Mert függő vagy.

Így is le fogod leplezni magadat, Ace.

Ace.

Ace.

Leleplezni.

Függő.

Függő vagy.

Kivágódnak a szemeim. Zihálok. Mindenem csurom víz. Az ágyam mellett lévő éjjeli lámpa recsegve villódzik, mintha egy olcsó horrorfilm kelléktárából származna. Egy évtizede nem sütöttem ki egy égőt sem. Még szerencse, hogy az ilyen kicsi, ártalmatlan és önkéntelen mágikus impulzusokat nem ellenőrzik a hatóságok. Nem is tudnák, ha ilyen érzékenyre hangolnák a műszereiket, naphosszat beriasztana az egész város. Felülök. A pulzusom az egekben van, mégis hullafáradt vagyok, és még mindig hallom a szavakat, amik egyszerűen nem hagynak nyugodni. Az ő hangján szólnak, de tudom, hogy a saját elmém fordul épp ellenem. Ez már a harmadik éjszaka, hogy rémálmok gyötörnek, és minden alkalommal egyre rosszabb. Az átizzadt pólóm nedvesen tapad rám. Idegesít. Le kéne venni, de még nem engedelmeskednek a kezeim. Remegek. A hidegtől és a fáradtságtól. Hányingerem van.

Újabb pattogással panaszkodik a megkínzott égő a fejem fölött, és elszakad a cérna. Mintha a koponyámon belülről jönne a hang. Türelmetlen mozdulatokkal ugrok ki az ágyból, kicsavarom a helyéről a leselejtezett égőt, majd a leszaggatott, átizzadt pólómba csomagolom és a papucsommal addig taposom, amíg apró szilánkokra nem törik a súlyom alatt. Kibaszott, kurva, istenverte szardarab.

Hallgass. Már. El.

Mikor már csak törmeléken taposok, erőtlenül rogyok vissza az ágyra, és az áldásos csendben elfojtottan röhögöm ki a szánalmas állapotomat. Még szerencse, hogy a szobatársam, Tom a csajánál alszik, és nem nézte végig ezt a műsort. A picsába. De legalább még csend van. Csend csend csend. Kiélvezem. Mintha sejteném, hogy nemsokára elveszítem ezt is.

Hol ment minden ennyire félre? Mi történik velem?

Azt hittem, hogy a díler telefonjának az elemelése lesz a vesztem, de végtére is egy szerencsétlen véletlen juttatott ide. Egy elcseszett véletlen, és egy túl sok idővel megáldott, nyomorék detektív. Dolgozna inkább ő is a rosszfiúknak, mint az összes többi. Komolyan engem kell istápolni, mikor az egész város rohad a drogok, a gyilkosság és a rasszista bandaháborúk áporodott bűzétől? Engem, egy pitiáner kis hackert, aki multimilliárdos vállalatoktól és törvényen kívüli bűnbandáktól emel el 1-2%-ot? Még csak meg sem tartom a kurva pénzt, de úgy kezel, mintha én lennék az első számú közellenség. Kitörölhettem volna az összes adatbázisukat, romba dönthetném az egész város elektronikáját, akkora káoszt teremthetnék magam körül, hogy soha az életben nem találnának meg a közepén, de nem teszem. Tulajdonképpen még a jófiúnak is nevezhetném magamat. Van egy olyan érzésem, hogy a bíróságon nem ez lenne a legsikeresebb védőbeszéd.

Megmasszírozom az arcomat, és visszadőlök az ágyba, de elfintorodok az ágyneműm kihűlt, nyirkos érintésétől. Kimerült vagyok, mégis ugrásra kész. Szikrák pattognak a bőröm alatt. Tudat alatt előre érzem, hogy el fogom veszíteni a kontrollt. Centiről centire, lassan de biztosan csúszik ki az ujjaim közül a gyeplő. Még tartom, de a lovaim már érzik a szabadság ízét. Évek óta heti, de legalább havi rendszerességgel edzem, növelem, faragom ezeket az erőket, és most, hogy kimaradt két hónap, fellázadtak az elnyomás ellen. Nincs sok időm. Kell egy terv.

Egy terv.

Bárcsak tudnék gondolkodni.

Függő vagy.

Fogalmad sincs, hogy mennyire. Nekem sem volt. Azt hittem, hogy csak az adrenalin és a kihívás fog hiányozni. Nem sejtettem, hogy testi kényszerré vált az, ami egy ártalmatlan játéknak indult. Önmagamat ejtettem csapdába.

***

A zene az utolsó mentsváram. A ritmus dübörgése elnyomja a tompa búgást a halántékomban, ami hű társam lett az elmúlt másfél napban. A fülesemet max hangerőn üvöltetve még aludni is tudtam egy fél órát a taxiban idefelé, és szerencsére nem arra ébredtem, hogy épp zárlatossá teszem a kocsi elektronikáját. Nehéz lett volna megmagyarázni.

A csontig hatoló, pörgős trap zenébe feledkezve engedem, hogy az ösztön vezesse a mozdulataimat. Tovább húzom a pörgést, mint szokásom, és mint ameddig illendő. Kimondatlan szabály, hogy pár percenként hagyni kell pihenni a közönséget, de képtelen vagyok leállni. Ez most nekem szól, nem pedig nekik. Ha lelassítok, félek, hogy leeresztek, mint egy lyukas, kiselejtezett léggömb.

Nem tudom, mennyi idő telik el. Túl sok. Ha nem állok meg, idő előtt kiégetem a partit. Nem tenne jót a hírnevemnek. Bár nem tudom, az mennyire tenne jót a hírnevemnek, ha elaludnék a színpadon, de azt könnyebb kimagyarázni, mint egy elkúrt mixet.

A hullámzó tömegben csak egyetlen ismerős árny marad látványosan mozdulatlan. Az árny, ami lehet, hogy a végzetem lesz. Már akárhol felismerném a sziluettjét. Felém int, mint ahogy én tettem legutóbb. Nyeregben érzi magát. Egy hete én is úgy éreztem. Mintha hónapokat öregedtem volna azóta. Akkor ő volt ideges és tehetetlen, de lassacskán átbillen a mérleg nyelve. Egyből tudom, hogy ma melyik remixre fog pihenni a közönségem, amíg én megvívom a titkos életem újabb csatáját.

 https://youtu.be/hnk_LQOq7oQ?si=0gari1c2JKn-lVXr

Elindulok a hátsó pihenőhöz, és tudom, hogy követ. Mostanra a tekintete súlya a tarkómon olyan érzés lett, mint egy belém hasítani készülő nyílvessző hegye. A szűkös szoba rémisztően hasonlít ahhoz, ahol ez az egész elkezdődött, azon a végzetes napon, mikor a véletlen a karmai közé sodort. Az egyetlen ember karmai közé, akinek esélye volt leleplezni. Ha nincs az a nap, akkor még mindig ugyanazt a gondtalan életet élném, mint tavasszal. Még mindig borsot törhetnék az orra alá, ő pedig elveszetten tapogatózna utánam a sötétben.

Mindegy is. Most már felesleges ezen rágódni.

Ledobom magamat az egyik fotelba egy bubis vízzel. Mikor megérzem a fotel puha ölelését, rájövök, hogy inkább kávézni kellett volna. Szerencsére az érkezése felbosszant eléggé ahhoz, hogy ébren tartson. Komolyan nincs jobb dolga, mint buligyilkos fantomként megjelenni minden előadásomon? Az igazságszolgáltatás nagyobb veszélyben van, mint hittem.

Amint becsukódik mögötte az ajtó, támadok.

- Ha hajnalig nem tartok szünetet, akkor ott szobroztál volna a fal mellett? – Ha nem irritálna ennyire a jelenléte, meg is tettem volna. Ő az oka mindennek. Valósággá tette azt, aminek játéknak kellett volna maradnia. Most már túl nagy a tét.

- Kénytelen lettem volna – ja, persze. – Csak nem zavarhatom meg a kedvenc dj-met előadás közben – kiráz a hideg ettől a bájcsevejtől. Ez a nyájas mosoly majdnem úgy mutat rajta, mint Jokeren mutatna a Batmanből. Jobban bírtam, mikor morcos volt.

- Kérlek, hagyjuk ezt. – Most, hogy a zenét elzárja tőlünk egy ajtó, elveszítem a fókuszt. A vezetékekben lüktető áram alig hallható süvítés, a telefonjaink folyamatos hálózati kommunikációja ütemtelen pittyegés. Még minden túl halk, hogy értsem, amit mondanak, de tudom, hogy nemsokára üvölteni fognak a figyelmemért.

Nincs szabad agykapacitásom még a detektívem faszságaihoz is, így is minden processzor maxon pörög odabent.

- Még autogramot is akartam kérni. – Felmutat egy kártyalapot, ami egy kicsit sem hasonlít azokra, amiket én használok. Nem teszem szóvá, csak irritáltan nézem az idegen szív ászt a kezében. Sokkal több álmatlan éjszakán kéne túl lennem, hogy egy ilyen ócska trükknek bedőljek. Az én ászaim sokkal vagányabbak.

- Menj a pokolba – kicsi fáziskéséssel, de hozzá baszok egy rongyossá használt díszpárnát, hogy nyomatékosítsam az üzenetet. Remélem elkap róla valami súlyos nemi betegséget. Kikerülte. A picsába. Vajon van valami konkrét oka, hogy kirángatott ide, vagy csak kezdi rabul ejteni a megnyerő személyiségem?

Az aurámba mászik. Semmi kedvem a közelében lenni, pedig az orromba kúszó fűszeres arcszesz illat olyan kellemesen bódító, hogy egy pillanatra magamhoz térít a szétszórt nyomoromból.

- Legalább egy szívecskét rajzolj rá – na, most már tényleg idegesít. Távolabb csúszok tőle. Semmi kedvem jópofizni azzal, akinek ezt az állapotomat köszönhetem.

- Te vagy az első számú zaklatóm. Mit akarsz? – Ha nem tér a lényegre két mondaton belül, egyszerűen csak faképnél hagyom.

- Bal lábbal keltél? Ha én lennék megjelölve, nekem is nehéz napjaim lennének. – Ki a faszt érdekel ez a jel? Te vagy kínjaim fő forrása, idióta.

Felnézek rá, miközben azon gondolkozom, hogy vajon kiderített e valamit a pecsétről. Ha tudná, hogy honnan van, akkor azt is tudná, hogy amíg nem hívom fel magamra az elfek figyelmét, nem vagyok közvetlen veszélyben. Azt hiszi, hogy azért pánikolok, mert a jeltől félek. Ez jó hír. Akkor nem tudja, hogy egy sokkal veszélyesebb ellenség elől menekülök. A saját, túltöltődő mágiám elől. Ha ezt tudná, akkor azt is tudná, hogy vészesen közeleg a nap, mikor a zsebében leszek. Nem halogathatom sokkal tovább, Acenek újra porondra kell lépnie, és ha le akarom vezetni a felhalmozódott erőimet, akkor valami nagy bevetést kell kitervelnem. Már az is kezd körvonalazódni bennem, hogy pontosan mit.

- Vagy talán csak én hiányoztam. – Egy másik világból rángat vissza a röhejes megjegyzés. Zavarodottan térek magamhoz, és csak most döbbenek rá igazán, hogy mennyire közel van. Annyira, hogy érzem a teste melegét a fedetlen vállamon.

Már értem. Most jó zsarut játszik. A végén még elérzékenyülök.

- Nem lihegett a seggemben senki. Kezdtem azt hinni, hogy rám untál. – Persze tudom, hogy nincs olyan szerencsém. Az, hogy mostanában egy leheletnyivel kevesebbet látom, inkább gyanakvással tölt el. Van egy terve, és ez a gyomorforgató beszélgetés a része. Szinte látom a sötétbarna szemek céltudatos csillogásában. Túl magabiztos. Okkal van itt, de fogalmam sincs, mi az az ok. Talán egy jobb pillanatomban lenne agyam visszafejteni a lépéseit, de napok óta nincsenek jó pillanataim.

- Rád? Soha. Veled kelek és veled fekszem – a mosollyal kísért hízelgő szavaktól végigfut a hideg a hátamon, és nem tudok tovább egy helyben ülni.

- Perverz. – Felkelek, és alig észrevehetően megrázom magamat, mintha ezzel kirázhatnám magamból az iménti hátborzongató pillanat emlékét, mielőtt túl mélyre fészkeli magát. Tudja, hogy másszon az ember bőre alá. Lehet, hogy alábecsültem.

- Ugyan már, Ace, tudom, hogy nagyon jól szórakozol. – Pont annyira, mint egy koca a disznóvágáson.

Legszívesebben tényleg kisétálnék, de minél többet beszéltetem, annál valószínűbb, hogy megtudhatok valamit a legújabb tervéről. Ehhez cigi kell. Eddig mindig csak bulikban dohányoztam, de az elmúlt hét mindent megváltoztatott. Most jól esik a nikotin enyhén bódító hatása.

- Még mindig nem bökted ki, hogy miért jöttél.

- Lefuttattam a rendszerben a kis billogodat – a kurva életbe. Ha az aktámban is írt a pecsétről, akkor már ők is tudhatják. – Képzeld, minden találat egy-egy hullán volt. Nem félsz, hogy hamarosan te is csatlakozol hozzájuk? – Most, hogy hozzáférhet bármelyik korrupt fejes, hogy ki vagyok, most már igen, te fasz. Kösz szépen.

- Menj a picsába.

- Nem tudom, mi közöd lehet azokhoz, akik ezt a billogot hagyják az áldozataikon, de ki fogom deríteni. Hacsak te magad nem akarsz valamit elmondani nekem. – Hogy azt is felvihesd a drágalátos kis rendszeredbe, amihez minden valamire való gengszter bandának van egy beépített embere? Persze, mindjárt a homlokomra is kiírom, hogy a Bloom után szaglásztam, sikeresebben, mint eddig bárki. Sőt, facebookra is kipostolom a címemmel együtt, biztos ami biztos. Nyomorék.

- Csak egy egyetemista vagyok. Biztos nagyon berúgtam, mert nem emlékszem rá, honnan van ez a szar.

- Ez legalább annyira volt hihető, mintha azt mondtad volna, hogy te vagy a királyi család örököse. – Mindig tudtam, hogy egy igazi herceg veszett el bennem. Még a hajam is szőke. A kék festék alatt, persze.

- Ha nem hiszel nekem, tartóztass le. – Most rajtam a sor, hogy elővegyem a hencegő mosolyomat. Szeretném végre rövidre zárni ezt a beszélgetést. Túlságosan feldühít a kiszolgáltatottságom ahhoz, hogy tovább folytassam. Ki kell törölnöm a nyomokat, amiket ott hagyott ez a szerencsétlen rólam. Minél hamarabb. A rosszfiúk valószínűleg nem számítanak rá, hogy a rendőrségi adatbázisban fogják megtalálni azt, aki a betört a rendszerükbe, de előbb utóbb valakinek fel fog tűnni, hogy új bejegyzéshez lett hozzárendelve a kis billogjuk.

Legszívesebben leüvölteném a velem szemben ülő férfit, amiért ekkora szart hozott a nyakamba. Az idegességtől és a halántékom szúrásától szanaszét hulló gondolatok mélyéről kiemelkedik egy, és elsöpri az összes többit.

Lehet, hogy pont ez a terve?

Nem. Az nem lehet.

Vagy mégis?

Tudja, hogy mennyire nem bízom a rendőrségben. Azt is tudja, hogy mekkora veszélybe kerülhetek, ha illetéktelenek megtudják, hogy rajtam van ez a pecsét. Elő akarja csalogatni Acet? És nincs választásom, mint ráharapni a csalira. Ha tovább élem a normális egyetemista életemet, akkor előbb utóbb utolérnek. A kurva életbe. Lehet, hogy csak túlgondolom, mert ez a terv túl tökéletes.

- Te is tudod, hogy nem tehetem. – A sóhaja gondterhelt, pedig tudom, hogy élvezi, hogy sarokba szorított. – Még nem. – Máskor ezt a fenyegetést lesepertem volna a vállamról, de hirtelen túlságosan is valóságosnak tűnik.

Még nem.

Soha nem gondoltam bele, hogy börtönbe kerülhetek. Annyi nálam sokkal rosszabb ember mászkál a világunkban szabadon, ő mégis engem akar rácsok mögött látni. Miért kaptam ezeket az erőket, ha nem azért, hogy használjam őket valamire?

Felkel, és átnyújt egy névjegykártyát. Nincs rajta új információ, már rég kiderítettem róla mindent.

- Nem tudom, hogy felfogtad-e Ace, de iszonyatosan nagy kutyaszorítóban vagy, akármit is tettél. Ha a rendőrségben nem is bízol, hívj fel engem, ha meggondoltad magad. – Hányingerem van ettől az álszent dumától, mikor épp egy könyörtelen csapdába csalogat a mézédes szavaival. Hívjam fel? És utána mi lesz? Előbb-utóbb a rendőrségen kötök ki, ha ezt az utat választom. Csak egy könnyű vallomást akar a markába kaparintani. Hát azt bizony várhatja.

Büszke lehet magára, sikerült elérnie, amit akart.

Itt az ideje, hogy Ace toljon egy dupla vagy semmi melót.

***

Bűz, sötétség, hangzavar.

A rosszul kivilágított nyomornegyedben lassan hullámzó tengerként örvénylik az éjszaka népe. Orkok. A régi Ace soha nem merte volna betenni a lábát ebbe a városrészbe, csak azért, hogy rejtve legyen a hatóságok figyelő tekintete elől. A régi Ace nem is igazán akart rejtve maradni, neki egy játék volt az egész.

Idegesen pillantok hátra, pedig már háromszor meggyőződtem róla, hogy nem követnek. Hogy Ő nem követ.

A tündék az egyetlenek, akiknek van egy saját, elszigetelt birodalmuk a városon belül, de a többi népre is jellemző, hogy valamennyire elkülönülve élnek. Nincsenek olyan szigorú határvonalak, mint az elfek esetében, de a szúrós pillantások, amiket még a maszkom és a kapucnim mögött is megkapok, jelzik, hogy nem látnak szívesen. Szerintem csak az véd meg az agresszív kötekedésüktől – vagy egy még rosszabb sorstól, – hogy a kitörni készülő mágiám mostanra olyan közel van a felszínhez, hogy egy két lábon járó elektromos áramkörnek érzem magamat. Nem irigylem azt az élőlényt, aki most hozzám nyúl, az orkoknak pedig híresen jó ösztöneik vannak a veszély megérzésére. Mindenki tudja ebben a lepukkant, izzadtásszagú sikátorban, hogy a sok irritált vadállat között is én vagyok a leghalálosabb ellenfél.

Mostanra akkora káosz és zűrzavar van a fejemben, hogy még az is lenyűgöz, hogy képes voltam megalkotni ezt a tervet. Az, hogy kivitelezni is képes leszek e, még a jövő zenéje.

Végre elérem a kihaltabb részeket, már kevesebb gyilkos tekintet szúródik a hátamba. A mindenhol terjengő húgyszag mostanra az orrom részévé vált, undorodva lépek át egy földön alvó, félholtnak kinéző orkot, hogy berúghassam mögötte az ajtót, ami egykor egy modern, automatikus forgóajtóként funkcionált. Most áram nélkül, a szeméttől és a törmeléktől beragadva éli a monoton életét. Nekifeszülök, hogy az akadályokat eltolva megpörgessem, és bejussak az épületbe, ami fénykorában egy hotelként funkcionált.

Ezt a városrészt az emberek építették a tündékkel megkötött békeszerződés után. Évekig egy felvirágzó, népszerű emberlakta negyed volt. Akkor ürült ki, mikor egyre több faj csatlakozott a váratlanul sikeresnek bizonyuló, elhúzódó béketárgyalásokhoz, és világossá vált, hogy az emberek a város keleti részében fognak összpontosulni. Az emberek úgy menekültek innen a beáramló ork és goblin klánok elől, mintha démonok hajtanák ki őket az otthonukból. Nem hibáztatom őket. Jó dolog ez a béke, de az együttélést képtelenség erőltetni ennyire más természetű fajok között. Az orkok nem szeretik a magasságot, túlságosan erősen uralkodnak bennük az állatias ösztönök, ezért az ehhez hasonló égimeszelők mostanra csak szellemjárta, omladozó roncsok lettek.

Nem az én esetem az orkok előző századbeli, modern tudományt félig-meddig elutasító életstílusa, de mióta beértem a területükre, olyan tisztának érzem a gondolataimat, amennyire napok óta nem sikerült. Vágyakozó pillantást vetek a lift felé, és talán lenne is elég mágia bennem, hogy életre keltsem az egész épület áramhálózatát, de nem akarom felhívni magamra a figyelmemet. A sötétben kivillanó égimeszelő több feltűnés lenne, mint amit megengedhetek magamnak. Szóval marad a lépcső. Csak tizenöt emelet. Mi baj lehet.

Jópár perc és egy kilehelt tüdővel később bevetődök az egyik eldugott hotelszobába. Kinyitom az ablakot, még az arcomra húzott maszkon keresztül is megcsap a késő őszi hideg. Céltudatos mozdulatokkal veszem elő a hátizsákomban összecsomagolt eszközöket, kihajtom a számszeríj két szárnyát, és az útmutatót követve csatlakoztatom a horgonyhegyű nyílvessző végéhez a drótkötelet, ami a vészkijáratomként fog funkcionálni. A drótkötél másik felén lévő súlyos, tekerős satut az ablakkeret tetejére erősítem. Kibaszott masszív szerkezet, ha nem bírja el a hetven kilómat, a túlvilágról is beperelem a céget. A szomszéd, tízemeletes tömbépület tetejét célozom meg a számszeríjammal. Tökéletes találat. Ellenőrzöm a kötél feszességét, és elégedett vagyok az eredménnyel. Azért még így is őszintén remélem, hogy nem itt kell távoznom. Ha minden jól megy, nem lesz rá szükség.

Az ajtó elé tolom a roskadozó szerkényt, és ezennel késznek nyilvánítom a helyszínt.

Nehezen megtalálható, még nehezebben megközelíthető, nincs bejárat, de van kijárat. Nem is beszélve arról, hogy mivel az orkok területének a szívében van, csak egy-két, hosszú pályán keringő drón felügyeli a mágikus visszaéléseket. Az orkok között nincsenek mágiahasználók, és mivel rossz szemmel néznek a betolakodókra, nem sok visszaélés történik ezen a környéken. Ha helyesek a számításaim, ezzel a hotellel sikerült egy olyan pontot találnom a térképen, ami neccesen, de kívül esik minden drón pályáján. De ha tévedek is, csak két és fél óra múlva ér ide a legközelebbi. Még soha nem volt ennyi időm.

Ráérősen teszem meg az előkészületeket. Ahogy szép sorban bekapcsolok minden kütyüt, a fejemben tomboló vihar egyre izgatottabban csapong. Várja, hogy szabad lehessen.

Életemben először azt is számításba veszem kezdés előtt, hogy mi van, ha elkap a rendőrség. Hála egy túlságosan kitartó, idegesítő piócának, kicsit új fényben látom őket. Mikor megkaptam a pecsétet a kezemre, beállítottam egy scriptet, ami publikálja a Bloomos infóimat, ha kéthetente nem lépek be. Ezt ideje kikapcsolni, aligha akarom a sitten ülve azt várni, hogy a kis programom ingyen kiszivárogtassa az infókat, amikre talán a szabadságomat cserélhetem. Gondoltam rá, hogy elküldöm valakinek, akiben megbízok, azzal a kéréssel, hogy publikálja, ha meghalok, de senkit nincs szívem bevonni a harcba, amit a saját hibámból kezdtem el. Inkább elveszítem ezt az adut.

Ideje nekilátni.

Két célom van. Az első az nyilvánvaló. Kitörölni az aktámból azokat a részeket, amik összekötnek a pecséttel. A második, az a jövőmet hivatott biztosítani. Úgy akartam megvédeni magamat a Bloom terjesztőktől, hogy elég piszkot gyűjtöttem róluk, hogy legyen alkualapom. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer a rendőrkapitányság ellen is így próbálok majd védekezni. Ez már tényleg súrolja a bűnözés határát, még az én fejemben is. Ha ki tudok deríteni egy elég fontos titkot egy elég magas pozícióban elhelyezkedő tisztről, az lehet a kiutam. Mindenki rejteget valamit. Mindenkit lehet valamivel zsarolni.

Hosszút pislogok. Nehéz koncentrálni. Soha nem dolgoztam még ilyen fáradtan, és ennyi felgyülemlett mágiával. Lehetetlen ráhangolódni a finom módszerekre, amiket használnom kell. Mintha egy hatalmas vízesésből próbálnék megtölteni egy kicsi poharat.

