- Elena…Elena, legyél szíves nyisd ki a drágalátos szemed, mert nem oké, hogy egyedül parázom halálra magam.
A hangok nagyon távolinak hatnak, lehet, hogy Szent Péter hívogat? Nem, az nem lehet. Akkor hallanám az angyalokat is, vagy legalábbis az égi szimfónia szólna a fülemben. A szimfónia viszont egyre késik, a hang viszont annál ismerõsebb. Igen, ez határozottan Lauren hangja. Aprókat pislogva próbálok meggyõzõdni igazamról. Amint beigazolódik a gyanúm, miszerint még mindig élek, azonnal pokoli fájdalom költözik a fejembe.
- Leütött valaki – állapítom meg, majd körbe nézek. – Te húztál ide?
Határozottan nem ez a hely ugrik be utolsó kép gyanánt. Akkor pedig valaki ide kellett, hogy vonszoljon. Viszont…
- Gondolod, hogy szenvedtem volna azzal, hogy ide hozzalak, ahelyett, hogy helyben felkeltelek?
Az igazság nála van. Én is inkább felkeltem, semmint ájultan vonszolgassam jobbra-balra. Akkor tehát nem vagyunk egyedül. Mire ezt végig gondolom a mondat tudatosul bennem: nem vagyunk egyedül.
- Találtál lent valamit?
- Nem mentem le.
Nem ment le, hát persze. Minek is az? Engem leütnek, de õ még a pincébe se mer lemenni. Felforr az epém, és kikívánkozik belõlem egy mondat:
- Besza…- idáig jutok, aztán a torkomra forr a szó.
Gerincemen csak úgy cikázik a hideg a látványtól: egy angyalszerû szobor áll közvetlenül Lauren mögött, szárnyai gyengéden maga mellé eresztve, arcán torz fintor. A fintort akár vicsorként is értelmezhetem, viszont akkor még félelmetesebbé válik az egész. Kezei karmokká görbülve egyenesen Lauren torka felé közelednek. Nem, ez nem lehet véletlen. Az elõbb még nem volt itt ez a szobor, és végképp nem csak úgy odatermett pontosan a nyaka közelébe az a karmos kéz. Õ maga is szembe fordul a teremtménnyel, és amit az õ arcán látok, az sem túlvidító. Egyszerû rettegés ül ki az arcára.
- Vedd fel a fáklyádat, addig én nézem, rendben? – hallom, ahogy remeg a hangja. Valahogy ezt megértem, szerintem tõlem sem tellene jobb most.
Felkapom a fáklyát, aztán az ajtó felé sietek, de minden egyes lépésemnél körbetekintek. Önkéntelenül is a fejemben járkál egy mondat: az angyalok nem mozognak, ha nézik õket. Talán mégsem õrült meg teljesen a húgom? Csak a halálfélelem környékezi õt is.
- Gyere nyugodtan, nincs mögötted semmi, addig én kinézek.Kirontok a szentélybe, és gyorsan körbetekintek. Szerencsére nem találok másik kõszörnyet, így kicsit nyugodtabban szólok már vissza, a hangom is kevésbé remeg.
- Tiszta, csak õ van itt.
Látom közben õ is szépen haladt az ajtó felé, helyes, minél elõbb kerüljünk ki innen.
- Pisloghatok? – kérdezi egyre vékonyabb hangon. Gondolom, már õ sem bírja sokáig a folyamatos nézést.
- Igen, figyelem, közben azért gyere.
Merev pupillákkal bámulom a kõszörnyet, annyira, hogy beleizzadok. Tisztában vagyok azzal, hogyha csak megremeg a szemhéjam, az a förmedvény Laurenre támad, már pedig azt nem élné túl, ahogyan én sem. Nem, ez nem történhet meg, nem engedhetem. Miközben ezen gondolkodom, és egyre rémisztõbb tájakra kalauzol a képzeletem, elérkezünk az ódon kapuhoz. Ahogy megérzem az arcomba tóduló friss levegõt, nyomban kiszakítom magamat a gondolataim közül. Ekkor döbbenek rá, hogy a fáklya még most is ott világít a kezemben, de cseppet sem zavar. Sõt, némi biztonságérzetet az, hogy legalább fél- akár egy méterrel távolabb is ellátok az orromnál. Csodálatos érzés. Annál kevésbé az, amit a nyakamnál tapasztalok. Pokoli fájdalom hasít bele, hát persze, nem olyan régen leütöttek. Megmasszírozom szabad kezemmel, aztán beleütközöm kis híján a megtorpant Laurenbe.
- El kell tûnnünk innen, miért álltál meg? – csattanok fel, talán túl hevesen is, de be tudom ezt a fájdalomnak.
- Gondolkodom. – csak így, egyszerûen.
- Hogy mit csinálsz? Ésszerûbb lenne vagy lelépni, vagy visszamenni, egyenesen a pincébe. – dühöm fokozhatatlan már.
- Két választásunk van – kezdi, csak így, simán. – az egyik, hogy megpróbáljuk kivárni a reggelt, de ettõl most jobban félek, mint bármi mástól. Biztonságos helyre kell jutnunk, minél gyorsabban. A másik, hogy most kezdünk el hõsködni, de akkor nem leszünk itt biztonságban, érted?
Helyesbítek, a dühömet egészen eddig lehetett fokozni. Micsoda pökhendiség árad a szavaiból. Tulajdonképpen mit képzel magáról? Azt hiszi azért, mert a húgom bálványozza, már én is akként tekintek rá?! Hát nagyon téved. Az viszont kétségtelen, hogy egy büdös kukkot nem fogtam fel az elõbbi süketelésébõl. Lehetséges, hogy az idegeim kezdik felmondani a szolgálatot?
- Nem, nem értem, miért, mit hittél, hogy egy flúgos ficsúrnak az agymenését könnyebb megérteni, mint a húgom süketelését? – igen, végképp felmondták az idegeim a szolgálatot. Azt várom, mikor kezdek el fújtatni, mint holmi felbõszült bika.  
- Jól van! Visszamegyünk hozzátok, de a legfontosabb, hogy a kivilágított utcákra kiérjünk.
Bólintani próbálok, majd elfintorodom. Hogy utálom, amikor leütnek! Ennél már csak a helyet utálom jobban, úgyhogy futásnak eredek, ahogy csak a lábam bírja. Félszemmel észlelem a kíváncsiskodókat, akik kitekintgetnek az ablakokon, nyitott ajtókon. Aztán már csak a közeledõ kivilágított utcát látom magam elõtt.
Az utcára érve, mégsem állok meg a legelsõ lámpa alatt, nem bírok. Egyenesen visz tovább a lábam, a rettegés, és a vágy. A vágy, hogy minél távolabb kerüljek attól az átkozott helytõl. Fogalmam sincs mennyi ideje megyünk, csak azt érzékelem, hogy a házunk ajtaján koppanok. Kiürült tüdõmbe kapkodva szívom be a friss levegõt. Leállítom a fáklyámat, aztán kézen fogom Laurent és a lehetõ legnagyobb csendben felosonunk a szobámba. Alig hogy becsukom az ajtót, már kattan is a zár. Jobb a békesség. Majd kattan a lámpa is, és fény árasztja el a szobámat.
- Gyújts gyertyát, kérlek. – szól Lauren.
Azonnal tudom mire gondol.
- Petróleum-lámpa is megteszi?
- Igen. Tudod, valamiért nem szeretném megkockáztatni, hogy egy véletlen áramszünet esetén fény nélkül maradjunk.
Kínomban mosolygok, belegondolva, hogy mi történne ha…de inkább tovább sem gondolom. Inkább arra próbálok koncentrálni, ami most ránk vár.
- Hogy állunk tehát, mire jöttünk rá? – szegezem a kérdést immáron társamnak.
Lauren egy percig sem látszik megdöbbentnek, helyes.
- Segítséget kaptunk. Téged valamiért leütött valaki, én üzenetet kaptam, és a fáklyák se véletlenül kerültek oda.
Megkapok egy mondatot.
- Milyen üzenet?
Némi kotorászás után elõszed egy fecnit a zsebébõl, és átnyújtja.
- Te tényleg rohantál? Nekem több idõnek tûnik a kiesés…
- Nem rohantam, mert láttam a szobrot a túloldalban. Eszembe jutott, amit Linette mondott, és valamiért úgy gondoltam, hogy nem árt, ha megfogadom.
- Az utolsó mondat mit fed?- kérdezem gyanakodva. Összefutnak a ráncok a homlokomon.
- Szerintem azt… - kezdi, aztán némi erõgyûjtés után folytatja. – Azt jelenti, hogy egyedül, vagy veled kell megtennem az elõkészületeket.
Nem kell megmagyaráznia, tudom mit akar jelenteni ez a mondat.
 - Van templom a közelben? – csattan fel.
- Igen, de azok nem ilyenek.
Bólint, aztán elterül az ágyamon. Az én ágyamon! Hallom, amint felsikítok:
- Te most mit akarsz csinálni?
- Aludni, és te is azt fogsz. Reggel dolgunk van a múltban.
Azzal befordul, és máris álomba zuhan. Hát jó, akkor én is elvackolom magam a matracon, és szinte azonnal elalszom.

