A lövöldözés, és az üldözés után nagyon jól esik egy kis pihenés. Szerencsére Mágus is csendben marad, így sikerül magamba annyi erőt varázsolni míg leparkol, hogy ne reszkessek, mint a juhar levél a langyos nyári szellőben. Amikor kinyitom a szemem, már ott vagyunk, ahol a már általam is megismert hatalmas kamiont hagytuk. A modern technika csodája, hogy már nem süvít a levegő a kerekéből, mégis tud gurulni. Lehet, hogy még arra is van benne rendszer, hogy saját maga kicserélje a megsérült kereket. A meglehetősen szőke fiú beparkolja a tőlem kapott furgont a kamionba, majd azzal megyünk tovább. Ezen az úton is inkább csukva tartom a szemem, hogy ezzel is elősegítsem a felépülésemet. A mai napon a megszokott mana adag hatszorosát használtam fel, így nem csoda, hogy kell vagy egy óra, mire összeszedem magam.
Mikor legközelebb megállunk, és kinyitom a szemem, Mágus már ki is csomagolta az egész autót, és váltig állítja, hogy abban van a háza, és meghív, hogy menjek be.
Egészen takaros belülről, meg kell hagyni. Innen nézve nem igazán gondolnám, hogy egy jármű belsejében vagyok. Az ülő alkalmatosságok, a trideó, a telekom, a –már kicsit réginek mondható– hifi rendszer, és még jó pár technikai cucc elárulja, hogy ő sem most kezdte a hivatását, különben nem lenne elég zsíros a számlája, hogy ilyen drága holmikat vegyen.
-Csüccs le! – mutat a kanapéra – Mit kérsz inni, aztán találjuk ki, hogy mit csináljunk? Valahogy le kéne pattintatni ezeket magunkról… – rövid hatásszünetet tart, vagy csak lassabban gondolkodik már – Ehhez vagy az kell, hogy elhiggyék, hogy meghaltunk, vagy ki kell irtanunk a komplett Yamatetsu-t. Melyiket válasszuk? – arcára kényszeredett vigyort erőltet. Mit ne mondjak, cseppet sem meggyőző.
Persze megértem a fancsali képét. A Yamatetsu a világ egyik legnagyobb mamutcége, és nem véletlenül. Olyan erőforrásaik vannak, amikkel szemben az egyszerű halandó szólóban semmit sem képes tenni. Még ketten is kevesek vagyunk hozzá.
-Azt hiszem a tetszhalál egyszerűbb lenne – mondom elgondolkodva, aztán gyorsan kifejezem igényemet egy kis frissítőre – Egy limonádét kérek.
Míg ő nekilát, hogy teljesítse kérésemet, és a hűtőnek kinéző doboz felé fordul, fejemet a két lábam közé hajtom, és egyetlen, jól begyakorolt mozdulattal lekapom a skalpomat. Vagyis a kék műhaj alól előrobban szőkésbarna eredeti hajam. Ahogy így ülök, egy pillanatig elmerengve nézem, ahogy a vékony hajszálak a föld felé meredeznek, és meg-megsimogatják a bokámat. Mikor végre felocsúdok a bűvöletből, felülök, és hátrasimítom évtizedek óta vágatlan hajamat.
-Rigger – nézek fel kicsit sürgetőn a még mindig döbbenten álló fiúra –, vannak ismerőseid a városban? Gyorsan kéne elterjeszteni a hírt...
-Hm… – kicsit esetlenül tapogatózik a citromlé-utánzat után, de végül megtalálja – Akad egy-kettő… Mindjárt elintézek pár telefont!
Arca egy-egy apró rándulásából arra következtetek, hogy koncentrál, és valamit csinál. A halántékán megcsillanó fény az, ami emlékeztet arra, hogy miért is olyan furcsa. A fejbe beépített telefon még mindig egy számomra elég furcsa dolog. Ugyan az elejétől kezdve figyelemmel kísértem ennek a meglehetősen kibernetizált társadalomnak a kialakulását, még mindig meg tudnak lepni a különféle kütyükkel. Én soha nem is próbáltam az ilyen dolgokkal közelebbről megismerkedni, mivel mágikus képességeim miatt nem kevés fejfájást –szó szerint– okoznak nekem.
-Na, szóltam pár srácnak, megnézik mit tehetnek! – szólal meg hirtelen, amitől egy picit megilletődök.
-Ez gyors volt – mondom elismerően, majd felemelem a poharat, amit közben odaadott. A benne lévő zavaros lé eléggé limonádé kinézetű, de valami nem stimmel az illatával. Ahogy a nátronüveg a számhoz ér, Mágus szemében mohó fényt látok csillanni. Úgy éreztem, hogy őt sem fogja hidegen hagyni a testem látványa. Utálok férfiakkal dolgozni. Ahogy belekortyolok a –mint kiderült– citromos vízbe, kedvem lenne felsikoltani. Szinte lecsapom a poharat az asztalra, és érzem, hogy minden izmomat megmarja a citromsav. – Jézus! Te nem használsz édesítő szert, mi?! – még kis ideig szenvedek, majd rá nézek - Mi a következő lépés?
-Az a legnagyobb baj – töpreng, miközben kivesz egy kis fűszertartót a szekrényből. Gondolom a cukrot vagy valami glükóz származékot akar kivenni, de helyette egy nátrium-klorid összegképlettel találkozik a szemem, így meg sem próbálkozok még egyszer a limonádéval. –, hogy nem tudom, hogy milyen híre van az akciónknak. Szerintem nem fogjuk tudni megetetni a Yamatetsu-val, hogy sikeresen kinyírtak bennünket az embereik, miközben felrobbantottuk, meg halomra lőttük az övéiket! Úgyhogy szerintem effektív meg kellene rendeznünk a halálunkat... Aztán meg eltűnni ebből a városból.
-Ez nagyon jól hangzik – bólogatok miközben már a részleteken jár az agyam – De ehhez nem ártana, ha lenne egy olyan Yamatetsu csapat, amelyik mondjuk, ránk gyújt egy épületet, és azok tudnák tanúsítani, hogy megmurdáltunk.
Egy észrevehetetlen sóhaj szakad fel mellkasomból, majd előre dőlök, a térdemre könyökölve, és a poharammal játszok. Hallom, hogy a légzése egy pillanatra elakad, majd szaporább lesz. Úgy tűnik jót mulat magában azon, hogy milyen mozdulatokat teszek.
-Én tudom, hogy mit kezdjek ezek után magammal – hangomba direkt némi érzékiséget csalok. Tesztelni akarom a marhát, hogy mennyire bízhatok az önuralmában. – Te mit kezdesz?
-Azt, amit eddig is! – vigyorog rám elégedetten – Élvezem az életet, közben meg taccsra vágok egy-két multit! Miért, te mit tervezel? – dobja vissza a labdát kíváncsiskodva.
-Azt, amit eddig is – ismétlem előbbi szavait, és sejtelmesen elmosolyodok. Igazából semmi közöd hozzá, így ezzel a válasszal kell megelégedned –teszem hozzá gondolatban.
-Hah! Milyen kis titokzatosak vagyunk! – somolyog leplezettnek szánt gúnnyal. Egy kicsi akaraterőre azért szükségem van, hogy ne rakoncátlankodjanak az arcizmaim. – Bocsánat, hogy a nagyhatalmú varázslókisasszony magánszférájába próbáltam bele pofátlankodni! Mit is képzeltem, hogy fölfelé ugatok?!?!
