megbüntetem, nehogy véletlenül elbízza magát.

***

Gonoszan mosolyogva teszem le testét az országút melletti fára, ahová már kikészítettem a... Hogy is mondják az emberek, mibe szokták beletenni a gyerekeket, hogy ne szökjenek el? Lényegtelen. Hagyjuk, nem is egy a kettõ.

Beleteszem karjait és lábait is beleillesztem a kötelekbe, és hátralépve megcsodálom mûvemet. Eléggé kirívó, vámpíri ruhát kapott, amik, mint tudjuk, nem a szolid kategóriába sorolhatók. Végtagjaira köteleket raktam, így hasonlatos lett, mind egy marionett baba. Csak mozgató kell hozzá.

Odalépek hozzá, ujjaimmal végigsimítok a szép arcon, majd ajkaimmal csupán érintem a száját. Élvezet ezt csinálnom. De még micsoda mûsor lesz itt...

- Uram, mennünk kell. Lord Baal perceken belül megérkezik kíséretével a kastélyba – szólít meg alázatosan Sylvius, de õ is sátánian mereszti szemeit a farkánál fellógatott menyétre. Neki sem szimpatikus, így kivételesen egyetértett, még ha nem is mondta ki nyilvánvalóan.

- Igen, tudom – sóhajtok lemondóan, és még utoljára vetek egy pillantást a mûvemre, majd elgondolkozom azon, hogy testvéremmel kijöjjünk e ketten megnézni micsoda ordenáré zenebona lesz itt, mikor Ananke felkel... De nem. Ez csak az én érdemem, és csak az én mûsorom, amit addig nézek, amíg jól esik.

***

Hazaérve Baal már be is állított kíséretével, jobbára pontosan egyszerre értünk be a kapun. Elvigyorodik, és karjaival átölel engem, amiért nem kifejezetten rajongok. Bemutatja újonnan szerzett társát, Loreinát, és el kellett ismernem, igen csinos vámpírnõ. Szép, aranyszõke haja a fenekét verdesi, szemei mint az acél. Kiváló társa lesz Baalnak. A testvérem sokat nem változott, haja még mindig fehér és rendkívül rövid, szemei pedig ugyanolyanok, mint az enyémek. Sunyi vigyora szappannal sem mosható le, anyánk sokszor próbálta errõl leszoktatni, sikertelenül.

Befelé igyekezve mesél nekem ezt-azt, hogy mi történt vele az utóbbi két évtizedben, és Fortét szájára véve elkomorul az arca. Aztán csak jobban ideges lett, mikor megemlítettem találkozásom a lázadók vezérével, de kifejezetten örült annak, hogy ránk akarnak törni a tanácskozáson.

- Alig várom, testvérem. Alig várom... - mondogatja gúnyosan, mire halványan elmosolyodom. Tetszik ez a fajta felfogása.

***

Vacsoránál mindenki vígan beszélget, de én csak az órára pillantok. A nagy kör alakú teremben csupán az asztal és egy szökõkút áll, a márvány asztalon pedig csak üvegek, amikben hol vér van, hol bor. Baal vidáman, és felszabadultan viselkedik, ahogy szokott. Szöges ellentétek vagyunk, kivételes alkalmakkor értünk csak egyet.

- Hé, Sehan, koccints már leendõ sógornõddel! - löki meg a vállam, én pedig nem támasztom már tovább a fejem unottan, várakozva. A vérrel teli kristálypoharat felemelem, és összekoccintom Loreináéval, aki kimérten biccent felém. Hát igen, Baal el felejtett szólni arról, hogy a társa ki nem állhatja az arcomat. Pedig egyforma az arcunk.

Sóhajtok.

- Mondd már el, miért bámulod folyton azt a nyomoronc órát! - csattan fel testvérem, és egy kést az órába hajít, ami gyászos reccsenéssel törik darabokra a falon, hogy a konyhafõnök egy intésére újra összeálljon a falon.

Baal számonkérõen mered rám, és a válasz kisvártatva meg is érkezik három kilométerrel odébbról:

- ROHADÉK! CSAK KERÜLJ A KEZEM KÖZÉ! AKKORÁT KAPSZ, HOGY A FAL ADJA A MÁSIKAT! HOGY MERTED IKÁT FELAKASZTANI?! NYOMORONC VÁMPÍR! SZAKADJON RÁD A FLANCOS KASTÉLYOD!!!

Elégedetten dõlök hátra a bársony karosszékben, és koccintok újra testvéremmel, aki gyanakodva mered rám, én pedig aprót kacsintok. Ugyan kérlek, olyan klassz volt a hanghordozás és a hirtelen jött fogalmazás...

- Ezért, kedves testvérem – intek a szolgálóknak, akik mélyen meghajolva töltik tele poharunkat.

Szép az élet.

Sehannak

Amikor felkaptam a fejem, Ika azonnal fújni kezdett. Morogva sóhajtottam egyet, ami buborékokként távozott a víz alatt, és hagytam, hogy a meleg vízben szétterülõ hajkoronám eltakarjon; már amennyire ez lehetséges.

-          Ó, Ananke? – lépett a szemem elé egy fiú. Ó, az isten verjen meg, hány régi ismerõs bújik elõ a színfalak mögül? Pont te hiányoztál a felhõtlen boldogságomhoz, hogy kapnád be a bal bokámat…

-          Mit keresel itt, te féreg? – köpöm felé utálkozva. Kívánok jó utat, hogy csapjon beléd a ménkû, zabáljanak fel a mérges hangyák… Kiemelkedek a vízbõl, és keresztbe fonom magam elõtt a karjaimat. Egy nyugodt estét kívántam, olyan sokat kértem? Kösz, mindenkinek nagyon köszönöm.

-          Édes véred illata rettentõen érzõdik – lélegzett mélyet a levegõbõl. Érdekes, pedig a vér sós. Fene az ízlésébe. Na igen, ha elláttam volna magam a hirtelen kómaszerû elalvás elõtt, nem lenne ilyen problémám. Kövezzetek meg! Ez a szemét meg már igazán macikaja lehetne.

-          Hova sz.rjak hirtelen? – sziszegtem neki, de mielõtt még elkezdhettem volna egyáltalán gondolkodni, hogy hogyan távolíthatom el õt a közelembõl vérontás nélkül, elkapta a karom, és ki akart rántani a vízbõl, gondolom, hogy egyenesen a nyakamra tapadhasson. Hogy száradna le a karja.

Ika azonnal nekiugrott, és kereste a szemét. Hajrá, csillagom, én meg kikászálódtam a vízbõl, és sántikálva, de szerencsére elég gyorsan az íjamhoz botorkáltam.
Aztán leesett, hogy még mindig nudistát játszok ennek a szemétnek. Na azt már nem, mûsort nem kap a vacsora mellé!

Aztán nem figyeltem egy pillanatra, mert az egyik makacs gomb nem akart a helyére csúszni, és ezt az a féreg, korcs vámpír ki is használta.
Hja kérem, a régi protekciós ismeretségek. Ika valahonnan a szemem közé csapódott, és hogy szegényke mégse zuhanjon a földre – na meg elsõ ijedt reflexbõl – inkább õt kaptam el, és ostoba módon elejtettem az íjamat. Mire magamhoz tértem, valahogy… eltûnt. Ez Nagyon Nem Jó Poén!

Kicsit kétségbe is estem, a lábam egyre jobban égett, de nem akartam róla tudomást venni. A kicsit behegedt seb mégis felszakadt, és a meleg vér pici elcsúfult patakokban csurgott le a lábamon. És még fáj is, én ostoba, mert nekem aludni kellett!!
Valahogy nem megy ez nekem. Miért Én? Miért engem néz ki minden állat magának?

Akár vacsinak, akár egyéb dolgokra. Pfej, bunkó, ostoba férfiak.
Gyors fordulattal megfordulni látszott a szerencsém. Egy pillanat alatt letéptem egy falevelet és rácsaptam; ha más nem most elmenekülök, minél messzebb, aztán majd visszajövök a maradékért… De nem jött be a terv. Félig már a fában voltam, éreztem a szabadság illatát, csak arról feledkeztem el, hogy az éhség nagy úr.
A földre taszított, én pedig összeszorított fogakkal, saját mérgemben fõve szorítottam a füvet, hogy mégis, hova a jó ráncos életbe tûnt el az íjam?!