 
Kora reggel van még, mikor kiverjük magunkat az ágyból. Ahogy csak lehet, kerülöm a tükröt. Lauren sem épp tûnik kipihentnek; szemei vörösebbek már nem is lehetnének. Nyakamat próbálgatom mozgatni, kevés sikerrel. Végül fel is adom annál az egyszerû oknál fogva, hogy nem mozdul. Valami mentegetõzés félét mormolok:
- Teljesen elgémberedett…
Aztán eszembe jut szokásos reggeli tevékenységem: a kávézás. Majd Laurennek is.
- Kérhetek kávét? – kérdezi, mire én elmosolyodom. – Akkor ezt igennek veszem.
Ha ezt nem venné igennek, akkor talán semmit a világon.
Lecaplatok a földszintre és lázas kotyvasztásba kezdek. Természetesen agyam látótartománya teljesen beszûkül, csak az elõttünk álló dolgokra vagyok képes koncentrálni, ez pedig vitriol erõsségû kávét eredményez. Nem gond, kell is az energia a mai naphoz.
Már épp befejezem a porciózást, amikor apám lép be a konyhába. Nekem sincs ma szerencsém, teljesen elfelejtettem, hogy itthon lesz.
- Hova készülsz két adag kávéval? – érdeklõdik kedvesen.
- Vendégem van. Neki viszem, a szobámba.
- Vendéged? Nem úgy volt, hogy addig nem fogadsz férfiakat, ameddig legalább egyszer be nem mutattad nekünk õket? – hangja egyre jobban szigorodik.
- Õ nem olyan. – vágom ki magam egy közhellyel.
- Aha. – majd még hozzáfûzi – Õ nem olyan. Miért nem most hallom ezt tõled elõször?
- Félre érted. Majd mindent elmagyarázok, de most mennem kell. – megcsókolom édesapám homlokát és a szobám felé veszem az irányt.
Hallom, amint utánam kiált:
- Reménykedem benne. Mégis csak bemegyek a boltba, ha kellek, ott megtalálsz.
Gondolkozás nélkül rohanok vissza Laurenhez. Kezébe nyomom az italt, és levágódom ágyam egyik szélére. Nagyjából 2 kortyban nyelem le a kávémat, még látom a bögre pereme fölött, ahogy Lauren is kortyolja. Õ sem ma kezdte, ezt látom rajta. Aztán eszembe jut egyik tegnap esti megszólalása, azonnal rá is kérdezek.
- Mire gondoltál, mikor tegnap este az elõkészületekrõl beszéltél?
Fürkészem az arcát, várom a reakcióját. Lauren a kávés csészéjébe bámul, kerülve a tekintetemet. Szinte magam elõtt látom, ahogy a gondolatai cikáznak. Tudom, hogy most nagy vallomásra készül. És ezek után én sem titkolhatom tovább.
- Visszamegyünk a múltba, készítünk egy fáklyát, írok egy üzenetet, aztán figyelünk.
Ha ebbõl a kalandból kikeveredünk, és lehetõleg élve, bingózni fogok.
- És mégis hol szándékozunk mindezt kivitelezni? – érdeklõdöm, reményeim szerint kedvesen.
- A házunk nyugati szárnyában, az tegnap kettõtõl teljesen üres. Fát szerzünk kintrõl, anyag is akad bõven, a konyhába nem mentem le, mert nem igazán voltam éhes az ebéd után.
- Honnan veszel viaszt? – kérdezek vissza.
Mintegy egykedvûen válaszol nekem.
- A lenti raktárhelyiségbõl. Sok minden van ott. Nagyjából nyolc órás lesz az út, aztán ide térünk vissza. Add a kezed..
Vonakodom. Sõt, rettegek. Miért esik ilyen nehezemre odanyújtanom a kezem? A válasz kristály tiszta elõttem, de képtelen vagyok elfogadni. Még mindig a régi história? Legyõzöm magamban az undor gonosz szörnyét, és engedem neki, hogy kézen fogjon. Ösztönösen húzódom hozzá közel, aztán becsukom a szemem. Hirtelen eltûnik körülöttem minden, nem látom, csak érzem. Mintha egy sötét lyuk szippantana magába. Mire felocsúdom, már a számomra idegen házban vagyunk. A szoba nap-sárga, a különféle huzatok vajszínûek, a berendezés pedig világosbarna. Áhítattal nézek körbe a különbözõ dísztárgyakon és szín kavalkádon. Aztán felfedezem az egekig nyúló könyvespolcokat roskadásig pakolva. Remélem, még éppen idõben kapok észbe, és csak belsõleg tátom el a számat. Utolsóként fedezem fel a faragott létrát, és rádöbbenek: irigylem Laurent.
- Itt könnyû a kijárás a hátsó kertbe az ablakon át. – felrezzenek a hangjára. – Hozz fát, én addig intézem a viaszt és a vásznat.
 Azzal sarkon fordul és ott hagy engem. Kisurranok az ablakon, egyenes a fás részhez. Válogatok a fák között, felveszek egyet-egyet és próbálgatom. Amikor már úgy érzem, hogy elegendõ fa van a birtokomban, visszaigyekszem a házba. Aztán Laurennel újfent az erdõsebb részekbe húzódunk. Tüzet rögtönözünk egy kisebb területen, viaszt olvasztunk. Folyamatos kevergetés mellett mártogatom bele a vásznat, miközben figyelem a gazdag ficsúr ténykedését. Elõrántja az üzenetes papírt, és neki áll körmölni. Tulajdonképpen normális gyerek. Ha más körülmények között találkoznánk talán még szerelmes is lennék belé. De nincsenek más körülmények, a jelenlegi helyzet van. Megrázom magam, és újra a mártogatásba merülök.
- Most, hogy belegondolok… – kezdi merengve – Miért nem csodálkoztál el azon, mikor azt mondtam, hogy nekünk kell az elõkészületek elvégeznünk, még pedig tegnap?
Hiába vártam már ezt a kérdést, mégis szíven üt. Õ lesz az elsõ, akivel meg kell osztanom a titkomat, és akármennyire is tûnik egyszerûnek, mégsem jönnek a szavak. Végül mégis csak lázas tevékenységet szimulálok. A fortyogó viasz fölé hajolok, és úgy teszek, mint aki ellenõrzi annak minõségét. Ennél szánalmasabb kifogást keresve se találnék. Lauren kérdõn felém tornyosul, és szemeibõl ítélve nem is szándékozik onnan mozdulni egy darabig. Tehát akkor nincs más esélyem, mint a teljes igazság.
- Nos… - kezdem minden bátorságomat összeszedve – az úgy volt, hogy amikor a húgom eltûnt, akkor én csak azt akartam tudni, hogy hol van, és hogy mi fog történni vele. Aztán egyszer csak ott teremtem. Ne kérdezd meg, hogy, meg mint, de ott voltam. És láttam, hogy mi lesz a jövõ, hogy meghal. Valahogy sikerült visszajutnom a jelenbe, elmentem arra a helyre, amit emlékeimben elraktároztam, és ott volt. Tehát… ha te a múltba tudsz visszamenni, akkor én meg a jövõbe utazgathatok.
Bátortalan mosolyt villantok felé, majd visszatemetkezem a viaszolásba. Lauren nem szól egy szót sem, csak körbe- körbe járkál a tûz körül. Ilyenkor vajon gondolkodik, vagy csak szimplán nem talál magára?
Miután elfogy az összes kiválogatott fa, és mindegyik szépen egymás mellett sorakozik egy fa körül, már tudom, hogy beszélnünk kell. Felegyenesedek, leporolom magam és odaállok Lauren elé.
- Valamit hozzáfûznél az elõzõekhez? – kérdezem ellentmondást nem tûrõ hangon.
 Megtorpan amúgy jártában, félig felém fordul és enyhén bólint. Na, ezzel aztán ki lettem fizetve egy életre.  Csípõre vágott kézzel odaállok elé, és nem engedem tovább járkálni.
- Na? – hökken meg.
- Nincs na. Nyögj már ki valamit az ég szerelmére!
Azt hiszem ez a mondatom elérte a kellõ hatást. Lauren elõkapja zsebeibe rejtett kezét, és megragadja a vállamat. Õszintén megmondhatom, erre a fordulatra nem számítottam. Megpróbálok ellépni hátra, de nem enged a szorítása. Beharapom a szám szélét, és feszülten várakozok. Látom, ahogy az õ arcán is megfeszül a bõr, aztán elernyed. Talán csak nem meg akar csókolni? Valószínûleg ugyanez futhat végig Laurenen is, mert szó nélkül elfordul és elbaktat a fás részbe, annyira, hogy ne lássam.  Utána tekintek, aztán lerogyok egy fa tövébe. Kezembe veszem az egyik fáklyát és csak bámulom. Arcomat könnyek fátyolozzák, de engem nem érdekel, csak mindent ki akarok ereszteni.
 Arra eszmélek, hogy Lauren áll elõttem, kezében egy zsebkendõvel. Leguggol hozzám, és rám mosolyog.
- Nem kell sírni! – kezdi teljes nyugalommal, mosolyogva – Mindent rendbe hozunk, és akkor haza térhetsz a családodhoz. Utána nem kell többet a gazdag ficsúr képemet látnod.
- És ha én nem ezt akarom? – bukik ki a kérdés belõlem.
Lauren arcán még nagyobb mosoly terül el, miközben feláll. Hátat fordít nekem, és azt mondja:
- Ahhoz elõször nem megölnünk kéne egymást. De egyelõre törõdjünk az angyalokkal, utána minden eldõl.
Könnyen beszél. Nem õ gubbaszt egy fa tövében patakzó könnyek között. Valahol viszont igazat kell adnom neki, talán csak a helyzet miatt nem vagyok biztos az érzéseimben. Hát jó, akkor szedjük össze magunkat. Utolsókat szipogva felállok iménti menedékembõl, kezembe kotrom az összes fáklyát és Lauren elé borítom.
- Ezek kész vannak, amúgy. – vágom ki diadalittasan.
- És ezért muszáj volt ideborítani õket?
Földöntúli mosolyt villantok fel.
- Hát persze! Gondoltam nem veszed észre!
Egymásra nézünk, és kitör belõlünk a nevetés. Felkapkodjuk az imént leejtett fáklyákat és nevetve indulunk vissza a templomba.
