És tényleg, nincs szerencsém, egyenesen felém tart. Megáll előttem, én pedig zavart pislogással tekintek fel rá. Meg is lepődök kedves mosolyán.
- Szia! Te kerestél? – kérdezi kedvesen, mire bólintok. Igazán megnyerő, férfias hangja van. – Menjünk az irodámba.
Egy intéssel invitál maga után. Csöndben megyünk végig a folyosón, én nem merek, ő pedig látszólag nem akar megszólalni. Végül elérjük az ajtót, amin nagy betűkkel áll a neve, és bemegyünk. Tágas, modern bútorokkal felszerelt irodája van.
Hellyel kínál, és míg én leülök az egyik kényelmes bőrfotelbe, ő is elhelyezkedik az asztal túlsó felén álló székében. Megkönnyebbülten szabadulok meg ismét az akta súlyától. Én még mindig nem merek megszólalni, a szégyenérzet továbbra sem akar elmúlni.
- Szóval, mit is mondtál? – töri meg a csendet. – Hogy hívnak?
- Még nem mondtam, de a nevem Kaito Miyazaki – szólalok meg végre én is.
- És miért kerestél? – érdeklődik.
- A főnökömé volt az a gyilkosságos ügy, de nem sokra ment vele, ezért az a nő önt kereste meg. És hát elhoztam azt a mappát, amiben benne van egy pár adat a gyilkosságról és annak körülményeiről és egyéb fontos információt is megtalálsz benne.
- Köszönöm.
A következő pillanatban azonban olyat tesz, amire abszolút nem számítok. Áthajol az asztalon, egyenesen hozzám, az arcát alig pár centiméter választja el az enyémtől.
Milyen gyönyörű barna szemei vannak, gondolom.
Érzem, hogy kissé el is pirulok – a gondolatomra, és a közelségére.
- Szóval, nincs kedved nálam dolgozni? Itt nem csak papírokat kellene cipelned, hanem segíthetnél az ügyeimben is – mondja végül. – Mit szólsz hozzá?
Közben lassan visszaül a székébe. Először hiányérzetem támad a közelségét illetően, aztán zavarba ejt a gondolat, hogy az előbb egyetlen apró mozdulat is elég lett volna ahhoz, hogy megcsókoljam…
Na nem, Kaito! Fogd vissza a fantáziád, korholom magam.
Végül eljut az agyamig a felajánlása is. De mi ez a hirtelen érdeklődés? Csak nem képzeli, hogy… Na azt már nem!
- Mégis mit akar tőlem? Miért ajánlotta fel nekem ezt az állást? – szegezem neki a kérdést.
Fogalmam sincs, miért magázom hirtelen. Biztosan a harag teszi.
- Semmi olyat nem akarok tőled, de gondolom több akarsz lenni, mint egy ügyvéd asszisztense – hangzik a válasz. – Ajánlottam neked egy jobb munkát. Különben is egy munkaerőre van szükségem, sajnos az előző munkatársam nem volt valami megbízható és hát a tudása se volt valami jó, ezért muszáj volt kirúgnom. Meg különben is, ha te se lennél jó munkaerő, akkor téged is ugyan úgy kirúgnálak, mint mást. De, hogy ne tűnjek szívtelennek, adok három nap gondolkodási időt. Így megfelel neked is?
Túl hirtelen jött ez az egész… Nem bírok tovább ez helyben ülni. Ráadásul teljesen megzavar, hogy ennyire jóképű, főleg, amikor mosolyog.
- Igen. De most mennem kell. Viszlát – pattanok is fel gyorsan.
- Viszlát – feleli fürkésző tekintettel.
Gyorsan leteszem az aktát az asztalára, aztán sietve elhagyom az irodát, majd az épületet is. Gondolataim Nomiya és az ajánlata körül forognak. Úgy ítélem, szükségem van egy kis friss levegőre, így nem ülök taxiba, hanem gyalog indulok haza.
Vajon miért ajánlotta fel ezt az állást? Miért pont nekem? És honnan tudja, mit hiányolok mindennél jobban a munkámból?
Lehet, hogy ő nem akarna állandóan kikezdeni velem. Magamat is megdöbbentem, amikor a gondolat meglehetősen letör. Mi van velem? Eddig mindennél jobban utáltam, ha valaki körbeudvarolt, most pedig… szinte imádkozom azért, hogy valaki így tegyen? Azt hiszem, kezdek becsavarodni.