Az első feladatom világos. Bejutni, és kitörölni az aktámból a pecsétre vonatkozó részeket. Általában a rendszerekbe való besurranásomat szeretem úgy elképzelni, mint ahogy egy kicsi gyík átmászik egy tömör kőfalon az apró hajszálrepedéseken keresztül. Most dühöngő gorillaként török magamnak egy bejáratot. Mindenem megfeszül, már nem látom a körülöttem lévő kicsi hotelszobát, csak az információ végtelen áramlását. Képtelen vagyok gúzsba kötni a felbolydult erőimet, hirtelen ott vagyok mindenhol, látok mindent. A legkisebb zsebtolvaj aktáitól kezdve, az összes rendőr adatlapján keresztül, a tegnap letartóztatott sorozatgyilkosig mindent. Üvöltve veszek erőt magamon, hogy ne tegyek kárt semmiben. Van egy határ, amit nem léphetek át, különben nem tudnék utána tükörbe nézni. Most rommá zúzhatnék mindent idebent, és soha nem épülnének fel belőle. De nem teszem. Helyette megfékezem a tombolni vágyó, haragvó erőimet, és magamra erőltetett, finom precizitással végzem el az első feladatomat.

A második feladatomhoz jól jön a kezeim közül kifolyó mágiarengeteg. Megkeresem azokat a neveket és arcokat, akiknek elég hatalmuk lenne ahhoz, hogy feltűnés nélkül elintézzék a szabadságomat, és utána csak engedem, hogy a mindenhova örvénylő mágia dolgozzon helyettem. Képek, videók, emailek, naptárbejegyzések ezrei folynak át tudatomon minden percben. Mintát keresek, összefüggéseket, elrejteni kívánt kapcsolatokat.

Fogalmam sincs, mióta kezdem egyetlen emberre fókuszálni. Edward McLean. Ő az, aki az eddig begyűjtött adatok alapján a legtöbb árulkodó jelet mutatja. Félbeszakadt kamerafelvételek, kapkodva átszerkesztett fotók, de nem találok semmi konkrétat.

Az egyik cím, amit a telefonja titkos google maps adataiból halászok ki, megkondít bennem egy vészharangot. Láttam már valahol ezt a címet. Az nem lehet. Követem, mindent kiderítek arról a napról. Egy elkent, utólag kitörölt, de az utcafelvételek adatbázisának a lomtárában még ott lappangó videóban egy ismerős, sötétített ablakos, fekete autó suhan el. Ez még nem bizonyít semmit.

Lehet, hogy a kerületi rendőrkapitány egyszerűen pont abban a ruhatisztítóban tisztíttatja az öltönyeit, amit a Bloom terjesztők pénzmosodának használnak. Lehet. Az is lehet, hogy véletlenül pont akkor vette fel az öltönyeit ezen a napon, mikor Galannak is épp elintéznivalója volt ott. Ez a Galan jó nagy csicska lehet, hogy a saját népe is csak egy elcseszett kis postagalambnak használja.

Még mélyebbre ásom magam, és amit ott találok, az túl sok. Túl sok piszok. Ez nem alkualap, ez halálos ítélet. Régi emailek, fenyegetések. McLeannek nem tetszett, hogy pecsétet hagynak a hullákon. Az sem, hogy ilyen mértékben terjed a Bloom. Egy ponton abbamaradnak a titkosított emailek, és akkor kezdődnek el a személyes találkozók. Az elfek válaszainak sehol semmi nyoma, de valószínűleg a tökénél fogva szorítják a rendőrkapitányt, mert meghúzza magát. A munkahelyén nem látszik, de elköltözött, és az új otthonát a legmodernebb védelmekkel szerelte fel. Még én is alig találtam meg, hova ment. Retteg. Rossz hír. Ha fél tőlük, akkor ha meglátja rajtam a jelet, biztosan fülét farkát behúzva fog kiadni nekik. A kurva életbe.

A kurva életbe.

A tudatom hátsó felében megszólal egy hangos riasztó, de képtelen vagyok kiszakadni a hálózat mélységes, magába szippantó örvényeiből. Túl mélyen vagyok, túl sok szálon dolgozom. Idő. Idő kell. A pánik bénító ereje szétterjed a megfeszült tagjaimban.

Itt vannak. Nincs időm.

Lehetetlen. Hogy találtak meg?

Ki kell jutnom. A fájdalomtól hangosan felüvöltve, a halántékomat szorítva, ívbe feszülő gerinccel tépem ki a tudatomat a mélyről, és csak remélni tudom, hogy nem szakad apró darabokra.

Zihálva nyitom ki a szemeimet. Remegő kézzel törlöm le a szemeimből záporozó könnyeket. Az ujjaim vörössé válnak. Vér. A mágiám újonnan bebörtönzött vadállatként üvölt. A rendőrök adóvevőinek a tolakodó frekvenciája hangos sípolással karcolja végig a koponyámat, a telefonjaik közeledő jelei pedig pittyegve kalapálnak a fejem tetején. Forog a szoba.

Lépteket hallok a folyosóról, és ez egy kicsit magamhoz térít. Felülök. Pillanatok alatt mérlegelem a helyzetemet. Nincs időm feltölteni a talált dolgokat a felhőbe, de a pendriveomon minden rajta van. Kitépem a laptopból, és gondolkodás nélkül az egyetlen olyan helyre rakom, amit senki nem találhat meg vagy vehet el tőlem. Lenyelem. Ezután felugrok, a táskámba szórom az összes kütyüt, amit valaha használtam a munkámhoz, és elindítom a laptopomon az önmegsemmisítő scriptet.

Tíz másodpercem van eltűnni.

Megrándul a kilincs, az ajtót csak az elé tolt, labilis szekrény állítja meg.

Hét.

Hat.

Hangok szűrődnek be kintről. Mintha víz alól hallanék mindent. A nevemet az ő hangján. Mondd valamit, de nem értem a fülem sípolásától. Tényleg csapda volt. Felakasztom a drótkötélhez tartozó fogantyút a helyére.

Egy.

A laptop robbanásának az ereje repít ki az ablakon.

Az eddig érzett hideg semmi nem volt ahhoz képest, ami most csapódik az arcomba. Fogalmam sincs, hol a maszkom, talán ösztönösen téptem le, mikor csurom vér lett. A kapucnimat hátracsapja a menetszél, de a pamutsapkám kitart. A kezeim jégcsapokká fagyva szorítják a fém kapaszkodót, ami egyre gyorsabban száguld a kötélen.

A drót végén lévő fékező szakasz olyan erőset ránt rajtam, hogy képtelen vagyok tartani magamat. Hálát adok a parkour mániás időszakomnak, az ösztöneim azonnal bekapcsolnak, és gyakorlott gurulással érkezek a tömbház lapos tetejére. Sípoló tüdővel zihálva, tágra nyílt szemekkel ülök fel. Remegve tapogatom végig magamat, törést, zúzódást vagy legalább egy húzódást keresve. Semmi. A fejem még mindig kusza, de a testem jól van.

Nem bírom tovább. A feszültség, a pillanatnyi megkönnyebbülés, és a lüktető adrenalin egy hangos nevetést csalnak elő belőlem. Hátra fekve élvezem ki egy pillanat erejéig, de tudom, hogy nincs sok időm. El kell tűnnöm innen mire a zsaruk lemásznak a végtelen lépcsőrengetegen.

Azonnal felugrok a földről, mikor a drótkötél újra megfeszül. Egy árny száguld felém a sötétben. Egy sziluett, amit bárhol felismernék. Ez megőrült? Min csúszik egyáltalán? Nem is volt második fogantyú. Ráadásul egy gombnyomásomba kerülne kioldani a kötelet a falba mélyedt kampó végéből. Vadbarom. Néhány végtelen hosszúnak tűnő másodpercig meredek a mechanikus gombra a horgony végében. Ha ezt megnyomom, a mélybe zuhan. Nem tudom megtenni.

A picsába.

A picsába.

Még hallom a teste érkezésének a puffanását magam mögött, mikor nekifutok, és elrugaszkodok a tető széléről. A szomszéd ház csak egy leheletnyivel alacsonyabb, de ez épp elég, hogy lehetővé tegye, hogy átugorjak a keskeny utca fölött, ami elválasztja őket. A szívem a torkomban dübörög, mikor szilárd talajt érzek a talpam alatt. Megállok a tető peremén, és felnézek oda, ahonnan elrugaszkodtam. Egy sötét, dühös szempár pillant le rám. Látom benne, hogy nem fog megállni.

- Ne csináld, Jake. – Hátrébb sétál, hogy lendületet szerezzen. Valamiért jegesebb kétségbeesés markol belém, mint mikor én ugrottam. Üvöltök. – ÉR EZ ENNYIT?!

Nekifut, és vele együtt én is a következő háztömb felé lódulok. A vállam fölött hátranézve látom, hogy tartja a tempómat. Újabb ugrás. Újabb megkönnyebbülés, mikor a lábam eléri a következő tetőt. Mikor fogy el a szerencsém? Melyikünknek fogy el előbb a szerencséje? Miért csináljuk ezt? Miért nem áll meg?

Öt ugrás van mögöttünk. Száguldok a hatodik felé.

Éles fájdalom nyilall a fejembe, meginognak a futólépteim. Üvöltve rogyok térdre, a kezeimet a szemeimre szorítva próbálom elcsitítani a fejemben zsongó hangok százait. Már túl fáradt vagyok elhallgattatni őket, lassan felülkerekednek rajtam. Csendet. Csak csendet akarok.

Összeszedem magamat. Felállok, hogy újra lendületet szerezhessek.

- Ne mozdulj. Vége van. – A néhány méter távolságból rám szegezett pisztoly szemébe nézek.

- Nem lőnél le. – Fogalmam sincs honnan, de tudom. Remélem.

- Ha ebben az állapotban ugrani próbálsz, amúgy is halott vagy. – Ökölbe szorulnak a kezeim, mert tudom, hogy igaza van. Újra forogni kezd a világ. Kimerült vagyok, mégis robbanásra kész. Hiába használtam fel a mágiám egy részét, túlságosan hirtelen kellett visszavonulót fújnom, hogy elcsitítsam a maradékot. Így is túl sok maradt. Annyira sok. Én csak aludni akarok. Csak csendet akarok. Sírni akarok.

De még nem adom fel. Még nem tehetem. Még vannak fegyvereim.

- Csak engedj elmenni.

- Miért tenném? – Egy lassú mozdulattal veszem elő a telefonomat a farzsebemből. Bárki más talán idegrohamot kapna, hogy lőfegyvert rántok e elő, de Jake türelmesen kivár. Egészen ironikus, hogy talán jobban ismer, mint a barátaim.

- Mert nem akarod, hogy az ellenségeid megtudják, ki a legfontosabb számodra, és hol lakik. Egy gombnyomásomba kerül, sőt csak egy mágiával átszőtt gondolatba – feloldom a telefont, és megnyitok egy régről lementett képet, hogy felé mutassam. – Nagyon édes volt a facebook fotó, amit feltöltött a tavalyi szülinapján rólatok. Azonnal letöröltetted vele, de az internet nem felejt, Jake. Azt is megtaníthatnád neki, hogy ne adja meg mindenféle kamu oldalakon a címét. De azt aláírom, hogy gyönyörű hangja van. – Valami megváltozik a tekintetében. Mintha most először látnám rajta azt, hogy képes lenne tényleg lelőni. Csak nem ideget ért a fenyegetés?

- Blöffölsz – a hangja meglepően nyugodt. Megtántorodva húzom el a számat. Tényleg blöfföltem. Soha nem írnék ilyen gerinctelen scriptet. Soha nem sodornék szándékosan veszélybe egy ártatlan kívülállót. A picsába, hogy van lelkiismeretem.

- Nem blöffölök. Mindent tudok róla – megremeg a hangom, és ezen a ponton már én sem hinnék önmagamnak.

- Nem abban kételkedem. De nem vagy az a típus, aki ártatlanokat von bele a háborúnkba – az apró, magabiztos mosoly a szája sarkában elindít valamit bennem. Gyűlölöm, hogy egy részem örül, hogy nem nézte ki belőlem. Egy másik részem kétségbeesetten kutat a következő lépés után. Húznom kell az időt.

- Mennyire vagy biztos ebben?

- Eléggé ahhoz, hogy ne engedjelek el – felém lép, én pedig ösztönösen hátrálok néhány lépést. A tekintetem körbeszalad a környezetünkön. Az ajtó, ami a lépcsőházba vezet, Jake háta mögött van. Kilőve. A tető pereme most már csak kétlépésnyire van a hátam mögött, a tízemeletnyi mélységtől egy pillanatra megszédülök. A ház mellett futó villanyvezetékek elérhető távolságban vannak. Ha tökéletes erővel rugaszkodnék el, lehet, hogy el tudnám kapni.

Lehet.

- Nincs hova futnod. – Ő mondja ki azt, ami mostanra mindkettőnknek nyilvánvaló. A hangja olyan lágy és nyugodt, mintha egy rémült kisállatot akarna megnyugtatni anélkül, hogy elijesztené. Fél, hogy ugrani fogok. Pedig nem fogok. Öngyilkosság lenne.

- Ha ilyen jó véleménnyel vagy rólam, miért üldözöl? – Most már csak a kétségbeesés beszél belőlem. – A rossz emberek gondolkodás nélkül felhasználnának egy ilyen fegyvert.

- Nem vagy rossz ember. – Nem értem. Akkor miért? Nem kéne ellenségeknek lennünk. – De sok rosszat tettél, és vállalnod kell a tetteid következményeit. – Kis híján gúnyosan felhorkantok.

- Rosszat?! Soha nem ártottam senkinek. – A bankokat nem üldözi senki, mikor kisemmiznek családokat. A biztosítók megússzák, mikor mondvacsinált okokkal porba tiporják a szerződéseiket.

- Törvényt szegtél. – Elpattan valami az agyamban. Nem tudom, miért, de azt akarom, hogy megértse. Hogy lássa ő is.

- Igazságtalan, gazdagokra formált törvényeket, igen! – Felemelem a hangomat, de neki meg sem rezzen az arca. Az igazság megingathatatlan lovagja. Nem érik el a szavaim. Nem érti. Nem tudok hatni rá.

Tényleg le fog tartóztatni.

Be fog vinni a rendőrségre.

A jövőm véglegessége fojtogató erővel szorul a torkom köré. Pánikolok. A kusza gondolataim alattomosan élesztik fel újra az elmémben sikeresen elcsitított vihart. Elég!

Szétesek.

- Meghalok, ha beviszel. Meg fognak ölni. – Már nem őt nézem, csak magamnak mondom a szavakat. – Ezzel a jellel a karomon nem élek túl egy hetet sem ott.

- Kik fognak megölni? – Recsegve hallom a hangját, mintha egy régi rádió rosszul fogott adása lenne. A mostanra fékezhetetlenné vált mágiám felülkerekedik rajtam. Alig értem, amit mond. A halántékomra szorítom a kezeimet, de így sem tudok fókuszálni. El kell mondanom neki, de az értelmes szavak leperegnek a nyelvemről, csak a kusza semmiségek jutnak át.

- A rendőrkapitány is az ő emberük. Tudni fogják, hogy tudom. – Hátra szédelegve tépem le a sapkát a fejemről, mintha az éjszaka hidege lehűthetné a gondolataimat is. A sarkam megbillen a tető peremén.

Az alkaromat megragadó kéz visszaránt a mélybezuhanás küszöbéről. Előrébb húz, a kezeit a halántékomra szorítva kényszeríti magára a fókusztalan pillantásomat. A kellemes, meleg nyomás a fejemen segít, hogy néhány másodperc múlva ne csak nézzem, de lássam is őt.

- Kiknek az embere? Honnan van a jel? – A gondolataimban fuldokolva próbálom felfogni a szavait. – Nem tudok segíteni, ha nem mondasz semmit Alistair.

A nevem segít. Visszahúz. Hosszút pislogva kaparom össze a gondolataim maradékait. El kell érnem, hogy ne vigyen be. Ha bevisz, halott vagyok.

- A Bloom. Nem direkt másztam bele, Jake, véletlen volt. Túl sokat tudok. – Megszorulnak az ujjai a bőrömön, mintha tudná, hogy ezzel egy kicsit tovább itt tarthat.

- Mondd el. – Hosszút pislogva bólintok. Keresem a szavakat, amivel elkezdhetném. Szóra nyílnak az ajkaim, de helyette egy fájdalmas nyögés tör fel belőlem. Megérkezett az osztag, akik lemaradtak Jake mögött. Körbevettek minket. Nem szól a szirénájuk én mégis megsüketülök a végtelen műszertől, amit magukkal hoztak. Mintha trombitaszó kíséretében fúrnák az agyamat. És ezek a pittyegések. Ezek a kurva csipogó pittyegések. A falba akarom verni a fejemet tőlük.

- Nem – halkan suttogok. – Csend legyen – kitépem magamat Jake kezéből, hogy a fülemre szoríthassam a kezeimet. – Hallgassatok!

- Rose, rádiócsendet kérek, kapcsoljatok ki mindent! – Csak a távolból hallom a parancsot, amivel elkésett. Vége. Most már tényleg vége van. Megint érzem az érintését a fejemen, de már nem ismerem fel az arcát. – Alistair nézz rám! – A hangja mélyebb és torz, mintha egy robot beszélne helyette. A képzeletem szüleménye, tudom. Ránézek, de nem tudok fókuszálni. A szemeim kékje olyan élesen világít a feltörő mágiámtól, hogy kékre festi még az ő vonásait is. – Fókuszálj és figyelj az én hangomra. – Beszél még valamit egy barátjáról, akinek hasonló képessége van. Kamu. El akarja terelni a figyelmemet, hogy segítsen. De nem akarom hallani. Se az ő taktikai hazugságait, se ezeket a kibaszott kis pittyegéseket, amik napok óta nem hagynak békén.

Elegem van.

Kurvára. Kibaszottul. Elegem van.

- Én… már csak… csendet… akarok. CSENDET! – Az utolsó dolog, amit látok, egy élénk kéken feltörő mágiahullám robbanása és egy sötét némaságba burkolózó városrész.

Minden fény kialudt, ameddig a szem ellát.

És végre csend van.

Síri csend.

„A düh olyan, mint egy gyúlékony gáz – a legapróbb szikrától azonnal belobban, és egyetlen cifra lánggal elég.”

– Stephen King –

Két lépéssel átszelem a szobát és kézen ragadom társam.

– Rose! Kellesz nekem! – kezdem vonszolni magam után.

– Hátrább az agarakkal, Jake! – tiltakozik a nő. – Férjnél vagyok! Különben sem vagy az esetem! Még csak szakállad sincs!

Csak egy pillanatra torpanok meg, hogy türelmetlen magyarázatot adjak neki.

– Kellenek a kamerád felvételei! Vagy odaadod gyorsan, vagy eljössz velem az őrsre, hogy kielemezzük!

– Az sem biztos, hogy ő volt az – fakad ki. – Miért vagy benne ennyire biztos? Csak egy kölyök volt!

– Ő volt az! – villantom rá szemeimet és tuszkolom be a kocsim anyósülésére.

Bent az őrsön több apróbb klipre vágjuk Rose testkamerájából letöltött anyagot. Átadjuk az elemzők részére, hátha találnak valami érdekeset a gorilla méretű dílerünkkel kapcsolatban. Én pedig átmentem magamnak az este végéről készült felvételt, amin gyanúim szerint Ace szerepel. Többször is lejátszom a videót, emlékezetembe vésem minden vonását. A feltűnő, kék tincseket, az annál is feltűnőbb kék szemeket. Vajon kontaktlencsét használ? Ki tudja?

Elindítom az arcfelismerő szoftvert és tekintetemet a képernyőre fixálva várom az eredményt. Ha Rose-nak van igaza, és csak egy egyszerű kölyök, akkor hamar meglesz az arca. Ha csak egy egyszerű kölyök, akkor nem bujkál, nem igaz? Perceken belül kéne több találatnak is felugrania. Ezzel nagyon is könnyen tisztázhatná magát. De nem így történik. Órák telnek el eredmény nélkül. A város összes térfigyelő kamerájának, biztonsági drónjának és járőrének felvételeit veti össze a program a fiú arcának paramétereivel. Eredménytelenül. Tudtam, hogy mit éreztem, amikor megfogta a kezem. De ez édes kevés, ahhoz, hogy egyáltalán behozassam kihallgatásra. Nekem bizonyítékok kellenek!

Még akkor sincs eredmény, amikor visszatérek az ebédemmel. Csak egy kölyök, mi? Oda sem figyelek arra, hogy mit eszek, csak a képernyőt figyelve lapátolom magamba az élelmet. Négy kávé és még két későbbi étkezés után kezd csilingelni a kereső. Végre találat van! Az egyetemi kampuszon ismerte fel az egyik kamera. Remek. Rose felvételéről kimerevítek egy képet, amin egész jól látszik az arca. Elküldöm az igazgatóságnak és hamarosan megkapom a tanuló aktáját.

Alistair C. Everett.

Megvagy.

Lefuttatom a rendszerben a nevet, és megtalálom a személyes adatait. Az adatbázisban szereplő képpel nyilvánvalóan babráltak, de ez még mindig nem elég bizonyíték ahhoz, hogy behozassuk. Számtalan diák szórakozik azzal, hogy lehetetlenebbnél lehetetlenebb képeket rakjanak fel magukról. És bár szabályellenes, attól még nem bűncselekmény. Szegény, árva Alistair haragszik a világra, amiért anyu és apu faképnél hagyta.

Ismét felveszem a kapcsolatot az egyetem igazgatóságával és berendelem őket elbeszélgetésre.

.o.O.o.

A következő napok eredménytelenül telnek. A tanári kar nem tud róla mint mondani. Személyesen nem ismerik, hiszen ezernyi másik diákkal is foglalkozniuk kell. A jegyei alapján jó diák, nincs feljegyzés balhékról vagy botrányokról, szorgalmasan bejár az óráira, időben elkészíti a beadandóit. Mintadiák. Nem lehet rajta fogást találni.

A következő reményem a hegyomlás kihallgatása. A bárgyú gorillát Brandon Batesnek hívják és sokkal kevesebb a sütnivalója, mint elsőre hittük volna. A telefonjáról letöltött adatok szerint ott éli az életét, mindenről feljegyzést készít, hogy ne felejtse el, azonban ezeknek a feljegyzéseknek a nagy részét valaki, vagy valami törölte abban a pillanatban, amikor letartóztattuk. Az adatok letöltése közben a telefon kisült, mint egy ósdi autó akkumulátora. Akárkinek dolgozik is, az nem akar ilyen egyszerűen lebukni. Brandon koponyájában találunk egy csipet, ami szándékosan összezavarja az emlékeit, ha szorult helyzetbe kerülne, így átmehet a hazugságvizsgálaton is. Gyakorlatilag lebutítja a használóját. Ki vállalkozna ilyesmire önként?

A beavatkozást olyan profin végezték el, hogy a bőrén alig maradt nyoma. Csak akkor fogtak gyanút a kihallgató tisztek, amikor Brandon egy kihallgatás során négyszer változtatta meg a történetét. Ezután elküldték egy CT-re, ami kimutatta a csipet a kemény fejében. Egy beavatkozáson kell túlesnie ahhoz, hogy normálisan kihallgatható állapotban legyen, és még így sem biztos, hogy nem roncsolódik tőle az agya és az emlékei, szóval a gorillánkat akár le is húzhatjuk a vécén.

Amikor azt hittem végre, hogy két legyet üthetek egy csapásra, mindkettő kicsúszik az ujjaim közül.

A picsába!

.o.O.o.

A futópadon edzek, amikor Rose mellém lép. Arca aggodalmas. Némán gesztikulál, hogy állítsam le a gépet. Megnyomom a gombot, és amikor szép lassan leáll a gépezet, a nyakamba akasztott törölközővel megtörlöm az arcomat.

– Jake – szólal meg gondterhelten. – Mikor voltál otthon utoljára?

– Nem tudom – felelem őszintén. – Milyen nap van?

– Csütörtök.

– Akkor három napja.

– Ide akarsz költözni az őrsre? Van egyáltalán elég váltó ruhád? Mikor pihentél utoljára? Alszol te rendesen? – bombáz a kérdéseivel.

– Most nem mehetek haza, Rose – ráncolom szemöldököm. – Meg kell találnom Ace-t, és megvárom, amíg az a nyavalyás Brandon magához tér, hátha ki tudunk szedni belőle valami hasznosat.

– Jó, akkor most haza viszlek – közli szigorúan.

– Mit nem értesz azon, hogy forró nyomon járok? – csattanok fel ingerülten.

– Jake, három hét telt el és a kis dj-ről nincs semmi hír, Brandon műtétje pedig majd csak jövőhéten lesz. Menj haza és aludd ki magad, fáradtan nem vesszük hasznodat – fonja karba kezeit a mellkasa előtt. – Zuhanyozz le, öltözz át. Odakint megvárlak. Akár még egy vacsorára is meghívlak.