 Útközben azonban egyre jobban lelohad a kedvünk. Ahogy elérjük a lepusztult városrészleg határát, megfagy körülöttünk a levegõ. Megtorpanok, még néhányat lélegzek az itteni levegõbõl, csak úgy, mintha átlépve azt a láthatatlan határt már nem jutna friss oxigén a tüdõmbe. Visszatekintek a városra, aztán magam elé idézem édesanyám, édesapám arcát, végül Linette-ét. Aztán hozzáképzelem, mit tehetne velük az az angyalszerû, ami a templomban vár ránk, és erõt merítek belõle. A félelembõl, ami szétterjed bennem és szinte megbénít. Lauren talán észreveszi a félelmemet, talán õ maga is retteg, mindenesetre megfogja a kezemet. Viszonzom a szorítást, és együtt indulunk meg a kihalt utcán.
 Ahogy közelítünk a templom felé, úgy hûl még jobban a levegõ körülöttünk. Szinte már látom a saját lélegzetemet, vagy azt képzelem. Arra ocsúdok, hogy halkan kattan a templom ajtója, majd recsegve-ropogva kinyílik. Hát ideértünk. Megint belépünk a dohos szagú terembe, Lauren lerakosgatja a fáklyákat egyenként az ajtó mellé, pontosan oda, ahol nekünk pár óra múlva meg kell találnunk. Körbetekintek a kihalt helyiségen, és belegondolok, hogy mennyivel rémisztõbb sötétben. Félretolok pár széket, aztán felállítok egy kis asztalkát. Így ni, mindjárt lakájosabb a hely. Vajon mi történhetett itt? Amíg ezen a kérdésen morfondírozom, Lauren leejti a kis cetlit pontosan oda, ahonnan elõkerül késõbb. Aztán visszatér hozzám, leporol egy többé-kevésbé épnek tetszõ padot, és hellyel kínál. Lehuppanok, és kérdõn tekintek rá, várva a további ötleteket. Nem siet kielégíteni a kíváncsiságomat, megtart a kétségek között. Végül aztán megenyhül rajtam a szíve, kedélyesen közli velem további terveit:
- Lemegyünk a pincébe.
A’ la nature. Ennél kellemesebb elfoglaltságot is el tudnék képzelni a továbbiakban, de ha õfelsége a pincébe vágyik, ki vagyok én, hogy visszatartsam.
 Felpattanok az ülõalkalmatosságról, és meg sem állok a pince ajtóig. Társam- a halálba- itt ér utol, szinte letépi a kézfejemet a kilincsrõl. Na, mégsem olyan sürgõs neki? Rámosolygok, és újra a kilincsért nyúlok. Válaszként megint elüti a kezemet. Ha ezt nem fejezi be rögtön, a hasába mártom a térdemet. Újabb mosolyt villantok felé, aztán harmadjára is megpróbálkozom a kilinccsel. A zár halkan kattan, na ugye?! Belököm az ajtót és az alattam elterülõ sötétségbe bámulok. Szívem a mellkasomhoz lódul, ujjaim eljegesednek a félelemtõl.  Halovány lépést teszek az elsõ lépcsõfokra, aztán húzást érzek a nyakamon. Lehuppanok a fenekemre, Lauren pedig bevágja elõttem a pince ajtaját. Értetlenül állok a probléma elõtt, de nem töprenghetek sokáig, mert elrángat a megmaradt kõoltárhoz, és betuszkol mögé. Ha engem kérdez valaki, biztosra saccolnám, hogy agyára ment a hely. Természetes, hogy az én véleményem a kutyát sem érdekli, ahogyan az ajtóban megjelenõ kõangyalt sem. Vígan jár-kel a sorok között, szinte hidegen hagyja kutató pillantásunk. De ha ez igaz, akkor a tegnapi-azaz mai- miért nem tudott megmozdulni, amikor néztük? Ettõl a gondolattól újabb cikázik át rajtam. Ezek többen vannak! Már pedig, ha többen vannak, egyáltalán nem szándékozom találkozni velük. Idáig jutok a gondolatmenetben, amikor Lauren megérinti a vállamat. Kis híján akkorát sikoltok, mint egy jól nevelt lány, akit halálra ijesztenek. Utolsó épen maradt agyfoszlányommal magamba zárom a sikolyt, és felé fordulok. Õ pedig csak mutogat, és mutogat, és én egy árva kukkot nem értek meg belõle. Még eljátsszuk párszor a morbid activityre emlékeztetõ mozdulatokat, míg végre felfogok belõle valamennyit: Lauren szerint az itt elcsoszogó angyal nem azonos az elõzõleg látottal. Gratulálok neki, ezt már én is kikövetkeztettem magamban. Aztán hozzáteszi még azt is, hogy ez a szörny sokban különbözik a másiktól, sokkal nagyobb, és nem látszik rajta semminõ kötöttség. Hát persze, ez az! A másik szobor arca olyan volt, mintha kényszerítenék arra, amit tesz. Az arca, az a fura fintor, az a vicsorgás! Ennek a helynek fele sem tréfa, és egyre jobban felfordul tõle a gyomrom. Gyomorrontás ellen pedig a rettegés a legjobb orvosság, tehát tovább bámulom a kéjjel átszõtt kõszörny arcát. Vajon, ha tudná, hogy itt vagyunk, megdermedne õ is, mint a társa, vagy minden eleganciát félretéve megfojtana minket? Nem próbálom ki, egyelõre, ahhoz még túl keveset tudunk.
 Megvárjuk, ameddig a váratlan jövevény eltûnik a pince lejáróban, és becsukja maga mögött az ajtót, természetesen mindezt minden kézmozdulat nélkül teszi. Aztán megbököm Laurent és az ajtó felé rángatom, õ nem kérdez semmit, némán bukdácsol mellettem, miközben én zakója ujját húzgálom. Amint kiérünk, becsapom a vaskos ajtót, és belekezdek a mondandómba:
- Tudod jól, hogy mi történt itt a környéken. Amondó vagyok, kérdezgessünk körbe itt. Ennek az õrületnek akkor lesz csak vége, ha mi véget vetünk neki. Szerintem az a halott, akit találtunk, õ is véletlenül keveredett oda be. És valami azt súgja, hogy minket keresni fognak azok az izék, mivel láttuk õket, és ez Linette-re is vonatkozik. Mindhárman életveszélyben vagyunk.
Tátott szájjal bámul rám, de nem szól semmit. Végül egy bólintással elintézi a dolgot. Megindulunk az elsõ ház felé, és félek attól, mit találunk ott. Bekopogtatunk, de válasz nem érkezik. A ház ura fütyül ránk. Tovább megyünk a következõ lakóhelyhez, itt is kopogással próbálkozunk. Ismételten nem érkezik válasz, így hát tovább megyünk. Még két-három házat járunk végig potyára, mire is a következõnél választ kapunk: egy szõke kis gyermek dugja ki a fejét az ajtórésen, teljesen egészséges elsõ tekintésre. Végülis nem tévedek nagyot, csupáncsak elhanyagolom a hátán növekvõ éktelen nagy púpot.
- Ti mit kerestek ilyenkor kint?- szegezi nekünk a kérdést.
Lauren válaszol neki meghökkenve:
- Hát, nappal van, miért ne sétálhatnánk?
- Nem tudjátok? – kiabálja magából kikelve.
Egymásra nézünk, aztán én veszem át a szót:
- Nem tudjuk, mit kéne tudnunk? – lehajolok hozzá, megsimogatom szõke haját, mosolyogni próbálok.
Õ is visszamosolyog rám, kezét nyújtja felém.
- Miriam vagyok, téged hogy hívnak?
- Elena vagyok, ez a mogorva itt mellettem pedig Lauren.
Miriam bólint, aztán kiles az utcára. Meggyõzõdik arról, hogy a kutya sem jár itt, és berángat minket, igen, jól érzékelem, a garbónknál fogva. Elindul a szûk folyosón, útközben szemlélem meg: a házra ráférne egy teljes renoválás, és némi díszítés is. A falat és padlót egyaránt parketta borítja, semmi elválasztás nem érezhetõ köztük. A folyosó végében nyíló helyiséget minden jó modoromat latba vetve sem nevezném éppen nappalinak. Inkább egy túlzsúfolt spejzre emlékeztet a hely, vagy talán raktárra. Az egyik bespájzolt fotelben alig százötven centis anyóka ül, kedves arcát furcsa kelések borítják. Egyik szeme eltûnik egy hatalmas púp alatt, de mosolya még így is békességet sugall. Érzéseim szerint, ha még hellyel is kínál, megugrom a dupla Lutzot. Szerencsémre nem így tesz. Feláll, körbe járkál elõször engem, aztán Laurent is szemüvegvégre tûzi. Aztán elcsoszog egy oldalsó ajtón, és ott hagy minket Miriammel. Bátortalanul a kezemért nyúl, aztán leültet a fotelba.
- Nem tudjátok, hogy ma van az Áldozati Nap?
- Hogy a micsoda? – kérdezem rosszat sejtve.
- Az Áldozati Nap – ismétli a pufókabb nagyanyó az ajtóból. – Sajnos mással nem tudlak megkínálni titeket, de fogadjátok el ezt a kis vegyes gyümölcs teát tõlem.
Elszörnyedõ arcunkra tekintve hozzáteszi:
- Nyugodjatok meg, a gyümölcsöket nem a kertembõl szedtem, nem kell tartanotok semmitõl. – aztán nevet.
Hangja és nevetése valamelyest megnyugtat, így hát bátrabban fogadom el a teát. Végülis, egyszer élünk, a kelések se olyan rondák. Belekortyolok, ízlelgetem a forró levet, aztán bátran megállapítom: már pedig ez finom, akkor is, ha utána varangyra fogok hasonlítani. Szemem sarkából figyelem Laurent, szinte remegõ kezekkel veszi el a teát, és engem néz. Talán azt várja, mikor változok át békává, sárkánnyá, bármi ehhez hasonlóvá. Aztán meggyõzõdve arról, hogy nincs komolyabb bajom, õ is belekóstol.
- Gondolom, nem ide valósiak vagytok. A világos részbõl jöttetek, ha jól sejtem. – kezdi az anyó. – Egyébként Martha vagyok, de szólítsatok csak Mimónak. Õ itt az unokám, Miriam, most töli majd a hatodik évet, szülõk nélkül.
Fájdalmas fintor fut át az arcán, és nagyon jól tudom, hogy most valami olyan következik, amihez két pohár vitriol erõsségû pálinka is kevés lenne. A gleccserszörfösök élvezettel siklanak a hátamon, tenyerem is jeges verítékben úszik.