Aztán a kezembe akadt egy reménysugár. Kezdtem arra gondolni, hogy valakinek egy igencsak jó buli ez az egész, ott ül valahol és jókat röhög a markába, de isten adja, Ananka felhasználja.

Két marokra fogtam a vesszõt, és nekiszegeztem. Volt már olyan hülye prédám, aki azt hitte, a hüdra-mérge nem halálos…
Hát, nem volt igaza.
Csak legyél te is olyan hülye kérlek, és NE VILLOGTASD RÁM A MOSOLYOD, mert átrendezem az arcod. És ez csak egy szerény felajánlás volt, mivel béna lábbal mit tudnék tenni?

Hirtelen megint kirázott az a szentségtelen libabõr, mint a múltkor, a régi raktárépületben.
Jaj, ne, kérem, minden ami szent ne, ne ne ne ne nenenenene…

Utálom, hogy nekem semmi sem jön össze.

A fát olyan nagyon lazán támasztja, vigyáz, ki ne dõljön, a régi-új ismerõs, Sehan Nagyúr. Elsápadok, érzem, és áldom az isteneket, hogy mindig engem szopatnak.
Két pasi egy éjszaka alatt, jó fogás mi? Ki irigyel, viheti õket!
Én csak egy nyugodt fürdõre vágytam, az istenit!

-          Pasik – morogtam az orrom alatt, és nagyot taszítottam az ostoba korcson, aki nagyon kapkodott a nyakam felé. Kérni, esetleg? Csak úgy ukmukfukk, adjuramistendetüstént kellene? Nyalj csigát, bogaram. Morgok, és  felé suhintok a vesszõvel. Némiképp ront az összképen, hogy nem tudok ráugrani a combom végett, de hát…

A fizika és a normál ész törvényeinek ellentmondva a féreg felém lendül, ami elõl én sóhajtva ugrottam el, és felszisszentem a lábam miatt. A rohadt, rohadt, rohadt életbe!
Aztán meglátom, hol van a hõn szeretett íjam.
A feje mellett lebegett.

Ó, te mocsok, te aljas alávaló szemét, mûsort nézel és még bele is avatkozol?! Már rég megöltem volna, ha nálam vannak a fegyvereim, mit akarhat elérni ezzel? MIT AKAR ITT EGYÁLTALÁN?!
Nem nyerek a fegyvereim nélkül. Mit akar tõlem?
A korcs felém mászna, de én lenyomok két hatalmas pofont, ököllel. Hallom, ahogy roppan az állkapcsa és szakad az ín, de csak felordít, én pedig ki akarom használni a megadott elõnyt. Felemelem a kezemben szorongatott nyílvesszõt, hogy egyenesen a torkába döfjem, de hirtelen valami a derekamra csavarodott, és eltûnt a talaj a talpaim alól.

Meglepetésemben felsikoltottam, és körmeimet vájtam a megnyúlt kézbe, amely utálatosan csavarodott körém, mint valami obszcén kígyó.

-          Te gerinctelen, aljas szemétláda! – sziszegtem le a vámpírnak, míg a nagyurat igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Mire vársz, az ég áldjon meg, kopj le vagy segíts!
De ha választhatok, inkább az elõbbit, kérlek.

És csak néééz és nééééz… mûsoros vacsi, hm??

-          Mi a francot nézel már megint?! – fakadok ki, és éppen hogy elhajoltam a vámpír fogai elõl. Ha csak sikerül megsértenie, sokkal könnyebb dolga lesz, ami rólam nem mondható el, fél méterrel a föld fölött lebegve, alapanyagként.
Igen, kezdek pánikolni, de csak egy kicsit.
IGEN, SEGÍTS TE PÖCS, CSAK EGY KICSIT!!!

-          Te tetû, ne csak állj! – sikoltottam fel, amikor a kékhajú drágaság szorított egyet a fogásán, és tátott szájjal, villanó fogakkal célozta meg a nyakam. Szemei a dühtõl és a kétségbeeséstõl vörösbe fordul, és vicsorogva néztem a korcs vérszívót. Már éreztem a bõrömbe vágódó tûhegyes fogakat, a véremmel együtt elszálló életemet, amikor hirtelen eltûnt a makacs szorítás, és a földre estem. Térdre zuhantam, ami belenyilallt a nyílt sebbe is, és a felvert por megült az orromban. Köhögni kezdtem, és kezemmel a számat takartam, mert ha nem muszáj, nem eszek több port.

Ez nem is por.
Akkor meg…
Óó, fúúúúj…

A föld mozdulataiból érzem, hogy közelebb lép hozzám. Gondolom, nemes nagyúr létére elvárja, hogy hálás legyek, de az õ nyakát is pontosan úgy vágnám el, mint a másik dögnek akartam… volna, ha ez a beképzelt tulok nem avatkozik bele.

Utálom, gyûlölöm, megvetem, és ezt ki is akarja használni, élvezni meg pláne.
Elém guggol… Nocsak. Ha férfi vagy, nem félsz? Nyílt a terep, egy lendületes ütés… Bár vámpíron még nem próbáltam…

Ika meg akar védeni, visítva repül felé, de mielõtt még megfoghattam volna, a vámpír kinyújtotta a kezét, és elkapta szegénykém torkát. Ijedten nyögök fel, és elkövettem egy orbitális hibát: egyenesen a szemébe néztem.
Valószínûleg az arcom is elpirult, mert éreztem, hogy a tarkóm ég. Kínos.

De hát jól néz ki, a rossz tulajdonságai hogy valószínûleg megöl, de csak miután lecsapolja a vérem. Nos… Inkább nem fogunk barátkozni.

-          Nem engedtem meg, hogy tegezz – mondja nekem. Halkan, de határozottan. ÉS mekkora egy tahó…

Az istenit, micsoda hangja van… mély, mégis erõs, az a fajta, aki nem beszél feleslegesen, és hurrá, kivert a libabõr.
Szopatnak engem ma az istenek?

Kirázott a hideg. És nem ám a félelemtõl, e-e…
Inkább nem taglalom.

Szúrósan meredtem rá, tartottam a szemkontaktust, mely még mindig ijesztõen, de rendkívül csábítóan felemás színû volt. Fõleg így közelrõl…
Na ácsi kislány, mikre nem gondolsz? Kopj le innét, minél hamarabb… vagy nem is, Õ kophatna le minél hamarabb!!! ÉN. MÉG. FÜRDENI. AKAROK. NYUGALOMBAN.
Szeretek addig ücsörögni a vízben, amíg ki nem áznak az ujjaim.

-          Kösz és isten veled – mondtam neki, még el is mosolyodok, aztán elhátrálva tõle igyekszem két lábra állni. Billegek, nem is kicsit, de már nem érdekel. Koszos vagyok megint izzadt… Sírni fogok, komolyan. Csak egy nyugodt estét, bénázás és gyilkosságok nélkül…
Nem válaszol, de felegyenesedik. Irritál, hogy itt van. Minek van itt?

-          Sajnálom, de a büfé mára bezárt. Igazán hálás vagyok, hogy meg akart öletni egy kis szórakozásért, de agyõ, nincs dolgunk egymással – intek felé. Hagyj már békén, rimánkodok magamban, de ez sosem szokott beválni. Szakadj le rólam, agyõ, menj innen, hess, sicc… mire hallgat ez? Mit akar egyáltalán? Nem akarok vacsora lenni.

Síri csönd és hullaszag. Nem beszél. Oké, elismerem, inkább szivózzon, arra legalább vissza tudok szólni, de ha két csend beszélget, ott nincs mit mondani.

De helyes vagy…

Istenek, mikre gondolok? Gyorsan verd ki a fejedbõl!

-          Nem akarsz megenni? – nézek rá, és minden reakciója egy flegma, pici szemösszehúzás volt. Höhö, micsoda bõbeszédûség.

-          Szuper, mert én attól, hogy itt van, még visszamegyek fürdeni. Szívesen felajánlom a távozás lehetõségét, sajnálom, ha megbántom, de nem tartok igényt a társaságára – dõl belõlem a szöveg, és villámgyorsan lefejtem magamról az ingemet. A többi szakad ruhára hajítom, és óvatosan visszamászok a vízbe. Én nem zavartatom magam, de nem ám, semmi okom nincs rá.

