Lassan nyújtózok ki a kanapén, és ujjmozgásommal pörgetem a kanalat a kakaóban. Shinda vallomásán gondolkodok; felelõtlenség, hogy egy számára még vadidegen elõtt ennyire megnyílt. Felhörpintem a kakaót, felöltözök, fehér bõ ing és fekete nadrág. Kitárom a szárnyaim, és mielõtt meggondolhatnám rendesen a dolgot, Shinda lakása felé igyekeztem. Senki sem látott, senki sem hallott, én pedig a város felett végignézhettem az emberek minden apró-cseprõ gondolatát és tettét. Olyan ártatlanul aranyosak…

A lakás elõtt zsebre tettem a kezem és könnyedén bekopogtattam. Akkor merült fel elõször az agyamban, hogy talán békén kellene hagynom a kis boszorkányt.

Szinte feltépte az ajtót. Rávillantottam egy mosolyt, és szórakozottan bámulom a zavarát.

-          Marcus? Hát te… hogy? – félbeszakítom a hosszas dadogást.

-          Oké-oké. Értem én. Csak délután kezdek a munkahelyemen. Bejöhetek? – hívatom be magam, elég huzatos ez a lépcsõház.

-          Pe-persze – enged be, aztán lassan becsukja utánam az ajtót.

-          Reggeliztél? – szegezem neki a kérdés a miniatûr tányérka láttán.

-          I-igen.

-          Ez neked reggeli? – emelem fel a szemöldököm szemrehányóan, mire elpirul. Dadogós vallomás a konyhamûvészete siralmas haláláról, tõlem egy szórakozott szemforgatás… mosolyogva, egy jól irányzott kérdéssel hozom zavarba, aztán nekiállok a felhizlalásának.

Könnyû omlettet dobok össze neki, de látom, hogy az utolsó falatok nehezen csúsznak le a torkán, nyomja a lelkét és a gondolatait a nehéz szavak súlya. Lágyan nézek rá, biztatva, hogy csak azt tegye, amit õ maga jónak lát, de csak nagyot nyel és elfordítja a tekintetét.

ÉS éljen, kibújik a szög a zsákból.

-          Marcus, én nem az vagyok, akinek hiszel… - elmosolyodok halványan, és figyelem a mozdulatait. Kész családfát hallgathatok végig, apjától kezdve, akit én is jól ismerek. Elvégre minden démon és bukott angyal a bátyám uradalmához tartozik. Ronwe nem a legmagasabb rangú démon, csupán tizenkilenc légiónak parancsol a bátyám jóvoltából. Szegénykének nem lehetett könnyû élete, de hát kinek az az emberi világban…

-          Bonyolult családfád van – hunyorgok rá jókedvûen, megnyugtatóan. – Ne aggódj, nem zavar. Mesélsz még? – kacsintok. Nyugodtan és lelkesebben indultunk ki a lakásból pár pillanatnyi intézkedés után. Az utcán sétálva mesélt tovább, csak úgy dõl belõle a szó, látszott, hogy megkönnyebbülhet.

Néha kérdeztem egyet, nehogy kínosan érezze magát, miközben kiönti a szívét. Aranyosan pirult, rágta a körmét aztán lendületesen és agresszívan magyarázott tovább… teljesen belemerült.

-          A tiszta lélek nagy érték, fõként a magamfajtáé, az erõnk miatt. Egyszer már megpróbálták elvenni…

-          Ki? – vonom meg a szemöldököm, de pontosan tudtam az éjszaka minden pillanatát. Lucifernek nem tetszett, hogy egy alsóbbrendû démon terjesztette az átkát az emberek között, ezért az egész családot cakkumpakk le akarta vinni a Pandemóniumba. Kellemetlen balhé volt, eltûnt egy egész lakótelep…

-          Most te jössz… családod? – pislogott fel rám. Egy pillanatra meghökkentem, és leheletnyi szórakozott komolysággal választottam az egyetlen és tökéletes utat: menekültem.

