A fejhallgatóban még mindig szól a zene, amit hazafelé hallgattam, elnyomja a mögöttem zajló beszélgetés folytatását. Sajnos a saját gondolataimat, és a halántékomon lüktető ütőér dübörgését nem. El kell felejtenem ezt az egészet, vagy legalább olyan mélyre ásni, hogy soha többé ne tudja előkaparni magát. Semmi jó nem születhet abból, ha belelovalom magamat egy ekkora marhaságba. Jake nem meleg, és még ha az is lenne – amin nagyon meglepődnék – sem lehetne semmi közöttünk. Soha. Még egy egyszerű párbeszédhez sem vagyunk eléggé kompatibilisak, nemhogy egy párkapcsolathoz. Röhej. Elképzelni sem tudom magunkat együtt.

„Képzeld el, hogy megcsókol. Ha undorodsz tőle, igazad van és nem jön be.”

Takarodj a fejemből, Alice!

Igazából nem csak vele nem tudom elképzelni, egyetlen férfival sem. Aligha meglepő, de nem tudom, hogyan kell férfiakkal csókolózni. Vajon ő kezdeményezné? Lassan hajolna le hozzám vagy heves lenne? Egymás szemébe néznénk az ajkaink találkozása előtti legutolsó pillanatig? Érezném az illatot, amit a ruháin szoktam, vagy túlságosan elragadna a hangulat, hogy erre koncentráljak? Az ajkai íze hasonló lenne ehhez az illathoz? Milyen érzés lenne a sok heves veszekedésünk után néhány lopott pillanatra átadni neki az irányítást? Átadni neki magamat...

Egy álomvilágból rángat vissza a szemem sarkából látott mozdulat, amivel Jake lepakolja mellém az egyik hamburgert. Azt nem tudom eldönteni, hogy kellemes- vagy rémálomban jártam e, de az ébredés fájdalmasan arcon csap. Már eldöntöttem, hogy nem pazarlok értékes gondolatokat erre a veszett ügyre, de valamiért az imént megszületett képek minduntalan előmásznak a sötét gödrükből. Sok mindent érzek a látványuktól, de sajnos az undor nincs közöttük. Pedig mennyivel könnyebb lenne.

Jake után Seb is bemászik oldalról a látóterembe, hanyagul intek neki búcsút, mikor jelbeszéddel bejelenti a távozását. Szegény nem tett semmi rosszat, egyszerűen kereszttűzbe került a mi kis háborúnkban. Rosszkor volt rossz helyen. Tényleg semmi értelme azon rugózni, amiket Alice mondott, most a túlélésre és a küldetésre kell összpontosítanom, nem pedig mondvacsinált érzésekre. Percek óta görgetem ezt az elcseszett weboldalt, de most először nézek ténylegesen az előttem szaladó sorokra. Hátha koradélután óta valamelyik istenverte platformnak volt vér a pucájában legalább említés szintjén lehozni a tündék és a Bloom kapcsolatának a lehetőségét.

Semmi. Egy helyben toporog a kibaszott világ.

Mindegy, hátha csak futtatnak egy gyors adatellenőrzést, mielőtt publikálják az ismeretlen forrásból származó infókat. A remény hal meg utoljára. Mindig utáltam ezt a mondást. Ha a remény hal meg utoljára, az azt jelenti, hogy én előbb halok meg.

Összerezzenek a hajamon érzett puha érintéstől, és a tudat, hogy csak egyetlen embertől származhatott, lavinaként söpri el a nehezen összekapart nyugalmamat.

- Mi van? – szólok hátra ingerülten. Felé nézek, de nem fókuszálok rá a szemeimmel, mert nem akarom részleteiben látni. Tudom, hogy nem kéne a szokásosnál látványosan ellenségesebbnek lennem, kivételesen még csak nem is az ő hibája az aktuális nyomorom. Ráfoghatnám, de olyan érett vagyok, hogy nem teszem.

- Azt hittem paróka – jelenti ki egyszerűen.

- Eredeti – javítom ki. A paróka béna és kényelmetlen. – Kopj le – teszem hozzá autentikusan, és már el is fordulok tőle. Ennyit arról, hogy ne legyek bunkóbb mint általában. Szerencsére a múltbéli énem nem tette túl magasra a lécet, ezért ennyi talán még nem szül gyanakvást.

- Olyan vagy, mint egy golden retriver – jelenti ki a semmiből, miközben leül az asztal melletti székre, amin általában Seb szokott trónolni.

Összehúzom a szemöldökeimet. Eddig soha nem kaptam tőle bíráló megjegyzéseket a feltűnő punk megjelenésemre, pont most kezd bele, mikor végre én is unalmas lettem? Azt hittem, ez jobban beleillik majd a begyepesedett világképébe. Ezért a párbeszédért kár volt levennem a fülest.

- Ezt dobta a gép – dünnyögöm jobb válasz híján az orrom alá. Azonnal folytatom is, mikor beugrik egy találóbb visszavágás. – Legalább nem vagyok egy bullterrier, mint te.

Amúgy a golden retriver az egyik legokosabb kutyafajta, szóval bekaphatja.

A nevetése visszacsalja a mélabús pillantásomat az arcára. Sokkal fiatalabbnak tűnik, mikor mosolyog. Idegesítően jól áll neki. Sokszor néztem már rá a rövid ismeretségünk alatt, de még soha nem vallottam be magamnak, hogy vonzónak látom az arcát. Eddig nem néztem ilyen szemekkel egyetlen férfira sem, nem próbáltam meg kategorizálni vagy elemezni őket úgy, mint ahogy egy nő vagy egy meleg srác tenné. Nem mintha a nőket úgy stírölném, mint a korombeli srácok. Mi a baj velem? Jake lenne az egyetlen ember a világon, aki egy leheletnyit fel tudta kelteni az érdeklődésemet? Akkor tényleg baromira nagy szarban vagyok.

Ezeken elmerengve figyelem a nevetése halk lecsengését. Ha az üvöltözős veszekedéseket félresöpörjük, be kell látnom, hogy nevetni is sokat nevettünk együtt az elmúlt napokban, csak könnyű átnézni a jó pillanataink felett a rosszak árnyékában. Ez a hangulat is furcsán békéssé nőtte ki magát a baljós kezdéshez képest.

- Ezt sem hallottam még – jelenti ki. Elhiheti, hogy engem sem hasonlított még senki egy kutya fajtához. Ő kezdte. – Találtál valamit? – kérdezi váratlanul, és mielőtt leeshetne, hogy mire céloz, ő maga pontosít. – A neten. Amióta megjöttél, a híreket bújod, azt hittem, történt valami érdekes.

Történt. Csak nem a hírekben.

- Nem – vallom be, a nagy hírolvasás amúgy is többnyire csak a semmibe bámulás és belső küzdelem volt. Ezt persze nem kötöm az orrára. Nem tudom eldönteni, hogy tényleg feszült e a ránk szakadó csend, vagy csak én töltöm ki az üresség helyét a saját feszültségemmel. Mikor eleget rágódtam ezen, eszembe jut, hogy ha már úgyis rám kényszerítette a kéretlen társaságát, akár hasznos dolgokról is beszélgethetnénk. Olyan dolgokról, amik ha nem is közvetlenül segítik az ügyünket, javítanak az életkörülményeinken. – Jake – hívom fel magamra a hallgatásba veszett figyelmét. – Nem maradhatunk itt.

- Tudom – jön váratlanul gyorsan a váratlanul beleegyező válasz. Mi van?

- Ennyi? Semmi ellenkezés? Csak így beleegyezel? – kérdezem megrökönyödve. Már fel voltak sorakoztatva a győzködő érvek a fejemben, totál kizökkent ezzel a beleegyezéssel. Annyira, hogy muszáj kicsit áthelyezkednem a puha karosszékben. Az egyik mutatóujjam idegesen dobol a karfán. Esküszöm, mintha még ezt is szándékosan csinálná. Összezavar.

- Nem értelek. Eddig az volt a bajod, hogy megvétóztam az ötleteid, most meg az a baj, hogy nem? – Pontosan. Ez teszi kibaszottul gyanússá. Lehet, hogy kicserélték egy alakváltóra, amíg én távol voltam. Még ez is valószínűbb, mint hogy az igazi Jake ilyen könnyedén rábólint valamire, amit én mondok. – Kicsi ez a szoba és nincs elég jól felszerelve ahhoz, hogy főhadiszállásosdit játsszunk benne. Kettőnknek meg főleg szűk a hely – folytatja a saját gondolatmenetemet. Hasonló érveket vezettem volna fel, ha akadékoskodott volna. Megnyugtató, hogy nem olyan izomagyú idióta, mint amilyennek néha mutatja magát. – Már ráállítottam Sebet, hogy ha talál egy helyet, szóljon. Szóval bírd ki még egy kicsit.

Hát persze, hogy ráállította Sebet. Bárcsak lenne valaki a csapatban alvilági kapcsolatokkal, végtelen infóval a különböző városrészekről és szisztematikusan mindent átlátó tudatkapacitással. Bárcsak. Persze tudom, én megbízhatatlan vagyok. Tőlem még új guriga wc papírt sem kérne a budiajtó alatt. Seggfej.

- Én tudok egyet – jelentem ki élesebben, mint szerettem volna. – Igaz, hogy a vöröslámpás negyedben van, de biztonságos.

- Nem. Oda nem megyünk – határolódik el azonnal. Na, ez már az a Jake, akit ismerek. Ne mondja már, hogy megrémiszti néhány vérszívó. Még csak nem is ők a legszörnyűbb népség, csak a többiek jobban titkolják.

- Miért nem? El tudunk vegyülni, és ott biztosan nem keresnének egy ex-zsarut sem – magyarázom. Pont azért kurva jó ötlet, mert kívülről nem tűnik kurva jó ötletnek.

- Az ottaniak felének csuktam már le valamelyik haverját, hozzátartozóját, vagy őt magát. Ali, TE el tudsz vegyülni, de engem nehéz elrejteni.

Hát épp ez az! Egy ilyen melákot mindenhol nehéz elrejteni, pont ezért kell odamenni, ahol a folytonos káosz legalább esélyt ad rá. Látszik, hogy nem sokat járt a vöröslámpás negyedben, ott kibaszottul mindenki a saját dolgával törődik, ahogy azt illene a világban. Komolyan attól fél, hogy egy ott csavargó gengszter véletlenül pont felismeri benne a testvérét dutyiba vágó detektívet? A Bloom embereit kicsit nagyobb veszélynek érzem. Nem is beszélve arról, hogy az alvilág lesz a legjobb barátunk a Bloom ellen, hiszen ők még a hatóságoknál is jobban rühellik őket. Reméljük eléggé, hogy elfogadják egy kitüntetéses zsaru segítségét is. Legrosszabb esetben lepuffantják, na és? Haha.

- Akkor mégis hová akarsz menni? A lakásodra, ahol szabadon nudizhatsz?

A picsába. Ez fogalmam sincs honnan jött. Ez történik, ha bezár az ember egy sérelmet egy sötét dobozba. Rugózó, sikító bohócként ugrik elő egy nem várt pillanatban.

- Nudizni – ismétli meg az elszólásomat döbbenten. Baszki. Össze kell kapnom magam. Egyáltalán miért mondtam ezt? A koliban mindennapos volt, hogy így rohangáltunk a zuhanyzóból a szobánkba. De akkor még minden más volt. Akkor még nem ismertem őt. Akkor még hetero voltam, vagy legalábbis annak hittem magamat. – Te nem vagy normális – röhögi még mindig hitetlenkedve. Szerintem sem, de attól még nincs joga a fejemhez vágni. Pont neki. Nála azért így is normálisabb vagyok.

- Ezt nem mondhatja rám olyan, aki minden fél órában feláldozná magát a jobb ügy érdekében – vágom hozzá az első épkézláb sértést, ami eszembe jut. A legjobb védekezés a támadás.

- Megfojtalak – jelenti ki tárgyilagosan. Ez a fenyegetés mostanra annyira elcsépelt, hogy még indulatot sem próbál belevinni. Még ő maga sem hiszi el.

- Itt vagyok – kínálom fel újra a nyakamat, de most nem fáradok azzal, hogy fel is ugorjak hozzá. Már megmondtam. Amelyik kutya ugat, az nem harap. Nem fog ártani nekem, legalábbis nem egy ilyen lemerült, kiszipolyozott pillanatunkban. Az összebilincselésünk előtt lehet, hogy megtette volna, akkor láttam valós szikrákat a tekintetében. – Most még Rose se állíthat meg – provokálom tovább kihívó mosollyal, pedig egyáltalán nincs jó kedvem. Nyűgös vagyok és a végét járja a teherbíró képességem. Ez a mosoly pont olyan hamis, mint az egész elcseszett, titkokra és hazugságokra épülő életem. Már nem is tudom, miért csináljuk ezt egymással folyton. Egy újabb hazugság a sok közé, egy billegő kártyavár Ace szív ászaiból felépítve. Olyan könnyű úgy tenni, mintha rühellném őt, a haragja kielégít bennem egy sóvárgást, amit valami másnak kellene. Valaminek, ami elérhetetlenebb, mint az elveszített szabadságom. Ha más nem is, a köztünk lévő düh legalább tud őszinte lenni.

Fáj a fejem ettől a sok gondolkodástól.

Elém lép, én pedig mozdulatlanul pillantok fel rá. Lebénulok, mikor az ujjai a nyakam érzékeny bőréhez érnek, csak a szívem vált rémisztően gyors ritmusra. Azzal a gyűlölettel nézek rá, amit éreznem kéne ebben a pillanatban. Aminek a hiánya feldühít. Megint a düh. Ez is elcsépelt, de ez legalább valódi. Közelebb hajol hozzám, a másik keze ujjai végigsimítják a homlokomat, hogy megszabadítsák a haraggal átitatott pillantásomat a frufrum függönyétől. Legszívesebben ellökném magamtól az érintését, de nem adom meg neki az elégtételt. Azt hinné, hogy sikeresen megijesztett ezzel a béna fojtogatós színjátékkal, pedig az rémít halálra, amit az érintése és a közelsége vált ki belőlem. Mintha többet akarnék. Ezt a gondolatot csírájában elfojtom, Jake mégis megbosszulja az ujjai enyhe szorításával. Ha tényleg meghallotta volna, lehet, hogy válóban itt helyben megfojtana. Amilyen konzervatív és begyepesedett, tuti homofób is.

Valamiért azonnal tudom, hogy ez nem igaz. Jake nem olyan ember.

Fogalmam sincs mióta hiszek benne ennyire.

„Hülye vagy? Már napokkal ezelőtt rábíztad az életedet az ítélőképességére” – emlékeztet egy belső hang a semmiből. Nem kell az orrom alá dörgölni, mindenki követ el hibákat.

Döbbent pislogással szakadok ki a kővé dermedt pillanatunkból, mikor elengedi a nyakamat, és megpöcköli a homlokomat. Ösztönösen utána rúgok, de már nem érem el. Feldühít. Már megint gyerekként kezel. Még egy ilyen elcseszett, furcsa jelenetet is képes úgy lezárni, hogy kibaszottul kurvára homlokon pöcköl, mint valami pimasz kiskölyköt. Veszekedni akarok vele. Üvölteni akarok. Gyűlölni akarom.

- Te teljesen őrült vagy – szűröm a fogaim között felindultan. Ez lett a nagy üvöltésből. Egy fáradt zsörtölődés. Ennyire futotta. Megdörzsölöm a nyakamat, hogy eltüntessem az érintése emlékét a bőrömről.

- Mert megőrjítesz – válaszolja félvállról. Én őt? Inkább fordítva. Az előbb már belső hangokkal beszélgettem, szóval ne mondja nekem, hogy én őrjítem meg őt. Faszom. Nem is lesz semmi dolga a Bloomosoknak, napokon belül kicsináljuk egymást ebben a fullasztó összezártságban. – Biztos vagy benne, hogy biztonságos helyet találtál?

A hangjában bujkáló megadás felkelti a figyelmemet, és átmenetileg elsöpri az elmémre telepedett sűrű kilátástalanságot. Az álom, hogy kijutok ebből a lyukból, hirtelen karnyújtásnyira kerül.

- Igen, ezer százalék – bólogatok lelkesen. Nem jön a várva várt válasz, csak egy merengő hümmögés. Ne hümmögjön itt nekem, mikor már pakolhatnánk is. – Jake! Nem maradhatunk itt – siettetem. Addig kell ütni a vasat, amíg meleg.

Nem bírom tovább ezt a helyet. Környezetváltozás kell, és legalább egy apró szeletkéje a szabadságnak. Minél közelebb van a fény az alagút végén, annál türelmetlenebbül várom, hogy ott legyünk. Ott annyival könnyebb lesz tartani egy kis távolságot tőle.

- Jó, legyen – felcsillan a tekintetem, de egyből le is lomboz. – Holnap átmehetünk.

- Nem – vágom rá gondolkodás nélkül. Nincs az az isten, hogy még egy napot itt töltsek.

- Mit nem? Eddig még menni akartál – sóhajtja. Az értetlenkedő válasz hallatán szörnyülködve nézek rá. Most először, mióta eltávolodott tőlem. Eddig kifejezetten jól tartotta magát, de most róla is üvölt a soknapos kimerültség, mintha állva el tudna aludni.

- Ma este. Ma este megyünk át – erősködök. Azonnal folytatom is, nehogy közbevágjon egy újabb baromsággal. – Veled nem mehetek napközben sehova. Este több esélyünk van beleolvadni a tömegbe, nem lesz olyan feltűnő.

- Nappal már fel sem vállalsz?

Csak egy-két másodpercnyi döbbent csendet engedek magamnak. Túlságosan mehetnékem van, hogy most feldolgozzam ezeket a szavakat.

- Mi van ma veled? – kérdezem megrökönyödve. Ma valahogy elbeszélünk egymás mellett. Nem tartom magamat buta embernek, de mégsem értem őt. Most ez mi akart lenni?

- Nem tudom. – Megnyugtató, hogy legalább ő sem érti saját magát. – Bocs. Fáradt vagyok. Este megyünk, hogy kerüljük a feltűnést – ismétli meg robotikusan a tervemet. Rendben. Úgy látszik ezt a csatát megnyertem.

- Igen. Úgyhogy szedelőzködj, mert indulunk – unszolom, mielőtt még meggondolná magát. Mindkettőnkre ráfér a friss levegő, a kényelmes ágy és egy szoba, ahol nem fogy el a levegő öt perc alatt és nincs dohos pinceszag. Hátha holnap új fényben fogunk látni mindent. Hátha rájövök, hogy alva jártam és ez az egész csak egy rossz álom volt.

***

Az út meglehetősen eseménytelenül telik. Szerencsénk volt a bunker elhelyezkedésével, nem kellett főutakat átszelnünk, hogy eljussunk a vöröslámpás negyed határáig. Tömeg van. Itt mindig tömeg van. Éjszaka egy kicsit rosszabb, mint nappal, de még nappal is kényelmetlenül sok az ember. Az ember nem is a legjobb kifejezés. Sok az élőlény. De vajon a vámpírok élőlénynek számítanak? És a gólemek? Oké, belőlük összesen csak három van ha jól tudom. A lényeg az, hogy kibaszottul sokan vagyunk. Ha a hatóságok nem küzdenének foggal-körömmel az itteni kétes, de nem törvénytelen üzletek ellen, már rég kétszer ekkorára nőtte volna ki magát ez a terület. Ez a hidegháború évek óta tart, ha lenne jogalapja a zsaruknak, már rég bezárattak volna mindent ebben a negyedben, de csak annyit tudnak tenni, hogy megakadályozzák az üzletek terjeszkedését.

A pillantásom arcról arcra, árnyról árnyra rebben, de senki nem néz minket. Mint megmondtam, itt mindenki a saját dolgával törődik. Én sem bambulok meg senkit, pontosan tudom, hogy miket találnék. A vámpírok okozta gyönyörökben fürdött, homályos pillantásokat, más drogokért siető, céltudatos arcokat tikkelő szemekkel, a főnökük ügyeit lebonyolító józan bűnözőket, adrenalin junkiekat, akik a legújabb lövetjüket keresik az éjszakára. Itt mindenkit a saját vágyai és céljai hajtanak.

Lassan megközelítjük a célunkat, irritáltan pillantok a lépcsőház ajtajától néhány méterre ugráló, üres kólás dobozokkal zsonglőrködő troll kölykökre, akik egy kalapba gyűjtenek aprópénzt a kegyesebb járókelőktől. A felgyűlt nézők sűrűbb, mozdulatlan tömegén könyökkel verekszem át magamat. A sok hülye drogos ész nélkül csipázik bármire, ami ugrál és csörömpöl.

- Megjöttünk – jelentem ki, mikor végre elérem az ajtót, de mielőtt elkezdhetném beütni a belépőkódot, a mamlasz árnyékom belém csapódik hátulról. – Figyelj már oda egy kicsit! – sziszegem hátra a szavakat a sarkamban lévő detektívnek. Mostanra neki is rá kellett jönnie, hogy kurvára leszarja mindenki, hogy kicsoda ő.

Néhány perc múlva már a szűk folyosót szeljük. Az épület több mint ötven éves, de Alice lakását felturbóztam néhány modernebb biztonsági felszereléssel még régebben. Nem túl biztonságos egy fiatal csajnak idegeneket fogadnia a stylist stúdiónak kialakított lakásában ezen a környéken. Persze ő csak hápogott, hogy honnan kerítettem ennyi futurisztikus kütyüt, de a tech egyetemi kapcsolataim és a dj fizum mindig jó alibiként szolgáltak, hogy még ezek után is elrejtsem előle Ace létezését.

Benyitunk az ajtón, és Jake egyből paranoiás kopó üzemmódba kapcsol. A védelmi AI jelenleg mélyen szunnyad, hiszen ő nem arra van, hogy az üres lakást védelmezze, hanem arra, hogy embereket. Alice lelkére kötöttem, hogy mindenképp kapcsolja be, ha idegeneket fogad, de ha jól tudom, annyira megtetszett neki a folytonos társaság, hogy szegény Ava éjjel-nappal futó virtuális csacsogó társsá nőtte ki magát.

- Muszáj neked mindent leellenőrizned? – kérdezem leplezetlen irritáltsággal. Megmondtam, hogy biztonságos ez a hely, de persze falra hányt borsó, amit én beszélek. Lefogadom, ha Seb szerezte volna a lakást, már a kanapén tespedne.

- Csak megnéztem, hogy biztonságos-e.

Nem mondod, Sherlock. Azt hittem a diplomádat keresed a gardróbszekrényben.

- Az. Persze nekem nem kell hinned – morgom az orrom alatt, miközben hozzá vágom a táskámat, majd feljebb csavarom a termosztátot a bejárat mellett. Azt hittem, amint megérkezünk, eldőlök az ágyban, de a lent zajló, nyüzsgő éjszakai élet rám ragasztott egy holtponton túli pörgést.

- Szakmai ártalom – vallja be Jake, és végre mintha ellazulni látszana az egyik fotelben. Hihetetlen, hogy ilyesmire is képes. Az elmúlt napokban többnyire a földön, egy vékony hálózsákban aludt a bunkerben. Ő az egyetlen ember a világon, aki még alvás közben is tud feszültnek és merevnek tűnni. Néha elgondolkozom, hogy hogy nézhet ki egy lusta vasárnap reggelen, mikor kipihenten ébredezik a párja mellett, puha párnák és vastag paplanok között.

- Attól még nem kell mindenhol kommandó üzemmódban lenned – kényszerítem vissza magamat a zord valóságunkba, ahol már nincsenek lomha, békés vasárnap reggelek. – Mondtam, hogy jó ez a hely. Még kell pár cucc, hogy innen dolgozhassunk. Néhány helyre el kell majd mennem a dolgaimért, de innen könnyebb lesz – lehelem egy levegővel. Most, hogy leültem a fáradtság újra rám ereszkedik.

Ő az ablakon túli villódzó fényeket nézi, én pedig őt. Már fel sem ismerem benne azt az öltönynadrágos, jól fésült detektívet, aki hetekig a nyomomban volt. Nem is tudom, mennyi idő telik el, mire rájövök, hogy a megfagyott idő csak akkor fog elmozdulni ebből az állapotból, ha teszek érte. Kicsit most mindketten olyanok vagyunk, mint egy lassított felvétel a kétszeres sebességre pörgetett világban. Az agyam tompaságát kényszerrel hátraszorítva kelek fel, és Jake felé nyújtom a kezem.

- Bedobok egy mosást, add ide a szennyeseidet – egy ásítás torzítja az álmos szavakat. Rám vándorolnak a mélyzöld szemek. Olyan lassan, mintha egy álomból ébresztettem volna. A fotel mellé letett fekete sporttáskából kitúr egy zacskót, és a kezembe nyomja.

- Kösz – feleli kurtán. Csak egy bólintással konstatálom.

- Utána lefürdök – közlöm, hogy lehetőséget adjak neki előtte egy gyors mosdóhasználatra. A bunkerban az egyetlen dolog, ami hasznos volt, a sok wc és a sok zuhanyfülke. Most rajta a sor, hogy szavak nélkül bólintson. Remélem felfogta a célzást, és nem fog tíz perc múlva dörömbölni az ajtón, hogy pisilnie kell. Előveszem a saját szennyeseimet is, majd eltűnök a fürdőajtó mögött. A zár hangosan kattan, ahogy elfordítom. A kicsi helyiség otthonos magánya szinte átölel, a megszokott egyedüllét a hazatérést idézi.

Nyugalom. Csend. Magány.

Nem is tudom, mikor volt egy szoba utoljára csak az enyém. Hosszú volt ez az összezártság. Túl hosszú.

Nincs erőm lehajlongani a mosógéphez, ezért a földre rogyva tuszkolom bele először az én cuccaimat, majd Jake-ét. Szerencsére mosó-szárítógép, így nem kell majd bajlódnunk a teregetéssel néhány óra múlva. Még soha nem mostam magamon kívül másra, ösztönösen el is fintorodom, mikor Jake kupacában egy nedves ruhához érnek az ujjaim. Fúj. Remélem nem vizelettartási zavarai vannak Papának. A nevéhez illene. Az ötlet annyira röhejes, hogy szórakozottan elvigyorodok rajta. Gonosz vagyok. Fogalmam sincs, hogy valamiféle groteszk kíváncsiság vagy az újonnan felfedezett, eltemetni vágyott érzelmek illúziója késztet arra, hogy megszagoljam. Tömény Jake illat simogatja végig a tüdőmet, furcsán meleg borzongást ébreszt bennem. Az ujjaim megszorulnak az anyagon. Izzadtság lenne? Lehet, hogy valamiféle edzést csinált ma, amíg távol voltam. Azok az izmok gondolom nem tartják fent önmagukat. Régen én is jártam futni, egészen hiányzik.

Az égő arcomat lehűti a kihűlt, nedves anyag, de mikor rádöbbenek, hogy mit művelek, úgy vágom be a gépbe a pólót, mintha lángra lobbant volna a kezeim között. Mi a fenéért temetem az arcomat a ruhájába? És ami még fontosabb, miért van merevedésem?!

A picsába.

Nagyobb a baj, mint hittem.

Gyors mozdulatokkal gyűröm be az összes maradék cuccot egy mozdulattal, hozzádobom a rajtam lévő ruhákat, aztán elindítom a programot a mosógépen. Remeg a kezem. Felállok, a közepes méretű kádhoz sétálok, de végül nem forró fürdővizet eresztek magamnak, ahogy eredetileg terveztem, hanem inkább egy langyos zuhany mellett döntök. Ez az egész csak azért van, mert napok óta össze vagyunk zárva, és nem tudtam kiverni. Az összezártságunk előtt pedig épp becsavarodtam a saját mágiámtól, tehát gyakorlatilag három hete nem történt semmi odalent délen, igazából az a csoda, hogy nem sültem el egyszer álmomban. Túl fiatal vagyok egy ekkora kihagyáshoz. Ennyi a magyarázat. Semmi több. Kiverem a zuhany alatt, és jobban fogok aludni, mint a hónapban bármikor. Ilyen egyszerű.

Az egyetlen kérdés az, hogy képes leszek e bárki vagy bármi másra gondolni, miközben könnyítek magamon. Az illata, a pillantásai, a folytonos közelsége a bőröm alá ivódtak, pedig még soha nem váltottunk egyetlen gyengéd vagy kedves érintést sem.

Hazugság.

Szinte még mindig érzem az ujjai óvatos matatását a hajamban, miközben szárítgatja a ronggyá ázott tincseimet.

Soha nem volt esélyem bármi másra gondolni.

***

Reméltem, hogy mire végzek, csak egy alvó takarókupacot látok fent a galérián, de mint mindig, a kedvenc detektívem most is szeret csalódást okozni. A hosszúra nyúlt zuhanyom alatt annyit változott idekint a helyzet, hogy most már a kanapén fekszik elnyúlva, egy sportos rövidnadrágban és egy lazább pólóban, az ölében a laptopommal. Egészen komikusan fest, hogy még a háromszemélyes kanapé sem elég hosszú a magasságához, a bokái a karfán pihennek összekulcsolva. Neki az egész világ Liliput. Nem kéne ilyen bugyuta vigyorral bámulnom. Még a bunkerben mondtam el neki a laptop belépési jelszavát, hogy ne kelljen mindig Seb asztali gépénél kuporognia. Ennyire kibaszottul jófej vagyok. Persze azért hülye nem, minden olyasmi, amit nem akarom, hogy lásson, védve van rajta.

A törölközőt a derekamra csavarva próbálok láthatatlannak tűnni, mert voltam olyan hülye, hogy a nagy felzaklatottságomban minden nálam lévő ruhát bevágtam a mosógépbe fürdés előtt. Van egy olyan érzésem, hogy idejekorán visszakapom az indulás előtti véletlen elszólásomat.

- Most ki nudizik? – jön azonnal a kötelező kérdés a kanapéról. A szemeimet forgatva, szikrázó tekintettel viszonozom a rajtam megpihenő lapos pillantást. Valamennyit segített a zuhany alatti akcióm, jóval nyugodtabb vagyok, mint előtte.

- Kussolj. Ez más, te párszor már kaptál privát showt tőlem – gondolok vissza fintorogva a kényszeres forró zuhanyokra az első napjaimon. Azok után, hogy végignézte a pucér vergődésemet, aligha lepheti meg egy törölközős felvonulás. Nem tudok újat mutatni neki.

- Számít egyáltalán? Mindketten férfiak vagyunk – fordul vissza unottan a laptop felé. A szavai nem lepnek meg, csak megerősítik bennem az eddig is egészen stabil gyanúmat arról, hogy Jaket egy cseppet sem érdekelhetem. Nem kéne ennyire pocsék szájízt hagynia maga után a ténynek. Nem kéne.

- Akkor miért pofázol még mindig erről? – dünnyögöm szinte csak magamnak, miközben előkaparom a ruháimat a táskából. Ezután a beszélgetés után úgy gondolom, kurvára felesleges és árulkodó lenne elbújva felöltözni, ezért nem zavartatom magamat és vonulok vissza a fürdőbe, hanem itt húzok magamra egy hasonló szettet, mint az övé. Már megint ez a kurva düh. Pedig csak őszinte volt.

Tényleg mindketten férfiak vagyunk.

Tüntetőlegesen kerülöm őt a tekintetemmel, miközben befejezem az öltözést és egy nyújtózkodós ásítással nézek végig az ajtókkal szembeni falat borító tükrön. A sarokban néhány ruhás állvány és egy fodrász asztal sugallja, hogy egy stylist rezidenciájában vagyunk, és a berendezés jól rejtegeti, de az elhúzható tükörfal mögött is egy hatalmas, beépített gardróbszekrény van. Már évek óta nem használja ezt a helyet, mégis még mindig kismillió színes, alkalmi, punk, elegáns és egyéb öltözéket tart itt Alice, nem is beszélve a szekrényben lévő parókák és kiegészítők tucatjairól. Majd lehet, hogy jól fognak jönni, egyelőre fontosabb dolgom van, mint álruhákon agyalni. A tükör bejárati ajtóhoz közeli részéhez sétálva nyomom meg a szinte láthatatlan, érintőképernyős bekapcsológombját a lakást őrző mesterséges intelligenciának, Ava-nak. A tükör előttem lévő szegletén élénkzöld vonalakkal rajzolódnak ki egy női arc Alice által testre szabott vonásai. Elég modern a kütyü hozzá, hogy élethű emberi arcot ábrázoljon, de Alicenak jobban tetszett a rajzolt figura, azt mondta, nem akarja azt érezni, mintha egész nap egy igazi emberrel videochatelne. Nem említettem meg neki, hogy senki nem kérte, hogy naphosszat Avaval beszélgessen.

- Szép estét, Alistair – szólal meg a lágy hangvételű, gépies női hang. A szemem sarkából látom, hogy ez már Jake érdeklődését is felkelti, felül a nekünk háttal lévő kanapén, hogy rálásson az új vendéglátójára.

- Jó estét Ava. Inicializáld az admin módot.

- Az admin mód inicializálásához szükségem van a tizenhat jegyű kódra, amit az egyéni kezelési útmutató harmadik oldalán találsz meg titkosítva.

- H4XbZ989LoP343eE – darálom le a kódot rezzenéstelenül. Hasznos, ha az embernek egy mágikus adatbázis van az agya helyén. Be is pötyöghettem volna, de lassan leragadnak a szemeim.

- Admin mód inicializálva – reagál azonnal a kellemes női hang.

- Nyisd meg a konzolt – ásítok még egyet, és mikor megjelenik előttem az egészen ódivatú, fekete-fehér konzolképernyő elkezdem bepötyögni a fejemben összeálló kódolt parancsokat a tükrön kirajzolódó billentyűzet segítségével. Ava egy harmadik generációs AI, minden hozzá intézett szóból és kérdésből tanul, és beépíti a saját forráskódjába. Természetesen korlátozva van ez a tanulás, önmagától nem nyúlhat az internethez, csak ha egy neki szegezett kérdésre vagy kérésre keresi épp a választ. Épp készülök ezt is ellopni szegénytől. Most nem engedhetjük meg, hogy csatlakozzon a világhálóra, túl kiszolgáltatottá tenné az ittlétünk tényét. Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen hacker, aki könnyedén átjutna egy egyszerű mesterséges intelligencia hálózati védelmén. Ha használni akarjuk a katonai védelmi funkcióit, átmenetileg el kell zárnom őt a világtól.

- Ez egy virtuális asszisztens?

A nagy koncentrációmban összerezzenek a váratlanul közelről érkező hangtól, és azonnal megérzem a jobb vállamon Jake közelségének a megszokottá váló melegét. A fél vállát a tükörnek vetve áll meg mellettem. A tükrön végigfutó zöld, körbe-körbe szaladgáló csíkok, amik keretbe foglalják Ava kommunikációs paneljét, citromsárgára váltanak a sárga riadótól, amit Ava fújt.

- Alistair, a pulzusod váratlanul emelkedett magasra, veszélyt jelent rád ez a férfi?

- Nem – felelem egy apró hezitálás után, és a sárga fénycsíkok azonnal visszaváltanak a biztonságot jelentő zöld színükbe. Pedig vicces lett volna megnézni, ahogy Jakere szegeződik Ava hat beépített fegyvere. Nem teljesen legális technológia, csak hadi központokban használnak hozzá hasonló védelmi AI-okat, a lakosságnak többnyire a lebutított verziót árulják, amik csak rendőrséget vagy mentőt hívnak vész esetén, nem tolnak a betolakodók képébe hat automata fegyvert. – Kapcsold ki az életjel elemző funkciót – teszem hozzá. Ennél kellemetlenebb szituban is lebuktathatta volna a pulzusom megugrását ez a virtuális pletykafészek.

- Életjel elemző funkció kikapcsolva – jön az azonnali válasz. Végre valaki, aki nem beszél folyton vissza. Erről jut eszembe, még nem válaszoltam annak, aki igen.

- Ava egy mesterséges intelligencia – válaszolom félvállról, miközben folytatom a félbehagyott parancsok beírását. Még szerencse, hogy nem lustított el teljesen a mágiám, és szimpla programozóként is magabiztosan megállom a helyemet, különben most zavarba jöhetnék. Annyira nem is egyszerű minden hálózati kapcsolatot hardveresen letiltani. Szegény Ava majdnem olyan buta lesz, mint egy régimódi detektív a szobában. Haha.

- Gondolod, hogy jó ötlet volt bekapcsolni? – kérdezi a férfi, aki papírra jegyzetelte a kupaktanácsunk részleteit, nehogy meghackeljék. Lehet, hogy én magam traumatizáltam ennyire? Megértem, hogy aggódik, az emberek általában tartanak attól, amit nem látnak vagy nem értenek.

- Épp most tiltom le az internetről – mielőtt akadékoskodhatna, hozzáfűzöm. – Hardver szinten.

Minden hálózati kapcsolat olyan, mint egy ajtó a világ felé. Mikor egyszerűen jelszóval véded le ezt a kapcsolatot, mint az átlag emberek, egy pitiáner hacker is feltöri, mint egy egyszerű zárat az ajtón. Ha szoftveresen letiltod a kapcsolódást az internet felé, az már egy fokkal nehezebb téma, mintha belülről lereteszelted volna az ajtódat, de még mindig berúgható a megfelelő módszerekkel. A hardveres letiltás áthatolhatatlan. Befalaztam Ava összes ajtaját. Ezt elmagyarázhatnám neki, de jelen állapotában valószínűleg annyit fogna fel belőle, hogy blablabla.

- Rendben. Bízok az ítélőképességedben – sóhajtja.

Egy pillanatra megtorpannak az ujjaim villámgyors mozdulatai a panel képernyőjét. Hálát adok az eszemnek, hogy kikapcsoltam Ava életjel figyelő funkcióját, mert a szavai jojóként ráncigálják az érzelmeimet fel és le és fel és le. Utálom ezt. Ki a faszomat érdekli, hogy megbízik az ítélőképességemben? Elég ha én megbízok benne. Elég kéne, hogy legyen.

- Aludnod kéne – morgom. – Tényleg fura vagy.

A fáradt, gondterhelt nevetése elhal, mikor becsukódik mögötte a fürdő ajtaja. Magamra maradok Avaval és a feldúlt gondolataimmal. Mikor végeztem a dolgommal, nyűgösen masszírozom meg az orrnyergemet. Kész. Ava mostantól kizárólagosan szobacica egy darabig. Ez azt jelenti, hogy ha ránk törik az ajtót, meg tud minket védeni, de más haszna nem nagyon lesz. Mondjuk ez is valami.

- Új rezidens felvétele – folytatom a következő lépéssel.

- Új rezidens felvétele kezdeményezve – az előttem lévő képernyőn kirajzolódik a lakás hőkamerás alaprajza. A fürdőszobában a Jaket ábrázoló piros-zöld folt a tükör előtt áll, és a formája alapján talán épp fogat most. Rábökök, hogy jelezzem, őt akarom felvenni. – Rezidens biometriai adatai felvéve. A hozzá tartozó név?

- Jake – válaszolom. Felesleges lenne összezavarni, úgyis hallani fogja, hogy így hívom. Amúgy sem tudja kiszivárogtatni az adatot.

- Állíts be ötös védelmi fokozatot Alistairre és Jakere.

- A beépített protokollom szerint az ötös védelmi fokozat bekapcsolásához megerősítő parancsot kell kérnem – ohh faszom, ezt is ugyanazok tervezték, mint a windowst? Biztos installálni akarod a programot? Nem bazdmeg, azért böktem rá az installerre, hogy letöröld. Kezdek indokolatlanul frusztrált lenni.

- Megerősítem.

- Ötös védelmi fokozat bekapcsolva – elhúzom a számat, idegesen dobolok párat a képernyőn, majd egy irritált sóhaj közepette beleborzolok a saját hajamba. Lehet, hogy ez rossz ötlet. Az ötös védelmi fokozat jelenti a felhatalmazást, hogy Ava gyilkolhat. Eddig négyes védelmi fokozaton voltunk Alice-szal, ami azt jelenti, hogy az esetleges támadóinkat kábító lövedékkel lövi le, és ha az nem elégséges, sokkolót használ. Sajnos ha most odáig jutunk, hogy megtámadnak minket ebben a lakásban, ezek nekünk valószínűleg nem lesznek elegek.

Lerogyok az egyik fotelbe, és a lábaimat a mellkasomhoz húzva motyogom el még néhány mondatban Avanak, hogy kapcsolja ki az admin funkciót és álljon alvó üzemmódba. Mintha a kérés önmagamnak is szólna, jóleső sötétség telepszik az elmémre. Kár, hogy Ava csak védelmi üzemmódokat lát el, és nem tudom megkérni, hogy kapcsolja le a villanyt. Azt a telefonomon lévő virtuális asszisztenstől kéne megkérnem, amire konfigurálva vannak az okos otthon funkciók, de túl mélyen van a táskámban, hogy meghalljon. Tudom, mert én sem hallom a monoton zajait az egyre erősödő mágiámmal. Még néhány nap, és megint mindent hallani fogok. Még az hiányzik az életünkből. Nincs most erőm ezen agyalni. A tudatom hátsó szegletében felmerül az ötlet, hogy ki kellett volna kapcsolnom Ava csevegő funkcióját is, mielőtt véletlenül belekotyog egy kényes beszélgetésbe holnap reggel, de már nincs erőm megszólalni. Amúgy is megnézném Jake arcát, mikor felkelés után elkezdi faggatni az életéről, hogy kicsit megismerje az új lakótársát. Néha megértem Alicet, miért csevegett annyit Avaval.

Nem tudom mennyi idő telik el, mielőtt egy tompa férfihangot hallok magam mögül. Megesküdnék, hogy a nevemet formálja. Halkan hümmögve nyugtázom a létezését, de nem értem a szavait.

- Ne ott aludj, a kényelmes ágyról áradoztál egész úton – ismétli meg az előzőhöz hasonló hangzású mondatot, de most már átjutnak a szavai a vastag álomfüggönyön.

- Vigyél fel – mormogom félálomban. Nyűgösködnék neki, hogy nincs erőm felmenni, de ahhoz még ennél is több szót kéne megformálni a számmal. Meg mernék esküdni, hogy egy sóhajt hallottam. Még akkor sincs lélekjelenlétem kinyitni a szemeimet, mikor megemelkedik a testem, mintha lebegnék. Voltam már párszor a karjaiban, de a sok közül most vagyok a leginkább magamnál. Ez nagy szó, mert most se nagyon. A kezeimmel bágyadtan átkarolom a nyakát, miközben ő lassan szedi a galériaszintre vezető, fából faragott lépcsőket. Az arcomat a nyaka bőrébe temetve szívom magamba az illatát, és muszáj elmosolyodnom, mielőtt visszakövetelné magának a tudatomat a sötétség. Valahogy ösztönösen tudom, hogy hosszú, békés, pihentető álom vár rám. Szeretem az illatát.

„Burning flames, they ignite my soul,

A raging fire I can’t control,

A passion like no other, deep within,

It’s time to let the adrenaline kick in.

Through the chaos, I’ll find my way,

Unleashing the beast, no holding sway,

No feat can quench this thisrt no more,

I’ll embrace the fire down to my core.”

/AI dalszöveg generátor/

Az, ahogy Seb kiviharzott a szobából semmi, ahhoz képest, ahogy Alistair elröhögi magát.

– Szerintem jobb lett a szoba aurája – vigyorogja, ahogy a félig nyitott ajtó felé pislog.

A folyosóról beáramló hideg levegő valójában kilopja a szoba elhasználódott, alkohol szagú levegőjét, de Alinak van a legkevesebb joga ilyeneket mondani. Sőt viccelődni ezen. Nem viselkedhetne úgy, mintha ezer éve ismerné, és mindent tudna róla, vagy akár bármelyikünkről is. Az, hogy elolvasta az aktáinkat, még nem jelenti azt, hogy ismer is minket.

– Úgy beszélsz, mintha nem te itattad volna le – mordulok fel.

– Ó, nem kellett ám annyira itatni, ivott ő magtól – gúnyolódik egy egészen érdekes mosollyal az arcán, amit nagyon szívesen letörölnék az öklömmel.

Ha Rose nem lenne itt, már valószínűleg a lelket is kitapostam volna belőle. Még most is közénk állna, hiába beszél szarságokat Sebről.

– Belefulladnál, ha nem a tiéd lenne az utolsó szó? – kérdezem összeszűkült szemekkel, a türelmem a végét járja.

– Annak örülnél, mi? – veti felém negédesen mosolyogva.

Olyan fölényesen viselkedik, mintha ő lenne a világmindenség atyaúristene. Egyszerűen nem bírom elviselni az önelégült fejét.

– Egyre jobban – sziszegem válaszul és közelebb lépek hozzá.

Felkel az ágyról és úgy áll meg előttem, mintha nem lenne egy fejjel alacsonyabb. A tőlem kapott pulóverben még ennél is jobban eltörpül. Kusza, kék tincsei szédelegnek feje tetején, ahogy megtorpan és kihúzza magát.

– Akkor gyerünk – kakaskodik tovább és szegi fel az állát –, gyakorold csak azt a rossz zsaru szerepet.

Szinte hallom, ahogy elpattan az a bizonyos cérna, ami a helyén tartotta az önuralmamat. Visszhangja ostorcsapásként verődik vissza a falakról. Elkapom a pulóver nyakát és magamhoz húzom. Másik kezemet ökölbe szorítom, mert reszketnek az ujjaim a dühtől. Ha tovább provokál, tényleg kárt teszek benne.

– Miért kell mindig...

KATT

Értetlenül nézek le Rose-ra, akit ezer éve nem láttam olyan dühösnek, mint most. A bilincs a csuklómon még hagyján, de az hogy a másik fele Alistair kezén kattant, már koránt sem tetszik. Dühöm úgy párolog el, mintha kiengednék a dzsinnt a palackból.

– Hatalmasat csalódtam mindkettőtökben, hogy ehhez kellett folyamodnom – korhol minket társam. – Nem hiszem el, hogy ezt mondom, de teljesen egyetértek Sebbel. Lehetetlen egy szobában meglenni veletek.

– Rose – figyelmeztetem az apró nőt, de oda se neki.

– Holnap reggel leveszem – ígéri komolyan. – Addig derítsétek ki, miért nem tudtok emberként viselkedni egymással, vagy gyilkoljátok meg egymást, ennél még az is jobb.

– Ezt nem gondolhatod komolyan – csatlakozik be a hitetlenkedésbe Ali is.

– Kivételesen egyetértek a kölyökkel, Rose – bólintok komoran.

Ennyiből a nyakunkba aggathatott volna egy túlméretezett pólót, ami nagy betűkkel hirdeti, hogy „Jól kijövünk egymással!”. Ez egyszerűen nevetséges. Lehet, hogy az ő szemében úgy viselkedtünk, mint a marakodó gyerekek, de én tényleg bántani akartam Alistairt. Meg is érdemelte volna. Pár sötét karika a szeme alatt, és máris kezesbárány lenne belőle.

– Most mennem kell – közli a törp szenvtelenül. – Veletek ellentétben, nekem még van munkám.

Kacsint egyet és kilép a folyosóra. Ezt nem hiszem el!

– Rose! – kiáltok utána, de nem érkezik válasz.

– Ribanc – dünnyögi a hozzám bilincselt jómadár az orra alatt.

– Ezt hallottam – kiált vissza távolabbról Rose.

Aztán, csend.

– Vigyázz a szádra! – szólok rá a kölyökre, de csak egy türelmetlen szemforgatást kapok cserébe.

– Én vagyok az egyetlen ember, akire tudsz haragudni? – kérdezi ingerülten. Megrántja a kezét, de a bilincsből nem szabadulhat.

– Mert te szándékosan provokálsz – sóhajtom és lerogyok az ágyra. – És még jó is vagy benne.

Legyőzötten huppan le mellém, fejét kezével megtámasztva borul némaságba.

Fogalmam sincs, mi okozza azt, hogy már a puszta lélegzetvételétől is felforr az agyam. Egyszerűen olyan, mintha szabályszerű lenne, hogy minden egymáshoz intézett szavunkkal egymás torkának ugorjunk. Nem tudunk normálisan kommunikálni, mert ő is ugyanúgy a plafonon van minden szavamtól, mint én az övétől. Nem tudunk megférni békében egymás mellett. Amíg az egyikünk bele nem fárad és nem enged a másiknak, addig nem fogunk kijönni egymással.