Pár gyors mozdulattal lemostam a port és a gusztustalan hamut a testemrõl, egy pillanatra a víz alá bukom, hogy a hajamból is kirázhassam a faleveleket meg a valaha volt vámpírt…  és levegõért kapkodva emelkedtem ki a vízbõl, a forróság csípte a sebeim és a karcolásokat, de sziszegve tûrtem, és a holtponton túllendülve ellazultan dõltem neki a meleg köveknek.
Mindez csak pár percig tarthatott, de a vámpír még mindig ott állt, és nézett. Nem néztem felé, csak tippeltem, hogy engem kukkolt. Perverz.

Már idegesített. Nagyon. Ne legyen itt!
Ika mellém futott, és kinyújtott kezem alá tolta a fejecskéjét. Lelapult a szõre a vizes simogatástól, de hálásan nézett rám, aztán összegömbölyödött egy meleg sziklán, szemeit le sem véve a hívatlan vendégrõl.

Nem bírok csendben maradni, nem tudom szó nélkül elviselni, hogy itt van, és csak néz, pásztáz a szemeivel, mint valami húst a tányérján. Mégis tisztában vagyok vele, hogy azzal tudom õt is a legjobban idegesíteni, ha nem is zavartatom magam azzal, hogy itt van.

-          Mégis, minek jött utánam? – préseltem ki magamból. Ez a kérdés nem hagyott nyugtot nekem. Összefont karjaimmal a lapos kõre támaszkodtam, az állam letámasztottam és kérdõn néztem fel rá. Ha meg akart volna ölni, már rég megtette volna. Nem fogok félni tõled, sugározták a szemeim, és vártam a választ.

Bár, ha ilyen kommunikatív, el fog tartani egy darabig a beszélgetés.

Mikor rendesebben megnéz magának, elsápad arcának gyönyörû bõre, és a vörös szemekben felismerés csillan fel. No lám, ismersz? Szépen ívelt ajkait összepréseli, majd megadóan ereszti le íját. Fogalma sincs, mennyire nem kellene egy vámpír elõtt ezt tennie. Ez a mozdulat túlságosan is a „nagyon megadom magam” kategóriába tartozik, holott látom agyában, hogy már azon zakatol, hogy Nemes vagyok.

Elteszi fegyverét, és aranyosan elrendezett arcát elfordítja tõlem. Kerüli a tekintetem. Szóval, mégsem volt érdemes lebecsülni. Bosszúsan szuggerálom a fekete hajkoronát, amely eltakarja elõlem fitos kis orrát. Kezd felbosszantani. Óvatosan felemelkedni próbál, egy oszlop segítségével sikeresen fel is kel, leszámítva azt az aprócska tényt, hogy a mozdulattal némi vér fröccsent ki. Felnyög a fájdalom érzetére, én pedig közelebb lépek hozzá, mire kutya módjára rám morog, azután pedig félreérthetetlenül kapaszkodókat keresve ki próbál kerülni.

Megállok a kínszenvedés láttán, de az már nem tetszik, hogy nem adja meg magát, holott nem is bántanám. És élvezné is. Ekkora kegyben nem részesítek akárkit.

Tisztában van vele, hogy nem szabad harcot kezdeményeznie, és nem is tesz váratlan, vagy félreérhetõ mozdulatot. Felemeli fejét, és a kecses nyak hófehér elõvillanása a fekete fürtök közül újra átszínezi a szemeimet. Ingerülten csapja el ében tincseit, és megrázza fejét, ezek után a menyét felszalad a nyakába, onnan mereszti rám a szemeit. Az állatok sokkal hamarabb megérzik a veszélyt, mint azt olyan sok ember hiszi. A kis páros ellenségesen mered rám, aminek fényében szinte fürdök. Ez már sokkal jobban ínyemre van.

Próbálja a súlyát áthelyezni a másik lábára, és némi szerencsével kifelé kezd botorkálni, én pedig le nem veszem róla a szemem. Hûvösen figyelem, ahogy perzselõ nyilallással a lábában elégedetten a Napba néz, s felsóhajt. Azt hiszi, nem követhetem. Nos, van benne igazság, de ha nagyon akarnám, egyszerûen megölhetném minden másodperc töredéke alatt.

- Hagyj már békén! Nincs velem dolgod – fordul vissza, nekitámaszkodva egy fának. Már hogyne lenne veled dolgom. Nem felelek, számomra teljesen nyilvánvaló, hogy követni fogom, ahogy a Nap megfelelõ szögbe ér az égen. Végignézek rajta, és még kissé megtörõdött állapotban is pazar látvány.

- Ki ne essen a szemed! - szól rám, de nem nézett a szemembe. Élvezem, hogy ingerli az, hogy nem felelek semmit, nem szólok semmit. Minek szóljak? Minden olyan magától értetõdõ...

Elvesz egy levelet a fa lombjából, majd azt a fának csapja, és félig beleolvad a növénybe, hogy onnan résnyire nyitott ajkai közül aprón kinyújtsa a nyelvét. Az adrenalin szintem a benti kétszeresére dobódik erre a tettre, és mikor teljesen eltûnik a fában, az pillanatok ketté roppan, s felgyullad.

Sylvius mellém huppan az egyik masináról, és óvatosan tartja a távolságot, de jelenlétével jelzi számomra, hogy mennünk kell.

Nem akarod, hogy igyak a véredbõl?

Adósom vagy, a pokol alól is elõkerítelek, fõleg ekkora tiszteletlenség után.

***

Otthon, elfekszem a kanapén, és a hajamba túrok fáradtan.

Kis csitri.

Mérgem felcsap, és hagyom kitörni, minek következtében az ablaküvegek megrepedeznek, a kandallóban pedig kialszik a tûz. Kintrõl rémült sikongatások ütik meg a füleimet, amik még jobban felidegesítenek, s ennek következtében már az ajtó kiszakad, áttörve a szemben levõ szoba falát.

- Sylvius – mondom rémesen közömbösen, mire megjelenik a lábamnál, a karfán. Engedelmesen lehajtja a fejét, és úgy kérdezi, mit óhajtok. Fekete bundája titokzatosan csillan fel. - Két üveg bort.

Elég lassacskán megy az idehozatal, mivel senki nem meri behozni. Felállok, és kilépek a folyosóra, hogy megnézzem, mit képzel ma mindenki magáról. Zsebre teszem a kezeimet, és kimérten lelépdelek a hosszú márvány lépcsõkön, egyenesen a konyhába. A konyhafõnök mélyen meghajol jöttömre, én pedig még pillantásra sem méltatom.

- Mit óhajt uram? A szokásosat? - kérdi, õszülõ halántékán látszik, hogy mérhetetlenül nyugodt. Talán õ az egyetlen az egész világon, aki nem fél tõlem, vagy ha fél is, soha nem mutatja ki. Nem felelek, érti a dolgát, és már nyitja is a hûtõt, hogy keressen nekem valami fagyosat.

Leülök kint a hallban, és nagyot sóhajtva meredek az ezüst tálcára, amit kihoz elébem. Nem tölti ki, üvegbõl iszom. Megszorítom az üveg nyakát, de olyan hévvel, hogy az eltörik, de perceken belül a szolga egy intésére összeáll az üveg, az éltetõ folyadék pedig visszacsordogál helyére.

Felemelem a zöld üveget, és a benne örvénylõ bor feketének látszik benne.

Rothadtnak.

Élettelennek.

Felállok, leteszem az üveget a tálcára, majd visszasétálok a szobámba. Felveszek egy újabb ruhát, és magamra kapok egy újabb köpenyt.

Ezúttal...

Megbánja.

***

Nem esik nehezemre megtalálni, öt másodpercen belül már be is mérem, merre van. Vérének illatát csak megdobja a gõzölgõ vízpart, ahol minden bizonnyal tartózkodik. Nem éppen jó választás. Fõleg, hogy nem csak nekem ilyen jó az orrom hozzá. Éppen belelép az éltetõ forrás tavába, én pedig egyszerûen leheveredek az egyik terebélyesebb fa lombkoronájába, onnan nézem. A nadrágját óvatos mozdulatokkal tolja le magáról, és ereszti bele figyelmesen a lábát, de fájdalmasan kiált fel:

- Ez csíp-szúr-éget! - valóban ennyi lenne csak az agyi kapacitása?

Beleült a vízbe, látszik rajta, hogy mennyire ínyére van a víz kellemes hõfoka, és ezután mosni kezdi ében haját, ekkor veszem észre, hogy felsõtestén csupán egy kék melltartó van, semmi több.

Gyakrabban kellene kijárnom.