Martha mély levegõt vesz, majd folytatja:
- Pár évvel ezelõtt, gondolhatjátok, hogy még Miriam születése elõtt, Miriam anyja nagyon fiatal volt. Nem akarta elmondani Joshnak, Miriam apjának a terhessége hírét, titkolta ahogy tudta. Félt egyszerûen a választól. Valami küretelõ banyával akarta elvégeztetni az elvetetést, de utolsó pillanatban meggondolta, Isten segített neki. Vagyis ezt mondta. De senki nem hitt neki, így magába fordult Miriam születése után. Beköltözött a templomba, aztán jöttek a nemlétezõ atomkísérletek, gyógyszerek bevetései. És akkor történt valami a templomban. Juliett-et azóta egyszer láttam, de az már nem önmaga volt. Joshért jött, a fiamért. Nem volt bezárva az ajtó, egyszerûen besétált, megállt Josh elõtt, aztán intett…és…és…- egy hirtelen elõvarázsolt zsebkendõbe temeti arcát, szipogása egyre erõsödik. – Ne haragudjatok, kérlek, még mindig nagyon fáj. Szóval, intett és két olyan angyalmicsoda megragadta Josht. Az egyik feltépte a torkát, a másik pedig lefogta. A fiam erõs volt, tudjátok, nagyon erõs. Nem halt bele. Még küzdött, amikor kivitték. Küzdött, és ordibált, pedig ömlött a vér belõle. Juliett lerakta a fotelba Miriamet, és távozott. Azóta ezt a napot tartjuk Áldozati Napnak. Minden évben zen a napon kulcsra kell zárni az ajtót, elsötétíteni az ablakot, a nyílásokat lefedni. Ugyanis, ha valahol akármi nyitva van, lyukas, akkor bejutnak…bejutnak, és megölnek mindenkit. És a halottakból lesznek azok az angyalmicsodák. Ha valaki az év bármely más napján kerül szembe velük a templomban, akkor visszaküldik õt a múltba, ahonnan nincs menekvés. De ezen az egy napon gyilkolnak, vérre szomjaznak. Miriam van a legnagyobb veszélyben, hiszen õ Juliett gyereke. Nem tudom mit akar tõle az a nõ, vagy mi, de minden évben végigjárják az utcákat az angyalok, és keresik. Miriam nevét suttogják, mindenhova benéznek, ahova csak tudnak. Aki hasonlít rá, azt magukkal viszik. Gondolom, nincs hova mennetek, ha akarjátok, itt maradhattok, sõt, jobb ha már nem mentek ki az utcára, bármikor elkezdõdhet. Segítsetek minden lefedni, aztán bújjunk el.
- Elbújni?! – sikoltom magamból kikelve.
 Már- már az ájulás gondolatával kacérkodom. Lauren lerogy a szõnyeg sarkára, és tenyerébe temeti arcát. Megértem, én sem vagyok valami fényes formában. Hát lehet ez még ennél rosszabb?
- Igen, elbújni. Mindent nem takarhatunk el teljesen, és õket vonzzák az ilyen helyek. Ha beláthatnak a házba, már be is jöhetnek. Ha bejöhetnek, körbe is járhatják. De ha van olyan hely, ami fényes, és mégis titkos, oda nem juthatnak be. Ne válaszoljatok, látom rajtatok, hogy nem tartotok normálisnak. Majd megértitek hamarosan. – oldalra néz, szemével megkeresi az órát. – Még van két óránk. Elmehettek mégis csak. Ennyi idõ alatt kiértek a fényes városrészbe. Ott már biztonságban vagytok.
Lauren felemeli fejét, majd egyetlen kérdést tesz fel:
- Ha oda nem jönnek utánunk, akkor maguk miért nem menekülnek el innen?
Mimó elmosolyodik. Egyszerûen van valami melegség ebben a mosolyában, amitõl az ember rögtön bizakodni kezd.
- Ha egyszer szembe találkoztál egy angyallal, többé nincs menekvés. Követnek, a lelkedben. Ne nézzetek így rám, igazat mondok. Megõrjítenek, magadba fordulsz, rettegni fogsz, mert mindig ott vannak a tudatodban, és emlékeztetnek rá: az övék vagy. A legtöbb ember, aki megpróbálta beleõrült a menekülésbe, aztán visszajött, és önként sétált a templomba. Eleinte csak maguk elé merednek, aztán csak azt hajtogatják: ha nézed õket nem mozdulnak, csak nézd õket.
Tehát mi is itt maradunk. Lauren feláll, járkálni kezd, õ benne is tudatosult az ami bennem: láttuk õket, õk is láttak minket, nincs tovább. Innen már csak akkor jutunk ki, ha véget vetünk a templomnak, ha kiûzzük a gonoszt onnan. Válaszra nyitom a számat, de megelõznek:
- Mi is maradunk. Láttuk õket. Nincs tovább nekünk sem, de, elpusztítjuk a templomot. Ha kell, az életünk árán is. – nyögi holtra vált arccal.
Mennyire jó, amikor ilyen költõien szól valaki. Kár, hogy lövésünk sincs merre kezdjük a dolgokat. Elõször is túl kellene élni az angyallátogatást, vagy minek nevezzem. Mimó szó nélkül bólint, feláll, kezünkbe ad néhány kupac rongyot. Már értem, ezért néz ki a nappali spejzként. A ház eltorlaszolására kellenek ezek a limlomok. Gondolatban elfintorodom, és Linette jut eszembe. Õ is látta ezeket, most már biztos. Azért viselkedik furán, mert vele is tudatták: hozzájuk tartozik. Drága húgom, tarts ki, megmentelek valamilyen módon. Habár jelenleg még azzal sem vagyok tisztában, hogy engem ki fog megmenteni. Szó nélkül tömködjük a lyukakat, sötétítjük az ablakokat a cseppnyi házban. Szekrényt húzunk a bejárat elé, minden egyes ajtót bezárunk. Érzem, hogy egyre nehezebben lélegzem, és nem a fullasztó munka miatt. Be kell vallanom, halálfélelmem van. Alig másfél óra kemény munka után elmondhatom, hernyó sem különbül bábozódik. Miriam kézen fog bennünket, és levezet a pincébe. Félretaszigál egy jókorának tûnõ szekrényt, majd belökdös minket a helyén keletkezõ lyukba.  Beül mellénk õ maga is, és elõkotor néhány babát az egyik sarokból, aztán egyszerûen neki áll játszani. Mintha csak a szobájában ülne, egyszerûen játszik. Fel sem fogom mit élhet át szegény gyerek, azt meg annál inkább nem, hogy nagyanyja mit élhet át. Forognak a szavak, de értelmet még nem nyernek a fejemben. Nem, ez egyszerûen túl sok nekem, ha ezt túlélem, biztos, hogy összeroppanok.
 Lauren ébreszt fel merengésembõl, de látom rajta is, hogy fél, sõt, retteg. Int a szemével, hogy üljek le, aztán õ is így tesz. Percekkel késõbb megérkezik Martha is, láthatóan már õ sem olyan nyugodt, mint nem rég. Beráncigálja a hatalmas szekrényt, aztán õ is mellénk telepszik.
- Elkezdõdött. Konganak a harangok, elindultak a begyûjtõ útra. Nagyon remélem, hogy nem tudják, hogy ti itt vagytok.
Nem bírok válaszolni, nincs is megfelelõ szó erre. Kétszeres kockázatot vállalnak miattunk, azért, hogy mi is életben maradjunk.
 Lépteket hallok, vagy inkább csoszogást. Vagy inkább kõsúrlódást. Miriam, Miriam – mondogatja egy halk földöntúli hang. Aztán kattan valami. Nem, az lehetetlen. Mindent eltorlaszoltunk, bezártunk, becsuktunk, lefedtünk, nincs egyetlen ujjnyi hely sem, ahol beláthatnának…nem, az nem lehet. Csak képzelõdöm. Miriam hozzám bújik, én pedig Laurenhez. Eszembe jut egy védelmezõ mantra, suttogva mormolom magam elé, majd fohászkodom a feljebb valóhoz. Szorítom a kislány kezét, mintha csak ettõl várhatna megnyugvást. Újabb kattanás, és kõsúrlódás. Ez lehetetlen, miért pont ma? És miért pont velünk?! Lélegzet visszafojtva figyelek, szinte magam elõtt látom, ahogy a kõszörnyek végig csúsznak a padlón, célirányosan a pince felé veszik útjukat. A pince felé, amit nem láthatnak, hacsak nem…szék csikordul a padlón, ropog a fa a kezükben. Megtalálták a pincelejáratot, innen már csak pár lépés, és Miriam is megvan. Már pedig azt nem hagyom, miattunk van az egész, és én ezt nem fogom annyiban hagyni. Érzem, hogy Lauren megfogja a kezem, és szorítja. Aztán érzem Miriam remegését. Egész testében vacog, ez már a hisztéria elõtti rázkódás. Nem, most nem törhetsz ki, ki kell tartanod - szuggerálom magamban, remélem sikerrel. Ami azt illeti, saját remegésemet is tisztán kivehetem az áldott csendben. Mimó külön húzódva tõlünk egy párnát szorongat. Tulajdonképpen hogy került oda hozzá? Keze ügyébe helyez néhány petróleumlámpát, egy nagyobbacska fáklyát, és még néhány csillagszóróhoz hasonlítható vékonyabb rudacskát. Lauren zakójába temetem az arcomat, és felkészülök a végjátékra. Furcsa dolog, hogy ilyenkor egy szinte idegen ember csókjára vágyunk, talán az elmúlás gondolata gyorsítja fel ilyenkor az ösztönöket. A csoszogás a szekrény elõl hallatszik már, Miriam neve is tisztán hallatszik. Igen, õt keresik, rólunk fogalmuk sincs.
- Elena!- hangzik a suttogás.Végig borsódzik a hátam nevem hallatán.  Mégis csak tudják, hogy itt vagyunk. Vagy csak azt tudják, hogy én vagyok itt? Várjunk csak, engem említettek, Laurent nem. Persze! Engem valaki leütött, valószínûleg azért ütöttek le, mert…mert én lettem volna a következõ áldozat. Elkapott volna egy angyal, de leütöttek, de vajon ki ütött le? Kiben tisztelhetem a megmentõmet? És ezt hogy éljük túl? És különbenis elegem van!