Van egy olyan érzésem, hogy ez örökké fog tartani. Mert egyikünk sem enged a saját büszkeségéből.

– Te húztál fel először – szólal meg álmos hangon, hosszú hallgatás után. Azt hittem, elaludt, olyan csendben volt és mozdulatlan.

– Mégis mivel? – kérdezem értetlenül.

– Az idegesítő mártír hajlamoddal – válaszolja.

– Miért fáj neked ennyire, hogy inkább magamat helyezném veszélybe, mint Roset? – fürkészem arcát kíváncsian. – Neki családja van. Gyerekei – magyarázom. Ha valakinek mindenképpen el kell patkolnia, az olyan legyen, akinek nincs három gyászoló gyermek az otthonában, akiknek elcseszett életük lesz, ha az anyjuk meghal. Tudom, milyen kegyetlen érzés, egyszer végigcsináltam. Az anyám azóta sem jött helyre.

– Ez nem veszélybe helyezés, hanem öngyilkosság – fordítja felém a fejét. Laposakat pislog, mintha máris aludna.

– Legalább megszabadulnál tőlem – viccelem el a dolgot lustán elvigyorodva.

– Jobb lett volna, ha azelőtt purcansz ki, mielőtt megismertetted az arcomat a világgal – morogja az orra alatt.

Most okoskodhatnék, hogy ha nem adja bűnözésre a fejét és a tehetségét anno, akkor most nem került volna ilyen helyzetbe, de az csak olaj lenne a tűzre. És csak félig lenne igaz. Most túl fáradt vagyok még egy üvöltözős veszekedéshez. Értelme sem lenne.

Együtt vagyunk benne a szarban.

Még akkor is így van, ha Ali nem bízik ebben. Bennünk. Vagyis leginkább bennem. De nem hiheti azt, hogy egyből otthagynám az út közepén, vagy kikötözném a sínekhez, amint megszerzek tőle mindent, amit akarok. Nem kihasználni akarom, hanem segíteni neki.

– Ne aggódj, nem hagylak egyedül, Ali – mosolyodom el. A legtöbb, amit tehetek érte, az ha megmutatom, tényleg bízhat bennem. A többi rajta áll. Nem kell puszipajtásoknak lennünk, de attól még nem árt, ha bízhatunk egymásban.

Arca egy pillanatra eltorzul, aztán elvörösödik, mint aki teli tüdőből üvöltene velem legszívesebben. Végül csak ingerülten felpattan ültéből.

– Egek, de utállak – leheli és elindul az ajtó felé. Vagyis inkább csak indulna, de a bilincs megállítja.

Egész mókás látvány, ahogy szabadulna tőlem, de nem tud. A boldogság kék madara most szárnyaszegetten ácsorog az ágytól egy arasznyira, leeresztett vállakkal.

– Hova-hova? – Nem tudom megállni, hogy ne szívjam a vérét.

– Pisilni kell – hadarja szinte alig hallhatóan.

Mosolyom még jobban kiszélesedik. Fogalmam sincs mi késztet rá, de muszáj húznom az agyát. Hogy ez most csak arra szolgál, hogy elégtételt vegyek a korábbiakért, vagy valami más, azt nem tudom. De tetszik, hogy most nincs akkora arca, hogy most nem fölényeskedik, és nem parancsolgat, mint egy kisherceg.

– Kérj meg szépen – vigyorgok kajánul és kiélvezem a másodperceket, amíg azt latolgatja, hogy belém álljon-e, vagy együttműködjön. Ránt egyet a bilincsen, hátha sikerül arra ösztökélnie, hogy felkeljek az ágyról. Ha nem róla lenne szó, még azt is mondhatnánk, hogy aranyos próbálkozás volt.

– Tényleg vissza kéne menned az őrsre – morogja.

Felnevetek, ahogy felkelek az ágyról. A helyzet komikuma, hogy nem csak össze vagyunk zárva egy lepukkant szobába, bujkálva a világ elől, de még össze is vagyunk bilincselve. Ezen a szituáción már csak mulatni lehet. Ketten csesztük el.

.o.O.o.

Bár azt mondtam, hogy csak mulatni lehet a helyzetünkön, én sem gondoltam teljesen komolyan. Voltak pillanatok, amikor úgy csavartam volna le a fejét a nyakáról, mint fogkrémről a kupakot. Az összebilincselt napunk három, ismétlődő fázisból állt. Az őrjöngésből, amikor mindenféle meggondolatlan baromságot vágtunk a másik fejéhez. A bugyuta nevetgélésből, amikor megszokásból ugrattuk egymást. És a fáradt lelkizésből, amikor őszintén beszéltünk egymással, csakhogy a másik mondjon valamit, amire megint robbant a bomba. Kimerítő volt. Nem tudom, hogy tanultunk-e belőle. De Rose véleménye szerint hasznos volt.

Másnap reggel újra összeültünk, hogy kidolgozzuk a terveinket. Egyeztettünk a pletykákkal és fülesekkel kapcsolatban. Részletekbe menően megbeszéltük, hogy melyik sztori hihető, melyik elrugaszkodott. Egész sokat foglalkoztunk vele, Seb még füzetet és tollat is hozott.

– Amit papírra írsz, az nem szivárog ki, haver – magyarázta, és be kellett látnunk, hogy van némi igazság abban amit mond. Az online világban már egy dokumentumot sem menthetsz el a gépeden anélkül, hogy valaki hozzá ne tudna férni, ha akar.

Végül elküldtük azt a próbaanyagot a Galan nevű fickóról, amit gondosan összeválogattunk. Nincs más dolgunk, csak várni, hogy mit reagál a média az anyagra. Ki az, aki elsőként közli, ki az aki esetleg lecsap rá, vagy egyáltalán lesz-e bárki, aki foglalkozik a dologgal.

Én azért ragaszkodtam hozzá, hogy átnézem az Ali által gyűjtött anyagot. Hiába pörgetett át mindent a csodálatos, mágiával átitatott agyán, azért több szem többet lát. Nem bízhatjuk a véletlenre. Lehet, hogy átsiklott valami felett, ami civilként nem volt neki gyanús, de nekem feltűnhet. Szóval akkor is az anyagot bújtam, amikor ma reggel kijelentette, hogy ki kell szabadulnia a négy fal közül, és pár dolgot el kell intéznie. Szerettem volna akadékoskodni, de nem lett volna értelme. A lelkére kötöttem, hogy vigyázzon arra, hogy ne kövessék, és persze magára is, aztán útjára engedtem. Legalább az unatkozó sóhajtások háttérzaja megszűnt, miközben a videófelvételeket, üzenetváltásokat és fényképeket bújtam a gépen.

El kell intéznem néhány dolgot.

Nekem is. Küldök egy tömör üzenetet Sebnek. A bunker-szoba szerencsére ellehetetleníti, hogy a telefon pingeljen, így nem találnak rá. De lassan kezd nyilvánvalóvá válni, hogy nem maradhatunk ezen a helyen. A SIM kártyámat már rég kivettem a készülékből és elküldtem Rose-al, hogy vigyázzon rá. De soha nem lehetünk elég óvatosak.

Nos igen, a beszélgetéseink online nem túl… tartalmasak. Amikor ezzel megvagyok, kikapcsolom a készüléket, ledobom a földre és rátaposok. Kellemetlenül recseg, de legalább ez alapján már nem nyomozhatnak le.

Egy órával később Seb is megjelenik a bunkerben, egy teljesen új telefonnal és kebabbal. Megebédelünk, de nem sok szó esik köztünk. A nyugalom angyala még mindig másnapos, szóval elég nyúzott képpel turkálja az ételt. Én pedig kezdem megérteni, hogy Alistair miért csavarodott be a bezártságtól. Lassan nekem is szűk lesz a kis szoba. Ki tudja, hányadik napja kuksolunk itt? A föld alatt nem igazán van időérzéke az embernek. Összefolynak a napok, ahogy nemrég a képek, üzenetek, videók, mind összefolytak a szemeim előtt.

– Hogy érzed magad? – kérdezem, miközben visszacsomagolom a szatyorba az üres kajás dobozokat.

– Te kérdezed, haver? Néztél mostanában tükörbe? – kérdezi lassan elvigyorodva. – Lassan elpusztulsz idelent, ezt a szobát nem hosszú távú életvitelre rendeztük be.

– Amíg nincs jobb hely, ahová mehetnénk, kénytelenek vagyunk itt maradni – ülök vissza az ágy szélére.

– Tényleg! – kapja fel a fejét Seb és néz körbe hirtelen. – Alibaba hol van?

– Ügyet intéz – vonom meg a vállam.

– Aha… Mármint nincs itt? Akkor hol van? – zavarodik össze. – Nem félsz, hogy nem jön vissza?

– Egyszer már visszajött.

Bármi is volt, ami visszahozta, egyszer már visszajött. Folyamatosan a bizalomról papol, amikor ő cseszett át a palánkon. Aljas húzás volt leitatni Sebet és kiosonni, mint valami kicseszett pókember. Megérdemelte volna, hogy a sarkában legyek, de akkor már valószínűleg nem élnénk. Alit segíti az a torzító lánc; amikor felvette, egészen félelmetes volt a hatása. Hallottam és olvastam az ehhez hasonló illegális kütyükről, de még éles működés közben nem láttam a hatásukat. Rajtam nem működne. Hiába torzítja a vonásokat, a testalkaton nem változtat. A zsaruk és a maffia is bizonyosan ki vannak élezve a melákokra. Szóval nem mehettem vele, mert akkor mind a ketten lebuktunk volna. Így nagyobb eséllyel éljük túl a következő napot.

– Jó ez a csend – sóhajtok a plafonra emelve tekintetem.

– Az összes energiádat leszívja a veszekedés, haver – bólogat Seb. – Talán jót is tesz most ez a kis idő egymás nélkül. Tudom, hogy csak Rose miatt nem ölitek egymást.

– Hogy ne ölnénk egymást? – nézek vissza barátomra, aki fordítva ül a széken és a támlájára fekteti karjait. Nem tetszik, ahogy engem fürkész. Ahogy csillognak a szemei. Most biztosan valami nagy faszság érlelődik a fejében. – Alistair egy kis… – frusztráltan fújom ki a levegőt és inkább nem fejezem be a mondatot. Már az is megemeli a pulzusom, ha csak rá gondolok, és arra, hogy akármit mondok, neki mindig az ellenkezőjét kell mondania, vagy csinálnia. Olyanok vagyunk, mint egy mágnes két negatív oldala. Természetünkből fakadóan taszítjuk egymást. – Lassan megbolondulok tőle.

– Aha – billenti oldalra a fejét. – Ne haragudj, haver, de nekem inkább úgy tűnik, hogy érte bolondulsz, nem tőle. – Hitetlenkedve nevetek fel. Mit mondtam? Óriási faszság. – Komolyan beszélek, haver.

– Én meg komolyan mondom, hogy rosszul látod. Töröld meg a szemüveged – vágok hozzá egy gazdátlanul kallódó pólót. – Még csak nem is az esetem.

– Akkor mi az eseted? – kérdezi teljes lelki nyugalommal.

– Seb… Most komolyan az esetemről akarsz beszélni, a világ végén, amikor a holnap is bizonytalan? – kérdezem.

– Jobb kiadni magadból – vonja meg a vállát. – Tudod ma tízmilliószoros nap van, minden amit mondasz, vagy teszel, az tízmilliószorosan csapódik rád vissza – oktat ki tudálékosan. Olyan meggyőződéssel beszél róla, mintha csak a gravitáció tényéről beszélne. – De ugyanígy igaz ez a belső feszültségre.

– Nem vagy a pszichológusom – vigyorodom el.

– Nincs is pszichológusod – viszonozza vigyoromat.

– Pontosan – bólintok most én. – Ezért nem is kell pont veled beszélnem róla.

– Látod? Ez a kicseszett nagy baj veled – ingatja meg a fejét lemondóan. – Mindig falak mögé rejted magad. Ez a kőkemény izomkolosszus nem te vagy. Még emlékszem arra a sovány, nyurga gyerekre tizen-x évvel ezelőtt. Akkor még sokkal önfeledtebb voltál. – Igen, Seb. Akkor még élt az apám, akkor még anyám sem vonult önkéntes száműzetésbe. Fel kellett nőnünk, nem adatott meg az a luxus, hogy örökké gyerekek maradjunk. – Én ismerlek, haver. Rose ismer. De vannak barátaid? Tartós kapcsolataid? Miért játszod mindig az elérhetetlent? – kérdezi komolyan és arcáról leolvad a mosoly.

– Nem vagyok elérhetetlen – rázom meg a fejem. – Tudod jól, hogy a munkám miatt nincsenek tartós kapcsolataim. Rengeteg a válóper a kollégák körében – teszem hozzá csak úgy magamnak. – A kapcsolataim mind gyufaszál életűek. Courtney szerint unalmas vagyok. Luke-nak abból lett elege, hogy „érzelmileg nem elégítem ki” – kezdem sorolni a különféle indokokat.

– Pedig Luke aranyos volt – gondolkodik el hangosan Seb. – Ha nem a vendettával törődnél, ő melletted maradt volna.

– Tudod, megkönnyebbültem, amikor az üres lakásra értem haza. Komolyan. Nem tudtam kezelni, hogy állandóan a nyakamba csimpaszkodik és a sarkamban liheg. Azt reméltem, hogy lelép, ha többet éjszakázom az őrsön, mint otthon. És így is lett.

– Mert egy gyáva fasz vagy – dobja vissza a pulcsit Seb. – Az a különbség az exeid és Alibaba között, hogy ő legalább a fejedhez is vágja, ha topa vagy. Ő legalább a sarkára áll és bátran megmondja, ha nem tetszik neki valami – kuncog fel. – Csípem nagyon. Jó kölyök.

– Hogy kötöttünk ki már megint Alistarnél? – forgatom meg a szemeim.

– Nemt’om, haver – von vállat megint. Egyszer leütöm a vállvonogatásáért. – Te őrülsz meg érte.

– Tőle – javítom ki élesen és felkelek az ágyról. Felkapom a pulcsim, amin a napokban Alival osztoztunk és felveszem. Arrébb tolom barátomat a számítógép elől és leellenőrzöm a drónok útvonalát. Amikor megbizonyosodom róla, hogy távol járnak az ajtóhoz lépek. – Elmegyek futni.

A friss levegő jól esően tölti meg a tüdőmet. Bebújik kapucnim alá, és megtáncoltatja az alóla kilógó tincseimet. Egyenletes ütemben futok a szeméttelepen. Az enyhe szél kisöpri a kellemetlen szagokat, és olyan, mintha egy privát futópályám lenne. Rég nem futottam már a szabadban, mindig a rendőrség futópadjait használom. De ez most kifejezetten dob a hangulatomon. Kitisztítja a fejem. Magamban lepörgetem az elmúlt napok eseményeit. Nem vagyok naiv, nem vártam, hogy azonnal lehozzák a cikket, de ez a várakozás idegőrlő. Kezdem azt hinni, hogy egyetlen tökös újságíró sincs a városban, akinek lenne vér a pucájában felvállalni, hogy kitereget. A piócák, akik mind nagymenőnek tartják magukat, most lapulnak, mint szar a gazban. Nem éri meg nekik ilyen rizikós témával foglalkozniuk. De ezt előre tudtuk, mélyen legbelül, hogy a tervünk csak akkor léphet mozgásba, ha sikerült a médiával lehozatni pár szaftos cikket. Úgy tűnik, a Bloommal senki nem mer ujjat húzni. Már csak abban reménykedem, hogy az ötletünk nem volt eleve hamvában holt. Viszont ki kell találnunk egy B tervet, ha ez mégsem működik. Ha Alistair visszaér, beszélnem kell vele erről és számba kell vennünk a lehetőségeket.

Akkor mi az eseted?

Sebastian kérdése úgy visszhangzik a fejemben, mintha valaki egy kemény hógolyóval dobott volna nyakon. Miért jut ez most eszembe?

. . .

De tényleg, mi az esetem? Eddig úgy gondoltam, hogy határozott véleményem van arról, hogy milyen emberek jönnek be. De ha lenne konkrét esetem, akkor miért lennék biszexuális? Kedvelem a nőket, mert puhák és törékenyek, finom az illatuk. Kedvelem a férfiakat, mert körülöttük nem kell tojáshéjakon lépkednem. De, hogy lenne-e esetem? Passz. Azt hiszem, csak sodródom az árral. Aki van olyan hülye, hogy mellém vetődjön, az nekem is megfelel. De valami mindig hiányzott ezekből a kapcsolatokból. Én. Nem akarom elkötelezni magam senki mellett, ezt mindnek elmondtam. Mégis minden egyes szeretőm azt hitte, hogy majd ő lesz az, aki megváltja velem a világot, hogy aztán csalódottan odébb kullogjon.

Seb egy nagy marha, ha azt hiszi, hogy Alistair bejön. Szöges ellentéte azoknak, akikkel eddig együtt voltam. Ráadásul egy bűnöző. A megjelenése túl feltűnő azzal a kék hajjal, és a tetoválásokkal. Nem mondom, hogy nem néz ki jól, sajnos elég kellemes látvány. De csak addig, amíg ki nem nyitja azt a nagy száját. Vajon erre mondják azt, hogy megszólalásig szép? Erre a gondolatra bugyután elvigyorodom, hogy utána egyből észbe kapjak.

Most komolyan ezen gondolkodom?

A nyomorult tízmilliószoros nap az oka. Vagy sokkal inkább a pulóver, ami valahogy beitta magába Ali bőrének és az olcsó tusfürdőnek az illatát, ami a zuhanyzóban van. Pompás! Nem gondoltam volna, hogy vagyok olyan elcseszett, hogy a szeméttelepen fussak, és közben egy pucér hekker képe lebegjen a szemeim előtt. Aki ráadásul olyan heteró, hogy még csak meg sem fordult a fejében, hogy a gorilla, aki belekötött, valószínűleg a hátsójára pályázott. Ami végül is érthető...

Megtorpanok.

– Ezt most fejezd be – morgom magamnak és leveszem a pulóvert.

Izzadtságtól átitatódott pólómat azonnal jéghideggé fagyasztja a kora esti levegő, de nem érdekel. Derekamra kötöm a pulcsit és tovább futok. Van még egy kis időm, mielőtt erre járna a drón.

Végül már besötétedik, amikor visszaérek a bunkerbe. Benyitok a szoba ajtaján, azt remélve, hogy visszaért a kölyök, de csak Sebet találom ugyanott, ahol hagytam. Félig már szinte alszik is, de azért kinyitja szemeit, amikor meghallja az ajtó nyikorgását.

– Kifutottad magad, haver? – kérdezi álmos vigyorral. – Úgy nézel ki, mint egy ázott görény.

– Menj a picsába – morgom felé.

– Jó, akkor ázott medve – vonja meg a vállát. Aztán körülnéz és közli a nyilvánvalót. – Alibaba még nincs itt. Biztos, hogy nem lépett meg?

– Vissza fog jönni – szorulnak meg ujjaim a kilincsen. – Lezuhanyozom.

Egy percig sem vagyok képes elviselni hideg, izzadtságtól csöpögő ruháimat. A lábaim kellemesen sajognak, a tüdőm szúr egy kicsit és kapar a torkom a novemberi levegőtől, de határozottan jólesett kimozdulni a négy fal közül. Ugyanígy jól esik a forró zuhany is. Általában nem engedek ennyire forró vizet magamnak, de most jól esik lesokkolni hideg bőrömet az égető vízcseppekkel. Alaposan átdörgölöm magam, és még engedek a kényelemnek, hogy elidőzzek a zuhany alatt. Vizes tincseim a homlokomba hullanak és onnan folyik a víz a szemembe, orromba, számba, de csak állok ott, kimerülten a futástól és az elmúlt napok tornádószerű feszültségétől. Ha most nem az életem múlna rajta, egy hétig aludnék.

Álmosan lépek ki a zuhany alól, hogy fájdalmasan szembesüljek azzal, hogy váltásruhát nem hoztam magamnak. Annyira el akartam kerülni Seb marhaságait, hogy végül csak úgy, ahogy voltam, eljöttem zuhanyozni. Rápillantok a sarokba dobott ruhákra. Azokat már nem vehetem fel. Kelletlenül túrok a hajamba, és a derekam köré tekerem a törölközőt. Sietős léptekkel, mezítláb csattogok végig a folyosón. Kibaszott hideg van, egy szál semmiben!

Benyitok az ajtón, és izmaim megfeszülnek, ahogy megpillantom a szőkeséget, aki Sebbel beszél. Ha nem kéne magamon tartanom a törölközőt, valószínűleg már elkaptam volna. De amikor megfordul, és lehetetlen kék szemeivel rám néz, leengedem védelmemet. Olyan döbbenettel néz rám, mintha nem számított volna rá, hogy itt leszek. A kezében tartott szatyrot elejti, tartalma zörögve hullik a padlóra. Mégis ezek a ruhák, és a hajszín… Bassza meg. Most pontosan úgy néz ki, mint akikkel eddig kezdtem...

– Ali, te vagy az? – kérdezem bizonytalanul.

– Nem – vágja rá, szinte meg sem várva a kérdést, és olyan gyorsan ül a számítógép elé, mintha csak teleportált volna.

Meglepve pislogok párat, de ekkor Seb jelenléte elvonja róla a tekintetem.

– Nem tudom, mi lelte, az előbb még normálisan beszélgettünk – vonogatja a vállát értetlenül.

Persze, Sebbel normálisan tud beszélni, de engem zsigerből rühell. Igazából meg sem kéne lepődnöm ezen.

– Bájos, mint mindig – sóhajtok fel és lépek beljebb a szobába.

– De hozott nektek vacsit – mutat a földre barátom.

Alistair feldobja a fejére a fejhallgatót és tudomást sem vesz rólunk. Annyira bele van mélyedve a monitorba, hogy ha közelebb ülne hozzá, be is szippantaná a virtuális tér. Seb tanácstalanul pislog rá, aztán vissza rám.

– Megint öltétek egymást, mielőtt elment? – kérdezi.

– Nem – kezdek el öltözködni. – Kivételesen, ha ki is van bukva, az nem miattam van.

– Látott már pucéran? – kérdezi halál komolyan.

– Hogy jön ez most ide? – kérdezek vissza ingerülten.

Összeszedem a kallódó holmikat a kis szobában és egy kupacba rakom őket. Aztán megfogom a két szendvicset és az egyiket az asztalra teszem Ali mellé, aki még mindig veszett egér módjára görgeti a híreket.

– Nem érdekes – sóhajt Seb lemondóan. – Majd ha kinyílik a harmadik szemed, megérted a kérdésem. – Megkocogtatja Ali vállát, aki nagy nehezen ránéz, de nem veszi le a fejhallgatót. Seb integet neki és az ajtó felé mutogat, a szöszi visszaint neki és újra a monitor felé fordul. – Na jó, haver, én lépek. Tök kínos ez a légkör. Jó szenvedést.

Ezzel kilép az ajtón és mi ketten maradunk. Elgondolkodva harapok bele a burgerbe, miközben Ali hátát fürkészem. Okos döntés volt arculatot váltania, így kevésbé bukik majd le. Mindenki a kék hajú punkot keresi a városban, nem pedig egy szőke művészlelket. Összegyűröm az alufóliát és kidobom a kukába. Mögé lépek, és ujjaim közé veszek egy szőke hajtincset.

– Mi van? – förmed rám, ahogy megfordul és leveszi a fejhallgatót.

– Azt hittem, paróka – felelem.

– Eredeti – kap a hajához sértődötten. – Kopj le – fordul vissza a monitor felé.

Nem csalódtam benne, attól még, hogy kívül megváltozott, belül ugyanaz a kiállhatatlan kis bakfis, aki volt. Nem tudom miért, de ettől megkönnyebbülök. Amíg csak azt váltja ki belőlem, hogy a szuszt is kiszorítsam a nyakából, addig nem kell Seb baromságaival törődnöm.

– Olyan vagy, mint egy golden retriver – jegyzem meg szórakozottan és leülök a székre, amiben nemrég Seb hortyogott.

– Ezt dobta a gép – veti oda. – Legalább nem vagyok egy bullterrier, mint te.

Megjegyzésére felnevetek, aminek hatására újra rám néz. Frufruja alól kivillanó szemeiben megmagyarázhatatlan fény csillog. Ez a kontraszt a szeme és a haja között, csak még inkább kiemeli vonásait. Picsába.

– Ezt sem hallottam még – ismerem be, pedig sok mindent mondtak rám. – Találtál valamit? – kérdezem érdeklődve. De csak értetlen pislogást kapok tőle. – A neten – biccentek a gép felé. – Amióta megjöttél, a híreket bújod, azt hittem, történt valami érdekes.

– Nem – ismeri be kelletlenül. Látom rajta, ahogy magában tépelődik valamin. Akármi is történt vele, amíg távol volt, az felzaklatta. – Jake – szólal meg pár perc hallgatás után. – Nem maradhatunk itt.

– Tudom.

– Ennyi? – kérdezi meglepve. – Semmi ellenkezés? Csak így beleegyezel?

– Nem értelek – billentem oldalra a fejem. – Eddig az volt a bajod, hogy megvétóztam az ötleteid, most meg az a baj, hogy nem? – Szemöldöke leheletnyit megrándul, de nem reagál. – Kicsi ez a szoba és nincs elég jól felszerelve ahhoz, hogy főhadiszállásosdit játsszunk benne. Kettőnknek meg főleg szűk a hely – teszem hozzá hangosan gondolkodva. – Már ráállítottam Sebet, hogy ha talál egy helyet, szóljon. Szóval bírd ki még egy kicsit.

– Én tudok egyet – vágja rá. – Igaz, hogy a vöröslámpás negyedben van, de biztonságos.

– Nem – ingatom meg a fejem. – Oda nem megyünk.

– Miért nem? – fordul most teljesen felém a székkel. – El tudunk vegyülni, és ott biztosan nem keresnének egy ex-zsarut sem.

– Az ottaniak felének csuktam már le valamelyik haverját, hozzátartozóját, vagy őt magát – kötöm az ebet a karóhoz. – Ali, TE el tudsz vegyülni, de engem nehéz elrejteni.

– Akkor mégis hová akarsz menni? – kérdezi gúnyosan. – A lakásodra, ahol szabadon nudizhatsz?

– Nudi… – nyögöm ki megrökönyödve, ahogy felszaladnak a szemöldökeim. – Te nem vagy normális – röhögök fel hitetlenkedve.

– Ezt nem mondhatja rám olyan, aki minden fél órában feláldozná magát a jobb ügy érdekében – morogja.

Már megint itt tartunk. És bár egyikünk sem üvöltözik, az csak azért van, mert hullafáradtak vagyunk.

– Megfojtalak – ígérem neki újra, de olyan, mintha egy lejárt lemezt játszanék.

– Itt vagyok – szegi fel az állát ismét, szőke tincsei alól kihívóan néz szemeimbe. – Most még Rose se állíthat meg.

Felkelek a székből és hozzálépek. Még csak meg sem rezzen, ahogy elé lépek. Arra sem méltat, hogy kiugorjon saját székéből. Feldühít. Az a számító félmosoly az arcán, mint aki tudja, hogy nem fogom bántani. Jobb kezemmel átfogom a nyakát, ahogy közelebb hajolok hozzá, hogy láthassam a pillanatot, amikor végre megrémül. Szabad kezemmel kisöpröm homlokából a tincseit. De Alistair még mindig ugyanolyan vakmerő dühvel néz rám, mintha nem a torkát szorongatnám. Igazából nem is szorítom, csak ott van a kezem. Tenyerem alatt egyenletesen, de hevesen lüktetnek az artériák. Érzem, ahogy kicsit libabőrös lesz nyaka ujjaim alatt. Nagyon gyengén szorítok fogásomon, de ahogy nyel egyet, ahogy ádámcsutkája fel és le mozdul tenyerem alatt, kizökkenek. Elengedem a nyakát és megpöckölöm a homlokát. Dühösen felém rúg, de kitérek előle. Visszaülök a székbe.

– Te teljesen őrült vagy – nyögi hitetlenkedve, a nyakát masszírozva.

– Mert megőrjítesz – szalad ki a számon. Gyorsan megköszörülöm a torkom a nyelvbotlás miatt és elterelem a témát. – Biztos vagy benne, hogy biztonságos helyet találtál? – kérdezem a falat fürkészve.

– Igen – bólint készségesen. – Ezer százalék. – Csak hümmögök egyet. – Jake! – szól rám élesen. – Nem maradhatunk itt.

– Jó, legyen – egyezek bele. – Holnap átmehetünk – masszírozom meg orrnyergem.

– Nem – vágja rá türelmetlenül.

– Mit nem? – fintorodom el fáradtan. – Eddig még menni akartál.

– Ma este – szögezi le. – Ma este megyünk át. – Mielőtt bármit mondhatnék tovább beszél. – Veled nem mehetek napközben sehova. Este több esélyünk van beleolvadni a tömegbe, nem lesz olyan feltűnő.

– Nappal már fel sem vállalsz? – kérdezem, visszafordítva felé a tekintetem.

– Mi van ma veled? – kérdez vissza és most rajta a sor, hogy elfintorodjon.

– Nem tudom – rázom meg, aztán hajtom le a fejem. – Bocs. Fáradt vagyok. Este megyünk, hogy kerüljük a feltűnést – veszem fel újra a beszélgetés fonalát.

– Igen. Úgyhogy szedelőzködj, mert indulunk – kel fel a székből.

Mi van ma velem? Seb, meg a nyomorult tízmilliószoros napja, az van velem. Sebet is meg kéne fojtanom. Dobok egy üzenetet az új telefonomról neki és pakolni kezdek.

.o.O.o.

Feltűnés nélkül jutunk el a város legrosszabb hírnevű környékére, ahol még csak most kezdődik igazán az élet. Kétes alakok tömkelege özönlik az utcákon. Valamiért idegesen figyelem, hogy észrevett-e valaki, de az éjszakának és a kapucninak köszönhetően a kutyát sem izgatja, hogy ki vagyok. Figyelem a szőke üstököt magam előtt, ahogy töri az utat a tömegben az úti célunk felé.

– Megjöttünk – torpan meg egy kapualjban, és én nekiütközöm. Bosszankodva kapja rám a tekintetét. – Figyelj már oda egy kicsit!

Beüti a kapukódot, az gépies hangon recseg egy pillanatig, aztán feltárul előttünk. Belépünk a sötét épületbe, ahol nem kapcsolódnak fel a lámpák automatikusan. Meg kéne, hogy lepjen, de igazából nem is vártam mást ettől a helytől. Itt mindenki a sötétben intézi az ügyleteit. A kívülről beszűrődő fény segítségével navigálunk el a liftig és megyünk a hatodikra. A folyosó háromnegyedénél megállunk és Ali benyit egy ajtón a kulccsal, amit még a liftben halászott elő.

Ahogy belépünk, orromat egyből megcsapja az illatosító pálcikák gyümölcsös, illóolajos illata. Az amerikai konyhás nappaliból két ajtó nyílik még. Egy fürdőszoba, és egy gardrób szoba. Mindezek fölött egy galéria, egy nagy ággyal, szépen bevetve. Mintha csak egy drágább RBNB-ben lennénk.

– Muszáj neked mindent leellenőrizned? – kérdezi Ali ingerülten, amikor körbeérek a lakásban.

– Csak megnéztem, hogy biztonságos-e – felelem.

– Az – dobja felém a táskáját, és megszabadul kötött pulóverétől, ahogy feljebb csavarja a termosztátot. – Persze nekem nem kell hinned – forgatja meg a szemeit.

– Szakmai ártalom – ismerem be, és leteszem a fotelbe a táskát, hogy a másikba én foglalhassak helyet.

– Attól még nem kell mindenhol kommandó üzemmódban lenned – ül le a kanapéra velem szemben. – Mondtam, hogy jó ez a hely – jártatja körül tekintetét a lakáson. – Még kell pár cucc, hogy innen dolgozhassunk – fordul vissza a két kék ékkő felém. – Néhány helyre el kell majd mennem a dolgaimért, de innen könnyebb lesz.

Kinézek a hatalmas ablakon, az éjszaka is élő vársora, a fényekre, és a fényszennyezésre. Vajon tényleg jó ötlet volt idejönnünk? Rose-al egy darabig csak üzenetben fogunk tudni kommunikálni. Feltűnő lenne, ha egy rendőrnő a vörös lámpás negyedbe járna nap, mint nap. Seb annyira kiszámíthatatlan, mint a tavaszi időjárás, nála meg sem fognak lepődni, ha egyszer-kétszer betéved ide. Volt már alkalom, hogy erről a környékről kellett összeszednem őt.

Mindig szerettem a meleg nyári záporokat. Az arcomon koppanó vízcseppek szürreális melegét, a jellegzetes illatát, a testemet körbeölelő kellemesen langyos nedvességet és a monoton, minden más neszt elnyomó zúgást, amivel a sok millió vízcsepp új otthont talál magának a természet lágy ölén. Vagy éppen a belváros piszkában. Az esőben az a lenyűgöző, hogy a város szívében is pont olyan friss és üdítő, mint a nagyapám világvégi farmocskáján. Az esőzés az egyetlen, amit még nem tudtunk kiutálni a természet csodái közül. Ha kiirtunk minden fát, bokrot és virágot, ha mesterségesen fogunk oxigént termelni a természetes módszerek helyett, záporok akkor is lesznek.

Ez most nem nyári zápor az arcomon, de a lassan beköszöntő tél kapujában ez van a legközelebb hozzá. Az ósdi, néha már-már rémisztő, nyikorgó hangokat produkáló csőrendszerből kiömlő vízcseppek gyenge utánzatai a természet szülte esőcseppeknek, de arra ezek is jók, hogy átmelegítsenek. Az elmém szüntelen kattogását azonban nem állítják meg. Gyűlölök aludni abban az átkozott mágiamentes bunkerben, és minden alkalommal egyre tisztábban körvonalazódik bennem, hogy miért. Mindig tudtam, hogy az agyam kicsit máshogy működik, mint másoknak, ha nem így lenne, képtelen lennék a munkámhoz szükséges információmennyiségek villámgyors, párhuzamosított feldolgozására. Az a fránya kis szoba visszaredukálja a sokmagos processzoromat egymagossá, nyilván kibaszottul összeomlik az elmém a sok vizuális adattól, amit belezsúfoltam az elmúlt évek alatt. Mikor ébren vagyok, tudom kezelni, de álmomban az agyam, mint mindenki másnak, nekem is az emlékeimet dolgozza fel újra és újra, akaratlanul is túlhajtva önmagát. Szétszakad a fejem. Még ebben a forró párában is képes vagyok belülről fázni. Mikor múlik már el? Nem akarok többet arra ébredni, hogy vacogok és eltávolodik a tudatom a valóságtól. Ki fogom vonszolni valahogy az ágyat a folyosóra. Kár, hogy ott meg a fránya huzat miatt vacognék.

A csontig hatoló fagy olyan váratlanul húzódik vissza a testemben, mint ahogy a reggeli napsugarak leolvasztják az éjszakai deret a fűszálakról. Most mintha a bőrömet is egy élénk őszi napsugár simogatná. Fáradtan nyitom ki a szemeimet, hogy megbizonyosodhassak a szomorkás tényről, hogy még mindig egy lepukkant, alagsori zuhanyzó padlóján gubbasztok. A pillantásom találkozik egy zöldesbarna szempáréval, ami a lámpa sárga fényében szinte feketének hat. Soha nem tudok olvasni benne, csak akkor, mikor épp meg akar fojtani. A föld felett megült, mozdulatlan gőztenger forróbbnak érződik, mint valaha. Percek óta benne ülök, mégis csak most fest halovány pírt a bőrömre. Habozva veszem el a felém nyújtott törölközőt, pedig még kényelmes a meleg pára ölelése. Eltakarni magamat viszont még kényelmesebb. Soha nem voltam szégyellős, de van valami a tekintetében, ami mintha viszketőport szórna a bőrömre, pedig egyenesen a szemeimbe néz, nem a libabőrössé váló testemet mustrálja. Most épp. Vajon ez volt az az érzés, mielőtt felnéztem volna? Le akarom vakarni magamról, pedig nem is kimondottan kellemetlen, inkább csak frusztráló. Biztosan csak képzelődök, vagy tényleg kezdek becsavarodni. A kollégiumban sokszor zuhanyoztam srácokkal magam körül, de még soha nem éreztem hasonlót sem.

A gondolataimba merülve dörzsölöm át a bőrömet olyan erővel, mintha nem létező kosztengereket próbálnék lesúrolni róla, pedig amit el akarok tüntetni, az csak a fejemben létezik. Ez a furcsa, adrenalinszerű izgatottság eléggé felpörget, hogy elhessegessem Jaket, mikor segítene megszárítani a víztől tocsogó tincseimet. Az utolsó, amire most szükségem van, hogy a hajamban turkáljon. A gondolat is elég, hogy egy újabb indokolatlanul forró hullámot indítson útnak a testemben.

„Semmi nem melegít át úgy, mint az alkohol. Talán csak a szex.”

Ez is jókor jut eszembe. Egy bolond, részeges raszta és az agyament filozófiái. Úgy látszik egy harmadik dolog is csatlakozik a listához, mégpedig a kínos pillanatok. Most már tökéletesen értem, miért használják szlengként azt a kifejezést, hogy égő. Ki gondolta volna, hogy pucéran lábatlankodni mások előtt ilyen hőséget teremt, egészen ironikus. Bárcsak ez a hajszárító is képes lenne rá, talán nem tartana fél óráig megszárítani a váll alá érő hajzuhatagomat. Most, hogy magamra rángattam néhány ruhát, már nem is bántja a bőrömet Jake lapos tekintete, de még mindig olyan intenzitással érzem a súlyát, mintha fizikai kiterjedése is lenne. Feldereng bennem néhány emlék az időkből, mikor mindig a nyomomban volt. Csak néhány napja történt, de mintha hetek teltek volna el. Akkor is éreztem magamon ezt a pillantást. Emlékszem az izgalomra, az adrenalinra, a játék érzésére, a tét komolyságára. Már elkapott, vége a játéknak.

Szóval miért dobog most is olyan hevesen a szívem, mint akkor?

Talán azért, mert a foglya vagyok. Azt állítja, hogy nem, de még mindig csak akkor hagy magamra, mikor anyaszült meztelenül ücsörgök a padlón. A kérdés csak az, hogy vajon a jóllétemben nem bízik vagy az elkötelezettségemben.

***

Nem elég, hogy pillanatok alatt elfogyott az oxigén, mikor négyen bezsúfolódtunk ebbe a kicsi lyukba, még Seb másnapos lehelete is megfűszerezi korántsem kellemes élményt. Kezd olyan érzésem lenni, mintha egy medvebarlangba költöztünk volna, ahol egy vérengző szörnyeteg épp téli álmot alszik. A kicsi szoba hőmérsékletéről mindent elmond, hogy rajtam kívül mindenki azonnal pólóra vetkőzött, és Seb homlokán apró gyöngyökként kezd kirajzolódni a másnapos verejték első hulláma. Nem azt mondom, hogy egy ötcsillagos szállodában húzzuk meg magunkat, de ezt a bunkert kezdjük kinőni. Ha már úgyis megdöglünk, legalább addig érezzük jól magunkat.

A hajnali kényszerzuhany után nem sokat aludtunk Jake-kel, reggel pedig betoppant a két másik jómadár. Rose hozott reggelit és néhány konzervet ínségesebb időkre, Seb pedig a csodálatos társaságát és egy álmoskás mosolyt. Igazán aludhatott volna még, vagy maradhatott volna a haverja yachtján kiszellőztetni a tegnapi iszogatásunk maradványait. Igazából csak magamnak köszönhetem ezt az orrfacsaró leheletet.

- És most, hogyan tovább? – kérdezi a legnyúzottabb ember a szobában. Tényleg jól leitattam szegényt, ha pocsékabbul fest, mint én az újabb hajnali ébredés és egy pendrive megszülése után. Oké, az még tegnap volt, és könnyebben ment, mint hittem, hogy fog, de a trauma akkor is örökké velem marad.

- Kell egy terv. Egy olyan, aminek a végén lehetőleg mind megússzuk.

Ja, hogy csak ennyi? Így máris sokkal jobb fényben látom a világot. Csupán egy halk horkanással nyugtázom a nő szavait, mert túlságosan kedvelem, hogy beszóljak neki. Titkon egy kicsit félek is a csendes, bölcs törptől, őt inkább barátnak szeretném, mint ellenségnek, ha már Jake-kel úgyis mindig egymás torkának ugrunk valahogy.

Mikor megjöttek, tartottam hármuknak egy gyors összefoglalót a fontosabb, kézzel fogható infókról, amiket eddig gyűjtöttem a Bloomról, és végigfutottuk az ahhoz köthető bizonyítékokat. Túl hosszú idő lett volna, ha ők is végignéznek minden anyagot, több száz videóról, képről, üzenetváltásról, emailről és hanganyagról beszélünk. A legtöbbnek csak egy pillanata vagy néhány képkockája érdekes. Nekik nincs olyan agyuk, mint nekem. Persze Jake egy másik állatfaj, még hajnalban megkért, hogy rendezzem egy mappába azokat a fájlokat, amiket a legfontosabbnak ítélek meg, hátha talál valamit, amin nekem átsiklott a figyelmem, vagy amihez több háttér információ kellett volna, hogy felismerjem. Mintha ez lehetséges lenne. Az információ az életem, kétlem, hogy lenne olyan dolog, amit ő tud, én meg nem. Már csak a gondolat is olyan, mintha azt mondta volna, hogy megpróbál kanállal elvágni valamit, amit késsel nem sikerült. Arra tippelek, hogy csak szüksége volt valamire, amivel lefoglalhatja az agyát a vacogva ébredésem után. Ez az ember nagyon nem szeret aludni, pedig az ő tudata még csak fel sem robban tőle, nem úgy mint az enyém ebben a szobában.

Három kíváncsi szempár szegeződik rám, és rádöbbenek, hogy átsiklottam egy nekem intézett kérdés felett. Mi is volt az? Ja, hogy mik voltak a terveim? Elsősorban elfelejteni az egészet és soha többé nem gondolni rá, hogy a birtokomban van ez az információ, miközben a fülemet és a farkamat behúzva várom, hogy felszívódjon a bélyeg, amit rám nyomott az az elf ribanc. Ha Jake nem kapott volna el, és nem ismerné miatta az arcomat a fél világ, még mindig ezt a tervet élném. De ezt mégsem mondhatom két és fél rendőr füle hallatára, a végén még kitérnek a hitükből.

- El akartam küldeni a médiának – füllentem a féligazságot. Játszottam ilyen gondolatokkal, de a médiával ugyanaz a probléma, mint a rendőrséggel. A fele korrupt, a másik fele pedig punci. Mégis melyik öngyilkos hajlamú riporter vagy újságíró venné magára a feladatot, hogy a nevét adja ezekhez a bizonyítékokhoz. Ahhoz, hogy biztosan eljusson az emberekhez ez az anyag, fel kellett volna törnöm valamelyik híroldalt vagy tv csatornát, és kényszerrel becsempészni egy általam elkészített cikket vagy műsort. A műsor hatásosabb, a buta, híradót bambuló emberek biztosan hangosabban háborognának, mint az intelligensebb rétegek, akik veszik a fáradtságot, hogy híroldalakat olvasgassanak szabadidejükben. Ha a buta népességgel elhitetjük, hogy a tündék terjesztik a Bloomot, akkor muszáj lenne lépniük valamit a hatóságaiknak. Azt hiszem. Ez persze mind csak teória.

- De akkor csak még jobban rád szállnak majd, haver – leheli Seb, és a szavakkal egy újabb felesnyi légnemű vodka kerül a levegőbe. Most már bánom, hogy mellém vetődött le az ágyra, mikor megérkezett. Kétlem, hogy még jobban rám szállnának, ha nyilvánosságra hoznék mindent, amit kiderítettem, hiszen onnantól már csak bosszúból akarnak megölni, nem pedig félelemből. A félelem sokkal veszélyesebb. Nem is beszélve arról, hogy ha valami csoda folytán tényleg nyomozásba kezdenek a tünde hatóságok, megoszthatja a figyelmüket a nyomaik eltüntetése. Egyre jobbnak hangzik ez a terv a fejemben.

- Nem, ha eltereljük a figyelmüket – szólal meg ismét Jake. A kis kupaktanácsunk kezdete óta most először nézek a fáradtnak tűnő zöld szemekbe. Egy kicsit engem is megfertőz, a tény, hogy hajnal óta ébren vagyok ólomsúlyként nehezedik az elmémre.

- De Jake, a médiának? – kérdezi a törp szkeptikusan. Átvándorol a lusta pillantásom az ő mogyoróbarna pillantására. Négyünk közül ő tűnik a legkipihentebbnek. A nők mindig jobban bírják a nehéz helyzeteket. Nem hibáztatom a kétkedéséért, én sem véletlenül vetettem el ezt a lépést, de akkor még nem voltam úgy sarokba szorítva, mint most. Váratlan helyről kapok támogatást, valószínűleg azért, mert négyünk közül Jake helyzete van a legközelebb az enyémhez. Mi ketten vagyunk azok, akik nyakig, nem pedig csak derékig úsznak a szarban.

- Ez az ötlet is éppúgy megállja a helyét, mint bármi, amivel előhozakodtunk volna. Ha eldugjuk az információkat a seggünkbe, bocs – hahaha, de baromi vicces kedvében van valaki így kora reggel. Gorombán intek be neki, hogy érezze a törődést, de nem szakítom félbe, ha már épp az én terveim mellett kampányol. –, akkor ezer százalék, hogy úgy csinálnak ki minket, hogy soha nem kerül napvilágra semmi. Eltussolják. Mi meg lebeghetünk a „boldogságban” az új betoncipőinkkel. – Néha megrémiszt, mennyire egy rugóra jár az agyunk. Gondolatban én is pont ezt a jövőt jósoltam magunknak tegnap. Ha nem lenne ekkora pöcsfej, még akár jóban is lehetnénk. Vagy ha én nem lennék ekkora pöcsfej. Két pöcsfej sajnos nehezen fér meg egymás mellett.

- Azt akarod mondani, hogy az életben maradásunk egyetlen garanciája, hogy kiszivárogtatjuk-e azt, ami a pendrive-on van, vagy sem? – köti az ebet a karóhoz Rose.

Garancia? Ezen a ponton egyetlen dologra van garanciánk, az pedig a folytonos életveszély. Garancia. Jó vicc. Mondjuk inkább úgy, hogy az egyetlen apró kis reményfoszlány.

- Nem, így is megölnek minket – tör fel belőlem keserűn az egyre nehezebben elnyomható nyűgösség. – Végig a nyomunkban lesznek.

Még ha valami csoda folytán sikeresen ki is szivárogtatjuk a fontosabb információkat, a Bloom nem annak a társaságnak tűnik, akik feladják a keresésünket, csak mert minden ütőkártyánkat kijátszottuk, és ennél többet úgysem árthatunk nekik. Pláne, ha tényleg a tündék kezében van a szervezet, ők biztosan nehezen dolgozzák majd fel, hogy néhány alantas kis halandó borsot mert törni az orruk alá.

- Akkor eléjük kell dobnunk néhány hamis nyomot – jelenti ki Jake úgy, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga. Félrevezetni egy mindent behálózó maffiát. – Mondjuk egy jól elhelyezett pletykát itt, egy összeesküvés elméletet amott.

- Nem értem, haver. Nem követlek – panaszkodik mellettem Seb is, miközben majdnem rám ragasztja a hatalmas ásítását. Kivételesen egyetértek vele. Az elmélázó pillantásom megragad Jake nyújtózkodó alakján, mintha egy hipnotikus ingát követnék a tekintetemmel. Összébb húzom magamat a vastag pokróc és a tőle kapott pulcsi alatt.

- Rengeteg informátorunk van a városban. Ha telehányjuk a hálózatot hamis információkkal, az megzavarhatja azokat, akik utánunk szaglásznak. Mit csinál a rendőrség, ha több eltérő fülest kap egy ügynél? – teszi fel a szájba rágott kérdést Rose-nak.

- Minden fülest kivizsgál, és komolyan vesz, amíg ki nem zárhatják, hogy kacsa. Ez még jó is lehet. Egy időre bizonyosan lefoglalná őket.