Lehajtom a fejem, hajam előre hullik. Régen gúnyolódott velem valaki így. Már hiányzott a kötetlen beszélgetés. Az, hogy az előttem álló ne csak egy szex babának lásson. Először csak magamban, aztán egy látványos haj hátralengetéssel felülök, és kitör belőlem a nevetés. Régen nevettem, és ez most jól esik. De a mosoly hamar lefagy az arcomról, és gyilkos tekintetemet rá vetem.
-Igazán vicces vagy. Ne gúnyolódj! – szólok rá erélyesen.
-Pedig én szeretek gúnyolódni! – mosolyog, mint a tejbe tök. Ezután átbeszéljük a részleteket. Egy megjátszott megfutamodás, egy puyallup-i pusztulatban lévő raktár, földalatti katakombák, és egy „véletlenül” felrobbantott puskaporos hordó. És mi már ott sem vagyunk! Mikor a segéderőkre terelődik a beszélgetés, az eléggé rosszul érint. Bevillan elém Tessien égő holtestének képe, de nem beszélek róla.
-Két utcai szamurájomat és egy sámánt két órával ez előtt vesztettem el...
-Oh! – kezdésnek csak ennyit fűz hozzá a témához. Látom rajta, hogy tudja jól, milyen érzés. Azt hiszem eme együttérzésének forrásához néhány mágusnak is köze volt. Ezután bocsánatot kér, amivel igencsak meglep, majd pár szóval lerendezzük, hogy ő hozza az embereket, és hogy még meg kell terveznünk a pontosabb tervet. Addig is...
-Helyes – talpra szökkenek, és kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat. – A terv teljes kidolgozásáig, és az emberek toborzásáig maradhatok nálad?
A szemében megcsillanó fény mindent elárul. Csodálkozom rajta, hogy nem veti rám magát egyből, csak a szokásos vigyorát villantja rám.
-Már hogy a viharba ne! Már épp kérdezni akartam, hogy van-e hol meghúznod magad, vagy felajánlhatom a kis kecómat? – de aztán elkomorodik, mintha nagyi örökségéről akarna szót ejteni – Öhm… Volt gyerekszobám, úgyhogy a hálót átadom neked… Én meg majd megleszek itt a kanapén. Mi a terved estére?
-Óóóó – újabb teszt vigyor – randevúm lesz egy zuhanyrózsával. Neked?
-Hát… Eredetileg azt terveztem, hogy elleszek itthon, de így, hogy vendégem van! – ismét egy 100 wattos mosollyal találom szembe magam – Elmegyünk valahova, enni, meg inni valamit?
-No, tudsz egy éttermet, ami a megfizethetetlen, sznoboknak való, és a kocsma közötti? – kérdezem fél szemöldökömet felvonva – Vagy esetleg – teszek egy merész lépést felé. Most ugrik a majom a vízbe! Általában ez az a próba, amit a férfiak 90%-a nem áll ki. Érzem a leheletét a hajamon, az illatát, ahogy körbeleng. Két ujjammal, mintha egy manó lábai lennének, lépkedek a mellkasán. Mintha dob lenne, úgy hallom a szívverését. – tartogatsz számomra valami meglepetést, és felviszel a felső szintre?
-És ha egyik, a másik után, úgy, hogy a sorrendet te választod meg? – kifejezetten jól vette az akadályt. Volt, aki már válaszolni sem volt képes, csak egyszerűen letepert. Ő viszont még vissza is vágott! Ez tetszik!
Nem bírok visszatartani egy megkönnyebbült nevetést.
-Csak nyugalom cowboy, van még időnk. Ma csendben igyunk meg egy italt valahol a közelben. Mit szólsz? Megengedem, hogy meghívj – kacsintok rá pajkosan. Szája sarkában gúnyos vigyorkezdemény bujkál, de gyorsan elnyomja.
-Sejtettem, hogy csak szórakozol! – nyögi ki, mit gondol. Mintha kicsit bántaná, hogy csak ugrattam – Aki úgy lesöpri a kezemet a combjáról, mint te, amikor megfogtalak, hogy ki ne zúgj a kocsiból, az nem akar ágyba bújni egy vadidegennel, fél órával később! De nekem jó ez a tempó, igazándiból a másik az eléggé gyors… Bár, a kedvedért tartanám veled a tempót! – Egy tapogatózó mondatot azért muszáj volt elengedned, mi? – A zuhanyzót arra találod. Itt minden kicsi, az egész kecó negyvennégy négyzetméter. Be kellett tudni csomagolni valahogy egy kamionba! – megvonja a vállát, pedig nincs miért szégyenkeznie.
Mielőtt elindulnék, még megajándékozom egy mosollyal.
-Tökéletesen megfelel – ezt úgy mondom csak. Hogy éppen mire értettem, azt a fantáziájára bízom. – Jól tudok alkalmazkodni – egy apró sóhajt megengedek magamnak – Akkor elmentem lemosni magamról ezt a sok izgalmat. Megkérhetlek, hogy hozz be egy törülközőt nekem? – kérdem még mielőtt elérném a fürdőt.
-Persze! – válaszolja olyan perverz mosollyal az arcán, amilyet nem is olyan régen egy tehetősebb öltönyke arcán láttam... még mielőtt megöltem volna... – Mindjárt viszem!
Míg ő a törülközőért megy, szépen leveszem, és összehajtogatom a zoknim, a nadrágom, és a felsőm. Mikor ezek a székre kerülnek, nekiállok felfogni a hajamat egy helyre kis kontyba. Amikor ezzel foglalatoskodok, bekopog a fürdő ajtaján a Mágus.
-Gyere! – ahogy benyit, félig hátranézek rá ezúttal barna szemeimmel. Már leengedtem az álcázó varázslataimat. Fél pillanatig stíröl, majd elmosolyodik, mintha egy eddig ismeretlen festményt látna, ami elnyerte a tetszését.
-Hm... Nagyon helyre kis csaj vagy! Eddig ez fel sem tűnt! – apró bókja majdnem lepereg rólam, de azért egy halovány mosoly átszalad az arcomon. Megkapom a törülközőt, ő pedig kimegy, ahogy egy lovaghoz illik. De azért nem bírja ki, hogy ne forduljon vissza.
-Ha szeretnéd, hogy megmossam a hátad, csak sikíts!
-Ajtó becsuk! – szólok rá, de itt már nem tudom visszafojtani a mosolyomat. Ő pedig engedelmesen becsukja kívülről. A forró víz kellemes, és egyben őrjítő is. Belefolyik a lőtt sebbe, és ugyan nincsen már benne a golyó, de épp emiatt sokkal mélyebb, és ettől iszonyatosan fáj. Egy apró varázslattal segítek a víznek lemosni magamról a koszt. Ezután gyorsan bekötöm a már nem vérző sebet, majd magamra tekerem a törülközőt, és kimegyek Mágushoz, akin látom, hogy rendesen meglepődik az öltözékemen.
-Van egy alkalmi öltözeted számomra? Ki kellett mosnom a másikat. Összevéreztem – mondom kicsit zavarban.
-Huh – felugrik az ülőhelyéről – Ezzel most megfogtál! Az én cuccaim túl nagyok lesznek neked… – most, hogy cipő sincs rajtam, még jobban látszik a köztünk lévő magasságkülönbség. Tudom, tünde lévén sokkal alacsonyabb vagyok, mint az átlag. De így még kevésbé gyanakodnak, ha rajtam az álcázó varázslat. Hirtelen felvidul az arca – De talán akad itt neked valami!