A környezõ házak unottan nézik, ahogy végigsétálunk elõttük. Pokolian kíváncsi vagyok arra, mikor építették õket, és milyen díszítések vannak az épületeken belül. Lehet, hogy csak festmények, de mi van, ha nem csak azok vannak? Esetleg szobrok? Az én apró, vagy éppen nagyobb, de minden esetben tüneményes szobraim, a fehér márvány csillogása, vagy ha nem fehér, akkor sárga vagy még sötétebb, egyenesen közelítve a barnához, de még mindig megtalálhatóak benne azok az apró, fénylõ szemcsék... Valamikor át kellene ugrani hozzájuk, bemutatkozni, és elmondani, mit szeretnék, de úriéknál ez nem jellemzõ, majd egy bál alkalmával, vagy valamilyen nagyobb eseményen, ha meghívnak minket.
A tõsgyökeres gazdagok, és mi, a felkapaszkodottak. Nem csodálom, hogy apám ezt a házat építette, és néz ki úgy, ahogy. Valamivel bizonyítani kell, hogy megérdemelten jutottunk oda, ahova. Persze engem mégiscsak az érdekel, hogyha már van mibõl, akkor nézzen is már ki valahogy a belsõ része a háznak, de -
A testem tovább szalad, a zakóm azonban egy helyben marad. Egy pillanatra nem kapok levegõt, majd tisztul a kép, de ekkor már megint elborul minden, ahogy visszaránt valamilyen erõ. Az erõt jelen esetben Elena testesíti meg, az ellenerõt meg egy kerítés, ha nem rántott volna vissza. Belegondolva akkor is hátratántorodok, de így legalább biztosan nem esek át rajta. Egy apró biccentéssel köszönöm meg a gesztust, ezzel szemben semmiféle reakciót nem látok rajta - mintha megszokása lenne az effajta segítségnyújtás a részérõl.
Viszonylag gyors tempóban haladunk, néha meg is néznek az emberek, hogy milyen furcsa páros járja a város utcáit, és igazat is adok nekik. Bõrkabátos nõ, zakós férfi... Akkor nézném meg õket, ha kézen fogva sétálnánk. Az esti beszédtéma az lenne, hogy gazdag úrfi milyen nõvel járkál, még ha azt se tudják, hogy hívnak minket, meg hogy egyáltalán hol lakunk. Vicces lenne, kár, hogy esélyem sem lenne kihallgatni õket. Bár, ezen éppenséggel lehet változtatni - belegondolva, mégse. Se így, se úgy nem tudnám kihallgatni õket, mert nem a múltban akarok megöregedni, a jelen is bõven elég ilyen szempontból.
Nem tudom, hogy pontosan mennyi idõ múlva, de megérkezünk. Ha tippelnem kellene, azt mondanám, nem volt több, mint egy fél óra, de a lábaim azt súgják, hogy de. Konkrétan a lábaim azt is megtippelnék, hogy egyórás volt az út. Az épület nem egy nagy valami, a tégla itt-ott kilátszik a vakolat alól, de a környéken hasonló épületek vannak, így meg se lepõdök. Az ilyen környéket amúgy is nehéz rendben tartani, és csak kinézik azokat, akik megpróbálják rendbetenni a lakókörnyezetük. Mondanám, hogy életkörnyezet, de az olyan állatiasan hangzik...
Újabb képváltás következik, és megint homályos foltokat észlelek a környezetembõl. Az ajtón belépve egy másodpercet sem kapok arra, hogy szétnézzek, de mintha lenne asztal meg székek, meg konyhapultszerû valami, de az is lehet, hogy valamilyen egyéb szekrény. Aztán jön a csigalépcsõ, középsõ merevítéssel, de még így is megremeg, ahogy felkaptatunk rajta. Egy pillanatra veszélyben érzem magam, de szerencsére kitart a vasszerkezet, míg az emeletre érünk.
Fent egy apró és szûk folyosó van - konkrétan a kezem sem tudom széttárni. Több ajtót is látok, de Elena nagyon határozottan tart az egyik - valószínûleg a sajátja - felé.
Stílusát tekintve a szoba elég egyszerûen mondható. Szék, ágy, asztal, szekrény - a szokásos kellékek. Persze nem olyan díszes - õ valószínûleg a giccses szót használná rá -, mint amilyen nálunk van, de nincsenek is olyan sokan pénzesek a világon. Mi is mit küzdöttünk azért, hogy oda jussunk, ahova. Vagyis apám küzdött, meg felhasznált rá, de ez már mellékes tényezõ, elvégre ki kérdezi meg tõlem, hogy én mit akarok vagy akartam? Én csak a ficsúr vagyok a magasságos tulajdonos úr mellett. Az egyik széken tiszta ruhadarabok pihennek összehajtogatva, arra várva, hogy gazdájuk végre elrakja õket. Szerencsére alsónemût nem látok köztük, még csak az kellene, elsõ körben kivágna az ablakon, nem törõdve azzal, hogy miért is hozott ide.
Az ágyára telepedek le, ami ugyancsak szerencsémre, be van ágyazva. Lehet, hogy sejtette, hogy ma még ide fog ráncigálni engem, és úgy készült. Inkább próbálom nem törni ezen a fejem, mert úgyse visz elõre a dolgok alakulásában.
Egyáltalán mit is keresek egy számomra szinte teljesen ismeretlen nõnek a lakásában?
- Nos… a húgom szobája az a rozoga ajtó, amit láttál, miközben felsiettünk. Bocsáss meg, hogy így végig rángattalak, de nem szeretném világgá kürtölni, hogy itt vagy. Sajnos a mi házunk nem olyan nagy és fényûzõ, mint a tietek, remélem azért nem érzed magad kényelmetlenül.
A döbbenet hasít át az agyamon, ahogy ezeket a szavakat hallom. Eddig harciasak vagyunk és gyilkos természetûek, most meg hirtelen mentegetõzünk? Próbálom összerakni ezeket a fejemben, de csak bólintok, mert egyszerûen eddig még nem jött össze.
Tehát azt akarja, hogy beszéljek a húgával - felállok, és elkezdem bejárni a szobát -, de azt nem mondja el, miért is nekem kellene megtenni. Lehet, hogy esztétikailag sokkal szebb élményt nyújtok Linette számára, mint a nõvére? Vagy tõle annyira fél, hogy azért nem mer beszélni? Kövek, sok-sok kõ, más és másmilyen, de egyik se ad választ semmire. Még csak formára sincsenek faragva, de milyen szép szemet lehetne belõlük készíteni...
A hatásosnak tûnõ beszédet elkerülve lépek ki a szobából, és döntök amellett, hogy beszélek a lánnyal. Elvégre a nõvére kudarcot vallott, most minek hívjam magammal? Elmondta, merre kell menni, bõven jó. Az ajtót tényleg könnyû felismerni, a festék itt-ott lepattogzott róla. A kilincs sem éppen bizalomgerjesztõ, egy pillanatra megijedek attól, hogyha hozzáérek, az a kezemben fog maradni. De szerencsére kitart, és mikor benyitok, egy hasonlóan egyszerû szobát látok meg. Tehát itt lakna Linette? Az ágy mellett elnyûtt könyvek, füzetek, a tetejükön golyóstollak, amibõl lehet, hogy pár már kikopott. Az egyik nyitott füzeten egy rajzot látok, de igazából nem tudom kivenni, hogy a szerzõje mit is szeretett volna alkotni.
A keresett személy a szoba egyik sarkában fekszik. Próbálok csendben beosonni, de amikor nyikordul az ajtó, felemeli a fejét, majd kitágulnak szemei, felül, és próbál még jobban a sarokba húzódni.
- Linette, én vagyok az, Lauren. Nem kell félni.
Azonban továbbra is nagyra nyílt szemekkel néz felém, és véletlenül se próbál meg kimászni a sarokból. Ha a nõvérével is így viselkedett, én nem csodálkozok azon, hogy nem jutottak közös nevezõre.
- Nem akarok udvariatlan lenni, de nem ülnél át az ágyadra? - Igen, így kell valakit hellyel kínálni a saját szobájában, köszönöm, ó, magasságos, hogy tehetek ilyet is!
A fejét rázza, és nem bír egy értelmes szót sem kinyögni - vagy csak nem akar. Holtra van sápadva, már tényleg azon gondolkodom, hogy leülök mellé, de az talán nem lenne a legcélravezetõbb. Így bentebb hajtom az ajtót, hogy ne lehessen belátni a folyosóról, vagyis inkább ne lehessen kilátni a folyosóra. Óvatos léptek közelednek, alig hallom, a lány meg biztos, hogy nem fogja meghallani õket. Szóval akkor ideért Elena is, lehet kezdeni a színjátékot.
- Nagyon sápadt vagy, mikor ettél utoljára?
- Nem vagyok éhes, de köszönöm a kérdést - mondja mindezt úgy, mintha forogna a gyomra. Ezen talán nem is csodálkoznék.
- Minden rendben van? Azt hallottam, hogy eltûntél pár napra, és senkinek sem vagy hajlandó elmondani, mi történt ez idõ alatt. Nem tennél velem kivételt? Én nem vagyok a családod tagja, és semmiféle kötelezettséggel sem tartozom az irányukba. Nem kell tartanod tõlem.
Az ajkai megremegnek, összeszorítja a szemét, majd a térdére hajtja a fejét, mintha el akarna bújni elõlem. Mikor legutoljára tükörbe néztem, még nem voltam ilyen félelmetes. De ha már félelem, mi váltott ki belõle ilyen hatást? Láttam már pár õrültet London utcáin rohangálni, ami nem is csoda így a világháború után, de kérem, õ ebbõl annyira sokat nem tapasztalt - vagyis de, tizenhárom éves volt, ahogy én is, mikor vége lett. De az iskolában sokkal normálisabban viselkedett, mint most. Tényleg ennyire szörnyû lett volna, hogy még egy idegennek sem bír beszélni róla?
Vagy egy perc telik el, mire felemeli a fejét, hogy megnézze, mi van körülötte. Mikor újra meglát, megint hátrébb akar mászni, de nincs hová. Hátrálok egy lépést, és mintha ez visszahozta volna ebbe a szobába.
- Hogy mozdultál meg? - kérdezi halkan, és mintha újra felfogná, hogy egy ismerõse van rajta kívül a szobájában.
- Megmozdítottam a lábam, és úgy? - kérdezek vissza értetlenkedve.
- Az angyalok nem mozdulnak, ha rájuk nézünk - jelenti ki teljes magabiztossággal, én meg döbbenten pislogok rá, hogy mióta léptem az égi lények közé. A hátam mögé nézek, hátha szárnyakat pillantok meg, de sajnos csalódnom kell, mert ugyanúgy nincs ott semmi.
- Hogy értetted, hogy angyal?
De újra semmi, csak lassan rázza a fejét. Lemondóan sóhajtok, majd távozásra adom a fejem. Nyitom az ajtót, majd szépen bezárom, de mikor újra felnézek, Elena izzó szemeivel találom szemben magam.
- Ennyi? - kérdezi szinte némán, de úgy üt át rajta a fenyegetés, hogy szívem szerint két lépést tennék hátrafelé. - Ennyi? Az angyalok nem mozdulnak, ha rájuk néznek, és te kisétálsz ahelyett, hogy kiszedted volna belõle, hogy mi is történt?
- Már ne haragudj, de nem vagyok mentalista, sem gondolatolvasó. Ha nem akarja elmondani egy külsõ szemlélõnek, akkor mit tehettem volna? - Teszem fel a kérdésemet a lehetõ legtárgyilagosabb hangnememben, amit elõ tudok csiholni magamból.
Válasz azonban nem érkezik, csak a zakómba markol bele, majd közelebb lép hozzám. De nem a szemembe néz, hanem a mellettem lévõ kilincsre, amit bal kezével kap el, és nyomja befele teljes erõvel. Megdöbbenésembõl fel sem ocsúdok, mire már magával is ránt húgának a szobájába.
- Linette, most azonnal elmondod, hogy mi történt, mert esküszöm, soha többé nem ráncigálom ezt ide neked!
Ezt? És neki?
- Megtennéd, hogy elengedsz?
A lehetõ legfurcsább reakciót kapom; úgy húzza el a kezét, mintha áram rázná meg. Mintha egy kicsit le is higgadt volna, mintha rájött volna, hogy nem egy bábu vagyok, amit ide-oda lehet ráncigálni. Vagy csak a társadalmi különbségre való rádöbbenés? Fogalmam sincs, de legalább már a ruhámat gyûri és lyuggatja át az ujjaival. Mintha azt üzenné egy pillanatig a szemeivel: elnézést, hogy élek, de biztos csak én látom bele.
- Mesélj, mégpedig most - az utolsó szót kicsit erõsen nyomja meg, mire Linette mintha megtört volna. De legalább a száját elkezdi mozgatni, még ha hang nem is jön ki a torkán. Kezdetben.
-... tudom, hogy nem kellett volna bemennem a templomba, de annyira vonzott! - fakad ki a végén valaminek, amit számításaink szerint egyikünk sem hallott. Bár lehet, hogy Elena igen, mármint az elejét a mondatnak, de reakció hiányában van egy olyan érzésem, hogy tényleg nem.
- Nem tudtam megmozdulni, és akkor... - sírásban tör ki, és hiába bármi, nem akarja tovább folytatni. Elena végül vigasztalóan odamegy hozzá, én pedig a szobájába megyek át. Újra az ásványokat nézegetem, mikor negyed órával késõbb viszonylag nyugodtan besétál.
- Alszik.
Az, hogy tõmondattal nyit, valahogy nem sok jóval kecsegtet, de legyen. Bólintok az információ hatására, majd mivel nem beszél tovább, én kérdezek.
- Mondott még valamit?
- Dehogy, eszemben sem volt kérdezni, örültem, hogy az ágyra fel bírtam imádkozni, és ott sírta álomba magát.
- Értem. Tudod, melyik templomról beszélt?
- Igen, itt van a közelben, nagyjából fél órás séta. Picit több.
- Elmenjünk oda, és szétnézzünk?
Látom, hogy a kék szemekben miként születik meg az elhatározás, és még ki se mondja, már tudom, hogy belement a dologba.
- Tudod, hogy mennyi az idõ?
Kinézek az ablakon, és a kialakult kalandvágyam azonnal a mélységbe zuhan. A kinti fények egyre tompábbak, azaz nemsokára nyolc óra lesz. Sötétben mászkálni meg, belegondolva abba, hogy Linette hogy viselkedik, pedig nem is volt olyan sok idõt távol otthonról...
- Félsz a sötéttõl? - kérdezem szinte vigyorogva, pedig nincs valami jó kedvem. Igazából haza kellene mennem, mert apám az õrületbe fog jutni, ha nem talál otthon, de... Kit érdekel? Csak egy üzenetet kell hagyni neki ma reggel, és nem lesz belõle gond.
- Én, félni? Többet voltam teljes sötétségben, mint amennyit te valaha is leszel.
Fogalmam sincs miért, de beugranak az óvóhelyek képei. Testszag, fülledt levegõ, pislákoló fény... Elég volt egyszer, az otthoni sokkal kényelmesebb, és nincs bent embertömeg.
- Menjünk. - És már veszi is fel a kabátját. Én pedig egy hirtelen jött ötlettõl vezérelve úgy döntök, idegeskedjen csak apám nyugodtan. Szokja meg, hogy a kicsi fia nem lesz mindig ott mellette.