Úgy látszik néha a zsaruk is tudnak hasznosak lenni, főleg, ha nem csak elméletben, de gyakorlatban is úgy működik a dolog, ahogy Jake mondta. Ha bárki más ötlete lett volna, talán hangosan is kimondanám, hogy nem rossz terv, de előbb vágom ki a nyelvemet, mint hogy őt megdicsérjem. Persze ez mind csak a rendőrség figyelmét fogja megosztani, de az is elég, hogy kicsit szabadabban mozoghassunk egy időre. A rendőrségnek van a legtöbb erőforrása, a Bloom vezetősége csak az agy, ami irányítja a sokkarú polipot. Ha elég munkát adunk az összes karnak, talán elérjük, hogy fájjon kicsit a feje.

- És ha ezzel párhuzamosan kerülne ki az információ a médiába, azt se tudnák, hova kapjanak – öntöm szavakba is a gondolataimat. – De egyszerre ne adjunk ki mindent a kezünkből, kell pár ütőkártya, ha tényleg nagyon szorulna a hurok. – Először amúgy is csak az a célunk, hogy a felkeltsük az elf hatóságok figyelmét. Például McLean lebuktatása még várhat, ő később még hasznos is lehet számunkra.

- Végre egy nyelvet beszélünk – villan felém Jake tekintete. A fáradtság és a harapós hangulat kicsit megenyhül a terv körvonalazódásával. Talán van egy halovány kis fény az alagút végén, amibe temettük magunkat. – Csak annyira kell megkavarnunk az állóvizet, hogy a tündék vizsgálatot indítsanak. Akkor sem leszünk ezer százalékig biztonságban, de legalább McLean és az emberei meglapulnak egy darabig. – Mintha a számból vette volna ki a szót. Már-már idegesít, de furcsán jó értelemben. Nem tudom, milyen a jó értelemben vett idegesítés, de tessék, mégis itt van.

- Támogatom – kapjuk meg a harmadik áldást is Rosetól. – Mi lenne, ha olyan pletykákat is terjesztenénk, hogy Alistair még a vesztegzár előtt meglógott a városból? – Nem rossz ötlet, hátha legalább néhány szem más irányba fordul.

- Vagy az orkoknál talált menedéket! – száll be Seb is az ötletelésbe. Hirtelen mintha még a másnapossága is szünetet fújt volna. – A belterületükben a törzsek levadászták a drónokat, szóval azt a területet nem tudják monitorozni. És hát, ki az a majom, aki bemegy közéjük nyomozni? – Végülis jogos, bár én sem biztos, hogy betenném oda a lábamat, mikor épp nem az őrület hajt közéjük, mint a legutóbb.

Egy pillanatnyi elégedett csend ereszkedik a különös kis csapatunkra. Ez a csend most nem fásult és gondterhelt, mint néhány perce, ebben most felcsillan a remény első szikrája. Most először még én is egy kicsit bizakodó vagyok. Az is nagy szerencsénk a Bloommal szemben, hogy hiába van szó egy bűnszervezetről, az alvilág pont úgy megveti őket, mint a hatóságok. Talán még jobban is, hiszen a Bloom drog elterjedése a lecsúszott rétegeket ütötte meg a legjobban. A legtöbb maffia főnöknél elég hamar ellenszenvet váltottak ki azzal, hogy sorra robbantgatták fel az alkalmi droghasználó beosztottjaikat, akik kíváncsiságból a Bloomra is rápróbáltak. Sokaknak életük utolsó hibája volt. Ironikus, de úgy vettem észre, hogy a bűnözők sokszor lojálisabbak, mint a rendőrök. Ha kinyírsz párat a soraikból, örökké az ellenségeid lesznek. Sok rendőrnek csak egy munka az igazságszolgáltatás, nem pedig hivatás, mint Jake-nek, viszont a bűnözők többségének ez az egész élete. Közéjük nehezebb pénzzel bevásárolni magadat. Nem véletlenül kaptam Ace-ként kismillió megkeresést a dark weben, hogy buktassam le a Bloom terjesztőit. Persze ezeket a felkéréseket elvből elutasítottam, a végén mégis ide lyukadtam ki. Lehet, hogy ideje lenne visszakeresni, kiktől érkeztek az ajánlatok, hátha hasznos szövetségeseink lehetnének a közeljövőben. Ezt az ötletet azért még átgondolom, mielőtt bedobom, mégiscsak egy zsarut készülök beavatni az alvilág legféltettebb titkaiba.

Egy halk taps rángat ki az elmélkedésemből, és Jake eltökélt kiállása azonnal magához ragadja a figyelmemet. Nem tetszik a fény, amit a szemeiben látok.

- Visszamegyek az őrsre – jelenti ki nagy lelkesen.

- Te teljesen hülye vagy? – ugatom túl Seb hangját, akármit is mondott. Még a takarót is lejjebb lököm magamon, mert a hirtelen jött indulataim ereje anélkül is átmelegíti a véremet. Hát ez teljesen megzakkant. Hogy gondolhattam akár egy pillanatra is, hogy egy rugóra jár az agyunk? Ennek a hústoronynak még agya sincs. – Tényleg ennyire ki akarod nyíratni magad? Nem fogtál fel semmit abból, amit mondtam? – Átfordulok Rose felé, hátha ott több értelmet találok. Az agykapacitás tényleg fordítottan arányos a testmérettel? Hihetetlen, hogy tud ilyen gyorsan felbaszni ez az ember. Az hittem egy nyelvet beszélünk, de úgy néz ki, hogy csak véletlenül volt néhány azonos kifejezés a szótárban. – Hogy lehet valaki nyomozó nulla IQ-val? Ha ilyenek dolgoznak a rendőrségnél, nem csodálkozom azon, hogy miért ilyen lepra hely a város – dühöngöm egyre hangosabban.

- Sajnos egyet kell értenem a fiúval, Jake. Nem mehetsz vissza. Most már biztosan számba vették a lehetőséget, hogy nem Alistair rabolt el téged, hanem vica versa. – Úgy látszik legalább az egyiknek van esze. Ez le kellene, hogy higgasszon, de csak még mérgesebb vagyok Jake indokolatlan mártír hajlamaira. Ha annyira meg akar dögleni, megdögölhetett volna azelőtt, hogy berángatott engem is a szarba. Faszomat. Ha most itt hagy, visszarángatom a másvilágról, csak hogy kinyírhassam a saját kezeimmel is.

- Ha most beszambáznál az őrsre, szerinted mi történne? Neked az agyad helyén is izom van? – folytatom ingerülten. Már nem tudok leállni. Nem hiszem el, hogy akár egy pillanatig is képes voltam elismerni őt vagy felnézni rá. Ez engem is minősít.

- Én csak azt mondom, hogy még több időt nyerhetnénk azzal, ha valaki bentről is félrevezetné őket – magyarázza ökölbe szorított kezekkel, bénán elfojtott indulatokkal. A bicepszein kidagadó erek lüktetését szinte idáig hallom, de az is lehet, hogy csak a saját szívem haragos dübörgése az. – Ha megkötözve otthagytok valahol, ahol a drónok észre vesznek, beadhatom nekik, hogy Alinak társai vannak, jól helyben hagytak és most még inkább meg akarom találni őket, mint eddig. – Ha van is értelme a szavainak, én azt már nem látom a düh vörös ködfelhője mögül.

- Te hallod magad beszélni? Ez most a tesztoszteron, vagy a hőskomplexusod? – morgom felé. Túl sok volt a szteroid? Hiányzik a heti lövet vagy mivan?

- A te seggedet akarom menteni! – veszti el ő is a meglepően sokáig kitartó türelmét. Olaj a bennem lobbanó tűzre. Majdnem hisztérikusan felkacagok a röhejes magyarázat hallatán. Menteni? MENTENI?!

- Bocs, de ha te nem lennél, még mindig vígan és szabadon éldegélnék! – kiabálom felé a szavakat, amik már régóta ki akartak törni belőlem. A tököm kivan ettől az embertől. Minden annyira kurva jól ment, amíg nem találkoztunk abban az átkozott kis pihenőszobában. Bárcsak soha ne ismertem volna meg!

- Hogyne! Mert ha információt lopsz a maffiától, akkor minden szivárvány és unikornisok, ugye? Lehet, hogy már most halott lennél valahol. – Megőrjít. A szavaiból csorgó gúny a savként folyik végig az ereimben.

- Hát kurvára hálás vagyok a hős megmentőnek! – csattanok fel újra. Az agyamra megy, hogy nem látja. Nem látja, hogy mindent ő baszott el. Nem látja, hogy nélküle sínen volt az életem. Nélküle senki nem tudná, hogy ki vagyok. Nélküle még mindig ugyanott lennék. Abban a hazug életben. Egyedül.

- Baszd meg – sziszegi, miközben fenyegető léptekkel elindul felém. Az izmaim ugrásra készen feszülnek meg, de nem adom meg neki az elégtételt, hogy elfussak előle.

- Papa! – zendül fel Rose hangja, és a szoba mozdulatlanságba fagy. A fejembe éles fájdalomként hasít a hirtelen elapadó adrenalin helyét átvevő kimerültség, pedig a feszültség még ott rezeg a levegőben. – Ezt most itt fejezzük be. Rám nem gyanakodnak egyelőre. A belső ember lehetek én is, félre tudom vezetni a kollégákat. – Jake ellenkezésre rezzen, de csak egy szigorú intést kap válaszul. Komolyan, ki ez a nő, hogy bábként rángatja ezt az idióta vadbarmot? Nekem is adhatna hozzá egy zsinórt. – Beadom nekik, mennyire feldúlt, hogy egész végig azért nem kaptuk el Alistairt mert te falaztál neki, és hogy együtt szöktetek el, engem meg otthagytál a szarban. Ha összeesküvést akarsz, legyen ez: Azért robbantottad ki a korrupciós ügyet, mert már akkor Ace-el dolgoztál együtt és ha előadod a keresztes lovagot, kisebb eséllyel gyanakodnak rá, hogy te is korrupt vagy.

Most komolyan? Azért nem kaptak el, mert kibaszott jó vagyok, bemocskolnák a képességeimet azzal a gagyi álsztorival, hogy egy korrupt zsernyák segítségére hagyatkoztam? Undorító. Mintha bármire is hasznos lenne a fajtájuk, tippre hamarabb lebuktam volna, ha így lenne.

- Bemocskolnád a nevem? – veszi ki a számból ismét a szavakat Jake. A helyzet elcseszett iróniája segít egy kicsit lejjebb ereszteni az imént felvont védelmi falaimat. Úgy látszik, ebben a sorsban is osztozunk, mint az összes többiben mostanság.

- Ha én nem teszem, megteszik ők. Ha sikerül végigvinnünk ezt az őrületet, tisztázhatod magad. És Alistairt is. Ha túléljük, Alistair is szabadon elsétálhat. Beírhatjuk a jelentésünkbe, hogy végig a rendőrség munkáját segítette és tiszta lappal indulhat.

Ez egy kicsit túl szépnek hangzik, hogy igaz legyen. Annyira, hogy muszáj belecsúfítanom az utópisztikus elképzelésekbe, a végén még tényleg beleéli magát valaki.

- Ha túléljük – nyögöm be. Mondjuk az abszurd lehetőség, hogy Jake korrupt zsarunak bélyegezve purcanjon ki, egy picit jobb kedvre derít. Ezek után tuti hogy itt maradna szellemként kísérteni a világot a csúnya befejezetlen ügyei miatt.

- Na jó, nekem ebből a negativitásból elegem van – pattan fel váratlanul Seb a hosszú hallgatása után. Pedig meg mernék esküdni rá, hogy a kipurcanós megjegyzést nem mondtam ki hangosan. – Teljesen tönkrecsesztétek a szoba auráját. Remélem boldogok vagytok. Egy percig se bírok itt maradni veletek. Majd szóljatok, ha nem egymás haját cibáljátok.

Huss. Már el is tűnt az ajtóban, és mi zavartan, ledermedve pislogunk a hűlt helye után. Őskáosz. Már megint kibaszott őskáosz van. Ahányszor összegyűlünk mi négyen, valahogy mindig ide lyukadunk ki. Na meg oda, hogy Jakekel meg akarjuk fojtani egymást. Tényleg nem vagyok jó csapatjátékos, de én legalább nem akarom látványosan kinyíratni magam a csapatért. Jakekel átlagolni kéne minket.

Az első hang, ami megtöri a döbbent csendet, amit Seb túldramatizált távozása okozott, az a halkan kezdődő, majd egyre felhangosodó nevetésem. Ehhez én kurvára nem aludtam eleget az elmúlt napokban.

- Szerintem jobb lett a szoba aurája – utalok szórakozottan a lassan elszivárgó alkoholszagra. Az ajtó félig-meddig nyitva maradt, és most halkan nyikorogva tárul ki teljesen a folyosó apró légmozgásaitól. Szerencsére alagsorban vagyunk, és egy rozoga vasajtó még elválaszt minket a kinti hidegtől, de a novemberi időjárás érintése még így is bekúszik a szoba fülledt, oxigénhiányos levegője helyére.

Úgy látszik, csak nekem tetszett a megjegyzés, mert két lesújtó pillantás ragad rám. Unalmas bagázs.

- Úgy beszélsz, mintha nem te itattad volna le – veti felém Jake rekedtesen, miközben fáradtan megdörzsöli az arcát. Még mindig az ágy mellett áll, egyetlen karnyújtásnyira a dolgoktól, amiket művelt volna velem pár perce, ha Rose nem állítja meg. Valószínűleg amúgy is megtorpant volna, amelyik kutya ugat, az nem harap.

Hát persze, hogy azonnal a csodabogár barátja védelmére kel. Hát persze, hogy én vagyok felelős egy felnőtt ember döntéseiért.

- Ó, nem kellett ám annyira itatni, ivott ő magától – provokálom szándékosan a hős védelmezőt. Magam sem tudom, hogy miért, de belém van kódolva, hogy veszekednem kell ezzel a férfival. Idegesít, hogy mindenkit ennyire görcsösen meg akar védeni. Idegesít az önfeláldozása és az imént villantott mártír hajlamai. Nem bírom az ilyen embereket. Nem segíti a hangulatomat a tompa szúrás sem a homlokom mögött, amit ez a kurva szoba okoz. A hergelés most nem éri el a hatását, csak egy mély sóhajt kapok. Lehet, hogy végre kifogyott belőle a szufla.

- Belefulladnál, ha egyszer nem a tiéd lenne az utolsó szó? – szűri végül a fogai között.

- Annak örülnél, mi? – köpöm felé egy nyájas műmosollyal. Nincs olyan szerencséje, hogy ilyen könnyen feldobjam a talpamat. Most már csak azért is túlélek minden szart, hogy az agyára mehessek.

- Egyre jobban – lép egyet felém fenyegetően, de most nem rémiszt meg úgy, mint mikor felém viharzott. Felkelek az ágyról, és elé lépek megadni a kegyelemdöfést.

- Akkor gyerünk – kínálom fel a nyakamat –, gyakorold csak azt a rossz zsaru szerepet.

Azonnal látom a zöld szemek mélyén, hogy ideget értek a szavaim. Sejtettem, hogy a neve bemocskolása tökéletes támadási felület lesz. Az egyik ökle vasmarokkal szorul a tőle kapott pulcsim nyakára, és lábujjhegyre kell emelkednem, mikor kicsit feljebb ránt, hogy dühösen az arcomba hajolhasson.

- Miért kell mindig…

A folytatást elrabolja a szájából egy bilincs hangos kattanása, ami visszhangzik a kicsi szobában. Mindketten lefagyunk, csak a felindult zihálásunk nem csitul el. Fogalmam sincs, mikor csúsztak a kezeim a saját pulcsiját tépő kezére, hogy megpróbáljam lefejteni magamról, de most lesandítva látom, hogy a bal csuklómat egy nehéz vasbilincs köti az ő jobbjához. Ezt nem gondolhatja komolyan.

- Hatalmasat csalódtam mindkettőtökben, hogy ehhez kell folyamodnom – jelenti ki szigorúan Rose. – Nem hiszem el, hogy ezt mondom, de teljesen egyetértek Sebbel. Lehetetlen egy szobában meglenni veletek.

- Rose – leheli figyelmeztetőn Jake. Valószínűleg ő is sejti, hova akar kilyukadni a törp. Kivételesen egyet értek vele.

- Holnap reggel leveszem – mondja megingathatatlanul, miközben kihátrál az ajtón. Jakekel még mindig meglőve, a testünk mellé hullott, összebilincselt kezekkel állunk ledermedve. – Addig derítsétek ki, miért nem tudtok emberként viselkedni egymással, vagy gyilkoljátok meg egymást, ennél még az is jobb.

- Ezt nem gondolhatod komolyan – zendül fel most az én hangom. Belőlem hiányzik Jake hidegvére. Ilyen elcseszett barbár módszereket tanítanak a rendőrakadémián, vagy mi?

- Kivételesen egyet értek a kölyökkel, Rose – csatlakozik Jake az ügyünkhöz. Ennyi, már be is bizonyítottuk, hogy milyen szuperül tudunk együttműködni, szóval akár le is vehetné ezt a szart. Mindjárt fonunk egymás hajából barátságkarkötőt is. Még azt is megbocsátom, hogy kölyöknek hívott.

- Most mennem kell. Veletek ellentétben, nekem még van munkám.

És már el is tűnt a folyosón.

- Rose! – szól utána Jake felemelt hangon, de nem jön válasz. Utána mehetnénk, de hacsak nem teperjük le erőszakkal, kétlem, hogy ki tudjuk zsarolni belőle a kulcsokat. Én még benne is lennék, de az igazság hős, önfeláldozó bajnoka kétlem, hogy partner lenne a tervben.

- Ribanc – dühöngöm az orrom alatt.

- Ezt hallottam – visszhangzik egy női hang a folyosó végéről, mielőtt becsapódik mögötte a súlyos vasajtó. És akkor mivan? Ennél nagyobb büntetést úgysem kaphatok.

- Vigyázz a szádra! – szól rám szinte egy időben a mellettem szobrozó, aranypáncélos paladin. Vetek felé egy „most komolyan” pillantást. Ebben a pillanatban legszívesebben tényleg megütném. Rose faképnél hagy minket összebilincselve, és meg sem mukkan, viszont ha nekem van egyetlen rossz szavam, leharapja a fejemet?

- Én vagyok az egyetlen ember, akire tudsz haragudni? – kérdezem a beletörődés és a kitörni készülő düh vékony kis határvonalán egyensúlyozva, miközben irritáltan megrántom a kezünket gúzsba kötő vasat, mintha a lelkem mélyén abban reménykednék, hogy csak egy játékbilincs, ami eltörik az első megpróbáltatástól. Üvölteni tudnék a testembe zárt ingerültségtől. Mi van velem? Honnan jön ez a sok elfojtott düh? Látszik, hogy napok óta be vagyok zárva ebbe a kis lyukba, kéne egy kis mozgás.

- Mert te szándékosan provokálsz – sóhajtja fáradtan Jake, miközben leül a mögöttünk lévő ágyra. – És még jó is vagy benne.

Az ő csendes belenyugvása átbillenti az én állapotomat is. Megint úgy érzem magam, mintha csak az iránta érzett indulatok tartottak volna talpon, én is lerogyok az ágyra. Faszom. Előre dőlve, a szabad kezemmel a combomra könyökölve támasztom meg a hirtelen nehéznek tűnő fejemet. Hosszú ideig ülünk egymás mellett szavak és mozdulatok nélkül. Minden eltelő másodperc egyre tisztábban láttatja velem, hogy igaza volt a két elreppenő jómadárnak. Tényleg elviselhetetlenek vagyunk. Jake valahogy olyan könnyedén hozza ki belőlem a legrosszabbat, mintha egész életében erre készült volna. Valószínűleg ez fordítva is igaz. Lehet, hogy tényleg vissza kéne mennie az őrsre. Ez a csapat soha nem fog működni, amíg mi ketten egy légtérben vagyunk. A józan ész ezt mondatja velem, de valamiért megint felmegy bennem a pumpa ettől a gondolattól. Talán mert minden ostoba nézeteltérés ellenére is élvezem a kretén társaságát. Még a hülye veszekedéseinkben is van valami szokatlanul kielégítő. Lehet, hogy csak azért, mert életemben először nem vagyok egyedül.

- Te húztál fel először – vallom be halkan, megtörve a jó fél órája tartó, álmoskás csendet.

- Mégis mivel? – meglepően gyorsan jön a kérdés, egy részem azt hitte, hogy elbóbiskolt.

- Az idegesítő mártír hajlamoddal – felelem egyszerűen. Még mindig vérben forog a szemem, ha felidézem az ostoba eltökéltséget, amivel előadta a fejében talán jó ötletnek tűnő tervet. Nem értem, mit akart vele elérni. Azt, hogy Rose kevésbé folyjon bele? Már így is nyakig benne van.

- Miért fáj neked ennyire, hogy inkább magamat helyezném veszélybe, mint Roset? – kérdezi őszinte kíváncsisággal. – Neki családja van. Gyerekei – fűzi hozzá jelentőségteljesen. Utálom, hogy a magyarázatától kicsinyesnek és önzőnek érzem a saját érveimet, és megmagyarázhatatlanul nehéznek a mellkasomat. A lelkiismeretem is pont most dönt úgy, hogy életemben először bekapcsol. Szerencsére az agyam a segítségére siet. Rose felnőtt ember, és az ő felelőssége eldönteni, mi az amit vállal, és mi az amit nem. Ráadásul rá tényleg semmi okuk gyanakodni. Egyelőre.

- Ez nem veszélybe helyezés, hanem öngyilkosság – pontosítom a szavait, miközben felemelem a fejemet a kezem támaszáról. Kibaszott nehéz feladat, mert még mindig mintha egy mázsát nyomna.

- Legalább megszabadulnál tőlem – vigyorodik most el ő. Most már tudom, milyen érzés, mikor én vagyok ilyen gyerekes. Pocsék. Hát ezért kurvára nem érte meg ránézni.

- Jobb lett volna, ha azelőtt purcansz ki, mielőtt megismertetted az arcomat a világgal – morgom. Belehúz a szarba, aztán magamra hagy? Persze soha az életben nem mondanám ki az érzéseket, amik undorítóan tisztán kezdenek körvonalazódni bennem: szükségem van rá ebben a harcban. Nem csak a pozíciója vagy az egy rugóra járó agyunk miatt, hanem pont emiatt a furcsa feszültség miatt, ami köztünk van. Mióta őt ismerem, több motivációt éreztem, mint előtte egész életemben összesen.

- Ne aggódj, nem hagylak egyedül, Ali – lopja ki a tudatomból a szándékosan elhallgatott gondolatokat. A mosolya már majdnem kedvesnek mondható. Egyáltalán nem illik az arcához. Legutóbb akkor használta, mikor megpróbált a bizalmamba férkőzni, hogy feladjam magamat. Egész életemben lopott információn éltem, de mikor tőlem rabolnak el megtartani kívánt érzéseket, az nem olyan mókás.

A parázzsá szunnyadt tűz újralobban bennem, de most egészen más formát ölt, mint az iménti düh. Most mintha a bőrömet fűtené, nem pedig az indulataimat. Forrónak érzem az arcomat, pedig a nyitott ajtó egyre többet ereszt be a kint hidegből. A szívem úgy dübörög, mintha épp Ace egyik veszélyes, titkos bevetésére készülnék. Mindig imádtam az adrenalin izgalmát, de ez most kínos és kéretlen. Nem tudom honnan jött és nem tudom kezelni. Egyetlen dolgot tudok: hogy az ő hibája. Önelégült, hígagyú detektív.

- Egek, de utállak – ugrok fel az ágyról zavarodottan. Képtelen vagyok tovább nézni őt, a zöld szemek mintha tényleg a fejembe látnának. A szavaimmal ellentétben a hangulat most valahogy könnyedebbnek tűnik, mint hajnal óta bármikor. Elindulok kifelé, persze a bilincs két lépésen belül megállít.

- Hova-hova? – nem nézek hátra, de hallom a mosolyt a hangjában. Kibaszott hosszú napunk lesz. Megölöm Roset. Hogy mondhattam rá valaha, hogy bölcs? Élete legrosszabb döntését hozta meg.

- Pisilni kell – füllentem. Igazából csak arcot akarok mosni, de ezzel az indokkal átlátszó lenne kirángatni őt magammal.

- Kérj meg szépen – elfintorodok, és rántok egyet a bilincsen, természetesen hasztalanul. Mindketten tudjuk, hogy kettőnk közül melyikünk járt rosszabbul ezzel a szorult helyzettel. Nem látom megtörténni, hogy kivonszolom a fürdőbe az ötszáz mázsáját az akarata ellenére, ő viszont gond nélkül kapna a vállára, ha meg akarnám bosszulni a piszkálódását. Ez most valami elcseszett, nevelési célzatú szopatás akar lenni? Ha igen, nem működik.

- Tényleg vissza kéne menned az őrsre – motyogom az orrom alatt, és egy egész derűsnek hangzó nevetést kapok válaszul, de érzem meglazulni a lánc feszülését, ahogy felkel az ágyról. Talán mégis kezdünk megint egy nyelvet beszélni.

***

Már két nap telt el azóta, hogy majdnem kinyírtuk egymást Jakekel. Az összebilincselt napunk olyan volt, mint egy elcseszett, soha véget nem érő érzelmi hullámvasút. Szüntelenül váltogattuk az őrjöngő veszekedéseket, és az elcsituló megalkuvásokat, amik végül átcsaptak egy különös, csendes békébe, amiben képesek voltunk megbeszélni az őszinte gondolatainkat sok mindenről. Ilyenkor néha még ugrattuk is egymást és poénkodtunk is dolgokon. Már majdnem olyanok voltunk, mint két barát, vagy legalább haver. Egészen a következő robbanásig. Egy gyengébb pillanatomban még azt is bevallottam neki, hogy a szívem mélyén nem hibáztatom, hogy belerángatott ebbe a keresztes hadjáratba. Ő felajánlotta a lehetőséget, hogy elmondjam neki az általam ismert információkat, azelőtt, hogy lebuktatott volna. Még egy névjegykártyát is hozzám vágott. Kár, hogy akkoriban sebezhetetlennek hittem magamat. Ha tudtam volna, hogy ez lesz a vége, akkor fű alatt átadtam volna neki a Bloomos anyagokat, és most nem ismerné a világ az arcomat. Mondjuk akkor most Jake egyedül vívná ezt a háborút. Talán nem is olyan nagy baj, hogy belekeveredtem. Főleg, hogy egy gyengébb pillanatában ő is bevallott ezt-azt. Például, hogy elismeri a képességeimet, és szüksége van rám. Pont úgy, mint nekem őrá. Hah. Lúzer. Tudtam, hogy kellek neki. Talán nem is olyan rossz csapat egy bűnöző és egy rendőr párosa, legalább rálátunk az érme mindkét oldalára.

Másnap reggel – szerencsére már bilincs nélkül – tartottunk egy második kupaktanácsot, amin senki nem volt másnapos és senki nem próbálta megölni a másikat. Egészen hihetetlen volt. Megbeszéltük, hogy a pletykákkal és a hamis fülesekkel párhuzamosan első körben elküldjük néhány tv csatornának és híroldalnak azokat az anyagokat, amiket Galan Valphyráról gyűjtöttem össze. Ez egyrészt egy teszt, hogy melyik média platform mennyire meri majd publikálni a Bloomot kompromittáló anyagokat, másrészt egy próba, hogy a Galanról gyűjtött infók elegek e, hogy vizsgálatra buzdítsuk az elf hatóságokat. Sajnos Galant már rég kitagadta az elf közösség a szélsőséges nézetei miatt, nem biztos, hogy az ő bemocskolása elég trigger, hogy nyomozásba kezdjenek, hogy esetleg más tündéknek is benne van e a keze a dologban. Simán lehet, hogy egyszerűen csak mossák majd a kezeiket.

Egy szó, mint száz, minden sínen van. Egyelőre a várakozás és a bujkálás maradt. Ma reggel bejelentettem Jakenek, hogy muszáj kimozdulnom elintézni néhány ügyet, és mozogni kicsit, különben megkattanok. Meglepően egyszerűen rábólintott, még csak rá sem kérdezett, milyen ügyeket akarok elintézni, pedig lehet, hogy még el is mondtam volna neki. Csak annyit mondott, hogy legyek óvatos, és ne kövessen senki visszafelé. Mintha ezt nem tudnám magamtól is. Jake tényleg olyan, mint egy Papa. Néha eszembe jut a mókás megnevezés, és mosolyognom kell. Még nem volt alkalmam a fejéhez vágni, várom a tökéletes szituációt, hogy minél nagyobbat üssön majd. Úgy érzem, hogy kezd kialakulni közöttünk egy törékeny, de kölcsönös bizalom. Ráadásul ha jól emlékszem tegnap óta egyszer sem ugrottunk egymás torkának, ez rekord. Ja de, egyszer. Mindegy, így is rekord.

Az egyetlen, ami még mindig kiöli a lelkemből az élni akarást, az a kurva bezártság, és a bunker élhetetlen körülményei. Pont ez ellen próbálok tenni ma. Kedd van, november harmadika. Remélem, hogy nem sétálok a vesztembe ezzel az úttal. Kora délután van, az utak közepesen tömöttek, de szerencsére az illúzióbűbájjal átitatott lánc megvédi az arcvonásaimat, egészen addig, amíg valakinek a közelemben fel nem tűnik, hogy milyen elmosottak azok a vonások. Ezt tényleg csak a kamerák átverésére tervezték, nem tudnék letolni vele egy üzleti vacsit McLeannel.

Lassan pötyögöm be a nővérem stúdiójának a biztonsági kódját a modern érintőképernyőn. Az ajtó halk kattanással adja meg magát. Sötétség fogad, majd a riasztó hangos pittyegése. A riasztó kódot is beírom, és fellélegzek, mikor elhallgat az agresszív sípolás. Minden reményem beteljesült. Nincs itt senki, és nem változtak a kódok. Akkor már csak meg kell várnom, amíg Alice végez a kedd délutáni aerobik órájával. Ó, még mindig tart gumicukrot a pulton, micsoda vendégszeretet. Mintha az idejáró modellek és celebek gumicukron nyammognának unalmukban. Tudom, hogy mindig csak nekem rakja ki.

Az egyik pultszékre telepedve merülök el a hírekben a telefonomon, hátha találok valamit arról, amit végül tegnap küldünk el néhány nagyobb szerkesztőségnek. Körülbelül egy óra szörfözés után feladom, és inkább a gumicukornak szentelem az összes figyelmemet. Bezzeg a saját nevemet legalább százszor megtaláltam ebben az órában. A hülye fajgyűlölő elfét pedig egyetlen egyszer sem. Még. Remélem csak késlekednek, és nem lesz minden létező platform túlságosan beszari postolni ezeket az információkat. Kiábrándító lenne, ha még ezt is Acenek kéne csinálnia.

Nemsokára megérkezik a várva-várt házigazda. Alice mostanában egyre befutottabb stlyisttá nőtte ki magát, amit részben a kétes terepeken munkálódó vőlegényének köszönhet. Körözött bűnözőként aligha ítélhetek el valakit, aki hasonló körökben mozog, de valahogy a nővéreim mellé mindig jobb alakokat képzeltem el. Az egyetlen mentsége, hogy odáig van Alicért, ráadásul felkapottá tette néhány nagyobb modellügynökségnél, szóval most dől a lé. Nem véletlenül tud már harmadik éve egy ekkora stúdiót bérelni. Itt minden van. Minden. Persze ha már információ dealer vagyok, alaposan utánanéztem a faszinak, aki szakmáját tekintve rendezvényszervező, csak egészen egyedi maffia rendezvények megálmodására szokták felkérni. Ezeket a rendezvényeket nem mindig éli túl mindenki, de végül is ez már nem Oliver hibája.

Feszülten figyelem, hogy egyedül van e, és azonnal ellazulok, mikor csak Alice mindig lehengerlő egyénisége robban be meglepetten a kivilágított stúdióterembe. Végtelennek tűnő másodpercekig bámul rám úgy, mintha szellemet látna, majd az ajtót becsapva a nyakamba vetődik. Miután átesünk a kötelező, hosszadalmas és fájdalmas megdöbbenési, kifakadási, szemrehányási és aggodalmaskodási körökön, végre tudunk testvérként beszélgetni egymással. Beültet az egyik fodrászszékbe egy hatalmas tükör elé.

- Hogy nem jöttem rá, hogy te vagy Ace. Tök hülyének érzem magam. Főleg azok után, ahogy visszaszerezted anya pénzét, mikor átvágták neten.

- Most amiatt ostorozod magad, hogy nem gyanúsítottad meg az imádott kisöcsédet, hogy bűnöző lett? – húzom fel a szemöldökömet, pedig igaza van. Rá kellett volna jönnie. Ha másnak nem is, neki igen, ő ismer a legjobban a nővéreim közül. Viszont épp szívességet kérek tőle, szóval kivételesen nem bólintok rá, hogy ostoba volt.

- Nem kell teperni, már beleegyeztem, hogy segítek – forgatja a szemét, de egy mosoly rezzen az ajkain. – Szóval az a lényeg, hogy a teljes megjelenésed legyen kevésbé kirívó, ugye?

- Aha, és csinálj frufrut vagy valami. – Mögé akarom bújtatni ezeket a vakítóan kék szemeket.

- A frufruhoz nem vagy elég aranyos – mormogja elgondolkodó csücsörítéssel. Na ez az igazi testvéri szeretet.

- Hé! Tudok aranyos lenni! – csak nem szeretek és nem szokásom.

- Mi lenne ha inkább rövidre vágnám? – ignorálja a röhejes ellenkezésemet. – Az nagyobb változás. Tudok olyan rövid fazont csinálni, ami eltakarja a szemeidet.

Egy héttel ezelőtt ugrottam volna az ötletre, de most valamiért nem visz rá a lélek. Mikor elkezdtem aktívan szerepelni dj-ként, Alice meggyőzött, hogy menőn mutat a színpadon a hosszú haj. Azóta is sok dicséretet kaptam a hosszú kék frizurára nőktől és pasiktól egyaránt. Sosem érdekelt igazán, leszartam a dicséreteiket. Valami mégis változott.

- Nem akarok rövidet – makacsolom meg magamat, mintha nem az életem múlna ezen a változáson.

- Régen amiatt nyavalyogtál, hogy rávettelek, hogy megnöveszd – pislog rám meglepetten, miközben kifésüli a ragacsos tincseimet. Az elmúlt napokban többször is csatakvizes lett a hajam a forró zuhanyok során, de egyszer sem volt annyi eszem, hogy sampont is öntsek rá. Na pont ezek miatt nem való nekem a hosszú haj.

- Több a munka vele, mint a röviddel – vallom be. Mindig kedveltem, ahogy kinéz, de a praktikusság híve voltam. Ez még mindig így van, de most már jobban kedvelem, mint amennyi meló van vele.

- Akkor mehet? – már szinte készíti a gyilkos nyírógépet, de megállítom.

- Most hosszút akarok – jelentem ki tényszerűen. Jó lesz az a frufru, majd megtanulok cuki lenni. Olyan leszek, mint azok a kicsi, aranyos, de brutálisan agresszív ölebek.

- Talán tetszeni akarsz valakinek? – szűkülnek össze a sötétbarna szemek gyanakodva, de rajtam nem fog ki.

- Igen, mindenkinek – bólintok teljes beleéléssel. – Tudtad, hogy statisztikák kimutatták, hogy a vonzó embereket négy másodperccel később ítélik fenyegetőnek vagy gyanúsnak ugyanabban a szituációban, mint a kevésbé vonzóakat? Csinálj belőlem kisangyalt – vigyorgom felé angyalian. Már amennyire képes vagyok ilyesmire a borzasztó személyiségemmel. Egy hangos, megadó sóhajjal dobja le a pultra a hajvágó gépet, és egy gyakorlott pörgetéssel veszi a kezébe az ollót helyette.

- Hogy tudsz még erre a kérdésre is unalmas választ adni? Tényleg aszexuális vagy.

- Hé, már volt egy barátnőm – emelem fel a kezeimet védekezőn. Ráadásul együtt voltunk három évig, mondjuk arról fogalmam sincs, hogy hogyan és miért.

- Sofia nem számít, több kémia van köztem és a vibrátorom között, mint köztetek volt – elfintorodva horkanok fel.

- Túl sok információ!

- Látod? Még csak nem is tagadod. – Utálom a nővéreimet. Mindegyik olyan okosnak hiszi magát.

Néhány másodpercig az ajkaimat összeszorítva figyelem, ahogy a szememtől két centire csattog a karcsú fodrászolló, és hosszú, élénkék tincsek hullnak az ölembe. Végül nem bírom magamban tartani a téma folytatását.

- Szerinted furcsa? Hogy soha nem jött be még senki?

- Most komolyan erről akarsz csevegni, mikor néhány óra múlva kisétálsz innen, és lehet, hogy soha többé nem találkozunk?

- Miért, miről csevegjünk? Arról, hogy vajon szép halálom lesz e?

Csak egy tarkón ütést kapok válaszul, mielőtt felelne az előző, kikerült kérdésemre.

- Igen, furcsa. Egyértelműen. Totálisan. Soha nem hallottam még hasonlót – darálja le egy levegővel a sok azonos jelentésű választ nyomatékosítás gyanánt. Hát most kurvára megnyugtatott.

- Kösz – nyögöm ki keserűen. Egyszerűen csak soha nem érdekelt a szerelem téma. Mindig volt valami érdekesebb vagy halaszthatatlanabb dolog az életemben. Mint például most a küzdelem az életben maradásért. Ilyen apróságok. Ha Sofia nem erőlteti ki pár éve az egyoldalú kapcsolatunkat, még szűz lennék, és nem is igazán zavarna. Lehet, hogy tényleg aszexuális vagyok.

Ezután elmerülünk kevésbé szokatlan témákban, mint az aszexualitásom vagy a bűzöző alteregóm. Mesél arról, hogy anyáék hogyan viselik a körözésemet, és a levelet, amit küldtem nekik arról, hogy semmi esetre se menjenek a hatóságokhoz a szüleimként. Ebben elmagyarázom nekik a rendőrség kiábrándító állapotát, és azt is, hogy minden hivatalos adatbázisból kitöröltem a tényt, hogy a családunk tagja vagyok. Ha valami miatt, emiatt kurvára bánom, hogy belemásztam ebbe az egészbe. Soha nem akartam fájdalmat okozni nekik, és mégis ide lyukadtunk ki. Igazából már akkor elveszítettem őket, mikor kifejlődött a mágiám. Utána soha nem tudtunk visszazökkenni a normális család szerepbe, túlságosan más világokba tartoztunk, akármennyire erőltették, hogy ne így legyen. Ha engedték volna, hogy az legyek, aki, akkor lehet, hogy most nem tartanánk itt. Ha tanulhattam volna mágiát. Nem. Nem akarok megint ezen agyalni. A múlton úgysem tudunk változtatni.

Miután kimerítettük a családi témákat, mesélek neki egy keveset Jake kis csapatáról, aminek akaratlanul is a közepébe cseppentem. Feltétel nélkül megbízom Aliceban, de azért Rose és Seb személyét kihagyom a történetből. Jake-ét felesleges lenne, az övé majdnem olyan híres lett, mint az enyém, manapság kéz a kézben járnak egymás mellett a híradókban. Még csak két napja döntöttük el, hogy elkezdjük terjesztgetni az álhíreket, de a mai híradóban már felütötte a fejét a pletyka, miszerint elszöktünk a városból. Rose ügyesebben dolgozik, mint hittem.

Olyan jól esik végre valakinek elpanaszolni, hogy mennyire elmondhatatlanul idegesítő összezárva lenni azzal a lobbanékony detektívvel. Olyan mintha bekötött szemekkel sétálnánk egy aktív aknamezőn, soha nem tudjuk, melyik szavunk fog a másikban robbanást okozni. Alig várom, hogy mozduljunk valamerre ebből az átkozott patthelyzetből. Soha nem tudom, hogy mire számítsak Jaketől. Egyszer kedves, aztán kiborul, aztán üvöltözik, aztán váratlanul gondoskodik rólam éjszaka, és úgy néz rám, mint pár napja a zuhanyzóban. Borsódzik a hátam a meglepően kellemes emléktől. Valamiért mégis elég tőle egy ártalmatlan szó, hogy utána a legrosszabbakat váltsa ki belőlem. Már nem is tudom, hogy ki provokál kit, olyanok vagyunk mint egy hordó lőszer és egy doboz gyufa egymás mellett.

- Lehet, hogy mégsem vagy annyira aszexuális? – kérdezi Alice, miközben vigyorogva elfordítja a fodrászszéket, és az ölembe dob egy kupac ruhát. Az egyik kezével a szomszéd szoba felé mutat, de lefagyok a kérdésétől. Sajnos tudom, hogy mire céloz, pedig kivétlesen jobb lenne nem érteni. Boldog tudatlanság.

- Nem estem bele – határolódok el a puszta lehetőségtől is. Csak észrevenném, ha olyan érzéseim lennének. Az emberek észre szokták. – Nem gondolod, hogy ha bejönnének a pasik, már korábban megtetszett volna egy? Koliban élek, hahó.

Többek között ezért is vetettem el mindig a lehetőséget, hogy meleg vagyok. Az egyetemen az infó kar 93%-a pasi, ezért csak találnék egyet közülük, aki megtetszik. Az, hogy a 7% lány arányban nem találok megfelelőt, sokkal valószínűbb statisztikailag. Ha megint a statisztikát hozom fel a védelmemre, biztos, hogy kiherél.

- Fiúkkal. Lehet, hogy egy férfira volt szükséged – bazsalyogja az orra alatt, és előcsal belőlem egy felháborodott horkanást.

- Atya ég, olyan veled beszélgetni, mintha valami elcseszett, melegeknek szóló tinimagazint olvasnék – háborodok fel teljes szívemből, majd ezzel a végszóval inkább átviharzok a szomszéd szobába.

- Milyen jó kis szerelmes tesztek voltak a lányoknak szóló tinimagazinjainkban, emlékszel, hogy Annával mennyire rájuk voltunk kattanva? – Rövid szünet. – Mondok egy tesztet. Képzeld el, hogy megcsókol. Ha undorodsz tőle, igazad van és nem jön be.

Az agymenését hosszú ideig válaszra sem méltatva húzom fel a bézs, barna és fehér árnyalatokat képviselő ruhadarabokat. Igazi száznyolcvan fokos fordulat az eddig rikító punk ruhatáram után. Mikor kész vagyok, mogorván sétálok vissza a szobába.

- Nem fogok arról képzelegni, hogy megcsókol egy pasi, kösz szépen.

- Lehetetlen vagy – sóhajtja megadón, mielőtt elmélyülten bólogatva végignéz rajtam. – Eddig mindig menő stílusokat toltam rád, de ez most tényleg egész cuki lett.

Rezignáltan fordulok a tükör felé, és magam sem tudom, hogy milyen érzések kerítenek hatalmukba. A szőke, váll alá érő tincseim tépett átmenettel olvadnak eggyé a frufrummal, ami szinte az orromig elér. Kicsit csikiz, de a cél szentesíti az eszközt. Eltakarja a jellegzetes arcvonásaim jó részét. A barna, bőr bokacsizma, a bézs szövetnadrág és a fehér kötött pulcsi tökéletes alteres kisugárzást alkotnak. Fogadok, még hozzám vágja az egyik akasztón lógó hosszú, barna szövetkabátot, hogy tökéletes legyen az összhang.

- Úgy nézek ki, mint valami pedáns mintadiák egy bölcsészképzésen – dünnyögöm kiábrándultan. Ezzel a külsővel tuti minden kávézóban a költészetről vagy a politikai véleményeimről kérdezgetnek majd. Jobban szerettem ijesztő punk lenni, olyankor inkább a zenéről vagy a tetkókról kérdeztek. Már most hiányzik a kék haj, pedig pár évvel ezelőttig szőke voltam. Talán ezért látom úgy, mintha megfiatalítana ez a frizura. Mintha eddig nem kezelt volna gyerekként Jake. Remek, most még több indoka lesz rá.

- Na látod, távolabb nem is lehetnél önmagadtól – csapkodja meg a vállamat. Összevont szemöldökkel sandítok rá.

- Ez most bók vagy beszólás? – kérdezem gyanakodva.

- Te döntöd el, öcsi. – A gonoszkás vigyora válaszol a sejtelmes válasza helyett is. Fasza. Tényleg nem vagyok elég cuki ehhez a hajhoz. Remélem még egy hülye, buggyos festőkalapot is rám akar aggatni, akkor tényleg kiadhatok egy verseskötetet, akár versek nélkül is. Egy féloldalas válltáskába gyűr bele néhány váltásruhát az új stílusom képviseletében, pedig titkon már most azt tervezem, hogy inkább a fekete Ace ruháimra cserélem majd őket. Bár ezzel a hajjal lehet, hogy olyan benyomást keltenék a fekete bűnöző szettjeimben, mint egy domina ruhába kényszerített kiscica.

- Hé Alice, a régi stúdiód megvan még? – kérdezem elgondolkodva. Alice megtorpan a pakolásban, és összevonja a szemöldökeit. A szájában egy nyalóka szára vándorol jobbra és balra a háttérben szóló halk tuctuc ütemére.

- A vöröslámpás negyedben? – kérdezi nyammogva. Azt a stúdiót Oliver vette neki pár éve, hogy érdekesebb körökben is népszerűsíthesse magát. A vöröslámpás negyed kicsit hasonló a fekete piachoz, csak nem vándorol és többnyire teljesen legális. Ettől függetlenül ugyanaz a közönség látogatja, csak itt a törvényesebb ügyeiket intézik. Minden faj, korosztály és társadalmi réteg megfordul itt, igazi káosz az egész hely. Az a fajta káosz, amibe könnyű beleolvadni. Az a fajta káosz, amiben könnyű eltűnni. Pont emiatt nem is túl biztonságos, és amint lettek elitebb ügyfélkörei Alicenak, inkább kibérelte ezt a stúdiót a régi helyett. Nekünk most tökéletes lehetne az a hely. Ha jól emlékszem viszonylag nagy volt, és volt egy magas galéria egy indokolatlanul óriási franciaággyal, azon még talán a mi kettőnk egója is elfér. Kényelmesebb éjszakáink lennének, mint most a bunkerben, az én rémálmaim, a folyosó örökös huzata és az egy személyes ágy közé szorulva. A belváros szívében pedig közelebb is lennénk a tűzhöz, ha valahova menni kell.

- Aha.

- Igen, de nem használtam több, mint két éve. Néha átrohanok egy-két cuccért. Nyugodtan használhatod, ha kell egy búvóhely. De éjszaka ne mászkálj ki, tudod, hogy vámpírbordély van az utca végén.

Keserűn elvigyorodok. Akik elől menekülünk, azokhoz képest egy vámpírbordély egy családi napközi. Ezt nem mondom ki hangosan, felesleges lenne a frászt hoznom rá.

- Tudom-tudom, köszi. Még meg kell beszélnem Jakekel, lehet, hogy hülye ötletnek fogja tartani – Alice vigyora szinte a füléig ér, csak az hiányzik a jelenetből, hogy Cupido-nyilacskát lőjön a seggembe. – Mivan? – förmedek rá a kelleténél egy árnyalatnyival felindultabban, mint szerettem volna.

- Semmi, csak még soha nem hallottam tőled olyat, hogy érdekel valakinek a véleménye – elkomorodva dobom a vállamra a féloldalas, ruhákkal megpakolt táskát. Tényleg soha nem érdekelt senki véleménye, mert mindig csak a saját sorsom kovácsa voltam. Nem nehéz mindenről egyedül dönteni, ha az ember mindig egyedül van.

- Nem is érdekel – dacolok a gondolat ellen. Csak azért akarom megkérdezni, mert ez őt is érinti. Ez nem olyan, mintha a véleménye érdekelne.

- Akkor miért nem döntöd el egyedül itt és most, hogy a stúdiót fogod búvóhelynek használni? – billenti oldalra a fejét kíváncsian. A felpúpozott, hidrogén szőke lófarok hintázni kezd a mozdulattól. Abban igaza van, hogy Jake nélkül is átmehetnék. Már semmi nem köt össze minket a mindennapi kis kupaktanácsainkon kívül, arra el tudnék menni a stúdióból ingázva is. Főleg most, hogy közelről sem hasonlítok a fiúra, akit a fél város keres. Magamra.