Fél pillanat múlva elhúz, mint a rózsaszín párduc, aztán pár olyan ruhával tér vissza, mintha most vette volna.
-Pár hónapja nálam járt az unokahúgom, és ezek véletlenül itt maradtak – magyarázza, miközben leteszi a kis asztalkára, én pedig szépen széthajtogatom azokat. A ruhák nem csak, hogy teljesen műanyagból vannak, de olyan picit, hogy szinte semmit nem takarnak belőlem. A bugyi pedig szinte felér egy sértéssel.
-Szerintem jó lesz rád! – vigyorog. Szerintem már el is képzelte, hogyan nézhetnék ki ebben a szerelésben. Rajtam valószínűleg nem látszik érzelem, hiszen volt már ilyen ruha rajtam Anno Domini. Mély levegőt veszek, és szúrós szemekkel nézek rá.
-Ugye nem nézel engem utcalánynak? – hangom jeges.
-Öööö… – azt hiszem sikerült zavarba hoznom. Hol rám, hol pedig a ruhára néz, és mintha kicsit a füle is vörösebb lenne – Nem, persze, hogy nem! Zoraya kicsit könnyű erkölcsű csaj, bár ő sem kurva… Csak szeret úgy öltözködni… Bocsesz! – mintha a keze is kicsit megremegne, miközben összeszedi a ruhákat – Lehet, hogy mégis csak jobb lesz az én cuccaimból valami, majd felhajtjuk a szárát... Vagy térdnadrág!
Újabb mély sóhaj szakad fel belőlem, míg ő elviharzik a ruhákkal. Mikor visszatér, már szó nélkül kiveszem a kezéből az új ruhákat, és bevonulok a fürdőbe. A tanga kifejezetten furcsa érzés, de a többi ruha, a nadrág, és a felső pamut, és laza. Nagyon kellemes az illata is annak ellenére, hogy fiúé a ruhanemű. Felöltözés után felveszem a parókát is, és a szemszínemet is megváltoztatom. Egy picit zavarban vagyok, amikor kilépek a fürdőből.
-Nem nevet! – szólok Mágusra előre.
-Csak diszkréten mosolyog – erősen próbálkozik – bár azért van benne némi kárörvendő szórakozás is. Miért is nevetnék én rajtad? Igazán jól nézel ki a térdnadrágomban, majdnem leér a bokádig, akár a te nadrágod is lehetne! – nem bírja tovább, és kiszélesedik a vigyora – Na, mehetünk enni? Mondjuk át kell tervezni az estét, mert ebben a cuccban oda nem engednek be, ahova eredetileg akartalak vinni! – jóízűen felnevet – Nem baj, jó lesz egy pár osztállyal lejjebbi krimó is!
-Jól van! Fordulj el! – szólok rá kicsit ingerülten, és addig legyezgetek a kezemmel, míg teljesíti a kérésemet. Látom rajta, hogy feszélyezi a helyzet. Remegés fut végig rajta, ahogy a hatalom szavai elhagyják ajkamat. Pont addig bírja, mire végzek a varázslattal. Az új ruhám kifejezetten tetszik neki, hiszen a szeme lázasan csillog, mégis bosszúságot hallok ki a hangjából.
-Ez a baj a varázslókkal! – dobja bele véleményét csak úgy az éterbe – Sosem tudod, hogy amit látsz, annak van-e valami köze a valósághoz! – provokáló vigyorral az arcán teszi hozzá – Akkor ez így most már jó, mehetünk, vagy még átöltözöl párszor?
-Mehetünk – válaszolom, de mivel érzem, hogy közeledik hozzám, gyorsan hozzáteszem – De lehetőleg ne érj hozzám, mert akkor megtörik a varázs – bosszúsan elkapja a kezét.
Leugrok, a kamion mellé, szembe fordulok vele, a hátam mögé rejtem a kezeimet.
-Szóval van valami bajod a mágusokkal? – csicsergem, miközben megropogtatom meg az ujjaimat. Egyetlen pillanatra elönti az agyamat a lila köd. Meg akarom büntetni. Ki akarom adni magamból azt a keserűséget, ami felgyülemlett bennem.
-És ha igen, akkor mi lesz? – ahogy visszakérdez, megpróbálom lenyugtatni magam – Békává változtatsz?
-Nem gondolsz arra, hogy bezárhatnálak a kamionba, és megsüthetnélek, mint egy ünnepi malacot? – hátam mögött megremeg a kezem. Érzem, hogy elkezd körülöttem örvényleni a mana.
-Nem – megvonja a vállát. Látom, hogy nem tudtam megrémíteni, és igazából örülök ennek. Leengedem a vállaimat – Megtehetnéd, talán… És? Mit érnél el vele? Egy lehetséges szövetségesedet irtanád csak ki, akinek a segítségével talán megmentheted a csinos kis seggedet a Yamatetsu-tól. Utána lehet, hogy engem is megpróbálsz majd eltenni láb alól… – igazat mond, és ez még jobban lenyugtat – Egy varázslóból ezt is kinézem. De addig szerintem nem fogsz nekem ártani… Persze, ki tudja? Kiszámíthatatlanok vagytok!
-Ha jó helyre viszel, nincs mitől félned – ugyan mosolygok, szemében még mindig látom a kétkedést – Bár elmagyarázhatnád, miért e bizalmatlanság a mágusokkal kapcsolatban!
Fél perc sem telik bele, és már úton is vagyunk.
-Párszor már dolgoztam mágusokkal, és eddig mindig megjártam velük… Kinyírni még egyszer sem akartak – úgy cseveg, mint egy kislány, és közben rángatja a vállát – de mindig a saját útjukat járták. Bármiben egyeztünk is meg, bármilyen tervet is állítottunk össze, az úgy és akkor, és ott sosem teljesült, valami mindig volt. Egy valamilyen, számunkra ismeretlen, titkos, saját cél, vagy titkos küldetés, vagy báregyéb, amiről mi nem tudtunk, de a mágusnak az nagyon fontos volt. Olyannyira, hogy gondolkodás nélkül tette kockára a terv sikerét, és persze vele együtt az életünket is. Nem mondom – pillant rám nagyon komolyan – hogy te is ilyen vagy. De nézd el nekem, ha elsőre azt sem biztos, hogy elhiszem, amit kérdezel… Nem haragszom rád, sőt! – rám mosolyog, ami egyértelművé teszi számomra, hogy tetszem neki – Kimondottan tetszel nekem!
Szemöldököm önkéntelenül is felugrik, amitől azonnal zavart észlelek a tekintetében.
-Már… Már nem úgy értem, hogy mint csaj, hanem – mosolyt csal az arcomra, a zavara. Olyan kis esetlen, hogy egyszerűen meg kell zabálni! – De persze nagyon csinos csaj vagy, és hát persze úgy is nagyon…
Nem bírom ki: elmosolyodom, és egy ujjamat a szájára teszem. Szemei elkerekednek. Vagy még egy lány sem tette ezt vele, vagy csak tőlem nem várta ezt a reakciót.
-Psszt! – kacsintok rá – Megértem a bizalmatlanságodat. Észrevetted, hogy én se vagyok éppen bárkiben megbízó típus. Sok olyan titkom van, amit magammal viszek a sírba, ha egyszer eljő a Végső Halál – még a nagyim hajtogatta ezt a kifejezést. Tudom, hogy nagyon drámai, de rám ragadt.