– Tényleg nincs esélyem ellened? – kérdezem fájdalmas fintorral.

– Három gyerekem van – von vállat, mintha ezzel megmagyarázna mindent.

Eleget teszek a kérésének és a zuhanyzó felé veszem az irányt.

.o.O.o.

Bekövetem a környék összes diszkóját és szórakozóhelyét. Folyamatosan figyelemmel kísérem az előadókat. Várom az értesítőket. Minden olyan estén elmegyek, amikor meglátom Alistair művésznevét – Trace. Még ezzel is a rendőrség arcába röhög – kiírva. Azonban minden alkalommal csalódnom kell, a beharangozott fellépő sajnálatos módon mégsem tudta vállalni a koncertet. Mintha direkt az idegeimre akarna menni. Ha egyszer elkapom, akkor a saját kezemmel fogom megfojtani.

.o.O.o.

Hiába fut folyamatosan az arckereső, még akkor sincs találat, amikor egy hónappal később Ace újra munkába áll. Mire a helyszínre érünk csak a szokásos kártyalap vár bennünket. A csücskébe egy tollal rajzolt szívecskével. Elfutja az agyamat a pulykaméreg és tehetetlen dühömben felrúgok egy kukát.

– Szórakozik velünk – gyűröm össze a kártyalapot.

– Jake, az bizonyíték volt – szól rám Rose.

– Bizonyíték a tököm! Olyan nagyra van magával a kis seggfej, hogy még pofátlanul üzenget is! – tolom Rose arcába a kis lapot.

– Biztos a megnyerő személyiséged előtt tiszteleg – fintorog a törp.

A jelvényemre esküszöm, hogy agyon fogom verni a nyomorult kártyapaklijával, ha újra találkozunk. Akármeddig tartson is a procedúra.

.o.O.o.

A nyomok teljesen kihűlnek, a nyomozás zátonyra fut. Brandon agyilag zokni lett, mármint még annál is zoknibb zokni, mint amilyen volt. Egy puha falú gumiszobában ápolják és néha törölgetik a nyálat a szája sarkából. Amikor megpróbálták eltávolítani a csipet a fejéből, az valamiféle önvédelmi mechanizmusba kezdett és egy mágikus-elektromos impulzus segítségével tisztára törölte a behemót mogyorónyi agyát. A vezetőség azzal csitított, hogy találunk még bőven dílereket, akiket meg lehet szorongatni, de attól tartok, hogy az összes Bloomos anyaszomorító kapott egy ilyen kis önmegsemmisítőt a csodálatos buksijába.

Ace ezen kívül csak egyszer bukkan fel. Ugyanúgy hagyva egy szívet a kártyalapon, mint korábban. Minden kék hajú polgár megjelenésekor riaszt a rendszer, de egyik sem ő az. Kezd olyan érzésem lenni, hogy nincs is a városban. Az egyetlen reményem az maradt, hogy újra felbukkan majd, amikor kezdődik az egyetem. A tanulmányait csak nem hanyagolja el.

.o.O.o.

Nem sieti el a drámai belépőt. És nem is sikerül igazán drámaira. Az arckereső folyamatosan jelez, de konkrét találat csak akkor érkezik, amikor már legalább két hét eltelt az új tanévből. A kamerák a kampusz területén bukkannak rá az arcára. Hiába lenne kedvem azonnal autóba ülni és elütni vele azt a kis szerencsétlent, nem teszem. Ha most felbukkannék, akkor biztosan újra nyúlcipőt húzna. Egyelőre csak a kamerákon keresztül figyelem. Hogy Rose ne szólhasson rám, egy sporttáskába pakolva hozok magammal elegendő váltás ruhát és egy hálózsákot. Így nincs akadálya annak, hogy az irodában maradhassak. Egyetlen pillanatról sem akarok lemaradni. Még koffein tablettákat is szereztem.

Várok egy kicsit, hogy lankadjon a figyelme. Csak akkor eredek ténylegesen is a nyomába, amikor már úgy gondolom, hogy Ace már nem számít rá, hogy a sarkában vagyok. Újabb kártyalapok nem kerülnek elő, a „legendás” hacker nem dolgozik. Bizonyos körökben azt suttogják, hogy meghalt, vagy visszavonult. Én persze tudom az igazat, most épp tök normális, hétköznapi egyetemistát játszik. Nem messze állok mögötte a sorban mozijegyért. Vagy nem vett észre, vagy nagyon ügyesen színészkedik.

Megvárom, hogy a tömeg benyomuljon a moziterembe. Utolsóként lépek be a vetítésre, akkor ülök le, amikor vége a reklámoknak. Még épp látom, hogy egy kékre mázolt hajcsomó megfordul pár sorral előrébb, aztán sötét lesz. Szinte látni vélem, hogy szemei döbbenten elkerekednek, de előfordul, hogy csak képzelem.

Idegesen izeg-mozog az egész vetítés alatt. Ez a flight or fight, a menekülsz, vagy harcolsz reakció. Rengeteg kihallgatásom volt már, ismerem a delikvensek testbeszédét. Amikor annyi adrenalin és feszültség van benned, hogy a tested nem bír megállni egy pillanatra sem, a nyugtató mozdulatok, a lábrángás, a köröm rágás, a haj folyamatos tűrögetése, mind indikátorok ahhoz, hogy a kihallgatott fél valamit rejtegetni próbál. A másik reakció az, amikor a tested teljesen lefagy és elönt a hideg izzadtság. Minél kisebbre húzod össze magad, mert az ösztöneid azt súgják, hogy ha sikerül jelentéktelennek tűnnöd, nem is nézel ki bűnösnek. Persze nyilván világosban és szemből kéne látnom, hogy bármilyen következtetést levonhassak, de az még a vaknak is nyilvánvaló, hogy ideges lett. A film még talán a felénél sem jár, amikor felkel a helyéről. Kivárok, amíg kikecmereg a sor szélére, aztán elindul a kijárat felé. Ekkor kelek fel én is, el kell csípnem egy szóra. Viszont, amikor kiérek, Alistairnak már hűlt helye.

.o.O.o.

A diszkó a második otthonom. Egyszerűen imádok itt lenni. Ma nem zenélni jött, csak szórakozni. Ha csak a rá függesztem a szemem, nem lesz hányingerem a hullámzó tömegtől és a fények kaotikus villogásától. Hála a füldugóimnak, most még a fejem sem fájdul meg a zenének nevezett valamitől, ami a hangfalakból üvölt. Csak tompán hallom. A drogok úgy járnak körbe, mintha csak cukorkát osztogatnának. Alistair nem vesz be semmit, legalábbis nem akkor, amikor figyelem. Zsákmányol magának egy üveg sört és a terasz fel furakodik. Ideje nekem is elmozdulnom a fal mellől, elmacskásodtak a tagjaim. Egy lágy ütközik nekem, megfordul, és fülig ér a szája. Kezei tapogatózva indulnak meg a mellkasomon.

– Szia! – kiabálja részegen. – Később nem akarsz dugni egyet?

Kétlem, hogy ezt a kérdését józanul is megbánná. Lefejtem magamról az ujjait és arrébb tolom. Még utánam kiabál valami olyasmit, hogy seggfej vagyok, de a füldugókat csak akkor veszem ki a füleimből, amikor már a kijárat közelébe érek. Az egyik elkerített boxban ott ül Paprikajancsi és úgy integet nekem, mintha minimum tőlem kapná a fizetését. Legalább most nem oldott kereket. Odalépek hozzá és megállok mellette.

– Te aztán imádhatsz diszkóba járni, hogy mindig itt futunk össze – vigyorodik el.

– A diszkó az életem – ülök le vele szemben.

Gondtalanul dohányzik, nikotinfüstöt eregetve az éjszakába. Leteszem a telefonom, hátha sikerül rávennem egy nyelvbotlásra, amivel elárulja magát. Tekintete csak egy pillanatra rebben a készülékre. Nyilván ő is számít ilyesmire.

– Elfogadtad már, hogy nem Ace vagyok? – kérdezi és mosolya annyira tenyérbemászó, hogy sav helyett ebben is lehetne holttesteket oldani. – Alistair vagyok, ha eddig nem sikerült volna kinyomozni.

– Tudom, hogy ő vagy – közlöm vele rezzenéstelenül.

Ha továbbra is hülyének néz, tényleg agyonverem. Vagy legalább a cigit nyomom le a torkán. Vagy kirúgom alóla a széket. Valami egyszerűt, ami még nem számít rendőri túlkapásnak.

– Több, mint egy hónapja lihegtek a nyakamban – szúrja közbe kelletlenül, mintha én lennék púp az ő hátán.

– És több, mint egy hónapja nincs nyoma Ace-nek – világítok rá lassan elmosolyodva.

– Az, hogy eltűnt, miért bizonyítaná, hogy én vagyok? Lehet, hogy rossz emberrel szúrt ki, és utolérte a végzete.

Ez logikus lenne, valóban. Főleg, hogy ha azt vesszük, az elmúlt hónapokban nem igazán volt valami termékeny. Két meló semmi ahhoz képest, ahogy és amilyen tempóban dolgozni szokott. Talán valami elkerülte a figyelmem.

– Nem bizonyítja, de növeli a gyanút – felelem lassan. – És az is, hogy a találkozásunk után lóhalálában menekültél la a radarról.

Kíváncsian várom, hogy milyen mesével rukkol elő. Nyilván ennyi idő alatt remekebbnél remekebb fedősztorival rukkolt elő.

– Majdnem megerőszakoltak, seggfej – közli érzelemmentesen. Ó, hogy egyem meg a pici törékeny lelkét. – Vidékre menekültem feldolgozni. Érzéketlen tuskó.

Tehát tényleg nem volt a városban. Igaz, hogy csak egy megérzés volt, de most beigazolódott a gyanúm. Minden idegszálammal figyelek rá. A mozdulatait, a mimikáját, a képességemmel ráhangolódom a rezgéseire. A hazugság legkisebb jelét is észreveszem. Akkor is, ha jeges, kék tekintetével éppen felnyársalni készül.

Csupán csak pár pillanatig figyelem, amikor újra megszólal. Nagyon szeretheti hallani a saját hangját.

– Tudod, valami nem hagy nyugodni – hajol közelebb bizalmasan. – Tegyük fel, hogy én lennék Ace. Elméletileg – hangsúlyozza ki. – Ha nem tudtam volna meg, hogy gyanakszol rám, akkor valószínűbb, hogy leleplezem magamat, nem?

– Így is le fogod leplezni magadat, Ace – jelentem ki. Csak idő kérdése. Most már megvagy. Csak türelmesen kell várnom, ennyi az egész. Egyszer úgy is hibázol majd.

– Miért leplezné le magát Ace, ha tudja, hogy követik? – fintorodik el.

Ennyire buta biztosan nem lehetsz.

– Mert függő vagy.

Keze megáll a hamutál felett. Csak egy pillanatra. Megfeszül, aztán elenged. Próbál ugyanolyan lazának mutatkozni, mint előtte. Lepöccinti cigarettájáról a hamut.

Megvagy!

Egy pár pillanatra lefagy. Az elméje nem tudja eldönteni, hogy meneküljön, vagy maradjon. Most olyan, mint egy viaszbábú. Minél kevesebbet mocorog, annál inkább felhívja magára a figyelmet. Úgy ül velem szemben, mint akit leforráztak.

Magabiztosan elvigyorodik. Elnyomja a cigijét és felkel. Szóval a menekülést választja? Csakhogy én még nem végeztem. A karja után nyúlok, ahogy távozóra fogja. Ezzel sikerül megállítanom. Különös kis villámcsapás fut végig ujjaimon, fel a karomon a vállamig. Itt valami bűzlik. Visszafordul felém és unottan méreget. Van valami a karján, ami gyengén, de mágikus hullámokat bocsájt ki magából. Elfordítom a kezét és félretolom a karperecet. Okos fiú. A titánium miatt én is csak alig éreztem. De ott van. Egy apró, lilás fényű rúna, amivel az árulókat szokták megbélyegezni.

Lehet, hogy rossz emberrel szúrt ki, és utolérte a végzete.

Nocsak! Egyre érdekesebb ez az este. Megrántja a kezét, de nem engedem el. Alaposan szemügyre veszem a jelet. Nem indít be vészcsengőt a fejemben. Ez nem olyasmi, amit a helyi bandák használnak. Ilyet nem látni minden utcasarkon. Minden apró vonalat és kanyarulatot meg kell jegyeznem, hogy később lefuttathassam a rendszerben.

Amikor elengedem, úgy öleli magához a karját, mintha kiharaptam volna belőle egy darabot. Érzékeny pontra tapintottam volna?

– Úgy látom, tényleg sikerült rossz emberrel kiszúrni – jegyzem meg.

– Ez nem bizonyít semmit – sziszegi feszülten.

– Nem mondtam, hogy bizonyítana bármit is – javítom ki magam. Nem vádolhatom meg semmivel, mert nincs a kezemben semmi. Tudom, hogy tudja. Tekintete elsötétül, most először tűnik ténylegesen feszültnek. A karját még mindig magához öleli. Elzárkózik. Testbeszéde többet mond, mint a szavai. Ma már hiába faggatnám, nem mondana semmit. – Tudod, ha feladnád magad, a rendőrségen nagyobb biztonságban lennél – fürkészem arcát.

Arckifejezése ismét megváltozik. A legjobb védekezés a támadás. Felháborodva horkant fel.

– Most komolyan? A rendőrségen? Ahol az emberek fele korrupt, a másik fele pedig alkalmatlan? – kérdezi kételkedve. Leengedi a kezét és kihúzza magát. Nem írom a számlájára, hogy nem bízik a rendőrségben. A vihar még mindig nem ült el. Azok, akik ügyesebbek voltak, még mindig köztünk bujkálnak. De hiszem, hogy idővel sikerül megtisztítani tőlük az igazságszolgáltatást. – Az alapján, hogy ennyi időd van egy átlagos egyetemista után loholni, felteszem te a második kategóriába tartozol – jelenti ki lenézően és fordít nekem hátat. – Már megmondta, Jake Walker. Nem én vagyok az, akit keresel.

Ezzel elszambázik vissza a táncparkettre. Én pedig nem követem őt. Annak a puszta ténye, hogy nem mutatkoztam be neki, és ő tudta a nevemet, elegendő számomra ahhoz, hogy mára befejezzem. Okos fiú. De mégis sikerült annyira felzaklatnom, hogy megbotoljon. Egy-két ilyen hiba és a markomban leszel Ace.

.o.O.o.

Lerajzolom a rúnát, amit Alistair karján láttam, bedigitalizálom és elindítom a programot, ami a hasonló billogok adatbázisa. Annyiféle népség keveredik ebben a városban, hogy még így sem biztos, hogy találkoztunk minddel. A bűnszervezetek, bandák és egyéb gengszterek előszeretettel használják az ilyen jelöléseket a szerződésszegőkre, spiclikre, vagy átvert kliensekre. És bár a város különböző kerületeiben számtalan őrs működik, a tündéknek saját rendvédelmi szerveik vannak a puccos kastély-negyedükben. Ők aztán nem osztozkodnak az információkban. Túlságosan is többre tartják magukat. És bár csökkent a szélsőséges rasszista mozgalmak tüntetése az utóbbi években, nyílt titok, hogy bosszantja őket a népek keveredése. Azok a tündék például, akik más fajokkal keverednek, már soha többé nem tehetik be a lábukat az ő tiszta vérű birodalmukba. A gyomrom felfordul tőlük, de komolyan.

– Találtál valamit? – kérdezi Rose két bögre kávét tartva a kezében.

– Még semmi – veszem el tőle az egyik bögrét. – Kösz.

– Még most sem tudom elhinni, hogy az a kisfiú Ace – rázza a fejét.

Rosne-nak én is kisfiú vagyok. A maga nyolcvanhat évével még csak épp középkorúnak számít. Már akkor itt dolgozott, amikor az apám járőr volt.

– Honnan máshonnan tudta volna a nevemet, ha nem törte volna fel a rendőrségi adatbázist? – kérdezem belekortyolva a gőzölgő, forró italba.

– Ez igaz – bólint lassan és leül mellém. – Van már ötleted, hogy miként csíphetjük el?

– Még gondolkodnom kell rajta – ingatom meg a fejem.

Újabbat kortyolok a kávéból, amikor a gép élesen csipogni kezd, találatot jelezve. Szemöldökeim összeszaladnak. Egy hulla vádliján éktelenkedik a jel. A kép egy gyilkosság helyszínén készült. Az aktába olvasva megtudom, hogy a holttest egy olyan Bloom terjesztőé, aki megpróbált kiszállni az üzletből. Ez érdekes. Mi köze lenne Ace-nek a Bloomhoz? Eddig nem volt semmi, ami összekötötte volna az ő nevét a droggal. Nem tűnt olyannak, mint aki ilyenekkel seftel.

Rose nem szól semmit, csak aggodalmasan néz rám. Most már tudom, mit kell tennem.

– Hívnom kell Sebastiant – jelentem ki és már tárcsázom is a nevét.

Hosszasan cseng ki, mire felveszi.

– Héééé, haveeeer – szól a telefonba.

– Mennyire vagy lent alfában? – kérdezem ingerülten.

– Csak egy kicsit haver – vigyorog bele a telefonba. – Semmi illegális, haver. Csak egy kis nadragulya meg vodka – röhögi el magát.

– Sebastian, tegnap volt a fél éves fordulója, hogy nem iszol – jegyzem meg.

– Ja, haver, hát nem tök király? Ezt meg kell ünnepelni, haver.

– Ki kell józanodnod, szükségem van rád. Érted megyek.

– Nem kell haver, jövök én – még mindig hallom, ahogy vigyorog. Egy vödör hideg vízbe fogom dugni azt a hülye raszta fejét. – Csak tudod a kis pittyegések – magyarázza átszellemülve. – A kurva kis pittyegések nem hagynak aludni. Csak elhallgattatom őket. Egy kicsit. Hogy nyugtom legyen. Haver, ez nem bűn.

– Hol vagy most? – kérdezem.

– A kecómban haver – válaszolja.

Kinyomom a telefont és autóba ülök. Sebastianért elmenni olyan, mintha az ember a gyerekéért menne az iskola igazgatójához, mert amaz már megint rossz fát tett a tűzre. A lakásához érve bekopogok. Nem érkezik válasz. Lenyomom a kilincset. Az ajtó nyitva van. Bent a szobában félhomály. A tévé halkan duruzsol, valami tehetségkutató műsor egyik adásával. Sebastian a kanapén fekszik, félig alatta és fölötte is egy-egy lány. Mindhárman anyaszült meztelenek. Fel nem foghatom, hogy annak idején ezzel a gyökérrel legjobb barátok voltunk a középiskolában. Mégis elmosolyodom, amikor a régi időkre gondolok.

– Hé – rugdosom meg a lábát gyengéden.

Nyöszörög, mocorog. Az egyik lány – az, amelyik alul fekszik – álmosan kinyitja a szemeit és szélesen elmosolyodik.

– Juhéééé! – éles hangjára a másik kettő is magához tér. – Te is jössz? – nyújtja felém két karját.

– Bocs lányok, el kell rabolnom a kaszanovátok – mosolyodom el.

– Jake, haveeer – sodorja le magáról a másik lányt Sebastian. – Úristen, de jó téged látni! – felkel a kanapéról és felém lépve szoros ölelésbe von. Kiráz a hideg izzadt, ragacsos érintésétől. Nem akarom tudni mi ragad!

– Szükségem van a segítségedre Seb – fejtem le magamról a kezeit. – Gyere, engedek neked vizet.

Betépett barátom engedelmesen követ a fürdőszobába. Sürgősen ki kell józanítanom. Minél előbb tér magához, annál jobb. Bár tudom, hogy bele fog telni pár napba, hogy teljesen kitisztuljon a feje.

.o.O.o.

Nem egészen egy hetet várok vele, hogy ismét felkeressem a társaságát. Az előkészületek megtörténtek. Sebastian végre tiszta. Bedugtam egy hangszigetelt, mágia-szigetelt szobába, ahol pihenhet. Készen kell állnia, amikor megtörténik. Remélem, hogy sikerül annyira sarokba szorítanom, hogy megtegye.

Most Trace a fellépő... Az istenekre! Ki használ ennyi nevet? Az lenne a legegyszerűbb, ha csak hülyegyereknek hívnám. Szokásosan a fal mellett állok. Türelmesen várok, hogy szünetre szánja el magát. Figyelem a mozdulatait, ahogy igazgatja a hangsávokat, tekergeti a gombokat. Más a rántottát készíti el ilyen ösztönösen. Kék szemei kísértetfényként világítanak a neonfények armadájában. A haja, mintha fluoreszkálna a sötétben, de lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem. Olyan, mint egy papagáj. Kár érte. Csak elcseszi az életét azzal, hogy bűnöző.

Hosszú idő telik el, mire kicsit lassabbra veszi a figurát. A fényjáték kicsit alábbhagy és most körbejártatja tekintetét a tömegen. Amikor meglát, elfintorodik. Odaintek neki, azon gúnyolódva, ahogyan korábban ő integetett. Megforgatja a szemeit. Reakciója mulattat. Ránéz az órájára, aztán a hátsó szoba felé int a kezével. Bemondja a mikrofonba, hogy szünetet tart és lesétál a színpadról. Követem a pihenőszoba felé. Ez sem előkelőbb, mint amilyen a másik volt. Felbont egy buborékos vizet és sértődötten leveti magát egy öreg fotelbe.

– Ha hajnalig nem tartok szünetet, akkor ott szobroztál volna a fal mellett? – kérdezi, meg sem várva, hogy én szólaljak meg előbb.

– Kénytelen lettem volna – bólogatok, de látom rajta, hogy nem veszi be. – Csak nem zavarhatom meg a kedvenc dj-met előadás közben – mosolyodom el.

– Kérlek, hagyjuk ezt – kortyol nagyot a vízből. Nincs jó kedve.

– Még autogramot is akartam kérni – bizonygatom és előveszek egy Ász lapot a zsebemből. Direkt nem olyat, amilyet a tetthelyeken szokott hagyni. Hátha szóvá teszi, hogy ez nem is az.

– Menj a pokolba – hajít felém egy díszpárnát, amit kikerülök.

Leülök mellé a karfára és az orra alá tolom a kártyalapot és egy tollat.

– Legalább egy szívecskét rajzolj rá – kérem.

– Te vagy az első számú zaklatóm – csúszik arrébb a fotelben. – Mit akarsz?

– Bal lábbal keltél? – kérdezek vissza. – Ha én lennék megjelölve, nekem is nehéz napjaim lennének.

Rám kapja tekintetét. Fürkészi az arcomat én pedig az övét. Nem látszik rajta semmi, de a szemei mögött szinte kavarognak az érzelmek, mint egy sötét örvény az óceán közepén. Valami megváltozott amióta legutóbb találkoztunk.

– Vagy talán csak én hiányoztam – vetem fel.

A kihallgatások során is fontos, hogy fesztelen kapcsolatot teremtsünk a másik féllel szemben. Minél inkább azt érzi, hogy biztonságban van, annál nagyobb az esélye, hogy vallani fog. Nem szabad azt éreznie, hogy fenyegetést jelentünk a számára. El kell hinnie, hogy mi az ő oldalán állunk.

– Nem lihegett a seggemben senki – veszi fel szokásos attitűdjét. – Kezdtem azt hinni, hogy rám untál.

– Rád? – mosolyodom el. – Soha. Veled kelek és veled fekszem.

– Perverz – kel fel a fotelből és ül át inkább máshova.

– Ugyan már, Ace, tudom, hogy nagyon jól szórakozol.

Elővesz egy szál cigit és meggyújtja. Maga elé veszi a hamutálat. Elgondolkodva pöfékel. Egy idő után azonban megunja a csendet és bosszúsan töri meg a csendet.

– Még mindig nem bökted ki, hogy miért jöttél.

– Lefuttattam a rendszerben a kis billogodat – válaszolok lassan, nyugodtan. A teste megint megfeszül, ádámcsutkája óvatosan mozdul fel, majd le, ahogy nyel egyet. – Képzeld, minden találat egy-egy hullán volt. Nem félsz, hogy hamarosan te is csatlakozol hozzájuk?

A vizes palack megreccsen, ahogy keze megszorul a műanyagon. Idegesen szív bele cigijébe és engedi ki a füstöt.

– Menj a picsába – közli elmésen.

– Nem tudom, mi közöd lehet azokhoz, akik ezt a billogot hagyják az áldozataikon, de ki fogom deríteni – billentem oldalra a fejem. – Hacsak te magad nem akarsz valamit elmondani nekem.

– Csak egy egyetemista vagyok – von vállat erőltetetten. – Biztos nagyon berúgtam, mert nem emlékszem rá, honnan van ez a szar.

– Ez legalább annyira volt hihető, mintha azt mondtad volna, hogy te vagy a királyi család örököse – bólogatok.