- Linette! Azonnal gyere ide!- kiabálom, miközben egyre látom távolodni saját húgomat. 
 Megtorpan ugyan, de továbbra is csak a hátát mutatja. Hát jó, ha õ így, akkor én is ilyen stílusban beszélgetek vele a továbbiakban.
 - Ide figyelj, Linette Windsors! Nem érdekel, ha az atya úristenbe is vagy szerelmes, de velem nem viselkedhetsz így! Azonnal elmondod, hogy mi történt veled, hogy kerültél oda!

- Mondtam már. Gondolkodnom kellett. Legyen elég ennyi.
  Bevágja maga mögött amúgy is rozoga ajtaját. Teljesen magamra maradok a házban, tehát neki állhatok végre gondolkozni. Igen ám, de amint az lenni szokott, nem jönnek a gondolatok, csak kavarognak mélyen eldugva. Nem bírom ezt tovább!
  Felhúzom fekete tornacipõmet, magamra kapom bõrdzsekimet és talpam alá veszem a várost. Sorról-sorra járom az utcákat, keresgélek egy ismerõs pontot, ahonnan már eltalálok a csalogány utcáig. Tulajdonképpen merre is van ez az utca?! Megállítok egy járókelõt, kifaggatom az utca hollétérõl, és máris futásnak eredek.
  Fényûzõ palota elé érkezem. Hát itt lakik az a ficsúr! - gondolom magamban. Meglököm a faragott vaskaput, kabátom beleakad az egyik csúcsos díszbe. Elhúzom a számat, majd kiszabadítom a giccs faragványból a ruhámat. Csak egyszer magyarázná el valaki mire jó ez a cicomázás.
  Akármerre tekintek szobrokat, szökõkutakat látok. Édesanyám priznicelj, micsoda fényûzés ez. Az út két oldalán egy-egy szökõkút helyezkedik el. Angyalok tenyerébõl folyik a víz, mintha csak nem rég merték volna ki. Érdekes ízlés, meg kell hagyni. Tovább lépkedek a hosszúra nyúlt parkon, már azt sem tudom hány perce tart a fényûzés körülöttem. Végre elérem az ajtót, rátenyerelek a csengõre. Várakozás közben még egyszer végig tekintek a hátra hagyott zöldön: széttárt karú angyalszobrok, szökõkutak, kavicsos út, és persze az elmaradhatatlan, tökéletesen gondozott pázsit. Végre apró neszeket hallok a tömör fa ajtó másik oldaláról. Nyikorgások közepett nyílik az ajtó, a másik oldalon megpillantom húgom imádottját.
  Unott fejjel tekint rám, szinte már lenézõen. Én sem akarok alul maradni, elõveszem legszebb tekinteteim egyikét.
- Bemehetek?- kérdezem, és meg sem várva a válaszát, felé lépek.
  Õ illedelmesen arrébb áll, így utat enged nekem, hogy bemehessek.
- Üdvözlöm a Blancblaston rezidencián. Miben segíthetek?
  Mintha csak magnóról nyomná ezt a két mondatot, úgy darálja le nekem. Ennyire unalmas lennék már elsõ látásra is? Amint kikerülök ebbõl a helyzetbõl leellenõrzöm. Elfordulok tõle, csak hogy ne lássa az arcomon átsuhanó kétségeket, majd amint úgy érzem visszanyertem az önuralmamat, újra felé tekintek. Egy pillanatra mintha csodálkozni látnám, de az is lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem.
-Elena vagyok, Linette testvére. – várok egy kicsit, hogy feldolgozhassa a hallottakat, aztán folytatom: - Eltûnt.
  Nem válaszol, egy arcizma sem rándul a kijelentésre. Ennyit arról, hogy az érzések kölcsönösek. Mivel õ nem foglal véleményt, akkor tehát én folytatom. Aztán mégis csak megtöri a csendet:
- Rendben. Ha lehet, ezt bentebb folytassuk. Elég ha itt leveszed a cipõd, nem viszi el senki, egyedül vagyok.
  Hát jó. Neki állok lehámozni magamról a tornacipõt, a mûvelet közben viszont õt figyelem a szemem sarkából. Nem is rossz férfi, fiú. Kinek mi. Azért valahol mégis csak megértem húgom  rajongását, de az a valahol jó mélyen van, szerencsére.
  Csendben követem, nincs is igazából téma, amirõl szívesen beszélgetnék vele. Mire elérünk egy szobába, azon gondolkozom, hogy fogok innen kijutni, hiszen már réges-régen nem emlékszem az útra.  A szobában a megszokott giccs fogad: smaragdzöld tapéta, aranyindákkal. Életemben nem láttam még ilyet. Díszesen faragott asztal, szinte már önálló életet kapott. Meglátok egy szerényebb fotelt, azonnal helyet is foglalok benne. A kanapét meghagyom a házurának. Persze, azonnal le is dobja magát oda, és elnyúlik rajta. Ennyire azért már mégse hatódjon meg tõlem. Érzem, ahogy agyamat elönti a vörös köd. Ha azonnal nem mutat valami nagyon csodásat, menten kimérává válok.
- Figyelek - közli velem csak úgy minden bevezetést mellõzve. Rendben van, akkor figyelj csak.
- Linette négy nappal ezelõtt eltûnt…
  Folytatnám, de neki muszáj közbe kotyognia:
- Mikor látták utoljára?
  Egy szúrós pillantással elintézem további mondandóját.
- Azóta megkerült. A probléma az, hogy nem tudom hogyan tûnt el. Egy árva szóval sem említett, hiába faggattam. Megkerestem az összes ismerõsét, te maradtál a végére.
- És arra vagy kíváncsi, hogy én tudok-e valamit. – már megint közbe kotyog. – Sajnálom, de nem tudok segíteni ebben.
  Azonnal visszatámadok:
- Azért nyugodtan eljöhetnél hozzánk, és megpróbálhatnál beszélni vele.
  Majd magamban hozzáteszem: bár lehet, hogy a házunk látványa nem fog megfelelni az ízlésének.
- Miért, mit tudok én, amit te nem?- kérdez vissza.
  Erre még jó magam sem tudok válaszolni, legalábbis egyelõre még nem. Majd késõbb, idõvel. Viszont ennek most még nincs itt az ideje. Látom, amint felkászálódik a kanapéról, és elindul. Tehát elhatározásra jutott.
- Felöltözök tisztességesen, aztán indulhatunk. Addig várj itt, vagy fáradj az elõszobába.
  Rendben van, hogy elõszoba, de az melyik szoba is volt? És fõleg merre is volt? Elindulok egyenesen, aztán balra fordulok. Nem jó, nem ismerõs a hely. Visszamegyek a fogadószobába, és ismét próbálkozom. Most jobbra fordulok, és utána haladok egyenesen elõre, igen, ez jó lesz. Végre visszakeveredem az elõszobába, vagy legalábbis oda, ahonnan elindultunk beszélgetésünk kezdetén. Gyorsan felkapom tornacipõmet és máris úgy teszek, mintha legalább órák óta itt várnék rá.  Kényelmesen sétál el mellettem Lauren, majd nagy turkálások közepett elõszed egy külön szobából egy darab barna tornacipõt. Végre valami, amiben egyezünk.  Maga elé enged az ajtóban, udvariasságát tetézve, aztán õ is utánam jön. Csendben vágunk át azon a parkon, amit én nem rég már egyszer megjártam.
  Mi sem változik, amint kiérünk az utcára, ott is szótlanul folytatjuk utunkat. Amint látom õ is mélyen el van merülve gondolataiban, ezt abból is leszûrhetem, hogy egy éles jobb kanyarral mit sem törõdve egyenesen halad tovább. Utolsó pillanatban kapom el zakóját, és rántom vissza, megelõzve így egy nagy találkozást holmi kerítésekkel. Lauren biccent egyet felém, gondolom ez a köszönöm elõkelõ kifejezése lehet, vagy bármi másé. Mindenestre nagyon remélem, hogy nem veszi zokon elõbbi mentõ tevékenységemet.
  Halkan nyitom a bejárati ajtót, nem szeretném nagydobra verni a vendégünket. Végig rángatom a kicsiny ebédlõn, kizárva azt, hogy esetleg körbenéz. Gyorsan haladok elõre, másodpercek alatt felkaptatok a meredek csigalépcsõn, és a szûk folyosó végén nyíló ajtóhoz vezetem. Mivel stílusos belépõre vágyom, így egy jól irányzott rúgással nyitok utat a szobámhoz. Amúgy is évek óta tönkre van menve már a záram, így legalább biztos a bejutás. Betessékelem lakosztályomba, és hellyel kínálom. Persze, mindjárt sejtettem. Az ágyamat választja, lehuppan rá és elnyúlik kényelmesen, hátát a falnak döntve. Lekuporodom a szõnyegre törökülésben és megköszörülöm a torkomat.
- Nos…a húgom szobája az a rozoga ajtó, amit láttál, miközben felsiettünk. Bocsáss meg, hogy így végig rángattalak, de nem szeretném világgá kürtölni, hogy itt vagy. Sajnos a mi házunk nem olyan nagy és fényûzõ, mint a tietek, remélem azért nem érzed magad kényelmetlenül.
  Érzem, hogy túlságosan is kedves kezdek lenni vele, de mégsem játszhatom örökre a keményet mellette. Lehet, hogy kihasználja az egészet, de az is lehet, hogy nem.
  Lauren óvatosan bólint és feláll. Óvatosan körbe járkálja a szobámat, szemügyre veszi kedves ásvány gyûjteményemet, majd egy hang nélkül távozik a szobámból. Utána rontok én is, de csak szememmel követem, ameddig eltûnik húgom ajtaja mögött. Teljesen egyedül maradok saját gondolataimmal, benyomásaimmal. Tulajdonképpen mit is várok tõle? Ki ez a srác? Nem is ismerem, nem tudok róla szinte semmit. Mégis valahogy megbízom benne. Ezt hívják talán nõi megérzésnek? Mindenestre rajta múlik innentõl minden. 