De még õ megkapja a magáét.

Érezem, hogy valaki közeledik errefelé, õ pedig szinte el-elbóbiskol a tóban, s lejjebb merül. Nocsak, egy másik vámpír. Úgy tûnik, az elõadás még nem ért véget tegnap. Elrejtem erõm, hogy ne fedezzen fel, hiszen az érkezõ egy közrendû, és ha megérezne, rögtön eliszkolna. Abban pedig semmi nincs számomra.

Lassú a mozgása, de a vérszagra rögtön irányt vált, és erre veszi lépteit. Sóvárgása idáig elér, én pedig sejtelmes sötétségbe burkolódzva várok. Hamarosan ide is ér, de amilyen mohó, annyira figyelmetlen, így az ág reccsenése számomra már nem okoz meglepetést.

A kisasszonynak a vízben viszont annál inkább. Elõször fel sem veszi a figyelmeztetõ jelet, hogy társasága van, gondolom a víz elködösítette az agyát, félálomba taszítva õt. Azonban utána rögtön megérzi a bajt, és okosan cselekedve nem jön ki a vízbõl. Ehelyett megfordul, és számító szemeit vérmes bosszúsággal kivillantja a víztükör felett, hívatlan vendégére pillantva.

A menyét fújni kezd, vagy nem is tudom behatárolni milyen hangot ad ki, de vészjelzési módszernek elmegy. A vadászó vámpírokra totális szégyent hozva kerül elõ a fák közül egy srác, és még vérszívónak is rémesen fiatal. Kék haja égnek áll, vagy az idegtõl, vagy az éhségtõl, ez eldöntendõ kérdés, aminek megválaszolása nem érdekel. Szemei már elvörösödtek azelõtt, mielõtt ide ért volna.

- Ó, Ananke? - erre nem számítok. Érdes, kaján hangjától elkap az érzés, hogy itt kellene mosolyféleséget produkálnom.

- Mit keresel itt, te féreg?! - az utolsó szó olyan gyûlölettel csattan, hogy minden elismerésem kiérdemli. Még én is jobb stílust kaptam a gyárépületben. Apropó, tiszteletlenség...

- Édes véred illata rettentõen érzõdik – a szavakat mély szippantás követi, én pedig elégedetten ülök a helyemen. Ennél jobban semmi sem alakulhat.

- Hova sz...rjak hirtelen?! - kiáltja aranyos hangján, és hiába kis harcias, nekem mindig csak egy porcelánbaba lesz. Olyan tündöklõen vad és leleményes. Megakad a káromkodás közepén, ugyanis az érkezett villámgyorsan ott terem elõtte, és karját akarja megrántani, hogy kiszedje a vízbõl. De nem számol a menyéttel, ami célzott támadást irányoz szemei ellen, és szabályosan rámászik a vámpírra, hogy kikaparja annak szeme világát.

A lány kibotorkál, kihasználva a helyzetet, felkapja felsõjét, de nadrágjával nem törõdik. Elõkeresi a fûbõl íját, de ekkor a menyétet hozzávágja az ismeretlen vérszívó, és ez fennakadást okoz nála egy pillanatra.

Ez a pillanat elég arra, hogy az íj valahol a lábamnál heverjen a fûben.

Mondta valaki, hogy nem avatkozom bele?

Lemondó sóhajjal rántom magamhoz a tegezt is, de egy darab nyílvesszõt hagyok neki a földön. Azt akarom, hogy könyörögjön az életéért. Sebesülten nem jut semmire, és annál megalázóbb már nincs, hogy miután olyan szépen otthagyott, most segítséget kelljen kérnie.

Nem vett eddig sem észre, figyelmét jelenleg az ellenfele köti le, akit meg-megbabonáz nedves combjával, amin nem csak vízcseppek ülnek, hanem vércseppek is. Nem mászom le a fáról, helyette csak pár faággal lejjebb siklok, figyelve a kissé darabos csatát.

Hogy is nevezte a félõrült?

Ananke...

Hmm.

Egzotikus név.

Ez a kölyök talán az egyik bevégezetlen munkája gyümölcse lehet, és afelõl is biztos vagyok, hogy Forte is meg fogja még tisztelni. Nem ma, nem holnap, nem a héten. De valamikor Anankét elkapja, és kivallatja a megbízója felõl. Rossz lehet egy szabadságharcosnak, ha az általa „védelmezett” népbõl valaki felszólal ellene.

Na, de vissza a harchoz, túlságosan elszárnyaltak a gondolataim az elõbb. Látszólag sokról lemaradtam, hisz a lány az egyik fa tövében ül, de már félig benne van, mikor a vámpír szinte gyökerestül kitépi azt, arra kényszerítve a fekete hajút, hogy kilépjen belõle.

Azonban, a hófehér kezek ingerülten markolnak a fûbe, erõmmel kicsit az ujjai elé lököm a megmaradt nyílvesszõt, amit új remény esélyével ragad meg, és kel fel, nekiszegezve a felé lomhán sétáló srácnak, aki csak elhúzza a száját gúnyosan.

Megunom a semmittevést, és lelebegek a fáról, majd mikor leérek, nekitámaszkodom a fának, onnan figyelve az eseményeket. Ananke ekkor észrevesz a fatörzs sötétjében, és szemei kikerekednek, arca elsápad. Jól áll neki. Tudatosul benne, hogyan viselkedett velem, egy Nemessel, és nem kell sok neki, hogy az adrenalinszintje ugorjon, s ezt az erõ fellendülést kihasználva ellöki magától a tolakodó srácot.

Gondoltam, még jobban megbüntetem, ezért az ellökött fiút hátulról erõmmel megtartom, és visszataszítom hozzá, fejem mellett fellebegtetve mutatólag a fegyvereit, melyeket eddig kétségbeesetten keresett a magas fûben.

Könyörögj.

Látszik rajta, hogy iszonyatosan tépelõdik, de büszkeségét csak nem adja fel, és a rámászó vámpírt el óriási dupla pofonnal lebénítja. Az idegen féltérdre ereszkedik, és felordít a fájdalomtól, míg fölötte Ananke gúnyosan és diadalittasan mered rám. Azt hiszi, ennyivel el lett intézve a kis közjáték, amit én irányítok.

A nyílvesszõt éppen döfné a félig lefegyverzett vámpírba, csakhogy azoknak van egy igen kellemetlen tulajdonságuk. A közrendûek nem rendelkeznek semmiféle különleges képességgel, de a testükkel tudnak ezt azt tenni. Mint például megnyújtani.

A srác karja megnyúlik, rémítõ ropogással, és körbefonja Anankét, felemelve a levegõbe, és ezúttal, a menyétet is elkapta másik karjával. Felemelkedik hozzá, mire a lány türelmetlenül felém ordít:

- Te gerinctelen, aljas szemétláda! - mocorog, de semmi haszna.

Ez az, gyerünk.

- Mit a francot nézel már megint?! - húzza el a fejét a srác fogaitól, aki már utána kapdos.

Mondd ki.

- Te tetû! Ne állj! - szid, és szemfehérje is vörössé válik.

Megteszi, habár nem hittem, hogy könyörögni fog, de ez a burkolt dolog is megfelel. Egyelõre. Lehunyom a szemeim, és elképzelem, ahogy a srác felröpül a levegõbe, hogy ott hamuvá porlasszam, mindezt egy mozdulat nélkül, és Ananke a földre esik. Nem fogom meg, nem érdemelte ki.

Köhög a tüdejébe kerülõ hamu miatt, én pedig lassan felé lépdelek. Arca megfeszül, és olyan mértékû utálatot sugároz felém, hogy kezdek megbékélni a nyelvöltögetõs tréfa miatt. Leguggolok hozzá, de a felém ugró menyét torkát egy kézzel kapom el. Ahogy közelségemet megérzi, mikroszkopikus foltokban elpirul, de szemei kishíján felnyársalnak.

- Nem engedtem meg, hogy tegezz.

Ott ültem az árnyékban, lehajtott fejjel, az íjamat markolva. Tudtam, hogy a tegezben a tökéletesen áztatott még tökéletesebb nyílvesszõk sorakoztak. Lehajtottam a fejem, hajam elõre omlott, hogy takarja az arcom. Hallgattam a beszélgetést, és gúnyosan elhúztam a számat. Miért van az emberi ostobaságnak olyan mértéke, melyet mindenáron fel akarnak fedezni? Uraik ellen lázadni… felkaptam a fejem, és megpendítettem az ínt. Tökéletes. Szeretem a tökéletességet.