– Ha nem hiszel nekem, tartóztass le – vigyorodik el gonoszul.

– Te is tudod, hogy nem tehetem – sóhajtok fel. – Még nem – teszem hozzá.

Felkelek a szék karfájáról és most a másik zsebembe nyúlok. Egy kis névjegykártyát veszek ki belőle és odaadom neki. Gyanakodva nézegeti, aztán rám néz.

– Nem tudom, hogy felfogtad-e Ace, de iszonyatosan nagy kutyaszorítóban vagy, akármit is tettél – nézek rá komolyan. – Ha a rendőrségben nem is bízol, hívj fel engem, ha meggondoltad magad.

Az arcomba fújja a füstöt válaszul. Elnyomja a csikket, legurítja a maradék vizet és köszönés nélkül otthagy a pihenőszobában. Ez a beszélgetés mehetett volna sokkal rosszabbul is. Most már csak várnunk kell, hogy mit lép. Titkon remélem, hogy nem művel őrültséget és inkább engem hív fel, de amilyen makacs és dacos, ennek nem sok esélyét látom.

Néha a feltűnés a legjobb álca. Vajon gondolná valaki, hogy a kék hajú, rózsaszín baseball sapi alatt megbúvó srác szándékosan fordul mindig úgy, hogy a kamerák ne kapják telibe az arcát? Kétlem. Mostanra olyan reflexszerű lett a bujkálás, hogy már észre sem veszem, hogy a szemeim a falakat pásztázva építik fel előre az útvonalamat. Néha még az egyetemi kampuszon is rajtakapom magamat, hogy a sarkokat kutatom, pedig ott nincsenek is kamerák. Felesleges paranoia. Ennyi idő és sikeres meló után kezdem úgy érezni, hogy akkor sem kapnának el, ha ujjlenyomatos névjegykártyát hagynék hátra a szokásos szív ászaim helyett. Azt is csak a sajtóból tudom, hogy egyáltalán próbálkoznak szegénykék. Fogadok valami kivénhedt nyuggernek már sikerült az agyára mennem az elmúlt hónapokban. Ennek a gondolatnak nem kéne megmosolyogtatnia. Esküszöm, általában jó ember vagyok, de néha mindenben tartani kell egy kis szünetet.

A pultra könyökölve rendelek magamnak egy extra tejszínhabos jegeskávét, a velem szemben álló lány nagy szemekkel bámul az élénk színkavalkádra, amit felsorakoztattam elé ezen a szép koranyári délelőttön. A mosolyom már-már bocsánatkérő. Elfogadom, a neon zöld atléta tényleg sok volt. Ha Amy látná, hogy milyen szettekben lépek utcára, mikor nem látja, egész biztosan kiherélne. Mentségemre legyen mondva, nem volt tervben ez a kiruccanás, de borzasztóan rákívántam egy kávéra. Az alapterv szerint már itt sem kéne lennem, de egy váratlan baleset az autópályán lelassított, szóval lekéstem az idősávomat, és várhatok, hogy a hatóságok nyamvadt kis drónja távolabb vonszolja a seggét.

A kézhez kapott kávém tetejére hintett, szívecskét formáló csokiszórás láttán szélesen elvigyorodom. Úgy látszik, elfogadta a kimondatlan bocsánatkérésemet. Végülis ki tudna haragudni egy kedves kis papagájra. A papagájok tök menők.

Szerencsére csak a bejárat és a pult van bekamerázva, ezért könnyedén találok egy magányos boxot, ahol nyugodtan lézenghetek fél órát. A netről lelopott infók alapján pont egy óra múlva lesz újra a körútja legtávolabbi pontján az automata járőr drón. Előveszem a farzsebemből a telómat. Már megint Bloomos szalagcímek tucatjai vágnak pofán a híroldalon. Érthetetlen számomra, hogy futott be ennyire ez a borzalom. Amennyi halálhír repdes róla az interneten, őszintén csodálom, hogy még mindig van rá kereslet. Nem is kevés. Pedig ez a drog több ellenséget szerzett a röpke élete alatt, mint az összes többi együttvéve. Ellenségeket a törvény minden oldalán. Még a dark weben is kaptam megkereséseket, hogy leplezzem le valahogy a szervezetet, ami a gyártásáért felelős. Nem fogadtam el ezeket a munkákat, nem vagyok teljesen agyalágyult, és szeretem az életemet. Nem akarom magamra haragítani azt, aki ennyi haláleset mellett is képes életben tartani ezt a bizarr projektet, mert egész biztosan nagyobb kutya nálam.

Ez volt a teljesen logikus indoklásom. Eddig.

De ez az istenverte lepra a munkahelyemen is felütötte a fejét az utóbbi időben, egy igazi tajparaszt díler társaságában. Az a két méteres godzilla nem elég, hogy molesztálja a vendégeket, még úgy is érzi, mintha birtokolná az egész kócerájt. A főnök nem tesz semmit. Nem is akar. Vagy megfenyegették, vagy ő is benne van. Egyszer névtelenül kihívtam a rendőrséget, de át sem jutottak a kapun. Lehet, hogy a zsebükbe dugott százas elvonta a figyelmüket. Belülről rohad az egész rendszer.

Tegnap éjszaka átléptem egy határt.

Egy olyan határt, amit megígértem magamnak, hogy sosem lépek át.

Kihúzom a zsebemből a másik telefont, aminek a puszta ittlététől is borsódzik a hátam. Hányingerem van. Spontán döntés volt. Hiba volt. Hatalmas hiba. A seggfej díler épp valami csajt dugott a fiúmosdó egyik kabinjában, és a letolt gatyájából kiesett a telefon. Még a kibaszott ajtót sem csukták be. Konkrétan csak le kellett nyúlnom a telóért a földre. Senki nem látta. Nagy volt a forgalom, és a wc-k környékén nincsenek kamerák a klubban. Valószínűtlen, hogy egy ott dolgozót gyanúsítanának, de a tény, hogy belekevertem a sötét hobbimat a magánéletembe, tagadhatatlan. A picsába.

Tök hülye vagyok.

Anya tuti megöl, ha kinyíratom magam.

Idegesen rakom vissza a kikapcsolt mobilt a zsebembe. Nem érzek benne semmi elektromos jelet, szóval nincs benne nyomkövető, de még így is kibaszott óvatos voltam. Nem mentem vissza vele a koliba, hanem a hamis igazolványaimmal béreltem egy kocsit, felszedtem a külvárosi, lepukkant garázsomból a második munkámhoz tartozó holmikat, és néhány ruhát, és most, 4 óra vezetés után itt vagyok, az isten háta mögött két utcával.

Ketyeg az óra, ma este megint jelenésem van a bárban, és ha minden a terveim szerint halad, akkor vissza is tudom csempészni a telefont a bár egy eldugott szegletébe, hogy később valaki megtalálhassa. Amekkora adrenalin löketet adott ez a mérhetetlenül rossz döntés, amit a pillanat hevében meghoztam, tippre észre sem fogom venni, hogy nem alszom 48 óráig. Vagy félúton kinyuvasztanak, és istenesen kipihenhetem magam.

Ah. Lejárt az időm. Ideje indulni.

Alig tíz perc múlva leparkolom a hajnalban bérelt dzsipet egy napraforgómező szélén. Elég rejtett, hogy ne vegyen észre, aki nem keres, de elég közel van az úthoz, hogy gyorsan megpattanjak, ha eljön az idő. Változatos helyekről szoktam dolgozni, de eddig ez a kedvencem. Kiélvezem ezt az eldugott mezőt, és egyelőre nem húzom magamra a fekete rablófelszerelést. Ha közeledik a hatósági drón, úgysem úszom meg, hogy valamennyire elrejtőzzek, mert a riasztás pillanatában kameraképet fog küldeni a zsaruknak a helyszínről. Viszont nem hagyhatja el a beprogramozott pályáját, ezért tudtam olyan pozíciót választani, ami szinte teljesen rejtve van a szemei elől. Eredetileg az volt a tervük, hogy ezek a drónok üldözni és hatástalanítani is képesek lesznek a jogtalan mágiahasználókat, de az emberi jogok védelmi bizottsága leszavazta. Legalábbis ez volt a szép magyarázat. A nyers igazság az, hogy egyik miniszterelnök sem vállalta be, hogy ő nyerje el a szavazók ellenszenvét az engedélyezésével, ezért a projekt örökre várólistán maradt. Az emberek nem igazán szeretik a gondolatot, hogy üldözésre és kábításra beprogramozott drónok repkedjenek a fejük fölött. Áldja az ég a politikusok álszent önközpontúságát és a buta drónokat.

Minden készen áll. Kinyitom a fekete thinkpademet, amiben egy saját, csak erre használt sim kártya biztosítja a netet. Tökéletes az időzítésem, még húsz percem van, hogy mindent előkészítsek. Ahhoz, hogy igazán hatékonyan tudjam használni a mágiámat, jó, ha van egy belépési pont, ami alapján el tudok indulni egy szálon. Ez lehet egy név, egy emailcím, néha még egy telefonszám is segít, bár a mai világban az egyre elavultabbá kezd válni. Az okostelefon, ami most a birtokomban van, sokkal több, mint amire szükségem van. Mindenki a telefonján éli az életét, ebből valószínűleg olyan neveket és helyszíneket tudok pillanatok alatt kihalászni, amiket a telefon nélkül órákba telne felkutatni az internet szövevényes világában, még a mágiám használatával is. Nekem pedig nincsenek óráim. Általában a riasztók és a drónok közelsége alapján 40-60 percet adok magamnak. Ha ez lejár, akkor félbehagyom a melót, akkor is, ha egy hajszálra vagyok a megoldástól.

Ráérősen nyitogatok meg egyelőre ártalmatlan weboldalakat, a Tor böngészőt, és a scriptet, amit még akkor írtam, mikor komolyabban elkezdtem hackerkedni. Azt a scriptet, amit megfogadtam, hogy lefuttatok, ha egy kicsit is érintkezik a titkos életem a valósággal. Azt a scriptet, ami a mágiám segítségével majd kitörli a múltamat minden központi rendszerből. A nevem ugyanaz marad, de ezentúl Alistair C. Everettnek nincs családja, egy közeli városban lévő árvaház ajtaja előtt lett hagyva, és ott nőtt fel. Ehhez különböző állami weboldalakra, és annak a kórháznak a rendszerébe kell betörni, ahol születtem. Körülbelül 3 percet fog igénybe venni. 3 perc. Durva, hogy elég 3 perc, hogy kitöröljem a családom létezését. Muszáj megtennem, túlságosan félek, hogy az ostobaságom őket is utoléri valahogy.

Szinte ugrok egyet, mikor megszólal az időzítő pittyegése a telefonomon. Kezdenem kell. Bakker. Ideges vagyok. Nem szoktam ideges lenni, élvezni szoktam. Na mindegy, előre.

A legfájdalmasabb dolognak látok neki először, ez pedig a múltam kitörlése. Szinte rémisztő, hogy milyen egyszerű bejutni az állami rendszerek adatbázisaiba egy kis mágikus löket segítségével. A legtöbb mágiahasználó képtelen értelmes szavakkal elmagyarázni a mágiája működését, és ezzel én is így vagyok. Mikor a böngésző elküld egy kérést a szerver felé, egy átlagos ember csak a szervertől visszakapott választ látja. Én mintha végigkísérném a kérést a teljes útján, ezzel betekintést nyerve olyan dolgokba, amiket nem szabadna látnom, pláne nem manipulálnom, én mégis képes vagyok ezekre. Mikor elindítok egy keresést az interneten, mások a kidobott eredményeket látják, én együtt dolgozom a keresőmotorral. Ilyenkor sokszor a valóság eltűnik a szemeim elől néhány pillanatra, és a fejemben pedig mintha egy tucatnyi cikk, videó vagy képsorozat pörögne párhuzamosan, én mégis képes vagyok feldolgozni a mindet. Ha valakinek megpróbálnám így elmagyarázni, valószínűleg hülyének nézne, pedig számomra a legtermészetesebb érzéssé vált mostanra. Mintha egy lennék a hálózattal.

Megmagyarázhatatlan csalódottság lesz úrrá rajtam, mikor végzek az első feladatommal, de nincs időm sokáig szomorkodni. A drón 4 perce volt a pálya legtávolabbi pontján, és 26 perc múlva ér hozzám. A riasztás pillanata után fél órát szoktam engedni magamnak, szóval még van 56 percem, hogy kihalásszak ebből a telefonból mindent, amit csak tudok. A kütyüt rákapcsolom a gépemre, így egyszerűbb lesz adatokat lementeni róla. Bekapcsolom, természetesen kódot kér, de engem nem állít meg egy egyszerű zárolási mechanizmus, alig egy perc múlva már rám is mosolyog a seggfej háttérképe, ami aligha meglepő módon egy menő fekete sportkocsi. Nem hordott magán a föld még egy ilyen kiszámítható vadbarmot.

10 perc múlva már mindent tudok, amit ő.

Nevek, címek, múlt és jövőbeli naptáresemények. Egy titkosított menedzsment app-ban még azt is vezeti ez a fasz, hogy mennyi drogot vett át, mennyit adott el, és hogy hol tárolja a tartalékait. Persze nem hibáztatom, hova máshova jegyezné fel ezeket az adatokat, ha egyszer nem fér bele a borsószemnyi agyacskájába. Az emberek teljesen ki vannak szolgáltatva a technológiának. Pont ezért ilyen kibaszott hasznos a képességem.

Mélyebbre ások. Most már sok fegyverem van a faszkalap ellen, viszont még semmit nem tudtam meg a bűnhálózatról, aminek a tagja. Szisztematikusan elkezdek végigmenni minden néven és címen, amivel találkoztam, mindent lementek, összefüggéseket keresek, lelopott kamerafelvételeket böngészek az adott időpontok adott helyszínein. Ha véletlenül felvillan egy arc, akivel találkozott, őt is megkeresem. Fárasztó. Kibaszott fárasztó.

A kezdéstől számított 33. percben találom meg az első igazán érdekes dolgot. Már így is tudom néhány fontosabbnak tűnő raktáruknak a címét, de semmi igazán kiemelkedőt nem sikerült kiásnom. Eddig.

Fekete, elegáns autó. Nem tűnt volna ki a tömegből, ha nem lennének sötétített ablakai. Az egyik – valószínűleg pénzmosodának használt – hoteljükbe megy be. Tudom, hogy az övék, a tulajdoni lapon ugyanaz a név szerepel, mint az egyik raktárén. A faszkalap díler még csak egyszer volt itt, a videók alapján kiöltözött, és nagyon feszült volt, mikor ide látogatott. Fontos központi iroda lehet. Megállítom a videót, lassítva figyelem, ahogy a hátsó ülésről kiszáll egy alak. Fekete köpeny, magas vékony alkat. Szinte lebeg a föld fölött. Nem ember. Elf. Mikor becsapja a kocsiajtót, a köpeny ujja alól kivillan a bal csuklója. A rajta lévő pici folt láttán gyorsan megállítom a videót, és ráközelítek, egészen addig, amíg szinte átláthatatlanul kockás a kép. Egy tetoválás. A szimbólumot már láttam, ebben biztos vagyok. Lefuttatok egy párhuzamos keresést, és az eredmény az, ami ott motoszkált a tudatom mélyén. Tudtam, hogy az ő szimbólumuk. Az elf nevüket kimondani sem tudom, olyan kusza. Dryearghymn. Emberi nyelvre fordítva Az elfelejtett út lovagjai, de a köznyelv csak úgy hívja őket, hogy az Elfelejtettek. Egy radikális, háborúpárti tündeszövetkezet, akik még mindig elutasítják a népek keveredését és ragaszkodnak az örök felsőbbrendűségükhöz. Visszamennének azokhoz az időkhöz, mikor még az elfek uralkodtak a többi faj felett. A szélsőséges elveik és módszereik miatt szinte senki nem veszi őket igazán komolyan, nincsen igazi követőbázisuk és politikai befolyásuk sem. De hogy jönnek ők a képbe? Miért sétál be egy fajgyűlölő elf egy középszerű, emberek által üzemeltetett hotelbe?

46. perc.

Minél mélyebbre jutok, annál jobban hajt a kihívás és az adrenalin, és annál kevésbé tart vissza a félelem. A tünde fél óráig tartózkodik a hotelben, utána visszaül az autóba, és a sofőrje elhajt. Követem őket, de mikor beérnek a tündék körzetébe, leszakadok. A tündék utcáin jóval kevesebb a kamera, és a rendszereikbe is nehezebb betörni. Náluk sokkal több erős mágiahasználó van, feltehetően hozzám hasonlóra is van példa. Olvastam már pletykákat arról, hogy a fontosabb adatbázisaik köré mágikus védelmeket is húznak, ezért általában túl macerásnak ítélem meg, hogy elfekhez kapcsolódó munkákba kezdjek. De most már vérszemet kaptam, akkor is felkutatom azt az elfet, ha beledöglök.

Végtelen médiaszereplését megnézem Elfelejtettek szövetségének, többnyire felbujtó, vérlázító szónoklások arról, hogy bepiszkítjuk a népüket. A sok közül nem egyben tűnik fel az elf, aki a csuklóján hordja a szimbólumokat, és akinek azóta a nevét is kiderítettem. Galan Valphyra. A Valphyra családnak hatalmas politikai befolyása van, mikor Galan csatlakozott az Elfelejtettek közé 25 éve, a család feje egy sajtónyilatkozatban tagadta ki az egyszülött fiát.

Sosem értettem, hogy hogyan maradhatott a Bloom eredete közel 20 éve titok. Ha az elfek keze van a dologban, az valamennyire magyarázná, ugyanis az emberek hatóságainak nincs hatalmuk az elfek felett. A picsába, még az emberek felett sincs. De az Elfelejtetteknek nincs se tőkéjük, se befolyásuk véghezvinni és húsz évig a fű alatt tartani egy ilyen projektet, valószínűleg csak készséges közvetítők. Ki gondolta volna, hogy a fajgyűlölő radikalisták örömmel segítenek terjeszteni egy drogot, ami hébe-hóba felrobbant embereket. És van még valami, amit nem tudok megmagyarázni. Körülbelül 20 éve, pont a Bloom piacra kerülése idejében az Elfelejtettek elhallgattak. Minden fröcsögős videó és lázongás a Bloom előtti időkből származik. Mintha a nevükhöz híven tényleg el akarnának felejtődni. De miért? Egy eddig hangosan szélsőséges gyülekezet miért hallgatna el, csak mert segítenek a drogterjesztésben? Mi lehet olyan fontos, hogy megtegye azt a hatást, amit a törvénynek sem sikerült?

Mintha itt lenne a nyelvemen a válasz, szinte érzem az ízét, mégsem tudom szavakba önteni.

A gyártókról viszont még mindig nem derült ki semmi. SEMMI. Mintha láthatatlan fák terméseként szüretelnék senkiföldjén. A picsába.

Kapkodok.

Minden olyan hirtelen történik, hogy szinte fel sem fogom. Egy tavalyi felvételt nézek Galanról a tündenegyedben, vért izzadtam, hogy megszerezzem, pedig csak egy nyomorult kis utcakamera. A ház, ahova besétál, inkább nevezhető kastélynak, a kertben hatalmas sövények vezetik az utat. A bejárathoz felívelő lépcső tetején meglátok egy elf nőt, a hosszú, sápadtszőke haja lágyan keretezi az arcát. Márványszoborként figyeli, ahogy Galan végigsétál az úton. Megrezzennek az arcvonásai, és haragra gyúló, összeszűkülő szemekkel néz rám. Nem a kamerára. Rám. A szemembe. Az elmémbe.

Az utolsó, amit látok egy dühös, lilán felizzó szempár.

Éles fájdalom hasít belém, a laptopom az autó szélvédőjének csapódik, én pedig az ülésbe préselődök egy láthatatlan, letaglózó erőtől. Zihálok. Mindenemet rázza a hideg, mégis kiver a víz. Szép lassan a fájdalom egy pontra összpontosul a bal alkaromon, de még végtelen hosszúnak tűnő másodpercekig képtelen vagyok megmozdulni. Felhúzom a kezemen a fekete bőpulcsit, amit fogalmam sincs, mikor vettem magamra.

A büdös picsába.

A kétségbeesés jeges karmai váratlan erővel hasítanak belém a bőrömbe égett, lilán izzó mágikus rúna láttán. Megjelölt. Fogalmam sincs, mit csinál ez a szar, de egész biztosan nem jót. Első kézből tapasztalhattam meg a híres mágikus tűzfalaikat. Ki a faszom gondolta volna, hogy ezek támadnak is? A fenébe. Azt hittem, hogy csak lepattanok, ha szembejön egy.

Hát ez kibaszott hátborzongató volt.

A telefonom üvöltő pittyegéssel jelzi, hogy lejárt az időm, szinte ugrok egyet a székben.

Kicsit sem fostam be. Á.

Hangosan káromkodva szedem össze a laptopot a műszerfalról, és miután megbizonyosodtam róla, hogy a talált infók mentve vannak, elpakolok. Tudtam, hogy kockázatos, amit csinálok, de valahol mélyen azt hittem, hogy ezt is megúszom, mint minden mást. Tévedtem.

Még a kurva szív ászt is elfelejtem a helyszínen hagyni.

***

Egy hete történt. Az elején nem tettem volna rá nagy összegeket, hogy még életben leszek mostanra, de most már egy kicsit alábbhagyott a halálfélelmem. Vagy csak hozzászoktam. Tegnapelőtt éjszaka, álcát magamra öltve elmentem a tiltott negyedbe, hogy információt gyűjtsek az ajándékról, amit az elf ribanc hagyott rajtam. Mint kiderült a rúna alapján, ez egy követő varázslat jele, szerencsére nem túl nagy hatósugarú. Inkább használatos arra, hogy a közeli árulókat bélyegezze meg, mint arra, hogy egy hatalmas országban rátaláljanak a megjelölt személyre. Gondolom amúgy sem kis feladat egy védelmi bűbájba mágialekövető támadást szőni, lehet, hogy beérték ennyivel. Tipikus elf arrogancia, hogy azt hiszik, hogy minden támadás csak közelről jöhet. Mintha rajtuk kívül nem is létezne senki más.

A második jó hír az, hogy ha minden igaz, előbb-utóbb elhalványul, majd eltűnik, mint minden mágikus lenyomat. A mágus erejétől függően ez néhány héttől néhány évig is eltarthat. Ezzel kapcsolatban nincsenek illúzióim, a szerencsémet ismerve tuti, hogy évek lesznek.

A harmadik jó hír az, hogy vannak anyagok, amikkel kicsit elnyomható a kisugárzása, azaz még tovább csökkenthető a hatótávolsága. Szóval találjátok ki, kinek van vadiúj, kurvamenő titánium alkarperece? Nekem!

Szóval most itt vagyok, az életben, amit azt hittem, hogy elvesztettem. Mintha mi sem történt volna. Mintha nem kerültem volna rá egy elf főgonosz feketelistájára. Mintha nem emeltem volna el és csempésztem volna vissza másnap egy emeletes faszkalap telefonját. Mintha nem tudnék olyan mélyre ásott titkokat a Bloomról, amiket senki más. Szürreális.

Eszembe jutott, hogy névtelenül elküldöm a rendőrségnek az anyagokat, de letettem róla. Ha komolyan vennék, se lenne hatalmuk tenni ellene, de még valószínűbb, hogy egy korrupt bennfentes elsüllyesztené, mielőtt igazi ügy lehetne belőle. Inkább megtartom alkualapnak, ha egyszer mégis utolér a lila szemű nő. Azóta csináltam egy jól átlátható csokrot a letöltött cikkekből és videókból, feltöltöttem a felhőbe, és írtam egy programot, ami ha két hétig nem lépek be, elküldi az egész pakkot a legnagyobb online hírújságnak. Szomorú, de a médiának nagyobb hatalma van, mint a rendőrségnek. Szóval ha egyszer elkapnak, és lesz időm kinyögni egy szót, mielőtt elvágják a torkomat, hátha lyukat beszélhetek a hasukba ezzel. Addig is, figyelnem kell, hogy ne felejtsek el belépni kéthetente. Lol. Elég vicces lenne véletlenül publikálni az életem zálogát. Ezen sem kéne nevetnem, de mi értelme az életnek, ha nem tudunk röhögni a saját nyomorunkon.

Unottan jelentem be, hogy pihenőt tartok, sikerült annyira a gondolataimba feledkeznem, hogy már csak az izommemória vitte előre a mixemet. Ez szokásommá vált ezen a héten, mintha itt se lennék igazán. Változásra van szükségem. A vizsgáimmal úgyis végeztem, nyáriszünet jön, itt pedig amúgy is esedékes, hogy felmondjak, ekkora tapló tulaj és a nonstop itt legyeskedő agresszív díler mellett. Jó lenne egy kicsit felszívódni a radarról. Töltődni.