Valamit mondanom kéne. Valami olyasmit, hogy „ja igen, az nem jó”, vagy hogy „valóban, gyászolni fogom” de ez nem így van. Akkor meg minek hazudjak? Ezt Amarel is tudja, tisztában van vele, hogy utáltam a testvéremet, és mégsem kérdezi meg, miért vagyok most mérges, mivel erre is tudja a választ. Én akartam megölni a bátyám. Én akartam megölni mindkét testvérem. És a tudat, hogy ezt mégsem én tettem meg… iszonyatosan dühítõ!

- Tehát ez az emberek mûve? - pillantok a kék fénycsóvákkal ölelt, szürkés tetemre. Már semmilyen vonás nem látszik rajta, csak egykori energiájáról lehet megállapítani, ki lehetett. Az energiáról, amitõl hányingerem van… bár a látvány miatt duplán is lehetne.

- Ja. De nem közönséges embereké.

- Démonvadászoké. Ez egyértelmû - rakom zsebre a kezem, miközben kissé oldalra billentem a fejem, hogy jobban megszemlélhessem a hullát. Égett, de azért még látni rajta a sérüléseket, amiket a harcban szerezhetett. Mind mélyek, és fájdalmas vagy fontos pontokon vannak, de kétlem, hogy ettõl halt volna meg. Azt is kétlem, hogy a démonvadászok rájöttek a gyengéjére. Egyszerûen csak túl sokan lehettek, és ha a bátyám nem volt jó állapotban, az csak még inkább rásegített a gyõzelmükre. Tényleg sokan lehettek, a hegek száma elég nagy.

Biztosan már régen figyelték.

- Akkor mi legyen? - pillant felém az ezüsthajú démon, mire vállat vonok. Én pontosan tudom, mi lesz most, de nem kötöm az orrára. Egyedül dolgozom, és ez különben is személyes ügy.

- Majd kitalálok valamit - mondom végül. - De most - a kezem egykori bátyám fölé emelem, aztán lassan végighúzom felette. Pillanatokon belül az egész test lángra kap, és fekete, hideg lángnyelvekkel addig ég, míg végül teljesen elporlad. Mikor ez megvan, hátat fordítok neki és Amarelnek, majd elindulok vissza a dimenziókapu felé.

- Na, akkor csá - vetem még oda a démonnak, aki erre méltatlanul felhorkan.

- Miii? Valami köszönet az infóért? - zúgolódik, mire halványan elmosolyodom. Idióta, mégis mit vár egy démonmestertõl, aki pont én vagyok?

- Majd ha egy szinten leszünk, öcskös - pillantok hátra rá egy fa mellé érve, majd kacsintok, és a törzs mögé lépek. Egy fényes kék villanás, és már a saját világomban vagyok.

A repülõ tárgyak birodalmában, ahol lila az ég és szürke a föld. Ez sem sokkal különbözik a valódi Földtõl. Hamarosan az is erre a kietlen sorsra jut.

Lassan sétálok végig a kitaposott úton, miközben halkan dúdolgatom a Lucifer’s Angelt. A különbözõ bútorok hangtalanul repülnek el mellettem, néha megpöccintek egyet csak úgy szórakozásból, vagy inkább unalomból. A sétálás is unalomûzõnek van elvileg. Ja nem, azért, mert gondolkodnom kellene, hogyan pörkölök alá az embereknek, amiért kinyírták a bratyóm. Annyira persze nem sietek, hiszen a kis drágák éppen a provokálásom miatt csinálták ezt.

Ennek több jele is van. Egy: ha nem ezért tették volna, nem hagyták volna hátra nekem a hulláját, elvitték volna, vagy hasonló. Kettõ: direkt megégették, hogy ezzel is gúnyoljanak (a démonok csak akkor tudnak rendesen eltávozni, ha az egész testüket elégetik, ha nem, raboskodniuk kell benne, amíg el nem hamvasztják õket). És három: nyilvánvalóan azért ölték meg, hogy engem elõcsaljanak. Mostanra már eléggé sokat tudhatnak rólam, ha a családomról is értesültek, de nem elegendõt ahhoz, hogy eltegyenek láb alól. Ezért vetnek be most mindent.

Aljas kis fattyúk. Gyûlölöm a fajtájukat.

Végre elérek a házam elé, bár nem mondhatnám, hogy bármi értelmeset is kitaláltam. Közben az esõ is eleredt. Vörös esõ lila égbõl. Trükkös a mágia. Csak sajnos az idõjárás a hangulatom szerint változik.

- Üdvözlöm, Mester - köszönt Raki az ajtóban. Õ az én legújabb házi csicskásom, nem, mintha nem lenne még ezer szerencsétlen rajta kívül. Bár õ mondjuk különleges, azért küldték ide, hogy tanítsam, csak hát… még nem nagyon volt kedvem hozzá. De démonmester lévén bármit megtehetek. Így szép az élet!

- Csá - reagálom le õt is, aztán vörös folyadéktól áztatott dzsekim a kezébe nyomom.

- Hogy… hogy ment a találkozó? - kérdi meg kis hallgatás után, gondolom mérlegelte, meg merje-e ezt kérdezni, vagy inkább ne, mert annak csúnya vége lesz… hát, a válasz az utóbbi, és nincs szerencséje, mivel még jó kedvemben sem vagyok.

Arcomon vészjósló vigyorral elé lépek, és a kezem a fejére helyezem.

- Szerinted mért esik kint az esõ, kicsikém? - kérdem villogó szemekkel, mire õ megremeg, és úgy dönt, inkább menekülõre fogja a dolgot. Persze az élete amúgy sem lenne veszélybe, az ilyen kis mócsingokat nem megölnöm, hanem pesztrálnom kell. Megölni túl könnyû lenne õket, így meg feszültség levezetõnek éppen jók. Hány csontot is számoltam meg benned a múltkor? Ismétlés a tudás anyja, nézzük csak meg…

- Bo-bocsánat - hebegi a kis démon, én meg már éppen húznám a szobámba egy mûtétre, mikor a fejembe ismerõs hang morran fel.

„Darkos”

Minden más hurrikánként söprõdik ki az agyamból, így már csak erre az egy hangra tudok koncentrálni. Sajnos pontosan tudom, kié, és, hogy ki produkál rám ilyen hatást. Nem csak egy bátyám van. Sajnálatos módon.

Elengedem a reszketõ fiú kezét, és nélküle indulok a szobám felé. Ez csak Demon elméje lehet, csak az zárja ki ennyire az enyém, de ha õ keres engem, az semmi jóra sem utal. Talán õt is üldözni kezdték miattam? Az nem lenne jó hír. Kárpótlást követelne érte.

Mit akarsz?

Kérdem, mikor a csukott ajtónak dõlve megállok.

„Jól tudod. Nemrég gondolkodtál ezen.”

Maltar meghalt.

„Tudom.”

Ezzel kapcsolatban akarsz beszélni?

„Okos öcsi!”

Magamban morgom egyet, utálom, hogy ennyire lenéz. Nem vagyunk jó kapcsolatban, démonfivérek lévén. Nem is nagyon szoktuk keresni egymást. De mivel Demon most megtette, több mint valószínû, hogy tervez valamit.

Mit vársz tõlem?

„Csak találkozni akarok veled.”

Minek?

„Régen láttalak.”

Ne hülyéskedj. Bosszút akarsz?

„Dehogyis. Csupán bánt a tudat, hogy nem én öltem meg. Arra gondoltam, megfizethetnénk ezért az embereknek. Te már úgyis jártas vagy ebben, nem igaz?”

Megfontolandó ajánlat. Bár taszít a gondolat, hogy vele álljak össze.

Átgondolom.

„Lekötelezel.”

Jó is lenne…

„Hehe. Majd jelentkezz. Pápá, öcsi!”

És ahogy jött, úgy el is megy. A fejem kitisztul, ismét tudok rendesen gondolkodni. Sóhajtva dõlök le az ágyamra, és a plafont kezdem bámulni. Nem akarok találkozni vele, mert utálom. De kettõnknek tényleg több esélye lenne. És ha csak átver? Mert ez is benne van a pakliba!