Lehajtom a fejem, és úgy ülök. Arra leszek figyelmes, hogy a kocsi megrándul, aztán Newton I. törvényének megfelelően rábukok a műszerfalra, mint kacsa a nokedlire.
-Mi a...? – morgolódok, miközben a púpomat simogatom a fejemen. Az elénk vágó aprócska autó úgy cikázik előttünk, hogy szinte biztosan részeg.
-A kurva anyádat, barom, nem látsz a szemedtől? Ha meg eldózerollak, akkor meg fel vagy háborodva, faszfej! – kiabál Mágus, mintha ezzel bármi is megváltozna. Ezt az egyet nem szeretem a riggerekben. Ingerlékenyek, ha az utakon vannak. Meg kell próbálnom nem felbosszantani, különben felcsavarodunk egy villanyoszlopra.
Babrál egy keveset a váltóval, aztán rám néz. Nem bírom levenni róla a szemem. A Jack-csatlakozók mindig is megbabonáztak. Krómos csillogásával, az agyi idegekhez kapcsolódó interfészekkel maga a csoda.
-Mióta van meg? – kérdem halkan. Hangom a kelleténél több érzelmet tükröz, ebben biztos vagyok, de most nem igazán izgat a dolog.
-Még a közép suliban, harmadikban műttettem be – felém fordítja tekintetét. Látom rajta, hogy szeret a csatlakozóiról beszélni. Nem is csoda, hiszen ha belegondolunk, hogy fém érintkezik az agyával. Brrr... a hideg is kiráz tőle – De ez nem csupán egy adatjack, ezen akkor egy rigger-huzalozást is csináltattam, igaz, azóta már kicseréltettem egy újabbra, jobbra... Több kibernetikus beépítésem is van. Többek között a telefon is be van építve a fejembe, amint azt már észrevehetted... – erre rábólintok, hiszen ez egy olyan dolog volt, amit nem tudtam nem észrevenni – Te a mindent átható mágikus erők útját választottad, én pedig a technika, a tudomány útját – rövid szünetet tart, mintha a szavait válogatná – Te mikor fedezted fel, hogy tudsz bánni a mágikus erőkkel?
Bakker... Ezt a kérdést kihagytam volna... Oldalra nézek, és próbálok az ablaküveg atomjaira koncentrálni. Akkor kevésbé fáj a vallomás.
-Mikor felgyújtottam az apámat – jelentem ki olyan egyszerűen, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. De nem vagyok elég laza. Kinyilatkozásomtól sarkköri lesz a légkör a kocsiban. Ugyan a tizenhat hengeres monstrum zaja mellett is hallom, hogy Mágusból meglepett nyögések törnek fel. Szerintem nem hisz nekem.
-Hogy... hogy érted, hogy "amikor felgyújtottam az apámat"? – kérdez vissza.
-Úgy, ahogy mondtam – mondom csendesen, miközben tekintetemmel még mindig szilícium és a oxigén atomokat keresem az üvegben.
-Te... Te felgyújtottad az öregedet?... De... Miért? – nem vártam másmilyen választ. Ő is megvet, mint mindenki más. Elvégre megöltem a saját apámat. Ez a halálosnál is halálosabb bűn. Szemem sarkából rá nézek. Eltátott szájjal, kigúvadt szemekkel néz rám, és ez kihathat a testi épségünkre is, mivel nem az agyával irányítja az autót.
-Szerintem kapcsolj át rigger-interfészre. Nem éppen az útra koncentrálsz – abban a pillanatban visszacsöppen a valóságba. Az út felé fordul.
-Ó, bazzz! A kurva életbe! – kapkodó mozdulatokkal tereli a helyes irányba az irdatlan méretű járművet. Miközben összeszereli a jól megszokott szerkezetet, és a halántékához erősíti, könnyed testtartással elpihen a székében, és immáron nyugodtabban fordul felém – Szóval? Hogy történt? Gondolom, nem úgy tervezted, csak úgy sikerült, igaz? – hangjában együttérzést vélek felfedezni.
-Benned teljesen megbízhatok? – kérdezem a távolba révedve. Kicsit félek erről mesélni. Évek óta nem kérdezett rá senki az incidensre.
-Csak annyira, amennyire akarsz! – szólal meg csendesen – Ha meg akarsz bízni bennem, bátran tedd meg! Meg szoktam hálálni... – úgy érzem igazat beszél, így nekilátok az elejétől.
-Mennyit tudsz a mágia hullámzásairól? – kérdezem már-már lágyan, miután egy pillanatra az ablakban tükröződő szemeibe nézek.
-Semennyit – feleli teljesen őszintén – A mágiáról csak annyit tudok, hogy létezik, és jobb távol tartani magam tőle. Bár ez egyre nehezebb, hisz' ébredező világunkban egyre gyakrabban találkozok össze vele... Miért?
-Nem csak a Nagy Szellemtánc óta van a világon mágia – kezdek bele a mesébe – Periodikusan hol erősebb volt, hol gyengébb. Ezerkilencszáznyolcvanhat egy ilyen végzetes kicsúcsosodás időszaka volt. Csernobil, meg ilyenek – nagyon halkan felsóhajtok – Egy nő terhes lett és kilenc hónapra rá egy gyönyörű leánynak adott életet, ám kicsit furcsa volt a gyermek, mert mintha deformálódtak volna a fülei – a hatás kedvéért elhúzom a hajamat a fülemről, miután elengedem az álcázó varázslatot. Hallom is a meglepetten nagy levegőt vesz.
-Jé! Te tünde vagy? – összegzi a látottakat – De... Hé! Hát tündék csak 2021 óta vannak, nem? Akkor az hogy lehet? És... Akkor... te most hetvenhat éves vagy?
Gondosan visszasimogatom a parókám szálait a fülemre.
-Nem csak huszonegy óta létezünk. De kevesen maradtak életben azok közül, akik előbb születtek... – sokat mondóan megnyomom a hangsúlyt – Azt hiszem érted miért.
-Taigetosz, mi?... És akkor te már a múlt században mágikus képességekkel születtél? – kérdi kicsit grimaszolva. Úgy teljesen értette a célzást. Bólintással jelzem, hogy eltalálta.
-Apám pedig... – suttogom, de mint ez előtt annyiszor, most sem sikerül befejeznem a mondatot. De Mágus valamiért más. Ő nem akarja befejezni helyettem. Arcára aggodalom ül ki.
-Te pedig védted magad... – találja ki a sztori lényegét.
-Valahogy úgy – hagyom rá. A pontos részleteket nem kell tudnia, különben a végén még a gyámügyhöz fordul.
-És anyud? – szegezi nekem hirtelen a kérdést.
-Számít valamit? – fordulok felé kissé ingerülten. Szerencsémre nem viszonozza az agresszivitást, helyette biztosít róla, hogy nem akar erősködni.
-Csak akkor, ha neked számít valamit.
-Nem ismertem, úgyhogy nem – zárom le ennyivel a témát, és gyorsan terelek is – Messze van még?
-Mindjárt ott vagyunk – kinéz az ablakon, hogy meggyőződjön a látottakról a saját szemével is, majd vigyorogva felém fordul – Sokat tudok kérdezni, mi?
-Én engedtem meg – vonom meg a vállam flegmán.
Olyan környékre értünk, amilyet eddig csak nagyon ritkán, akkor is csak átutazóban láttam. Az utcákon minden lámpa ég, nincs a sarkokon, és a sikátorokban temérdek szemétkupac patkányokkal, és kukázó metahumánokkal.