Bevetem magamat az ízlésemnek túlságosan szűkös pihenőbe, hogy főzzek magamnak egy espressot a sarokban lévő gagyi kapszulás géppel. Szegény masina valószínűleg nálam is öregebb, minden használat előtt elmondok egy imát, hogy ne most lehelje ki a lelkét. A fotel, amibe levágom magamat a gőzölgő csészémmel talán még a kávégépnél is látott rosszabb napokat. Bezzeg a kinti, vendégeknek fenntartott területek minden négyzetcentimétere feleslegesen extravagáns. De a dj-nek nem jár egy nem szanaszét ült plüssfotel. Baromarcú vezetőség.

Mikor lettem ilyen morgós? Biztos a halálfélelem teszi.

A karaktertelen mérgelődésemet az ajtó kicsapódása szakítja félbe. Na, még ez az ügyefogyott hiányzott a napomhoz. A kolosszális vadember úgy csörtet be ide is, mintha joga lenne hozzá, a pillantásom átsuhan a kezében tartott telón, amivel pár napja szoros barátságot kötöttem. Persze erről fingja sincs, ha lenne, már nem élnék. Eddig nem sok személyes találkozásunk volt, mindig csak szemtanúja voltam a balhéinak, és szeretném, hogy ez így is maradjon, ezért felhörpintem a kávémat, és távozásra sarkallom magam. Persze ezt könnyebb mondani, mint megtenni, mikor egy kétszárnyú ajtó áll az igazi ajtó előtt, ami most inkább tűnik egy egérlyuknak.

- Eltévedtél, szépségem? – A hangja tökéletesen illik a termetéhez, mintha mennydörgés lenne. Félek, hogy ha rosszul felelek, akkor vihar is jön hozzá.

- Nem, itt dolgozom, és ez egy nekünk fenntartott pihenő. Te eltévedtél? – Próbálom olyannyira száműzni a gúnyt a hangomból, amennyire csak sikerül. Nem sikerül eléggé. Még szerencse, hogy ostoba eléggé, hogy ne hallja.

- Nem. Kóláért jöttem, de jobbat találtam – ahh, le se esik neki, hogy arra céloztam, hogy velem ellentétben, ő nem dolgozik itt hivatalosan? Marha. De mit talált? Most rám céloz, vagy mi?

Elém lép, és az ajkamra simítja a hüvelykujját. A mozdulat annyira váratlan, hogy ösztönösen hátrahőkölök tőle.

Ó, igen. Rám céloz.

- Mennyiért szopsz le, kicsike? – Oké, hivatalos: ez a legrosszabb nap az életemben. Már meg sem kéne lepődnöm, hogy mikor a legmélyebben vagyok, akkor öntenek a nyakamba még egy kádnyi szart is. Már csak az hiányzik, hogy hullámozzon. Most hatalmas a késztetést érzek, hogy az orra alá dörgöljek néhány szaftos információt, amit kiderítettem róla. Nyugi Ace, ha felbosszantod, lecsap, mint egy legyet.

- Megértem a tévedést, de se kurva nem vagyok, se lány. – Remeg a hangom az ingerültségtől, de még tartom az udvariasság látszatát. Dj-ként sok dolog jött már szembe velem, hánytak már mellkason, ittam már drogozott piát véletlenül, smároltak már le a semmiből, ami amúgy egy egész vicces sztori, de még soha nem próbálták megvenni a testem. Úgy látszik, mindennek eljön a maga ideje.

- Leszarom, hogy lány vagy e, tetszenek a szemeid, látni akarom őket, miközben a farkamat szopod. – A kurva életbe ezekkel a világítóan kék szemekkel, folyton csak a bajt hozzák rám. Megint felém nyúl, most az alkaromat kapja el, és elpattan a cérna.

- Kopj le, seggfej – na, ennyit az udvariasságról.

- A helyedben jól meggondolnám. Nagyon jól kereshetnél. – Elővesz a farzsebéből néhány bankjegyet, mintha ez meghozná a kedvemet, hogy csámcsogjak egyet az agyonhasznált farkán. Előbb szopogatnám a kolis szobatársam edzős zokniját.

- Ha azt hiszed, hogy összefekszek bárkivel, aki bejön a pihenőszobába és meglobogtat a szemem előtt egy köteg pénzt, kurvára el vagy tévedve. – Remélem ha már az udvariasság nem használt, az egyenes szavak eljutnak a borsóig, ami az agya helyén pattog a légüres térben.

- Akkor elveszem erővel.

Bamm.

Mielőtt rádöbbenhetnék, hogy mi is történik, belelendít a rozoga, billegő fotelbe, ami úgy dönt, hogy most bizony mi bukfencezni fogunk. Együtt. Épp hogy csak sikerül tompítanom az esetlen földre gurulásomat, már fölöttem is van a kanos hegyi troll, és szégyentelenül elkezdi kioldani az övét. Esküszöm, ha a számba erőltetni valahogy, leharapom, ha addig élek is.

A szemeim villámgyorsan keresnek fegyvert a közelben, de egy eldőlt fotel és egy tömörfa dohányzóasztalon kívül semmi nincs kartávolságon belül. A mágiám segítségével le tudnám kapcsolni a villanyt, hogy összezavarodjon az ürge, de az utolsó, ami hiányzik ebből az estéből, az egy adag zsernyák a nyakamba. Na, az lenne az igazi hullámzó fostenger.

Mintha meghallgattattak volna a nem létező segélykérő imáim, ismét kicsapódik az ajtó. Egy ismeretlen alak sétál be, akit amúgy talán nagydarabnak jellemeznék, de most nem tűnik valami bizalomgerjesztő felmentő seregnek. Már ha egyáltalán azért jött. Amilyen a karmám ezen az elcseszett napon, a díler haverja is lehet.

Az élet kimondatlan szabályaihoz híven a legerősebb ember töri meg a patthelyzetbe dermedt társaságunk csendjét.

- Te meg mit akarsz? – Oké, akkor nem a haverja. Az első jó hír a mai napon.

- Gondolom, megakadályozom, hogy megronts egy szerencsétlent – pfffh. Már elhasználtam a napi udvarias fiú adagomat, szóval engem aztán ne szerencsétlenezzen le egy önjelölt szuperhős, akiből mindjárt matricát csinál a fölöttem tornyosuló vadállat.

- Szerencsétlen a nénikéd.

- Hé, én a jó fiú vagyok – akkor meg faszért szerencsétlenezel le egy földön fekvő szerencsétlent?

- Tök mindegy, húzz innen. – Most, hogy az erőszakos meláknak végre nem én vagyok a figyelme központjában, újra elkezdek a túlméretezett testétől kellő távolságban lévő menekülő útvonal után kutatni. Ha ez a két behemót elkezd itt szumózni mellettem, tuti hogy járulékos veszteség leszek. Kár, hogy azok a kontinens hosszú kezek szinte faltól falig érnek ebben az apró pihenőben. Miért mindig a rosszfiúk nőnek ekkorára? Lehet, hogy a testük mozgatása felhasználja az összes vérüket, és az agyuk empátiaközpontjába már nem jut.

Bezzeg bennem van empátia. Ha valahogy sikerül kijutnom ebből a szobából, amíg őt szétverik, elmegyek a random csávó temetésére. Eskü.

- Nem tehetem.

- Miért nem? – Egy alig észrevehető méterrel arrébb kúszok a földön. Rám ne is figyeljetek, dübörögjön csak a tesztoszteron, srácok.

- Rendőrség, komám – lefagyok az araszoló, csúszómászó mozdulataimban. Ez most egy rossz vicc? – Letartóztatlak kábítószerrel és mágiával való visszaélésért.

Sípol a fülem, csak a távolból hallom a hegyomláshoz hasonlatos nevetést.

Kétségbeesett gondolatok ezrei cikáznak a fejemben. Mit mondott? Visszaélésért letartóztatja. Akkor érte jött. Nyugi Ace, nem érted jött. Érte jött. Viselkedj természetesen.

- Te? Letartóztatsz? Egyedül?

- Nem egyedül. – Végszóra harmadszorra is kicsapódik az ajtó, és a szobát nyakig felszerelt rohamosztagosok töltik meg. Mi a fasz. Ezek aztán nagyon el akarták kapni ezt a csávót.

Szoborrá dermedve figyelem, ahogy elhurcolják az idióta képét, titkon abban reménykedek, hogy ha nem mozdulok, előbb-utóbb eléggé beleolvadok a környezetbe, hogy elfeledkezzenek rólam, és csak elsétáljanak. Ez a terv sajnos nem jött be, mert a főzsernyák, akinek ezen a ponton akár hálás is lehetnék, felém nyújtja a jobbját. Most, hogy eltűnt a szobából az az erőszakos kolosszus, hirtelen az ő méretei is hangsúlyosabbá válnak. Remek, még egy óriás. Akkor jó eséllyel ez is féleszű. Ha teljesen dilinyósnak tettetem magamat, az valószínűleg gyanúsabb, mintha megpróbálok normálisan viselkedni, szóval tétován elfogadom a segítséget. Még egy kis bájolgás, és utána hazamehetek. Legyél udvarias. Ez lesz a mantrám.

Mikor már talpon vagyok, próbálom kihúzni a kezemet az övéből, de nem engedi. Furcsán néz rám. Remélem nem akar ő is szopást, azért a lófasznak is van vége.

- Te vagy az. – Ledermedek. A bal kezemen lévő követőjel szinte bizsereg a titánium karperec alatt attól, ahogy rágondolok. Máris utolértek volna? Lehet, hogy korrupt zsaru és a lila szemű elf embere? De csak az elfnek kéne éreznie a saját mágiáját, nem? És ha az ő embere, akkor miért tartóztatott le egy Bloom dílert?

- Kicsoda? – Habozva, de visszakérdezek. Lehet, hogy túlgondolom, és csak dj-ként ismert fel. Szép álom, de nem illik a napomba.

- Ace. – Na EZ illik a napomba.

Bárcsak inkább szopást akart volna ő is.

- Nem tudom, miről beszélsz. – Előveszem a lehető legbutább arckifejezésemet, ami nem is olyan nehéz, mert jelenleg fingom sincs, hogy honnan a faszból jött rá a semmiből. Ha értem jöttek volna ide, akkor máshogy zajlott volna le ez a találkozó. Mintha akkor döbbent volna rá, mikor megfogta a kezemet. Lehet, hogy valami elcseszett látó képessége van? Így visszaemlékezve már helyreállnak a kirakós darabjai, a furcsa nézés, a kézszorítás, a buta heuréka arckifejezés. De most komolyan? Évek óta futok előlük, és egy elbaszott véletlen miatt fognak leleplezni? Nem, ha rajtam múlik.

- Nem tudom, miről beszélsz.

- Nagyon rosszul hazudsz. – Az lehet, de bizonyítékok nélkül édeskevés ez a látó duma. A bíróságnak kevés lesz, hogy „de én tudom, hogy ő az”.

- Ha csak nem akarsz zaklatásért pert kapni a nyakadba, hagyj békén. – Irritáltan sziszegem felé a szavakat, majd faképnél hagyom. Kurvára elegem van ebből a fasziból, és kurvára elegen van ebből a napból, pedig még közel sincs vége. Ez volt az utolsó csepp a pohárban.

Itt az ideje felszívódni.

Átverekszem magamat a zsaruk érkezésétől káoszba fulladt tánctermen, az emberek fele már kiözönlött az utcára, hogy csináljanak egy gyors fotót vagy élő bejelentkezést a rendőri akcióról, mintha az egész egy kibaszott, groteszk szórakoztatóműsor lenne. Most, hogy elhúztak a járőrkocsik, a katasztrófaturista népség próbál visszajutni a szórakozóhelyre, még nagyobb torlódásokat teremtve. Soha nem jutok ki azon a fránya ajtón. Unalmamban felmegyek a főnök irodájába, és beírom a gépén a jelszót, amit már az itt dolgozásom első hetén kitaláltam. Jelszó123. Nagyon elmés. Nyomtatok magamnak egy felmondó nyilatkozatot, és ráérősen kitöltöm.

Mire visszaérek a tánctérre, már elcsitult a tömeg. Felveszem a fekete baseball sapit, amiben jöttem, és a királykék arcmaszkomat, amit a szmogosabb napokra tartogattam az öltözőszekrényemben, és kisétálok. Úgy fest, hogy szeptemberig semmi nem köt a városba. Egészen üdítő érzés.

Nem tudom, hogy volt e kamera a rendőrökön, ezért úgy kell kezelnem, mintha lett volna. Szerencsére a rendőrségen nem működnek olyan gyorsan a dolgok, hogy egyik pillanatról a másikra megtaláljanak, ezért a sapkám és az arcmaszkom rejtekében még bevállalom, hogy elugorjak a koliba néhány cuccomért. Ezután elbuszozom a hacker tatyómért, és meg sem állok az első vonatállomásig. Mindent szigorúan sapi és maszk alatt. Nesze neked arckereső AI. Szerencsére nem nyújtok kifejezetten kirívó látványt a maszkomban, mióta ilyen szörnyű a levegő minősége a városban, egész sokan hordják.

Kicsit bánom, hogy nem vagyok ott, mikor „Mr Te Vagy Az” hiába keres újabb hónapokig. Fogadok azt hitte, megfogta az isten lábát a szerencséjével. Úúúúúgy megnézném az arcát, mikor pofára esik. Letörölgetheti a könnyeit a hátrahagyott ászaimmal.

Még egy dolog, amin nem kéne mosolyognom. Lehet, hogy nem is vagyok jó ember?

***

A nyarat a nagyapám farmján töltöttem, ahol felnőttem. Egészen nosztalgikus volt visszatérni ennyi év után a helyre, ami anno megmentett az elektromos zajok kezdeti támadásától. Azt hittem, hogy halálra fogom unni magamat, de kifejezetten jól esett kicsit elszakadni a belváros nyüzsgésétől. Hatalmasakat úsztam a közeli folyóban, segítettem tehenet fejni és trágyát hordani. Azt mondják, a kétkezi munka erősíti a jellemet.

Összesen két kisebb melót csináltam a nyáron, azokat is inkább azért, hogy borsot törjek a legújabb rajongóm orra alá. Csak az ő kedvéért a most hátrahagyott szív ászokra tollal rajzoltam egy plusz szívecskét is. Tudtam, hogy a tűzzel játszok, de azok után, hogy megjelölt magának egy elf mágusnő, aligha voltam képes a gatyámba csinálni egy egyszerű kis zsarutól. Mindkét alkalommal még a szokásosnál is jobban ügyeltem arra, hogy ne lássanak kamerák, és hogy semmi nyom ne vezessen vissza a farmhoz. A rövid melóknak hála mire beriasztottak a drónok, már ott sem voltam a helyszíneken. Szinte túl egyszerű. Az egyik munka után még az is belefért, hogy bemásszak a rendőrség adatbázisába, és a zsaruk aktái közül kikeressem a fazonét, aki rejtélyes módon leleplezett. Ezek mintha könyörögnének érte, hogy tudjunk meg róluk mindent, még az embereik mágikus képességeit is kilistázzák. Szóval mégsem látó, hanem a mágikus lenyomatokat érzékeli. Akkor így ismert fel.

A vonat egyenletesen zakatol alattam, miközben meredten bambulok az egyetemi haverjainkkal közös csoportbeszélgetésre. Addig halasztgattam a visszatérést, ameddig csak tudtam. Már két hete megy a suli, de eddig még nem voltak jelenléti íves gyakorlatok, csak előadások, ezért meghosszabbítottam a nyaramat két héttel. Mindenkinek azt mondtam, hogy egy beteg rokonnak segítek a farmon, ami végülis igaz is, szerencsére a beteg rész nélkül. A nővéreim is nyaggattak, hogy miért utazom el egész nyárra, és tudom, hogy érezték a válaszaimon, hogy valami nincs rendben. Mekkora szart borítottam a nyakamba. Tudom, hogy anya papolt valamit régen a tetteink következményeiről és a felelősségvállalásról, de sajna homályos, hogy pontosan mit is. Annak ellenére, hogy a találkozásunk után rögtön felszívódtam, jó eséllyel a múltbéli kamerafelvételek alapján megtalálták a kolit és az egyetemet, onnan meg már csak egy karnyújtásnyira van a nevem kiderítése. Idáig még egy hátrakötött kezű, vak féleszű is eljutna, szóval kb 60-70%, hogy a zsaruk is. Felteszem tehát, hogy mindent tudnak rólam, persze a kitörölt családi kapcsolataim nélkül. Jó eséllyel követni fognak, de ha leállok a hackerkedéssel, akkor az égvilágon semmi bizonyítékuk nincs ellenem. Azt hiszem, hogy eljött az idő, hogy egy kicsit Al legyek Ace helyett. Úgyis végzős lettem, tanulni kéne, vagy mi. Mivel nem tervezem maszkban leélni a hátralévő életemet, ideje eldobni a bujkálást is, nincs több baseball sapi, nincs több kapucni, és nincs több maszk. A végén még egy-két kamerába is bele merek majd nézni.

A koli környékén minden a régi, pedig félig-meddig szirénázó autókra és díszüdvözlésre vártam. Na jó, annyira talán még egy majdnem-látnok zsaru sem magányos, hogy június 5.-e óta minden nap itt várjon rám.

Persze nem kételkedem benne, hogy ami késik, az nem múlik.

***

Két hétbe telik, hogy először azt érezzem, hogy követnek. Lehet, hogy már régebb óta a nyomomban vannak, de eddig nem tűnt fel. Kiszúrnom most sem sikerült a követőmet a főutca szombat délelőtti tömegnyomorában, de egy motoszkáló érzés a tarkómon nem hagy nyugodni. Nem mintha zavartatnom kéne magamat, épp a világ legátlagosabb egyetemista életét élve sétálunk a moziba Alice-szal és Tommal. Tom a szobatársam, Alice pedig a barátnője, és épp valami Z kategóriás horrorfilmre rángatnak el. Meg fogom bánni, de annyira lapos az élet most, hogy szögre kellett akasztanom a hackerkesztyűket, hogy egy kis izgalom talán jól jönne. A kezemen lévő átokjelhez, és a folyton bennem lappangó halálfélelemhez már túlságosan hozzászoktam.

Mikor beülünk a terembe, még a reklámok mennek. Fogalmam sincs, mi késztet arra, hogy hátranézzek a pillanatban, mikor elsötétülnek a fények. A lépcső tetején egy hatalmas sötét árny foglal helyet a hátsó sor szélén. Meg mernék esküdni, hogy találkozik a tekintetünk, pedig ahhoz sincs elég fény, hogy biztosan felismerjem az arcvonásait.

Az izgatottság, ami hetek óta elkerül, azonnal a mellkasomba költözik. Függő vagyok. Kezdem úgy érezni, hogy már képtelen vagyok létezni a kihívások és a szabályszegések adrenalin lökete nélkül. Talán pont ez késztet arra is, hogy mikor a gagyi film a felénél tart, csendben elköszönjek Toméktól, és a kijárat felé vegyem az irányt. Miközben lesétálok a bársonyszőnyeggel bevont lépcsőkön, szinte érzem a szúrós tekintetet a hátam közepén. Mikor kilépek az ajtón, őrült rohanásba kezdek, és felszívódok, mielőtt bárki követhetne. Csak a három utcával arrébb lévő kávésboltban állok le, és szinte röhögve vetődök be az ajtón egy kávéért. Tuti, hogy megbolondultam. Az sem biztos, hogy egy zsaru volt a besurranó ember, arra pedig még kisebb az esély, hogy ő. Nem egyszerű járőrnek tűnt, kétlem, hogy a detektívek feladatkörébe tartozik egész nap nyomon követni egy gyanúsítottat. Mégis, valami azt sugallja, hogy ő megtenné.

Talán az, hogy a szemeiben rejlő függőség az enyém pontos tükörképe volt.

Talán az, amilyen elszántsággal mondta az ostoba kijelentését.

Te vagy az.

Valószínűleg ha nem dörgöli az orrom alá, hogy rájött, már rég elkapott volna. Vajon ostoba elszólás volt vagy nem akart könnyű győzelmet? Miért akarom, hogy a második legyen, mikor az első a valószínűbb?

Van egy olyan érzésem, hogy a macska-egér játszmánk végére kiderül.

***

A fények őrült sebességgel villódznak, ezer irányból töltik meg a széles tánctermet. A tömeg egy emberként tombol a ritmusra, a zene mindent felülír bennünk. Órák telnek el. A többiek beszednek valamit, azt hiszem ma éppen extasyt tolnak. Én nem drogozom, egyszer véletlenül kipróbáltam, és rá kellett jönnöm, hogy a kontroll elvesztése és a mágia nem jó párosítás. Szerencsére imádom annyira a zenét, hogy ne is legyen szükségem ilyen szerekre, persze azért egy sört én is megengedek magamnak. El is slisszanok a társaságból, és a pult felé veszem az irányt. A tömegen való átfurakodásom mintha megmozdítana egy árnyékot, ami eddig a sarokban szobrozott. Nem tudom elfojtani a vigyort, ami megfertőz. Irányt váltok, a pult helyett inkább távozom a hátsó teraszra vezető lengőajtón. Van kerítés, de könnyedén átmászható, szóval ha egy zsaru lennék, aki követ engem, előbb-utóbb kitolnám a seggemet. A kertben apró elkerített boxok vannak kialakítva a dohányzóknak, de a korán beköszöntött októberi hideg miatt a nagy részük üres. Lehet, hogy nekem sem kellett volna a menő, ámde kifejezetten hűvös, kapucnis ujjatlan felsőmben kikószálni. A spontán ötleteim általában nem vezetnek semmi jóra. Ha már így alakult, rágyújtok egy szál cigire. Csak bulikban dohányzom, de olyankor sokat.

Elég jól megsaccolta, hogy mennyi idő elszívni egy szál cigit, mert a második szál meggyújtásakor lép ki a lengőajtón. Olyan természetességgel integetek neki, mintha egy haverom lenne, akivel odabent megbeszéltük, hogy „tali a teraszon”. Semmitmondó tekintettel, és kőbe fagyott arcvonásokkal sétál hozzám, és leül velem szemben a boxban.

- Te aztán imádhatsz diszkóba járni, hogy mindig itt futunk össze. – Hű de morcos valaki.

- A diszkó az életem. – Úgy érzem, mától gyakrabban fogok – fogunk – diszkóba járni, ha ennyire élvezi.

Egy lélegzetvételnyi csend ereszkedik ránk, elgondolkodva szívok egyet a cigimből. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy mikor leült, az asztalra dobta a telefonját. Lehet, hogy csak egy ártatlan szokás, az emberek többsége nem szereti, ha ülés közben nyomja a combját, és lássuk be, a feszes öltönynadrágok nem épp megengedőek ilyen téren. De persze az is lehet, hogy felveszi ezt a beszélgetést, hátha elszólom magam. Valamiért arra késztet, hogy játsszak vele egy kicsit.

- Elfogadtad már, hogy nem Ace vagyok? Alistair a nevem, ha eddig nem sikerült volna kinyomozni. – Előveszem egy negédesebb mosolyomat. Meg sem rezzen az arca. Milyen unalmas.

- Tudom, hogy ő vagy. – Tudom, hogy tudja. Tudom, mert mindent tudok róla. Még az anyukája címét is sikerült kihalászni. Igazán szép hangja van. Azt is tudom, hogy az apja a Bloom egyik korai áldozata volt. Szintén rendőr. És azt is, hogy két éve leleplezett egy korrupciós hálózatot a rendőrségen, szóval jó eséllyel ő maga nem korrupt.

Nem tehetek róla, ha valaki tudja az én legsötétebb titkomat, akkor én is tudni akarok róla mindent.

- Több mint egy hónapja lihegtek a nyakamban.

- És több mint egy hónapja nincs nyoma Ace-nek. – A lassú mosoly, ami az arcára kúszik egészen hátborzongató. Nem engedem, hogy megérintsenek a szavai.

- Az, hogy eltűnt, miért bizonyítaná, hogy én vagyok? Lehet, hogy rossz emberrel szúrt ki, és utolérte a végzete. – Közelebb van az igazsághoz, mint szeretném.

- Nem bizonyítja, de növeli a gyanút – amivel kitörölhetik a seggüket. – És az is, hogy a találkozásunk után lóhalálában menekültél le a radarról. – Tények. Mindig ezek a mocskos tények. Sokat gondolkodtam hogy megérte e így elmenekülni, és mindig arra jutottam, hogy ez volt a jó döntés. Ha vártam volna, és elkezdenek követni, akkor nem lett volna lehetőségem utánanézni, hogy kivel állok szemben. Jake Walker. Jobban szeretek felfegyverezve harcba menni.

Látom a szeme villanásán, hogy azt hiszi, hogy megfogott. Azt hiszi, hogy erre nem lesz válaszom. Lehet, hogy a leleplezésem annyira lekötötte, hogy elfeledkezett róla, hogy van még egy adu, amit fel tudok használni.