- Nem ez a lényeg! Meg kell ölnünk õket!

Hajrá, öljétek meg õket… szabadulásért gyilkolnátok, mégis, a szabadságot nem véren kell megváltani! De miért én ítélkezem felettük a magam alig pár évével?

-          A vámpírok feleslegesek! Vért szívnak, ragadozók!

-          Az ember is az! – okos okfejtés. Briliáns. Végre egy ész! Ehh, kedves vagyok, nyugodt vagyok… Megmarkoltam az íjat, és angyali mosolyt varázsolva az arcomra, beléptem a terembe. Utálom, amikor ilyenre bérelnek fel, de na… a pénz beszél a kutya ugat. Amikor beléptem, végigfutott rajtam a hideg. A Rossz hideg. Amit utálok, mert baljós.

-          Mit akarsz itt, cicám? – kérdezte az egyik fiú a tömegbõl, és felröhögnek. Na igen… kínos, ha nem a felszabdalt, összevarrt félelemkeltõ arca van az embernek, ilyen kislányos testtel nem vesznek komolyan túl sokszor. Büszkén kihúzom magam, mert úgyis meglátjátok… mindig meglátják…
A kiiktandó személyre mutatok, és magabiztosnak szánt hangon közöltem vele e tényt, miszerint halálra ítélt.

-          Forte! Kivégzésedre küldtek Zen Townból, a vád garázdaság, több rendbeli gyilkosság – a röhögés elárulta, hogy nem vesznek komolyan. Inkább démonokat irtok, de nem ilyen nagypofájú fiatalokat… nem igazságos! Mély levegõt vettem, és  igyekeztem szigorúan ránézni. Legszívesebben röhögve vertem volna a szét a fejét… nos, nem voltam a megszokott, kedves és aranyos hangulatomban. Gyûlöltem az ilzesfajta munkákat.

-          Igen? És ki fogadott fel? Egy vámpír? – ahha, minden vágyam.

-          Emberek – válaszoltam, és nem voltam hajlandó az orrára kötni, hogy a közeli falu és a nagyvárosnak is mondható Zen népének már tele a micsodája a hülye játékaival, hogy ki akarják irtani a Nagykutyákat odafent. Ha esetleg átgondolnák a dolgot, mindjárt látni lehet, hogy orbitális baromságra készülnek. Ujjaimmal megpendítettem az ideget az íjamon, és hallgattam a legfinomabb hárfajátéknál is édesem dallamot. Az íjaknak lelkük van, nem csupán gyilkoló eszközök, az enyém meg pláne.

Az az utálatos érzés még mindig nem hagyott nyugodni.

Egy nyílvesszõt a húrra helyeztem, és könnyedén kifeszítettem. A méretek ellenére könnyedén mozgattam és pontosan találtam célba. Figyeltem, ahogy a méreg lassan megpróbálja magát beleenni a különleges fémhegybe, amelyet direkt az ilyen nagypofájú kamaszokra szoktam tartani. Szakállas nyíl, mélyre fúródik, megakad, és ha a méreg nem is ölne azonnal – ami lehetetlen – a kihúzása is eszméletlen károkat okozna az inak és az izmok között. Ostoba színdarab az egész…

-          Emberek? Na ne röhögtess, cicus! – emelkedik ki egy tag a tömegbõl. Ennél te is füvet, édesem, addig is csendben maradnál…

Nem, az ilyenek nem vonhatják el a figyelmem. Piha, még hogy az emberek nem akarnak embert ölni? Ha félrecseszi a terveiket, az ember a leghalálosabb méreg a természeten. A fák suttogják a bölcsességet, de elvakult ostobaságában senki meg nem hallja.
Még hogy én, felkészületlenül? Mit képzel?

Oké kislány, semmi gond. Nyugalom. Csak a célszemélyt kell kiiktatni, és végre kipróbálhatod azt a csodásan hívogató forró vizes tavat az erdõ egyik tisztásán. Eldugott tisztásán, éljen, egy kis nyugalom…

A bûbájos öreganyádat, hogy nem fojtott vízbe kétnapos korodban, kívántam neki minden jót, csapjon belé a villám…
Hirtelen haragom hátránya, hogy túlságosan is észrevehetõ. Lehunytam a szemeim, hogy ne lássák a vörös írisz elterjedését, de én ostoba fajankó, mire kinyitottam a szemem, a fiú eltûnt. Átkoztam magam, az eszem, õt minél jobban, jó pár felmenõre vissza- és elõre menõleg is. Szemem most már láthatóan vérbe borult, eltûntetve a pupillát és a fehér részt is, majd a vigyorgó férfiak közé lõttem egy sorozatot. Akit csak megkarcol… sõt, a karcolás lenne a legjobb, a hajszálerek gyorsabban hordják a mérget… az egyiket valaki felütötte és a mennyezetbe csapódott, én pedig intettem Ikának, hogy szedje össze a széthordott nyilakat.

Édes kis állat, õ csendes, nyugodt, mindaz, amit rólam – ilyen esetekben például – nem lehet elmondani. Higgadt… és hajlamos olyan szemrehányóan nézni rám, hogy még képes is lennék elszégyellni magam.

Az ütések és rúgások elõl hajlékonyan hátráltam el, és még támadni is tudtam. Felhasználni a környezet adta elõnyöket… Szaltóztam, hajoltam és elrugaszkodva a faltól sikerült bevinnem egy istenes rúgást, hogy az egyik fiú a falnak csapódva elernyedt. Nem ti vagytok a célpontjaim, fogjátok már fel!

-          Kangörcsös banda – morogtam az orrom alatt, és fél kézzel gyorson kivetettem a szétbomlott tincseimet a szemembõl.

Ezalatt a másik mögém került, és miközben kivédtem az ütését sikerült megtaszítania, én pedig egyensúlyomat vesztve nekiestem valaminek. Nem tudtam mi volt az, nem is érdekelt, de éles lehetett, az biztos. Felhasította a combon, éreztem hogy mély, de nem súlyos a seb, viszont fennáll a lehetõsége, hogy szégyenszemre elvérzek. Nem is a fájdalomtól, inkább meglepetésemben sikoltottam fel, és a lábamhoz kaptam. Vérvörös ködben úszó szemeimet rájuk kaptam, és ujjaim közé csúsztattam egy pengét. Na jó. Titeket kiiktatlak, aztán megyek. A végén még elfertõzõdik.

-          Ejnye cukorbogaram, maradj velünk ebédre! – gúnyolódott fel az egyik utálatos féreg, és kihasználva a figyelmetlenségemet elkapta a lábam, és hüvelykujját mélyen a vágásba nyomta. Na, ekkor már a fájdalomtól sikítottam, és felé kaptam a pengével. Nem túl mély, de csípõs seb maradt utána. Másik kezemmel elkaptam az egyik földön heverõ nyilat, és amíg az arcán levõ sebbel törõdött, nem törõdve, hogy emberi életrõl van szó, puszta kézzel döftem a nyakába.
Két percet adok neki.

Mielõtt a többit is elintézhettem volna mérgemben, ütemes hangra kaptam fel a tekintetem. Egy férfi ült a fenti csöveken, lustán, szinte flegmán tapsolva, és mintha fokokkal lehûlt volna a levegõ. Összeszorítottam az ajkam; nem csinálunk semmit, amíg nem tudjuk, kivel állunk szemben, mivel a jótékony sötétség takarta a teste felsõ részét. Sunyi kis dög, jó helyet talált magának…

-          S-Sehan nagyúr! – dadogta a két tökfilkó. Elsápadtak, halálra váltan nézték a férfit… Nagyúr, mi? Egy Nemes talán, vagy csak egy piti korcs?
De a fiúk arcáért megérte a hatásszünet.
Menekülõ utat kerestek, ez nyilvánvaló. Egy vámpír… Nem oké. Semmi gondom velük, az én népem békés fajta, a zsoldért vagy jutalomért történõ fejvadászatoktól eltekintve… Én személy szerint, még ezeket is utáltam.

-          Gyerünk, elintézzük – morogta az egyik. Kétségbeesés, félelem, meggondolatlanság szaga terjedt a levegõben. Ika egy szó nélkül jött oda hozzám, és felfutva a kezemen, a nyakamba telepedett. Reszketõ ujjakkal simogattam meg, és éreztem, hogy hatalmas ereje van. Sebesült lábbal nem sokat tudok tenni, ha esetleg a nyakamnál fogva fel akar koncolni.