-Kellemes környéknek tűnik – nézek körül – Kifejezetten kellemes.
-Így van! – helyesel. Mókás figyelni, hogyan próbál a helyes irányba vezetni úgy, hogy ne érjen hozzám. Azt hiszem sikerült elérnem, hogy féljen tőlem – Szeretem én is, bár csak ritkán jövök ide. Egyedül nem annyira szórakoztató.
-Azt elhiszem – szemem sarkából megpillantok egy krómos becsillanó tárgyat az egyik sikátorban. Gyorsan a fejemre húzom mágikus csuklyámat, majd egy követhetetlen mozdulattal elhajítok egy üveget a csillanás irányába. Mágus abban a pillanatban megtorpan, hogy meghallja az üveg csörömpölését, de én vele ellentétben tudom, hogy az üveg belsejében már beindult a kémiai folyamat, és nemsokára mérgező gáz fog belőle előtörni. Úgyhogy villámgyorsan elkapom a karját, ezzel még nem veszélyeztetem az álcámat, és elrántom az étterem irányába. Eközben fel is csendül a jól ismert fájdalmas üvöltés. A méregkeverék hamar kifejti jótékony hatását.
-Azt hiszem ennek nem örült... – motyogom, majd gyorsan belépek az étterembe, és hogy ne legyek túl feltűnő, eltüntetem a kámzsát a fejemről.
-Mi volt ez? Én nem vettem észre semmit, csak hogy valami csörömpölt, aztán meg a zöld füst... – néz rám értetlenül a fiú. Szemeivel hol engem, hol a mögöttünk terpeszkedő széles ajtót vizslatja. Igen, az utánunk kémkedő fickót kettőnk közül csak én láttam.
-Te nem látsz a sötétben – magyarázom, de a felénk siető pincér belém fojtja a szót. A pingvinnek öltözött elegáns férfi asztallal kínál minket. Mivel pont egy, a többi vendégtől viszonylag távol lévő boksz felé mutogat, ezért elégedetten el is fogadom – Tökéletes – villantom feléd mosolyomat, majd odamegyünk az asztalhoz, és helyet foglalunk.
-Csak tündékkel ne kezdjen az ember! – motyogja bosszúsan az orra alatt. Sajnos én annak a két dolognak vagyok az ötvözete, melyeknek egyikét sem csípi. Tünde és még a tetejében mágus is. ennek ellenére nem látom rajta, hogy gyűlölne. Ez érdekes – Mit láttál, amit én nem? – kérdi miután már kényelmesen elhelyezkedtünk, és italt is rendeltünk magunknak. Ő egy Budweiser-nél marad, míg én egy kis gyömbért kérek.
-Egy öltönykét – felelem csendesen, mintha attól félnék, hogy más is meghallhatja – Igazából csodálom, hogy te nem láttad. A króm csak úgy csillogott a szemében.
-Hm... – vakargatja fejét meglepetten – Tényleg nem vettem észre... – ugyan ebben a pillanatban nem számítok rá, de elvigyorodva néz rám – De mire jók a tündék az ember társaságában?
-Általában nem ellenségészrevevő detektor vagyok. Legalábbis nem tünde mivoltomból adódóan – dörgölöm az orra alá a véleményemet. Nem tetszik, hogy egy egyszerű radarrá minősített le.
-Jól van na, ne mufurckodjál már! – szól vissza – Köszi, hogy résen voltál, így jó lesz? – próbál javítani a helyzetén. Miután sikerült egy kicsit megnyugodnom, csak azután válaszolok.
-Jobb – a pingvin kihozza az italokat, de után hamar elhesseget, mivel ételt nem választottunk még. Ki is nyitom a puhaborítású étlapot, és beletemetkezem - Szóval miért is csináltál magadból félig gépet? Mi vitt rá, hogy kés alá feküdj? – érdeklődöm a papírból fel sem nézve. Igen, itt még papír alapú az étlap, ebből is látszik, hogy mennyire puccos. Kicsit zavarban is vagyok az öltözékem miatt, de Máguson is egy egyszerű farmer, és egy kicsit lengébb fehér póló van.
-A tökéletesség! – válaszolja úgy, mintha ez teljesen egyértelmű lenne - Korrigáltam a testem hiányosságait. Gyorsabb lettem, és a gondolataimmal tudok gépeket irányítani. Tudok telefonálni, és rádión beszélgetni bárkivel, csak gondolnom kell rá, és eszköz sem kell hozzá. Persze lehetett volna még ezer más módosítás is, de ennél többet nem bír a testem...
-Van beépített fegyvered is? – hirtelen kapom fel a fejem. A gondolat megrémít, hogy esetleg a testében fegyver van. Az összes kiberver közül ez rémít meg a legjobban.
-Az nincs... – az ő hangja ugyan lemondó, és bánatos, de az én szívemről hatalmas kő esik le - Jó lett volna, de az már nem fért bele. Egyszerűen ennyi, nem bír ki többet a szervezetem.
-Értem – figyelmemet ismét az ételek listájának szentelem. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy megkérdezzem tőle, miért akart volna beépített fegyvert, de meggondolom magam, így ásítást mímelek, nehogy gyanút fogjon.
-Úgy látom, hogy nem annyira dob fel a téma! – vigyorog rám. Úgy tűnik, hogy érdeklődik irántam. Végül is ő is csak egy férfi – Akkor mesélj te magadról! Hol születtél? Hogy keveredtél ide, Seattle-be, miért adtad a fejed vadászásra, stb?
Azonnal visszaszívom előbbi kijelentésemet. Egyeltalán nem úgy érdeklődik irántam, mint eddig bármelyik másik férfi. Még soha, senkit nem érdekelt, hol születtem. Vagy ha igen, akkor is már csak jócskán részegen, mikor már a szavaim felét sem fogta fel.
-Én... Én nem is tudom... – dadogom szégyenlősen – Még sosem érdeklődött ennyire irántam senki. Talán nem is tudok minden kérdésedre válaszolni – érzem, hogy elvörösödöm, ráadásul lányos zavaromban hol a szavakat, hol a mellettem lévő falat vizslatom. Látom a szemem sarkából, hogy meglepődik a viselkedésemen, de aztán bíztatóan szól hozzám.
-Nyolcvanhat éves vagy... Ez alatt rengeteg dolog történhetett már veled, és még több emberrel ismerkedtél meg. Ne mondd nekem, hogy nem volt soha senki, aki a munkakapcsolatnál közelebb került hozzád! – érzem a hangján, hogy nehezen akarja elhinni, amit mondtam. Pedig, ha tudnád...
-Nem vagyok társasági lény – motyogom halkan, és olyan magasra emelem az étlapot, hogy az eltakarja égő arcomat.
-Ehhez képest nagyon lazán ugrattál engem a kamionomban – érzem a hangján, hogy mosolyog – Sőt! Még azt is beadtad nekem, hogy ágyba akarnál rángatni! Nem mondanám, hogy nem vagy társasági lény! – ezután meglepően komolyan szólal meg – Mitől félsz?
Az utolsó kérdése szinte szíven üt. Ó, ha tudnád, mennyi mindentől félek...
-Mint mondtad, megéltem már pár évet. Voltak jó tanáraim, és megtanultam egyet s mást – úgy teszek, mintha utolsó mondatot nem is hallottam volna, majd leteszem az asztalra az étlapot becsukva – Én már választottam.