- Majdnem megerőszakoltak, seggfej. Vidékre menekültem feldolgozni. Érzéketlen tuskó. – Majd küldök egy sütit a börtönbe annak a meláknak, hogy egy kifogásnak jó volt. Valószínűleg az egyetlen hasznos dolog, amit életében csinált.

Az érzelemmentes szemforgatás azt sugallja, hogy nem ment át a gyámoltalan áldozat szerep. Nem baj, nem neki kell elhinnie, ő az egyetlen, akinek megengedem, hogy tudja az igazságot.

A rövid csendben, amit kihasználok egy újabb slukkra a félig elszívott cigimből, felülkerekedik rajtam a kíváncsiságom.

- Tudod, valami nem hagy nyugodni. Tegyük fel, hogy én lennék Ace. Elméletileg. Ha nem tudtam volna meg, hogy gyanakszol rám, akkor valószínűbb, hogy leleplezem magamat, nem?

- Így is le fogod leplezni magadat, Ace. – A hangja olyan magabiztos, mintha tényleg inkább a jövőbe látás lenne a mágikus képessége.

- Miért leplezné le magát Ace, ha tudja, hogy követik?

- Mert függő vagy. – Megáll a kezem a hamutál fölötti pöccintő mozdulatban. Csak egy pillanatra akadok meg, szinte azonnal folytatom, de látta. Tudom. Látom a szemén. Látom az ajka sarkában felbukkanó büszke rezzenésen. Némán nézünk farkasszemet néhány lelassuló, végtelen hosszúnak tűnő másodpercig. A kiszűrődő zene eltávolodik, semmit nem hallok, csak a szívem dübörgését, és semmit nem látok, csak a sötétségbe vesző szemeket.

A megállíthatatlan vigyorom töri meg a pillanat feszült varázsát.

Meglátjuk, Jake Walker. Meglátjuk.

Akármennyire is szeretném ezt hangosan kimondani, nem engedhetem meg ezt a botlást, ha tényleg hangfelvételt készít. Elnyomom a cigimet, és felállok a kis boxból, hogy a hideg éjszakából visszatérjek a fülledt táncparkettre. Akármennyire is élvezem ezt a beszélgetést, zavar, hogy mindig figyelnem kell a nyelvemre. Minél hosszabb ideig beszélgetünk, annál valószínűbb, hogy hibát vétek. Ezt mindketten tudjuk.

Elsétálnék mellette, de meleg ujjak fonódnak az alkaromra. Nem olyan erővel ragad meg, mint a díler azon az éjszakán, csak egy egyszerű, megállító mozdulat. Megtorpanok mellette, még ülve is majdhogynem képes fölém magasodni. Várakozón nézek rá, várom, hogy milyen mondandója van még, de nem mond semmit. Helyette felfordítja a kezemet, és egy könnyed mozdulattal húzza lejjebb a titánium karperecet az alkaromon.

Eltépném tőle a kezemet, de erősebben rászorít, hogy megnézhesse magának a még mindig lilán izzó szimbólumot. Több, mint négy hónap telt el, de egyáltalán nem halványodott. Mikor végre elereszt, úgy húzom magamhoz a kezemet, mintha megégette volna az érintése. Visszahúzom a karperecet a helyére.

- Úgy látom, tényleg sikerült rossz emberrel kiszúrni. – Elfintorodva szorongatom a kezemet ott, ahol az imént az ujjai voltak. Sok mindent végiggondoltam, de arra nem számítottam, hogy felfedezi ezt a rúnát. Ostoba vagyok. Hogy a faszba ne fedezné fel, mikor érzi a mágikus lenyomatokat. Ostoba. Ostoba. Ostoba. Nincs fedősztorim.

- Ez nem bizonyít semmit. – Az előző játszadozós hangulatnál egy leheletnyivel ingerültebben jelentem ki a nyilvánvalót. Nincs fedősztorim, de nem is tartozom vele. Bárhol szerezhet egy ilyen mágikus jelet egy szerencsétlen. Abba se köthetnek bele, ha azt mondom, hogy az utcán támadtak rám ismeretlenek.

- Nem mondtam, hogy bizonyítana bármit is. – Csend. Próbálom mozgásra bírni a lábaimat, de valamiért nem sikerül. Mintha még kimondatlan szavak lebegnének körülöttünk. – Tudod, ha feladnád magad, a rendőrségen nagyobb biztonságban lennél.

Elkerekednek a szemeim, egy megállíthatatlan, gúnyos horkanás szökik ki az ajkaim közül.

Im, pille vagyok, parányi pont,

a szirmon csöppke fehér jel;

te fiúcska vagy, játékra kész,

ha üldözöl is, ne érj el.

– Henrik Ibsen –

[Bejövő hívás: Flint, Rose]

Hajnali négy. Kelletlenül nyögve ülök fel az ágyamban és tűröm el az útból a hajam. Végre lett volna egy olyan estém, amikor itthon alhatok, de semmi sem lehet tökéletes. Az automata rendszer idegesítően pittyeg, megtörve a csendet és a nyugalmat.

[Bejövő hívás: Flint, Rose]

– Elsőre is halottam – mormogom az intelligens asszisztensnek. – Vedd fel a telefont.

– Jake! – szól... vagyis inkább kiált bele a telefonba.

– Ne. Üvölts.

– Jönnöd kell.

– Akkor se üvölts, Rose.

– Jelenleg én vagyok az egyetlen barátod, lehetnél kedvesebb is – mondja sértődötten.

Kikászálódok az ágyból és keresgélni kezdek a padlón szétszórt ruháim közt. Lassan öltözködni kezdek.

– Aha – válaszolom oda sem figyelve. – Mi a pálya?

– Van egy esetem a számodra. Visszaélés a Bloomal. A nyolcadik és az Elvensquare sarkán.

– Jó környék – hümmögök övemet becsatolva. – Az áldozat?

– Nem sikerült azonosítani. Még azt sem tudjuk, hogy milyen fajú.

Felsóhajtok és összeráncolom a szemöldököm.

– Mennyire súlyos a helyzet?

– Egy egytől tízig terjedő skálán tizenegyes.

Rápillantok az órára, aztán zsebre vágom a telefonom.

– Negyed óra és ott vagyok.

A drog, amit a köznyelv Blommnak keresztelt el, rengeteg fejfájást okozott a rendőrségnek, amióta csak megjelent a piacon. A nem rendhagyó szerek között ez az anyag kiemelkedő helyen áll. Nem szállsz el tőle, nem okoz delíriumot, hallucinációt; nem idegnyugtató, vagy felpörgető hatású. A Bloom egy olyan szer, amely mágiát tartalmaz. Valaki, valamikor megtalálta a módját, hogy kinyerje a mágia esszenciáját. Hogy ez milyen áron, és hogyan kivitelezte, örök rejtély övezi. Ha engem kérdeznének, én fájdalomtól és rettegéstől sikoltozó embereket képzelek magam elé, akiket kínkeserves módszerekkel csapolnak le.

A lényeg az, hogy ez a drog azoknak is kölcsönöz némi varázserőt, akik nem születtek ilyen képességekkel. Viszont nagy hátulütője, hogy az eredmények kiszámíthatatlanok. Amíg a mágikus vérvonalban születetteknek elég idejük van hozzászokni, és elsajátítani a képességeiket, addig azok, akik Bloomot használnak, mintha fejlövést kapnának. Jó esetben a szer működik és pár órára kiélhetik perverz kis álmaikat. Rossz esetben a szer ellenük fordul és a legkülönbözőbb módokon végez velük. A tudósok sem jöttek még rá, hogy mi lehet az oka, de úgy tippelik, hogy a nem-mágikus DNS löki ki a szervezetéből a mágiát, körülbelül úgy, mint amikor szervátültetésnél is kilökődhet az idegen test. Ehhez a részéhez nem értek és nem is kell értenem. Nekem csak a végeredménnyel kell foglalkoznom. Ami jelen esetben egy nagy, sósav marta paca a járda közepén.

Átbújok a rendőrségi szalag alatt és figyelem a még mindig sistergő, fortyogó pacát, ami nemrég egy élő, lélegző lény volt.

– Nem vicceltél a telefonban – lépek oda a törp nőhöz. Rose gondterhelten felnéz rám. Ő a nagybátyát vesztette el ennek a mocsoknak köszönhetően. – A kamerák mit mondanak?

– Nemrég jöttek át a felvételek – mutatja fel tabletjét. – Nézd csak!

Elindít egy felvételt, amin a sötét utcasarok látszik. Megjelenik egy magas, nagydarab alak. Ruhája sötét, kapucnit és maszkot hord, hogy elrejtse kilétét. Idegesen néz körbe, aztán a falnak támasztja a hátát és keresztbe fonja karjait a mellkasa előtt. Kisvártatva megjelenik egy másik alak az ellenkező irányból. Szegecses bőrdzsekit és punktaréjt visel, hegyes fülei alapján tünde lehet, vagy félvér. Fiatal férfi. Megtörténik a csere. Diszkréten, hogy ne tűnjön fel senkinek. A nagydarab kezet fog a punkkal, aztán odébb áll. A férfi nem szórakozik azzal, hogy félrevonuljon. Azonnal kibontja és lenyeli a kapszulát.

– A következő képsorok felkavaróak lehetnek egyes nézőink számára – motyogja Rose.

A férfi teste megrándul a felvételen. Aztán újra és újra, mintha görcsös rohama lenne. Végül úgy rángatózik, mintha epilepsziás rohama lenne. Valószínűleg torkaszakadtából üvölt, de a térfigyelő kamera hangot nem vett fel. A teste lassan elkezd átlényegülni, mintha gyurmából volna. Elfordítom a tekintetem. Nem kell végignéznem ahhoz, hogy tudjam, mi lett a végeredmény.

– Az arcfelismerő? – kérdezem.

– Már dolgoznak az ügyön – feleli Rose. – De téged nem is ezért hívtunk ide. Érzel valamit a díler energiájából?

Ellépek a törp mellett, átlépek a punk-pocsolyán és körbesétálok párszor. Újra és újra végigpörgetem a felvételen megjelenő nagydarab figura érkezését. A tarkóm lassan bizseregni kezd, ahogy ráhangolódom a jelenetre. Elindulok abba az irányba, amerre a díler távozott. Nem tudom megmagyarázni az érzést. Olyan, mintha valaki, egy láthatatlan kéz húzna, taszigálna ilyenkor a megfelelő irányba. Szemeim előtt felsejlik az alak, és látom, hogy a zsebébe gyömöszöli a pénzt, de ahogy kihúzza a kezét, valami kiesik a zsebéből. Odalépek és lehajolok.

– Rose! – szólalok meg és megvárom, amíg ő is ideér.

– Mit találtál? – kérdezi és kesztyűs kezével felemeli a fecnit. – Egy blokk. – Kibontja és megvizsgálja. – Ez az éjjelnappali három tömbre van innen. Remélhetőleg oda nem maszkban ment be. Lekérjük a tulajtól a felvételeket. Köszönöm, Jake – veregeti meg alkarom fáradtan mosolyogva.

– Rose, ha csak azért rángattál ki az ágyból, hogy megtaláljam a lusta seggeteknek ezt az utca közepén heverő fecnit, akkor nagyon mérges leszek – közlöm vele komoran.

– Ugyan már, Papa – nevet fel a nő. – Nyugodtan körülnézhetsz, hátha találsz még valami mást is, ami hasznos lehet a nyomozásban.

– Amikor utoljára tükörbe néztem, nem volt K9 hám a hátamon – forgatom meg szemeimet.

– Akkor jó régen nézhettél tükörbe – kacsint rám.

– Iszonyatosan nagy szerencséd van, hogy nem ütök meg nőket – sóhajtok fel ingerülten.

Minek kellenek az embernek ellenségek, ha ilyen barátai vannak?

.o.O.o.

Ha már Rose volt olyan kedves, hogy felkeltett, nem megyek haza. Autómba ülve az őrsre hajtok, van egy sokkal nagyobb ügy, amin lassan két hónapja dolgozom. Ez eredményezte azt is, hogy alig éjszakázom otthon. Általában az ügyosztály nem foglakozik heckerekkel, de ez a szituáció teljesen más. A kártyalapok után, amiket maga után hagy ACE-nek nevezik. Fellengzős név, de biztos vagyok benne, hogy a kis suttyó élvezi a rivaldafényt. A média sem a mi malmunkba hajtja a vizet, mert szinte túlmisztifikálja a hecker kilétét. Mintha valami nyomorult képregényfigura lenne. Mindig máshol bukkan fel. Mindig nagyot kaszál. Aztán felszívódik. Eltűnik, mintha soha ott sem lett volna. Csak a kártyalapot hagyja maga után. Amit viszont átitat a mágia.

A mágia mindenkiben egyedi. A megnyilvánulása és az energia is, amit maga után hagy. Nincs kézzelfogható nyoma, és jelenleg nem rendelkezünk olyan technikával, ami képes lenne bemérni ezeket a halvány jeleket. Ezért vagyok itt én. Mert érzékelem azt, amit mások nem. Elégszer fogdostam már a kis névjegykártyáit ahhoz, hogy felismerjem, ha máshol találkoznék vele. A varázserővel bíró emberek akaratuk ellenére is folyamatosan kibocsájtják magukból ezt az energiát. Olyan, mint egy egyedi parfüm, ehhez tudnám hasonlítani. Mintha mindenki más frekvencián rezegne. Nehéz ezt az érzést szavakkal leírnom.

Kinyitom a laptopot és újra átolvasom a jelentéseket, megnézem a bizonyítékokat, hátha átsiklottunk volna valami fölött. Nincs olyan bűnöző, aki megfoghatatlan. Egyszer neki is hibáznia kell. Lesz ő még annyira elbizakodott, hogy hibázzon, és én akkor ott leszek.

– Haragszol még, Papa? – lép be az irodába Rose.

– Ne hívj így – szólalok meg, fel sem nézve az aktákból.

– Hoztam békítő ebédet – tesz le elém egy doboz ételt.

Ebéd? Rápillantok a képernyő alján lévő számokra. Megint elment az idő. Az asztalra nézek. Három üres kávés poháron kívül nincs rajta más. Ahogy meglibben a szatyor füle és orromat megcsapja a friss étel illata, gyomromba mar az éhség.

– Mi ez? – kérdezem gyanakodva.

– A nyolcadikon jöttünk vissza, nyílt ott nemrég egy kifőzde. Ha jól emlékszem, nem volt még szerencséd hozzá – mosolyodik el.

Kibontom a szatyorból a dobozt és kinyitom a fedelét. Szaftos, sötét színű hús köszön vissza zöldségkörettel. Még gőzölög. Az illata elrepít a hetedig mennyországba.

– Mézes-sörös vaddisznó, karamelizált zöldségkörettel – magyarázza Rose. – Majdnem olyan finom, mintha a nagyapám csinálta volna.

– Az illata isteni – ismerem el.

– Várd meg amíg megkóstolod – mosolyog töretlenül. Megvárja amíg enni kezdek és csak utána folytatja. – Szükségem lenne a segítségedre.

– Volt egy olyan érzésem, hogy hátsó szándékod volt az ebéddel.

– Megtaláltuk a dílert, aki hajnalban eladta a Bloomot annak a szerencsétlennek – kezd bele. – A fülünkbe jutott, hogy hol fog ma este tartózkodni.

– És? – nézek rá két falat között.

– És – vesz egy mély lélegzetet. – Szükségem lenne a tehetségedre, hogy kiszúrjuk a tömegből. Ebben a diszkóban lesz, valószínűleg terjeszteni akarja az anyagot.

– Rose, én nem járok diszkóba – ráncolom össze a szemöldököm.

– Ez most nem szórakozás, hanem munka – feleli. – Ha el tudjuk csípni ma este, akkor értékes információkkal szolgálhat, amik előrevihetik a nyomozást.

Kénytelen vagyok elismerni, hogy igaz van. Ha elkapjuk a nagydarabot, akkor kiszedhetünk belőle olyan információkat, amik kulcsfontosságúak lehetnek. Ha hajlandó beszélni, természetesen.

.o.O.o.

Rose-al a diszkó bejárata előtt találkozunk. Nagyon kicsípte magát ma este, és le merném fogadni, hogy a beépülős meló mellett, ő nagyon jól fog szórakozni. Én egy régebbi, fekete ingemet vettem fel, és egy farmer nadrágot.

– Jake... – mér végig Rose rosszallóan. – Nem állásinterjúra jöttél – neveti el magát.

– Megmondtam, hogy nem járok diszkóba. Mi bajod a kinézetemmel?

– Először is, rángasd ki az inged a nadrágod alól. Mit akarsz elérni, hogy a tanárnéni megdicsérjen, vagy hogy sármos, könnyen kapható férfinak nézzenek egy diszkóban?

– Nem vagyok könnyen kapható – szögezem le komoran.

– Hogyne, Papa – legyint egyet és kirángatja betűrt ingemet. – Na, most gombold ki legalább a hasadig – utasít. – Megtenném én is, de nem érlek fel.

– Minek? – kérdezem fintorogva.

– Azért, mert ma este bulizunk, Jake! Nem rendőrök vagyunk, és nem is akarunk úgy kinézni – magyarázza türelmetlenül. – Emlékezz a feladatunkra. Feltűnés nélkül kell elkapnunk.

Elhúzom a számat és kigombolom az ingemet. Miután Rose végigmér, és megelégszik a látvánnyal, bemegyünk. Hamar rátalálunk a férfira, aki így közelről még nagyobb méretekkel bír, amit a kamerafelvétel nem adott vissza. Egy hegyomlás.

– Nagyon remélem, hogy készültél erősítéssel, mert ezt itt nem fogjuk tudni ketten lenyomni – kiáltom oda neki a harsogó zenén keresztül.

A saját gondolataimat nem hallom. Rose széles mosolyt villant rám és felemeli hüvelyk ujját, hogy mutassa, minden rendben lesz. A tömeg elviselhetetlen, de igyekszünk a melák közelében maradni. Rose szerez valahonnan két koktélt. Az egyiket a kezembe nyomja és leolvasom a szájáról, hogy csak játsszam a szerepem. Kiverekszem magam a táncparkettről és a fal mellé állok, hogy onnan nyugodtan figyelhessem az eseményeket. Rose a közelében marad, hogy mindent felvehessen a testkamerájával, amit olyan ügyesen elrejtett a ruházatában, hogy senki észre sem venné rajta.

A zene lassan a tetőfokára hág. A dj komoly arccal nyomkodja és tekergeti a gombokat, aztán arcára széles mosoly ül ki, amikor elérkezik zenéjében a drop – azt hiszem ez a megfelelő kifejezés – és a táncparketten megőrül a tömeg. Sikítoznak, hujjogatnak és ugrálnak. Ragyogó, spicces vagy részeg arcok hullámoznak a ritmusra. Soha nem értettem, mit kedvelnek ebben a szórakozási formában az emberek. Hogy képesek vonaglani erre a zenére alig emlékeztető zajra. Nekem soha nem volt ritmusérzékem, lehet, hogy ezért nem lett belőlem nagy táncos.

Amikor lemegy a szám, a dj beleszól a mikrofonba, hogy tart egy kis szünetet. Aztán beállít valami automatikus lejátszási listát és eltűnik a kulisszák mögött. Tekintetem visszafordítom a melák felé. Épp ebben a pillanatban ad át valamit, nem túl diszkréten egy fiatal lánynak, aki felpipiskedve ad neki egy nyálas, cuppanós puszit és részegen belekiabál a fülébe. A férfi elmosolyodik, megsimogatja a lány haját és arrébb megy. Átküzdi magát a tömegen, a színpad melletti ajtó felé. Rosera pillantok, aki felém biccent. Mehetünk. Füléhez ér és beszélni kezd, az erősítésnek adja le a drótot. Én közben elindulok a díler után, hogy ne veszítsük szem elől. Amikor becsukódik mögöttem az ajtó, a zene elhalkul. Hálát adok a hangszigetelésnek, mert fejem már lüktetett a hangos zenétől.

Egy folyosóra érek ki, aminek a végén nyílik egy vészkijárat, attól balra pedig egy ajtó. Valószínűleg egy pihenő szoba az aktuális előadóknak. Igyekszem halkan és lassan haladni. Fülelek, hátha hallok valami gyanúsat. Érzem a melák energiáját, és még valami ismerőset, amit nem tudok hova tenni. Amikor közel érek a pihenőszoba ajtajához, hangokat hallok, az ajtó félig nyitva van.

– Kopj le, seggfej – mondja valaki ingerülten. Hangja a dj-ére emlékeztet.

– A helyedben jól meggondolnám – szólal meg a másik, mély bariton hangon. – Nagyon jól kereshetnél.

– Ha azt hiszed, hogy összefekszek bárkivel, aki bejön a pihenőszobába és meglobogtat a szemem előtt egy köteg pénzt, kurvára el vagy tévedve.

– Akkor elveszem erővel – mordul a melák.

Valami csörömpöl, egy bútor felborul. A dj meglepetten felkiált. Ösztönösen cselekszem és csak remélni tudom, hogy Rose hamarosan érkezik az erősítéssel. Belépek a kis szobába, ahol a fiú a földön ül, sokkal inkább dühösen, mint rémülten, és fölé tornyosulva ott áll a díler. Kelletlenül felsóhajtok, és közelebb lépek. A fiú rám kapja a tekintetét. Megköszörülöm a torkom. A melák megfordul és ingerülten rám néz.

– Te meg mit akarsz? – förmed rám.

– Gondolom, megakadályozom, hogy megronts egy szerencsétlent – válaszolok. Remélem Rose közel van már, különben ez a pacák jól megdolgoz.

– Szerencsétlen a nénikéd – szólal meg feldúltan a dj.

– Hé, én a jó fiú vagyok – vonom fel egyik szemöldököm.

Valami csak nem hagyja békén a megérzésemet. Ott motoszkál a tudatalattimban, hogy valami nincs rendben. De egyszerűen nem tudom meghatározni, hogy mi lehet. Mint amikor egy szó már ott van a nyelved hegyén, de nem tudod kimondani.

– Tök mindegy, húzz innen – ragadja meg a vállam a melák.

– Nem tehetem – sodrom le magamról a kezét és erősen fülelek. Mintha közeledő léptek zaját hallottam volna az előbb.

– Miért nem? – kérdez vissza nagyon hülyén.

Farzsebemből előveszem a jelvényem és a képébe tolom.

– Rendőrség, komám – felelem. – Letartóztatlak kábítószerrel és mágiával való visszaélésért.

Megrökönyödve néznek rám mind a ketten. Aztán a díler öblösen felnevet.

– Te? Letartóztatsz? Egyedül? – kérdezi és tovább nevet.

– Nem egyedül – ingatom meg a fejem és az ajtó felé biccentek.

Mintha forgatókönyv szerint menne minden, a végszóra berontanak a felfegyverzett rendőrök testpáncélban. Hirtelen nagy nyüzsgés és káosz kerekedik, ahogy mindenki kiabál és szitkozódik. Mivel a kisszobának az egyetlen ki és bejárata az az ajtó, amin bejöttünk, a melák nem menekülhet. A kollégák leteperik, megbilincselik és nagy zajongás közepette elvezetik. Utánuk nézek és megkönnyebbülök, hogy nem kellett megverekednem vele. Rose lóg nekem egy heti mézes-sörös vaddisznóval.

Visszafordítom tekintetem a sóbálvánnyá vált dj felé. Még mindig a földön ül. Felé nyújtom a kezem, hogy felsegítsem. Tétován elfogadja a kezem, leporolja magát és elmotyog egy „Kösz”-t. Ahogy megérinti a kezem, mintha valaki gyomorszájon vágna. Ez az energia, ez az érzés... Nem lehet! A fiú zavart mosollyal próbálja kihúzni a kezét az enyémből, de én nem engedem. Jól megnézem magamnak. Az elmémbe akarom vésni az arcát, mert a mágikus ujjlenyomatát már túl jól ismerem. „Ace”.

– Te vagy az – szólalok meg összeszűkült szemekkel

– Kicsoda? – kérdezi és végre kiszabadítja kezét.

A füléhez hajolok és suttogóra fogom, de hangom ettől még nem kevésbé fenyegetőbb.

– Ace.

Meglepve kapja rám a tekintetét, csak egy pillanatig fut át rajta a rémület. Aztán buta arcot vág és zavartan elmosolyodik.

– Nem tudom, miről beszélsz.

– Nagyon rosszul hazudsz.

– Ha csak nem akarsz zaklatásért pert kapni a nyakadba, hagyj békén – fenyeget meg. Ellép mellettem és idegesen az ajtó felé indul, ahol Rose ácsorog várakozva. Még visszafordul egy pillanatra, hogy végigmérjen, aztán otthagy minket.

– Mi a baj, Jake? – lép közelebb hozzám a nő.

– Ő az, Rose

– Kicsoda? A dj? – néz rám értetlenül.