- Hű, ennyi az idő?! – nézek a nem létező órára a kezemen. – Lekésem a buszom.

És már kint is vagyok a bejárati ajtón.

- Én azért szeretlek! – röhög utánam Alice, és ez a lépteim lelassítására késztet.

- Kösz a segítséget, Alice – szólok vissza a vállam fölött elmosolyodva.

- Majd meglátogatlak titeket, mutasd be nekem Jaket!

Megtorpanok, és földbe gyökereznek a lábaim. Visszafordulok, és újra bedugom a fejemet az ajtón.

- Ne gyere, Alice – jelentem ki halálkomolyan. – Komolyan, nem véletlenül tüntettem el minden nyomot arról, hogy ismerjük egymást. – Az utolsó, amit szeretnék, az az, hogy őt is belerángassam ebbe az egészbe. Már az is épp elég kockázat volt, hogy ide osontam, nincs szükség több találkozóra. Főleg nem olyan ostoba, felesleges okok miatt, mint hogy megismerje Jaket. Leég az arcomról az összes bőr a gondolattól, hogy ez a kettő valaha egy szobába kerüljön.

- Jólvan, jólvan. Majd megfontolom – duruzsolja. Még csak kamuzni sem próbál, hogy megfogadja a tanácsomat. Megfojtom.

- Hé!

- Lekésed a buszod – lök ki az ajtón, és csapja be mögöttem, én pedig megszeppenve, ledöbbenve pislogok a kihalt folyosóra.

Most már biztos. Családi vonás, hogy ennyire idegesítőek vagyunk.

***

Már javában este van, mire visszaérek a bunkerbe. Be kell vallanom, muszáj volt letesztelni az új külsőmet, ezért elmentem néhány kávézóba, ahol titokban próbáltam hallgatózni, hogy riaszt e az új megjelenésemre valamelyik biztonsági kamera. Eddig nem hallottam riasztást, bár a felragyogó szemeim miatt nem tudok folyamatosan hallgatózni. Kell szereznem egy napszemüveget.

Elfáradtam, de az új angyali kisugárzásomhoz híven hazafelé még beugrottam két nagy hambiért vacsira. Gondolom Jake is annyira unja a konzervkaját, mint én. Azóta sem tágít a tervtől, hogy átnézi a fontosabb videókat és képeket, annak a reményében, hogy talál valamit. Volt is egy-két érdekes kérdése néhány videóról, de még semmi olyan, ami nagy felfedezésről rántotta volna le a leplet. Tényleg munkamániás. Még akkor sem tud lazítani egy kicsit, mikor kényszerpihenőre ítélik.

Mikor belépek a bunkerbe, Seb félálomban hortyogó alakja fogad a hátra döntött forgószékben. Az ajtó hangjára összerezzen, ugrik egyet ültében és valami buddhás motyogás után hunyorítva néz rám. Látom a pillanatot a szemeiben, mikor összezavarodik a felismeréstől, hogy nem ismer fel.

- Bocs haver, eltévedtél? – kérdezi gyanakodva, de meglepően ellazultan. Én nem lennék ennyire chill, ha egy idegen sétálna be a titkos bunkerembe, bár Seb mindig más hullámhosszon mozgott, mint a népesség többi része.

- Én vagyok az, Seb – közlöm szárazon.

- Alistair? – döbben meg. Az eddig hunyorgó szemei most hatalmasra nyílva néznek végig rajtam. Rendben, most már hivatalos, hogy Alice egy zseni. Megér minden pénzt, nem csodálom, hogy ilyen sikeres lett. Ha látom még valaha, elmondom neki.

- Igen. Tudod, köröznek. Elmentem fodrászhoz.

- Jól áll, öcsi! – vált nagyon hirtelen nagyon lelkesbe. Nem azért csináltam, hogy jól álljon, de nem fogok felesleges témákba belecsúszni ezzel a hippivel, túl fáradt vagyok hozzá. Alig várom, hogy normális ágyban, normális szobában alhassak végre. Fel kell vetnem Jakenek az ötletet.

- Köszi. Hol van Jake?

- Zuhanyzik. Neki is biztos tetszeni fog, általában bukik a szőkékre – vigyorogja bugyután. Már megint ez az érzés. Felforrósodik a bőröm, pedig rohadtul nincs meleg. Ez is azért van, mert Alice ostobaságokat ültetett a fejembe. Most elmagyaráznám Sebnek is, hogy mivel fiú vagyok, igazából nekem az is mindegy, hogy tetszeni fog e Jakenek, meg az is, hogy bukik e a szőkékre. Csak valamiért nem érzem helyénvalónak a szavakat.

- Hoztam vacsit – emelem fel a kezemben lógó zacskót –, de csak két személyre, nem tudtam, hogy itt leszel – vallom be.

- Nem gond, öcsi, amúgy is indulok haza, csak vigyáztam a helyre amíg Jake áztatja magát.

Ahogy felkászálódik a székről, eszembe jut, hogy vajon mit keresett itt. Bár amekkora nagy barát ez a kettő, lehet, hogy csak lelkizni jött, vagy csökkenteni Jake magányát a száműzetésben. Neki még talán nálam is nehezebb lenne elbújnia a kamerák elől a kirívó alkatával. Ha nem félnék, hogy miket kotyogna el neki Alice, felajánlanám, hogy segítsen neki is átalakulni, bár Jaket ismerve nem fogadná el, tippre tíz éve ugyanazokat az öltönynadrágokat hordja, és ugyanolyan frizurát vágat. Igazi papa. Lélekben komolyan negyven ez a férfi. Nem is tudom, mit eszek rajta.

Seb beszél hozzám valamit, de nekem sípolva visszhangzik az utolsó, véletlenül született gondolat az elmémben. Mi az, hogy mit eszek rajta?! Nem eszek rajta semmit.

Semmit.

Semmit.

Ez az a pillanat, mikor Jake betorpan, a derekára csavart törölközővel, vizesen hátrafésült hajjal, libabőrösen a folyosó hűvös szellőjétől, és fájdalmasan nyilvánvalóan rádöbbenek, hogy mit eszek rajta. Többek között. A fenébe. A hamburgeres zsacsi a földön puffan, és az egyik alufóliába csomagolt labdácska elgurul a földön. Eltépem a tekintetemet Jake fedetlen mellkasáról, és égő arccal ülök le a szerencsére bekapcsolt gép elé, mintha az életem múlna rajta, hogy újra átböngésszem a híreket.

- Ali, te vagy az? – kérdezi Jake gyanakodva. Na, ő legalább felismert.

- Nem – vágom rá ellenségesen. Ennél jobban nem tudom belezsúfolni egyetlen szóba, hogy ne szóljon hozzám.

- Nem tudom, mi lelte, az előbb még normálisan beszélgettünk – nem nézek oda, de szinte hallom a levegőben Seb vállvonását. Nem válaszolok, elmerülök a hírek pörgetésében, pedig egyetlen szót sem fog fel az agyam. Nehezen hallom őket a szívem dübörgésétől.

- Bájos, mint mindig – sóhajtja lemondóan Jake.

- De hozott nektek vacsit.

Ez az a pillanat, mikor inkább felhúzom a nyakamban lógó fejhallgatót, mielőtt Jake ignoráns módon meginvitálna egy félmeztelenül elfogyasztott hambira. Eddig sosem jött ki így a zuhany alól, miért pont most? Most, mikor Alice bogarat ültetett a fülembe, és ezen kattognak a gondolataim. Persze, hogy ilyenkor kell izmos, frissen fürdött félistenként kisétálnia a zuhanyzóból lassított felvételben. Faszomat. Hogy nézhet ki egy begyepesedett, öltönynadrágos, unalmas detektív ennyire kurvára jól ruhák nélkül? Hogy tetszhet ennyire egy férfi? HOGY?

Néztem pornót. A nőket néztem a pornóban. Azt hiszem. Már nem tudom. Lehet, hogy végig a pasikat néztem? Az egész életem egy hazugság. Vagy túlreagálom? Egy pasi is elismerheti egy másik pasi külsejét anélkül, hogy meleg lenne.

Igen.

Kit akarok becsapni?

Azt hiszem egy kicsit tényleg tetszik Jake.

Hülye Alice.

Utálom a nővéreimet. Valahogy a végén tényleg mindig igazuk lesz.

„Cselekedni annyi, mint vállalni a katasztrófa kockázatát. Csakhogy nem cselekedni is annyi, mint vállalni a katasztrófa kockázatát. Ha vállaljuk, ha nem, a kockázat mindig fennáll.”

– Borzasztóan fáradtan – feleli őszintén. – Jobb volt odakint – pillant az ajtó felé. – De most már megmaradok.

Hát persze. Készpénznek vettük, hogy a mágiája pozitívan fog reagálni erre a helyre. A kapkodásban, ami a kórházból való kicsempészést jelentette, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy árthatok is neki azzal, ha idehozom. Sebnél tökéletesen bevált, de Alistair mágiája nem bírja elviselni. Hiába hasonló a kettő, mégsem ugyanaz. Ezt nekem kéne a legjobban tudnom! Éreztem a különbséget, mégsem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Majdnem megöltem azzal, hogy segíteni akartam. Ezek után jobban oda kell majd figyelnem.

– Öltözz fel – szólalok meg, miközben felkelek a székről.

Felveszem a pulóverem és fejembe húzom a kapucnit. Visszanézek rá, hátha azért csendesedett el, hogy ellenkezzen, vagy újabb válogatott sértéseket vágjon a fejemhez. De csak gondolkodik. Ez jó, mert ez azt jeleni, hogy elfáradt. Bár a korábbi szövegeléséből kiindulva, mára elment a kedve a csavargástól, az sem hátrány, hogy a verbális duracell elemei is lemerültek. Magára kapja a pokrócot és utánam indul.

Végig sétálunk az üres épületek kísértetei között. Régen a frászt hozták rám az üresen ásító, betört ablakok, de most már tudom, hogy itt a senki földjén, nincs mitől félni. A lakott területek sokkal veszélyesebbek. Mindig van egy újabb rablás, egy újabb vendetta, vagy iskolai lövöldözés. A tompa szorongás, ami a mindennapok része, itt nem érhet utol.

Figyelem Alistair pokrócba burkolózó alakját, ahogy mellettem lépked. Nem nézelődik, nem forgatja a fejét menekülési útvonalat keresve. Persze nem vagyok annyira naiv, hogy azt higgyem, kezd megbarátkozni a helyzetével. És ő is sokkal okosabb ennél. Biztos vagyok benne, hogy korábbi felfedezőútja során már feltérképezte a terepet. Legalábbis egy részét biztosan. Arra is mérget vennék, hogy memorizálta a menekülési útvonalakat. Nos, nincs mitől tartania, nem egy húsfeldolgozóba viszem, hogy kioperáljam és eladjam a veséit. Nyugodt testtartásából pedig kiolvasom, hogy ő sem gondol ilyesmire.

Mikor is jártam errefelé utoljára? Hónapok? Évek? Mégis, ha becsuknám a szemem, akkor is eltalálnék az oázishoz. Seb hívja így, pedig csak egy rozsdás hintaágy és némi apróság. Ahogy közelebb érünk, látom a friss nyomokat. A füstölőtartó egészen biztos, hogy új darab, és ha ez új, akkor a viaszfoltok is azok lehetnek.

Többet kéne foglalkoznom vele. Az elmúlt hónapok tornádószerű örvénye annyira magával ragadott, hogy az egyetlen barátom látta kárát. Seb olyan, mint egy jojó, oda és vissza ingázik az alkohol és a rehabilitáció között. És ez a jojózás sajnos kísértetiesen követi azokat az időszakokat, amikor kevesebb időm van a magánéletemre, és így ezáltal őrá.

Önostorozásomból Alistair zökkent ki, aki lazán helyet foglal a rozoga hintaágyon. Egy pillanatra meg is feledkeztem róla, hogy ő is itt van. Maga köré tekeri a vastag pokrócot, ahogy felhúzza a lábait is. Így, hogy csak a feje látszik ki a takaróból akaratlanul is egy kartondobozban hagyott kölyökkutya jut róla eszembe.

– Seb rakta össze – ülök le mellé.

– Micsoda szemétbirodalom! – néz körül álmos tekintettel. Végül hátradől és lehunyja szemeit. Így ülünk pár hosszú másodpercig, aztán megszólal újra. – Csodálatos ez a csend – sóhajt fel.

Hát persze. Itt az isten háta mögött nem sok kütyü garázdálkodik, aminek hallhatná a pittyegését. Seb nyugodtabb napjain úgy írja le ezt az érzést, mint egy elűzhetetlen viszketést a tarkóján. Csak őt tudom felhozni viszonyítási alapnak, de nem tudom, hogy ez Alinál hogy nyilvánul meg pontosan.

– Már hallod őket? – kérdezem.

Elgondolkodik a válaszon, de hagyok neki bőven időt. Lassan eluralkodik rajta a teljes kimerültség és talán a gondolatai közt is spagetti van.

– Ahogy erősödök, egyre hagosabbak – duruzsolja halkan. – Nem zavaróak, csak egy megszokható zümmögés a tudatom mélyén.

– Csak – jegyzem meg keserűen. – Ez a zümmögés tette Sebet alkoholistává.

Felém fordítja a fejét, de ahogy az alkony egyre inkább ránk zuhan, csak halvány csillogást vélek felfedezni ott, ahol a szemeit sejtem.

– Nekem a zene hallgattatja el őket – ismeri be. Meglepő ez a nyugalom köztünk, ami most először fordul elő, mióta csak ismerjük egymást. – A zene és az adrenalin.

– Egy ideig abból meglesz az adagod – emlékeztetem, mire csak keserűen felnevet. Elgondolkodva fürkészem sziluettjét. Alistair intelligens, bár biztosan belehalnék, ha ezt neki is be kéne ismernem. – Remélem tudod, hogy még nem vagy elkésve. Még tanulhatsz, ha túléljük ezt az egészet. – Ahogy Sebet is nyüstöltem anno, egy ilyen képességnek óriási hasznát vennénk a rendőrségnél.

– Úgy érted, mikor elintézted, hogy teljes amnesztiát kapjak? – kérdezi kötekedve, de hallom a hangján a mosolyt és ettől az én szám is felfelé ível. Persze, hogy ez az első kérdése. A szabadsága és az élete függ attól, hogy kikeveredünk-e ebből a slamasztikából.

– Attól függ, mekkora segítség leszel – felelem, amit csak egy halk kuncogással jutalmaz.

–Uncsinak hangzik a tanulás. Jobban szeretek lobbanékony detektívek agyára menni – közli felsőbbrendűen.

Ha nem tudnám milyen beállítottságú, még azt hihetném, hogy flörtölni próbál. Az abszurd gondolat vigyort csal az arcomra. De elülteti a bogarat a fülembe. Más körülmények között lehet, hogy eljátszanék a gondolattal, de jelen esetben teljesen kizártnak tartom. Etikátlan lenne.

– Ha még egyszer Ace mögé bújsz, a saját kezeimmel hajítalak be a dutyiba – figyelmeztetem.

– Ha elkapsz – jegyzi meg.

Egész vicces fiú, ha épp nem a fejemet akarja leszedni a tíz körmével. Nos, nem kéne ellenségeknek lennünk. Ez nincs kőbe vésve. Persze utálhat, ha neki úgy jobban esik, de jobb lenne a légkör, ha nem kéne folyton üvöltöznünk egymással.

– Egyszer már elkaptalak – világítok rá a tényre egyszerűen.

– Szerencséd volt. – Egy-null. Tudom, hogy igaza van. – Még mindig a sötétben tapogatóznál, ha nem futunk össze teljesen véletlenül a baromarcú drogdíler miatt. Lásd be, sose kaptál volna el enélkül.

– Meglehet – bólintok, de ennél több jelét nem adom annak, hogy jól beszélt. – De akkor ki mentett volna ki a szorult helyzetedből? És hidd el, az a szarházi nem állt volna meg a két szép szemedért.

A mai világban az erőszaktevők nem igazán válogatják meg az áldozataik nemét.

– Fúj – szinte hallom a hangján, ahogy elfintorodik. – Kösz, hogy emlékeztetsz. Azért egy ponton észrevette volna, hogy mi van a lábaim között.

– Gondolod zavarta volna? – kérdezem.

Voltak már ocsmány ügyeim. Bizonyos drogok nem csak az elmédet juttatják a csúcsra, de afrodiziákumként is szolgálnak. A mellékhatása? Ha egyszer beszedted, már nem érdekel, hogy férfi, nő, majom, kutya, vagy kecske. Olyan gusztustalan dolgokra veszik rá a használóját, amit még a legelborultabb pornó oldalakon sem találsz meg.

– Mivel általában csajokat molesztált, igen – érkezik a naiv válasz.

Egy sóhaj kíséretében hagyom, hogy megmaradjon neki ez a gyermeki ártatlanság. Akármennyi rohadékkal is találkozott dj-ként, még mindig nem nézi ki az emberekből a legrosszabbat. Ez pedig csak azt jelentheti, hogy még nem akarták őt kihasználni és otthagyni az út szélén. Mennyivel békésebb lenne az élete, ha maradt volna csak a zenélés mellett. De az ereje és a vére nem engedte. Vajon hányszor kívánta, hogy bár ne létezne ez az adottsága? Hányszor állt az öngyilkosság peremén? Hányszor küzdött meg a démonaival tök egyedül? Neki nem segített senki, nem tanulhatta meg kezelni, nem volt lehetősége olyan intézménybe járni, ahol hasonszőrűekkel együtt gyakorolhatott volna.

– Elmeséled, hogy született Ace? – kérdezem, megtörve a hosszúra nyúlt csendet.

– Sok nagyon rossz döntés és egy tinédzser bizonyítási vágyának az eredménye – feleli, ezer évvel később. Hangján szinte hallom, hogy már félig alszik. – Egyszer elmesélem, de most túl álmos vagyok.

Feje a vállamra billen, ahogy elkényelmesedik a hintaágyon és még inkább begubózik a takaróba. Felnézek az égre. Szinte teljesen lement a nap, a levegő egyre hűvösebb, de idekint nem reszket. Érzem teste minden rezdülését, ahogy összepréselődve ülünk az elnyűtt párnán, és Ali nem reszket. Igaza volt, idekint sokkal jobban regenerálódik, mint a szobában. Épp eldöntöm, hogy hagyok még neki egy kis időt pihenni, mielőtt visszamennénk, de ő úgy ugrik fel, mintha rugó hajtaná.

– Rendőrségi drón. Nyugatról. Harminc méterre – hadarja zaklatottan.

Picsába! Nem néztem meg az útvonalat, mielőtt kijöttünk volna!

Lerántom Alistairről a takarót és őt hanyatt lököm a hintaágyon. Jobb ötlet híján fölé támaszkodom és magunkra dobom a pokrócot. A hintaágy vadul himbálózik alattunk. Alistair kinyúl egyik kezével és nagy nehezen megállítja a mozgást. Végül elcsendesedik körülöttünk minden. Lélegzet-visszafojtva hallgatózok és lassan meg is hallom a drón egyre közeledő, halk duruzsolását. Mire észbe kapok a fülelésből, Alistair szemei halványan felderengenek, mint a kísértetfény egy jeges tó fölött. Nem túl fényes, de lebuktathat minket.

– Mit művelsz? – kérdezem suttogva.

Ha most bekapcsol a mágiája, nekünk lőttek. Eltakarom szemeit a tenyeremmel, érzem szempilláinak moccanását a bőrömön, de nem kezd ellenkezésbe.

– Csss – suttog vissza. – Csak hallgatózok. Ne parázz már.

Feszülten figyelem az alattam fekvő fiút, de ennek a halvány derengésnek a lenyomata nem emlékeztet aktív mágiára. A minta ami kirajzolódik előttem – a saját passzív mágiámnak köszönhetően – azt mutatja, hogy Ali is azt használja. Jó. A drónok más frekvenciára vannak állítva, így ez alapján talán nem bukunk le. A fürkészésből küszködő zihálása zökkent ki hosszú percekkel később, és már kapálózik is.

– Szállj már le rólam – nyögi nehezen formálva a szavakat. – Nem kapok levegőt. Ez aztán kurvára csodálatos ötlet volt, de legközelebb én leszek felül.

Elgondolkodva kászálódok le a hintaágyról. Talán tényleg túlságosan elengedtem magam? Nem, hiszen tudom, hogy megtámaszkodtam, biztosan tartottam magam, nem fulladt volna meg.

– Bármikor lehetsz felül – felelem bárgyú vigyorral az arcomon, amit szerencsére az este sötétjétől nem láthat.

– Szarjál sünt – köpi felém sértődötten, ahogy magára rántja a pokrócot és elindul a bunker felé.

Ez a megjegyzés visszaránt az ép ész küszöbéről. Lassú léptekkel indulok utána és be is érem őt. Csendben baktatunk egymás mellett, de nem bírom ki anélkül, hogy rá ne kérdezzek arra, amit magától is mondania kellett volna, így amikor kiérünk a szeméttelepről, megszólalok.

– Kiderítetted, hogy beriasztott-e?

– Nem. Mármint igen – feleli, teljesen elmerülve a gondolataiban. – Nem riasztott be.

Remek hír. Nyertünk magunknak még egy éjszakát, aminek a reggelén még életben leszünk. És ránk is fér a pihenés, még ha nem is lesz olyan nyugodt. Ali ösztönösen cselekedett, amikor lehallgatta a drónt, ha nem tette volna, valószínűleg egész éjjel az ajtóban ültem volna azt várva, hogy mikor törik ránk.

– Jó döntés volt, ügyes voltál – túrok a kék tincsek közé szórakozottan.

– Tök mindegy – tolja el a kezem és igazítja meg a haját sértődötten. – Ne kezelj úgy, mint egy gyereket – lép ki elém és veszi sietősre a tempóját.

***

Fásultan ülünk a kis szobában és úgy bűvöljük a tekintetünkkel a pendrive-ot az asztalon, mintha bármelyik pillanatban előbújhatna belőle egy dzsinn, aki teljesítené három kívánságunkat. Bárcsak ilyen egyszerű lenne!

– És most, hogyan tovább? – kérdezi Seb elmélázva. A hangja rekedt, a szemei karikásak és arcán nyoma sincs a megszokott mosolynak. A másnaposság satuként tartja foga őt.

– Kell egy terv – veszi ki a számból a szavakat Rose. – Egy olyan, aminek a végén lehetőleg mind megússzuk. – Szavait 1alistair szkeptikus horkantása követi, de ezután újra ránk telepszik a csend.

– Neked mik voltak a terveid? – pillantok a takarókupac felé. Őszintén érdekel, hogy mihez kezdett volna ezzel a rengeteg inkrimináló információval a birtokában.

– El akartam küldeni a médiának – érkezik az egyszerű felelet. Most már egész jó bőrben van.

Hajnalban megint vacogni kezdett, de a világért sem kért volna segítséget. Ha nem ébredek fel a forgolódására, akkor megint elájul. Újfent elkísértem a zuhanyzóba. A haja csatakos volt, a ruhái úsztak a hideg verítékben. Amíg áztatta magát a forró vízzel, addig áttúrtam az utazótáskáját abban a reményben, hogy találok nála váltás ruhát. Igaz, hogy néhány percre magára hagytam, de ha nem adok neki elég mozgásteret, még a végén megint meglép. Nem liheghetek folyton a nyakában, ha azt szeretném, hogy segítsen. Eddig a bizalom volt a vesszőparipája, megkapja, de cserébe neki is bíznia kell bennünk. Bennem. Meg kell mutatnom neki, hogy komolyan beszéltem, amikor azt mondtam, hogy nem fogoly. Így hát öt percet kénytelen volt kibírni nélkülem. És hát abban is kételkedtem, hogy seggpucéran lett volna kedve szaladgálni a városban a novemberi hidegben.

Túl sokat nem is kellett keresgélnem, találtam ruhát a táskájában. Amikor visszaértem, a földön ülve találtam rá. Csukott szemmel élvezte a párától terhes levegőjű forró zuhanyt. Alistair… szép? Jó bőr? Nem. Ezek nem a megfelelő szavak. Bár vékony, de arányos a teste. A bőre makulátlan, nem szennyezi heg, és a karján végigfutó tetoválás, ami félelmetes részletességében, még a zuhanyzó fényében is olyan hatást keltett, mintha valódi alkatrészek tartanák egyben a fémlemezkéket. Ezek a háromdimenziós tetoválások egyre félelmetesebbek, de le a kalappal a művészek előtt. Hosszú évek gyakorlatát hirdetik, és ezen a kék hajú fiún egyáltalán nem tűnik nem odaillőnek. Fel kéne háborítania, hogy ez a nagyszájú punk egész jól néz ki, de igazából nem lep meg. Vannak olyan tündék, akikkel félelem nélkül versenyre kelhetne.

A hajszárítós rituálénk végül nem ismétlődött meg. Aggasztóan rossz bőrben volt, amikor bevittem a fürdőbe, de gyorsabban összeszedte magát, mint vártam. A szobába visszaérve adtam neki a rejtélyes Xanateidből. Még mindig rázta a hideg, de már nem vacogott. Negyed órával később odadobtam neki a pulcsim és bekapcsoltam a hősugárzót, hogy ne fagyjon jégkockává teljesen. Morgolódva ugyan, de elfogadta a ruhadarabot és fülig becsavarta magát a pokrócba.

– De akkor csak még jobban rád szállnak majd, haver – ránt vissza a jelenbe Sebastian hangja. Alistair-en felejtett tekintetem, most másnapos barátom felé fordítom.

–Nem, ha eltereljük a figyelmüket – gondolkodom el hangosan. Ha sikerül másfelé irányítanunk a figyelmüket, csak egy kicsit is, akkor talán lesz esélyünk. Lesz esélyünk… de mire is? Később meghalni? Muszáj előhozakodnunk valamivel, ha életben akarunk maradni.

– De Jake, a médiának? – kérdezi Rose kétkedve.

– Ez az ötlet is éppúgy megállja a helyét, mint bármi, amivel előhozakodtunk volna – felelem. – Ha eldugjuk az információkat a seggünkbe, bocs – pillantok Ali felé, aki csak gorombán mutatja felém középső ujját, de nem kommentálja a szóviccet. –, akkor ezer százalék, hogy úgy csinálnak ki minket, hogy soha nem kerül napvilágra semmi. Eltussolják. Mi meg lebeghetünk a „boldogságban” az új betoncipőinkkel – formálok idézőjelet ujjaimmal.

– Azt akarod mondani, hogy az életben maradásunk egyetlen garanciája, hogy kiszivárogtatjuk-e azt, ami a pendrive-on van, vagy sem? – fonja karba kezeit Rose összeráncolt szemöldökkel.

– Nem, így is megölnek minket – fűzi közbe savanyúan a boldogság kék madara. – Végig a nyomunkban lesznek.

Igaza van. Ha én lennék a rosszfiúk helyében rátapadnék azokra, akik épp a lebuktatásunkat tervezik. Olyan levakarhatatlan lennék, mint egy rágógumi a cipőtalpon. Rendőr fejjel nem is mászunk ki ebből a szituációból. Az ő módszereiket kell alkalmaznunk ellenük.

– Akkor eléjük kell dobnunk néhány hamis nyomot – kelek fel a kényelmetlen székről és nyújtóztatom meg elgémberedett tagjaimat. – Mondjuk egy jól elhelyezett pletykát itt, egy összeesküvés elméletet amott.

– Nem értem, haver. Nem követlek – ejti tenyerébe arcát fáradtan Seb.

– Rengeteg informátorunk van a városban – kezdem el magyarázni a gyengébbek kedvéért. – Ha telehányjuk a hálózatot hamis információkkal, az megzavarhatja azokat, akik utánunk szaglásznak. Mit csinál a rendőrség, ha több eltérő fülest kap egy ügynél? – kérdezem Roset, akinek felragyog az arca, amint megérti, mit akarok.

– Minden fülest kivizsgál, és komolyan vesz, amíg ki nem zárhatják, hogy kacsa – feleli. – Ez még jó is lehet. Egy időre bizonyosan lefoglalná őket.

Igen, a rendőrséget és McLean embereit bizonyosan lefoglalja, de arra már koránt sincs garancia, hogy a Bloom maffiát is ilyen egyszerűen átverhetjük. Régebb óta vannak már a pályán, mint mi és nekik a kisujjukban van a bűnözés, míg nekünk ott a tojáshéj a hátsónkon. Legalábbis hármunknak. Alistairrel nem tudom, mi a helyzet, de semmiképp sem szabad alábecsülni, és esetleg hallgatni a tanácsaira. Neki nem vallanám be akkor sem, ha kínoznának, de igaza volt korábban a hintaágyon ülve. Soha nem bukkantam volna a nyomára, ha nincs az a véletlen találkozás a bachstageben. Olyan hatékonyan és módszeresen bujkált, amikor a kis akcióit hajtotta végre, hogy közben zavartalanul végezhette a tanulmányait az egyetemen és hódolhatott a hobbijának dj-ként. Lehet, hogy most kölyökként kezeljük, de csak azért, mert nem kockáztathatjuk meg, hogy meglépjen. Akkor bizonyosan felkoncolnak mindhármunkat. Ha egy kicsit szárnyát szegjük és elbizonytalanítjuk, talán kisebb az esélye, hogy hátat fordít nekünk. De azt már ilyen rövid idő ismeretség után is megmondom, hogy tökéletesen tisztában van a képességeivel, és bár néha átbillen az önbizalma arroganciába, van mire büszkének lennie.

– És ha ezzel párhuzamosan kerülne ki az információ a médiába, azt se tudnák, hova kapjanak – kapcsolódik be a beszélgetésbe Alistair. – De egyszerre ne adjunk ki mindent a kezünkből, kell pár ütőkártya, ha tényleg nagyon szorulna a hurok.

– Végre egy nyelvet beszélünk – bólintok a fiú felé, akinek egy pillanatra felfelé rándul a szája széle. – Csak annyira kell megkavarnunk az állóvizet, hogy a tündék vizsgálatot indítsanak. Akkor sem leszünk ezer százalékig biztonságban, de legalább McLean és az emberei meglapulnak egy darabig.

– Támogatom – bólogat Rose. – Mi lenne, ha olyan pletykákat is terjesztenénk, hogy Alistair még a vesztegzár előtt meglógott a városból?

– Vagy az orkoknál talált menedéket! – csap az asztalra Seb hirtelen jött lelkesedéssel. – A belterületükben a törzsek levadászták a drónokat, szóval azt a területet nem tudják monitorozni. És hát, ki az a majom, aki bemegy közéjük nyomozni?

Elégedett mosollyal nézek végig a kis társaságon. Végre kezd körvonalazódni, hogy merre induljunk el. A remény úgy nyitja ki szemeit bennem, mint egy apró kis manó, aki mély álomból ébredt. Persze rengeteg a buktató a terveinkben, de ha jól csináljuk, akkor nyerhetünk magunknak némi időt. Csak addig kell életben maradnunk, amíg az egész rohadt Bloom le nem bukik és én magam nem csattinthatok bilincset McLean csuklójára. Ez még az én fejemben is túl önzően hangzott. Ha kell, elviszem a balhét egyedül, de nem hagyhatom, hogy Sebnek és Rosenak baja essen. Sőt, a mindig jókedvű takarókupacnak sem.

Összecsapom a tenyeremet, ahogy megfogalmazódik bennem egy forradalmi gondolat.

– Visszamegyek az őrsre – jelentem ki, de a körülöttem lévők csak meredten bámulnak rám, mintha minimum azt mondtam volna, hogy megdugtam a pápát.

– Nem, haver – nyögi ki Seb megrökönyödve, szinte egyszerre Alistairrel, aki nem finomkodik a szavaival.

– Te teljesen hülye vagy? – csattan fel, és végre előbukkan a feje a takaróból. Szürke pulóverem kapucnija alól úgy lógnak elő kék tincsei, mintha színes tollak lennének. – Tényleg ennyire ki akarod nyíratni magad? Nem fogtál fel semmit abból, amit mondtam? – bombáz kérdéseivel dühösen. Aztán ingerülten Rose felé fordítja a fejét. – Hogy lehet valaki nyomozó nulla IQ-val? Ha ilyenek dolgoznak a rendőrségnél, nem csodálkozom azon, hogy miért ilyen lepra hely a város – int felém.

Ökölbe szorítom kezeim és érzem, ahogy megfeszül az állkapcsom, de mielőtt bármit is mondhatnék, Rose közbeszól.

– Sajnos egyet kell értenem a fiúval, Jake – ingatja meg a fejét gondterhelten a nő. – Nem mehetsz vissza. Most már biztosan számba vették a lehetőséget, hogy nem Alistair rabolt el téged, hanem vica versa.

– Ha most beszambáznál az őrsere, szerinted mi történne? Neked az agyad helyén is izom van? – kotyog közbe az említett.

– Én csak azt mondom, hogy még több időt nyerhetnénk azzal, ha valaki bentről is félrevezetné őket – magyarázom ingerülten. – Ha megkötözve otthagytok valahol, ahol a drónok észre vesznek, beadhatom nekik, hogy Alinak társai vannak, jól helyben hagytak és most még inkább meg akarom találni őket, mint eddig. – Ez teljesen logikus lenne.

– Te hallod magad beszélni? – fintorodik el Alistair. – Ez most a tesztoszteron, vagy a hőskomplexusod?

– A te seggedet akarom menteni! – csattanok fel.

– Bocs, de ha te nem lennél, még mindig vígan és szabadon éldegélnék! – kiabál vissza, arca kipirul és ledobja a kapucnit a fejéről.

– Hogyne! – bólogatok cinikusan. – Mert ha információt lopsz a maffiától, akkor minden szivárvány és unikornisok, ugye? Lehet, hogy már most halott lennél valahol.

– Hát kurvára hálás vagyok a hős megmentőnek! – mutat körbe a kis szobába, jelezve, hogy így sem sokkal jobb a helyzetünk.

– Baszd meg – szűröm fogaim közt elmésen és az ágy felé lépek, hogy karon ragadhassam és kipenderíthessem a kis rohadékot az ajtón. Tőlem aztán mehet, amerre lát! Befejeztem vele!

– Papa! – szól rám élesen Rose, mielőtt bármit is tehetnék. – Ezt most itt fejezzük be. Rám nem gyanakodnak egyelőre. A belső ember lehetek én is, félre tudom vezetni a kollégákat. – Már nyitom a szám, hogy ellenkezzek, de leint. – Beadom nekik, mennyire feldúlt, hogy egész végig azért nem kaptuk el Alistairt mert te falaztál neki, és hogy együtt szöktetek el, engem meg otthagytál a szarban. Ha összeesküvést akarsz, legyen ez: Azért robbantottad ki a korrupciós ügyet, mert már akkor Ace-el dolgoztál együtt és ha előadod a keresztes lovagot, kisebb eséllyel gyanakodnak rá, hogy te is korrupt vagy.

– Bemocskolnád a nevem? – kérdezem komoran.

– Ha én nem teszem, megteszik ők – von vállat. – Ha sikerül végigvinnünk ezt az őrületet, tisztázhatod magad. És Alistairt is – biccent a fiú felé. – Ha túléljük, Alistair is szabadon elsétálhat. Beírhatjuk a jelentésünkbe, hogy végig a rendőrség munkáját segítette és tiszta lappal indulhat.

– Ha, túléljük – böki közbe Ali.

– Na jó, nekem ebből a negativitásból elegem van – kel fel a helyéről Seb. – Teljesen tönkrecsesztétek a szoba auráját. Remélem boldogok vagytok – néz hármasunkra szemrehányóan. – Egy percig se bírok itt maradni veletek. Majd szóljatok, ha nem egymás haját cibáljátok – lép ki az ajtón és hagy bennünket ott kővé dermedve.

„Megérintettél
anélkül hogy
megérintettél volna.”

Csak egy gúnyos horkanást kapok válaszul a kétségbeesett vallomásomra. Látom rajta, hogy nem győztem meg ennyivel. Nem is csodálom, hisz hónapok óta vezetem az orránál fogva, hazudok a szemébe újra és újra, és próbálom kihúzni magamat a valós gyanúi és vádjai alól. És még most is, hogy már látszólag kiterítettük az összes lapunkat, és segítséget ígértem neki, hátba szúrtam még egyszer utoljára. Én sem hinnék magamnak a helyében. Ami azt illeti, én lehet, hogy végig sem hallgattam volna magamat. Ha Jake-ről van szó, valamiért folyton rossz döntéseket halmozok még rosszabb döntésekre. Túl sok ideje dolgozom egyedül, hogy hirtelen csapatjátékossá váljak.

Már épp látom feltehetőleg bántó és ellenséges válaszra nyílni Jake száját, mikor váratlan helyről kapok segítséget. Az eddig mélyen hallgató törp nőtől. Anyáskodó gyengédséggel fogja meg a kezemet, és lassan az ágyhoz húz. A figyelmes gesztus annyira a semmiből érkezik, hogy még Jake is lenyeli a kioktatás következő fejezetét. Egy pillanatra még azt is elfelejtem, hogy utálom, mikor gyerekként kezelnek.

- Nem a katonaságnál vagyunk, Jake. – Mire észbe kapok, már az ágyon ülök, és egy ásványvizes üveg van a kezemben. – Rose vagyok – mosolyogja felém. Mintha lebénítana. Az idejét sem tudom már annak, hogy valaki ilyen gyengéd kedvességgel szólt hozzám. Talán gyerekkoromban lehetett, mikor még egy átlagos srác voltam egy átlagos családban. Soha nem voltam beteg, de ahányszor a nővéreim kidőltek valami vírustól, anya engem is úgy kezelt, csak hogy ne legyek féltékeny rájuk. Soha nem felejtem el a pillecukros forrócsokikat, amiket csinált nekünk. Aztán kiderült, hogy mi is vagyok valójában, és minden a darabjaira hullott. Ott kellett hagynom őket évekre, és mire megtanultam kezelni az erőimet, már nem ugyanaz az ember voltam. Tudom, hogy nekik minden vágyuk volt, hogy minden ugyanolyan legyen, mint előtte, de lehetetlen volt. Addigra egy idegenné váltam a családban, ahol felnőttem. Nem illettem be, ezért elmenekültem, de hiába próbáltam hazudni magamnak, sehol nem találtam a helyemet. – Túl kemény vagy vele – közli Rose Jake-kel, a hangjából most hiányzik az az óvatosság, mint mikor hozzám szólt. A tenyerembe pottyanó tabletták visszarángatnak a múltból, és azonnal bekapcsol az ösztönös, sosem szunnyadó bizalmatlanságom is. A pillantásom a gyógyszer dobozára villan. A semmitmondó név alatt nagy betűkkel szerepel a fő összetevője: xanateid. Már nem vagyok olyan rosszul, hogy igazán szükségem legyen rá, de ha ebben a szobában kell töltenem az éjszakát, jobb, ha beveszem. – Jól vagy, kedveském? – fordulnak ismét felém a sötét szemek. Hangtalanul bólintok, miközben egy nagy korty vízzel legurítom a két tablettát. Még kapok néhány aggodalmas kérdést az állapotomról, amikre kurta bólogatásokkal vagy fejrázásokkal felelek, miközben lassan kortyolgatom a száraz ajkaimat felfrissítő szénsavmentes ásványvizet. Csak most döbbenek rá, hogy a legutóbbi folyadékbevitelem nagyrészt vodkából állt. Talán ezért porzik a szám és csikar a fejem. Minél tovább hallgatom a hozzám beszélő szelíd női hangot, annál jobban eluralkodik rajtam az elemi fáradtság.

- Ne dőlj be az aranyos pofijának és az őzike szemeinek – veti felénk Jake szárazon.

Fintorrá torzul a bamba, kimerült mosolyom. Ennyit a kellemes elálmosodásról. Magam sem tudom, miért költözik a szívem a torkomba a szavaitól. Talán felháborodás, talán egyszerűen csak a szokásos, megmagyarázhatatlan Jake-effektus. Akármit mond, könnyedén kikerget vele a világból. Feldughatja a képzelt őzike szemeit a seggébe, mert az én szemeim biztosan nem azok. Tudtommal az őzikéknek nincsenek mágiától fénylő azúrkék szemeik. Az aranyosság pedig annyira áll közel hozzám, mint hozzá a tapintatosság.

- Az istenek szerelmére! – akad ki Rose, mielőtt én megtehetném. – Csak egy riadt gyerek!

Hé! Most épp a védelmemre száll, vagy ő is kötekedni akar? Egy agyontetovált, kék hajú, fülpiercinges punk bűnöző vagyok, és ezek úgy kezelnek, mintha most hoztak volna el a napköziből. Épp én is beszállnék a vitába, hogy se aranyos, se őzikeszemű, se riadt gyerek nem vagyok, mikor Seb ellopja előlem a porondot.

- Én nem félek semmitől. – A pillantásom az ébredező rasztára rebben, és a marcangoló bűntudat ismét a hatalmába kerít. Tőle is bocsánatot kell kérnem, ha kijózanodik. A homályos tekintete alapján ez még nem történt meg. – Roooose! Életet és frissítő energiát hozol ebbe a gödörbe! – Ebben mondjuk igaza van. Ha csak Jake lett volna itt, mikor visszaértem, lehet, hogy már megöltük volna egymást.

- Ne udvarolj, még fel sem ébredtél teljesen – dorgálja meg halkan Sebet is a törp, de a szavaiban inkább aggodalom bujkál, mint harag. – Hogy érzed magad?

Hogy lehet egy ilyen tündéri nő Jake partnere? Lehet, hogy direkt úgy osztják be a rendőröket, hogy minden párosban legyen egy izomagyú és egy elragadó személyiség is. Igazán kiegyensúlyozott. Náluk kicsit szélsőségesre sikerült a dolog. Egy zsörtölődős, mogorva, de irritálóan atletikus óriás és egy aprócska, de tüneményes törp. Együtt kiadják a nem létező szuperzsarut.

- Tök jól vagyok – válaszolja Seb szinte még az álomporon nyammogva. – És a kölyök? – A homályos szemek felkutatnak, és egy pillanatra elbizonytalanodok, hogy miért aggódik értem. Eddig azt hittem, hogy az eltűnésemet átaludta, bár az tény, hogy azelőtt sem voltam jó színben. – Kár, hogy átöltöztél, nem áll jól neked ez a sok fekete – dünnyögi bárgyú vigyorral, miközben felém lép. Jaj ne. Miért jön ide? Most komolyan? Hé haver, én nem vagyok az ölelkezős típus. Oké, ez tényleg megtörténik. – Te vagy a legújabb, legjobb haverom, haver. – Puszi is? Na ne. Ez már a jó ízlés határát súrolja. Alulról. Elfintorodva törlöm meg a nyálas arcomat. – Mi kockák, tartsunk össze. – Buktad a bocsánatkérésedet haver, örülök, ha valaha le tudom súrolni az arcomról ezt a ragadós hippi nyáltengert. Nem is beszélve a leheletéről, amitől kész csoda, hogy nem rúgtam be újra. Az ég szerelmére. A kockák elvileg introvertáltak és antiszociálisak, most komolyan kaptam tőle egy nyálas cuppanóst? Mégsem tudom rühellni a csávót. Ennyire ki vagyok éhezve egy barátra.

Ezután beindul az őskáosz. Jake erősködik, hogy Sebnek ki kell tisztulnia, Seb értetlenkedik, Rose segíteni próbál, Jake még tovább köti az ebet a karóhoz, Rose röhejes buddha rébuszokban beszél, Seb játssza a butát, méghozzá elég profin. Mint mondtam: őskáosz. Ez a három tényleg olyan, mint a világ legfurcsább, legelfuseráltabb családja. De attól még család maradnak. Hosszú másodpercekig figyelem öntudatlanul Jake gondterhelt arcvonásait, mielőtt az ölembe ejtett kezeimet kezdem fixírozni.

Ha lett volna lehetőségem mágiát tanulni, lehet, hogy én sem lennék egyedül. Felesleges ezen rugózni, mégis azon kapom magamat, hogy időről időre visszatérnek a gondolataim erre a kérdésre. Vajon ha teljesen más körülmények között ismerem meg őt, milyen kapcsolatunk lenne? Fogalmam sincs, honnan jött ez a gondolat. Mégis milyen kapcsolatunk lehetne? Semmilyen. Kétlem, hogy ennek a frigid, munkamániás nyomozónak vannak nem rendőr vagy bűnöző ismerősei.

- Gondolom a nagy menekülésben eszedbe sem jutott enni. – Kis híján összerezzenek Jake hozzám intézett halk, bizalmas szavaitól. Rajtakapottan nézek rá, pedig tudom, hogy nem hallhatta a bizarr gondolataimat. Mintha ő maga is megpróbálna elbújni a felhajtás elől, aminek a katalizátora tulajdonképpen én voltam Seb leitatásával. Pont ezért próbáltam láthatatlan maradni, és pont ezért lep meg ennyire a semmiből az ölembe kerülő kajás doboz. A gyomrom hatalmasat kordul a látványától, a pillantásomat mégis visszacsábítja magára a sötétzöld, komoly szempár, amiből mint mindig, most is lehetetlen bármit is kiolvasni. Csak akkor van bármi fogalmam róla, hogy mi folyik a fejében, mikor épp üvöltözünk egymással. Talán ezért szeretem felidegesíteni.

- Kösz – motyogom alig hallhatóan. Mikor visszarángatják Jaket a veszekedésbe, egy hangtalan sóhajjal fordítom minden figyelmemet az ölemben landolt dobozra, csak fél füllel hallgatom az egyre komikusabbá váló alkudozást. Soha többé nem akarom részegen látni ezt az alkoholista idiótát. Beismerem, hogy egy szörnyeteget szabadítottam a világra. Egy vicces és groteszk mód szerethető szörnyeteget. Tényleg csak huszonnégy órája ismerem ezeket az embereket? Mintha egy örökkévalóság lenne.

Mire Seb és Rose végre-valahára eltűnnek az ajtóban, már a rizses hús felét belapátoltam a zacskóban talált műanyag kanállal. Az ajkaimon még ott játszik a mosoly, amit Seb összefüggéstelen agymenései varázsoltak oda, de tagadhatatlan idegesség telepszik rám a ténytől, hogy megint kettesben maradtunk Jake-kel. Feláll a szőr a tarkómon az érzéstől, ami hatalmába kerít. Valami mindig félremegy, mikor mi kettesben vagyunk. Úgy látszik, ebben kivételesen ő is egyetért velem, mert egy örökkévalóságig bűvöli meredten a csukott ajtót.

Már épp kezdek reménykedni, hogy csendkirályt fogunk játszani az este hátralévő részében, mikor a halk hangja higgadtan simul bele a szoba feszült mozdulatlanságába.

- Mégis mi volt ez az egész? – kérdezi hátborzongató nyugalommal. Lassan fordulnak felém a szoba sárgás fényárjában zöldnek ható szemek, amiket majdnem elrejtenek a homlokába hulló, fakófekete tincsei. Próbálom felidézni, hogy mindig ilyen volt e a színvilága, de általában nem láttam túl az unalmas, szürke öltönyein a diszkós találkozásaink félhomályaiban. Mikor lett több, mint egy arctalan detektív egy sziluettel, amit bárhol felismernék a sötétben? Talán mikor megmentette az életemet.

Ledermedek a komoly pillantásától, a hátamon hűvös borzongás szalad végig. Ha megint dühöngene, tudnék robbanással válaszolni a robbanásra, de ezzel a komor, halk kérdéssel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Az egyetlen utat választom, amit ismerek: a menekülést.

- Rose azt mondta, hogy nincs vita – idézem fel a nő intő szavait a szemeimet forgatva. Mindenkinek jobb lenne, ha egyszerűen csak nem beszélnénk. Sejtem, hogy a taktikám nem lesz sikeres, ezért becsukom, és magam mellé rakom az ételes dobozt. Ha belekezdünk az egyik üvöltözős, egymást megfojtó veszekedésünkbe, akkor jobb, ha nincs az ölemben egy nyitott doboz tele rizzsel.

- Arra egy pillanatig sem gondoltál, hogy meg is halhatsz? – érkezik a következő ostorcsapás. Pont ő kérdezi, mikor épp egy olyan kereszteshadjáratba rángat bele, amiben szinte biztos, hogy mind meghalunk? – Nem tudtuk hol vagy. Ha ilyen állapotban összeesel valahol, meg sem találtunk volna, Alistair.

Bárcsak meg tudnék szabadulni a tekintete súlyától. De nem tudok.