Mivel odahívja a pincért, gondolom már ő is. Leadjuk a rendelést, aztán megvárj, hogy a pincér odébbálljon, és úgy vigyorog rám, mintha éppen bogarat csempészett volna az italomba, és roppant elégedett lenne a csíny minőségével.
-Vagy nagyon kínos este elé nézünk, vagy itatok még veled egy kis töményet, hogy oldódj, vagy beszélgetünk a préri kutyák párzási szokásairól! Válassz!
Kénytelen-kelletlen sóhajtok egyet.
-Rendben. Egyszer én is megengedhetem magamnak, hogy elengedjem magam – egy apró grimasz suhan át az arcomon, aztán kihúzom magam, és kezeimet az asztalra teszem, mintha egy nagyon komoly pókerjátszmának állnánk neki - Oké, kérdezhetsz!
-Húha! – tágra nyílt csipákkal pislog rám – Ez nagyon komolyan hangzik... Neked ez ennyire nehéz? Miért?
-Hiszed vagy sem, de 60 éve bárki próbált meg tőlem kérdezni valamit, vagy ott hagytam, vagy nem élte túl – Csak, hogy tudd a kockázatokat...
-Elhiszem – arckifejezéséből látom, hogy ő is komolyan vette a dolgot, nem csak én – Nem ez a kérdés. A kérdés az, hogy miért? Miért jó az neked, hogy tökegyedül éled az életed? Barátok nélkül? Támasz nélkül? Társ nélkül?
-Úgy látom, neked sincsen társad – világítok rá a tényre, de úgy tűnik, hogy ez csak nekem furcsa – Nem találtad meg az igazit? – az utolsó szót megnyomom kicsit, ahogy az régen hallottam.
-Huszonhat éves vagyok! – mosolyodik el önfeledten – Még nem vagyok elkésve semmivel! Ebben a pillanatban nincsen barátnőm, de ez nem jelenti azt, hogy elzárkózok a lehetőségtől, sőt! Én nem vagyok olyan nagyon válogatós. Úgyis kiderül, hogy működik a dolog, vagy nem, akkor meg miért szanáljam ki a jelentkezőket, amikor még ki sem próbáltuk egymást? – felém küld egy nem kicsit kétértelmű kacsintást, amit általában egy ciánkapszulával szoktam díjazni, de ma visszafogom magam. Túlságosan érdekel a Mágus.
Kicsit hátrébb dőlök, aztán enyhén elpirulva kibököm a bennem megfogalmazódott kérdést.
-És mondd, volt már metahumán... Barátnőd is? – mintha nem is várnék választ, azonnal folytatom – Eddig a legtöbb férfi, aki rám nézett, csak egy tündét látott bennem. Azt hiszem sejted, hogy milyen szemekkel néztek rám.
-Nem, nem volt metahumán barátnőm – csóválja a fejét, de arcáról nem tűnik el az elmaradhatatlan mosoly – De szerinted ez fontos, hogy valaki metahumán? – aztán gyorsan heves karmozdulatokkal tarkított magyarázkodásba kezd – Jó, igazad van, valószínűleg nem kezdenék egy törpe, ork, vagy troll lánnyal! De nem azért, mert metahumán, hanem azért, mert nem látom szépnek, vonzónak őket! De egy tünde! – ezt a mondatot szinte leheli. Látom rajta, hogy a tünde faj, mint olyan úgy elvarázsolta őt, mint régen az embereket. Ő is egy igazán varázslatos, mondabeli szépséget képzel el, amikor kiejti a szót, és ezt szavaival is alátámasztja: – A tünde lányok gyönyörűek! Körüllengi őket valami megfoghatatlan varázslat... Úgyhogy nem, nem sejtem, hogy milyen szemekkel néztek rád!
-Pontosan úgy, mint mikor te bejöttél a fürdőbe – világítom meg számára a helyzetet – Pedig te még akkor nem is tudtad, hogy tünde vagyok – ezután gyorsan folytatom, hogy ne tudjon közbe szólni – Mivel elég hamar árva lettem, és az árvaházat nem nekem találták ki, már 13 éves korom óta az utcán élek. Egy birkaszállító kamionon érkeztem Seattle-be. Itt aztán egy kis laborba kerültem segítőnek – az emlék egy nosztalgikus sóhajt húz ki belőlem – Sajnos ott is történt egy kisebb baleset...
-Felgyújtottad a labort? – kérdezi, de aztán látom, hogy még riadalom ül a tekintetébe – Vagy felgyújtottál valakit? – a második kérdést kicsit halkabban teszi fel, mert a pincér közben leteszi elénk a tányérjainkat.
-Nem. Véletlenül alkohol helyett mérget kevertem. Aztán kiderült, hogy az egyik eladó dézsmálja a készletet, és zöld tócsává változott a pult mögött – válaszolom, miközben a salátámmal játszok.
-Pfú – hangosan kifújja a levegőjét – Az nagyon kemény! – szörnyülködve dől hátra a székében – Hogy bírod idegekkel, hogy akaratodon kívül is irtod az embereket? – mivel ezzel már nem tud megbántani, mókás figyelni, hogy zavarba jön, mikor rádöbben, mit is mondott - Ó, bazz! Bocsánat! Ne haragudj, nem akartalak megbántani! Szerintem jobb lesz, ha mostantól te kérdezel, mert én csak folyton beletiprok a lelkedbe!
Egy halvány mosoly kiül az arcomra miközben néhány egy szelet paradicsomot, és egy kevés salátát tömök az arcomba.
-Nem bántasz. Valahogy nem hat meg a dolog. Már elég rég óta nem hat meg. Apám sikolyát hallgatva még fájt a szívem, de utána már... – flegmán megvonom a vállam, majd rá pillantok, hogy megfigyelhessem a reakcióját – Te miért álltál árnynak?
Karakter: Ronald "The Mage" Dennis Megjegyzés: Szívemnek
Élvezem a csendet, és a nyugalmat.
Hetek óta az első napom, amikor az ég adta egy világon semmit nem kell csinálnom. Nincs meló, nincsenek haverok, nincs buli. A kanapémon heverészek, kezemben egy könyvolvasóval. Igen. Könyvolvasóval. High-tech buzi létemre szeretem a könyveket, ezeket az ódon dolgokat, amelyek már rég kimentek a divatból. Persze, nem valódi, papírra nyomtatott könyvek, azt nem tudnám megfizetni, csak elektronikus. Igen, én még tudok olvasni. Tudom, mások is azt állítják, hogy tudnak, de a többség már igazándiból csak ikonolvasó. Írni meg még kevesebben tudnak, lévén, hogy a kézírást már huszonöt éve nem tanítják sehol sem Észak-Amerika egyetlen államalakulatában sem. Állítólag a Bennszülött Amerikai Tanácsok területein tanítanak valamiféle ősi, az adott tanácsot alkotó indián törzsre jellemző írást, de a latin betűs, angol kézírást már nem. Tir Tairngire-ban pedig tanítják a Sperethiel kézírását, de fogalmam sincs, hogy az hogy lehet, hisz’ tündék csak 2011 óta léteznek a világban hogy lehetne saját kézírásuk? Bár, állítólag sokkal régebben is léteztek, csak amikor a világ „aludni” tért, a tündék, és a többi metahumán faj is eltűnt. Fura egy népség a tünde, nagyon titokzatosak, rengeteg érthetetlen, furcsa szokásuk van, és mindig olyan fellengzősek, és lenézőek a többiekkel szemben. De a csajaik! Apám! Egy tünde lány az maga a kéjmámor, már csak a látványa is! Leírhatatlan szépek, egyszerűen képtelenség szavakba önteni, és a testük! Mint egy jól fejlett, tizennégy éves kamaszlány! Karcsú, és feszes, mindene a helyén, még háromszáz évesen is!!!