-          Sajnálom, mennem kell – néztem a csuklómra, amin nem is volt óra, aztán intve egyet a zsebembe süllyesztem a kezeim és elindultam. Három lépés után visszanéztem rá, a tekintetünk összetalálkozott, mire elpirulva kapja el a szemeit.

A konyhában megtámasztottam a pultot, aztán elõvettem a tejet és az édes barnacukrot, majd nekiállok csokoládét fõzni.
Hosszú csokoládéhengerekben hûtöttem le, és a csokoládéhabra reszeltem. Most csokoládés kedvem van. Tettem rá egy pici eperdíszt, és intettem, hogy vihetik.

Éjfél körül végeztem, zenét hallgatva, üres fejjel. Elmosogattam, elrakodtam és egy jó marék csokirudat magamhoz marva bezártam a helyet. Egyet a számba véve elszopogattam, és lassacskán hazaslattyogtam.

Kíváncsi vagyok, hogy a kislány kit kever bajba azzal a képességével, hogy mindenkit sajnál, mindenkit szeret és meg akar tisztítani. Saját naivitása lesz a veszte.

Fenézek a pislákoló csillagokra, számban olvasztva a csokoládérudat. Szemeimben a telihold tükrözõdött. Tollak örvénylettek körülöttem ahogy szétnyitottam a szárnyaimat és a hûvös esti levegõbe emelkedtem.

Látni a meghökkenést az arcán, és hogy keresi a megfelelõ választ. Miközben átfut az agyán az elmúlt cselekménysorozat, lágyan elmosolyodva nézek fel a halványan derengõ csillagokra. Milyen édes, sírt miatta…

-          Hát… én csak… sétálgattam.

-          Ilyen késõn? – vonom fel a szemöldököm. – Nem vagy te kicsit fiatal?

-          Tizennyolc vagyok! – csattan fel, és hirtelen visszakozik. Elnevetem magam és sétáltatom tovább. Kérdezgetni próbálok, de a feje lassan vörösre vált, ami nem mutat olyan jól a rózsaszín tincsekhez, ezért inkább megkegyelmezek neki, ha már lehet így mondani. Nem nézek le rá, de érzem, hogy az arcomat vizslatja, és látom a rugókat is a fejében, ahogy a mibenlétemen gondolkodik. Sejtelmesen elmosolyodok, és vezetem tovább.

Megállunk a ház elõtt, gondolom az egyik lakás az övé, és a kilincsre téve a kezét, piruló arccal vizsgálgatja a köveket.

-          Nincs kedved feljönni? – mormolja. – Akkor mindent elmondok.
Ó, ha tudnád, hogy erre semmi szükség, mert én mindent tudok…

-          Nem veszélyes idegeneket felhívni? – vonom fel a szemöldököm kajánul, huncut félmosollyal.

-          Te nem lehetsz gonosz – mondja szokatlanul határozott hangon. Az arca komoly lett és elszánt. Elhalványodik a mosolyom egy pillanatra, és hallgatom a hangját, ahogy mesél, magyarázkodik. Hívásának engedve mentem utána, mutatja az utat, fel a lifttel, be a lakásba. Barátságos kis lakás, hatalmas könyvespolcokkal és pár dekorációnak kiakasztott, de valódi, éles fegyverrel. A polchoz lépek, kezeimmel a zsebemben elolvasgatom a címeket. Nem semmi, füttyentek elismerõen magamban.

-          Bukott angyalok… ennyire érdekelnek az ilyen témák? – néztem rá elismerõen. Komolyan veszi a munkáját, ez dicséretes.

-          Muszáj, hivatás – néz rá, én pedig halvány, kicsit talán kaján félmosollyal nézek a sötét szempárba. Feltámadt bennem az emberi kíváncsiság, hogy vajon mennyi és mit fog elmondani.

-          Hivatás? – lépek közelebb hozzá.