– Ace – pillantok a törpre. – Rose, az az istenverte dj Ace.

– Az nem lehet! – kap a szája elé döbbenten.

– Éreztem rajta – bámulok tenyerembe hitetlenkedve. – El kell kapnunk! Rá kell bizonyítanunk.

Most még nincs elég információ a markunkban hozzá, hogy megvádolhassuk, de ezen ne múljon. Végre egy olyan fordulópont jött el az ügyben, ami felénk billenti a mérleg nyelvét. Olyan adrenalinlöketet kapok, hogy már előre látom, a következő hetekben nem fogok a lakásom felé nézni.

Ez a napom valahogy nem úgy kezdődik, mint bármelyik másik. Mintha minden idegszálam ki lenne hegyezve, és még az apró szőrszálak is az égnek állnak a tarkómon. Akkor szoktam így érezni magam, mikor vihar közeleg, de nem mondtak mára rossz időt.

Az ágyból kikelve szokásos rutinomban megmosakszom, felöltözök – kedvenc kék ruhácskámat veszem fel –, és elmegyek a boltba. Miután bevásároltam – tejet, kenyeret, szokásos dolgokat –, hazamegyek, de valami nem stimmel. Az ajtót résnyire nyitva találom.

– Hahó! Van itt valaki? – lépek be, de se a letapogatóm, se érzékeny fülem nem hallja, hogy bárki lenne a lakásban.

Az előszobából balra nyílik a hálószoba. Benyitok oda, de nincs itt senki. Tovább megyek az előszobából a konyhába, de ott sincs. Innen balra van egy picúr nappali, de itt sem érzékelek senkit. Se mozgás, se hang. A nappalin átmenve jutok el a fürdőbe, de az is üres. Biztosan csak képzelődtem. Nyitva hagyhattam az ajtót.

Megnyugodva állok neki kávét, reggelit készíteni magamnak. Miután szépen, kényelmesen megettem, megittam a napindítómat, lemegyek a keskeny lépcsőn, ami az előtérből jobbra nyílik, és belépek a kis üzletembe. Mozgásterem elég kevés van, jóformán mindenhol szekrény van körülöttem, abban pedig szorosan egymás alatt fiókok. Egyiken sincs felirat, hiszen nincsen rá szükségem. Mindet én rendeztem be, nagyon jól tudom, melyikben mi van. Pultom alatt szintén tele van fiókokkal a szekrény. A pulton csupán egy terminál van, amivel fizetni tudnak a betegeim – már nincs forgalomban készpénz, mindenki a karjába ültetett chippel fizet, illetve két gomb. Az egyikkel kinyitom a boltot, a másikkal bezárom. Jobbra tőlem van egy fiók, amiben a szükséges eszközök – csipeszek, kanalak, zacskók, aprócska mérleg.

Megnyomnám a nyitó gombot, de valaki hirtelen átkarolja nyakam hátulról, és elkapja kezem a gombtól.

– Meg ne mozdulj, vagy eltöröm a nyakad! – sziszegi egy végtelenül mély hang a fülembe.

Ereimben meghűl a vér, még levegőt venni is alig merek. Marka erős, egy szemernyi kételyt sem hagy bennem, hogy beváltja fenyegetését, ha nem engedelmeskedem neki.

– Nem... nem mozdulok – suttogom.

– Te vajákos vagy, igaz? – kérdezi, és mozdulataiból azt szűröm le, hogy körbeszimatol. Talán neki is jobb az orra. Ahogy mozdul azt is érzem, hogy jóval magasabb lehet nálam.

– Olyasmi. Beteg vagy? – kérdezek vissza szokásos nyugalmammal.

– Nem vagyok beteg! – mordul rám, és kicsit meg is rántja a kezem.

Ajkamba harapok, hogy ne szisszenjek fel.

– Értem. Ez esetben miben segíthetek neked?

– Azt akarom, hogy lásd el a sebeim!

– Rendben, semmi akadálya – válaszolom, amitől mintha kicsit megilletődne.

– Tényleg? – néz végig rajtam.

– Hogyne. Ez is a munkám része, de így nem tudlak ellátni. Mekkora sebről lenne szó?

– Nagy – vágja rá hezitálás nélkül. Viszont ezzel nem sokat mondott.

Megköszörülöm torkom.

– Esetleg menjünk fel a lakásomba, hogy megvizsgálhassalak – ajánlom fel.

– Menj előre! – tol maga elé, hogy felmenjek a lépcsőn. Esélyem sincs megérinteni, vagy a gépemmel letapogatni. Így ötletem sincs, hogy nézhet ki „vendégem”. Lehetséges, hogy egész reggel óta az ő jelenlétét éreztem? Vajon mióta lehet a lakásban, és hogyan tudott az az 50négyzetméteren elbújni előlem?

Az emeletre érve megpróbálok felé fordulni, de úgy megtaszít a hátamnál fogva, hogy nekiesek a falnak.

– Nem forgolódsz! Menj a nagy szobába! – adja ki parancsba.

Halkan nyöszörögve teszek eleget követelésének, bár ott nincsen semmilyen eszközöm, de ez nem engedi, hogy elmondjam. Odabenn aztán megállok a kanapé mellett.

– Vérzel? Csak mert akkor leterítek egy törülközőt.

– Nem vérzek – morogja, és elsétál mellettem. Kisugárzása fenyegető, és mintha hőséget sugározna magából. Még sosem éreztem ilyet. A letapogatóm is elromolhatott, mert amilyen képet közvetít az agyamba, az nem létezhet.

– Milyen jellegű a sebed? – kérdezem óvatosan.

– Szúrt, de már gyógyul. Neked csak át kell kötnöd.

– Oh, értem – bólogatok. – Azonnal hozok tiszta gézt. Hol van a seb?

– Nem látod?! – mordul rám, mire csak haloványan elmosolyodom.

– Nem. Én máshogy látok, mint te.

Nem túl tapintatosan elhúzza a kezét az arcom előtt. Ilyenkor meg szoktak rémülni tőle, hogy nem pislogok, mint mások.

– Szóval vak vagy. Akkor megyek máshoz – lép el mellettem, de én megfogom a karját.

– Gondolod, hogy dolgoznék, ha nem tudnálak így is ellátni? – mosolyodok el ismét. – Kérlek maradj! Hadd segítsek neked!

Egy nagyon hosszú percig csendben marad. Talán valami rosszat mondhattam? Vagy talán rosszul lett?

– Még a neved sem tudom. Én Dylena vagyok – mutatkozok be neki.

– Az... – kezdi, de nagyot krákog utána. – Én...

– Semmi baj – fogom meg karját másik kezemmel is. – Nem kell elmondanod, ha nem szeretnéd.

– Jó – egyezik bele, majd kezeimet karjáról lefejtve visszaül a kanapéra.

– Hozom a gézt – mondom, és visszasietek a boltba az említett dologért, és még pár apróságért: fertőtlenítőszer, olló, vatta, stb.

Nem tévedek, Lauren ránt magával a sötétségbe. Mire kinyitom a szememet már lassul a körforgás körülöttem, de nem tudom kivenni, hogy hol vagyunk. Túl sötét van, túl homályos minden. Talán a pincében vagyunk, de nem mernék mérget venni rá.
- Ülj le – suttogj Lauren.
Helyet foglalok, miközben õ elengedi a kezem. Megszemlélem a környéket még egyszer, de nem jutok dûlõre magammal, így inkább a jelennel foglalkozom.
- Vége van, ugye? – kérdezem némileg kábán, nem tudván hányadán állok jelenleg az élettel.
- Nincs. Vissza kell mennünk. Ha nem tesszük meg, fogalmam sincs, mi történhet. Megszakadunk létezni az idõben, talán még az emlékünk is eltûnik.
- A fenét – vágom rá gondolkodás nélkül. - Az elõbb ott voltunk, eljöttem, majd veled együtt is eltûntem, ergo teljes a lánc. Teljesen logikus.
- Ott voltam a vízben. Nem tudom, mit csinált velem, és még mit tehetett volna, de éreztem, ahogy megcsavarodik körülöttem az idõ, és újra a fal tövében voltam.
- Akkor mentem vissza érted – bököm ki kertelés nélkül.
Lauren megakad egy pillanatra, majd felém fordul. Látom, ahogy pupillái összeszûkülnek. Úgy érzem, most végre megfogtam.
- Te mit csináltál? – kérdi az elõzõnél is döbbentebb tekintettel.
- Valami olyat magyaráztak, hogy a víz megszabadít becses lelkedtõl, az erõd meg belém költözik. Te ott meghaltál, megkaptam az erõdet, visszamentem, hogy... – elharapom a mondat végét, mert eszembe jutnak az emlékek, és sírni támad kedvem.
Megtartom magamnak a könnyeket, és nyugalmat erõltetek az arcomra, hogy leplezzem zombi mivoltomat.
- Nem haltam meg ott. – vágja rá Lauren határozottan.
Hogy mit nem csinált? Mégis honnan tudná, ha meghalt? Naplót vezet a tevékenységeirõl, miközben egy átkozott tó elmeháborodottá teszi, és két értelmes szót nem képes kinyögni ez idõ alatt?
- Emlékeznél a halálodra? Ezt ne próbáld beadni nekem. – nyögöm ki, és reménykedem benne, hogy nem hallatszik ki a hangom remegése.
Várom a válaszát, miközben az arcát fürkészem, de nem látok rajta különös érzelmeket, csupán csak a gondolkodás látszódik rajta. Ennyire ne legyen biztos az érzelmeiben és emlékeiben, de hát, õ érzi. Én türelmesen kivárom, ameddig válaszol, ha egész este itt ülünk, akkor is.
- Tényleg életben voltam – válaszolja meg a levegõben maradt kérdést.
Elkerekedik a szemem, még jobban, mint eddig. Kezd leszállni a vörösköd az agyamra, ami a késõbbiekben még botrányba torkoltathatja a beszélgetésünket.
- Te nem is figyeltél rám? – kérdezem.
Lauren felemeli a fejét, rám tekint, majd válaszra nyitja a száját:
- Izé… - nyögi.
Ennyi tellett tõle, elégedjek meg ennyivel, és értelmezzem a semmit. Tényleg ennyire hülye lenne, vagy csak engem tisztel meg ezzel a stílussal? Mindegy, ha már így alakult, akkor elmagyarázom neki:
- Azt mondtam... – miután érzékelem az élt a hangomban, halkabbra váltok - ..., hogy egy igen bájos nosztran lettél volna, ha teljesen elsüllyedsz abban a löttyben. Meg azt, hogy remélem, nem volt nyílt seb a lábadon, mert akkor egy hozzád hasonlatos morakkal bõvülnek soraik.
Ha azt hittem, hogy ennél jobban már nem tudom kiakasztani, akkor felettébb tévedtem. Bal szemöldöke egyenesen felszalad a homlokára, és ha bõre engedné, talán elbújna a hajában is. Akkor talán kifejtem bõvebben az elõzõ rövidke monológomat.
- Morak a kõangyal, noszti meg... Talán a nõ volt, akivel beszéltem. Furcsa és ronda, ne nézd meg közelrõl az arcát.
Végre mosolyogni látom kedvelt-utált utazótársamat, ezáltal gyõzelemnek tudom be a keserû vereséget.
Mielõtt megszólalhatnék, Lauren veszi át a vezetést, és rögtön a lényegre tér:
- Ha nem látsz a vízbe sétálni, nem ugorsz vissza a múltba. Most így tudtunk beszélni, lehet ötletelni.
- Egyre életveszélyesebb ötleteid vannak, ha szabad megjegyeznem. – jegyzem meg csúfondárosan.
Válaszként megvonja a vállát, és ezzel elintézettnek tekinti a dolgot. Köszönöm szépen. Aztán bevillan egy kép, és megijedek tõle.
- Visszamegyünk. – vágja ki büszkén.
Egyenesen a szemébe nézek, és gondolkodok, hogy hogy vághatnánk ki magunkat ebbõl a helyzetbõl.
- Az a nõ Miriamat akarja. Kell neki ahhoz, hogy egésszé váljon... halhatatlanná.
Próbálom az idõt húzni, halottnak tûnõ ötletekkel. Talán…
- Ezt majd megbeszéljük, ha onnan megpattantunk. A terv a következõ: szépen elõre repítesz minket a jövõben, leraksz oda, a kis medence elé, én pedig igyekszem uralkodni magamon, és nem túlzottan besétálni.
Nem hagyhatom annyiban, közbe kell kotyognom:
- Persze, miért is hiszed azt, hogy én majd onnan megint ki tudlak kaparni?
- Te oda mész, ahonnan eltûntél, ugyanabban a testhelyzetben, hátha kiröhögnek, hogy ehhez még nem elég fejlett az erõd – folytatja gondtalanul.
- Annyira nem tûnt ostobának – vágom oda fél vállról. Mégsem hagyhatom annyiban ezt az egészet.
Félszeg mosolyt kapok válaszul, és tovább folytatja:
- Utána futsz, szépen megragadsz, és repülünk a jövõbe, pontosabban a kápolnába vagy mibe, hogy leüssünk téged. Na, szuper ötlet?
Morgok egyet alig hallhatóan, és tarkón vágom. Nesze neked szuper ötlet.
- Bízz bennem – kéri tõlem szelíden.
- Túl gyakran teszem – morgom elégedetlenül.

Mi…mi történik? Ezt hívják talán dejavu érzésnek, vagy valami hasonlónak. Megint itt van elõttem ez a nõ, aki világmegváltó terveket szõ, és én nem tudok mit tenni ellene. Vagy mindezt csak álmodtam, vagy most álmodom? Akárhogy is csavarom az agyamat, nem hajlandó választ adni. Várjunk csak…valami nagyon mélyen homályosan dereng, hogy megbeszéltünk valamit Laurennel…Lauren?Lauren! Hol van Lauren?!Mi történt vele? Õt is elkapták? Persze, hogy elkapták, hiszen emlékszem rá…együtt vonszoltak el minket azok a ronda izék…és most külön vagyunk. Megvan! Ez egy terv, amit együtt terveltünk ki, vagyis õ, és nekem csak kiosztotta a szerepeket.De…akkor most…figyelnem kéne, jézusom, hol is tartunk?
- Látom ezt sem érted, ezt kivételesen nem csodálom. A férjembõl lett nosztran, miután életre kelt, ezt mondta: Vér a véredbõl, s tied lesz az örök élet. Áldozz neki lelkeket, míg fel nem éled! Azóta keresem ennek az értelmét, de végre rájöttem. Ezt viszont nem osztanám meg veled, ugyanis, gondolom, végig akarod nézni Lauren utolsó perceit.
Pont idõben! Akkor úgy kell tennem, mintha…
- Lauren! – sikítom teli tüdõbõl.
Ez nem normális, eszeveszetten halad a víz közepe felé. Víz ment volna az agya helyére, vagy mi történt vele? Könyörgöm…gondolkozz, ne menjen el a maradék eszed is.
- Engedjetek el, engedjetek el! – üvöltöm, miközben egyre hevesebben vergõdöm a szorításban.
Lauren egyre közelebb kerül a teljes elmerüléshez, én pedig azt nem hagyhatom. Nem, ha rajtam múlik. Még pár lépcsõfok és már a derekáig fog érni a víz. Ki tudja mit tesz vele? Nem szeretném kipróbálni.
- Már érzed magadban az erejét, a lelkének egy részét. A düh, az utálat szétárad a testedben, megbénít téged, és mégis, tenni akarsz, tenni az ellen, hogy õ meghaljon. Meg kell hagyni, sosem próbáltam még egészséges emberen a tó hatását, hát most meglátjuk. Remélem pofás nosztran lesz belõle, elkelne még egy. Múlt évben Marthanak sikerült elpusztítania egyet. Hogy lehet egy  vén matrónának ekkora szerencséje? Pont egy tükör kerül a keze közelébe védekezésként. Franc se gondolta volna, hogy bejön. De ez már a múlté, ahogyan Lauren is. Térjünk is át…
Laurenbõl maximum az álmaidban lesz nosztran, de ha rajtam múlik, akkor biztosan nem. Igen, érzem a bizsgerést…
- Jól mondtad. Lauren a múlté. Csak egyet felejtettél el – válaszolom cinikusan, és már tudom, mit kell tennem.
Véghezviszem az evolúciót röpke másodpercek alatt. Négykézláb tipegek néhány lépésnyit, majd két lábra állok, pont, mint õseim. Megállok, és még egy utolsó mondatot váltok a nõvel:
- Te magad adtad meg a menekülés módját, anélkül hogy sejtetted volna.
Tudom, hogy mire gondol a nõ, ugyanakkor fogalma sincs róla, hogy már egyszer megtörtént, és más a tervem. Semmi gond, a meglepetés erejével hatunk rá.
- Igen, még nem süllyedt eléggé el ahhoz, hogy mûködjön az erõd. Szegény leány, páholyból fogod végignézni, hogy születik egy új szörnyeteg erre a világra.
Elfojtok egy mosolyt, és úgy intézem, hogy szenvedésnek látszódjon a felállásom. Fájdalmas szenvedés, hogy elvesztem a barátom, avagy…
Még túl erõsen tartanak, a meglepetés ereje…
- Én nem lennék olyan biztos benne. – vágom a nõ fejéhez, és minden erõmet latba véve kiszabadítom magam végre.
Azaz idióta még mindig a vízben ücsörög, hát normális ez? Saját kezûleg fojtom meg, ha sikerül egyben kihalásznom onnan.
- Takarodj már ki onnét! – üvöltöm, ahogy a torkomon kifér.
Alig két lépéssel kiráncigálja magát a vízfoltból, és felém indul. Megragadja a kezemet, és máris repülünk az idõben. Elmosódottan érzékelem a magam mögött hagyott szobákat, csarnokokat, lépcsõket, és mire belemerülnék, már meg is érkezünk. A csarnokban feltûnik, hogy a hulla nincs ott. Bele se merek gondolni, hogy hova lett. Végigfut a borzongás, megszaporázom a lépteimet Lauren mögött. A padok között lépkedve egyre közelebb érünk a kis szobához, majd belépünk. Megszorítja a kezem, gondolom, ezzel akarja jelezni, hogy itt már megállhatunk. Hamarosan megpillantom saját magamat, hátulról. Lauren gondolkodás nélkül összekulcsolja a kezét, és tarkón vág.
- Te üttöttél le! – sziszegem, kígyónál is profibban.
- Segíts odavonszolni magad. – utasít Lauren.
Legalább ha gondolkodni tudna, de majd én gondolkodom helyette.
- Nem gondolod, hogy történni fog valami, ha összeérek vele? – kérdezem halvány éllel.
Elfintorodik válaszul a kérdésemre.
- Akkor legalább a fáklyát támaszd a falhoz.
Bólintok. Bármit megtennék, csak ne kelljen saját magamhoz érni. Valamiért undorodom még a gondolattól is.
Félszemmel látom, amint neki áll vonszolni engem a földön. Nehogy véletlenül felemelj, még a végén nem lenne piszkos a ruhám.
- Nemsokára itt leszek. Menjünk – válaszolja, miután elhelyezte eszméletlen másamat a földön.Bólintok, összekulcsoljunk a kezeinket, és már itt sem vagyunk. Elnyel magában a homály, és már repülünk is a következõ öngyilkosság felé.

Magamban számolom a perceket, hogy pontosan érkezzünk a jövõben. Hirtelen szorítást érzek a kezemen, amivel kiesek a koncentrációból. Feltekintek Laurenre, magyarázatra várva.
- Eltelt a tegnap. – nyögi ki.
Bólintok a kijelentésre.
- Igen, tudom. Kis pontatlansággal, de érzem az idõt, amikor elõre megyünk benne.
- És a múltba? – kérdez vissza, õszinte csodálkozással.
Felnevetek a kérdés hallatán, majd teljes komolysággal válaszolok:
- Az a te erõd, csak és kizárólag, az enyém másik fele.
Lauren megrázza a fejét, mire én felhúzom a szemöldökömet. Már megint túlokoskodja a dolgokat.
- Éreztem valamit abban a vízben... Részben rád ragadt az erõm, ezt biztosra veszem, de ne most akard kipróbálni. Én látok az idõben, mikor csúszunk benne, és tudok mozogni is... Eddig még nem próbáltam, de mûködik. Fogalmam sincs, miért. Vissza akarok menni oda. – Teleszívom a tüdõmet levegõvel, mire hozzáteszi: - Nem most.
Szerencséje van. Még azelõtt válaszolt, mielõtt robbantam volna.
Néma csendben álldogálunk egymás mellett, miközben a házat szemléljük. Titkos fohászokat rebegek Miriam egészségért, és bízom benne, hogy elõbb érkeztünk, minthogy valami katasztrófa történt volna. Várok. Igen, ez lesz a legjobb, én nem merek bemenni elsõként. Laurenre nézek, õ tétován elõre bök a fejével. Itt a férfierõ, mehetnek elõre a nõk.
 A házban kertelés nélkül megcélozzuk a pincét. Szavak nélkül is tudom, hogy mire gondol Lauren: még ott vannak. Újabb zsoltárt idézek fel, mely arra irányul, hogy még életben legyenek, és ne késve érkezzünk. Még pár pillanat és..
- Elena! – sikítja valaki, majd valami neki csapódik a lábamnak.
- Mir…Miriam?
Örömömben sírni és nevetni is tudnék egyszerre. Él, nincs semmi baja, eleven. Letérdelek elé, és úgy ölelem magamhoz. Magamba szívom hajának illatát, és még mindig nem hiszem el, hogy ilyen rövid idõ alatt valaki ilyen közel kerüljön hozzám.
- Minden rendben? – kérdezem rekedten.

Mielõtt még válaszolhatnék, Lauren kirobog az ajtón, majd becsapja azt. A sarokvasak, mintha csak erre vártak volna, felhagynak a további szolgálattal, és lemállanak a földre. Leroskadokmelléjük, és könnyeimet potyogtatva lesem a kidõlt ajtó helyén tátongó lyukat. Itt nem maradhatunk – villan át az agyamon az amúgy is egyértelmû tény. Megpróbálok felállni, hogy Miriamért induljak, de a lábaim nem engedelmeskednek.
- Ha tiszta szívébõl szeret, akkor bízz bennem, viszont látod, hamarosan.
Az ismerõs hang hallatán bagolymódra fordítom a nyakamat hátrafele, csakhogy csigolyáim nem engednek, így teljes testemmel a hang irányába fordulok. Martha sétál le a lépcsõn, nem spirituálisan, hanem teljes valójában. Mielõtt külön válnék öntudatomtól még egyszer Lauren nevét sikoltom.