Bárcsak tudnám, mire gondol, mikor ezt mondja. De nem tudom.

Utálom, hogy megint eszembe jut, miként rángatott vissza a mágikus őrületből a nevemmel. Alistair. Olyan jól esett belekapaszkodni egy ismerős hangba azok után, hogy mindig egyedül voltam a titkaimmal. Még akkor is, ha ez a hang az övé volt. Vagy talán mert az övé volt. Bizalom. Bízok benne? Nem tűnik logikusnak, mégis tudtam, hogy meg fog menteni. Nem magam miatt, egyszerűen azért, mert így helyes.
És Jake azt teszi, ami helyes. Mindig azt teszi, ami helyes.

Ha mást nem is, ezt tudtam róla.

Hihetetlen, hogy tegnap történt az egész. Azóta mintha lelassult volna az idő, és heteket élnénk le órák alatt. Szerencsés véletlen, tekintve, hogy lehet, hogy csak óráink vannak hátra. A tetőn is úgy tűnt, mintha őszintén aggódott volna értem. Még mindig hallom a hangjában, de pont mint akkor, most is képtelen vagyok elhinni, hogy egy detektív aggódhat a bűnöző életéért, akit hónapok óta üldöz.

- A karodon még mindig ott a billog. Ők előbb rád bukkantak volna, mint én, és nem hiszem, hogy ők megvárták volna, hogy tálcán kínáld nekik a pendriveot, ha érted, mire célzok.

Hát persze. Az egész a pendriveról szól. Meg kéne könnyebbülnöm, hogy fény derült a rejtélyre, de akkor miért vagyok ilyen kibaszottul pipa? Eddig bírtuk ezzel a hamis, ránk erőltetett nyugalommal.

- Látom, csak a karriered a fontos – jelentem ki keserűn, felindultan. Nem is tudom, miért hibáztatom. Én is azt mantráztam magamban, hogy nem tartozunk egymásnak semmivel, és ez így is van.

- A picsába a karrieremmel! – veszi át egy pillanatra ő is az indulatomat, de a következő mondataiban el is hal. – Ember vagy Ali, nem egy kibaszott halhatatlan tünde! Tényleg megérte azért a pár holmiért az életedet kockáztatni? Együtt vagyunk benne a szarban, nem lehetsz ilyen felelőtlen. – Megszeppenve, tágra nyílt szemekkel meredek rá, miközben helyet foglal előttem. Nem tudom, hogy a szokatlan becenév vagy az „együtt vagyunk benne a szarban” kijelentés taglóz le. Azt hittem, hogy eldobnak, amint átadom az adatokat. Már elfogadtam, hogy nem válhatok egyik pillanatról a másikra a kis csapatuk részévé. A kis családjuk részévé. – Nem szoktam hazárdírozni, de most mindenemet feltettem arra, amit a tetőn mondtál félájultan. Sebastian és Rose pedig kérdés nélkül támogatnak minket. Felelősséggel tartozom értük. És most már érted is. Ha tényleg végig akarjuk csinálni ezt az egészet, el kell felejtened ezeket a kis magánakciókat. Tudom, hogy mennyire nem vagy csapatjátékos, de próbálj meg egy kicsit közreműködni. Ne értem, – az ajtó felé int, hogy félreérthetetlenné tegye a célzást – hanem értük.

Nem találom a szavakat, de még a gondolatokat sem. Legszívesebben ingerülten, forró fejűen a képébe vágnám, hogy nincs szükségem még arra a teherre is, hogy felelősséget vállaljon értem. Így is épp elég bűntudatot viszek magammal a másvilágra, és hála az elbaszott döntéseimnek, már ki van ásva és fel van vésve a sírom. Minden lépésem egyre közelebb visz ehhez a sötét gödörhöz. Ezen a ponton merő ostobaság felelősséget vállalnia értem, mégsem vagyok képes belekötni a szavakba, amik felérnek egy váratlan békejobbal. Azt hittem robbanni fog. Mindent megtettem, hogy kiprovokáljam, de nem sikerült. Helyette felajánlotta a lehetetlent, hogy mégis egy csapat legyünk. Mindig olyan helyeken támad, ahol nem tudok védekezni. Már nincs veszítenivalóm, szóval akár megpróbálhatok együttműködni is.

Mielőtt felocsúdhatnék, gyermeteg, szégyellős mentegetőzésen kapom magamat.

- El kellett szabadulnom innen. A mágiámnak befellegzett és ez a szoba nem engedte, hogy regenerálódjon – magyarázom halkan az indokaim észszerű részét. Persze a nyomósabb része az volt, hogy fel akartam szívódni. Azóta sem jöttem rá, hogy mi ez az idegen kötelességtudat, ami visszarángatott a szabadság pereméről. Lehet, hogy egy lassan éledező csapatszellem.

- És úgy gondoltad, hogy ha ezt megemlítenéd, akkor sem engedtelek volna sehová. – Csak egy bólintással válaszolok a tényszerű kijelentésre. Nem véletlenül volt kulcsra zárva az ajtó, és figyeltek árgus szemekkel ketten. Ha közöltem volna, hogy levegőznöm kell, az arcomba röhögött volna, hogy szép szökési próbálkozás. Fogoly voltam. – Nem vagy fogoly – jelenti ki a gondolataim pontos ellentétét. Talán már tényleg nem. Ha másra nem is, erre jó volt ez a kis kiruccanás. Én is rádöbbentem, hogy nem akarok lelépni, és talán ő is. Mindkettőnknek szüksége volt erre a megerősítésre. Lehet, hogy ezt a gondolatot meg is osztanám vele, ha nem vonná el a figyelmemet a vállamra nehezedő kéz. Még a fekete, vastag mackópulcsimon keresztül is érzem az érintése melegét. Pár órája öltem volna ezért a melegért, de most irritál. – Biztosan kitaláltunk volna valami megoldást – teszi hozzá tőle szokatlan gyengédséggel. Úgy beszél hozzám, mintha kölcsönvette volna Rose stílusát, mert látta, hogy azzal lekenyerezhető vagyok. Jobban szerettem, mikor ingerült volt. Erről nem tudom eldönteni, hogy őszinte e. Kétlem, hogy az.

- Mindig üvöltözöl velem – hívom fel a figyelmét a tényekre, miközben lelököm magamról a nem kívánatos érintését. Elhúzza a kezét, de a melege még hosszú ideig a vállamon marad.

- Mert mindig kihozol a sodromból. Te jobban, mint mások. Büszke lehetsz magadra.

Én hozom ki őt a sodrából? Inkább fordítva. Amíg meg nem ismertem, azt hittem, hogy egy chill, jófej ember vagyok, de vele olyan sokáig játszottuk a rendőrpandúros macska egér játékunkat, hogy nem tudjuk ledobni a fejünkre nőtt a szerepeket. Most mégis sikerül percek óta fenntartani egy nyugodt hangvételű, felnőttes beszélgetést, amiben remélhetőleg mindketten megpróbáltunk legalább egy kicsit őszinték lenni.

Te jobban, mint mások. Idegesít, hogy mosolyognom kell a szavaitól, és még jobban, hogy tényleg büszke vagyok magamra.

Kicsit ellazulva, szórakozott mosollyal húzom fel a lábaimat az ágyra. A békés beszélgetésünk váratlanul kellemes hangulatot hagyott maga mögött, viszont az elillanó idegességem csontig hatoló kimerültségnek ad helyet. A lelassuló pulzusommal párhuzamosan lesznek egyre nehezebbek a szempilláim is.

- Most hogy érzed magad? – kérdezi, megtörve a hosszúra nyúló csendet. Mostanra a gondolataim is lomhák. A semmiből szakadt rám ez a mindent felülíró fáradtság. Nincs erőm másra, csak tömör őszinteségre.

- Borzasztóan fáradtan. Jobb volt odakint. De most már megmaradok. – Tőmondatokban ez a lényeg. Azt hiszem. Egy ágyon ülök, most már csak vízszintbe kéne dőlnöm, és lehunyni a szemeimet, de foggal körömmel küzdök a csábítás ellen. Még nem akarom elengedni ezt a pillanatot. Félek, hogy mire felébredek, újra ellenség lesz a velem szemben ülő férfiból.

- Öltözz fel – jelenti ki, miközben feláll a székről, és visszaveszi a fehér pólója fölé a kapucnis pulcsit, ami délelőtt még az én hálóingem volt. Néhány másodpercig csak bambán nézem, de a mozdulataiban megbújó céltudatos lendület és a kíváncsiság elhessegetik a fáradtság egy részét. Lehetek akármilyen kimerült, egyelőre nem fogok vitatkozni, ha ki akar vinni innen. A fekete bőrdzsekim helyett a jó barátommá váló vastag szőrmepokrócot terítem magam köré, és szótlanul követem a kifelé vezető lépteit.

A kis kirándulásomnak hála már ismerem a terepet, így nem lepődök meg, mikor a szeméttelep roncsdombjai között kezdünk el barangolni. Valahogy sejtettem, hogy nem egy ízléses kis kávézóba vezet az utunk, pedig ölnék egy tejszínhabos kapucsínóért.

Az egyik domb lábánál egy rózsaszín szövetes, kicsit szakadt, kicsit rozsdás, de a hulladékkupacokhoz képest jó állapotban lévő hintaágy vár minket. Hunyorognom kell, hogy a távoli utcalámpák gyér fényében kivegyem a rögtönzött pihenőhely részleteit. A foltos hintaágy mellett egy asztal van, aminek ugyan hiányzik egy lába, de a rajta pihenő faragott, az időjárás viszontagságainak kitett füstölőtartót még pont elbírja így is. A piszkos asztallapon szétfolyt és megkeményedett világos viaszfolt fénykorában talán egy illatgyertya volt. Szinte látom a lelki szemeim előtt, ahogy Seb a hintaágyon elnyúlva szívja magába a füstölő kacskaringós füstcsíkját, miközben gondtalanul dudorászik ezeken a megkérdőjelezhető tisztaságú szivacspárnákon. Szerencsére azok után, hogy eltöltöttem egy fél napot az alsójában, szóval túl vagyok azon, hogy a szivacs tisztaságán parázzak.

Megkönnyebbült sóhajjal rogyok le a hintaágy egyik oldalára, hogy helyet hagyjak Jakenek is, bár őszinte kétségeim vannak, hogy ez az ócskavas elbírja e még a súlyom hatszorosát. A fejemet hátraejtve bűvölöm az ülés fölött lévő kifeszített napellenzőt, amin egy öklömnyi lyuk tátong.

- Seb rakta össze – magyarázza Jake, miközben letelepszik mellém. A vas nyikorgása fülsértő az éjszaka nyugalmában, de tartja magát a váz. Egyelőre. Mesélték, hogy a bunkert is együtt építették. Vajon itt is sokat ücsörögtek egymás mellett? Elképzelni sem tudom, milyen lehet ennyire régóta és ennyire jól ismerni valakit. Kicsinyes az irigység, amit érzek, de nem tudok küzdeni ellene.

A tér mintha összeszűkülne a jelenlététől. A válla az enyémhez ér, és a vágyott álomvilág még távolabb reppen, mint egy riadt pillangó, ami kicsúszik az ujjaim közül, mielőtt végre elkaphatnám. Eddig szélesebbnek tűnt ez a hintaágy.

- Micsoda szemétbirodalom – ámuldozok többnyire őszinte, csak egy icipicit ironikus csodálattal. Egy szemétbirodalom, amit bekebelezett az idő, és amit mindenki elfelejtett. Még a szaga sem olyan förtelmes, ahogy az ember várná. Valószínűleg azért, mert ez egy viszonylag szeles városrész. A szél most is tompán süvít a halmok között, patkányok kapirgálását és kóbor macskák halk neszeit hozza magával a távolból. Groteszk idill. Azt juttatja eszembe, mikor a nagyapám farmján a szabad ég alatt aludtam. Sosincs igazán csend, mégis mindig mélységes, fülsüketítő csend van. – Csodálatos ez a csend – sóhajtom önkéntelenül, szinte csak magamnak.

- Már hallod őket? – kérdezi néhány perc békés pihenés után.

Annyira ledöbbenek, hogy egy ideig válaszolni sem tudok. Elfelejtettem, hogy ő az egyetlen ember, aki ha figyel, megértheti, hogy a csend, amiről én beszélek, az nem ugyanaz a csend, amiről bárki más beszélne. És Jake mindig figyel. Szinte pofán csap a tény, hogy jobban ismer és többet tud az igazi életemről, mint a barátaim és a családom együttvéve.

Aligha juthattam volna ennél szánalmasabb következtetésre ma este, így mindennek a végén. Ez lesz a sírkövemre vésve: Aki szerette, nem ismerte. Aki ismerte, nem szerette.

Kibaszott ironikus. Ahhoz képest, hogy november van, az éjszakai szél még nem büntet csípő hideggel, pedig most jól esne, ha egy jeges fuvallat magával vinné ezeket a gondolatokat. Titkon persze azért örülök, hogy már nem vacogok.

- Ahogy erősödök, egyre hangosabbak. Nem zavaróak, csak egy megszokható zümmögés a tudatom mélyén.

- Csak – emeli ki egy szavamat keserű hangsúllyal. – Ez a zümmögés tette Sebet alkoholistává.

A meglepően személyes vallomása felcsalja magára a tekintetemet, de a sötétbe olvadó arcvonásai semmit nem árulnak el azon kívül, hogy engem néz. Nem tudom, hogy végre válthatok néhány szót a baráttal, akit Seb történeteiből ismerek, vagy ez még mindig a detektív egy trükkje, hogy személyes titkokat csaljon elő az ellenségéből. Belőlem. Ha a második, akkor gyűlölöm érte, mert működik. Bárcsak az első lenne.

- Nekem a zene hallgattatja el őket. A zene és az adrenalin – vallom be megadóan.

- Egy ideig abból meglesz az adagod. – A gúnnyal átszőtt hangja előcsal belőlem egy fanyar nevetést. Igaz. Most egy darabig nem kell messzire mennem egy kis adrenalinért. Kár, hogy a monoton halálfélelem önmagában még nem elég izgalmas, hogy ne tudjak másra figyelni mellette. Például az elmémet széttépő hangokra. Persze ez még a jövő problémája, most még túl gyenge vagyok hozzá. – Remélem tudod, hogy még nem vagy elkésve. Még tanulhatsz, ha túléljük ezt az egészet.

Hiába fordítja komolyra a szót, nem látom magam előtt azt a jövőt, amiben szabad, lélegző ember vagyok. Ha véletlenül mégis odajutnánk, még az is lehet, hogy tanulnék. Megmutatnám neki, hogy mire vagyok képes, és akkor kénytelen lenne egyenrangúként kezelni. Annyira unom, hogy itt mindenki gyereknek néz. De nem fogunk odajutni, ezért könnyebb elviccelni a választ.

- Úgy érted, mikor elintézed, hogy teljes amnesztiát kapjak? – vigyorgom felé kihívóan. Meg mernék esküdni, hogy egy mosoly árnyékát láttam az arcára vetülni, de lehet, hogy csak a végkimerültség játszik velem otromba játékokat. A másodikra tippelek, mert még nem esik piros hó az égből.

- Attól függ, mekkora segítség leszel – csapja le a magas labdát. Halkan kuncogva folytatom a szópárbajt, amibe nem gondoltam volna, hogy önként beszáll.

- Uncsinak hangzik a tanulás. Jobban szeretek lobbanékony detektívek agyára menni. – Még mindig töretlen a mosolynak tűnő árny, pedig meg mertem volna esküdni, hogy ezzel kicsinálom.

- Ha még egyszer Ace mögé bújsz, a saját kezeimmel hajítalak be a dutyiba – közli szárazon. Hé. Ez így kicsit sem mókás. Buligyilkos.

- Ha elkapsz – fűzöm hozzá félvállról.

- Egyszer már elkaptalak. – Jackpot. Most már a hangjában is tisztán hallani az ajkai derűs görbületét. Tudtam én, hogy a megnyerő személyiségemnek még egy házsártos krumplizsák sem tud ellenállni. Megérte a sok év színpadi tapasztalat.

- Szerencséd volt – bizonygatom a nyilvánvalót. Remélem nem lombozom le vele nagyon. – Még mindig a sötétben tapogatóznál, ha nem futunk össze teljesen véletlenül a baromarcú drogdíler miatt. Lásd be, sosem kaptál volna el enélkül.

- Meglehet. De akkor ki mentett volna ki a szorult helyzetedből? És hidd el, az a szarházi nem állt volna meg a két szép szemedért. – Fúj. Ha jól emlékszem pont a két szép szememért akarta mindazt, amit akart. Tudat alatt már ki is töröltem ezt az emléket, felülírta mindaz, ami közvetlenül utána történt, és felforgatta a teljes életemet: Jake.

- Fúj – ismétlem meg hangosan is a viszolygásomat. – Kösz, hogy emlékeztetsz. Azért egy ponton észrevette volna, hogy mi van a lábaim között. – Legalábbis szeretném azt hinni, hogy nem voltam egy hajszálra attól, hogy egy brutális, erőszakos melegszex áldozata legyek. Még egyszer fúj. Amúgy az égvilágon semmi bajom a melegekkel, amíg nem akarnak például megerőszakolni.

- Gondolod, hogy zavarta volna?

Elgondolkozok a kérdésen. Nem rémlik, hogy láttam volna valaha azt a nyomoroncot pasikat megkörnyékezni. Gyanítom, hogy tényleg csak a hosszú hajam és babapofim áldozata lettem. Többet kéne gyúrnom.

- Mivel általában csajokat molesztált, igen – felelem végül.

Jake egy halk sóhajjal engedi el a témát, és nekem is tovább terelődnek a gondolataim. A gondolat, hogy ilyen brutalitás utolérhet egy ártatlan, átlagos dj-t, aki egyszerűen csak kávézni akar egyet a szünetében, mellbe vág. Tényleg egy gusztustalan fertő ez a város. Kívülállóként is majdnem a Bloom térnyerésének az áldozata lettem. Mert ez már régóta nem csak egy drog, hanem egy széles körben kiépült bűnszervezet, kedvükre garázdálkodó, undorító gazemberekkel. Ennek a tudatában talán kevesebbet kéne okolnom magamat, hogy Ace-ként végül mégis belekeveredtem. Végülis nem ez volt Ace eredeti célja? Segíteni.

Ez is illene a sírkövemre, kicsit kevésbé szánni való, mint az előző. Segíteni akart. Ezt akár még Jake is kölcsönveheti. Persze csak üres, jelképes sírjaink lesznek, mert a testünk az óceán fenekén pihen majd a mélyvízi halakkal.

Hosszút pislogva ejtem hátra a fejemet, magamhoz ölelem a felhúzott térdeimet, és hallgatom a szél megnyugtató süvítését, miközben némán szórakozom a helyzetünk komikusságán. Pont úgy, mint mikor a hajamat szárította az életmentő forró zuhanyom után. A körém csavart takaró melege felidézi a meleg cseppek érintését a bőrömön még itt, a hűvös éjszakában is. Lehunyt szemekkel idézem fel az alig látható mosolyt a sötétzöld pillantás mélyén.

- Elmeséled, hogy született Ace? – kérdezi, de a hangja mintha víz alól szólna. Pedig még nem is süllyed az élettelen testünk az óceán feneke felé. Egy örökkévalóságig tart kinyitni a szemeimet, és megkeresni a szavaimat.

- Sok nagyon rossz döntés és egy tinédzser bizonyítási vágyának az eredménye – sóhajtom suttogva, mert a hangomat már nem sikerült megtalálni. – Egyszer elmesélem, de most túl álmos vagyok – dünnyögöm az orrom alatt, mielőtt elkábulva lazulok bele a sötétségbe. A fejem megpihen az első akadályon, ami megállítja a zuhanásban, most még az sem érdekel, ha ez Jake válla. Nem tudom, honnan ilyen ismerős az illata, mert még soha nem voltam ilyen közel hozzá. Legalábbis ébren.

Most sem vagyok ébren.

Még nincs is időm rendesen elnyújtózni a frissen érkezett álmok között, már kiragadnak belőlük. Kipattannak a szemeim, és felülök, vészharangokat kondít bennem a halk, lüktető pittyegés a halántékom mögött. Ezt az elektromos lenyomatot álmaimban is felismerném. Szó szerint.

- Rendőrségi drón. Nyugatról. Harminc méterre. – Hadarom el egy lélegzetvétellel. Sokkal előbb észre kellett volna vennem. Hogy nem vettem észre előbb?!

A fenébe.

Nyilvánvaló, hogy az eldugott kis bunkerünkbe nincs időnk visszaszambázni, ezért az egyetlen esélyünk a rejtőzködés. Én még ki sem szabadultam az első pánik fullasztó szorításából, Jake már cselekszik. Takaró fel, ellök, fölém támaszkodik, takaró le. Elkerekedő szemekkel szorulok a teste alá a heves helyezkedéstől vadul billegő hintaágyon. Nehéz és forró. A rozsdás fémváz fülsüketítő nyikorgása vészjóslóan üvölt a csendhez szokott füleimben. Túlüvölti a gyorsan közeledő ütemes pittyegést és a szívem szélsebes dübörgését is. Az egyik kezem a fejem fölé szorult a hirtelen mozdulatsorozatunkban, de ez most kapóra jön. Nem tudom, honnan szerzek elég lélekjelenlétet, de egy gyors mozdulattal kinyúlok a testünket elfedő pokróckupac alól, és a vázba kapaszkodva állítom meg az árulkodó hintázásunkat, majd csiga lassan visszahúzom a kezemet. Visszatér a csend illúziója. Végre mi magunk is belefagyunk a minket övező világ mozdulatlanságába. Én a szivacsba passzírozva, ő fölöttem támaszkodva. Óráknak tűnő másodpercekig várunk lélegzet visszafojtva a pokróc takarása alatt. A drón a szemétdombok közötti ösvényeken körözve fésüli át a terepet. Mikor mellénk ér, a propellerek halk susogása belekeveredik az éjszaka neszeibe. Mindvégig érzem a pozícióját, de tudom, hogy ez nem elég. Hallgatnom kell. Tudnom kell, ha beriaszt, mert akkor nem maradhatunk itt. Hosszút pislogva koncentrálok, hogy a hálózati jelekben felismerjem a mágikus nyelvet, aminek a létezéséről csak én tudok.

Egy pillanatra gyenge, halványkékes félhomályban villannak fel Jake meglepett arcvonásai a rejtekünkben.

- Mit művelsz? – szűri alig hallhatóan a fogai között. A mellettem megtámaszkodó kezét leheletnyit arrébb csúsztatva fekteti a tenyerét a szemeimre, hogy elrejtse a passzív mágiám tompa, fényes felsejlését. Lehunyom a szemeimet, de nem lököm el a kezét. Egyrészt mert nem akarok mozgolódni, másrészt mert az érintése súlya kellemesen elcsitítja a halántékom dübörgő lüktetését. Megnyugtat.

Mindenkinek van egy gyenge pontja a mágiájának. Az enyémnek például az, hogy még ha nem is használom, csak olvasok a jelek között, egy kicsit felizzanak a szemeim. Ha nem lenne vaksötét, érzéki csalódásként is el lehetne könyvelni. Nem tudom, hány csajtól kaptam már meg a bulikban, hogy olyan élénkek a szemeim, mintha világítanának. Jé.

- Csss. Csak hallgatózok. Ne parázz már – suttogom a feszült válaszomat, de a koncentrációm mindvégig a drón által kibocsátott hálózati üzeneteken marad. Nincs riadó. Eddig jók vagyunk.

Újabb hosszú másodpercek telnek el, mire a drón folytatja a körkörös pályáját a szeméttelepen át. Egyre távolabb és távolabb tőlünk. Húsz méter. Ötven méter. Elhallgatnak a jelek finom dübörgései a halántékom belső falán, de a szívem még mindig ki akar ugrani a mellkasomból. Lassan jövök rá, hogy miért. Túl lassan.

- Szállj már le rólam. Nem kapok levegőt – dühöngöm vadul rúgkapálva. – Ez aztán kurvára csodálatos ötlet volt, de legközelebb én leszek felül.

Fogalmam sincs, miért rá vagyok mérges, de ha nem vezetem le valakin a testemben felgyülemlett feszültséget, felrobbanok. Felkel rólam, és én is talpra ugrok, mintha égetne a szivacs, amiben talán még mindig ott van egy Al formájú lenyomat.

- Bármikor lehetsz felül – jelenti ki szórakozottan, és csak ekkor döbbenek rá az iménti szavaim kettős értelmére. Persze neki is pont most jut eszébe összekaparni egy kis humorérzéket. A legjobbkor.

- Szarjál sünt – dünnyögöm, miközben magamhoz szorítom a takarót, és elindulok vissza a kis bunkerünk felé. Eszem ágában sincs még egy percet itt maradni, épp elég izgalom volt ez egy estére. Mindkettőnk részéről ostoba és felelőtlen döntés volt kijönni ide. Most már tényleg kurvára aludni akarok. Olyan messze Jake-től, amennyire messze csak lehetséges abban a kicsi szobában. Idegesít.

Olyan halkak a léptei, hogy nem hallom, de mégis érzem a jelenlétét. Bárki más azonnal kifaggatott volna, hogy mágiát használtam e, de logikus, hogy ő nem tette. Még nem teljesen értem, hogy működik az ereje, de ha tényleg a mágikus lenyomatokat érzékeli, akkor látnia kellett, hogy csak a passzív mágiámra támaszkodtam. Egyszer talán megkérem, hogy meséljen róla. Egyszer talán leszünk elég jóban, hogy meg is tegye.

- Kiderítetted, hogy beriasztott e? – kérdezi olyan higgadtan, mintha nem az előbb küldtem volna el indokolatlanul a picsába. Tényleg kezdünk összehangolódni, már nem veszi magára a sértéseimet.

- Nem. Mármint igen – zagyválom ostobán. – Nem riasztott be – foglalom össze végül érthetően. Összevissza beszélek, mint valami túlpörgött agyalágyult. Azt nem öntöm szavakba, hogy mit derítettem még ki a hálózati üzenetváltásokból. Azt, hogy engem keresett. Ez volt az egyetlen célja, semmi más. Biztos vagyok benne, hogy nem a rendőrség akarja ilyen agresszívan a fejemet venni. Tényleg elindítottunk egy háborút. Egy háborút, ami vagy megváltoztat mindent, vagy kitörli a létezésünk emlékét is.

https://www.youtube.com/watch?v=GZrddJPGp1I

Ismét felsandítok rá. Ha választanom kéne, hogy ki álljon mellettem, mikor szembeszállok a legyőzhetetlennel, lehet, hogy őt választanám. Persze előbb vágnám ki a saját nyelvemet, mint hogy ezt eláruljam neki.

- Jó döntés volt, ügyes voltál. – Az ujjai a hajamba túrnak, mint egy igazi filmbeillő, büszkén atyáskodó gesztus. Nem tudom, hogy az arcom lett forró vagy a hőmérséklet zuhant egy hatalmasat.

- Tök mindegy – rázom meg a felborzolt tincseimet sértetten. Már nem tudok rá nézni. – Ne kezelj úgy, mint egy gyereket.

„Meg kell adni azt az esélyt, hogy az ember ösztönös döntései jók. Lehet sok ellenérv, de arra kell indulni, amerre az érzékeink visznek.”

– Akkor is aludnod kéne, haver – dünnyögi Sebastian. Ő sem túl élénk, belőle is kivette az energiát a rendőrségi akció és az utána következő cirkusz. Nem hibáztatom, amiért fáradt. Most, hogy az adrenalin elszivárgott a vérünkből, csak ez a tompán lüktető millióéves fáradtság maradt. – Mindjárt leájulsz a székről.

– Rose hoz hálózsákot, majd ha elment, alszom – dörgölöm meg az arcom, hogy felserkentsem egy kicsit a vérkeringésem, de hiába. Az órámra pillantok, de az idő, mintha megállt volna egy helyben. Kicsinálja az idegeimet ez a várakozás. Információk hiányában azt sem tudom, hogy mi történik a városban... vagyis az őrsön.

Alistar rikítóan színes pulóverét látom meg a szemem sarkából, ahogy megmozdul. Talán még cöccög is egy kicsit, de lehet, hogy ezt már csak képzelem. Magára tekeri a takarót és olyan lassan kászálódik ki az ágyból, mint egy reumás lajhár. Reszketeg léptekkel áll meg előttem. Már-már várom, hogy kényelembe helyezze magát az ölemben, amikor türelmetlen hangja visszaránt a valóságba.

– Aludj – int kócos fejével az ágy felé. – Nekem tök mindegy, hol haldoklom. Az, hogy még képes a szarkazmusra, teljességgel kizárja a lehetőségét annak, hogy haldoklik. Bár az ő esetében a szarkazmus olyan természetes, mint a lélegzetvétel. – De ha nem engedsz leülni, összezuhanok – morog tovább türelmetlenül.

Felkelek a székből, és a következő pillanatban Alistair már úgy ül a helyemen, mintha én nem is ültem volna ott az elmúlt fél órában. Érzem, ahogy egyre nagyobb köd telepszik az elmémre. Nem húzhatom tovább.

– Tartod a frontot, Seb? – pillantok a kérdezettre, aki elcsigázottan mosolyog, majd lassan bólint egyet.

– Persze, haver – biztosít.

– Meg ne köszönd – morogja a takarókupac, majd hozzáteszi – Seggfej.

Válaszra sem méltatva ülök le az ágyra. Ahogy ezt teszem, megérzem az ósdi matrac saját gravitációs mezejét, ami úgy húzza magába a testem, mintha egy bitang erős mágnes lenne. Elfekszem és lehunyom a szemeim. Hallom, ahogy a kölyök szöszmötöl valamit a hősugárzóval, és már nem érzem a bőrömön a melegét, de ha most fegyvert is fognának a fejemhez, akkor sem bírnám már kinyitni a szemem.

Sebastian lekapcsolja a villanyt és visszaroskad a székére. Aztán kisvártatva meghallom, ahogy halkan duruzsolva beszélgetésbe elegyednek, de szavaik értelme már nem ér el hozzám. Olyan, mintha háttérzajként hallgatnék egy öreg rádiót. Még pár perc és ez a monoton, halk beszélgetés teljesen elnyom, és már alszom is.

***

Amikor végre kinyitom a szemem az egész szoba teljes sötétségbe borulva, némán vesz körül. Valamikor Sebastian és a kölyök is elaludhattak, mert csak egyenletes szuszogást hallok. Lassan, még csak félig ébren kezdek tapogatózni a telefonom után, de nem találom. Furcsa. Pedig meg mertem volna esküdni, hogy itt volt kéznél. Aztán bamm! Beindul a vészcsengő a fejemben.

Na ne!

Kiugrok az ágyból és felcsattintom a villanyt. Sebastian úgy alszik, mint egy jóllakott óvodás. Nem csoda, hiszen az üres vodkás üveget ölelgeti. Alistairnek azonban nyoma sincs. Odalépek barátomhoz és rázogatni kezdem a vállát.

– Seb – szólongatom. – Sebastian! Hol van a kölyök?

Kinyitja a szemeit, de nem lát, mert még mindig alszik. Szája sarkában megcsillan a nyál. Dünnyög egy kicsit, aztán idült mosollyal beszélni kezd.

– Az irányított meditáció lényege a lélegzés, haver – vigyorodik el, aztán újra bekómál.

A következő mozdulatommal megragadom a kilincset, de mozdulatom megfagy. Ha ránk zárta az ajtót, megbaszhatjuk. Egy gyors pillantást vetek az órámra, nemsokára öt. Rose negyed hatnál előbb nem ér ide, ha a biztonságos útvonalakat használja. Veszek egy mély levegőt és lenyomom a kilincset. Enged a nyomásnak. Aprót sóhajtok megkönnyebbülésemben. Lehet, hogy egy kis pöcs, de nem szörnyeteg.

Kinézek az ajtón, először jobbra, aztán balra, végül kilépek és valami a talpam alá kerül. Lenézek és ekkor látom meg a telefonom. A kis rohadék! Ökölbe szorulnak a kezeim, ahogy ellenállok a késztetésnek, hogy azonnal utána menjek. Valakinek itt kell lennie, amikor Rose megérkezik, és Sebastian nincs olyan állapotban. Frusztráltságomban egyik öklöm szerelmes csókot vált a betonfallal. Aztán visszalépek a szobába.

A takarókupacot visszadobom az ágyra, és leülök a székre. Hallgatom Seb félig hortyogó szuszogását és közben átkozom magam, amiért nem nyeltem le a kulcsot, mint ahogy Alistair lenyelte a pendriveot.

Amikor Rose megérkezik, részben letettem arról, hogy valaha is előkerítsük a szökevényt. Elhozta a táskámat, ahogy kértem. És vacsorát is hozott hármunknak, arra számítva, hogy a kölyök még itt lesz. Sőt, fogalmam sincs, hogy csinálja, de sikerült megszereznie a gyógyszert is. Sokszor kételkedem benne, hogy ez a nő egyszerű halandó lenne. Inkább olyan, mint egy őrangyal, vagy tündérkeresztanya.

Mindent elmesélek társamnak arról, ami a kórházban történt és azután, hogy megszöktünk. Arca egyre komorabbá és gondterheltebbé válik. Egyetért velem abban, hogy értelmetlen lenne a keresésére indulnunk, hiszen azt sem tudjuk, merre mehetett.

Végül ő is ellát információval az őrsről. Nem jó a helyzet bent sem. McLean őrjöng. A rendőrök bezsongtak, mint egy hangyaboly. Fejetlenség van, a vezénylés szétesett. Mindenkit a robbantós terrorista érdekel. Hálistennek, csak ennyit tudnak róla. Bent az a szóbeszéd járja, hogy Alistair a modern kor Ikarusza, aki túl közel repült a Naphoz és megégette magát. Ugyanúgy viselkedett, mint mindenki, az ő helyében. Megsemmisítette a bizonyítékokat, aztán öngyilkos akart lenni, hogy ne kaphassák el. Amikor ez nem sikerült neki, túszul ejtette a nyomozót, aki le akarta tartóztatni, és most szökésben van. Az őrsön nem tudnak még a tiltott gyümölcsről, amit a kölyök leszakított a hálózatról.

Ez az egyetlen jó hír a mai napon. Ez adhatott volna némi előnyt, ha Alistair nem dönt úgy, hogy könnyes búcsút vesz tőlünk. Tétlenül ülünk a kis szobában és beszélgetünk. Számba vesszük a lehetőségeinket, közben megvacsorázunk. Végül megállapodunk abban, hogy ha Seb felébred, elmegyünk. Nincs értelme itt maradni.

Mégis maradni akarok. Legalább csak még egy napot, hátha felbukkan újra. Csak ezt a helyet ismeri. Nyilván nem a lakásomon fog felbukkanni, ha meggondolja magát. Már ha meggondolja magát.

***

Megmoccan a kilincs. Először fel sem fogom, hogy valaki áll az ajtó túloldalán, de Rose is feszülten elhallgat és a beszűrődő neszekre figyel. Ajkaim elé teszem a mutatóujjam és előveszem a fegyverem. Kibiztosítom és minden eshetőségre felkészülve lépek az ajtóhoz és fordítom el a kulcsot a zárban. Előttem egy megszeppent kölyök ácsorog egy bazi táskával a vállán, amit alig bír el. Szemei tágra nyílnak, ajkai csak enyhén, mint aki mondana valamit, csak nem tudja hol kezdje. Úgy néz ki, mint egy kölyökkutya, aki hazatért a városi csatangolásból, és jól tudja, hogy mennyire bűnös.

– Mi a francot művelsz itt? – sziszegem, és igyekszem ellenállni a késztetésnek, hogy leüssem a pisztollyal. Választ sem várva lépek el mellette és nézek körül a folyosón és ellenőrzöm a bejáratot. Óvatosan nyitom ki az ajtót és csak fél szemmel lesek ki a parkolóra. Nyugodtnak tűnik minden, de ez nem zárja ki azt, hogy ne lenne itt egy hordányi maffiózó. – Nem követett senki? – kérdezem, mikor visszaérek hozzá.

– Nem vezettem ide senkit, figyeltem – dünnyögi sértődötten. – Kurvára nem éljük túl ezt a szart, ha nem bízol a képességeimben.

- Te és a bizalom egy mondatban sem fértek meg egymás mellett – taszítom meg a kelleténél erősebben, hogy végre bedugja a képét a szobába. Beismerem, hogy ez overkill volt, de szavakkal le sem tudom írni, mennyire dühös vagyok, hogy átbaszta a fejem. Megint. És azt, hogy tudat alatt megkönnyebbültem, hogy nem holtan fekszik egy sikátorban. De ezt akkor sem ismerném be, ha megkínoznának.

– Bazd meg magad, Jake – köpi felém felháborodva. Igen a hangja és a nagy szája újra megtalálta magát. – Nem tartozom neked semmivel, mégis visszajöttem.

Elegem van abból, hogy azt hiszi, körülötte forog a világ. Lehet, hogy mégis csak megérdemelte volna, hogy összecsússzon egy sikátorban. Amíg bezárom az ajtót Alistair némán bámulja Roset, aki az ágy szélén ücsörög, a tőle megszokott kifürkészhetetlen nyugalommal.

– Csak mert pontosan tudod, hogy ez az egyetlen esélyed, hogy valaha szabad ember lehess – dobom hanyagul a kulcsot az asztalra. Akaratlanul is figyelem testbeszédét. Izmai olyan feszültségről árulkodnak, amit az ember akkor érezhet, amikor kivégezni viszik. Minden porcikája ugrásra kész, mintha bármelyik pillanatban meg kellene küzdenie az életéért. – Most is csak a saját seggedet mented.

– Bocs, hogy én nem prédikálok olyan álszent dumákról, mint a város megmentése, mikor igazából csak a kicsinyes bosszúvágy hajt apuci halála miatt – köpi felém a szavait.

A legjobb védekezés a támadás. Alistar most nem több, mint egy sarokba szorított vadállat. Már csak arra kéne ráébrednie végre, hogy nem én vagyok a sintér. Hiába élezi rajtam a nyelvét, az nem fog segíteni egy hangyányit sem a helyzetén.

– Nem fogok erről beszélni veled – jelentem ki. Aztán leveszem válláról a táskát és belenézek. Elfintorodom, és át sem túrom igazán. Csalódom benne, hogy nem okozott csalódást a táska tartalma. Ez annyira rá vall. – És megérte a kockázatot? Néhány kütyü és fekete ruha, remélem most már elég divatosnak érzed magad – vetem oda szemrehányóan.

– Nem ezekért mentem – nyögi ki nagy nehezen.

– Akkor kérlek avass be, hogy miért érte meg fényes nappal átcsörtetni a városon – dobom le a táskát.

– Mert nem terveztem visszajönni, te degenerált – háborodik fel, mintha én tehetnék róla, hogy végül mégis csak ide hozták a lábai.

Elfogy a türelmem. Keresztbe fonom karjaimat és önuralmat erőltetve magamra, nyugodtan szólalok meg.

– Szóval leitatod Sebet, hogy megszökhess, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve visszajössz és a második mondatodban bizalmat követelsz? – kérdezem, hogy ő maga is hallja, mekkora ordas nagy baromságot művelt, ha még nem fogta volna fel. Megszeppenve hápog, de hang nem jön ki a száján. – Évek óta küzd az alkohollal, és ezt pofátlanul kihasználtad, pedig egész nap azért rohangált, hogy neked segítsen – húzom el a szám. És valószínűleg Seb nem fog neheztelni rá, csak legyint rajta egyet és elvicceli az egészet, mintha nem is lenne olyan komoly dolog.

Sajnálom, én nem tudtam, hogy – hebegi, de aztán elhallgat. Lesüti szemeit, ajkai megremegnek, aztán pengevékonyra húzódnak. Elsápad, de homlokára apró gyöngyöket rajzol a veríték. Szaggatottan veszi a levegőt. Szorong. Egyik lábáról a másikra áll. – Igazad van – ismeri be vékony, elcsukló hangon. – Sajnálom – hajtja le a fejét.

Az asztalnak támaszkodom, ahogy figyelem a reakcióit, testbeszédét. Ha még több nyomást gyakorlok rá, összetörik. De még így sem látom rajta, hogy felfogta, mekkora veszélyben volt.

– És mi változott?

Egy pillanatig habozik a válasszal.

– Volt időm kiszellőztetni a fejemet, és rájöttem, hogy nem akarok életem végéig a barátaim és a családom nélkül élni – feleli.

– Az aktád szerint árva vagy – világítok rá az újabb hazugságára. Nem lep meg, hogy betört a rendszerbe és módosította magáról az adatokat. Én valószínűleg ugyanezt tettem volna, hogy megvédjem azokat, akik fontosak a számomra. Mégsem bírom megállni, hogy ne szúrjak oda még egyet a bordái közé. – Van bármi benned, ami igazi?

– Az, hogy most már tényleg segíteni akarok.

Reagálásként csak egy horkantásra futja. Hosszasan fürkészem a vonásait, kétségbeesett, fáradt szemeit, mielőtt megfogalmaznék magamban egy újabb dorgálást, de amint kinyitom a szám, a fiú háta mögött Rose némán leint. Odalép hozzá és gyengéden kézen fogja. Alistair, mint aki most ocsúdik fel, meglepve néz le a nőre, aki az ágyhoz vezeti és leülteti rá.

– Nem a katonaságnál vagyunk, Jake. – Hozzám beszél, de a fiúval foglalkozik. – Rose vagyok – mosolyog rá. Ásványvizet ad neki és kibontja a gyógyszeres dobozt. – Túl kemény vagy vele – nyom ki két kis fehér pirulát a tenyerébe és adja át a betegnek, aki meglepetésében elfelejt ellenkezni is. Rose közben kedvesen és türelmesen beszél hozzá, megérdeklődi, hogy hogy érzi magát, evett-e, szüksége van-e valamire. És Alistair engedelmesen bólogat és rázza a fejét, mintha a törp valami delejt bocsájtott volna rá.

– Ne dőlj be az aranyos pofijának és az őzike szemeinek – morgom az orrom alatt.

– Az istenek szerelmére! – fakad ki most társam. – Csak egy riadt gyerek!

– Én nem félek semmitől... – motyogja közbe félálomba Sebastian, mire mindhárman odakapjuk a fejünket. Barátomhoz lépek, aki laposakat pislogva emeli fel a fejét és néz körül a szobában. – Roooseee! – arca felragyog, ahogy meglátja a nőt. – Életet és frissítő energiát hozol ebbe a gödörbe!

– Ne udvarolj, még fel sem ébredtél teljesen – mosolyodik el Rose is. – Hogy érzed magad?

– Tök jól vagyok – bólogat lassan, de még így ültében is látni, ahogy imbolyog. – És a kölyök? – pillant az ágy felé. Ő itatta le, de Seb első szavaival azon aggódik, hogy mi van vele. Ez az idióta a szívébe zárná az egész világot. Elfintorodik, ahogy végig méri. – Kár, hogy átöltöztél, nem áll jól neked ez a sok fekete. – Odalép hozzá és magához öleli a fiút, aki vonakodva húzódik el tőle, hiába. – Te vagy a legújabb, legjobb haverom, haver – nyom egy gusztustalanul cuppanó puszit az arcára – Mi kockák, tartsunk össze – kacsint rá cinkosan.

– Seb – vonom magamra a figyelmét. Nagyon lassan fordítja felém a fejét és tekintete még ködös az alkoholtól és az alvástól. – Most nem maradhatsz itt.

– De én is segítek! – ellenkezik elakadó nyelvvel és végre elengedi Alistairt. – Itt az egész csapat, haver. Ne zárjál ki!

– Nem zárlak ki – teszem a vállára a kezem. – De ki kell tisztulnod. Rose elvisz haza.

– De nem akarok hazamenni! – fakad ki. – Segíteni akarok!

– A csakráid szívem – duruzsolja neki Rose. – Egy kész káosz, nem érzed?

Alistair felhorkan az ágyon, de nem kommentálja a jelenetet. Rose közben tovább beszél hozzá, győzködi, hogy a spirituális ereje annyira eltompult ebben a szobában, hogy egy másik helyen fel kéne töltenie a lelki elemeit, mielőtt segítene nekünk, hogy ez a szoba nem alkalmas a meditációra. Mindig is értett Seb nyelvén, és úgy tűnik, hogy lassan meggyőzi őt. Én közben a megfogom az érintetlen ételes dobozt és Alistar kezébe adom.

– Gondolom a nagy menekülésben eszedbe sem jutott enni.

– Kösz – motyogja az orra alatt.

– Akkor se vigyél haza, Rose – kúszik vissza hozzám a beszélgetés. Ha Seb tovább makacskodik, én magam fogom becsomagolni a társam autójába, baráti szívjóságból.

– De itt akkor sem maradhatsz most – szólok közbe.

– Jó,jó, haver, vettem, értem, nem vagyok teljesen hülye – legyez türelmetlenül maga előtt, és ismét Rose-hoz fordul. – Vigyél el Cyranhoz – csillannak fel a szemei.

– Nem hinném, hogy Cyran örülne, ha váratlanul betoppannánk – húzza el a száját a nő. – Főleg nem ilyen állapotban.

– Odafelé felhívom – vágja rá Seb és imbolyogva felkel a székből. – És hajnalban kihajózunk, és lefest a napfelkeltében, és az lesz a kép címe, hogy akt a jachton. – adja elő magát teátrálisan. Aztán hangosan felnevet. – Egy kibaszott zseni vagyok!

– Rendben zsenikém, akkor menjünk Cyranhoz – támogatja Rose a fellelkesült hippit az ajtóhoz. Bocsánatkérően néz vissza ránk.

– Menj csak – biccentek felé.

– Nincs több vita – szögezi le tárgyilagosan és szigorúan néz végig rajtam, aztán az elmélázva nyammogó Alistair-en is.

– Cserkész becsszó – hunyom le szemeim egy pillanatra. – Vigyázzatok az úton – engedem el őket ezzel a pár szóval, és feszülten figyelem, ahogy becsukódik mögöttük az ajtó.

Mintha a végtelenségig tartana, hogy a csukott ajtót bámulom. Hallom, ahogy Alistair az étellel szöszmötöl, de még nem akarok ránézni. Össze kell szednem a gondolataimat, mielőtt bármit is mondanék neki. Minden szavamat támadásnak veszi, mert eleddig minden szavammal őt támadtam. Őt okolom mindenért, pedig nekem nagyobb a felelősségem a kialakult szituációban, mint neki. Én döntöttem úgy, hogy megszöktetem a kórházból. Én döntöttem úgy, hogy ide hozom, annak ellenére, hogy egyikünknek sincs orvosi tapasztalata, főleg nem ilyen szélsőséges helyzetre, mint az övé. Én döntöttem úgy, hogy kettesben hagyom Sebbel, amíg lepihenek.

– Mégis mi volt ez az egész? – kérdezem csendesen, lassan felé fordítva tekintetem.

– Rose azt mondta, hogy nincs vita – közli szemforgatva, miközben összecsukja az ételes dobozt és hanyagul maga mellé ejti.

– Arra egy pillanatig sem gondoltál, hogy meg is halhatsz? – kérdezek újra, figyelmen kívül hagyva a megjegyzését. – Nem tudtuk hol vagy. Ha ilyen állapotban összeesel valahol, meg sem találtunk volna, Alistair – nézek komolyan a szemeibe. Eddig olyan volt számomra, mint egy nyitott könyv, de most nem tudok leolvasni semmit a vonásairól. Ez egy kicsit bosszant, s mivel nem válaszol, tovább beszélek. – A karodon még mindig ott a billog. Ők előbb rád bukkantak volna, mint én, és nem hiszem, hogy ők megvárták volna, hogy tálcán kínáld nekik a pendriveot, ha érted, mire célzok.

Arca eltorzul az elfojtott indulattól, és válaszát szinte csak a fogai közt szűri ki.

– Látom, csak a karriered a fontos – húzza el a száját.