-          Igen. Szinte mindent tudok a bukott angyalokról, sátánról… - na Lucifer, csuklasz ott lent? Nehezen állom meg, hogy fel ne nevessek, elképzelve, ahogy sötét szépségû bátyám csuklani kezd a fém trónon. – Vannak kedvenceim is – mosolyog halványan. Kicsi és aranyos, nem neki való ez a munka. Túl komolyan veszi, és nem is élvezni annyira, mint kellene.

-          Ki? – pislogok rá.

-          Egy bukott angyal, a neve Marchosias – egy pillanatra elfelejtettem levegõt venni, de mondjuk ez nem gond, mivel eredetileg nem is kellene. Most vagy nyalizik, vagy komolyan gondolja, mindenestre az egóm jelentõsen megdagadt. Hízeleg az önérzetemnek, hogy ismeretlenül is én vagyok a favoritja.

-          Tényleg? – hajolok le hozzá, de még így is fel kellett hogy nézzem rám. – Miért õ?

-          Nem tudom. Csak… õ – von vállat és elfordul. Olyan aranyos, ahogy a haja tövéig elpirult, majdnem fel is nevetek. Kisimítom a világos tincseket a szemembõl, és a fülem mögé tûröm a hajam.

-          Szóval, miért sétálták kint? – mosolygok továbbra is. Ha felágaskodnék, elérném a mennyezetet is. Hirtelen komoly lett az arcocskája, és zavartam sunyja le a fejét.

-          Marcus… hiszel a… boszorkányokban? – suttogta zavartan. Halkan felnevetek, tenyerem a fejére teszem.

-          Persze, hiszek. Ne törd magad, látom, hogy nehezedre esik a dolog – borzoltam meg kicsit a haját, mire elkerekedett szemekkel lapítgatja le a haját.

-          De…

-          Nyugalom – mosolyogtam rá, és láttam, ahogy lassan elködösül a tekintete. Éppen összecsuklottak a térdei, amikor elkaptam, és felfektettem a kanapéra. – Hó-hó, óvatosan, még megütöd magad – mosolyogtam, mikor már mélyen aludt. Az órámra néztem, kezd éjfél lenni. Betakartam, és csendesen átolvadtam a falon, kitárva a szárnyaim hazaindultam. Én is fáradt vagyok…

-          -Aaau…  - lehelem az éterbe, és nekidõlök a polcnak. Pislognom kell, hogy kitisztuljon a kép a könyv akciója után. Valahonnan messzirõl hallok egy zaklatott kis hangot, ahogy bocsánatot dadog, de megdörzsölöm a homlokot. Már mindegy…

-          Jól vagy?- nyögöm az orromat masszírozva. Az még kellene…

-          Igen – próbálna felállni és ritka rossz helyekre nyúlkál. Neki sem lehet a legjobb, de nekem azért jobban fog fájni, ha fel akarja nyomni magát!

-          Várj, inkább segítek! – esek egy kicsit kétségbe, hogy tökéletesen sterilizálni akar. Fellököm magam, átkarolva a derekát egyenesedek fel, aztán leteszem. Amennyire látom sajgó tagjaim számlálása közbe, teljesen lángol a feje a sok fekete és élénk pink fodrok között. Egyetlen intésemre a polc ellenkezõ oldaláról leborult könyvek visszasorakoznak a helyükre, majd felszedem a sajátjaimat és az õ monumentális kódexét is.

-          Tudsz lépni? – nézek rá, mert az egyik lábát igencsak a levegõben tartja.

-          Aha… nem vészes.

-          Azért segítek – mosolygok rá, és érzem, ahogy a homlokom keletkezett púp visszahúzódik és teljesen eltûnik a tompa sajgás is. Na igen, a természetfeletti élet elõnyei. Rápillantok az igencsak súlyos könyvére és meglepetten rándul meg a szemöldököm. Nocsak, démonológia? Bár ahogy érzem a kicsi lány sem hétköznapi, érezni a kisugárzásából. Plusz látom a fejében a zaklatottan örvénylõ gondolatait… Jól van, rendes leszek, megkönyörülök rajta. – Látom, érdekelnek a démonok. Talán valamilyen szekta? – mosolygok rá. Hadovál mindenfélét a hobbijáról, meg az alapszálkutatásáról az íráshoz, ezért csak mosolygok.