Az olvasásból a hívásjelző riaszt fel.
Kelletlenül fogadom a hívást, ehhez nem kell kiszállnom sem az ágyból, de még csak egy készüléket sem kell felemelnem. A telefon ugyanis a fejembe van építve, rádió-adóvevővel, szubvokális mikrofonnal. Anélkül tudok bárkivel telefonon, vagy rádión beszélgetni, hogy a számat ki kellene nyitnom.
- Igen? Ki a franc vagy? – nem is próbálom titkolni, hogy nem örülök a hívásnak.
Érzékelem, hogy képet is kaphatnék, de nincs a megjelenítésére alkalmas eszközöm, legalábbis a testemben. Már így is úgy tele vagyok pakolva kiberverekkel, hogy a dokim szerint csoda, hogy épelméjű vagyok. A kiberpszichózis csúnya dolog, szerencsére, nálam nem jelentkezik.
- Szép jó estét uram – hallok egy kellemes, magas fekvésű, összességében nagyon csajos, kis csicsergős hangot – Mondja, az ön tulajdonában van egy bizonyos F-65478-as rendszámú furgon?
- Öhm… – lepődök meg. Honnan tudja a rendszámomat?! – A rendszám stimmel... De nem furgon!
- Nem éppen a legjobb helyen parkol, uram – folytatja figyelmen kívül hagyva előbbi megállapításomat. Kissé feszültnek tűnik a leányzó, egy árnyalatnyival mélyebbre vált a hangja, és olyan, mintha pokoli erőfeszítésébe kerülne, hogy ne kezdjen velem üvölteni. Csak kár, hogy hülyeség az, ami miatt tuningolja az agyát.
- Nem értem, hogy miről beszél, kisasszony! Az autóm a garázsomban áll! – felelem némileg értetlenkedve – Nem hiszem, hogy az rossz hely lenne! De… – üt szöget a fejembe a dolog – Nem is értem! Ha a kocsim a garázsomban áll, akkor hogy lehet, hogy ön látta a rendszámát?!
Csend van. Hosszan. Másodpercekig. Már éppen megkérdezném, hogy vonalban van-e még, amikor végül csak megszólal, olyan hangsúllyal, mint anyuka a hülye kisfiához:
- Mióta nem mozdult ki az autójából, mister?
- Nem, mintha bármi köze lenne hozzá – válaszolom önérzetesen – de tegnap mentem vele utoljára. Ma el sem hagytam az otthonomat!
- Jelenleg a Yamatetsu Corp. alagsorában parkol, méghozzá egy harctér kellős közepén – hallom a tényszerű megállapítást – A legrosszabb helyen.
Ez vagy nem figyelt, vagy hülye! – fortyanok fel magamban.
- Ki van zárva! – mondom határozottan.
Felpattanok a kanapéról, és felkapok egy kézi kamerát. Gyorsan becsatlakoztatom a halántékomon lévő csatlakozóba. Kifordítom a kamera képernyőjét, így képet is kapok a hívó félről.
Wow! – ámulok el – Micsoda kis baba! Istenem, milyen gyönyörű kis pofid van! Akár egy tündének!
- Most akkor együtt megnézzük, hogy kinek van igaza! – mondom aztán, lerázva magamról az ámulatot.
Szépen nekiindulok, kilépek az ajtón, egy alumínium lépcsőre, onnan le a földre.
A kamion, ami az otthonomat jelenti, hatalmas jószág. A vontató is nagyobb a szokásosnál, és egy turnpike-double vontatmányt cibál maga után. Ráadásul a turnpike-double első egysége 16 méteres – ebben van a lakótér – a második pedig 24 méteres, ez a műhely. Az egész szerelvény meg vagy 42 méter hosszú, akárhol még parkolni sem tudok vele!
Még futva is beletelik jó pár másodpercbe, mire a végéhez érek.
Ahogy odaérek, sietve kinyitom a hátsó ajtókat. Még jóformán fel sem tárulnak az ajtószárnyak, amikor már tudom, hogy lehetséges, hogy tudja a baba a rendszámomat!
- Ellopták a kocsimat!
Pár tapsolást hallok, majd a gúnyoros csicsergést:
- Bravo, gratulálok technomáguskám, jól megcsináltad. Ha kell a kocsid, akkor nálam keresd. A 11-es és a 7-es út kereszteződése utáni első sikátorban megtalálsz… Mostantól kezdve úgy két órán át – Nem veszem magamra a szúrós pillantást, amellyel a kamerát szuggerálja, aztán elvigyorodik, bár nem érzem teljesen őszintének ezt a vigyort – A viszonthallásra! – s megszakítja a hívást.
- Hogy a kyoto-i, repedtsarkú, tripperes, hermafrodita kurva nagyanyád verje a retkes faszát a szádba! – vágom vissza az ajtókat, majd előre kocogok. Gyorsan elpakolok mindent a helyére, majd megyek a pilótafülkébe, és elindítom az „összecsomagolási” folyamatot. A kamion lakrésze, és a műhely is úgy van kialakítva, hogy a falai egy-egy méterrel kitolódnak, amikor „letáborozok” valahol, így majdnem kétszer akkora alapterületet biztosítanak, mint normál esetben tennék. Hátránya, hogy „összecsukott” állapotban nem használhatóak, illetve a „kicsomagolás”, és „összecsomagolás” is körülbelül fél percet vesz igénybe.
Amíg ez megtörténik, beindítom a motort.
Én pöcköltem meg az eredeti, V16-os motort, de mindig meg tud lepni a hangjával. Még alapjáraton is brutálisan dübörgős, full gázon pedig mint egy régi dízelmozdony. Ilyenkor nem kevésbé látványos is, ahogy a kabin teteje fölé emelkedő kipufogócsöveken háromméteres lángcsóva csap ki. MACK Titan eredetileg 690 lóerős motorját 1.100 lóerőre, a 3.186 Nm-es nyomatékát közel 5.100 Nm-re tornásztam fel. Ha utána kötnék egy házat, letépné az alapjáról, az biztos.
Amíg a motor melegedik, megtervezem az útvonalat, amin keresztül meg tudom közelíteni a mondott helyszínt. Teljesen a sikátorhoz tudok állni, csak a sikátorba nem tudok befordulni, mert bár a kamion éppenséggel beférne, de az utca, amiről nyílik, nem elég széles hozzá, hogy ráforduljak egy ekkora monstrummal.
Nem kell egy óra, és lefékezek a sikátor előtt.
Körülnézek, jó alaposan, de nem látok semmilyen furcsát, szokatlant, így leállítom a motort. Hatalmas csend hull a környékre, csak a forgalom zaja hallatszik. Magamhoz veszem a rigger-decket, aztán kiugrok az aszfaltra. Ismét körülnézek, gyanús kocsikat keresgélve a parkoló autók között, de nem tudok észrevenni senkit. Amikor idefelé tartottam, akkor is igyekeztem kiszúrni, ha valaki rám tapadt volna, de nem sikerült észrevennem semmilyen gyanús mozgást, így elfogadom, hogy nem követtek.