De, ha elfogadom az ajánlatot, ő talán nem ugráltat mindig az anyja után. Sőt! Lehet, hogy az anyja egy jópofa asszony. És belőle nem nézném ki, hogy egy szabadnapomon zaklatna a munkával…
Viszont… mi lesz Taroval? Mit szólna hozzá, ha egyszer csak beállítanék hozzá, hogy „bocsi, de egy szívtipró ügyvéd új állást ajánlott”? Akihez ráadásul ő küldött. Valószínűleg önmagát okolná mindenért, és napokig ezen marcangolná magát. De én kedvelem, nem akarok neki fájdalmat okozni.
Fogalmam sincs, mitévő legyek.
Észre sem veszem, hogy mennyit mentem – mikor legközelebb felnézek, már a ház előtt állok. Bemegyek a lépcsőházba, aztán fel a lakásomba. Automatikusan a kis etetőtálhoz lépek a konyha sarkában, és feltöltöm eledellel. Hangos nyávogás jelzi édes kiscicám közeledtét, aki amint odaér, habzsolni kezdi az ennivalót.
Ledobom a táskámat a pultra, bemegyek a hálószobámba, és háton elfekszem az ágyon. A gondolataim egymást kergetik, de egyre csak ellentmondásokba ütközök. Alig tíz perc múlva apró súly nehezedik a hasamra, és a kis Aiko lelkes dorombolás közepette helyezkedik el rajtam. Simogatni kezdem a jóllakott kis fehér szőrgombolyagot, miközben igyekszem a legjobb döntést meghozni.
***
Végül eltelik ez a három nap is. Mindhárom nap dolgozom, de nem merek Taro szemébe nézni. Ő kitartóan kérdezgeti, mi a bajom – de nem tudom elmondani neki. Pedig már tudom a döntést…
A harmadik napon munka után hazamegyek. Gondolkodóba esem, hogy mégis milyen úton-módon tudnám felvenni a kapcsolatot Nomiyával. Hiszen még a számát sem tudom.
Hirtelen csörögni kezd a telefonom.
- Igen?
- Szia Kaito – szól bele a hang, amit ezer közül is felismernék. – Na, sikerült döntened?
- Igen, de… Honnan tudod a számom?
- Az maradjon az én titkom. Tudunk valahol találkozni?
- Persze… persze, hogy tudunk.
- Fél óra múlva a főutcai bárban?
- Rendben.
- Akkor ott látjuk egymást – mondja, és érzem a hangján, hogy mosolyog.
Vajon telepata, és már tudja is a döntésemet?
***
Ritkán vagyok halál pontos, de ez most olyan alkalom. Belépek a bárba, és rögtön észreveszem, hol ül – az egyik eldugottabb sarokasztalnál. Szívdöglesztően néz ki farmerében és lazán, fölül nem végig begombolt ingében.
- Szia – köszön lehengerlő mosolyával, mikor mellé érek.
- Szia – viszonzom a gesztust egy kicsit remegőbb hangon.
Azok az átkozottul barna szemei megint elvarázsolnak.
Leülök mellé. Mindketten egy-egy pohár ásványvizet rendelünk, de úgy tűnik nagyon kíváncsi. Amint elmegy a pincér, már is érdeklődve felém fordul.
- Nos? Hogy döntöttél?
Mély levegőt veszek, aztán ránézek.
- Elfogadom az ajánlatodat.
Arcára újra kiül a magabiztos mosolya.
- Tökéletes! Tudtam, hogy jól döntesz, Kaito.
Kissé zavarba ejt, amikor fölemeli a kezét és ujjait finoman végigfuttatja az arcomon. Aztán hüvelyk- és mutatóujja közé fogja az állam és közelebb húz magához. Az arca megint vészesen közel van az enyémhez, szemei rabul ejtik a pillantásomat.
- N… No… Nomiya… – nyöszörgöm akadozva.
A szívem a torkomban lüktet, és csak egyetlen gondolat marad a fejemben: hogy meg akarom csókolni.
- Kaito! Már megint maga! – zavarja meg a tökéletes pillanatot egy idegesítően rikácsoló hang. – Hát ennyire nem bír a vérével, maga faragatlan fiatalember?