Áh… fenét érdekel… csak hadd aludjak inkább…

~~~

Utálom az emberiséget. De az még hagyján, lassan az egész világgal hadilábon állok. Mivel akárhogy keresek, ezek a francos démonok nem akarnak mellém állni. Félnek tõlem, viszont azt is tudják, hogyan bújjanak ki tökéletesen és megcáfolhatatlanul a kérés alól.

Az, hogy mást találjak, és ne a bátyámmal kelljen összeállni, nem jött össze. Hiába kerestem napokon keresztül, és hiába viseltem el azt a valamit, ami folyamatosan engem követ. Õ is eléggé idegesítõ volt néha már, de mivel nyilvánvalóan nem emberrõl volt szó, hagytam a fenébe. Most az embereket kell kinyírnom.

Becsukom magam mögött az ajtót, és elindulok. Sahan is nemet mondott, bár nála nem is számítottam másra. Még ki is röhögött a kis féreg, hogy a saját fajtámmal akarok összeállni. Én sem jó kedvembõl teszem. De ha a bátyámat meg tudták ölni, akkor én sem állhatok egyedül eléjük. Illetve… megtehetném, csak valószínûleg nem lenne túl kifizetõdõ. Na mindegy. Legalább megint felboncolhattam pár szervét…

Egy sikátorba fordulok, és lassan rászánom magam, hogy felkeressem Demont. Mármint gondolatban. Egyelõre mindkettõnknek túl veszélyes lenne személyesen találkozni.

- Ritkán látni a te fajtádat errefelé - hallok egy nõi hangot magam mögül, ami megállásra késztet. - Egy démon, nemde? – Ezt az energiát már éreztem valahol. Igen, ez nem kétséges. Õ követ engem napok óta. Felé fordulok, hogy megszemlélhessem nem kívánt rajongómat.

Fekete hajú, fehér bõrû szépséggel nézek szembe. Sötétebb együttesbe van, ami eléggé kihangsúlyozza minden vonalát, de kétlem, hogy ezzel akarna csapdába ejteni. Ez nem mûködne.

Ez a furcsa erõ viszont nem ismerõs. Valami ritka lény lehet. Át kellene vennem, mit is tanultam errõl a szüleimmel. Ritka lények… kentaurok…

- Az, aki napok óta utánam koslat, nemde? - kérdezek vissza szintén elmosolyodva. A mosolyom semleges, nem akarom, hogy bármivel is többet tudjon rólam. Kicsit mintha fenyegetésnek érezném. De ez badarság.

- Meglehet. - Különös gõg sugárzik belõle, ez már emlékeztet valamire. Csak nem magamra? Szirének…

- Mért követsz? - kérdem, bár szinte majdnem biztos vagyok benne, hogy nem fogok választ kapni. Ez a nõ nem olyannak tûnik. Mi is lehet?

- Mert megkértek rá.

- Kik?

- Ez titkos.

… dzsinn? Tanultam róluk, nagyon régen. Tanulni… inkább csak hallani, aztán pár száz éve még utánuk kutattam egy kicsit. Kevesen vannak, ritka fajták. És nem éppen szabadok.

- Talán démon vagyok, de ez esetben te dzsinn. Igazam van? - indulok el felé, õ pedig nem hátrál meg, ugyanolyan természetesen áll, ahogy eddig is. Egy dzsinn képességei nem haladják meg az enyém, de hatással vannak rám. Az biztos, hogy nem félünk egymástól. De nagyon kerülgetjük a forró kását.

- Nem szeretek igazat adni egy férfinak.

- Nem szeretem, ha egy nõ követ. Kvittek vagyunk?

Már elõtte állok, és bámulok abba a sötét szempárba. Így végignézve rajta, sokkal szebb, mint egy ember. Bár az emberekre sosem hajtottam.

- Attól még távol állsz.

- Igazából kicsit sajnállak. Hozzá vagy kötve az emberek akaratához, ráadásul vállalnod kell minden kockázatot, ennek fejében pedig alig futja saját életre. Jobban mondva… az emberekért élsz. Vajon milyen érzés azokért élni, akik miatt erre a sorsra jutottál? - kérdem mézesmázos hangon, de nem gúnyosan, éppen úgy, ahogy szerintem hallani akarja. Képes vagyok az emberek fejébe látni, de az õ fejébe meg sem próbálok kutatni. Nem ismerem a fajtáját, csak elméletben. De valahogy egyre jobban érdekel. Vonz a megjelenése… és önmaga.

Most mintha kicsit indulatosabb lenne, de nem tesz semmit. Õ sem ismert még eléggé ki, és ha támadna is, az nem jönne ki jól. Halhatatlan lények vagyunk, minket nehéz megölni. És a szándékunk sem ez… illetve. Nekem egyelõre nem ez.

 Lassan nyújtózok ki a kanapén, és ujjmozgásommal pörgetem a kanalat a kakaóban. Shinda vallomásán gondolkodok; felelõtlenség, hogy egy számára még vadidegen elõtt ennyire megnyílt. Felhörpintem a kakaót, felöltözök, fehér bõ ing és fekete nadrág. Kitárom a szárnyaim, és mielõtt meggondolhatnám rendesen a dolgot, Shinda lakása felé igyekeztem. Senki sem látott, senki sem hallott, én pedig a város felett végignézhettem az emberek minden apró-cseprõ gondolatát és tettét. Olyan ártatlanul aranyosak…

A lakás elõtt zsebre tettem a kezem és könnyedén bekopogtattam. Akkor merült fel elõször az agyamban, hogy talán békén kellene hagynom a kis boszorkányt.

Szinte feltépte az ajtót. Rávillantottam egy mosolyt, és szórakozottan bámulom a zavarát.

-          Marcus? Hát te… hogy? – félbeszakítom a hosszas dadogást.

-          Oké-oké. Értem én. Csak délután kezdek a munkahelyemen. Bejöhetek? – hívatom be magam, elég huzatos ez a lépcsõház.

-          Pe-persze – enged be, aztán lassan becsukja utánam az ajtót.

-          Reggeliztél? – szegezem neki a kérdés a miniatûr tányérka láttán.

-          I-igen.

-          Ez neked reggeli? – emelem fel a szemöldököm szemrehányóan, mire elpirul. Dadogós vallomás a konyhamûvészete siralmas haláláról, tõlem egy szórakozott szemforgatás… mosolyogva, egy jól irányzott kérdéssel hozom zavarba, aztán nekiállok a felhizlalásának.

Könnyû omlettet dobok össze neki, de látom, hogy az utolsó falatok nehezen csúsznak le a torkán, nyomja a lelkét és a gondolatait a nehéz szavak súlya. Lágyan nézek rá, biztatva, hogy csak azt tegye, amit õ maga jónak lát, de csak nagyot nyel és elfordítja a tekintetét.

ÉS éljen, kibújik a szög a zsákból.

-          Marcus, én nem az vagyok, akinek hiszel… - elmosolyodok halványan, és figyelem a mozdulatait. Kész családfát hallgathatok végig, apjától kezdve, akit én is jól ismerek. Elvégre minden démon és bukott angyal a bátyám uradalmához tartozik. Ronwe nem a legmagasabb rangú démon, csupán tizenkilenc légiónak parancsol a bátyám jóvoltából. Szegénykének nem lehetett könnyû élete, de hát kinek az az emberi világban…

-          Bonyolult családfád van – hunyorgok rá jókedvûen, megnyugtatóan. – Ne aggódj, nem zavar. Mesélsz még? – kacsintok. Nyugodtan és lelkesebben indultunk ki a lakásból pár pillanatnyi intézkedés után. Az utcán sétálva mesélt tovább, csak úgy dõl belõle a szó, látszott, hogy megkönnyebbülhet.

Néha kérdeztem egyet, nehogy kínosan érezze magát, miközben kiönti a szívét. Aranyosan pirult, rágta a körmét aztán lendületesen és agresszívan magyarázott tovább… teljesen belemerült.

-          A tiszta lélek nagy érték, fõként a magamfajtáé, az erõnk miatt. Egyszer már megpróbálták elvenni…

-          Ki? – vonom meg a szemöldököm, de pontosan tudtam az éjszaka minden pillanatát. Lucifernek nem tetszett, hogy egy alsóbbrendû démon terjesztette az átkát az emberek között, ezért az egész családot cakkumpakk le akarta vinni a Pandemóniumba. Kellemetlen balhé volt, eltûnt egy egész lakótelep…

-          Most te jössz… családod? – pislogott fel rám. Egy pillanatra meghökkentem, és leheletnyi szórakozott komolysággal választottam az egyetlen és tökéletes utat: menekültem.

-          Sajnálom, mennem kell – néztem a csuklómra, amin nem is volt óra, aztán intve egyet a zsebembe süllyesztem a kezeim és elindultam. Három lépés után visszanéztem rá, a tekintetünk összetalálkozott, mire elpirulva kapja el a szemeit.

A konyhában megtámasztottam a pultot, aztán elõvettem a tejet és az édes barnacukrot, majd nekiállok csokoládét fõzni.
Hosszú csokoládéhengerekben hûtöttem le, és a csokoládéhabra reszeltem. Most csokoládés kedvem van. Tettem rá egy pici eperdíszt, és intettem, hogy vihetik.

Éjfél körül végeztem, zenét hallgatva, üres fejjel. Elmosogattam, elrakodtam és egy jó marék csokirudat magamhoz marva bezártam a helyet. Egyet a számba véve elszopogattam, és lassacskán hazaslattyogtam.

Kíváncsi vagyok, hogy a kislány kit kever bajba azzal a képességével, hogy mindenkit sajnál, mindenkit szeret és meg akar tisztítani. Saját naivitása lesz a veszte.

Fenézek a pislákoló csillagokra, számban olvasztva a csokoládérudat. Szemeimben a telihold tükrözõdött. Tollak örvénylettek körülöttem ahogy szétnyitottam a szárnyaimat és a hûvös esti levegõbe emelkedtem.

Fent ülök egy ház párkányán, a lábam a mélység felett kalimpál. Hirtelen féltõ aggodalom szorítja össze a szívem; szólítanak, engem várnak.

-          Ahh, régi rossz szokások nem halnak ki; még a képzeletbeli lényekbõl sem – sóhajtok fel szórakozottan, megpörkölõdött szárnyaim széttárva a semmibe emelkedek.

Pár utcányira megláttam a botladozó, tántorgó foltocskát. Az élénk rózsaszín pötty a falnak támaszkodik, ellöki magát és lábait húzva megy tovább.
Pont hanyatt esik fennakadt szemekkel, amikor mögé ereszkedek, és finoman elkapom a vállait. Nincs magánál, a háta sebes, a ruhája szakadt, ujjai még mindig elszántan markolják a tõrt. Felsóhajtok, és másik kezemmel beletúrok a homlokomnál lengedezõ világos tincsekbe. Mibe keveredek én mindig?

A térdei alá nyúlok, fejecskéje a mellkasomra bukik és felállok. Kezei lelógnak, a tõr csörömpölve hullik ki az ujjai közül és széttárva égett tollaimat a csillagokat célzom meg. Szerencsére tudom hol lakik.

Hozzá érve átsiklok az ajtón, és lerakom az ágyára. Mosolyogva fogom az arcát ujjaim közé, csókot nyomok a homlokára, édes, mély, gondtalan álomba nyomom, ami meleg, simogató vízbe süllyedne el. Könnyedén foszlik le róla ujjaim nyomán a fekete szövet, finoman a hátára fordítom és nekiállok kitisztítani a sebeit. Könnyedén találom meg a fertõtlenítõt, egyszerû módszerekkel simítottam rá a kötszert, finoman felültetve, a vállainál tartottam, hogy a mellkasán át rátekerhessem. Mire minden pici sebecskéjét ellátom, lassan hajnalodik.

Egy könnyû, fehér pamut hálóinget adtam rá, puha csókot leheltem a homlokára, hogyha akar, felébredhessen. Ráborítottam egy könnyû takarót, és kimentem a konyhába. Nekiálltam reggelit csinálni.

Egy hegynyi palacsintára kevertem épp a csokiöntetet, amikor kábán még, a hajába túrva sétált ki a konyhába, meglepett, szinte rémült arccal.

Szeretem ezt a fajta palacsintát. Nem az a vékony fajta, hanem a vastag, van mit rajta harapni. Juharszirup is van rá…