– A picsába a karrieremmel! – morranok fel. – Ember vagy Ali, nem egy kibaszott halhatatlan tünde! Tényleg megérte azért a pár holmiért az életedet kockáztatni? Együtt vagyunk benne a szarban, nem lehetsz ilyen felelőtlen – felsóhajtok és leülök az egyik székre, amit szembe fordítok vele. – Nem szoktam hazárdírozni, de most mindenemet feltettem arra, amit a tetőn mondtál félájultan. Sebastian és Rose pedig kérdés nélkül támogatnak minket. Felelősséggel tartozom értük – rövid szünetet tartok, amíg tanulmányozom az arcát. – És most már érted is. Ha tényleg végig akarjuk csinálni ezt az egészet, el kell felejtened ezeket a kis magánakciókat. Tudom, hogy mennyire nem vagy csapatjátékos, de próbálj meg egy kicsit közreműködni. Ne értem – teszem a tenyerem a mellkasomra, aztán a csukott ajtóra mutatok –, hanem értük.

– El kellett szabadulnom innen. – Halkan beszél, ahogy megszólal, s többnyire a cipője orrát nézi. – A mágiámnak befellegzett és ez a szoba nem engedte, hogy regenerálódjon.

– És úgy gondoltad, hogy ha ezt megemlítenéd, akkor sem engedtelek volna sehová – állapítom meg, mire aprót bólint. – Nem vagy fogoly – teszem a vállára a kezem, ezzel elérve, hogy rám nézzen. Kék szemeiben különleges fény izzik. Magához vonz és egy pillanatra elfelejtem, mit is akartam mondani. – Biztosan kitaláltunk volna valami megoldást.

– Mindig üvöltözöl velem – rázza le magáról a kezem.

– Mert mindig kihozol a sodromból – válaszolom egyszerűen az igazat. – Te jobban, mint mások. Büszke lehetsz magadra.

Pár hosszú pillanatig csak szavak nélkül fürkésszük egymást, aztán megenyhül végre. A teste akaratlanul is ellazul, a feszültség engedni kezd, vállai megereszkednek, ahogy kényelmesebb testhelyzetet vesz fel és ajkai körül egy bizonytalan, halvány mosoly tűnik fel. Vagyis inkább egy mosoly kísértete, mert arca még mindig hamu szürke, szemei beesettek és karikásak. Szinte látom magam előtt, ahogy félájultan győzködi magát, hogy mekkora ötlet lenne megpattanni innen.

– Most hogy érzed magad? – kérdezem végül megtörve a csendet. Kedvére sétálhatott a friss levegőn, kapott végre gyógyszert, valamennyit evett is. Valamivel jobban néz ki, mint hajnalban, amikor fogvacogva, ájultan feküdt a hevenyészett paplan alatt. Elgondolkodik, mielőtt válaszolna.

- Ha az lesz az utolsó dolog, amit az életemben csinálok, akkor is a végére járok – nem kéne, hogy ennyire irritáljon a válasza, a tehetetlen düh mégis méregként árad szét bennem. Már megint nem tudok hatni rá. Mint a tetőn, mikor próbáltam megértetni vele, hogy nem csak fekete és fehér létezik a világban, most is süket fülekre lel a figyelmeztetésem. Hiba volt elmondani.

- Te teljesen hülye vagy – magam sem tudom, milyen érzelem uralja a szavaimat, leginkább talán a döbbenet. Nem találom az értelmet az eltökéltsége mélyén. Okos gyereknek tartom magam, általában értem, hogy ki mit miért tesz, de ehhez az elhatározáshoz csak egy szürreálisan szűk látókörű igazságérzetet tudnék csatolni. Egy olyan igazságérzetet, ami ebben a fertőtől bűzlő világban felér egy öngyilkossággal. Helyben is vagyunk.

- Tartozom ennyivel a városnak – visszaakasztja a hajszárítót a helyére, és látom rajta, hogy innentől falra hányt borsó lenne minden kérdés vagy érv. Ő már eldöntötte. Hiába kérdezném meg, hogy mégis mit tett érte ez a nyomorult város, amivel kiérdemelte, hogy az életét adja érte. Tudom a választ. Kurvára semmit. Felbasz. Legszívesebben megráznám a vállait, hogy térjen észhez, és ne dobja el feleslegesen az egyetlen életet, amit ebben az elcseszett univerzumban kapott, de képmutatás lenne. Én is eldobtam. És én még csak nem is elérhetetlen eszmékért vagy berögződött elvekért, hanem puszta meggondolatlanságból. Ostobaságból. A picsába.

Némán fortyogva engedem, hogy felsegítsen. Mikor kijöttünk a zuhanyzóba, nem voltam eléggé magamnál, hogy felmérjem a börtönöm környezetét, de most már igen. A visszaút során végigfuttatom a tekintetemet a hosszú folyosóról nyíló ajtókra, és a végén lévő bejáratra. Az ósdi vasajtó megereszkedett az idő súlya alatt, a beszökő huzat könnyedén rázza az egykori rozsdás keretében. Nincs bezárva, valószínűleg már el is rohadt a zárnyelv. Ez azt jelenti, hogy jó eséllyel a szobánk ajtaja az egyetlen akadály.

Az említett akadály zárja hangosan kattan mögöttem, mikor visszaérünk. Sajnos amíg ilyen árgus szemekkel figyelnek, épp elég ez a gagyi ajtó is, hogy megállítson. Még magam sem döntöttem el, hogy maradni vagy menekülni akarok, de egyelőre okosabb minden opciót nyitva hagyni.

A kicsi szoba dohos levegője egyből rám nyomja a bélyegét, mintha szűk satuba fogná a fejemet a halántékaimon. Az ágyhoz tévelygek, és erőtlenül lerogyok rá. Már nem tépi a fedetlen bőrömet a folyosó hűvös légmozgása, mégis jobban fázom, mint odakint valaha. A takaró ölelésébe menekülök, de a testem mélyén tomboló hideg ellen ez édeskevés. Azt hittem, segített a forró zuhany, de tévedtem.

Nem emlékszem a pillanatra, mikor a vodkáért nyúltam, de az íze legalább egy röpke időre magamhoz térít. Kibaszottul undorító. Sajnos a torkom végigégetésén kívül egy fikarcnyi meleget sem ad. Ez is több, mint a semmi alapon kortyolok még egyet. És még egyet. Hátha a negyedik korty hozza meg a varázst. A nevemet hallom a távolból, és rádöbbenek, hogy más is van a szobában rajtam és az új pajtimon, a vodkán kívül. Homályos pillantással nézek fel. Kurva nagy luxus lenne még fókuszálni is.

- Ne idd azt a szart – dorgál meg lemondóan az arc nélküli folt. Könnyű azt mondani.

- Lefagynak a lábujjaim – egy újabb korttyal nyomatékosítom a válaszomat. Sokkal egyszerűbb lenne úgy tenni, mintha jó lenne, ha nem lenne ennyire mocsokszar. – Seb azt mondta, ez melegen tart – és jelenleg a lelkemet eladnám egy kis melegért. – Vagy látsz itt valakit, akivel lehet szexelni? – a kérdés nyilvánvalóan csak költői, hiszen rohadtul nincs itt senki, csak mi ketten. Na mindegy. Valahol elkezdődött ez a beszélgetés, de azt hiszem, az elejére nem figyeltem. Faszomba ezekkel a kusza gondolatokkal. Most már értem, miért szidják az alkoholt. Vagy a haldoklást. Fingom sincs, melyik okozza. – Mit akartál mondani?

- Azt, hogy nehezebb lesz tisztára mosnod magad, mint szeretted volna. Jócskán megnövekedett a rendőrségi aktádban a bűnlajstromod – egy jobb pillanatomban valószínűleg sejteném, miről hadovál.

- Az egyetlen bűnöm, hogy hagytam, hogy elkapj – vigyorgom roppant elmésen. Így visszapörgetve ez még részegen is elég gagyi visszaszólás volt. Újra rápróbálok a kezemben szorongatott italra, hátha utána jobban fog tetszeni a saját poénom, de még mindig csak a fanyar ízt és a savas torokcsípést kapom tőle a bizalmamért cserébe. Fogalmam sincs, mi a faszért isszák ezt a szart annyian. Még csak jókedvem sem lett tőle.

- Nyomozás akadályoztatása, – blablabla – mágiával való visszaélés, – blablabla – robbanószerrel való visszaélés, – bla… mivan? Az miért visszaélés, ha csak a saját cuccomat robbantom fel? Ebben a kibaszott városban már tényleg nem létezik a szabadság fogalma. – hatósági személyek akadályoztatása.

Miért nem verik egyből a nyakamba azt is, hogy levegőt veszek? Ha már bűnöző vagyok, faszért adják hozzá plusz bűnként, hogy akadályoztatom a nyomozást. Persze, hogy akadályoztatom, mi a francot csináljak, segítsek nekik? Ostoba, fánkzabáló, félrebeszélő idióták. Csak hosszabb, hangzatosabb listákat akarnak a mondvacsinált gazfickóik nyakába varrni, a sok agyatlan bárány a tv képernyő előtt meg ráharap. Hányingerem van ettől a leprateleptől.

- Bassza meg – szűröm a fogaim között, pedig nem fogadtam volna rá, hogy még tudok értelmes szavakat formálni. Kezdem felfogni, mit jelent a „kijózanító hírek” fogalma. Eddig sosem értettem, hogy az alkohol fizikai hatását miként képesek enyhíteni egyszerű szavak. Eddig.

- Rendőrségi intézkedéssel szembeni ellenállás, – ja, hogy még nem volt vége – testi sértés.

Ez az utolsó csepp. Ha lenne erőm, talán fel is ugranék, mint legutóbb, de már elhasználtam a vésztartalékokat is.

- Testi sértés?! – fakadok ki. Fogadok holnap már gyilkos is leszek. – Hol? Mikor?

- Amikor kisütötted magad, jó pár kollégának okoztál nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket, beleértve engem is – magyarázza. A szavai közben a fején lévő apró kötésre mutat. Mindjárt megsajnálom. Egy gyógypuszit ne adjak rá? Édes istenem. Eszem megáll. Nem is beszélve arról, hogy a mágikus kitörésem kurvára nem szándékos volt, én magam is majdnem belehaltam. Azokat tudtommal nem szokás előállítani, akik véletlenül okoznak valaki másnak nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket. Ennyi erővel ha rálépek egy néni lábára az utcán, letartóztatnak? Elbaszott az egész. Tényleg csak hosszabbá akarták tenni a listát, hogy megijesszenek és hibázzak.

- Őrizetből való szökés és végül emberrablás. Gratulálok, fokozottan veszélyes bűnözővé avanzsáltál.

Azért a lófasznak is van vége. Nincs az a bódult fáradtság, ami lenyeleti velem azt a hatalmas adag bullshitet. Ezek az inkompetens idióták komolyan arra próbálnak célozni, hogy ájult, félholt állapotban megszöktem, és mindemellett elraboltam egy hatvan tonnás detektívet? Még top formában, kipihenten sem tudnám megemelni a kigyúrt seggét, az ég szerelmére.

- Na álljon meg a menet. Nem ÉN szöktem meg és nem ÉN raboltalak el! Ez a te sarad, Jake, nehogy már ezt is rám verjék!

Én szóltam neki. Szóltam neki előre, hogy baj lesz abból, ha bevisz. DE NEM. Neki a nehéz, látszólag legális utat kellett választania, hogy aztán utólag gondolja meg magát. És most a fél világ azt hiszi, hogy emberrabló vagyok. Kibaszott csodálatos.

- Seb kikapcsolta a kamerákat, valószínűleg ezért téged gyanúsítanak – megvonja a vállát. A hanyag mozdulattól elpattan valami az agyamban. Most hol van az a mániákus igazságérzeted, te álszent faszkalap?

- Ne vonogasd a vállad! – csattanok fel. Ha lenne elég erő bennem, puszta kézzel fojtanám meg. – Ez az egész szarlavina nem omlott volna rám, ha nem loholsz a seggemben olyan kitartóan! Miért nem tudsz olyan lenni, mint a többi zsaru? Egyél fánkot és legyél korrupt!

- A munkámat végeztem. Ezt igazán nem róhatod fel nekem.

Hát persze. Nyilván pont engem pécéz ki az egyetlen kibaszott zsaru, aki csinál valamit ebben a szarfészekben. A megingathatatlan erkölcsei pedig pont akkor hagyják cserben, mikor publikusan rám kenik az általa elkövetett bűnöket. És még van képe a kibaszott vállát vonogatni.

- Bassza meg – dühöngök félig kétségbeesetten, félig haragosan. – Basszák meg – felnézek minden kínszenvedésem forrására. – Te is megbaszhatod, Jake. Tönkrevágtátok az életem! – Már kiabálni sincs erőm, inkább újra beleiszok a keserű vodkába. Nem tudom, hanyadik kortynál járhatok, de végre eljött az a pillanat, hogy nem akarok hányni az ízétől. Még mindig nem hozza el a vágyott átmelegedést, de legalább segít elfeledtetni, hogy szép lassan halálra fagyok. Ez is valami. Jelenleg nem is tűnik olyan rossz tervnek összegömbölyödve meginni ezt a mérget, és örök álomba sírni magamat. Kurvára semmi kedvem nincs a jövőhöz, ami rám vár.

- Azért neked is volt közöd a tönkrevágáshoz. – Kiveszi a kezemből a hozzám nőtt üveget. Hé! Egy hosszú másodperces késéssel kapok utána, de a szánalmasan lemaradt mozdulatom mintha lassított felvételben történne. Nem érem el. Aljas. Persze, rúgj belém egyet még a legvégén is. – Ha ennyire kell az adrenalin, miért nem csinálsz valami mást? A normális emberek bungee jumpingolnak, vagy ejtőernyőznek, de nem. Neked bele kellett másznod a pokol legmélyebb bugyraiba.

Ha lennének értelmes gondolataim, talán kifejteném neki, hogy a normális emberek, akikről beszél, egész életükben nyomorban, napi tizenkét-tizenhat órát gürizve élnek, hogy utána a korrupt állam adó címén lenyúlhassa a pénzüket. Ebbe a napi rutinba aligha fér bele egy kis hobbi ejtőernyőzés, de persze nem várom el, hogy egy középosztálybeli, elkényeztetett sznob ezt megértse. Persze ez nem változtat azon, hogy tényleg az én döntésem volt belemászni. Soha nem felejtem el a napot, mikor a díler ellopott telefonjára bámulva tudtam, hogy átléptem a láthatatlan határvonalat, amit magamnak szabtam. Miért tettem meg mégis? Azóta sem tudom. Mindig azt mondtam magamnak, hogy aki olyan hülye, hogy kipróbálja azt a szert, az meg is érdemli a sorsát, egy idő után mégis meg akartam őket állítani én is. De akkor még nem tudtam, hogy mire vállalkozom.

- Honnan kellett volna tudnom, hogy túl nagy falat lesz a Bloom? – halkan dünnyögök, miközben újragondolom a kérdést. Tudtam, hogy túl nagy falat lesz. De el voltam szállva magamtól. Túl sok ideje garázdálkodtam szabadon, törvények és korlátok felett, és az agyamra ment.

- Nem tudom. – A vodkásüveg halk koppanása odacsalja a homályos pillantásomat. Vágyakozva figyelem az elérhetetlenül távolinak tűnő italt. – Talán onnan, hogy már két évtizede ez a városban jelenlévő legveszélyesebb bűnszervezet?

Elhúzom a számat. Gyűlölöm, hogy igaza van. És ami még rosszabb, hogy nekem is igazam volt, mikor figyelmeztettem magamat, hogy ne tegyem. Mégis megtettem.

- Menj a faszomba – sóhajtom halkan. Most már elfogytak a szavaim. Némán gyászolom az életet, amit örökre elveszítettem. Már nem csak a Bloom emberei, hanem a rendőrség is keres, innen már tényleg nincs visszaút. Soha többé nem leszek szabad ember. Soha többé nem fogom látni a családomat. Soha többé nem ülök gondtalanul egy unalmas egyetemi órán, mint az átlagos kortársaim. Soha többé nem léphetek színpadra dj-ként. Tényleg mindent elveszítettem.

- Hogy érzed magad?

A kérdése kirángat az önsajnálat mocsarából. Elkeseredetten nézek fel rá, de még mindig csak homályosan látom az irritálóan szabályos arcvonásait. Hogy hogy érzem magam? Siratom a jövőt, amit nem is biztos, hogy megélek. Szerintem ez mindent elmond.

- Megfagyok. Lehet, hogy tényleg a hullámból kell kivágnod a pendriveot. – Lassan itt az ideje megadni neki a jelszót, amíg még képes vagyok előkaparni a memóriámból.

- Ezt nem úszod meg ilyen könnyen. – A mosolya jobban átmelegít, mint akárhányadik korty vodka tehette volna. Valamiért engem is megfertőz. A szomorkás, lemondó mosolyomba végre belevegyül egy kis öniróniával átitatott szórakozottság.

- Persze, el is felejtettem, hogy vár a dutyi, Jake kapitány – motyogom az orrom alatt. Na szép. Már azt sem engedik az embernek, hogy nyugalomban elhalálozzon. Ha valakiből, ebből a fafejű detektívből kinézem, hogy tényleg nem enged meghalni. Nem kéne, de groteszk módon megnyugtat ez a gondolat. Eszembe juttat néhány emlékképet, amik eddig a feledés homályába burkolóztak. Jakeről. Mikor a tetőn a halántékaimra szorította a kezeit, és próbálta vízfelszín felett tartani a mélybe süllyedő tudatomat. Talán sikerült is volna neki, ha nem zavarják meg. El is felejtettem ezeket a pillanatokat, most mégis egy kikapcsolhatatlan végtelenített videóként látom őket. Újra és újra hallom a nevemet a hangján.

Felkapom a tekintetemet, mikor kopogtatnak az ajtón, de azonnal meg is bánom a hirtelen mozdulatot, mert éles fájdalom hasít a fejem közepébe. A fenébe már. Soha többé nem iszom. Mindenem fáj tőle, nem tudok semmire koncentrálni, hányingerem van, de melegebb az nem lett. Kösz a tippet, Seb.

Mintha megidéztem volna a néma átkozódásommal, Seb sétál be az ajtón. A következő pillanatban már egy fekete sporttáska landol mellettem az ágyon. Az átszellemült vigyorgásával jelenleg nem tudok mit kezdeni. Fáj a létezés.

- Szex volt vagy alkohol? – Zavarodottan pislogok párat, de még azelőtt, hogy igazán felfoghatnám a kérdést, Jake megválaszolja.

- Pancsolás és alkohol.

- Az is jó.

Félig lehunyt szemmel figyelem Seb pakolászását, szeretném azt mondani, hogy a bekapcsolt hősugárzó segít a helyzetemen, de hazudnék. A hideg még mindig belülről jön, a mellkasom legmélyéről, és szép lassan bekebelezi mindenemet. A pillantásom az azóta érintetlen infúziós zacskóra vándorol, miközben fél füllel hallgatom az öregek beszélgetését. Vajon ha meginnám, jobban lennék? Lassabban szívódna fel, mintha egyből a vérembe kerülne, de valamennyit gondolom hatna. Még mindig ellenérzésem van, de a biztos halálnál az is jobb.

- Egy kicsit leporolhattad volna. Tudod, hogy nem jó a szoba szellőzése.

- Hoztam illatgyertyát, haver.

Újabb csend, a táskából a szivárvány összes színében pompázó ruhakupacok kerülnek elő. Elfintorodok, de nem mondok semmit.

- Nem tudtam, mit kedvelhetsz öcsi, szóval több garnitúrát hoztam mindenből. Körülbelül egy a méretünk, de szólj, ha valami kényelmetlen lenne. – Szótlanul figyelem az elém terített alsónadrágokat. A gondolat, hogy másvalakinek a használt alsóját vegyem fel, mélységesen elborzaszt. Nem segíti a dolgot az sem, hogy ezek a cuccok úgy néznek ki, mintha egy hetvenéves hippi padlásáról kerültek volna elő azután, hogy otthont adtak három generációnyi molylepkének. De legalább hozott választékot. Milyen kedves, így most választhatok az undorító és a gusztustalan közül. Mindegy, kiválasztom mindenből a legmelegebbet, utána pedig kikaparom a saját szemeimet, és megpróbálok jó viszonyt kialakítani a hajamba költöző tetvekkel. Viszont ha ebben temetnek el, tuti valami elbaszott buddhista pokolba kerülök, már ha létezik olyan.

- A helyedben a bélelt nadrágot választanám, haver. És azt a zoknit, azzal a pólóval. – Még divat tanácsadást is kapok. Szuper.

- A kibaszott pridre-ra akartok elcibálni? – bukik ki belőlem. Ez volt a lehető legenyhébb beszólás a fejemben, szóval kurvára remélem, hogy Jake büszke rám.

- Sokat kell még tanulnod, ifjú padavan. – Jaj ne. Mit hoztam magamra? Egy túllelkesült buddha oktatóanyagot. De hogy jön az egészhez a Star Wars? Hol a Pause gomb? Segítség. Jake, ne merészelj pont most magadba roskadni a fáradtságtól, inkább állítsd le a szószátyár haverodat. Hahó!

Jake minket néz, de mintha nem minket látna. Nem látja a segélykérő pillantásomat. Faszom. Ebből is egyedül kell kikecmeregnem. Ha gyorsan felöltözök, talán elhallgat. Kelletlenül, félig a takaró melegében maradva rángatom fel magamra a rusnya, közepesen kényelmetlen göncöket. Még mindig megfagyok, de azért jó érzés végre nem pucér seggel ülni vadidegenek társaságában. Mondjuk az elmúlt huszonnégy óra után Jaket aligha nevezhetném vadidegennek.

- Na, milyen jól áll – vigyorogja Seb büszkén, mikor az utolsó ruhadarab, a vastag, színes kapucnis pulcsi is a helyére kerül. Ilyen mintákat legutóbb egy drogos rave partiban láttam, neonszínekkel kivetítve. Képzelem milyen csodásan festhetek. Mintha egy szivárvány lehányta volna egy gimis gyerek bioszprojektjét különböző formájú molekulákról. – ugye Jake? – Hiába, Jake azóta is a saját világába van süppedve. Tőle aztán várhattam volna segítséget.

- Jake! – ismétli meg Seb, de még mindig nincs válasz. – Föld hívja Jake-et.

Jake mintha egy mély álomból ébredne, ránk emeli a fáradt tekintetét. Még soha nem láttam ennyire nyúzottnak és megviseltnek, legalább öt-tíz évet öregít rajta, pedig alapjáraton is jóval idősebbnek néz ki a koránál. Igen, tudom a korát. Mindent tudok róla.

- Haver, menj haza aludni – ajánlja neki Seb, mintha kiolvasta volna az iménti gondolataimat. Buddha szelleme most már összeköt minket.

- Nem lehet. Épp emberrablás áldozata vagyok.

Seb hitetlenül kacag fel, mintha Jake épp élete poénját lőtte volna el. Még sosem láttam őt poénkodni, gondolom Sebnek is mindjárt leesik, hogy valószínűleg nem most fogja elkezdeni.

- Na ne – döbben rá végre a szomorú valóságra. – Akkor egyáltalán biztonságos, hogy Rose idejön? – Létezik még egyáltalán a biztonság fogalma az életünkben? Kétlem.

- Nem tudom, de szükségünk van arra a gyógyszerre.

- És mi van, ha követik?

- Szerinted erre én nem gondoltam? Most csak annyit tehetünk, hogy várunk. – A pillantásom ismét az infúzióra siklik. Ha nem makacskodnék, nem lenne szükségünk a gyógyszerre. Persze tudom, hogy ez a bizonyos Rose elvileg más felszereléseket is hoz, nem csak az én gyógyszeremet, de Jake szavaiból ítélve jelenleg ez az egyetlen elengedhetetlen szükségletünk. Az lenne az észszerű döntés, ha nem hívnánk ide, én pedig önként és dalolva elfogadnám valamilyen módon az infúziót, amit vagy megmérgeztek, vagy nem. Felszólalhatnék, hősködhetnék, de nem teszem. Nem az én stílusom. Helyette a háttérbe olvadok, és bágyadtan engedem, hogy az események az én beavatkozásom nélkül folyjanak tovább.

- Akkor is aludnod kéne, haver. Mindjárt leájulsz a székről. – Jake megdörzsöli az arcát, mintha ezzel levakarhatná a fáradtság nyomait a bőréről. Sikertelen próbálkozás.

- Rose hoz hálózsákot, majd ha elment, alszom – válaszolja, miközben az órájára néz. Egy mozdulat, amit egyre gyakrabban és gyakrabban ismétel meg az elmúlt órában. A hülye is látja, hogy a végét járja. Szemforgatva kászálódok fel az ágyról, és még mindig a takaróba tekerve, reszketeg léptekkel tántorgok el a forgószékig, amiben ül.

- Aludj – morgom, miközben a fejemmel a felszabadult ágy felé intek. – Nekem tök mindegy, hol haldoklom. – Látom, ahogy elsüpped a lelassult gondolatai között. Valószínűleg mérlegeli, hogy mennyire bízhat bennem. Persze, gondolkozz csak, ráérek itt álldogálni egész nap, seggfej. – De ha nem engedsz leülni, összezuhanok. – Feláll, én pedig szó szerint lerogyok a helyére. Valószínűleg ő is tudja, hogy előbb-utóbb úgyis aludnia kell, és minél betegebb vagyok, annál kisebb eséllyel pattanok meg. Igazán rosszul esik ez a látványos bizalmatlanság a zuhanyzós csapatépítésünk után. Azt hittem, pajtik lettünk. Meggyóntam a bűneimet, meg minden. Összetöri a szívem.

- Tartod a frontot, Seb? – kimerülten néz a barátjára, aki bambán vigyorogva bólint, pedig ő sincs sokkal jobb bőrben.

- Persze, haver.

- Meg ne köszönd – a szóváltásukba befurakodó szavaimra csak egy lesújtó pillantást kapok tőle, mielőtt elfekszik az ágyon. Cöh. Tudom, hogy az ő bunkerük, és az ő ágyuk, de azért legalább egy kedves nézéssel illethetett volna a lovagiasságomért. Nem gyakran csinálok ilyet. Legalábbis hátsó szándék nélkül. – Seggfej – dünnyögöm halkan a takaróba. Ha hallotta is, nem méltatja reakcióra, egyedül Seb halk kuncogása a válasz.

Nyűgös ficánkolással helyezkedem el összekuporodva a mérsékelten nyikorgó forgószékben, majd balra kidőlve kinyúlok a takaró alól, hogy az ágy helyett magam felé fordíthassam az asztalon lévő hősugárzót, pedig egyre biztosabb vagyok benne, hogy teljesen felesleges. Amíg belülről jön az istenverte hideg, ez a kurva hősugárzó annyit ér, mintha hajszárítóval, kívülről próbálnék felolvasztani egy bezárt fagyasztót.

Seb feláll, hogy lekapcsolja a villanyt, majd visszaül. A sólámpa ki lett húzva, így az egyetlen apró kis fényt most már csak a monitor képernyője biztosítja. Mozdulatlan, csendes sötétség zuhan a szűkös helyiségre. Szinte összenyom. Álmosító percekig a hősugárzó ventilátorának a halk zakatolása az egyetlen hang, ami betölti a szobát. Hozzám is visszatalál az aljas kis álommanó, de nem engedek a kísértésnek. Úgy érzem, hogy ha most elalszom, többé nem ébredek fel. Mintha meghallaná a félelmemet, Seb megszólal.

- Szólj ha szeretnél pancsolni. – Némán rázom meg a fejemet. Magam sem tudom, miért mondok nemet az ajánlatra, a forró zuhany tűnt eddig a leghatásosabb gyógyírnak. De Jake-kel valahogy megnyugtatóbb volt, ő tuti fel tud kanalazni a földről, ha ájultan elnyúlok a csempén.

- Vodka – suttogom hátradöntött fejjel. Nem kell sokat várni, megérzem az ölemben az üveg súlyát. Most már legalább azt is tudom, hogy Jake tutira alszik, különben megállította volna ezt az akciót. Nem mintha számítana, nem tervezek szökést. Egyelőre. A szeles folyosó végéig sem jutnék el ebben az állapotomban. Lecsavarom az üveg tetejét, a számhoz emelem, de épp hogy csak meglöttyintem az ajkaimat a keserű itallal. Nincs gyomrom ténylegesen beleinni.

- Szóval úgy hallottam, hogy programozást tanulsz – Seb dallamosan mély hangja beleolvad az álmosító csendbe, de még így is elég, hogy ébren tartson. Tökéletes.

- Azt tanultam – mikor még volt életem. A szánalomra méltó befejezést természetesen csak fejben fűzöm hozzá.

- Menő szakterület, én is hasonlót végeztem. Mi a szakirányod? – Tudom, hogy a figyelmemet próbálja elvonni, és hálás vagyok neki, mert működik.

- Hálózatok és IT biztonság. – Vigyorogva felhorkan, és rám is átragad egy nosztalgikus mosoly. Tudom, hogy ironikus, hogy pont én tanulom ezt, de a legjobb hackerekből lesznek a legjobb hálózatbiztonsági szakemberek is. Az etikus hacker egy létező szakma. Ahhoz, hogy ki tudd védeni a támadásokat, először tudnod kell támadni. Lehet, hogy csak egy üresfejű suhancnak tűnök, szerencsés mágiával, de a látszat ellenére a mágiám nélkül is megállom a helyemet hackerként. Persze az ember hajlamos elkényelmesedni, ha ennyire a keze alá dolgozik az ereje.

Seb tovább viszi a témát, és engem is magával ráncigál. Ez történik, ha összeeresztesz két kimerült kockát egy sötét szobában. Belesüllyednek egy beszélgetésbe, amit senki más nem ért rajtuk kívül, miközben vodkát szürcsölnek. Helyesbítve Seb a nagyfogyasztó, nekem mostanra a szagától is hányingerem van, ezért csak a számhoz emelem néha.

- Tudod mire jöttem rá? – kérdezem az első lélegzetvételnyi szünetben húsz perc óta. Seb csak kérdőn biccent. – Arra, hogy mióta itt vagyok, nem hugyoztam. – Az tény, hogy ezen a fránya, vízmegkötő löttyön kívül nem is ittam semmit, de azért most már jelez a hólyagom, hogy keresni kéne egy piszoárt.

- Akkor menjünk brunyálni, öcsi. Nekem is kell egy kicsit.

A takarót átmenetileg a forgószékbe dobva követem Sebet a folyosóra. A huzat belekap a ruhámba, szinte a csontomig hatol, mégis olyan, mintha órák óta először kapnék levegőt. Zavarodottan sétálok be Seb mögött a wc ajtaján. Három fülke van és három piszoár. Nincs az az isten, hogy ilyen remegő térdekkel végigálljak egy pisilést, szóval bevetődök az első fülkébe. A rárakódott porrétegen kívül egészen kulturált, jó eséllyel Sebék keze van a dologban. Leülök, a térdemre könyökölve támasztom meg a fejemet, és egy vékony repedésre koncentrálok az ajtón. Tisztán látok. Ma először tisztán látok. Mi a fene történik velem? Mintha egy szédítő hullámvasúton ülnék, ami néha kivisz a fullasztó sötétből, aztán vissza. Már rég végeztem a pisiléssel, de még mindig meredten bámulom azt a kibaszott rést az ajtón.

- Ha kettes számú akciót tolsz, nézd meg, hogy kijött e a pendrive – oh faszom Seb, te aztán tudod, hogy zökkents ki valakit az életből is.

- Csak bekómáltam – mormogom, miközben megrázom a fejemet, és felállok.

A válasz hirtelen hasít belém. Ledermedek. A szoba. Az a kurva szoba tesz beteggé. Mert ki a faszom dugna be egy mágikusan lenullázott szerencsétlent egy mágiától elzárt bunkerbe. Kb olyan, mint egy kiszáradásban szenvedőt bedobni a sivataga. Nem tudtam töltődni, csak száradtam tovább. Eddig ez hogy nem jutott eszünkbe, most szinte kiszúrja a szememet a tény. A helyre zökkenő gondolataim felgyorsulnak. Eddig elvetett lehetőségek tárháza nyílik meg előttem. Nem a gyógyszerre van szükségem, egyszerűen csak ki kell szabadulnom abból a térerő nélküli lyukból. Még nem adtam át az adatokat, eddig lekötötte a két jómadarat, hogy életben tartsanak. Ha most lelépek, futhatok, és ők sem fognak belehalni egy értelmetlen kereszteshadjáratba.

Kisétálok a fülkéből, mielőtt gyanút kelthetne a tétovázásom. Ráérősen mosom meg a kezeimet. Seb már az ajtóban ácsorog, és valami elnyűtt dallamot dudorászva vár engem. Sajnos a töltődés nem megy egyik pillanatról a másikra, ha így lenne, akkor a zuhanyzás elég időt adott volna, hogy összekapjam magamat. Több időre van szükségem. Mielőtt Sebet követve visszalépek a bunkerbe, mély levegőt veszek, mintha ez bármit is segítene. Nem segít. Az elzártság pont ugyanazzal a súllyal nehezedik az elmém rozoga falaira, mint mikor visszatértem a zuhanyból. Akkor még nem tudtam, hogy mi vágott pofán, most már tudom, de ez sajnos nem enyhít a fájdalmán. Sőt. Önszántamból sokkal rosszabb érzés besétálni egy helyre, ami szépen lassan meggyilkol. Mindig csak a gond van ezzel a fránya mágiával. Az is baj, ha túl sok van, az is baj ha túl kevés. Néha belehalok, ha nem tudok töltődni, máskor pedig beleőrülök, mert mindenhol ott van. Ez a bunker egy átlagos napomon maga a csendes, békés mennyország lenne, ki gondolta volna, hogy ma pont megfojt.

Seb kulcsra zárja mögöttünk az ajtót, majd a bal zsebébe ejti a kulcscsomót. Elmentem az infót későbbre. Újra lerogyok a székre, és magamra borítom a takarót. Már megint ez a fránya lélekrázó didergés. Kell egy terv, de a gondolataim lassabbak és fáradtabbak, mint valaha. Kint kellett volna gondolkodnom. Seb meghúzza mellettem a vodkát, a folyadék hangosan bugyogva ürül az üvegből. Baszki, ez nem csak egy korty volt, haver. Összevont szemöldökkel veszem át, mikor felém nyújtja az üveget. Van egy ötletem.

- Tényleg jó ez a cucc, kösz a tippet – duruzsolom, miután úgy teszek, mintha én is kortyolnék egyet. Visszaadom neki.

- Ugye? Jake folyton szekál miatta, de nekünk – rám mutat, aztán magára – egyformán van behuzalozva az agyunk, öcskös. – Bólintok. Csak a szemem sarkából nézem a következő méretes kortyot, amit benyel.

- Jake akkor sem tudna ellazulni, ha az élete múlna rajta – forgatom meg a szemeimet. Nem az volt a tervem, hogy Jake pocskondiázásával nyerem meg magamnak a legjobb barátját, de jót nem nagyon tudok róla mondani. Na jó, sajnos tudnék. De nem akarok.

Seb halkan felkuncog, már hallani a hangján az spiccesség első jeleit.

- Ezt jól látod, öcsi. De nagyon jó gyerek ám. A legjobb – múltba révedő mosollyal dupláz egyet az üvegből. – Sokat köszönhetek neki. – Úgy látszik, a nosztalgiázás lesz a helyes út. Ki ne tüntetne el egy üveg vodkát néhány jó történet alatt?

- Mesélsz róla? – elveszem a felém nyújtott üveget, majd egy lassú, feltűnéskerülő álkorty után visszaadom neki. Ezután semmit nem kell tennem, csak fiatalkori hőssztorikat hallgatnom a detektívről, aki tönkrevágta az életemet, és várni, hogy Seb szép lassan álomba itassa magát. Néhány történet már majdnem megérint. Vajon mi lett volna, ha a szüleim követik a protokollt, és gyerekkoromban bejelentik, hogy mágiahasználó vagyok? Lehet, hogy ugyanabba az iskolába kerültem volna, mint ők. Persze addigra ők már rég nem lettek volna ott. Vajon más ember lennék? Biztosan. Máshogy alakult volna az egész életem. Pár napja azt mondtam volna, hogy sosem lehetnék ilyen szabad, ha a hatóságok tudnának az erőimről, de már eljátszottam ezt a kölcsönzött szabadságot. És most azon kapom magamat, hogy megkérdőjelezem az egész eddigi életemet. Már az első hazugságnál elbaszódott minden. Lehet, hogy engem is támogathatott volna valaki az őrület közeli, kétségbeesett, magányos éjszakákon. Lehet, hogy nekem sem kellett volna mindig egyedül csinálnom ezt a harcot. Mindig titkolózni, soha nem beilleni sehova. Lehet, hogy nekem is lehetne egy saját Jakem. Egy barát, aki mindig ott van és mindig segít. Aki elől nem kell eltitkolni a lényem egy részét.

- Mikor jön Rose? – kérdezem a semmiből két sztori között. Megkésve döbbenek rá, hogy az érkezése elbaszhatja az egész tervemet.

- Fuh nem tudom, öcsi. Várjál, megnézem Jake üzeneteit – mondja elakadó nyelvvel. Alakulunk. Ennél látványosabb zároló kód beírást még nem hordott magán a föld. 357412. Egy csigavonal. Könnyen beírható, praktikus, de nem kézenfekvő. Nehezen feltörhető kód, őszintén meglep. Félig arra számítottam, hogy valami gagyi, három perc alatt kideríthető személyes dátum lesz. Persze semmit nem ér a jó kód, ha a haverod úgy oldja fel a telefont, mintha minden gombból hármat látna. Valószínűleg minden gombból hármat lát. Látom a képernyő tetején, hogy három óra múlt. Ha meló után jön a vendégünk, akkor lassan kezd fogyni az időm. – Bakfitty, most jut eszembe, hogy telefonon beszélték meg, nincs üzenet. Na mindegy. Miért kérdezed?

- Kezdek jobban lenni, lehet, hogy nem kell megkockáztatnia, hogy idejön – Seb elgondolkodva bólint.

- Írok neki – mondja, majd előhalássza a saját telefonját, és bambán hunyorogva kezd el gépelni. A kurva életbe. Ez rossz ötlet volt. Ha egy szót is elgépel az ittas mámorában, a csaj gyanakodni fog, és jobban siet, mint amúgy tette volna.

- Várj, inkább mégse. Megint rám tört a hidegrázás – vacogom, miközben összehúzom magamon a takarót, és kiveszem a kezéből a vodkát. Bólint, és ledobja a telefonját. Némán fellélegzek.

***

Azt hiszem, készen állok. Fél órája ülök a zuhanyzóban lévő széken, ennyi idő kellett, hogy gyűjtsek elég erőt az utamhoz. Ezalatt az idő alatt unalmamban átnéztem Jake telóján az üzeneteit és a maps-en kibogarásztam, hogy hol van a legközelebbi előre összekészített tárolóm. Most már csak el kell surranni.

A folyosó még mindig kibaszott huzatos. Ez a pulcsi édeskevés lesz a kora novemberi hidegben, de nincs más, amit felvehetnék. Megtorpanok a bunker csukott ajtaja előtt. Gondolkodtam rajta, hogy kulcsra zárom kívülről, és benne hagyom a kulcsot a zárban, hogy belülről ne lehessen kinyitni. Ez lett volna a logikus döntés, de nem vitt rá a lélek. A titokzatos Rose, akit már nem fogok megismerni, kiengedte volna őket, mikor ideér, de ha valami történik vele, ki tudja meddig ragadnak odabent. Inkább nyitva hagytam. Egy titkos részem talán abban reménykedett, hogy valamelyikük megállít, és megkönnyíti a választást, hogy menjek vagy maradjak. Leteszem Jake telefonját az ajtó elé, és hosszasan bámulok rá. Fél öt van. Minden perc, amit itt töltök, egy plusz kockázat. Bármikor felébredhet valamelyikük. Akármilyen fáradtak, nem fognak hosszú órákig aludni egy ilyen szituációban. De olyan nehéz elindulni. Jake megmentette az életemet, én pedig elárulom. De miatta kerültem életveszélybe. Ilyenkor életmentésnek számít ez egyáltalán? Semmivel nem tartozom neki.

„Esküszöm, hogy a pizsamád madzagjával fojtalak meg, ha átversz.”

Semmivel nem tartozol neki, Alistair. Mozdulj már.

Mozdulj.

Miért érzem úgy, hogy itt hagyok valamit magamból?

Talán a lelkiismeretem utolsó épen maradt darabkáit, talán valami mást. Talán egy esélyt, hogy életemben először egy csapat része legyek.

Mennem kell. Egész életemben menekültem, képtelen vagyok abbahagyni. Kendőként a fejemre kötöm Seb egyik pólóját, amit pluszban kihoztam magammal a szobából, hogy elrejtse az autentikus kék hajkoronámat, felveszem az asztalon talált kopottas alter napszemüveget, és elindulok.

***

Egy zseni vagyok. Tudtam, hogy egyszer jól fog jönni, hogy előkészítem a szökésemet, és a város öt kieső pontján berendezek magamnak egy tárolót az ehhez szükséges legfontosabb eszközökkel. A legtöbb kütyü önmagában egy vagyont ér, illegális mágikus eszközök és high-tech elektronikus felszerelések. Ezen kívül van egy kis táskányi váltás ruha, és a város kinyomtatott csatorna- és metróvonaltérképe, ami tartalmazza a már nem használt, lezárt járatokat és összeköttetéseket is. Valahol volt térkép a drónok pályáiról is, bár azt gyakran változtatják, szóval lehet, hogy már nem aktuális. Mindegy, ha minden jól megy, a mágiámra amúgy sem lesz szükségem.

A napom legcsodásabb pillanata volt levenni magamról a bökős, színes buddha cuccokat.

Előkeresem a mágiával átitatott elektromos eszközt, amire először szükségem lesz. Még egy dolog, amiért a tündék rossz szemmel nézik az emberek mágiahasználatát. Mi szeretünk mindenből üzletet csinálni. Ahol a tündék szent, ősi erőket látnak, ott az emberek pénzszerzési lehetőséget. Itt van ez a fejre húzható, koszorú szerű fekete lánc, ami illúzióbűbájjal van átitatva. Csak néhány apró vonást, árnyékot és színt változtat meg az ember arcán, de ez a pár részlet elég, hogy a kamerák keresőalgoritmusai átugorjanak. Régebben hatalmas üzletág épült ezekre a cuccokra, de nagy részük mostanra illegális, valamilyen szinten érthető módon. Felhúzom a fejemre, és belenézek a tükörbe. A hajam most feketének tűnik, és nem ismerem fel az arcvonásaimat, csak akkor kezd elmosódni az illúzió, ha közelről nézem. Tökéletes.

Már csak egy kiút kell a városból. Mostanra biztos minden nagyobb közlekedési eszköz vonalát figyelik. Talán valami ingázó kisbuszt kéne kinéznem, hogy kijussak az egyik agglomerációs városba, és onnan kéne tovább pattanni. És utána? Hova? Akárhova. Szabad vagyok. Kibaszott nagy hazugság. Soha többé nem leszek szabad. Elfutni eltudok, de el soha nem menekülhetek előlük. Tényleg ezt az életet akarom magamnak? Ezt a jövőt? Hogy kikiáltsanak az állam ellenségévé, és lemoshatatlanul rám nyomják a szökött bűnöző bélyegét? Mindenki, akit ismerek tudni fogja. A családom, az egyetemi barátaim. Ez még önmagában talán nem is zavarna. De hogy fogom bírni az örökös magányt?

Leülök a sarokban lévő, háttámla nélküli székre. Nem menedékként alakítottam ki ezt a tárolót, szóval semmi kényelmi berendezés nincs egy kemény, roskadozó széken kívül. Lehunyom a szemeimet. Ha belemegyek ebbe a harcba, nem csak a saját halálos ítéletemet hozom meg, hanem Jake-ét, és talán még Sebét is. Ha most elfutok, ők tiszták maradnak. Ugye? Vajon hagynák, hogy Jake megússza? Ha most besétál nélkülem az őrsre, vajon rákenik a menekülésemet? McLean sem ostoba, szerintem tudja, hogy nem én raboltam el Jaket, biztosan talál rá módot, hogy valahogy ráverje a szabadulásomat. Nem is beszélve arról, hogy tudják, hogy Jake hogy viszonyul a Bloomhoz, és azt is tudják, hogy én szaglásztam körülöttük. Ha összerakják ezt a két infót, és az én eltűnésemet, azt fogják hinni, hogy megvettem tőle a szabadságomat a lopott adatokért cserébe. Nem is lenne messze a valóságtól. Azon kívül, hogy nem adtam neki semmit. Átvertem. A picsába.

Meg fogják ölni. A picsába. Lehet, hogy kibaszott nagy hibát követtem el azzal, hogy leléptem. Meg kell állítanom, hogy hülyeséget csináljon.

***

A szélesen elterülő, évek óta érintetlennek tűnő szemétlerakón keresztül közelítem meg a bunkert. Többek között azért, mert így egészen biztosan érezhetem, hogy nem követnek. Egyáltalán nem érzek magam körül elektromos eszközöket a sajátjaimon kívül. Amúgy is nagyon óvatos voltam. Odafelé egy kocogó, szédelgő hippi feltűnése volt az álcám, visszafelé a mágikus arcelrejtő szerkezet. Sokat segít, hogy a sok éves tapasztalat miatt már távolról megérzem a kamerák elektromos lenyomatait, szóval pontosan tudom, hogy mikor merre ajánlott fordítani az arcomat. Ez már amolyan reflexszé vált. Egy szó, mint száz, egyedül vagyok, csak a bűntudat lidércei kísérnek.

A parkoló, amin át kell vágni a folyosóra vezető ajtóhoz, végtelen hosszúnak tűnik. Leszedem a fejemről a vonásaimat elmosó láncot, és visszadobom a táskámba. Megrémiszt ez a mélységes csend. Az okosórára nézek, amit szintén a tároló holmii közül halásztam.

19:47

Több mint három órája léptem le. Nem lesznek itt. Miért lennének itt? Hiszen csak miattam bujkáltunk. Talán Seb eléggé rottyon van, hogy még itt legyenek. Nem. Lehetetlen. Jaket ismerve őrjöngve kutat utánam a városban, hogy beteljesítse a nadrágzsinórral megfojtós ígéretét. Nem lesz itt.

Ráteszem a kezemet a bunker ajtajának a kilincsére. Lenyomom. Zárva van. A picsába. Zárva van. Ez azt jelenti, hogy elmentek. A kibaszott, kurva életbe. A pánik pillanatok alatt árad szét bennem. Elcsesztem mindent.

A zár kattanása visszhangzik a füleimben. A szívem a torkomba költözik, mintha egy szidás előtt álló gyerek lennék, aki elbújt a szekrénybe, de mindjárt megtalálják. Még ezzel a mellkasszorító érzéssel sem tudom azt mondani, hogy nem örülök. Jake áll az ajtó túloldalán. A kezében van a fegyvere, gondolom nem várt vendéget. Úgy néz rám, mintha szellemet látna. Egy olyan szellemet, akit minden porcikájával megvet. Ezt most valamennyire megérdemlem, mégis összeszorul tőle a torkom.

- Mi a francot művelsz itt? – szűri a fogai között már-már undorodva, miközben kilép az ajtó mögül, és néhány végtelen hosszú lépéssel a folyosó bejáratánál terem. Feszülten nyitja ki résnyire, hogy szemügyre vegye a rezzenéstelen parkolót. – Nem követett senki? – Most már inkább tárgyilagos a hangja, és rémisztően hűvös. Már sokkal jobban vagyok, mint pár órája, most mégis felidézi a testem a fájdalmas hidegrázást.

- Nem vezettem ide senkit, figyeltem – biztosítom. Látszólag a szavaim annyit érnek, mint halottnak a csók. Feldühít. Önszántamból visszajöttem, hogy bosszúállókat játsszak vele, erre a legalapvetőbb diszkréciót sem nézi ki belőlem? – Kurvára nem éljük túl ezt a szart, ha nem bízol a képességeimben. – Újra mellettem terem, a szemei elárulják az őrjöngő haragot, amit a szája kivételesen nem.

- Te és a bizalom egy mondatban sem fértek meg egymás mellett – veti oda, miközben egy erőteljes lökéssel betessékel az ajtón. Szinte átesek a küszöbön. A lámpa fényárjában úszik a szoba, de az asztalra dőlve hortyogó Sebet ez sem hatja meg. Pont ahogy itt hagytam, az üres vodkásüveget mackóként ölelgeti.

- Bazd meg magad, Jake – sziszegem, félig a szavaira, félig a felesleges erőszakra reagálva. Tudtam, hogy valószínűleg nem egy hálás öleléssel fogad majd, de azért nem kell túlzásokba esni, épp megmentem a seggét. – Nem tartozom neked semmivel, mégis visszajöttem.