Túl ismerős a hangnem és a „faragatlan fiatalember”. Mindketten a hang irányába fordulunk, és bejön a megérzésem: Taro anyja áll mögöttünk.
Rögtön elsápadok. Hiszen Taro még az ajánlatot sem tudja, nemhogy a döntésemet. De ez a vén szipirtyó mindent elmond majd neki, és ő könnyedén ki fogja következtetni, mi a helyzet…
Legmélyebb és legszebb álmomból a telefon csörgése zavar föl. Nyöszörögve a fejemre húzom a takarót, aztán egy hosszú sóhaj után kinyúlok az éjjeliszekrényem felé és tapogatózni kezdek a mobilom után. Majdnem mindent sikerül levernem, mire megtalálom. Amikor a főnököm nevét látom a kijelzőn, már tudom, hogy muszáj felvennem.
- Mi van? – morgom bele.
- Neked is szia. Bocs, ha felébresztettelek, de lenne számodra egy feladatom.
Bosszúsan rúgom le magamról a takarót.
- Taro, szabadnapom van!
- Tudom, tudom… De ez most nagyon fontos! Kérlek! Cserébe, ha akarod, akár vacsorázni is elviszlek…
- Nem fogok randizni veled.
A vonal túlsó végéről hangos, lemondó sóhaj hallatszik.
- Akkor csak simán kérlek rá. Amúgy is csak két utcányit kéne menned.
- Miről lenne szó?
- Az anyámat kellene elhoznod hozzám.
Felnyögök. Már megint?! Az ember azt hinné, egy ügyvéd asszisztenseként az ügyeiben kell segédkezni, nem az anyja után rohangálni. Aki ráadásul egy arrogáns seggfej.
- Jó... – adom be a derekam egy sóhajtással.
- Nem is tudom, mi lenne velem nélküled, Kaito!
- Hát én sem.
Azzal le is teszem. Kimászok az ágyból, mire ellenkező nyávogást hallok válaszul.
- Ne haragudj, kicsi Aiko, de dolgom van – simogatom meg a kis fehér szőrgombolyagot az ágyam végében.
Gyorsan megmosakszom, aztán magamra kapok egy farmert és egy pólót. Zsebre vágom a mobilomat és némi pénzt, aztán kimegyek a lakásból. Bezárom az ajtót, elteszem a kulcsot, aztán nekivágok a lépcsőknek – ilyenkor nem szeretem, hogy az ötödiken lakok.
Az utcára érve boldogan szippantok mélyet a friss levegőből, és élvezem a napsütést. Elindulok az emberek között, és két saroknyira a lakásomtól odaérek az étteremhez. Belépek a helyiségbe, és látom, hogy még alig vannak vendégek. Csak az egyik asztalnál ülnek – de ez nem is csoda, hiszen még korán van.
- Kaito! – lép oda hozzám az egyik pincér mosolyogva. – Megint te vagy a futárszolgálat?
- Sajnos – vonom meg a vállam.
Ő együtt érzően mosolyog.
- A főnök az irodájában van.
- Köszi – villantok rá egy mosolyt, aztán elindulok az iroda felé.
Mély levegőt veszek, aztán benyitok.
- Áh, már megint te! – hangzik a nem túl kedves üdvözlés.
- Chiyoko-sama – hajtok fejet. – Taro szeretné, ha meglátogatná.
- Megyek, megyek. Addig menj ki, és fogj nekem egy taxit! De mire kiérek, meglegyen!
Bár kedvem lenne elküldeni melegebb éghajlatra, nem teszem. Szükségem van még az állásomra. Bólintok, és futva indulok ki az étteremből, hiszen tudom, délben milyen nehéz szabad taxit találni.
A nagy rohanásban azonban észre sem veszem, hogy valaki be akar jönni az étterembe – ugyanabban a pillanatban nyitjuk ki az ajtót és én egyenesen nekirohanok. A lendületemtől mindketten a földön kötünk ki, ő a hátára esik, én pedig rá. Hirtelenjében mindössze annyit tudok felmérni, hogy rendkívül elegáns, és fekete öltöny van rajta. Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben.
Hatalmas zavaromban leszállni is elfelejtek róla. Csak akkor térek magamhoz, amikor rám kiabál:
- Nem kelnél már fel rólam?
Gyorsan összeszedem magam, és sietősen feltápászkodok. Csak egy pillanatra nézek rá, aztán szégyenkezve lehajtom a fejem. Ám mielőtt elnézést kérhetnék, ő már be is megy az étterembe.