Egyetlen pillanat alatt történt minden; a nagyszájú kirepült az ablakon, a társai ordítva követték. Szemeim lassan a normálisba álltak vissza, és kénytelen voltam farkasszemet nézni a vámpírral.
Nos hát… kettecskén maradtunk…
Közelebb lépett hozzám, én pedig kétségkívül kezdtem megijedni. Gyors mozdulattal ragadtam magamhoz az íjamat, de mintha nehezemre esett volna felhúzni. Az izmaim remegtek a fájdalomtól és a megerõltetéstõl, de nem fogom hagyni, hogy kiszipolyozzon, mint egy személytelen állatot!

-          Maradj ott! Ki vagy? – vámpír, vámpír, el akarok innen menni. A célszemélyt úgyis… futni hagytam…
Egyetlen lépéssel a világos területre ért, és leemelte a kámzsát a fejérõl. Szégyenszemre elsápadtam, és kezem megremegett, ahogy megpillantottam az arcát és felemás színû szemeit.
Én… ismerlek. Ismerlek téged, láttalak már…
Egy festmény volt, Zen egyik palotájában, ahol felbéreltek az ellen a kis taknyos ellen. Ott volt egy festmény… ugyanez az arcvonás, bár a szemei nem voltak ilyen színûek… de õ az. Sehan…

Összeszorítottam az ajkaimat, és leeresztettem az íjat. Minek egy vámpír ellen? Egy Nemes ellen?  De engem nem fog megcsapolni, az hétszentség. Gyors, reszketõ mozdulattal tettem el az íjat, és kerültem a tekintetét. Nem szerettem azt a pillantást, amivel méregetett, ezért mihamarabb el akartam tûnni a közelébõl. Õ sem besszélt, én sem szóltam, csupán mocorgásom hangja visszhangzott a teremben. Egy oszlopnak támaszkodva nyomtam fel magam, de felnyögtem, ahogy a lábamba hasított a fájdalom. Közelebb lépett hozzám, de rámorrantam, és nagy ívben kikerültem, már amennyire bírtam. A rohadt életbe… ezzel futni nem fogok tudni… Fenébe, fenébe, fenébe. Feltoltam magam, és mégis ránéztem, Nem kellett volna.

Piszok jóképû. Megráztam a fejem, és ingerülten kisöpörtem a tincseket a szemembõl.
Ika a nyakam körül feküdt, okos kis szemeivel a néma vámpírurat fürkészte. Érezte, hogy vele nem fogunk kezdegetni. A jó harcos tudja, mikor kell kezdeményezni a harcot. Vele nem akartam… nem is fogok.
Ellenségesen néztem rá, aztán kímélve sebesült lábamat kibotorkáltam. Elégedetten néztem fel a napra. Nem fog kijönni, ahhoz már túl erõsen süt a nap. Elégedetten sóhajtottam fel, de éreztem a jeges tekintetét a hátamon.

-          Hagyj már békén! Nincs velem dolgod – fordultam vissza, a napsütésben egy fának támaszkodva. Nem felelt, csupán rémisztõ, felemás szemeivel vizslatott. Csak ki ne essen a szemed, fintorogtam gúnyosan, és letéptem egy levelet a fáról. A mozdulataimat nézte, az arcom és a melleim…

-          Ki ne essen a szemed! – mondtam, és nem néztem rá. Csendben volt, és olyan rohadtul fenségesnek látszott, hogy legszívesebben nekiugrottam volna. A fára szorítottam a levelet, és rácsaptam. Éreztem, hogy a tölgy nem bánja, ezért visszafordultam, és a soha-viszont nem látás reményében icipicit kinyújtottam rá a nyelvem, fél lábbal a fában állva, mely aranyszínû szikrázással fogadta magába a testem.

-          Beee – öltöttem ki rá a nyelvem és vidáman a gondolattól, hogy valószínûleg soha többé nem látom, beléptem a fába.
És vééégre, irány a régen kinézett, lazító és tökéletes melegvizes tavacska.

Tökéletes volt, ahogy kinézett; meleg, gõzölgõ víz, kövekkel kirakott part, és egy hatalmas, lapos kõ, amely egy darabon a víz felé nyúlt. Sok fa és növény és csend…
Kiléptem a másik tölgyfából, és szemet gyönyörködtetõ látvány volt a tó. Nyögve roskadtam térdre, és felordítottam a fájdalomtól. Itt nem volt senki, a fák elárulták volna. Ordíthattam.
Fáradtan nyújtóztam el a puha, zöld füvön, és mélyet lélegeztem. Hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam, de elõtte… meg kell fürödnöm, hiszen izzadt és véres voltam, jól esne ellazulni…
Addig lazultam, amíg el nem aludtam az egyik fa tövében.

Amikor felébredtem, még fiatal volt az este. Amikor felkönyököltem, meglepetésemben felnyögtem. A combon megkeményedett és lüktetve sajgott. Én ostoba, elaludtam…

-          Éljen – sziszegtem összeszorított fogakkal, és vágyakozó pillantást vetettem a tóra. Óvatosan behajlítottam a térdem, és összeszorított fogakkal felegyenesedtem. Pár mozdulatokkal kigomboltam a felsõmet és a földre dobtam, majd igyekeztem kibújni a nadrágomból is, de ez nehezebb volt. A hajam állandóan a szemem elé csúszott, ezért hátradobtam, és nem törõdve a fájdalommal lehúztam a fehér szûk anyagot. Ika rám nézett, és a lapos kõre heveredett. Õ nem szeretett fürdeni, én annál inkább. A tóhoz sántikáltam. Lassan próbáltam beleereszkedni, és simogatóan jó volt a meleg víz, de amikor a nyílt, vörös sebhez ért, felordítottam.

-          Ez csíp-szúr-éget! – kiáltottam, és ordítva, de beleereszkedtem a vízbe. Még a szemem is könnybe lábad a fájdalomtól, de hõsiesen sziszegve dõltem hátra. Amikor megszoktam a fájdalmat, szinte elcsöppentem, olyan jó érzés volt. Pár mozdulattal ledörzsöltem a karomra ragadt fûszálakat és hátrahajolva a hajamat is lemostam a meleg vízzel. Aztán már csak megtámasztottam magam az egyik kövön, és lazultam. De most nem fogok elaludni…

Nem. Csak annyira elbambultam, hallottam a víz csobogását, a fák suttogását, ahogy mesélnek és a virágok simogatnak… Olyan jó volt, nyugalom és pihenés…
Amíg meg nem reccsent egy faág.
De még erre sem reagáltam, csupán lustán kinyitottam a fél szemem, aztán oda se bagózva, az álom határán mélyebbre csúsztam a vízben, egészen az orromig. Biztos csak egy állat volt.

A másik reccsenésre viszont magamhoz tértem. A rohadt tejbecseszett életbe…

Unottan dobálok egy almát a fotelben ülve, miközben a kandalló tüzét bámulom. Borzasztó, hogy itt a sok pénz, a szolga és minden más felesleges baromság, én pedig itt tengetem az életem, szabályosan kinyalják még a...

Hagyjuk.

Kellene ide egy nõ, én mindig is mondtam a komornyiknak, erre, lecserélte a férfi személyzet felét nõi nemû szörnyekre, és én pedig csak elhúztam a szám. Mi a nagyon laza abban, hogy a cselédnek macskafarka van?

Átdobom magam egy kényelmesebb szituációba, és elmerengek azon, hogy jó lenne megint ellógni innen. Felesleges a kastélyban fetrengenem, mindent megtesznek, hiába hajtom el minden évben õket.

Unatkozom.

Felkelek a fotelbõl, és az almát a tûzbe hajítom, és finom ropogással égni, sülni kezd. Annyira finom az illata, ennél édesebb csak a véré, meg persze a rumé és vörösboré. Hagyom, hogy a gyümölcs teljesen elégjen, majd felkanyarítok magamra egy köpenyt, és kilépek az erkélyre.

Az ég alja már rég kivirult, én pedig elmulasztottam a Nap feljövetelét. Kár érte, akárhány éve létezem is, mindig okoz nekem valami újat, valami olyat, ami változatos, nem úgy mint az élet.