A pillantásom futólag megtorpan az új lakótársunkon, egy törp nőn. Ha tippelnem kéne, Rose-hoz van szerencsém. Kibogarászhatatlan arccal, okos pillantással ül az ágy szélén, mintha azon töprengene, hogy melyikünk pártjára álljon az eljövendő háborúban. Visszanézek Jake-re, mikor megszólal.

- Csak mert pontosan tudod, hogy ez az egyetlen esélyed, hogy valaha szabad ember lehess – jelenti ki érzelemmentesen, miközben visszalakatolja az ajtót. Azt hittem, hogy eleget töltődtem, hogy kényelmessé válhasson a bunker. Tévedtem. Ökölbe szorítom a kezeimet, és figyelmen kívül hagyom az enyhébben, de visszatérő émelygést. – Most is csak a saját seggedet mented.

Megremegnek az ajkaim. Borzalmasan irritál, hogy igaza van, és mint egy megsebzett vad, gondolkodás nélkül visszatámadok. Lehet, hogy egy önző fasz vagyok, de én legalább felvállalom.

- Bocs, hogy én nem prédikálok olyan álszent dumákról, mint a város megmentése, mikor igazából csak a kicsinyes bosszúvágy hajt apuci halála miatt. – Nem vicceltem, mikor a tetőn azt mondtam neki, hogy mindent tudok róluk. Tényleg mindent tudok. Tudom, hogy elveszítette az apját egy csúnya, Bloomhoz köthető balesetben.

Jegessé válik a levegő a szobában. Ha nem látnám Jake lenéző pillantását, azt hinném, hogy visszatért a kihűlésem, pedig szó sincs erről. Már megint elcsesztem. Mindig rossz döntéseket hozok, ha róla van szó. Békét akartam kötni, erre az apja halálával sértegetem. Hogy jutottunk ide? Mi a fasz baj van velem? Mit akarok ezzel elérni?

- Nem fogok erről beszélni veled – jelenti ki, miközben lerángatja a vállamról a gigantikus, súlyos batyut, amivel a tüdőmet kiköpve loholtam át a kerületen, hogy időben visszaérjek. Annyira lebénít a saját, indokolatlanul bántó megjegyzésem, hogy engedem, hogy elvegye tőlem, és kedvére kutakodjon benne. – És megérte a kockázat? Néhány kütyü és fekete ruha, remélem most már elég divatosnak érzed magad. – A lekicsinylése újabb pofon a felforrósodó arcomon. Kurvára remélem, hogy nem hiszi, hogy ruhákért kockáztattam a biztonságomat, és a rejtett bunker lokációját.

- Nem ezekért mentem.

- Akkor kérlek avass be, hogy miért érte meg fényes nappal átcsörtetni a városon – lehuppantja a táskát a földre. Halkan szisszenek fel, és a milliókat érő zsák felé kapok, de megállítom a mozdulatot.

- Mert nem terveztem visszajönni, te degenerált – dühöngöm meggondolatlanul őszintén. A rám szegeződő pillantásán egyből látom, hogy pontosan ezt a vallomást akarta kiszedni belőlem. A picsába. Agyatlan zombiként sétáltam bele a csapdájába. Én is fáradok. Kurvára fáradok. Úgy látom, még mindig csak a detektívvel van jogom beszélgetni, az emberrel, akiről Seb áradozott, talán soha nem lesz.

- Szóval leitatod Sebet, hogy megszökhess, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve visszajössz, és a második mondatodban bizalmat követelsz? – kérdezi a mellkasa előtt összefont karokkal, rémisztően komoly pillantással. Elnyílnak az ajkaim, hogy védekezzek, de nincs mentségem. Gyűlölöm, hogy ilyen hatással van rám. Mintha átmosná az agyamat. – Évek óta küzd az alkohollal, és ezt pofátlanul kihasználtad, pedig egész nap azért rohangált, hogy neked segítsen – a bűntudat aljas parazitaként akaszkodik a mellkasomra. A torkomban lévő gombóctól alig kapok levegőt.

- Sajnálom, én nem tudtam, hogy – elakadnak a szavaim, képtelen vagyok végigmondani a hazugságot. Tudtam. Tudtam, hogy Sebnél tabu az alkohol, láttam Jake és Seb kimondatlan interakcióin. Tényleg kihasználtam, felesleges lenne bármi mást bizonygatnom. A fenébe is, szörnyű ember vagyok. És most a sírás kerülget, de előbb verem a fejemet a falba, mint hogy emiatt elsírjam magamat Jake előtt. – Igazad van – vallom be elvékonyodott hangon. – Tudom, hogy nem kellett volna ezt tennem, de bepánikoltam, és nem tudtam kitörni a menekülés komfortzónájából. – Fogalmam sincs, mit mondhatnék még, de a nyomasztó csend szinte fizikai fájdalmat okoz. – Sajnálom – ismétlem meg elhalkulva a lényeget.

Egy vékony, benntartott könnyfátylon keresztül nézem, ahogy Jake az asztalnak dönti a fenekét, és gondterhelten megdörzsöli az arcát az egyik tenyerével. Seb még mindig gondtalanul kiütve szunyókál mellette. Azt hittem, hogy ha visszajövök, lehetünk egy csapat, de tévedtem.

- És mi változott? – Elmondhatnám neki, hogy azért jöttem vissza, mert rádöbbentem, hogy már ők is túlságosan mélyen benne vannak, és nem akartam aláírni a halálos ítéletüket, de ezután a párbeszédünk után csak egy újabb hazugságnak könyvelné el. Még csak hibáztatni sem tudom érte. Helyette inkább előállok az általános sablonszöveggel.

- Volt időm kiszellőztetni a fejemet, és rájöttem, hogy nem akarok életem végéig a barátaim és a családom nélkül élni – összevonja a szemöldökét, a halk sóhaja szinte visszhangzik a szoba ürességében.

- Az aktád szerint árva vagy – jelenti ki komoran. Egy pillanatra elkerekednek a szemeim, mikor rádöbbenek a hibámra. Ahhh, a fenébe. Annyi hazugsággal vettem körbe magamat, hogy lassan hínárként tekerednek a végtagjaimra, és húznak le a mélybe. – Van bármi benned, ami igazi? – Ismét fojtogatóan szűkké válik a torkom. Szeretném azt mondani, hogy van, de most hirtelen én sem találom.

- Az, hogy most már tényleg segíteni akarok.

Dühösen igyekszik kimászni az ágyból, ám ez nehezen sikerül neki, mert a lába beleakad a takaróba. Elém áll és kihúzza magát, arca dühös, akjait pengevékonyra húzza. 

– Szerinted erre én nem gondoltam? – nézek rá. – Most csak annyit tehetünk, hogy várunk.

Kopp. Kopp. Kopp. Kopp.

Megrándul az arcom. A fülsüketítő csendet csak a lehulló vízcseppek jellegzetes koppanásai törik meg. Újra és újra és újra. Mielőtt észreveszem, számolni kezdem őket. Megnyugtat. Azt sugallja, hogy még élek. Még. Az elmémben tátongó, visszhangzó üresség szinte megrémiszt. Úgy érzem magamat, mint egy újrahúzott számítógép. Végre eltűnt minden zaj, minden felesleges szemét, viszont magukkal vittek minden mást is. Maradt vajon valami belőlem? Visszajönnek, ha felébredek? Fel tudok ébredni?

Kopp. Kopp. Kopp.

Ismerem ezt a hangot a múltból, de képtelen vagyok emlékhez kötni. Már ha vannak még olyanjaim. Mint egy csap csepegése, de sokkal halkabb, sokkal lágyabb. Mikor hallottam ezt? Egy kicsi ajtó nyílik a végtelen sötétségben, és a túloldalán egy emlékkép fogad egy szőke kisfiúról egy hófehér kórházi ágyban. Mellé sétálok. Lehetetlenül aprónak és törékenynek tűnik. Nem alszik, túl sok fény szűrődik be a kihalt folyosóról. Kísérteties. Emlékszem erre az éjszakára. Emlékszem egy hangra erről az éjszakáról.

Kopp.

A pillantásomat az ágy mellett lógó infúziós tasakra kapom. Megvagy! Infúzió. Kórházban vagyok. Kórház. Az jó hír. Jó hír kéne, hogy legyen. A tudatom mélyén mégis halk vészharang kondul. Még nem találom az információkat, amik okozzák az ösztönszintű pánikot, csak viszkető hiányérzetet hagy maga mögött, mint egy elmúló tüsszentés.

Kopp. Kopp.

Miért is kerültem kórházba? Olyan lassú minden. Az életem lassított felvételben pereg le a szemeim előtt, mintha szándékosan titkolná a választ a kérdésre. A sok rám találó emléket, érzést, hangot, illatot, képet csak egyetlen egy hang üvölti túl. Az infúzió monoton, soha véget nem érő kopogása. Az elején megnyugtatott. Mostanra mintha a dobhártyámon kalapálna. Újra megrándul az arcom. Már nem számolom a cseppeket, ötszáz környékén megálltam. Körülbelül húsz percre saccolom. Húsz perce fetrengek a tehetetlen magányomban. Túl sok. A kezembe szúrt vénakanülre összpontosul minden érzékem. Irritál. Mint egy idegentest, amit ki akar lökni az immunrendszerem. Fel akarok ébredni, hogy kitéphessem. Emlékezni akarok. Tudom, hogy emlékeznem kéne valamire. Ökölbe szorulnak a kezeim, ahogy fájdalmas erővel erőszakolom meg az elmém ráérős regenerációját. Egy semmiből jövő ösztön azt súgja, hogy kurvára nincs időm órákig bootolni, mint valami ősrégi windows update.

Az adatok lassú, békés csordogálása túl hirtelen válik fájdalmas hidegzuhannyá. Felnyüszítve vergődök az ágyon, és mikor végre-valahára kiszakadok a kómaszerű bezártságból, zihálva, zavarodottan ülök fel. A látásom még rendbe sem jött, már kiszaggatom magamból az infúzió csövét, mintha gyilkos méreg csordogálna rajta. Könnyen lehet, hogy így is van. A végtelen tiltott tudás, amit az elmúlt időszakban Aceként gyűjtöttem, most egyetlen pillanat alatt szakadt a nyakamba, és egy hatalmas gombócba gyúrva magával hozta az elmúlt hónapok összes paranoiás szorongását is. Mikor végre kitisztul a látásom, kapkodva nézek körbe a szűkös, lepukkant szobácskában. A sötétséget csak egy monitor képernyőkímélőjének a halovány fénye és a mellette lévő sólámpa meleg izzása törik meg. A vadul cikázó pillantásom megtorpan a monitor előtt ülő férfin. Engem néz. Nem ismerem, de előbb saccolom drogdílernek, mint zsarunak. Fingom sincs, melyikkel lennék nagyobb bajban. A picsába.

- Ki a fasz vagy te? Mit adtál be nekem? – Remegek. Nem nézem sokáig az ismeretlen alakot, a környezetemből próbálok a jövendőbeli válaszainál őszintébb információkat kideríteni. Futó pillantással méltatom az imént még rám kötött infúziót, mintha a folyadék áttetsző árnyalatából megmondhatnám, hogy mérgezett e. Nem. Itt vagyunk bezárva, ha halottan akarna látni, gyorsabb megoldást választott volna. Nyugi. Gondolkozz.

Egy valami biztos. Ez kurvára nem egy kórház.

- Sebastian – ez igen. Ebből sokat megtudtam, kösz. A faszkalap detektívem szinte tuti, hogy bevitt az őrsre. Vagy legalábbis egy kórházba, rendőrségi felügyelet alatt. Megmagyarázná az infúziót is. Igazából soha nem volt választása, hiszen ott toporgott a nyomában egy egész rohamosztag. Még a legnagyobb faszú detektív sem dönthet úgy, hogy önkényesen nem tartóztat le egy elkapott bűnözőt. De akkor hogy kötöttem ki egy sötét lyukban egy kibaszott creepy csávóval? – Nem adtam be neked semmit, Jake barátja vagyok, nemsokára jön ő is – nem értem. Akkor most zsaru vagy nem? – Biztonságban vagy – csak félig sikerül elfojtani a gúnyos horkantásomat.

- Azt baromira kétlem. Mi ez a hely? – Újra körbenézek, de a félhomály elrejti a szoba részleteit. Ahogy szépen lassan elapad bennem a kezdeti adrenalinlöket, megérzem a csontig hatoló hideget, amit az emlékeim jeges zúgolódása hagyott maga mögött a testemben. Vacogok. Lassú mozdulatokkal tekerem magam köré a takarót, de nem segít sokat, mert a hideg forrása én magam vagyok.

- Egy mágiamentes bunker – oh a picsába. Olyanjai a rendőrségnek vannak, mi? Akkor már tudják.

- Zsaru vagy? Hol van Jake? – Róla legalább tudom, hogy melyik ellenségemhez tartozik. Erről az emberről nem. Feláll az ódivatú forgószékéből. Reflexszerűen csúszok hátrébb az ágyon, hogy több időm legyen reagálni, ha rám támad. Lehet, hogy beépített zsaru, és azért van itt, hogy kiszedje, megosztottam e valakivel a bloomról gyűjtött infóimat. Megmagyarázná, hogy miért vagyok még életben. A pillantásom az infúziót tartó rozsdás akasztóra siklik. Tudnám fegyvernek használni ellene. Annyira nem nagy darab, őt talán még én is legyűröm, ha meg tudom lepni.

Fáradtan sétál az ajtóhoz, és felkapcsolja a lámpát. Hunyorognom kell a szobát betöltő fényártól.

- Nem vagyok zsaru, kölyök, nem illik hozzám. Úgy néz ki ez a hely, mintha a rendőrségé lenne? – Végre rendesen szemügyre tudom venni az újdonsült börtönömet. Az ezeréves hűtőt a sarokban, a kétezres évekbeli bólogatós kutyasorozatot az egyik polcon, a nonfiguratív motívumokkal díszített narancssárgás-zöldes-pirosas hippiszőnyeget, és a kézzel összetákolt, omladozó falburkolatokat. Elfintorodom. Hát kibaszottul nem.

- Úgy néz ki, mintha nagyon sok energiát fektettek volna bele, hogy elrejtsék, hogy az. – Ha valami nagyon durván máshogy néz ki, mint ahogy várod tőle, az tuti, hogy szándékos. Ki a faszomnak lenne még mágiamentes helyisége? Talán valami elbaszott bűnszervezetnek. Talán a bloom embereinek. Azt sem tudom, hogy legális e az ilyesmi.

- Ugyan, a rendőrök nem ilyen lazák, haver – ebben mondjuk pont egyet értünk. De kibaszott nehéz elképzelni, hogy a seggében karót hordó detektívnek lennének nem zsaru ismerősei. Ráadásul egy – minden kulcsszereplőtől független – mágiamentes bunkerben. Túl szép hogy igaz legyen szitu. Túl kézenfekvő.

- És akkor mi a sztorid? Ha ez nem a rendőrség, hogy a faszba varázsolódtam ide?

Összeszűkült szemekkel, a takaró alatt összekuporodva hallgatom végig, ahogy idegesítően részletbe menően, túl sok teljesen felesleges információval megspékelve, de már-már gyanút keltően hihetően előadja az elmúlt óráim sztoriját. Egy verzióját legalábbis. Nem tudom, hogy be van e füvezve vagy csak kurva álmos. De mivel Ádámtól és Évától kezdte a sztorit, már azt is tudom, hogy miatta találtak rám gyorsabban, mint szabadott volna. A picsába. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen módon elkaphatnak. Túl keveset tudok a mágia különböző fajtáiról és a bennük rejlő lehetőségekről. Ha tanultabb lennék, talán az elfek mágikus csapdájába se sétáltam volna bele.

- Tudod, hol rontottad el a sztoridat? Ott hogy Jake túl begyepesedett, hogy megszegje a protokollt – nem látom magam előtt megtörténni. Ha már úgyis el akarja veszíteni a jelvényét, akkor talált volna egy módot, hogy be se vigyen. Vagy nem hitte el, hogy ki akarnak majd nyírni? Akkor szimplán csak ostoba. Ez mondjuk már el tudom hinni.

- Én csak az igazat mesélem. Jake nem hülye, oké? Tudta, hogy veszélyben vagy. – A paranoiám felülkerekedik rajtam. Ismeri egyáltalán a Jaket, akiről beszélünk? A Jaket, aki közölte, hogy törvényt szegtem és mindenáron felelnem kell a bűneimért? A rendőrségi besúgóktól is megszerezhették a nevét. Elhitetik velem, hogy biztonságban vagyok, hogy utána még nagyobbat zuhanjak, és megtörjek. Igen, már most a tündék kezében vagyok. Elraboltak a kórházból, és ez itt egy eldugott kínzókamrájuk. Még a mágiámat is elzárták tőlem, hogy ne tudjak védekezni vagy segítséget hívni. Sajnos sokkal logikusabb sztori, mint az övé. Vajon hányan rontanak be azon az ajtón, ha rátámadok? Ha tudnék szerezni két percet a gépen, el tudnám küldeni valakinek a bloomról szerzett régebbi anyagaimat, amik azóta is a felhőben várják, hogy beteljesítsék a sorsukat.

- Galan embere vagy? Mit akartok tőlem? Ha meghalok vagy eltűnök, egy kapcsolattartóm nyilvánosságra hoz mindent, amit tudok rólatok – kamuzok. Ez lett volna az észszerű döntés, de senkit nem akartam belekeverni. Viszont ők ezt nem tudják. Nem úgy, mint Jake. Ő most is tudná, hogy nem kevernék bele egy ártatlan kívülállót a szarjaimba.

Elfojtom az irreális csalódottságomat. Nem tudom, miért hittem azt, hogy meg fog védeni. Ha csak a fejemben lévő tudás miatt is, de azt hittem, hogy megvéd. Ostobaság. Csak magamra számíthatok.

- Ácsi-ácsi-ácsi. Azt sem tudom, most épp miről beszélsz, haver – a férfi gondterhelten rogy vissza a székébe, ami megviselt nyikorgással fogadja a súlyát. Nagyon jól játssza a hülyét, de engem nem ver át.

Halk kopogás töri meg a percek óta tartó feszült patthelyzetünket. Idegesen kapom a tekintetemet a szoba egyetlen ajtaja felé. Erősítés. Elúszott a lehetőségem, két emberrel soha nem bánok el. A kurva életbe.

Az idegen ajtót nyit a titokzatos kopogónak, én pedig kicsit oldalra billenve próbálok kikukucskálni, hogy információt szerezzek az ajtón túli állapotokról. Nem segít, hogy az érkező vállai kitöltik az egész látóteremet. A picsába. Na, őt egyedül sem gyűrném le, még ezzel a rozsdás, törött akasztóval sem. Belép, és a kicsi szoba azonnal megtelik a jelenlétével. Egy hátborzongatóan ismerős jelenléttel. Az arcát még nem látom a kapucnijától, de ez az a sziluett, amit bárhol felismernék.

Jake.

A döbbenet teljesen lebénít. Lehúzza a kapucnit, engem néz, de nem hozzám beszél. Még amúgy sem tudnék válaszolni neki. Újra kell értékelnem a szituációmat. Fogalmam sincs, hogy azon rökönyödtem meg ennyire, hogy igaz a rasztacsávó sztorija, vagy azon, hogy mennyire örülök az idegesítő detektívem még idegesítőbb képének.

- Hogy ébredt?

- Nehezen. Nekem nehezen hitte el, hogy nem a rendőrségen van – hé, azt a részét mostanra elhittem. Most már azt hittem, hogy a dílereknél vagyok. Mondjuk lehet, hogy egy kívülálló számára rébuszokban beszéltem róla. Azt hittem, érteni fogja. Upsz.

Jake két hosszú lépéssel terem előttem. Komor, fáradt szemek néznek le rám. Most nem a mindig fess, összeszedett detektívet látom magam előtt, hanem egy kapucnis pulcsis szökevényt. Most pont úgy néz ki, mint én, mióta belekevertem magamat ebbe az egészbe. Üdv a klubban. Ezek szerint a Bloomról szerzett információim fontosabbak voltak, mint a feddhetetlensége. Ki gondolta volna.

- Alistair. Most nagyon figyelj oda arra, amit mondok. Ennyire voltál attól, hogy feldobd a bakancsot – Na ne? Erről ugattam neked a tetőn, seggfej. – El kell mondanod mindent, amit tudsz és akkor segíthetünk – leül az ágyra, és még engem is meglep, hogy nem csúszok ösztönösen távolabb tőle. – Az erőddel is – követem a pillantását az idegen férfi felé, akinek a létezéséről abban a pillanatban megfeledkeztem, hogy Jake megérkezett. – Sebastian az, akiről korábban meséltem. Hasonló ereje van, mint neked. Ha nem viselkedsz vele úgy, mint egy veszett kutya, sokat segíthet neked – az utolsó szavait fel sem fogom, mert az ujjai megégetik a homlokom kihűlt bőrét. Mintha még mindig jégből lennék, ami most épphogy nem sistereg a forró érintéstől. – Mennyire tisztult ki a fejed? Hogy érzed magad?

Hogy hogy érzem magam? Ez a kérdés eddig fel sem merült bennem, hirtelen nem is tudok válaszolni rá. Eddig csak az agyam pörgette végig a lehetőségeimet és a különböző teóriákat, szinte meg is feledkeztem róla, hogy testem is van. Jobb volt. A fogvacogtató hideg most még jobban átjárja mindenemet, megérzem a túlerőltetett lábaim sajgó lüktetését, a fejemet csikaró tompa fájdalmat és különböző zúzódásokat szerte a testemen.

- Mint akit agyonvertek – felelek őszintén. – Hol vagyok?

- Biztonságos helyen. – Mindenki ezzel az elbaszott szóval akar bevágódni? Kurvára nem létezik biztonságos hely. Számomra már nem.

- Ezt én is mondtam neki, de nem hiszi el – ismét a rasztacsávó felé pillantok. Tehát igaz? Tényleg hasonló ereje van, mint nekem? Kíváncsi vagyok rá. Még sosem találkoztam hozzám hasonlóval. Nem mintha sok mágiahasználó ismerősöm lenne, nem ilyen körökben mozgok. – Haver, azt se hiszi el, hogy kicsempészted a seggét a kórházból.

- Pedig így volt. Valaki küldött neked egy szaftos injekciót, és le merem fogadni, hogy nem orvos volt az illető – most mondhatnám, hogy én megmondtam, de nem szeretem feleslegesen járatni a számat. Na jó, általában de, de most túl pocsékul vagyok hozzá. – Ha csak a fele is igaz annak, amit összehordtál, akkor nagyobb veszélyben van az életed, mint gondolnád – bárcsak csak a fele lenne igaz.

- Szóval nem varrsz be – vonom le szűkszavúan a nyilvánvaló következtetést. – Mégis csak van eszed – szerintem is jó üzlet lecserélni egy pitiáner hackert felbecsülhetetlen mennyiségű ingyen információra és bizonyítékra a generációnk legveszélyesebb drogszervezete ellen. Az, hogy mire használja őket, már nem az én dolgom. Van egy olyan érzésem, hogy rövid úton elteszik láb alól, ha túl közel kerül hozzájuk.

- Ezt most meg sem hallottam – valami rosszat mondtam? A gondterhelt sóhaja az első, ami az ébredésem óta először majdnem mosolyt csal az ajkaimra. Majdnem. – Elég a gyerekes viselkedésből. Segítek neked, cserébe csak annyit kérek, hogy mondd el, amit tudsz.

Magamba fordulva gondolom át a szavait. Az, hogy segít nekem, elég tág fogalom. Valószínűleg máshogy értelmezzük a segítség fogalmát. Ő az ítélet enyhítésére gondol, én pedig arra, hogy megtartom a csinos kis fejemet a csinos kis nyakamon. Ennél sokkal konkrétabb ígéretre van szükségem, hogy ne végezzem a sitten, és utána elkerülhetetlenül egy hullaházban. Ha jól játszom ki a lapjaimat, és Jake valami csoda folytán győzedelmeskedik a keresztes hadjáratában, még a szabad, paranoiamentes életemet is visszakaphatom. Persze sokkal nagyobb rá az esély, hogy egy elhagyatott szeméttelepen végzi, vagy őt is beledarálják a bloomot termő fák trágyájába. Azóta is böki a csőrömet, hogy nem jutottam el a gyártókig. Mintha tényleg a semmiből teremne az a szar.

- Rendben – sóhajtom megadóan. Jake láthatóan megkönnyebbül, pedig még nem is hallotta a feltételeimet. Leszel te még ideges, haver.

- Köszönöm – korai. – Hova rejtetted az adatokat? – Gyorsan elgondolkodok a következő lépéseimen. Két helyen vannak. A régebben beszerzett adatokat akár most is le tudnám szedni nekik a felhőből, de ők nem tudják, hogy mennyi mindent tudok. A lenyelt pendriveomon csak a legfrissebb, a rendőrkapitányt beszennyező bizonyítékok vannak. Ha csak azt adom át Jake-nek, lehet, hogy túléli. A tündék valószínűleg rezzenéstelenül feláldoznák azt a bábot, hiszen amúgy is problémás volt vele a viszonyuk.

Viszont ha átadok mindent Jakenek, van egy 1%-os esély arra, hogy sikerrel jár, és visszakapom az életemet. Vajon megéri az az 1%, hogy ő 99%-os eséllyel meghaljon a próbálkozásban? Nem. Megmentett, ennyivel tartozom neki. Valószínűleg dühöngene, ha hallaná ezt az érvelést.

- Nálam van – oké, kicsit kínos helyen, de ez már csak részletkérdés. – De nem adom ingyen! Segítek a kis keresztes hadjáratodban, de te is kihúzol engem a szarból – bizonyám. Nem kockáztatom meg, hogy a börtönben utolérjenek. – Teljes amnesztiát kérek, különben nincs alku.

Hopp, meg is érkeztünk. Ideges. Ráadásul elég rosszul leplezi. Hangos levegővétellel nyeli le az indulatos választ, amit most nem engedhet meg magának. Nincs alkupozícióban. Én ígyis úgyis halott vagyok, ha a sitten végzem, semmit nem nyerek azzal, hogy tíz év helyett hármat kellett volna ülnöm, kösz. Ezt az érvet neki is meg kell értenie.

- Vagy ez, vagy a börtön. Nem tudok jobbat ajánlani – meglepően nyugodt a hangja ahhoz képest, hogy az állkapcsa még mindig feszeng. Felsejlik egy ér a bal halántékán a bőre alatt. Haloványan, de szinte látom, ahogy lüktet. Nem áll jól neki ez a feszültség, évekkel idősebbnek néz ki tőle.

Most komolyan a nehéz utat választod, Jake? Akkor elbetűzöm.

- Dehogynem. Csak nem akarsz. Hadd fogalmazzak máshogy. Ha beviszel az őrsre, lecsukatsz, börtönbe juttatsz, engem rövid távon eltesznek láb alól és akkor soha, de soha a büdös életbe nem fogod megtudni, hogy kik állnak a Bloom mögött – a megbaszódó pillantása most már tényleg mosolygásra késztet. Tudja, hogy nem viccelek. – Tudom, hogy tudni akarod. Csak annyit kell tenned, hogy elengedsz, ha ennek vége. Mintha nem is találkoztunk volna.

Kiszélesedik a vigyorom a háttérben röhögő rasztacsávó láttán. Na, valaki végre vágja a stílusomat. Igazából csak ez a koravén, lovagias detektív nem. Mintha egy másik világ szülöttje lenne.

- Nem semmi a kölyök – nem látom a pillantást, amit Jake küld felé, de nem lehetett túl szép, mert abbahagyja a kuncogást. Bárcsak emlékeznék a nevére. Annyiszor elhangzott, de túl sok minden járt a fejemben, hogy érdekeljen.

- Ne add alá a lovat – óh nincs rá szükségem, már így is van alattam. Visszanéz rám, komor, humortalan pillantással. – Esküszöm, hogy a pizsamád madzagjával fojtalak meg, ha átversz – egy pillanatra foglyul ejti a tekintetemet, és engem is megfertőz a komolysága. Tudom, hogy ez egy komoly téma, de így könnyebb volt elviselni a súlyát. Összeszűkül a gyomrom a gondolattól, hogy igazából félig-meddig átverni tervezem. De ha átadok neki minden infót, abba biztosan belehal. Időre van szükségem, hogy eldöntsem, mit is akarok. Lesütöm a tekintetemet, mint egy csínyen rajtakapott kisgyerek. – Nem ígérek semmit, Ace. Nem tudom, mi fog történni ezután. Csak annyit mondhatok, hogy gondom lesz a biztonságodra – gyűlölöm, hogy kihagy egy ütemet a szívem a fogadalmától. Egy hosszú, fullasztó ütemet. Ha valakinek, neki még kezdem elhinni is ezt az ígéretet. – Amiről beszélsz, az nem kis munka, és nem kevés ember leleplezése. Az egész város belebukhat, ha valamit rosszul csinálunk. Érted ugye, hogy emberéletekről van szó? Minél többet makacskodsz, annál több ember kerül életveszélybe a Bloom miatt. Te sem akarhatod, hogy ártatlanok haljanak meg, csak azért mert nem segítesz – a vállamra teszi a kezét, visszacsalja magára a lesütött pillantásomat. Az érintése még a körém csavart takarón keresztül is kellemesen meleg. Szívem szerint belekötnék ebbe a felelősség áthárító érzelmi zsarolásba, de sajnos még így is hatással van rám. – Nem vagy rossz ember. Ne hozz elhamarkodottan rossz döntéseket.

Az örökké komoly pillantásába most belevegyül egy alattomosan gyengéd, bizalmas csillogás. Tudom, hogy direkt csinálja, de még így sincs védelmem ellene. Akaratlanul is emlékeztet, hogy miért született meg Ace. Hogy segítsen azoknak, akiket az igazságszolgáltatás cserben hagyott. Hogy megmentse a rászorulókat. Így kezdődött az egész. Ártatlanul, naivan, hősiesen. Már nem is emlékszem, mikor ment át egy hatalomfitogtató, adrenalinfüggő játékba. Talán akkor, mikor felkapta a média a ténykedésemet, és az agyamra ment a hírnév. A fenébe. Tényleg ilyen kibaszott önző vagyok? Félek, hogy az a válasz, hogy igen.

- Segítek – halkan, még mindig vonakodva dünnyögök. – De ha meghalok, életed végéig kísérteni foglak!

- Köszönöm. Hol van az anyag? – a nagy visszatérő kérdés. Viszont arra még nem állok készen, hogy a teljes igazságot felfedjem. Még át kell gondolnom, hogy mit vagyok hajlandó feláldozni és mit nem. Ha el tudnék szökni, mielőtt kijön belőlem az a fránya pendrive, akkor Jake se döglene bele feleslegesen egy lehetetlen küldetésbe, és én is felszívódhatnék. De vajon tudnék élni önmagammal azután?

- Itt – kiküzdöm az egyik kezemet a takaró melege alól, hogy a hasamra bökhessek. A rasztának esik le először a válasz.

- Lenyelted? – kérdezi döbbenten, mintha ez olyan meghökkentő dolog lenne. Aligha volt más lehetőségem.

- Le.

- Az istenek szerelmére! – Jake úgy pattan fel az ágyról, mintha lőport gyújtottam volna a segge alatt, meglepetten kapom rá a tekintetemet. Általában meg tudom jósolni a kirohanásait, de ez most teljesen váratlanul ért. – Most mit csináljak veled? Hozzak hashajtót? Vagy masszírozzam meg a pocikádat? – Szinte kiabál, a groteszk, lekicsinylő kérdés és a totálisan bunkó kirohanás hallatán őszintén fogalmam sincs, hogy röhögjek vagy sírjak. A kiborulása annyira megfertőz, hogy a végtagjaimba kúszó düh még a kimerültséget és a hidegrázást is felülírja. Sajnos a józan ésszel és a gátlásokkal együtt. – Komolyan mondom, nem hiszem el – a halk, lenéző sóhaja az utolsó csepp.

Haragosan kászálódok ki a paplanok melegéből, és én is felállok, hogy egy kicsit csökkentsek a hatalmas méretkülönbségünkön. Sajnos még így is jócskán fölém tornyosul a behemót alkatával, de leszarom. Engem aztán senki nem fog hülyére venni. Sok mindent mondhat rám, de ha hülyének néz, kibaszottul pipa leszek.

- Mert aztán olyan kibaszott sok lehetőséget adtál, seggfej – indulatosan nyomatékosítom a szavaimat a mellkasa megbökésével. A mutatóujjam mintha betonba ütközne, és ez az irritáló tény csak tovább gerjeszti a dühömet. – Mondd csak, hol vannak a ruháim?! – széttárt karokkal lebbentem meg magamon a kórházi hálóinget, és próbálok nem tudomást venni a szabad hátamat simogató levegőről. Kolis vagyok, szóval még a közös zuhanyzót is megszoktam, fogalmam sincs, miért pont most kéne zavarba hoznia a pucér seggem villogtatásának. Nem látok itt egy csajt se. Mikor nem kapok választ a költői kérdésemre, folytatom. – Ugye? Annyi eszed már nem volt, hogy azokat is magaddal hozd. Talán jobban örülnél, ha a rendőrségen lévő kabátzsebemben pihenne a pendrive? – Kérdőn, kihívóan billentem oldalra a fejemet, és várom, hogy előálljon egy épkézláb válasszal. Csak néhány másodpercig néz rám úgy, mintha itt helyben meg akarna fojtani. Még mindig ingerülten húzza el a száját, de látom, hogy valahol mélyen kezdi elfogadni az érvelést. Gondolom kurvára nem lenne kedve visszalopakodni a kórházba vagy a rendőrségre, vagy tudomisén hol kötöttek ki a szerencsétlen cuccaim.

- Ennél biztosan volt jobb megoldás – kikészít. Képtelen beismerni, hogy kibaszott jó döntés volt. Ha bárhol máshol lenne ez az anyag, már elveszítettük volna. Elpattan valami az agyamban, összefűzöm a kezeimet a mellkasom előtt, hogy megállítsam magamat abban, hogy megüssem. Akaratlanul is jobban kihúzom magamat, és kicsit előredőlök, hogy közelebbről köphessem az arcába a következő szavaimat.

- Bocs, de nem igazán hagytatok időt, hogy feldugjam a seggembe – gúnyosan, bosszúsan horkan fel, és lemásolja a mozdulatomat, csak ő kicsit lehajol, hogy közelebb kerüljön hozzám.

- Én pillanatok alatt feldugnék nagyobb dolgot is a seggedbe – ösztönösen rekontrára nyílnak az ajkaim, de kizökkenek, mielőtt kijöhetnének a hangok. Mintha végtelen sokáig tartana a zavarodott lebénulásom, csak akkor, utólag döbbenek rá a szavai jelentésére, mikor meghallom a raszta elfojtott fuldoklóröhögését. Szégyenteljes döbbenettel kerekednek el a szemeim. Nem fogadtam volna rá, hogy van annyi melegség a testemben, hogy égjen az arcom, most mégis ez történik. Dühösen nyúlok le az ágyon lévő párnáért, hogy a velem szemben álló férfi arcába csapjam. Természetesen kivédi a támadást, és visszadobja a párnát a helyére. Hát persze. Visszavonok minden eddigi kedves gondolatot. Felőlem aztán ki is nyírathatja magát. Még segítek is a tündéknek.

- Perverz állat! És te nevezed magad zsarunak? Bunkó – mintha a hullámzó harag teljesen leszívott volna, erőtlenül rogyok vissza az ágyra, és azonnal magam köré csavarom a vastag takarót, most már nem csak a melegét, hanem a védelmét is keresve.

Nem tudom, melyikünk idegesebb, Jake még mindig kb a haját tépve szeli a köröket a szobában, én pedig a dühömben fortyogva süppedek a paplankupacba. Még mindig nem hiszem el, hogy ezt mondta. És azt sem hiszem el, hogy még mindig rugózok rajta. Miért rugózok rajta? A koliban napi rendszerességgel reppentek fel különböző cifra buzulós poénok. Talán azért vágott ennyire mellkason, mert Jake nem az a poénkodós típus. Láttam már egyáltalán nevetni? Még mosolyogni sem.

A hosszú, feszült csendet csak az egér görgőjének a hangja töri meg. A rasztagyerek már nem röhög, hanem elmélyed egy cikkben, aminek a szövegét innen nem tudom elolvasni.

- Naaaaa srácok, mielőtt leharapjátok egymás fejét – két fáradt, zabos pillantás vetül felé. – Átlagosan 1.71 nap alatt mennek át a kicsi idegen testek a felnőtteken – erre komolyan volt kutatás? Beszarok. Mármint képletesen, sajnos még nem jön az inger. Illetve szerencsére, tekintettel arra, hogy időhúzásnak szánom az egészet. – Azt írják, hogy egy és négy nap között mozog, egyénje válogatja. – Egészen röhejes, ahogy tudós módjára feltolja a szemüvegét a mondat végén, mintha nem épp a szarás témáját boncolgatnánk.

Ez viszont jó hír. Ez azt jelenti, hogy ha ki is jön korábban, ha három napig eltitkolom, még nem fognak gyanakodni. Gondolom. Annyira még Jake sem lehet elvetemült, hogy ellenőrizni akarja a dolgot.

Jake sóhaja az első reakció az információra. Megtöri a feldúlt menetelését, és leül a számítógépasztal melletti székre. Most úgy néz ki, mint aki a vésztartalékai végén jár. Az ő megenyhülése mintha ellopna egy hatalmas darabot az én feszültségemből is, és rá kell jönnöm, hogy a tomboló harag volt az egyetlen, amiből erőt merítettem az elmúlt percekben. Hallom, hogy Jake mond valamit, de a szavai túl távol vannak. Bassza meg. Megint el fogok ájulni.

Mielőtt átbillenhetne a tudatom a sötétségbe, egy forró érintés ránt vissza. Az államat megragadva húzza fel az arcomat. Magamhoz térve fókuszálok rá, mintha egy mély álomból ébrednék. A picsába. Kibaszottul elegem van ebből. Kérem vissza a tudatomat.

- Jól vagy? – Talán az iménti kimerítő marakodásunk eredménye, de a hangjában már nincs az az őszintének tűnő aggodalom, mint mikor az ittléte elején érdeklődött az állapotomról. Ha lenne elég lélekjelenlétem hozzá, lehet, hogy rosszul esne. Most semmire nem vagyok képes, csak keserű őszinteségre.

- Nagyon-nagyon fázom – halkan suttogok. Hosszút pislogok, nehéz kinyitni a szememet a végén.

- Az rossz hír, haver – Jake az idegen hang irányába fordul. Én továbbra is őt nézem, mintha ez itt tarthatna. – Amíg ki volt dőlve utánaolvastam az ehhez hasonló mágikus kitöréseknek. Az van, hogy ilyenkor annyira ki tud merülni a mágiakészlet, hogy veszélyessé válik, annak az egyik tünete a kihűlés. Ezt egy Xanateid nevű hormonnal stabilizálják, de... – elakad a hangja, és lefogadom, hogy Jakehez hasonlóan ő is az infúziós zacskóra mered. Ha tippelnem kéne, nagy betűkkel rá van írva, hogy Xanateid. Ha még egyet tippelnem kéne, nem kaptam belőle eleget.

- A fenébe Seb – Jake hangja megint pipul. Nem tudom, honnan szed ennyi energiát ehhez a sok paprikajancsiskodáshoz. Seb. Seb. Seb. Most megjegyzem a nevét. – Mi a francért nem mondtad ezt hamarabb?!

- Hé haver, nyugi van. Tök jól volt a kissrác, azt hittem, hogy kapott eleget. Még fel is pattant civakodni veled – Jake egy ingerült sóhaj után kelletlenül bólint. Előveszi a telefonját.

- Hozatok Rose-zal tűt, és valahogy visszaszenvedjük azt a kanült.

- Nem! – meglepően határozottra sikerül a felcsattanásom ahhoz képest, hogy semmi erőt nem érzek magamban, hogy ténylegesen küzdjek a döntésemért. Eszembe jut, hogy milyen agresszíven elutasította a testem az infúziót, és hányingerem van a gondolattól, hogy visszakerüljön. – Nem kérek abból a szarból, amivel majdnem kinyírtak, kösz – Jake újonnan dühös fújtatásán hallatszik, hogy tényleg készül elérni a korlátait.

- Senki nem rakott semmit az infúziódba.

- Nem érdekel. Nem kérem – ha az előbb azt éreztem, hogy meg akar fojtani, akkor most élve fel akar darabolni, és megetetni velem a szerveimet, mielőtt elvérzek.

- Semmi kedvem a hulládból kivágni a pendrive-ot, szóval nem a te döntésed – mielőtt a pofájába vághatnám, hogy azt amúgy is baszhatná, mert jelszóval van védve, Seb csatlakozik békítőként a beszélgetésbe. Megint. Remélem sosem megy el, mert akkor itt vér fog folyni.

- Héé, héé – a mély, dallamosan nyugtató hangja mintha mágia lenne a mágiamentes bunkerben – azt olvasom, hogy van belőle nagy dózisú tabletta is. Haver, hozass olyat Rose-zal, és sínen vagyunk. Vegyetek lejjebb ezekből a felesleges indulatokból, totálisan leromboljátok a szoba energiáit – a kezével int egyet, mintha a szobában tényleg áramolna a láthatatlan feszültségünk. Ha mindjárt a feng shuiról is győzködni kezd, akkor elsírom magamat. De most már kezdem érteni, hogy miért van az ágyneműnek füstölő illata.

Jake morcosan sétál ki az ajtón, gondolom, hogy elintézze az említett rendelést. A kinyíló ajtó mögött egy pillanatra felvillan a folyosó túloldalán lévő sokajtós szekrénysor. Legutóbb a konditeremben láttam hasonlót. Valamiféle öltöző lehet? Mindeközben fél füllel hallgatom, ahogy Seb kifejti, hogy a gyógyszer érkezéséig is ajánlott a tüneti kezelés, magyarán minden, ami energiát vagy meleget adhat. Ezzel a lendülettel elém is tol egyet az asztalon tornyosuló dobozok közül egy csomag műanyag evőeszközzel, és nem kicsi meglepetésemre egy üveg bontatlan vodkát. Még soha nem ittam egy-két sörnél többet egyszerre. A mágiám mindig túl közel van a felszínhez ahhoz, hogy megkockáztassam a kontroll elvesztését. Most nullára merülve, egy mágiamentes bunkerbe zárva olyan vagyok, mint egy üres korsó a sivatagban. Akár be is baszhatnék, de nem most tervezem kipróbálni. Rezignáltan kezdek el falatozni a bolognaiból, amit elém rakott. Semmi étvágyam nincs, de ha egy kicsivel is jobban leszek tőle, magamba erőltetem az egészet.

Nemsokára Jake is visszatér. Csendben eszünk mind a hárman.

- Azt hittem megszabadultál ezektől, Seb – Jake halk, nyugodt, de annál komolyabb hangja hallatán felpillantok a fáradt magam elé meredésből, hogy lássam, mire gondol. Az ágyon heverő vodkát nézi.

Érzem, hogy a pillanat, ami eltelik a válasz előtt, kimondatlan szavakat rejt magában.

- Nyugi haver, csak a régi időkből van. És látod, most milyen jól jön. Semmi nem melegít át úgy, mint az alkohol – ezeket a szavakat már felém intézi, mintha bátorítana, hogy essek neki. Elgondolkodva bambul a semmibe, majd szinte csak magának, folytatja – talán csak a szex.

Furcsa ez a csávó. Jake-re siklik a lomha pillantásom, de az ő arca most rezzenéstelen maszk. Már azt sem tudom, miért néztem rá. Túl fáradt vagyok, hogy összefüggéseket keressek a viselkedésükben, ezért mikor befejeztem a kaját, összekuporodva dőlök a párnára. Szex. Szexeltem már, de nem rémlik, hogy olyan borzasztóan átmelegített volna. Csak annyira, mint bármelyik sport. Lehet, hogy hibásan vagyok bekötve. Semmi kedvem nem lenne most szexelni. Hosszút pislogok.

Mikor kinyitom a szemeimet, újra félhomály van. Fintorogva húzódok el a homlokomon érzett tűzforró érintéstől. Sebet már nem látom sehol, a gépe is sötéten szunnyad. Elaludtam?

- Gyere – kéri Jake komoran. Van valami a hangjában, ami miatt engedem, hogy felhúzzon. Összekoccannak a fogaim a remegéstől. Hosszúakat pislogok, amíg ő rám aggatja a pulcsiját. Érezni a mozdulatain, hogy kibaszottul semmi kedve ehhez az egészhez. Nekem sincs. Azt sem tudom, mi történik.

Kimegyünk a folyosóra, hunyorgok az ódivatú neonlámpák szemsértő fényétől. Valahol a hátsó sorban még villog is egy, csak hogy olyan istenesen idegesítő legyen. Bemegyünk egy zuhanyzóba. Az egymás mellett sorakozó zuhanyfülkék egyikében egy szék van a zuhany alatt. Megnyitja a meleg vizet. A műanyag kerti széken fülsértően hangosan koppannak a vízcseppek. Kezdem érteni mi történik. Egy tudatosabb állapotomban talán ellenkeznék, de most szinte vonzz magához a vízből felpárolgó melegség. Engedem, hogy egy mozdulattal levegye rólam a pulcsit és a kórházi hálóinget, majd önként rogyok le a székre. Előre dőlve támaszkodom a térdeimre. Halkan, jólesően sóhajtok fel a bőrömön végiggördülő forró vízcseppektől, még az sem érdekel, hogy a hajam is elázik.

Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, de mintha órák lennének. A meleggel együtt szépen lassan a gondolatok is visszatérnek a testembe. Nem lep meg, mikor a víz elkezd kihűlni, a legtöbb régi típusú épületben egy bojler biztosítja a meleg vizet, és úgy néz ki, hogy gyorsabban használtam, mint ahogy gyártani tudta. Már amúgy is idegesítően felázott a bőröm. Hátranyúlok, és elzárom a vizet. Még fel sem állok a székről, már az ölembe repül egy bolyhos, végtelenül puha törölköző. Felnézek az ajtó mellett álló férfira. A fenekét a szélső csapon megtámasztva figyeli az esetlen mozdulataimat. Fasza. Remélem végig ott volt. Kukker.

- Szárítsd meg a hajad – úgy látom, azóta sem lett jobb kedve.

- Igen apa – szemforgatva vonszolom a székemet a falra erősített hajszárító mellé, és a törölközőbe bugyolálva ülök le. Sokkal jobban vagyok, mint mikor ide jöttünk, de még mindig erőtlennek érzem magam. A hajszárító tipikus régi szar, aminek alig van ereje, de cserébe még a levegő sem igazán meleg, amit fúj. Nem ideális. A térdemre könyökölve hajtom le a fejemet, és ebben az elbaszott pózban állok neki a végtelen hosszú küldetésnek. Nem kell sok idő, hogy Jake megunja a bénázásomat. Ingerült mozdulatokkal szedi le rólam a vizes, kihűlt törölközőt, rám adja a pulcsiját, és visszaültet a székbe. Megborzongok az ujjai érintésétől a hajamban. Nem tudom, honnan jön a gyomrom mélyét kitöltő melegség.

Döbbenten nézek fel rá a falon végighúzódó tükörben.

- Egy szót se – a fogai között szűri a fáradt dünnyögést, és nem bírom tovább. A vállam megrázkódik a végtelenül szürreális szituációtól, amibe kevertük magunkat. Észre sem veszem, és némán, rázkódva nevetek.

- Huszonnégy órája fogadtál volna erre? – nem kapok választ, de az ő ajkait is megfertőzi egy lassú, kesernyés mosoly szerűség, ami újra feléleszti az ismeretlen melegség forrását bennem. Egyre jobban értem a mondást, hogy a tartsd közel a barátaidat, de még közelebb az ellenségeidet. Találó. Szinte a semmiből, váratlanul talál rám a döntés, amit a kicsi szobában képtelen voltam meghozni. Ebben az elbaszott pillanatban minden olyan egyszerűnek tűnik. Átadom az adatokat, aztán meggyőzöm, hogy az élete fontosabb ennél. Vagy valami ilyesmi. Nem akarom átverni. Már nem. Jobb vagyok ennél. Van egy határ, amit nem akarok átlépni, már így is túl sokat megengedtem magamnak az utóbbi időben. És hova juttatott? Mindenki halottan akar. – Hazudtam neked, Jake – egy pillanatra megáll a keze, de az arca nem rezzen meg. A picsába, dühön kívül soha semmit nem fogok látni ezen az emberen? Már-már hiányzik, mikor próbálta beédesgetni magát a bizalmamba, hogy vallomást csikarjon ki belőlem. – Az adatok nagy része a felhőben van, bármikor hozzá tudok férni. – Kimérten bólint, de a tükörképe pillantása szigorúan fogva tartja az enyémet. Hirtelen úgy érzem magamat, mint egy vallatóban.