Így már én sem tudok mit csinálni – inkább teszem a dolgomat. A járda széléhez lépek, és igyekszem leinteni egy taxit. Vagy hét is elmegy mellettem, mire egy hajlandó megállni. Pont abban a pillanatban, amikor Chiyoko-sama is kilép az ajtón. Kinyitom neki a hátsó ajtót, és igencsak meglep, amikor megszólal.
- Szállj be te is!
Remek, gondolom, a vénasszonynak megint nincs kedve fizetni.
Magamban káromkodva szállok be utána az autóba. Még szerencse, hogy tettem el pénzt. Elhadarom a címet, aztán elindulunk. A forgalom meglehetősen nagy, ezért egy negyed órába is beletelik, mire odaérünk.
Kifizetem a taxit, majd kiszállunk és bemegyünk. Taro az asztalánál ül, és felderül az arca, amikor meglát minket. Feláll, megöleli az anyját aztán ragyogó mosollyal fordul felém.
- De jó, hogy te is eljöttél, Kaito! Úgy is lenne egy halaszthatatlan elintéznivaló.
Sötét tekintettel meredek zöld szemeibe.
- Szabadnapom van – ismétlen meg a reggeli mondatomat.
- Micsoda faragatlan fiatalember! – húzza föl az orrát az öreglány. – Én ezerszer megmondtam már neked, édes fiam, hogy valami csinos kislányt kellene alkalmaznod ehelyett a fajankó helyett.
Legszívesebben itt helyben nekiugranék, de visszafogom magam.
- Ugyan már, anya! Kaito túl jó ahhoz, hogy lecseréljem – mosolyog rám bájologva.
- Persze – morgom. – Jó, mit kell csinálnom?
Taro leemel az asztaláról egy átlagnál vastagabb aktát. Aztán egy cetlire lefirkant valamit.
- Ezt az aktát kellene elvinned erre a címre – mutat a cetlire. – A gyilkossági ügy van benne, amit nem sikerült megoldanunk.
- És miért kell elvinni? Valaki átveszi? – kérdezem értetlenül.
- Igen, a nő megkeresett egy másik ügyvédet, most hozzá kellene elvinni.
- Aha. Oké, de utána már vissza nem jövök – nézek rá szúrósan.
Taro elneveti magát.
- Menj csak, aludj egyet!
Megfogom az aktát, aztán kimegyek az irodából. Most szerencsém van: az út szélén áll egy üres taxi. Gyorsan le is csapok rá, a hátsó ülésre beülve megkönnyebbülten teszem a térdemre az aktát. Meglehetősen túlsúlyos. Elhadarom a fölírt címet a sofőrnek.
Egy újabb negyed óra, vagy talán húsz perc az út. Ismét fizetek, majd kiszállok. Bemegyek a felvágós épületbe és megcélzom a pultot, ahol remélhetőleg kapok némi kisegítő információt. Rápillantok a cetlire, ahova fel van írva a keresendő ügyvéd neve, aztán a pult mögött ülő fiatal nőhöz fordulok.
- Nomiya Yuuto ügyvédurat keresem – mondom.
- Most nincs az irodában, egy ügyfelével ebédel. Fél órán belül biztosan megérkezik, addig szíveskedjen itt várni.
- Köszönöm – biccentek.
Megfordulva látom, hogy legnagyobb örömömre az összes várakozásra odaállított szék foglalt. Ilyen az én szerencsém. Peches napom van. Nekidőlök a falnak és két kézzel fogom magamhoz a súlyos aktát, mert nem akarom elejteni.
Nagyjából tíz perc elteltével nyílik az ajtó. A kezeim már teljesen elzsibbadtak, és amikor meglátom, ki jön be, nem csak a súlya miatt dobom el majdnem az aktát. Az a férfi érkezett meg, akinek nekirohantam az étterem előtt.
Még erősebben fogom a nehéz papírköteget, nehogy kicsússzon a kezemből, és valahol a rákvörös és a holtsápadt szín közötti arccal imádkozom, hogy legalább a keresett ügyvéd ne ő legyen. Akkor biztos meghalok zavaromban.
Odalép a titkárnőhöz, váltanak néhány szót. Ijedten veszem észre, hogy a nő felém int a fejével. A férfi megköszöni, aztán felém indul.