-          Értem. – persze, add be másnak. De aranyos, ahogy próbálkozik, és ehhez az aranyos jelzõhöz az is hozzátartozik, hogy éppen hogy a mellkasomig ér. Na igen, én a magasabb csoportba tartozok. – A nevem Marcus. Téged hogy hívnak? – kérdezem, miközben reszketõ kezekkel keresi a pénztárcáját a fizetéshez.

-          Shinda – halál. Nem is rossz, ahogy érzem, apuci vérvonala ütközik ki rajta. Hát igen, a gyerek nem válogathatja meg a szüleit. Gyorsan kifizetem a mangáimat, a szatyrot pedig magam mellett lóbálva kisétálok új ismerõsöm mellett a boltból. – Még egyszer nagyon sajnálom – szegezi a földre a pillantását a fodros gothlolis kislány.

-          Tényleg semmi baj – nevetek fel. Szórakoztató a visszakozása. Végre felnéz rá, szabályosan hátra kell hajtania a fejét, hogy a szemeimbe nézhessen, és olyan arcot vágott, mintha tudod, hogy emlékszik valamire, csak épp arra nem emlékszik, hogy mire. De tudod, hogy van, csak az az egy szó nincs meg, amit keresel, és az annnyira idegesítõ…

-          Marcus, igaz? – hunyorog. Sötét, szép vágású szemei vannak.

-          Igen. Miért? – mosolygok rá félmosollyal, és szinte látom a színes kábeleket a fejében, ahogy szikráznak.

-          Csak emlékeztetsz, valakire. Na mindegy, szia – int egyet, és kondenzcsíkot húzva maga után elveret. Magamban nevetve állok utána nézve egy darabig, aztán zsebre teszem a kezeim, a csuklómon a nejlonszatyorral hazaballagok. Aztán uzsgyi a melóba. Lett is egy új ötletem…

A fehér és fémcsillogású konyhában épp a sütõt nyitottam ki a lábammal, miközben a karamelles öntetet kevertem. Kis karamellatortácskák sisteregtek a tepsiben, édes, ragadós illattal töltve meg a konyhát. Az összes alám dolgozó szakács megállt egy pillanatra, és mélyet szippantottak a levegõbõl.

-          Marcus, ez isteni lesz! – csicsergi mellettem az egyik pincérnõ, megpróbálva a vállam fölött átkukkantani, de az a termete, meg az enyém miatt sem jött teljesen össze. Leöntöm a tortácskákat a sötét, narancsos-karamelles szósszal, és kidíszítettem eperrel, áfonyával, ribizlivel meg mentalevéllel. Pereg a munka, minden idõben kész, frissen, ízletesen. Néha kinéztem a kör alakú ablakokon, megnézni az emberek arcát az elsõ falat közben… olyan felszabadultak abban a pillanatban.

Tizenegy-éjfél tájban végzek, mivel segítek a lányoknak összerakodni. Végignevetgélik az egészet, majd kiblokkolnak és csivitelve indulnak hazafelé. Jóízûen nevetek, majd leveszem a derekamról a kötényt és bezárok. Mehetnék is, akarhatnám is, hogy otthon legyek, de most sétálni van kedvem. Fülemben a zenelejátszómmal, kezeimet zsebre dugom és nyugodt, lassú mozdulatokkal sétálok hazafelé. Nagyjából három utcányit csatangolhattam, amikor egy utcából fürge léptekkel siet ki egy alacsony, rózsaszín-fekete gombóc, és épp hátrafelé fordul, így telibe kapja a mellkasom. Magasabbra nem is ér fel. Fürgén elkapom a derekát és elkapom, mielõtt lefejelhetné a járda szélét.