Éppen arra szántam el magam, hogy egyszerûen csak eltûnök, de ekkor valami hozzádörgölõdzött a lábamhoz, én pedig kényszeredetten pillantok le, hogy egy kék, szemrehányó szempárral nézzek farkasszemet.

- Megint elmegy?

- Unatkozom – fordulok ismét elõre, elszakítva fekete bundájától a tekintetem. Nem bírom nézni, mert olyan sokszor igaza van. Szinte vérigsértõen intelligens állat.

- Legalább szólhatott volna a személyzetnek – jött a duruzsoló válasz, de én kimérten felelek rá. Nem szeretem, ha a dolgaimba szól.

- Egyszer, talán pár évvel ezelõtt szóltam. Azóta is azt hiszik, hogy nõm van – kissé kellemetlen volt, ráadásul minden rokon azóta is élvezettel piszkál vele. Nehéz megtartanom a hidegvéremet, ha folyamatosan hergelnek, fõleg egy ilyen piti dologgal.

- Magára férne egy.

- Sylvius! - szólok rá figyelmeztetõen, mire megadóan lehajtotta azt a fekete fejét.

- Bocsásson meg uram, tiszteletlen voltam.

- Hm – szûröm ki ajkaim közül. Ehhez nincs mit hozzászólnom.

- Akarja uram, hogy teleportáljam? - érkezik felém a morgós hang, de nem felelek rá. Magam is tudok közlekedni, nincs szükségem a szolgálataira.

Egyszerûen leereszkedem az erkélyrõl, és puhán érkezek a selymes fûbe. Körültekintõen a fejemre húzom a csuklyát, s elsuhanok a fák között, tudva, hogy Sylvius követni fog. A Nap nincs még magasan, ezért szabadon hagyhatom a karjaimat, nem éget annyira a forró égitest még ilyen korán. Elhatározom, hogy megnézem a régi gyár környékét. Túl sok suhanc szokott arra lébecolni, hatalomdöntõ terveiket szövögetve. Már egy ízben szétcsaptam közöttük, remélem, még egyszer nem kerül rá sor. Folyton valamit terveznek ellenem és a fivéreim ellen, de sosem tudnak idõben cselekedni.

A csendes, idilli zöld lombkoronák az utam során fokozatosan veszítik el színüket és leveleiket, mire megérkeztem a kies épület környékére, kiszáradtan, szomorkásan meredtek az ég felé. Óvatosan a levegõbe emelkedek, és fellebegek az egyik törött üvegû ablakhoz, majd kitárom a nagy szárnyakat, és besurranok.

Bent, ahogy várható volt, kartondobozokon és egyéb szilárd tárgyakon üldögél maga az ellenállás. Egy vashordóban tüzet raktak, azt ülik körbe, én pedig nesztelenül foglalok helyet az egyik vastag csövön a plafon közelében, ami valószínûleg a hûtõvizet szállíthatta egykoron. Kihallgatni õket, tudván hogy fogalmuk sincs róla, hogy itt vagyok, élvezet. Szeretem meglepni az ellenfeleimet, és egy vámpírnál megszokott a lesbõl támadás, hiszen az annyira izgató az a hatás amit keltek a megjelenésemmel...

Egy bordó hajú suhanc suttogva közöl néhány számomra is igen érdekes dolgot a társainak, így miután megnézem magamnak, lehunyom a szemem, s lelógatom az egyik lábam a rozsdás csõrõl, azután hallgatózni kezdek. A fiú arca csupa elszántság és hév, szürke szemei bõszen csillognak a lehetõségtõl, hogy valami újat és fontosat újságolhat el társainak. Látszik rajta, hogy vezér alkat, de nem elég hidegvérû ahhoz, hogy vezesse a társaságot. Ez miatt buknak el annyiszor, akárhányszor próbálkoznak. Nincs aki összefogja õket.

- Tudomásomra jutott, hogy Venub nagyúr meg akarja rendezni az fél évszázadonként esedékes Vámpírok Tanácsát. Itt fogják eldönteni a területeik újabb határait és az emberek ügyét.

- Minden lejárt szavatosságú vérszívó ott lesz – csap valaki egy csõvel az egyik acél berendezésre, aminek nyikorgása a szó elvétele volt hagyományosan a másiktól. - Tehát, akkor kell levadászni õket.

- De ne feledjétek. Lord Sehan és Baal erejük teljében vannak – csendül fel a gyár másik részébõl az újabb hang, amibõl arra következtetek, hogy a megszólaló emberi években talán nem lehet még húsz sem, de hangja nyugodt és tiszta volt, talán õ a legbölcsebb mind közül.

- De Forte! A vámpírok folyamatosan tizedelnek minket.

- Csak minket, mert szövetkezünk ellenük. Egyáltalán tudod, miért gyûlünk össze minden hónapban? - a számító hang elnyomta azt a kevés pusmogást is, ami jöttére keletkezett. Oda sem kellett néznem, hogy tudjam ki az.

Lelki szemeim elõtt látom a zöld hajat, a vérvörös szemeket. A félvér korcs ugyan, de rettenetesen számító, és elõrelátó. Talán azért nem sikerült még Baalnak elkapnia egyszer sem.

- Nem ez a lényeg! Meg kell ölnünk õket!

- Tudd, hogy a világunk sehol sem lenne vámpírok nélkül – aprót emeli fel csak a hangját, de máris a fél társaságon félelem futott végig. Kajánul szippantok belõle egy keveset, de nem volt annyira ínyemre, hiszen nem miattam volt. - Te a családodat ért incidens miatt vagy ilyen meggondolatlan. Kushadj Tren.

Léptei visszhangoztak, ahogy járkált, egyhuzamban mozgásban volt. Érzékeim szerint körkörösen sétált, a srácok körül, akárcsak egy ragadozó. Egy pisszenés sem hallatszott, csak a Tren nevû akadékoskodott tovább.

- A vámpírok feleslegesek! Vért szívnak, ragadozók!

- Az ember is az. Ennyi erõvel, az állatok is ránk támadhatnának. A vámpírok építették fel ezt a Birodalmat. Õk fogják össze a gazdaságot, de nem mutatkoznak meg benne sosem. Imádnak a háttérbõl irányítani, sosem cselekednek nyíltan. Nem szabad megölni mindannyiukat, mert ha tönkretesszük a több ezeréves munkát, amit felépítettek, minden elpusztul. Elszabadulnak a szörnyek, amiket eddig saját területeiken irtottak, és ezzel rejtetten is, de megvédve az embereket.

A helyes okfejtés briliáns, s tudom, véresen komolyan gondolja azt amit. Kedvelem a fickót, de sajnos a félvérsége miatt nem fogadnák be, még ha a pártfogásomba is venném. Kitûnõ szónok, és bestiának sem utolsó.

Ekkor azonban, átmenet nélkül finom illatot érzek meg, ami a bejárat felõl érkezik. Édes karamella illat, leheletnyi mézeskalács beütéssel, amit a városi piacokon szoktak árulni. Kellemes, és rémesen ínycsiklandozó.

Ez egy ember...

Méghozzá nem is akármilyen.

Ez egy nõ.

Egy lány kellemes alakja kerül elõ a semmibõl, hátán egy íjjal, nyakában egy jókora menyéttel. Vörös szemei kedvességet árasztanak a megjelentek felé, de mikor észreveszi Fortét, rögtön hangulatot vált. Gyönyörû fekete haja szikrázik, szép ívû arca megfeszül. Formás alakja van, ember években talán a tizennyolcat üti. Csábos felsõtestén egy fehér felsõ feszül, egy nagy kék sávval, mely nyitott, s engedni látta dekoltázsát. Nadrágja fehér bõrbõl volt, ami annyira kiemelte feszes fenekét, hogy azt hittem, leszédülök a csõrõl.

Valami eszméletlen egy lény.

- Uram...? - jelenik meg Sylvius, de én csak gonoszan meresztem szemeimet a megjelent lányra. Vonzza tekintetemet, mint mágnes a vasat, és érzem, hogy valami felé húz, erõsen. Finom lehet, félelmetesen finom...

- Mit akarsz itt cicám? - kérdezi valaki a tömegbõl, mire általános röhögés csap fel. A kis szépség kihúzza magát, és ez annyira aranyos, hogy kishíján elmosolyodom. Régen volt okom ilyesmit produkálni, ezért is nem megy most olyan hirtelenjében. Fehér ujját a vezér felé lendíti, és tárgyilagos hangon beszélni kezd:

- Forte! Kivégzésedre küldtek a közeli Zen Townból! A vád garázdaság, több rendbeli gyilkosság! - hiába akar fenyegetõnek látszani, esetlennek látszik a szememben. Annyira tetszik, ahogy beszél, és hullámzik a teste...