- Miért? – Nem tudom, hogy a kérdést úgy érti e, hogy miért hazudtam vagy úgy, hogy most miért mondom el mégis. Talán szándékosan fogalmazott így, hogy mindent lefedjen. Lesütöm a pillantásomat, mintha körmöm piszkálása érdekesebb műsor lenne mindennél.

- Mert ez túl nagy falat. Meghalsz, ha utánuk mész, ezt komolyan mondom. Megmentettél, ezért én is meg akartalak.

Napok telnek el és nem hív fel. Makacsságát még egy öszvér is megirigyelné. Szerencsére én sem vagyok ostoba, így a kis találkozónk után felállítottam egy munkacsapatot. Rose lesz a hátvéd, ha elfajulnának a dolgok ő hív majd erősítést. Sebastian lesz a radar, aki, ha mázlink van – és itt istentelenül nagy mázlira gondolok –, segít bemérni és leszűkíteni, hova bújt el Ace. Illetve egy ötfős, azonnali reagálású csapat, akik velem jönnek majd a tűzfészekbe. Ha az ő fejével gondolkodok, sejti, sőt! Valószínűleg tudja, hogy nem puszta szívjóságból hintettem elé az információmorzsákat korábban. Amennyiben hajlandó belesétálni a csapdámba, azt nyilván alaposan megtervezi és alaposan átgondolja legalább százszor. Tudom, hogy így tesz, mert minden munkájánál így dolgozott. Sebastian-nal nem számol, mert nem tudja, hogy létezik. Én évek óta ismerem, és mégsem gondoltam arra az eshetőségre, hogy segíthet megtalálni Alistairt, csak most, amikor már egyébként is olyan közel vagyok a célhoz. Valószínűleg azért, mert tudom, hogy gyűlöli a saját erejét. Nem mindenki képes megbékélni a saját mágiájával. És bár vannak olyan orvosok, akik szó szerint kézrátétellel gyógyítanak, és tűzoltók, akik a semmiből is vizet fakasztanak, sokan vannak olyanok is, akik nem képesek kezelni az erejüket és az elhatalmasodik rajtuk.

Ezért kellenek a drónok városszerte. Az illegális mágiahasználat tulajdonképpen nagyon rossz kifejezés arra, ami jelenleg a társadalomban zajlik. Majdnem minden mágiahasználó regisztrálva van a város adatbázisában, de nem mindenkinek van mágiahasználati engedélye. Ennek egyébként úgy kéne működnie, mint amikor személyi igazolványt készíttet magának az ember. Amennyiben valakinél megmutatkozik a mágia, azt a szülei vagy gondviselői jelentik és regisztrálják a rendszerben. Ezután a kis polgárok olyan oktatási intézményekbe kerülnek, ahol megtanulnak bánni a képességeikkel és kordában tartani azt. Amikor elvégzik ezt az iskolát és a fejükbe verik az alapokat, kézhez kapnak egy papírt, ami igazolja őket. Ezzel a papírral a legközelebbi hivatalba mennek és megkapják az igazolványukat, hogy bizonyos korlátokon belül használhatják a mágiájukat, és ezzel bekerülnek a rendőrség azon adatbázisába, amelyből a drónok tájékozódnak, így nem riasztanak be azoknál az eseteknél, ahol a mágiát használó személy igazolvánnyal rendelkezik. A bürokrácia megöli az agysejteket.

Seb most azért használhatja az erejét, ahogy csak szeretné, mert a rendőrség megbízta ezzel. A mi munkánkat segíti vele. Némán ülök mellette az asztalnál, és ő csinálja a kis boszorkányságát, amit szokott. Közben valami fűszeresgyertya ontja illatát, a háttérben lehalkítva, de még pont eléggé hallhatóan valami [lofi] zene szól. Ő így koncentrál. Közben egy ceruza végét rágcsálja. Nem ír semmit, nem is ahhoz kell neki, de ha ideges, mindig kell valami a fogai közé.

– Mi van, ha nem tesz semmit? – kérdezi, tekintetét le sem véve a monitorról.

– Nem – ingatom meg a fejem. – Nem tudja megállni. Ez olyan, mint a torpedó. Eltaláltam az egyik hajóját, és hogy ne süllyedjen el, ki kell lőnie az enyémet, mielőtt bevihetnék még egy találatot.

– Megint rébuszokban beszélsz – motyogja és belekortyol a kólába, ami egy nagy papírpohárban van, tele jéggel.

– Három sajtburger után az én agyam sem fogna – mosolyodom el.

– Maradj csöndben, haver – csitít. – Koncentrálok.

Elfintorodok és nem szólok hozzá többet. Legalább fél óra telik el így csendben. Ő néhe beleszürcsöl a kólába, de szerintem már nincs semmi a poharában. Én pedig tovább bámulom a falon a repedéseket, a padlódeszka kopásait, hallgatom a zenét, ami olyan álmosító, hogy legszívesebben leheverednék a kanapéra és becsuknám a szemem öt percre. Nem teszem. Ehelyett megiszom kávém maradékát és felkelek egy kicsit ültömből. Az ablakhoz lépek és kitárom. Arcomat olyan frissítő hirtelenséggel csapja meg a kora őszi szellő, hogy egy kicsit magamhoz térek. Mélyeket lélegzek és figyelem a város fényeit.

– Merre vagy? – mormolom orrom alatt elgondolkodva.

– Kapás van! – kiált fel izgatottan.

– Ő az? – lépek vissza hozzá és a monitorhoz hajolok az asztalra tenyerelve. Bár én nem látok semmit abból, amit ő lát, a képernyő most csak cikázik és villódzik.

– Ezer százalék – markolja meg az asztal szélét mind a két kezével. – Úgy tört be az adatbázisba, mint egy tank, vagy mind egy bomba – hangja teljesen színtelenné válik. – Olyan mint egy pók, mindenhol ott van egyszerre.

– Hol van? – kérdezem feszülten és közben tárcsázom Roset.

– Mindjárt megvan – sziszegi Seb.

– Jake? – veszi fel telefont társam. – Megvan?

– Akcióba lendült, riaszd a többieket. Seb már lokalizálja, azonnal küldöm a címet, ha meglesz. – hadarom bele telefonomba és kinyomom.

– Vegyenek kegyeikbe az istenek, és ne vegye észre, hogy figyelem, különben cseszhetjük – mormogja mellettem Sebastian teljesen átszellemülve. Szemüveglencséjén úgy villognak a fények, mintha stroboszkópot néznék. – Nem látott meg – könnyebbül meg egy kicsit. – Olyan, mint egy dúvad. Mit kereshet?

– Most ne azzal foglalkozz – figyelmeztetem. – Keresd meg, honnan jön a mágiája.

– Már közel vagyok – biztosít. – Áh, törölte az aktáját... Nem, nem az egészet... csak egy részét – hadarja izgatottan.

– Sejtettem – mondom bosszúsan.

– Megvan! – kiáltja és erejével térképet nyit a második monitoron. A várostérkép zoomolni kezd, míg végül meg nem áll egy bizonyos körzeten. – Ott van – mondja oda sem nézve. – Abban az elhagyatott hotelben. Közel se kell menned hozzá, egyből tarkón fog csapni az energiája, tuti odatalálsz hozzá.

Készítek egy fotót a térképről, és elküldöm Rose-nak, aki csak egy „OK”-ot küld. Ott találkozunk. Az ajtóhoz lépek, de még visszafordulok.

– Seb, maradj rajta – kérem.

– Rendben, főnök – int kezével.

Otthagyom. Kettesével szedem a lépcsőfokokat a lépcsőházban lefelé, aztán bevágódok az autómba és a sebességkorlátozást jócskán átlépve eszelős tempóban hajtok a cél felé. Nem mondhatom tiszta szívvel, hogy fogalmam sem volt róla, miért ezt a helyszínt választotta. Az orkok köztudottan rühellik a modern kütyüket. De hogy valaki önszántából az ork-gettóba menjen... Annak nagyon elkeseredettnek kell lennie. Vagy szuicidnak.

Egy pillanatig állok csak meg a nyomornegyed határán, hogy váltsak pár szót Rose-al.

– A többiek bent vannak – dugja be a fejét a kocsi lehúzott ablakán.

– Biztosítsd itt kint a terepet, ha esetleg menekülne – kérem, és már hajtok is tovább.

A hoteltől nem messze, a rendőrségi autók halmaza közé rejtem autómat és futólépésben közelítem meg a kollégáimat. Az épület bejáratával babráltak, kis nekifeszülés és a forgóajtó enged. A hotel halljába érve egy pillanatra lehunyom a szemeimet. Ha én lennék Ace, hová bújnék? Elmémben felsejlik egy kapucnis alak, halványkék derengés vonja körbe, ahogy megtorpan, nem is messze attól a ponttól, ahol én állok. Az egész jelenés olyan, mintha víz alól nézném. Hullámzik és lassú. Idegesen körbe pillant, aztán elindul. Rohanvást megyek utána a lépcsőkig. Még látom a lidércfényt a lépcsőfordulóban. Futva eredek a nyomába.

Negyedik emelet.

Hetedik emelet.

Tizenkettedik emelet.

Mögöttem úgy csörömpölnek és zörögnek a rohamosztagosok, mintha egy nagy adag sörös dobozt kötöttem volna a bokáimra, hogy tuti biztos meghallja, hogy jövünk. Nincs időm csendre inteni őket.

Tizenötödik emelet és a szellem megáll. Térdeire támaszkodva fújja ki magát, aztán sétára fogja és eltűnik egy ajtó mögött. Ezen a folyosón szinte vibrál a levegő a mágiától. Mintha egy magasfeszültségű szekrény mellett állnék, ami lassan túlterhelődik. Tarkómon felágaskodnak az apró hajszálak. Nem emlékszem rá, hogy kerültem az ajtó elé, ami mögött eltűnt Alistair szellemalakja, de most egy fájdalmas kiáltás térít magamhoz révületemből. Lassan utolérnek a többiek és felzárkóznak körém.

– Alistair, itt a rendőrség – jelentem be magunkat. – Add fel!

Lenyomom a kilincset, de az ajtó nem enged. Nekifeszülök a vállammal, de valószínűleg belülről torlaszolta el valamivel. Intek az egyik emberemnek, hogy törje be az ajtót a kossal. Hátra állok, hogy helyet adjak neki, és két erős ütés után a préselt fából készült ajtó megadja magát. Csakhogy ekkor a túloldalról robbanás tesz tönkre mindent odabent. Bármi is torlaszolta el az ajtót, darabjaira törik. Szilánkok csapódnak szerteszét, üveg, fa és egyéb anyag repül felénk. Egy pillanatra takarom csak el a szemem. Látom ablakon kisuhanó alakját. Meglép!

Úgy lendülök utána a felszabadult ajtóban, hogy fellököm azt, aki köztem és az ablak között térdel. Az ablakhoz érve meglátom a drótkötelet és tekintetemmel követve még látom, hogy Ace földet ér a szomszédos épület tetején. Nevetést sodor magával az őszi szél. Ez megőrült!

Letépem magamról nadrágszíjamat és átvetem a dróton. Csuklóim köré tekerem és jó erősen megszorítom. Elrugaszkodom és utána szánkázok a kötélen. Felugrik fektéből és megiramodik, pontosan akkor, amikor elengedem az övemet és landolok nem messze tőle. Meg sem fordul a fejemben, hogy a bőröv nem fogja kibírni és lezuhanok. Túlságosan elvakít az adrenalin.

Lepke könnyű léptekkel rohan a tető széle felé és gondolkodás nélkül ugrik. Nincs időm elgondolkodni semmin. Most csak arra tudok gondolni, hogy el kell kapnom. Nem lóghat meg! A tető szélére lépek és látom, ahogy megfordul és rám néz.

– Ne csináld, Jake – kiáltja felém, de nem hallom a hangját, vérem dübörög a fülemben, ahogy hátrébb megyek, hogy lendületet szerezzek. Nincs túl messze a szomszédos tető, csak megfelelően kell bemérnem az ugrást. – ÉR EZ ENNYIT?!

Nekirugaszkodom, ám amikor lábaim elválnak a földtől, ő is tovább rohan és már ugrik is éppen akkor, amikor földet érek mögötte. Agyamban, mintha neoncsövekből kirakott reklámtábla villogna: Nem lóghat meg! Meg sem állok, csak rohanok és ugrok utána. Egyszer, kétszer, sokszor. Az egész olyan, mint egy lázálom.

Egy ponton lábai feladják a szolgálatot és a földre rogy. Elgyötört kiáltása késként vág a hűvös levegőbe. Kezeit a fejére szorítja, mintha nem csak velem, de önmagával is hadakozna. Pár pillanatig így zihál a földön, aztán inogva feltápászkodik.

Eközben kiveszem tokjából pisztolyom és ráfogom. Nincs kibiztosítva, de nem is az a célom, hogy lepuffantsam.

– Ne mozdulj – szólalok meg a rohanástól rekedten. – Vége van.

Szembe fordul velem és felméri helyzetét. Ő is zihál. Csapzott haját lefogja egy sapka. Szemeiből vérpatakok csordogálnak az álla felé, ahol aztán elmaszatolódnak. Kék íriszei úgy világítanak, mintha nem is ember lenne. Valami az elmém mélyén el kezd kaparászni, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Amikor a helyére billen az utolsó puzzle darab is, elkomorodom. Csak ezt ne!

– Nem lőnél le – jelenti ki.

– Ha ebben az állapotban ugrani próbálsz, amúgy is halott vagy – mondom lassan. Ökölbe szorulnak a kezei. Nem kockáztatom meg, hogy hozzá lépjek. Ki tudja, mi történne, ha most megpróbálnám a földre teperni és megbilincselni.

– Csak engedj elmenni – kéri csendesen.

– Miért tenném?

Lassan nyúl farzsebe felé. Előhalássza telefonját. Hangja remeg a kimerültségtől, amikor megszólal.

– Mert nem akarod, hogy az ellenségeid megtudják, ki a legfontosabb számodra, és hol lakik-- fenyegetőzik – Egy gombnyomásba kerül, sőt csak egy mágiával átszőtt gondolatba – babrál valamit és felém mutatja a kijelzőt. Elég közel vagyok hozzá, hogy lássam, mit akar mutatni. Az anyám és én a születésnapján. Ragyogó mosollyal készítette a selfiet. – Nagyon édes volt a facebook fotó, amit feltöltött a tavalyi szülinapján rólatok. Azonnal letöröltetted vele, de az internet nem felejt, Jake. Azt is megtaníthatnád neki, hogy ne adja meg mindenféle kamu oldalakon a címét. De azt aláírom, hogy gyönyörű hangja van.

Hüvelykujjam fegyverem kakasára csúszik. Egyetlen mozdulat lenne csak kibiztosítani és ellőni a lábát, hogy ne legyen kedve többet ugrándozni és fenyegetőzni. De nem teszem. Én nem ilyen vagyok. És ő sem.

– Blöffölsz – jelentem ki.

Teste meginog. De tartja még magát kétlábon.

– Nem blöffölök. Mindent tudok róla – bizonygatja.

– Nem abban kételkedem – beszélek hozzá nyugodtan. – De nem vagy az a típus, aki ártatlanokat von bele a háborúnkba – mosolyodom el.

Tekintete űzött vadként kapkod, nem tud egy pillanatnál tovább fókuszálni semmire. A kiutat keresi még mindig.

– Mennyire vagy biztos ebben? – kérdezi.

– Eléggé ahhoz, hogy ne engedjelek el – lépek felé, de ő ösztönösen hátrálni kezd. Sarka csak centiméterekre van a peremtől, amikor maga mögé pillant a mélybe. Hosszú ugrás lenne, messze a következő tető.

– Nincs hova futnod – figyelmeztetem.

– Ha ilyen jó véleménnyel vagy rólam, miért üldözöl? – kérdezi kétségbeesetten.

– Nem vagy rossz ember – felelem. – De sok rosszat tettél, és vállalnod kell a tetteid következményeit.

– Rosszat?! – csattan fel. – Soha nem ártottam senkinek.

Az önbíráskodás is ugyanúgy bűncselekménynek számít, mint a bolti lopás. Ha hagynánk, hogy mindenki maga rendezze a dolgokat, amiket igazságtalannak tart, a világ anarchiába borulna. Attól még, hogy ő Robin Hoodot játszik, még nem lesz piedesztálra emelve.

– Törvényt szegtél – magyarázom neki türelmesen.

– Igazságtalan, gazdagokra formált törvényeket, igen! – kiált fel dühösen.

Mágiájának lüktetése ostromolja koponyámat. Már nagyon közel van a totális összeomláshoz. Innentől még óvatosabbnak kell lennem. Egyetlen rossz szó, vagy mozdulat és vége. Karjaimon felállnak a szőrszálak, annyi mágikus töltés van a levegőben, hogy szinte harapni lehet. Ez nagyon nem jó.

– Meghalok, ha beviszel. Mmeg fognak ölni – esdekel. – Ezzel a jellel a karomon nem élek túl egy hetet sem ott.

– Kik fognak megölni? – kérdezem, de tekintete lassan üvegessé válik. Beszéltetnem kell, különben elájul és lezuhan.

– A rendőrkapitány is az ő emberük – motyogja alig hallhatóan, szemeiből kialszik az izzás. – Tudni fogják, hogy tudom.

Leveszi a sapkát a fejéről és szélnek ereszti. Mozdulatában megszédül és sarka megbillen a peremen. Gondolkodás nélkül engedem el a fegyvert és kapok a karja után. Még időben sikerült elkapnom. Zavart tekintete már nem hiszem, hogy látja is a környezetét. Biztonságos távolságra húzom a haláltól és halántékára szorítom kezeim. Figyelnie kell. Még nem alélhat el.

– Kinek az embere? Honnan van a jel? – faggatom. – Nem tudok segíteni, ha nem mondasz semmit Alistair.

Tekintete kitisztul, legalább egy rövid időre. Tarts még ki egy kicsit!

– A Bloom. – válaszolja elgyötörten. – Nem direkt másztam bele, Jake, véletlen volt. Túl sokat tudok – hangja elcsuklik. A sírás küszöbén áll.

– Mondd el – kérem halkan, mintha a hangos beszéddel is csak rontanék a helyzeten.

Az osztagosok a lehető legrosszabb pillanatban vágódnak ki a tetőre. Alistair tekintete újra felfénylik. Arca a kínlódás fintorába húzódik. A fenébe! Úgy trappolnak körénk, mintha valami elbaszott marhacsorda lennének.

– Nem – suttogja – Csend legyen – szakítja ki magát kezeim közül. – Halgassatok! – kiált fel.

– Rose, rádiócsendet kérek, kapcsoljatok ki mindent! – kiáltok fel, és a fülesemen keresztül hallom, hogy mindenkihez eljut az információ. – Alistair, nézz rám! – kérem tőle és ismét magamhoz húzom. – Fókuszálj és figyelj az én hangomra. Van egy nagyon jó barátom, aki szintén keresztül ment már azon, amin most te. Próbálj meg mélyeket lélegezni, csukd be a szemed és csak rám figyelj – kérlelem.

Hasztalan.

A felgyülemlett mágiától tekintete félőrültté változik. Nem. Már nem hall és nem lát semmit. Szemei úgy fénylenek mint egy-egy ezer wattos égő.

Baj van.

Kibaszott nagy baj van!

– Én.. már csak... csendet... akarok – nyöszörgi. – CSENDET! – üvölti és mintha egész teste izzana a kék fényben, mágiája olyan erővel tör fel belőle, mint egy hidrogénbomba kicsinyített változata.

A lökéshullám elrepít, majdnem egészen a lépcsőház ajtajáig. Mögöttem a rohamosztagosok szintén felborulnak. Éles, szúró fájdalmat érzek homlokomban, ahogy valami eltalál, hátamon az inget megtépázza a tetőn felgyülemlett sóder-szerű törmelék. A fejem nekiütközik a betonnak, végül a testem megáll. Kell egy pillanat, hogy magamhoz térjek. Összeszorítom a szemeim és mélyeket lélegzek. Aztán minden erőmet összeszedem és felkelek. Alistair élettelennek tűnő testéhez lépek. A mágiájának robbanása majdnem lesodorta őt a tetőről. Szó szerint centimétereken múlott, hogy a mélybe ne zuhanjon. Letérdelek mellé és megragadom a csuklóját. Nem tudom eldönteni, hogy az ő pulzusát érzem-e gyengén, vagy saját, adrenalintól zakatoló szívverésemet. A nyakához nyúlok és kitapogatom ütőerét.

Még él. Orrából, füléből és szemeiből is szivárog a vér. Soha nem láttam még ehhez foghatót. Erre egyetlen szakkönyv sem készíthetett fel. Csak azért történhetett ekkora katasztrófa, mert elnyomta magában az erejét. De hogy lehetett annyira ostoba, hogy ilyet tegyen? Nem tudja, hogy ha nem használja a mágiáját, akkor az felemészti őt? Nincs időm ezen töprengeni. Beleszólok a walkie-talkie-mba. Ki mondta, hogy nem jönnek jól ezek az őskövületek? Alistair kisütött minden más elektronikus eszközt, már csak ez működik. Most ki a begyöpösödött, seggfejek?

– Rose, mentőre lesz szükségünk.

– Jake, jelentést – szól vissza a hangja recsegve a túloldalról.

– Ace kiütötte magát és a fél osztagot. Komolyabban senki nem sérült meg, de ő eszméletlen. A kihasználatlan mágiája okozta a lökéshullámot – magyarázom tőmondatokban a lényeget. – Lemegyek. Hívj mentőt.

Leveszem ujjam a hívógombról és felnyalábolom Alistair eszméletlen testét a földről. Közben a többiek is összeszedték magukat, egy-ketten még kábán botladoznak, de úgy néz ki, mindenki rendben van. Intek nekik az állammal, hogy indulhatunk. A sötét lépcsőházban óvatosan haladok lefelé. Meresztem a szemeim, hogy ne tévesszek el egyetlen lépcsőfokot sem, és közben fülelek, hogy hallom-e még lélegezni a fiút.

Lent az orkok kis csapata verődött össze. Az osztagosoknak kell őket hátrébb taszigálni, hogy az autókhoz érjünk. Zúgolódás támad közöttük, amikor meglátják karjaimban Alistair testét.

– Mikor lesz áram? – kérdezi egyikük, nagyon nehezen töri a közös nyelvet. Már az is meglepő, hogy megtanulta.

– A városgazdálkodás gondoskodni fog róla – felelem és kinyitom az ajtót, hogy Ace testét betegyem a kocsiba. Ki kell jutnunk a gettóból, mert ide még a mentősök sem hajlandóak bejönni. Az orkok mindent egymásközt intéznek.

– Fölösleges, Jake – szólít meg egy kolléga. – Az összes kocsi bedöglött.

– Az enyém nem – kacsintok rá. – Nem elektromos.

A jó öreg 1967-es Ford Mustangom még soha nem hagyott cserben. Ez a kocsi a szerelmem. Rengeteget dolgoztam rajta, hogy megfeleljen a közúti előírásoknak, de soha nem alakíttattam át elektromosra. Az csak megölné a lelkét. Rose azt mondta, egyszer megöletem magam vele, mert még intelligens asszisztens sincs benne. Nem érti a szépségét ennek a műalkotásnak. Ezt az autót nem arra tervezték, hogy e-maileket küldözgessen. Ez az autó a vezetés öröméért készült.

A mentőautó kék-piros villogása kísértetfényeket fest a környező épületek falára. Rose az egyik mentőtiszttel diskurál, amikor megérkezünk. Kiszállok a kocsiból és a másik oldalára sietve kiemelem Alistair testét az ülésről.

– Jake! – kiáltja társam és elénk rohan. – Te vérzel – torpan meg döbbenten. – Mégis mi a jó ég történt odabent?

– Ne most – kerülöm ki és rohanok tovább a mentőautóig.

Közben a mentősök kinyitják a kocsi hátulját és már készítik is a hordágyat. Átadom nekik a fiút és amíg rögzítik Alistairt, röviden elmesélem nekik, hogy mi történt. Rose feszülten figyeli szavaimat és arca egyre komorabbá válik. A két férfi vált egy aggodalmas pillantást egymás közt, aztán szó nélkül behelyezik a hordágyat a mentőautóba. Egyikük hozzám lép.

– Megvizsgállak – mondja és már nyúl is a homlokom felé.

– Nem – söpröm el a kezét magamtól. – Induljunk! – lépek vissza kocsimhoz.

– Vele kéne menned – szólal meg Rose aggodalmasan.

– Te mész vele – közlöm türelmetlenül. – Nem hagyom itt a kocsimat – mutatok körbe a nyomornegyed határán. – Ne vedd le róla a szemed! – kérem és beülök a volán mögé.

Megvárom, amíg Rose beszáll hátulra és elindulnak. Biztos távolságból követem őket és közben tárcsázom Sebastiant.

– Helló haver! Hogy ment? – kérdezi. Hiába a laza megszólítás, a hangjába feszültség vegyül.

– St. Lucas kórház, déli városrész. Állj rá az adatbázisra és a kamerákra.

Nem kockáztathatunk semmit. Ő az én fogásom, én kaptam el. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy bárki is beleköpjön a levesünkbe. Nyomorult hónapok óta készülünk erre. Ace-t nem veheti el tőlem senki!

– Kórház? Haver, mi történt? – kérdezi döbbenten.

– Kisütötte magát, meg a fél városrészt – felelem.

– És még él?!

– Alig. Legyél a szemem, Seb.

– Rajta vagyok – ígéri és bontja a vonalat.

A megkülönböztető jelzésnek és a gyér éjszakai forgalomnak köszönhetően viszonylag hamar megérkezünk a St. Lucasba. Alistairt egyből a sürgősségire viszik. Rosera bízom a regisztrációt és utána megyek.

Türelmesen megvárom, amíg megvizsgálják és ellátják. Sebnek is voltak már durva rohamai, de nem borított sötétbe egy fél városrészt. Gondolataim akörül cikáznak, hogy Alistair árva. Ha nem voltak mellette a szülei, amikor rádöbbent az erejére, könnyen meglehet, hogy megrémült. Sok kölyök nem is mer beszélni róla. Olyan ez, mint a legelső reggeli merevedés. Azt sem kötöttük mások orrára. Viszont, ha egymaga akart megbirkózni ezzel az egésszel, az könnyen jelentheti azt is, hogy nem ismeri behatóan az erejét és annak hátulütőit. Így viszont mindvégig egy időzített bomba volt. Veszélyt jelentett önmagára és másokra is.

Az orvos a vizsgálatok végeztével hozzám lép.

– Elláttuk a sérüléseit. Az állapota stabil. Nincs életveszélyben – magyarázza tőmondatokban. – Az agyi funkciói is normálisak, nem találtunk rendellenességet. Pár órára kiütötte magát, de jól lesz. Éjszakára bent tartanánk megfigyelésre, és bekötöttünk neki egy infúziót, ami majd segít, hogy jobban ébredjen. A beteget a hatos kórterembe szállítjuk.

– Kösz – biccentek fáradtan.

– Most ellátnám a maga sérüléseit is – nem kér, utasít. – Kövessen a vizsgálóba.

Lopva küldök egy üzenetet Sebnek:

6-os kórterem

Aztán követem a dokit a vizsgálóba. Megvizsgálja a sebet a bal szemöldököm fölött. Kitisztítja, lefertőtleníti, aztán egy fecskendőért nyúl.

– Összevarrom – közli. Aztán még hozzáteszi – Három öltés, nem marad nyoma sem.

– Csinálja, doki – húzom el a számat. Nem rajongok az ötletért.

– Hogy sérült meg?

– Valami eltalált, amikor a kölyök mágiája kitört.

Csak hümmög egyet, aztán érzésteleníti a vágást és nekilát. Percek alatt megvan vele. Még utoljára lefertőtleníti és leragasztja. Ekkor felvillan a telefonom kijelzője.

Riadó

Sebastian nem ír mást, enélkül is tudja, hogy megértettem. Felpattanok ültömből és a doktorral nem foglalkozva rohanok a hatos kórterem felé. Életemben nem sprinteltem még ilyen gyorsan, egy ennyire csúszós folyosón. A csukot ajtó üvegén keresztül látom, hogy áll valaki Alistair ágya mellett. Hezitálás nélkül lépek be. Övemen kicsatolom a fegyvert biztosító patentet és kezemet a markolatára csúsztatom. A férfi annyira el van foglalva azzal, amit csinál, hogy meg sem hallja, amikor mögé lépek. Már épp nyitom a számat, hogy figyelmeztessem, nincs egyedül, amikor meglátom a kezében a fecskendőt. Mire készül? A tű gusztustalanul fénylő hegyét az infúzió felé emeli. Nincs időm sem bemutatkozni, sem elcseverészni az időjárásról. A pillanat tört része alatt cselekszem, gondolkodás nélkül rántom elő tokjából a fegyverem és agyával ütöm le az ismeretlent. Meglepetten felnyög, aztán sötétség borul a fejére.

Idegesen teszem el a pisztolyt és tépem ki zsebemből a telefont. Tárcsázok és a fülemhez szorítom a vállammal, amíg Alistair-ről lerántom a takarót és két-háromfelé tépve megkötözöm az eszméletlen férfit a padlón.

– Igen – felelem összeszorítva a fogaimat. – Utálom, hogy ezt kell kérnem tőled, de biztosítsd nekem a folyosókat a vészkijáratig.

– Él még? – kérdezi komoran.

– Igen – szorítom meg a csomót a férfi csuklóján. A maradék rongyot a szájába tömködöm, úgy hogy ne fulladjon meg, de ne is tudjon kiabálni. – A kurva életbe, Seb! A seggében vannak – mordulok fel. – Majdnem megölték, mielőtt beszélhetett volna. Ki kell vinnünk innen! Tudnom kell, amit ő is tud!

– Rose le fogja tépni a tökeidet – mondja barátom elgondolkodva. – Egy fél pillanatot kérek és tiéd a terep, csak állóképre teszem a kamerákat. – Rövid csend a vonal túloldalán, aztán újra megszólal. – Mehetsz, Jake.

Fülembe tömködöm a headsetem és elrakom a telefont, de vonalban maradok. Letépkedem Alistair fejéről az orvosi tappancsokat, az infúziót a karjában hagyva, a kis zacskót az ölébe téve nyalábolom fel újfent és lábammal kinyitom a kórterem ajtaját. A hajnali óráknak köszönhetően takarékon világítanak a neoncsövek, és nem mászkál senki, így észrevétlenül tudjuk megtenni az utat a vészkijáratig.

Hogy a francba találtak rá ilyen hamar? Tényleg igaz lenne az a zagyvaság, amit félőrülten mondott? A rendőrség még mindig a Bloom kezében van? Dühösen rúgom ki a vészkijárat ajtaját és az hangosan csattanva verődik vissza a falról, aminek nekiütközik. Nem törődöm azzal a pár lépcsőfokkal előttünk, nemes egyszerűséggel leugrok.

– Térfigyelők? – kérdezem fojtott hangon.

– Nem látnak téged – biztosít Seb és az autóm felé indulok a parkolóban.

Ahogy rohanok, Alistair combjain meglebbenti a huzat a kórházi pizsamát. Ha magánál lenne, nyilván mélységesen felháborodna ezen. Az autóhoz érve, ügyetlenül nyitom ki az anyósülés felőli ajtót és teszem be a fiút az ülésre. Még áthajolok rajta, hogy bekössem az övét, és a motorháztetőn átcsúszva, beülök a volán mögé.

– Ide hozod? – kérdezi barátom, amikor kikanyarodok a parkolóból.

– Az egyetlen biztonságos helyre, ami nem okoz számára veszélyt és ő sem tud kárt tenni – felelem. – Szerezz valami állványt, kell az infúziónak valami, hogy lefolyhasson.

– Rendben – egyezik bele. – Értesítsem Roset? – kérdezi.

– Még ne, túl feltűnő lenne és túl korai, ha sietve távozik – felelem, aztán meggondolom magam. – Csak egy üzenetet dobj neki virágnyelven, amiből érti, hogy nem vagyunk már ott.

– Oké, főnök – hallom, ahogy kotorászik, pakol, mozgolódik. Előkészíti a terepet.

Bár vonalban maradunk az út végéig, nem esik több szó közöttünk. Sebastian figyeli az utamat a kamerákon és egyéb eszközökön keresztül. A lehető legkietlenebb utakon igyekszem odaérni hozzá. Még tinédzser éveink végén építettük ki a helyet egy elhagyatott mélygarázs alagsorában, a keleti városrész leg-csücskében, ahol az emberek és az orkok elhagyták a határvonalat jelképesen jelző épületeket. Nem bírták elviselni a koegzisztenciát. Pár utcával feljebb és lejjebb, már vannak lakott területek, de ez a két utca és néhány sikátor tökéletes hely volt arra, hogy elbújhassunk a világ szeme elől.

Végzősök voltunk a középiskolában, amikor Sebastian kezdte egyre rosszabbul érezni magát. Annyi titániumot csórtunk, amennyit csak elbírtunk, és annyi hangtompítót, ami csak kifért a falra, a plafonra és összeguberáltunk egy csomó vastag szőnyeget a padlóra. Ő itt töltötte ideje legnagyobb részét ezután. Ez volt a mi kis atombunkerünk a mágia ellen, ami máskülönben megbomlasztotta volna az elméjét. Én voltam mellette a legdurvább kiborulásainál is. Egy ponton véget akart vetni az életnének. Már nem is emlékszem, hol voltak ilyenkor a szülei, de mellett biztos nem. Azóta is én istápolom. Olyan, mintha a testvérem lenne.

Az autómat a szokásos helyre parkolva szállok ki és veszem karjaimba újfent a boldogság kék madarát. Sokkal elviselhetőbb a természete, amikor alszik. A lépcsőn óvatosan haladva igyekszem minél előbb eljutni az alagsorig.

– Itt vagyok – szólok bele fülesembe, és hallom, ahogy kattan a zár az ajtó túloldalán. Seb szemei alatt sötét karikák, szemüvege ujjlenyomatos, fáradtan elmosolyodik és kitárja az ajtót, hogy bemehessünk.

– Szoba foglalás Jake Walker névre? – kérdezi. Megjegyzését szó nélkül hagyom és az ágyhoz lépve lefektetem rá a fiút. – Szóval ő lenne a híres Ace – áll meg mellettem elgondolkodva. – Nem ilyennek képzeltem.

– Hát milyennek? – kérdezem rezignáltan és rádobom a takarót az eszméletlen fiúra.

– Inkább úgy, mint mondjuk Marshmello-t – mondja elgondolkodva és segít felhelyezni az infúziót egy fogasra, amit nyilvánvalóan a közeli szeméttelepen túrt sebtében.

– Ezt most inkább nem kommentálom – rogyok le egy székre. – Köszönöm a ma estét Seb, nélküled nem sikerült volna – bámulok magam elé.

– Az ifjú úttörő ott segít, ahol tud – ül vissza számítógépe elé a székbe. – Menj haza és szedd rendbe magad – mér végig. – Úgy nézel ki, mint akin keresztül ment egy tehervonat. Én itt leszek és tartom a frontot – mosolyodik el.

– Még mindig nem értem, miért nem csatlakoztál a rendőrséghez – nézek rá. – Komolyan mondom Seb, óriási hasznodat vennénk.

– A falra tűznéd a lepkét? – kérdezi keserédesen. – A rendőrség nem az én világom. Túlságosan kötött és szabályokhoz ragaszkodó. Ami neked testhez áll, ahol te elemedben vagy, ott én megfulladnék.

– Igen, tudom, virágfiú – mosolyodom el fanyarul. – Hazamegyek és lezuhanyozom – döntöm el. – Azonnal írj, vagy hívj, ha magához tért – kelek fel ültömből. – És a világért se hagyd magára! Még cigizni se dugd ki az orrod. Kettőt pislogsz, és megpattan. Olyan mint a higany, kifolyik az ujjaid közül. Aztán csak bottal üthetjük a pucér, kórházi pizsamás seggét.

– Értettem, főnök – legyint ő is fáradtan. Minden energiáját elhasználta mára. – Bezárom az ajtót és lenyelem a kulcsot – bólogat lassan. – Hozzál valami kaját visszafelé, haver.

Még intek neki egyet, aztán otthagyom őket a parkolóház alagsorában. Az illegálisan épített bunkerben, amiről senki nem tud, csak Sebastian, Rose, meg én. És azt hiszem, most már Ace is.

.o.O.o.

A forró víz csípi lehorzsolt hátamat, könyökömet, alkaromat, de segít kitisztítani a fejemet. Azt hittem, soha nem lesz vége a végtelenségbe nyúló éjszakának. Csak most, a vízsugár alatt állva érzem, hogy izmaim jajveszékelnek, lábaim olyan súlyosak, mintha betoncipőbe öntötték volna őket. A hátam sajog, a fejem úgyszintén. És émelygek, de ez betudom egy enyhe agyrázkódásnak. Megtörölközöm és gondterhelten bámulom saját tükörképemet a mosdókagyló fölött.

Ha McLean is benne van az egészben, nem vihetem be Alistairt az őrsre. Sőt! Én sem mehetek be. Mostanra biztosan tudják, hogy Ace megmenekült az orvtámadás elől a kórházban. Nagyon-nagyon óvatosan kell innentől eljárnom. Egy ideig búcsút kell vennem a kocsimtól, túlságosan feltűnő, hogy azzal furikázzak most, és Sebet sem kérhetem meg mindig, hogy kapcsolja ki az összes kamerát. Egy idő után pont ez szúrna szemet az illetékteleneknek és a kameraszünetet követve egy-kettőre megtalálnák a búvóhelyünket.

– Hívd fel Roset, titkosítva – szólalok meg hangosan a lakásom intelligens asszisztensének.

A vonal búgása szinte azonnal hallható. Várakozok, s amíg kicsöng, felöltözöm. Futónadrágot veszek fel, egy fehér pólót és arra egy sötétszürke, kapucnis pulóvert. Mivel nem mutatkozom ilyesmiben túl gyakran az edzőtermen kívül, elkerülhetem a feltűnést az utcákon. Fellobban bennem a düh, hogy pont nekem kell úgy bujkálnom, mint egy bűnöző, aki nem akarja, hogy megtalálják.

– Rose Flint – veszi fel a telefont a társam.

– Jake vagyok – felelem.

– Miben segíthetek? – kérdezi. Ez azt jelenti, hogy nincs egyedül, és félő, hogy olyasvalaki van a jelenlétében, akinek nem kéne hallania, miről beszélünk.

– Seb-nél húzzuk meg magunkat. Oda tudsz jönni? – kérdezem.

– A radiátor? Igen, csöpög, de most nem tudok elszakadni a munkából – csevegi fesztelenül.

– Én most odamegyek, amint lehet, gyere te is. Próbáld meg kikerülni a kamerákat és a drónokat – kérem feszülten. – Nagy szar van a palacsintában, ha tényleg az van, amire gondolok.

– Igen, öt körül nekem is megfelel, addigra talán végzek – beszél tárgyilagosan. – Csak aztán nehogy olyat küldjenek megint, akik rontanak a helyzeten!

– Köszi, Rose – mosolyodom el. – Egyszer esküszöm, meghálálom.

– Én is így gondoltam. Viszhall' – és bontja a vonalat.

Felhúzom a cipőmet és ekkor megrezzen a telefon pulóverem kenguruzsebében. Előhalászom és összeráncolt szemöldökkel nézem az üzenetet.

✅

Ez annyit jelenthet csak, hogy Alistair végre magához tért. Gyalog indulok el és szemembe húzom a kapucnimat. Ha tartom a tempót és levágom az utat a sikátorokon keresztül, akkor körülbelül fél óra, mire megérkezem. Útközben betérek egy kifőzdébe és három adag ételt veszek, a műanyag szatyor füle kelletlenül megnyúlik az étellel teletömött dobozok súlya alatt, de hősiesen kitart. Gyilkolni tudnék egy kávéért, de nincs ezer kezem és sietnem kell.

Akkor sem húzom le a fejemről a kapucnit, amikor a kihaltabb városrészhez érek. A drónok itt még járőröznek és én izgatottságomban nem csekkoltam le indulás előtt, hogy melyik hol tart éppen. A biztonság kedvéért kerülőt téve közelítem meg a parkolóházat. Amikor már bent vagyok, rohanva igyekszem a mélygarázson át az alagsori szoba felé. Kopogok az ajtón és hallom a zár kattanását, majd Sebastian ajtót nyit.

Belépek, a szatyrot az asztalra teszem és lelököm fejemről a kapucnit. Az ágyon egy dühös-zavarodott Alistair kuporog nyakig belebújva a takaróba. A fenébe! Nem hoztam neki váltás ruhát!

– Hogy ébredt? – kérdezem Sebtől, amikor észreveszem, hogy az infúzió már nincs bekötve a karjába.

– Nehezen – feleli barátom. – Nekem nehezen hitte el, hogy nem a rendőrségen van.

Odalépek az ágyhoz és lenézek a fiúra.

– Alistair – szólítom meg. – Most nagyon figyelj oda arra, amit mondok. Ennyire voltál attól, hogy feldobd a bakancsot – mutatom neki hüvelyk- és mutatóujjammal apró rést formálva, hogy fel is fogja szavaimat. – El kell mondanod mindent, amit tudsz és akkor segíthetünk – ülök le az ágy szélére komoran. – Az erőddel is – biccentek Seb felé. – Sebastian az, akiről korábban meséltem. Hasonló ereje van, mint neked. Ha nem viselkedsz vele úgy, mint egy veszett kutya, sokat segíthet neked – homlokára teszem a kezem, de elhúzódik. Tekintetével úgy fürkészi a kis szobát, mint egy sarokba szorított állat, aki kitörni készül. – Mennyire tisztult ki a fejed? Hogy érzed magad?

– Mint akit agyonvertek – szólal meg végre kelletlenül. – Hol vagyok? – kérdez most ő.

– Biztonságos helyen – biztosítom.

– Ezt én is mondtam neki, de nem hiszi el – fakad ki Seb. – Haver, azt se hiszi el, hogy kicsempészted a seggét a kórházból.

– Pedig így volt – mosolyodom el keserűen és fordulok ismét Alistair felé. – Valaki küldött neked egy szaftos injekciót, és le merem fogadni, hogy nem orvos volt az illető. Ha csak a fele is igaz annak, amit összehordtál, akkor nagyobb veszélyben van az életed, mint gondolnád.

– Szóval nem varrsz be – állapítja meg és távolabb húzódik az ágyon. – Mégis csak van eszed.

– Ezt most meg sem hallottam – sóhajtok fel. – Elég a gyerekes viselkedésből. Segítek neked, cserébe csak annyit kérek, hogy mondd el, amit tudsz.

Mélyen elgondolkodik. Összeráncolja szemöldökét, kócos haja a homlokába lóg, beharapja ajkát. Nagyon mérlegel, pedig nincs ezen mit agyalni. Akár vádalkuként is felhozhatjuk, hogy enyhített büntetést kap, abban az esetben, ha kitálal.

– Rendben – bólint megfontoltan.

Feszült izmaim kiengednek a megkönnyebbüléstől.

– Köszönöm – nézek szemeibe. Egy másodpercre felvillan előttem, milyen kéken izzott az éjszakában, mielőtt kitört belőle a felgyülemlett mágia. Most csak karikás szemeit, fáradtságtól gyűrött arcát látom. – Hova rejtetted az adatokat? – kérdezem komolyan. Ha megmondja, elhozzuk és itt biztonságban lesz. Egy külső vincseszter, egy szerverszoba, akármi. Őszintén, nem tudom, hová rejtik a hekkerek a zsákmányukat.

– Nálam van – kezd el mocorogni kelletlenül. – De nem adom ingyen! – kapja rám tekintetét, hangja üzletiesre vált. – Segítek a kis keresztes hadjáratodban, de te is kihúzol engem a szarból – jelenti ki. – Teljes amnesztiát kérek, különben nincs alku.

Állkapcsom megfeszül és ökölbe szorítom a kezem. Még mit nem! Egy pillanatra lehunyom szemeim és veszek egy mély levegőt, hogy ne förmedjek rá. Túlságosan fáradt vagyok most ahhoz, hogy rezzenéstelenül tűrjem a kakaskodását.

– Vagy ez, vagy a börtön – szólalok meg végül. – Nem tudok jobbat ajánlani.

– Dehogynem – bólogat. – Csak nem akarsz – húzza el a száját. – Hadd fogalmazzak máshogy. Ha beviszel az őrsre, lecsukatsz, börtönbe juttatsz, engem rövid távon eltesznek láb alól és akkor soha, de soha a büdös életbe nem fogod megtudni, hogy kik állnak a Bloom mögött – ajkai apró mosolyra szaladnak. – Tudom, hogy tudni akarod. Csak annyit kell tenned, hogy elengedsz, ha ennek vége. Mintha nem is találkoztunk volna.

Sebastian felhorkant mögöttem. Amikor hátra fordulok nem azt látom, hogy felháborodott, hanem azt, hogy ajkait a tenyerébe temetve fojtja el nevetését.

– Nem semmi a kölyök – vigyorog.

– Ne add alá a lovat – morgom. Visszanézek Ace-re, ő pedig várakozóan néz rám. Hagynom kellett volna, hogy a vesztébe ugorjon. – Esküszöm, hogy a pizsamád madzagjával fojtalak meg, ha átversz – nem válaszol. – Nem ígérek semmit, Ace. Nem tudom, mi fog történni ezután. Csak annyit mondhatok, hogy gondom lesz a biztonságodra. Amiről beszélsz, az nem kis munka, és nem kevés ember leleplezése. Az egész város belebukhat, ha valamit rosszul csinálunk. Érted ugye, hogy emberéletekről van szó? – kérdezem komoran. – Minél többet makacskodsz, annál több ember kerül életveszélybe a Bloom miatt. Te sem akarhatod, hogy ártatlanok haljanak meg, csak azért mert nem segítesz – vállára teszem a kezem és ezzel elérem, hogy végre a szemeimbe nézzen. – Nem vagy rossz ember. Ne hozz elhamarkodottan rossz döntéseket.

Ismét hosszú csend telepedig ránk, amíg gondolkodik. Kék szemeivel nem engedi el tekintetemet. Szinte magához szegez, odabilincsel. Nem is tudom, hogy pislogok-e. A kameraképek, és az éjszakai találkozók félhomálya nem adta vissza milyen figyelemreméltóan vonzó. A kusza, kék tincsek, a hosszú szempillák, amik tökéletesen keretezik élő ékköveket megszégyenítő szemeit. Egyenes orra és halvány ajkai úgy illenek arcába, mintha egy reneszánsz festő műalkotása volna.

– Segítek – morogja az orra alatt, ezzel kirántva engem gondolataimból. – De ha meghalok, életed végéig kísérteni foglak!

– Köszönöm – bólintok felé. – Hol van az anyag? – kérdezem újfent.

– Itt – bök a gyomrára.

Értetlenül bámulok rá. Kell néhány pillanat, hogy összerakjam az információkat, de Sebastian mondja ki hangosan azt, amire mindketten gondolunk.

– Lenyelted? – kérdezi teljesen elhűlve.

– Le – ismeri be szemlesütve.

Kész. Én nem erre szerződtem. Harminchat órája ébren vagyok. Nem tudom normálisan kezelni az emberi hülyeséget. Mintha rugó lenne alattam, úgy pattanok fel az ágyról és agyamat elönti a pulykaméreg.

– Az istenek szerelmére! – csattanok fel. – Most mit csináljak veled? – kérdezem arcomat tenyereimbe temetve. – Hozzak hashajtót? Vagy masszírozzam meg a pocikádat? – fújtatok. – Komolyan mondom, nem hiszem el – dünnyögöm az utolsó szavakat inkább már csak magamnak.