-          Shinda? – nézek rá, a szemeim mosolyognak. Felkapja rám a tekintetét, kipislog a sok fekete fodor között és belemarkol a karomba. Óvatosan felemelem és visszateszem a lábaira. – Örülök, hogy megint találkozunk.

-          Marcus? – lepõdik meg. – Mit keresel te kint ilyenkor? – szinte már vádló a hangja. Ha lenne nála tõr vagy kard, szinte tuti hogy a torkomhoz fogná. Jót mosolyogtam rajta, hatalmas tenyerem a feje búbjára tettem.

-          Most végeztem a munkában. És te? Kicsi vagy te még ahhoz, hogy kint rohangálj ilyenkor – mosolygok rá.

-          Nem vagyok kicsi – húzza össze a szemeit. Érezem, ahogy fellángol az aurája, mire jóízûen felnevetek.

-          Rendben, sajnálom. Nem vagy kicsi. Elkísérhetlek valameddig? A végén még rossz embernek zúzod össze a bordáit – ajánlottam és felkínáltam a karom, hogy hazakísérjem. Némi gyanakvás csillan a szemében, mérlegeli a helyzetet, szinte füstölnek a fülei, de aztán elfogadja. Elvigyorodok, és lassú léptekkel tovább indultam. – Na és te mit kerestél kint ilyen kései órán? – néztem le rá.

Mosolyogva ellenõrzõm az alattam dolgozó szakácsokat, és belekóstolok a szószba.

-          Carlton, hozz bele még oregánót és bazsalikomot! – szóltam a kissrácra, aki lelkes volt, és még tehetség is mutatkozott benne.

Átöltözök, beakasztom a szekrényembe a fehér szakácsinget, a kötényt pedig a mosandók közé teszem. Ma is jó nap volt. A konyha tiszta, az edényeim csillognak…

-          Köszönjük, viszlát, Marcus! – integettek a pincérnõk, akik még az asztalokat törölgették.

Másnap délelõtt felébredek és sajgó fejjel nézek ki az ablakon. Kedves kis lakásom van, fent egy tömbház egyik felsõ emeletén, nagy ablakokkal, világos berendezéssel. Fáradtan kapom a kezembe a naptáram, és örömmel látom, hogy ma csak este nyolctól dolgozok, szóval van egy egész napnyi idõm…

Reggelinek beillõ ebéd, a gasztronómia csúcsa lett a zöldséges omlett, amit összedobtam, aztán rövid töprengés után arra jutottam, hogy bevásárolok, hogy szegény hûtõ ne álljon már üresen. DE! Elõtte beköltözök az egyik könyvesboltba, és átrágom a frissen kijött mangám új részét, mielõtt megveszem és otthon is élvezkedek rajta.

A szót tett követ, és mire felocsúdok, vagy a tömeg magához térhetne, már bent ülök az egyik polc alatt, mélyen beleolvadva a mély és durván szép képrengetegbe. Már a második kötetet olvasom, istenem, körbecsókolnám a mangakát, ha icipicit gyorsabb lenne, a körmöm tövig rágom, hogy mi lesz az angyallal!

- Majdnem ugyanilyen szárnyaim vannak, heh – kuncogok fel, és lapozok.

Ebben a pillanatban valaki ripityára töri a térdem; már ha angyal létemre meghalhatnék vagy akár eltörhetném valamimet; és megkapaszkodik a mellettem levõ polcban, ami ennek reakciójaként elhatározza, hogy neki nehéz az a sok vastag kötéses könyv, és kipotyogtatta az irodalmi mûveket a sötétkék szõnyegre. A káosz okozója pedig minden bibes-babos, fodros-szalagos csodaként az ölembe hullott, és ráadásként kaptam egy sacc kétezer oldalas, igencsak komoly démonirodalmat a két szemem közé.