 
Nem hallom a hangokat. Talán elmentek? Nem, az lehetetlen, de nem merem kinyitni a szemem. Ahhoz túlságosan félek. Valaki megérinti a vállamat, és bátortalanul simogatni kezdi.  Ez csak is Lauren lehet, akkor viszont… nem, az lehetetlen. Nem merte megcsinálni, tudja, hogy akkor éktelen dühös lennék. És ha mégis?
- Elena, kérlek, nyisd ki a szemed, és maradj csöndben- kéri Lauren, szerintem némi félelemmel.  Lassan nyitom ki a szemem, talán még mindig a félelem miatt. Minden egyes mozdulatomat megfontolom. Aztán, amikor már látok, körbefordulok, tekintetemmel még mindig Miriamet keresem. Gyanúim súlyos kétségekké hízzák magukat, amikor rátekintek Lauren arcára. Nem kérdezek többet, de érzem, ahogy elönt a düh, és tombolhatnékom támad.
- Maradj csendben, kérlek, vagy fel fognak kelni!
  A pofátlan, a beképzelt…a...a…nem jut eszembe  több sértés, mert már úgy érzem, felrobbanok. Hogy lehet valaki ennyire szemtelen? Elragad Miriam mellõl, onnan, ahol a legnagyobb szükség lenne rám.  Csak hápogni vagyok képes, hang nem jön már ki a torkomon. Olyan erõsen szorítom a kezét, hogy érzem, amikor a körmeim a húsába vájnak. Azt hiszi, hogy ennyivel megússza?- Osonjunk ki a házból, utána azt ordítasz, amit akarsz, de most hallgass rám.  Hát jó, akkor menjünk innen. Felpattanok, már lépnék is a lyukból, amikor más jut eszembe. Megállok, és elõkelõen meghajolva mutatom neki: fáradjon elõre. Végül is, õ miatta vagyunk itt. Lauren mit sem törõdik a gúnyos arckifejezésemmel, peckesen kivonul a pincébõl, én pedig csendben követem. Kinn az utcán viszont azonnal megtorpanok, és követelõzésbe kezdek:- Most azonnal bemegyünk, felkeltjük õket, és…- És akkor mi lesz? Az elõzmény nem történik meg, mi meghalunk és hurrá. – vág a szavamba.  Eddig azt hittem ennél jobban nem lehet feldühíteni, rögtön rájövök, hogy tévedtem, és Lauren még folytatja:- Õk is meghalnak, annyi, hogy nem leszünk ott.- Ja, persze, mert ez olyan biztos, mi?!  Lauren továbbra sem tágít. És én még valamikor azt gondoltam, hogy szeretem?!- Akkor egy másik szempont. Õk is megtehetnék, hogy elmennek innen.- Miért, befogadná õket bárki, hogy csak úgy elmehessenek?- De elbújhatnának, mégis itt maradnak.
  Ennél nagyobb pofátlanságot már szinte el se tudok képzelni. Reményeim szerint a hangszínem minden további kétségét elsöpri:
- Azért, mert bátrabbak, mint te? – fogaim között szûröm a szavakat.
  Úgy nézem ez a mondatom túlságosan is célba talál. Fájdalom suhan át az arcán, aztán elfordítja a tekintetét. Elsétál egy kerítéshez, leül rá, és maga elé bámul. Igen, most már biztos, hogy túl messzire mentem. Egy olyan sebet téptem fel a lelkében, amirõl még talán õ maga sem tudott. Hát jó, nem vagyok egy nagy lelki professzor, de azért, ami tõlem telik, azt megpróbálom. Odasétálok hozzá, és én is helyet foglalok mellette.
- Hé, szedd össze magad! - szólok oda neki – Gondolj ki valami tervet, hogy hogyan lehetne megmenteni Miriaméket.
  Nos, talán nem azt az érzelmi reakció sorozatot váltottam ki, mint amire vártam, de mindenesetre újabb arcformáit ismerem meg. Azt hiszem, most feldühítettem.
  Tovább tanulmányozom az arcát, egészen addig, ameddig meg nem töri a csendet:
- Na, jó – kezdi elég vontatottan- Szerinted gyáva vagyok,  efelõl kétségem sincs, de ez most akkor nem érdekel. 
  Legszívesebben kirobbanna belõlem a cáfolat, legszívesebben kiabálva közölném vele, hogy már réges-régen nem tartom gyávának, sõt, épp az ellenkezõjét gondolom róla. De ha mindezt elmondanám neki, akkor talán már be is vallhatnám, hogy az utóbbi idõben nem csak gazdag ficsúrként gondolok rá…
- Hatkor harangoztak, és pár perc alatt odaértek. Öt-tíz perc. Nem várhatjuk ki odáig az eltelt idõt, oda kell ugranunk a történetben. 
  Egész belsõ testem tiltakozik az ellen, amire gondolok. Ennyire még õ sem sokallhatott be. Tényleg feladná az életünket?
- Igazából nincs konkrét ötletem, csak annyi, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet, és hátha életben maradnak a házbeliek.
  Nem bírom magamban tartani, ki kell, hogy mondjam:
- Te komplett idióta vagy, ezt te sem gondolhattad komolyan.
  Biztos csak viccel, tuti, hogy viccel. Várok, hogy mikor neveti el magát, de a mosolya egyre késik. Csak nem? Tényleg… tényleg ennyi lenne a terve? De hisz ez nem is terv, ez csak egy összecsapott maszlag! Habár, akkor legalább Miriamék megmenekülnének.
- Rendben. Rendben! És mégis mikorra tervezed az indulást? – kérdezem tettetett nyugalommal.
- Most olyan hajnal négy-öt óra van, igazából mehetünk most is, vagy még maradhatunk fél vagy egy órát.   Pihenés, relaxáció és kikapcsolódás, de felõlem be is melegíthetünk. – válaszolja szenvtelen arccal.
- Áh, futóversenyre készülünk? – préselem magamból a mondatot.
  Látom, ahogy elmosolyodik, ez már egy egész jó jel. Legalább mosolyogva hal meg. Ahogy végig gondolom a lehetõségeinket, egyre sötétebbnek látom a jövõnket. A mélabús meditálásból az õ köhögése térít magamhoz. Alig pár másodperc alatt viszont rájövök, hogy nem is köhög, hanem a nevetést próbálja álcázni. Újra felforr az epém.
- Mi olyan vicces? – kérdezem sötéten.
- Ez a helyzet- vágja rá. – Kettesben üldögélünk, és azt számoljuk hány percünk van vissza a halálunkig. 
  Akár ügyvédnek is mehetne, remek védõbeszédet rögtönzött, de nem vagyok meggyõzve. Várom a reakciókat, de mivel semmit nem mutat, így elfordulok, és inkább a semmit bámulom. Sorra veszem az éveimet, a családomat, aztán arra gondolok, hogy milyen gyorsan fogynak a percek. Nem, ez így nem mehet tovább. Ha belelovalom magam, akkor a végén annyira elgyávulok, hogy képtelen leszek megtenni.  Akkor már csak egy kérdés maradt:
- Most én fogok vezetni. Hol hajtsuk végre?
- Felteszem az utca közepén kellene. Bár lehet, sok angyal lesz elõttünk-mögöttünk, de ha mindegyik egy-egy házban van, talán van esélyünk. Meg úgy is kéne, hogy tudják, ott vagyunk.
- Vagyis ott vagyok. – javítom ki. – Csak az én nevem mondták.
  Megforgatja a szemét, úgy válaszol:
- Na ná, majd pont átnéznek rajtam, ha meglátnak. Ne ámíts.
  Ezen nincs mit tovább veszekedni. Felállunk, elsétálunk a megegyezett helyre, majd megállunk egymással szemben. Ahogy rátekintek, rájövök, hogy rettegek. Még nem akarok meghalni, még nem jött el az én idõm. Vagy mégis? Végül is, ki mondja meg mikor jön el az idõnk? Azt mondják, megérzi az ember. Hát én még semmit sem érzek, csak félelmet. Aztán egy újabb kép  villan fel elõttem: ahogy Laurent megölik. Nem, ezt nem bírom ki, nem fogom hagyni, hogy megöljék, ha kell, én áldozom fel magam érte. Furcsa, ahogy rátekintek nyugodtságot látok a szemében. Õ hogyhogy nem fél? Talán már beletörõdött? De hát mitõl ilyen nyugodt? Mintha mindennap szembe nézne a halállal, de hát egy gazdag fiú, ugyan honnan tudná milyen az a halálfélelem?
- Köszönök mindent, hogy eljöttél Linette-hez… - kezdem a szavakat egymás után rakosgatva. – meg a templomba. Talán mégse akkor kellett volna mennünk. 
- Ha szeretnéd, majd elmegyünk holnapután, na , milyen ötlet?
  Meglepõdök ezen a válaszon, aztán rendületlenül folytatom:
- Csodálatos – még egy mosolyt is megengedek.
  Kinyújtom a kezemet, várom, hogy megfogja. Legnagyobb meglepetésemre nem tiltakozik, szó nélkül zárja össze saját kezét az enyémen. Még egyszer végig gondolom, mire készülök, aztán képtelen vagyok megtenni. Remegek, mint egy csecsemõ, gondolkodni nem vagyok képes. Még fél szemmel látom, ahogy Lauren közelít hozzám, aztán megölel. Elõször el akarom taszítani, aztán leomlanak a gátak. Ez már nem a titkolózás ideje, innen már nincs tovább. Szorítom, ahogy csak bírom, és könyörgök, hogy minél tovább tartson ez a pillanat.
- Rendben vagy? – kérdi a fülembe suttogva, és belém villám hasít.
  Kirobbanok az ölelésébõl, és próbálok megnyugodni. 
- Aha, igen – válaszolom, igaz elég rekedten. Sóhajtok egyet, majd újra a keze után nyúlok. – Akkor sok sikert.
  Bekebelez minket a sötétség, akár ragadozó a gyenge vadat, és megszûnik minden…

Megnyugszom, amikor aprókat pislogva világosság hasít az elmémbe. Aztán mindent hirtelen tökéletes élességgel látok: szobrok mindenütt. És mindegyik úgy bámul minket, mintha valami különleges látomás lenne.
- Elena itt van! – sikítom, és várom a hatást.
  Felfogni sincs idõm, mert a következõ pillanatban valaki magával ránt, aztán felismerem Lauren hangját:
- Futás!
  Megbotlom a hirtelen rántástól, aztán visszanyerem az egyensúlyomat, legnagyobb szerencsémre. Próbálok olyan gyorsan futni, ahogy csak a lábamtól kitelik. Hirtelen belém hasít a félelem, hogy sosem érjük el az utca végét, ami olyan távolinak tûnik, de aztán felvillan egy kép elõttem: Laurené. Az övét követi Linette, majd édesapám képe. Nem tehetem meg, hogy nekik fájdalmat okozok, el kell érnünk az utca végét. Kettõzött erõvel folytatom a futást . Észre sem veszem, ahogy elönt az izzadtság, csak futok tovább, hisz végülis az életünkért futok. Aztán eszembe jut egy elõzõ mondatom: Áh, futóversenyre készülünk? Legszívesebben megállnék nevetni ettõl a mondattól, de nem tehetem. Futnék tovább, de ez sem megy. Ugyan honnan lett nekem ennyire jó kedvem? Alig teszem fel a kérdést, már válaszolok is magamnak: utolértek az angyalok, de nem akarnak megölni. Engem…legalábbis…
- LAUREN! – sikítom, ahogy csak a torkomon kifér, amikor megérzem az angyal kezét magamon. Még látom, ahogy õt is elfogják, de már nincs erõm védekezni. Utolsó erõmmel is még a kezébe kapaszkodom, aztán megszûnik a világ körülöttem.

- Hé! Ébredj! – hallom egy távoli dimenzióból – nem érünk rá egésznap henyélni. Azonnal kelj fel!
  Szûknyi rést nyitok az egyik szemem, hogy lássam a kedves házigazdámat. Csak egy pár lábat pillantok meg, azokat is csak haloványan. Aztán hideget érzek, és nedveset. Tehát nyakon öntöttek vízzel. Majd valaki enyhén a bordáim alá tolja a lábát, és át fordít a hátamra. Teljesen sötét van a helyen, legalábbis semminemû fény nem szûrõdik át a retinámon, tehát továbbra is tudom tettetni a halottat.
  Az emberek legnagyobb hibája, hogy tévedni képesek, így ez velem is megesik: egy nehéz kéz rángat fel a földrõl, majd újra és újra megráz, egészen addig, ameddig ki nem nyitom a szemem. Mikor ez megtörténik, körbe kémlelem a helyiséget, ahova kerültem, vagyis megpróbálom. Tényleg sötét van, próbálom a szememet hozzászoktatni, de csak halvány foltokat látok. Megérintem a mögöttem strázsálót, és eláll a lélegzetem. Lassan fordulok meg, rettegek attól, amit látni fogok. Aztán nem tévedek. Egy kõangyal kezei közé csöppentem, szemfogait egész közelrõl megszemlélhetem. Óvatosan tapogatózom hátrafele, egészen addig, ameddig meg nem hallok egy jeges nõi hangot:
- Elena Windsors, végre személyesen.  A barátod hamarosan megválik a lelkétõl, akkor nyugodtan is beszélgethetünk, nem fogsz kötõdni hozzá.
  Szemem kitágul, érzem, hogy nem tudok tisztán gondolkodni, de ezt betudom a mostani sokkhatásnak. Igyekszem diplomatikusan fogalmazni:
- Kérlek, bocsásd meg tudatlanságomat, de megosztanád velem, hogy miért is lesz nekem jobb, amennyiben Lauren kileheli a lelkét? – mindeközben mesterien mímelem a szenvedõt, csakhogy megláthassam vendéglátómat.
  Az elõbbi heves vágyamat, újabb óhaj váltja fel: bár mégse láttam volna. Mivel ezt már nem tudom kiküszöbölni, hát behatóan tanulmányozni kezdem a félig már oszlásnak indult nõi testet. Arcát valami fura eredetû penész lepi, legalábbis én ahhoz tudom hasonlítani: szeme fehérje már inkább erjedt sárga, semmint fehér, mosolya torz, földöntúli.  Szürkés bõrszínét nézem, aztán feltûnik a nyakában lógó medál, közepén a fényes piros kõvel.  Vékony ajkát mosolyra húzza, aztán válaszol végre:
- Azt hittem ennél okosabb vagy, tévedtem, de belefér. Választanom kellett kettõtök közül, mivel egyikõtök felesleges. Ha az idõ-urai közül valamelyik meghal, a másik örökli a hatalmát, és megszabadul a köteléktõl, felszabadul benne a düh. Sokkal erõsebb lesz, a hatalma megsokszorozódik, és tudja használni a másikét is. Egyetlen apró bibi van, de szinte mellékes a célom szempontjából. Meg fogsz halni. Ugyanis ilyenkor beindul egy önmegsemmisítõ program, a másik hiánya miatt.
  Minden oldalról kõangyalok vesznek körbe, tehát nincs más hátra, játszom tovább:
- És megtudhatom, kit tisztelhetek elpusztítónkban?
  Újabb viszolyogtató mosolyt küld felém, aztán int a szobrainak. Míg azok elhurcolnak valahova, õ mesél, és amiket mond, annak hallatára rosszullét környékez.
- Mint azt már te is nagyon jól tudod, anno történt itt egy kis baleset. Ennek a balesetnek a hatására megváltozott az egész környék. Elszigetelõdtünk, megváltoztunk. Amikor bevetették azt a furaszert, itt voltam a templomban. Akkor már rég a kutya sem tette be ide a lábát, csak én. Senki nem hitte el nekem, hogy Isten segített hozzá, hogy megbékéljek a gyermekemmel, de én tudom, hallottam õt!
  Csodás, még egy õrülttel több a környezetemben, éppen hiányoltam az utánpótlást. A nõ nem zavartatja magát, tovább locsog:
- A férjem egy undorító féreg volt, el akart hagyni, amikor megsejtette, hogy terhes vagyok, aztán történt az a dolog. Mai napig nem tudom mit láttam,csak egy fehér villanás, aztán valami örvénylõ hang, és mire felocsúdtam elsötétedett minden. Romos volt a templom is. Lementem a pincébe, addigra már a tó ott volt, valahogy furcsán kavargott. Hívogatott, engem akart, hát nem várattam meg, belemerültem. A végeredményt az arcomon láthatod. De valami más is történt: idõközben megvágtam magam, és egy kevés vérem belecseppent, így megszületett az elsõ morak.
- Morak?! – visszhangzom.
A nõ bólint.
- A kõangyalok, ahogy ti hívjátok õket. Akik szimplán vérbõl keletkeztek, azok tudatlanok, csak egyszerû feladatokat képesek végrehajtani, õk a morak-ok. Akik viszont eleven haldoklókból jöttek létre, õk okosak, szinte emberi gondolkodással rendelkeznek,  õket nosztranoknak neveztem el. Sajnos belõjük csak kevés van, mert a morakokkal kell vadászni élõ emberekre, õk pedig csak évente egyszer hajlandóak, de se gond, ennyi is bõven elég lesz.
- Mihez is? – kérdem méla undorral.
- Butább vagy, mint rémálmaimban gondoltam volna. – kijelenti, most már az õ hangjában is érzem az undorodást.  – Még a végén megbánom, hogy téged választottalak, de hát már késõ.
  Közben megérkezünk egy nagy terembe. Ledobnak a földre, eltávolodnak tõlem, tehát nem tartanak ellenségnek. Ugyan miért is tartanának? Hacsak rosszul mozdulok, feltépik  a torkomat, vagy visszaküldenek a múltba, úgyhogy tisztában vannak vele, hogy nem fogok esztelenül pattogni.  Hagyják, hogy körbe nézzek, megteszem nekik ezt a szívességet, és kémlelõdöm. Elgondolkodom rajta, hogy mióta építenek ilyen termeket holmi városszéli templomokhoz, aztán nem jutok dûlõre magammal, a kérdés lekerül a napirendemrõl. A terem közepén valami furcsa vízszerûség kavarog, tetejét enyhe köd fátyolozza, vagy csak én képzelem oda a sok eséstõl. Az egész pince sötét, dohos szagú, és valami furcsa érzés kerít hatalmába. Mintha lelkek keringenének, de legalábbis földöntúli lények lennének jelen. Biztos kezdek meghülyülni.
 A nõ tovább folytatja meséjét, habár figyelmem jóval lankadtabb felé:
- Ez a nyaklánc magába szívja az emberi lelkek erejét, igaz a raktározás még nem a legjobb, mert egyszerre csak keveset képes, de lecsapolható a tóba a felesleges lélekszám, és kiemelhetõ vele, amelyik épp szükséges. A lányom lelkére van szükségem ahhoz, hogy teljes legyen, vér a vérembõl, így szól a prófécia. Bár inkább használati útmutatónak nevezném.
  Rendben van, bevallom, agyamra ment ez a kiskaland. Próféciák, lélekszívó nyaklánc, anya, aki a saját gyermekét akarja megölni?! Hova csöppentem én? És hol van Lauren?! Kezdek besokallni, és ilyenkor csúnya dolgokon töröm a fejem. Például, hogy juthatok ki innen, hogy ölhetem meg ezt a nõt. Sajnos a kivitelezésig általában nem jutok el, tehát összegzem a dolgokat: meg fogok halni.
- Látom ezt sem érted, ezt kivételesen nem csodálom. A férjembõl lett nosztran, miután életre kelt, ezt mondta: Vér a véredbõl, s tied lesz az örök élet. Áldozz neki lelkeket, míg fel nem éled! Azóta keresem ennek az értelmét, de végre rájöttem. Ezt viszont nem osztanám meg veled, ugyanis, gondolom, végig akarod nézni Lauren utolsó perceit. – azzal a tó irányába mutat.
  Én is arra fele fordulok, aztán a világ is fordul egyet velem. Lauren a túlparton éppen lábra tornázza magát, aztán üveges tekintettel elindul a víz felé. Vagy ami ott kavarog a mederben. Mit is mondott a nõ? Lelkek…lelkek…nem, az nem lehet. Nem fog belemenni. Van annyi esze.
- Lauren!- sikítom.
   Egyre növekvõ hisztériával figyelem, ahogy lassan elnyeli a víz, s még csak az ujját sem mozdítja, hogy ez ne történjen meg. Valamit tennem kell, de mit? Nem halhat meg, ezt nem teheti meg velem, abba beleõrülnék, hisz benne találtam meg az elveszett felemet. Õ olyan, mint én, és mégis teljesen más. Nem szabad elvesztenem a fejem, hisz akkor megölöm önmagam, ha már nem élhetjük mindketten túl…de túl kell élnünk!
- Engedjetek el, engedjetek el! – üvöltöm még hangosabban.
  Aztán beugrik a megoldás. Ellazítom magam, öklömbõl kienged a görcs, belevájt körmeim nyomán gyenge vérpatak fakad, de ez legyen a legnagyobb problémám. Csendben fohászkodom, hogy minden úgy történjen, ahogy fogva tartóm mondta, azaz megörököljem Lauren erejét.
  Ahogy ezt végig gondolom, már érzem is. Átjár az erõ, mintha egy másik ember költözne belém, és én tudom, hogy képes vagyok rá. Érzem magamban Lauren lelkének egy részét. Ha ezt megússzuk ép bõrrel, kikaparom a szemét. Veszek egy zongorát, és megtanulok rajta játszani, bármit, csak éljük túl.
- Már érzed magadban az erejét, a lelkének egy részét. A düh, az utálat szétárad a testedben, megbénít téged, és mégis, tenni akarsz, tenni az ellen, hogy õ meghaljon. Meg kell hagyni, sosem próbáltam még egészséges emberen a tó hatását, hát most meglátjuk. Remélem pofás nosztran lesz belõle, elkelne még egy. Múlt évben Marthanak sikerült elpusztítania egyet. Hogy lehet egy  vén matrónának ekkora szerencséje? Pont egy tükör kerül a keze közelébe védekezésként. Franc se gondolta volna, hogy bejön.  – vállat von. – De ez már a múlté, ahogyan Lauren is. Térjünk is át…
- Jól mondtad. Lauren a múlté. – mosolygok rá. – Csak egyet felejtettél el.
  Monológ közben a Laurentõl látott módon két lábra tornázom magam, aztán megállok a nõ elõtt, még mindig mosolyogva.
- Te magad adtad meg a menekülés módját, anélkül hogy sejtetted volna.
  Azzal koncentrálok, és már érzem is, ahogy magával ragad a sötétség. Természetesen, mint minden terv, ennek is vannak hátulütõi. Laurennek jobban megy a pontos érkezés, mint nekem. Igaz, csak pár órát tévedek, de ez éppen elég. Úgy terveztem, akkora érkezem, amikor én magam még máshol beszélgetek kedves vendéglátómmal, Lauren pedig küzd a vízszerû förmedvénnyel. Ehelyett még jócskán üres a hely, még az egerek sem kergetõznek. Elvackolom magam egy elrejtett sarokban, aztán rájövök még valamire: pisilnem kell. Mi sem bizonyítja jobban, hogy élek. Aztán még jobban szemügyre veszem a kínzókamrára hajazó termet, de a lelkes szemlélõdésben elnyom az álom. Mikor is aludtam utoljára?

  Halk zörejekre ébredek, aztán félálomban még látom, ahogy a falra láncolják Laurent, aztán ott hagyják. Mikor biztosra veszem, hogy már senki nem jár a környéken közelebb kúszom hozzá. Suttogok hozzá, de a suttogásom nem jut el az agyáig. Csak a vizet bámulja, mereven. Rám miért nem hat a víz? Miért csak õt babonázza meg? Nem érdekel, ha kell két kézzel rángatom el, még ha felborítok mindenféle paradoxont, ritmust, akármit. Én elviszem innen, és majd utána elég lesz kiverni a fejébõl a víz gondolatát.
  Mivel rám nem figyel, átkúszom a pántokhoz, hogy eloldozzam. Pár perc babrálás után rájövök a technikájára, így hamar megszabadíthatom testét a béklyóktól. Lezuhan a földre, mint egy darabfa, aztán mászni kezd a víz fele. Na, ezt nem engedem. Neki állok rángatni a kezénél fogva, de megmozdítani sem bírom. Csak egyenesen halad a víz felé, mint akit megbûvöltek. Már majdnem elér odáig, amikor a másik oldalon megpillantom önmagamat. Ebbõl semmi jó nem fog kisülni. Valami olyasmit magyarázott Lauren, hogy nem szabad a különbözõ idõkben levõ önmagunkat meglátni. Vagy valami ilyesmi, nem értek az ilyenekhez. Viszont ha ez így van, nekünk minél elõbb el kell tûnnünk. De már nem birtoklom az erejét, hiszen még él, és ameddig él, addig nincs erõm. Vagy talán mégis? Hisz egyszer már meghalt, de most pedig él. A fenébe az egésszel! Kezdek végképp belezavarodni. Most mit csináljak? Ha így haladok , a cél elõtt fogok megõrülni. Nem hagyhat el most a józan eszem, de akkor mégis mit tegyek? Minden erõmet megfeszítem, aztán végre megszabadulok a gátlásaimtól. A félelem gyõz felettem, nincs miért tovább titkolnom a dolgokat. Ugyan idáig miért is titkoljam? Hirtelen minden olyan egyszerûnek, és gyerekesnek tûnik. Idáig foggal-körömmel védtem az érzelmeimet, egy morzsányit nem akartam elárulni belõlük, s most mégis, amit idáig összegyûjtöttem most egyetlen egy szóban sûrûsödött össze, és én ezt a szót készülök kimondani:
- Lauren, Lauren, kérlek szépen, figyelj rám. – az üveges tekintet egy pillanatra felém fordul, megragadom ezt a pillanatot.
- Lauren, szeretlek!
  Aztán elerednek a könnyeim, és nem tudok többet mondani. Nem is tudom miért mondtam ezt neki. Mit várok? Hogy egy pillanat alatt elmúlik a bûbáj és õ megfogja a kezem? Aztán mintha mi sem történt volna eltûnünk innen, és boldogan élünk? Ugyan hol élek én, milyen világban?
  Nem látok át a könnyeimen, és mindent feladok egy pillanat alatt. Tulajdonképpen most azonnal önként is besétálnék a tóba. Igen, megvan a megoldás, ha én nem vagyok, akkor ennek az egésznek vége, és Lauren talán túl éli, talán megszûnik a varázs. És talán õ még idõben elmenekülhet. Nem tud az emésztõ dührõl, és talán nem érzi azt a kötõdést, amit én. Õ még túlélheti.
  Kósza érintést érzek a kezemen, ami egyre biztosabbá válik. Igen, határozottan valaki megfogja a kezemet. Feltekintek, Laurent látom magam elõtt, feltisztult tekintettel. Mosolyog rám, aztán megfogja a másik kezemet is. Egyre közelebb hajol hozzám, már csak centik választanak el egymástól. Aztán megcsókol. Most már tudom, hogy õ az, és azt is tudom, hogy mit érez. Õ is szeret!
- Gyere, menjünk innen. – még mindig fogja a kezem, aztán érzem hogy elnyel a sötétség.