Kell nekem.

- Igen? Ki fogadott fel? Vámpír? - kérdezi teljesen komolyan Forte, mondjuk én sem csinálnám magam össze a lánytól, tény és való. Fõleg, hogy olyan nyomoronc kis szõrcsomó lóg a nyakában.

- Emberek! - válaszol, s egyúttal kapja fel az íjat, egy nyilat helyez bele, aminek végérõl valami alig láthatóan csöpög. Méreg. De kis ravasz... Zajtalanul moccanok meg a helyemen, és érdeklõdve, elhatározva hogy nem avatkozom bele, néztem az elõadást. A színésznõ ígéretes tehetség, de kétséges, hogy megáll a két lábán az elsõ felvonás végéig.

- Emberek?! Ne röhögtess cicus! - kiáltja valaki a tömegbõl, és tag lomhán felegyenesedik. - Ki akarná pont az emberek közül Fortét?

- Vagy talán a kisasszonynak fogalma sincs arról, hogy mi folyik körülötte – jön a fent megnevezett véleménye, ami szerintem is igaz volt. Túlságosan felkészületlenül jött ide, és...

Én is itt vagyok.

Hmm...

Olyan szívesen szétcsapnák közöttük, de a pár év, amióta kijárok arra figyelmeztet, hogy várjak egy kicsit. Amilyen kis ártatlan kisugárzású, annyira lehet veszélyesen vad is. Ez izgató, és erre csak rátesz egy lapáttal, hogy kivételesen bûbájos. Még a vámpírnõk között sincs ilyen tökéletes példány. Kár lenne érte, ha most itt tönkretenném, megölném.

Ez ilyen fajtát meg kellene tartani.

Csakhogy az embertartásról fogalmam sincs, kedvességet csak könyvbõl ismerek. Ez túl komplikált, talán elég, ha kikötözöm valahova a szobámba. Szép dísz lenne, bármikor fogyasztható, és nem unnám meg talán sosem.

Kár, hogy halandó, és egy ilyen tüneménybõl pazarlás vámpírt csinálni.

De ezt még meggondolom, mivel ritka, ha valaki nekem megtetszik.

- Uram, ideje lenne távoznunk – mormogja Sylvius, s idegesen lengõ farkát látom csak. Kinézek az ablakon, s elkomorodva veszem észre, hogy a Nap nemsokára elfoglalja azt a helyét az égen, ami már számomra kellemetlen dolgokat okozna.

De, fedett helyen vagyok, van közönség, van mûsor...

És ha kell, beugrok én is.

Fortén látszik, hogy annyira érdekli a kislány, mint engem a férfiak. Vagyis semennyire nem veszi figyelembe se, lenézõen húzza el a száját, és kiváltságos képességével, miszerint kámforrá tud válni, eltûnik.

Azonban, a vezér nélkül maradt srácok kaján vigyorokkal emelkednek fel, és veszik körbe az édes kis teremtést, aki azonban nem rest. Rögtön szabályos nyílzáport küld az õt bekerítõ két fiú felé, akik meglepõdve rebbennek szét. A heves nyíláradatban még nekem is félre kell hajolnom, s egy villanásnyi idõ múlva a fejem mellé fúródik egy nyílvesszõ a csõbe, fémes csendüléssel. Az acélt marni kezdte a méreg, és szinte kitágította a lyukat, amit ütött, s lezuhant vissza küzdõk közé.

A lányka pazarul akrobatikázott, és a lefelé hulló nyilakat menyétje szedi össze a levegõben, hogy megint visszategye a szépség hátán levõ tegezbe. Csodálatos csapatmunka, még ennyi ellenfél ellen is. Amikor ugrik, kerek mellei megdobódnak, hosszú haja tökéletesen öleli körbe törékeny testét, a feszülõ hosszú combokat rettentõen kiemeli a nadrág, amit visel. Ha tudná, milyen irritálóan csábító az, ahogy harcol...

Ahogy várható volt, az egyik srác mégis közelebb kerül hozzá, megtaszítja, s ennek következtében nekiesik egy igen éles pengének, ami az egyik masinából állt ki. A fehér bõrruha reccsen, és hergelõ kis sikoly üti meg a füleimet. A mély sebbõl vér spriccel ki, és az arcom válaszul megfeszül.

Mélyet szippantok a levegõbõl, és a rozsda és izzadtság szag közül lázítóan kiüt a vérszag... Érzem, ahogy a szemeim színt váltanak, pedig ma reggel ittam vért. Kábítóan édes, és vonzó.

- Ejnye cukorbogaram, maradj velünk ebédre! - kacag fel kajánul egy srác, és ujját a mély sebbe nyomja, mire a fekete hajú felsikolt megint. Ez lett a veszte. Közel ment, így a drágaság megfogta az egyik keze ügyébe kerülõ nyilat, és nem törõdve a fájdalommal, felkel, és a fiú nyakába döfi azt.

Annyira élvezem, hogy már szinte fáj.

Maradt két suhanc, hírnöknek bõven elegek.

Lustán, de hevületem csúcspontján gratulálóan tapsolni kezdek. A ritmikus tenyér összecsapódásra megfordult mindenki, és felfelé néznek, hogy aztán az ereikben megfagyjon a vér. Ez nem jó, azt szeretem ha zubog és forr, szinte szétfeszítve az eret, ami szállítja...

A két fiú remegni kezd, végtagjaik szemmelláthatóan ránganak, szemeik félelmükben kiguvadnak, pupillájuk összeszûkül. Az elõbb még élvetegen ragyogó arcukon izzadságcseppek gyöngyöznek, és szemeiket riadva kapkodják ide oda, lehetséges menekülési irányt kutatva.

Imádom az alap áldozati reakciókat.

- S-Sehan nagyúr! - dadogja az egyik rémülten, miközben a lány menyétje gazdájához fut, megnézve annak egészségügyi állapotát. Abbahagyom a tapsot, és komótosan lelebegek a plafonról, irtózatos lassúsággal, hogy még kiélvezzem egy kicsit a riadalmat amit okozok. A reggel felvett csuklyát a fejemen hagyom, s leérek a romos, betondarabokkal ékesített földre.

- Gyerünk, elintézzük – fogja meg a dadogós karját a társa, akinek barna haja szinte lángolt a napsugarak fényessége miatt. Aki megszólított, félénken rántja ki a végtagját a másik szorításából, és hüledezve mered rá, távolodva tõlem is és tõle is.

- Ne szakadjunk el egymástól Daniel! - szól rá, de nem sikeredett valami határozottra, fõleg, mikor meglátta hogy felé közeledem lassú, lomha járással.

Két másodpercbe telt, mire a dadogós rájött, mit is tett, és nekem ezzel borzasztóan megkönnyíti a dolgomat. Erõmet aprón feloldom, és kézmozdulat nélkül ragadom meg láthatatlanul a harciasabbik nyakát, és lódítom ki az egyik felsõ ablakon. Társa, akinek eddig nem jött értelmes szó a szájára a nevemen kívül, ordítva rohan ki a gyárból, kettecskén hagyva engem és a lányt.

Ahogy féloldalasan fekszik, félig felegyenesedve, olyan erotikus, hogy menten rámásznék. A lihegõ test látványa, bónuszban még a vér kegyetlenül édes illata arra késztet, hogy erõsen fogjam vissza magam. Perzsel bennem a vágy, hogy a nyakára tapadjak, és szájpadlásomnak nekiverõdjön az ízletes vörös nedû, de még nem tehetem. Valami azt súgja, várjak még egy kicsit.

Lassan közeledni kezdek felé, mire felajzza íját, és nekem szegezi.

- Maradj ott! Ki vagy? - kérdezi, de fájdalmai nagyok lehetnek, ugyanis a kezei remegnek, akárcsak a nyárfalevél. Biztosra veszem, hogyha nem lenne az a csúnya mély vágás a lábán, szemrebbenés nélkül repítene egy nyilat a szívem felé.

Teljesen feleslegesen.

Kivillantom az arcom a fekete kámzsa alól, és a színekben elváltozó szemeimet látva kishíján elájul.

Bizony, egy Lord áll elõtted.