Elindulok befelé, a sikátorba. Távolabb, egy furgon mellett, egy karcsú alakot látok a szélesebb útról beszűrődő kevés fényben, amelyet most még a kamion hatalmas tömege is tovább árnyékol. Ahogy közelebb érek az alakhoz, a felettünk tornyosuló épületben gyulladó fény reá vetül, és alaposan megnézhetem magamnak.
A gyönyörűséges baba, akit a képernyőn láttam.
Nem túl magas, sőt, inkább alacsony, talán 160 centi lehet. Törékenynek tűnő termetét egyáltalán nem rejti a bő fazonú zsebes nadrág – bár, persze, a combjainak vonalát eltakarja a legszemfülesebb megfigyelő elől is – az öv a csípőjén keskeny, de formás csípővonalat sejtet. A felsőtestére simuló body – a combkivágás a nadrág derékvonala fölé ível – azonban kiemeli teste lehetetlen nyúlánkságát, valószerűtlenül karcsú derékra simulva, finoman szélesedő mellkasán, pedig kihangsúlyozza apró, ám tökéletesen kerek, feszes melleit. Szabadon maradó karjai karcsúak, ám lányosan izmosak, egész testalkata mint egy tizennégy éves sztriptíztáncosé. Ha nem lenne olyan apró termetű, biztosra venném, hogy tünde! Nem lehet, mert ilyen pici tündét még sosem láttam! Legalább 170, inkább 180-190 centisek a tünde csajok! – elmélkedek – De a gyönyörű, elegáns babaarc, a mandulaformájú szemek, a valószerűtlenül karcsú test… Ezek meg egyértelműen tündére utalnak…
Közelebb sétálok hozzá. Enyhe izgatottságot vélek rajta észrevenni, bár amúgy eléggé lazának tűnik.
- Ho-Hoi! – köszön. Egy pillanatra, mintha elcsuklana a hangja, amit nem tudok mire vélni. Aztán megköszörüli a torkát és zavartalanul folytatja – Ez a te kocsid lenne? – Int a háta mögé.
Egy pillantás a kocsira, és megnyúlik az arcom.
- Nem! – ingatom a fejem értetlenül – A rendszám az enyém, de nekem egy Jeep Trailhawk-om van... Ellopták a kocsimat, és levették a rendszámot, rátették erre a furgonra. Miért? És kik? És hol a kocsim? – aztán észbe kapok, hogy még be sem mutatkoztam neki. A lányra mosolygok, elvégre mégis csak egy édes kis bombázó – Jah, elnézést, hogy ilyen bunkó vagyok. A Mágus vagyok! – nyújtom neki jobbomat.
Eléggé unott arckifejezéssel, kissé lenézően fordítja oldalra a fejét. Nocsak, milyen magasan hordjuk az orrunkat, kicsi csillagom!!! – engedem le a kezemet tétován.
- Mágus, mi? – néz vissza rám – Rigger lennél?
- Az. A Mágus! – erősítem meg, mert nem baj, ha tudja, hogy mi az ábra. Aztán, mivel úgy tűnik, hogy még nem hallott rólam, azért pár szóban kifejtem a lényeget – Amit én művelek a gépekkel, az csodaszámba megy.
Egy másodpercig engem fürkészik. Nem tudom eldönteni, hogy tetszem neki, mint pasi, és azért, vagy mert ki akarja találni, hogy erre hogyan vágjon vissza, de sajnos nem is fogom megtudni.
A következő pillanatban ugyanis nekem ugrik, és ledönt a lábamról.
Nagyon váratlanul ér, így a negyven kilója elég hozzá, hogy a földre vigyen, pláne, hogy szemmel láthatóan ez volt a célja. A következő pillanatban már az okát is megtudom, mert eldördül egy lövés. Valószínűleg a kettő egy időben játszódott le, csak az én számomra tűnik úgy, hogy egymást követő események voltak. A lövést követően erőteljes, süvítő hangra leszek figyelmes, a kamionom felől.
- Követtek?! – förmed rám a lány.
Egy pillanatig képtelen vagyok válaszolni. Ugyanis nagyon intim a testhelyzet, amelyben vagyunk.
Én a földön fekszek, a lány rajtam. Érzem, ahogy teljes súlyával rám nehezedik, ahogy izgatóan karcsú, feszes teste az enyémnek simul. Tényleg olyan, mint egy kamaszlány, popsija féltenyérnyi, derekát talán még a két kezemmel is átérném, és tuti, hogy nem több, mint negyven kiló! Egyszer jártam egy ideig egy koreai modellel, ő épp ilyen magas volt, mint ez a lány, és 43 kiló volt, de ez a csaj ezer százalék, hogy könnyebb, mint az a modell!
Ahogy rajtam fekszik, orrunk majdnem összeér, és bár gyönyörű, mandulaformájú, mogyorószín szemei szinte szikrákat hánynak, meg mernék rá esküdni, hogy egy pillanatra ő is elfeledkezett a helyzetről, ahogy megérzi a testemet maga alatt. No, igen, rendszeresen használom a kis konditermemet, amit a kamionomban rendeztem be, nem csak dísznek van. Nem vagyok egy nagydarab, szétgyúrt állat, inkább csak egy erősebb úszó, vagy mint egy rövidtávfutó, de ami van, az szín tiszta, szinte szálkásan kidolgozott izom.
- Bassza meg – ocsúdok fel – ezek szerint igen! Pedig ellenőriztem... Igaz, egy kibaszott drone-t sem küldtem ki... Mibe keveredtem? Te tudsz erről valamit?
A lány nem zavartatja magát azzal, hogy lekászálódjon rólam – vagy élvezi a helyzetét, vagy csak megfeledkezett róla – ehelyett csak hanyagul válaszol:
- Elég, ha annyit mondok, hogy a Yamatetsu ellen voltam ma vadászni?
A következő pillanatban ismét lövések dörrennek, és golyók erodálják az útburkolatot.
A lány gyorsan kiránt valamit a zsebéből, majd kicsit távolabb hajítja tőlünk. Ahogy az a valami csörömpölve összetörik – vaslogikával kikövetkeztetem, hogy valami üvegcse lehetett – sűrű, fehéres füst keletkezik.
- És most tipli! Be a kocsiba! – kiabálja a csaj.
Már épp reklamálnék, amikor felpattan végre rólam, majd engem is felsegít – meglepő erő van benne apró, és törékeny termetéhez képest! – és a furgonhoz ugrunk.
- Yamatetsu? – üt valami szöget a fejemben, miközben a furgonba igyekszünk beszállni – Bassza meg! Elsőre nem tűnt fel, mit mondtál a telefonba! Én a múlt héten mentem neki a Grashem Industries-nak, ami a Yamatetsu testvérvállalata a UCAS-ben! Akkor ez lesz az! – gyullad ki a százas izzó a fejemben – Vezess! Nekem most dolgom van!
A csaj indít, és úgy startol a furgonnal, mint valami versenypilóta! Én előhalászom a rigger-decket a dzsekim alól, zsebemből vékony, üvegszálas adatkábeleket rántok elő. A kábel egyik csatlakozóját a deck-en lévő egyik aljzatba dugom, majd egy újabb kábel egyik végét egy másik aljzatba. Nem könnyű feladat, miközben a lány veszett tempóban fordul ki a sikátorból, a kamionommal ellentétes végén, és gyorsítunk a kétszer két sávoson.
- Ó te szentséges…! – morogja nem létező bajsza alatt, majd egy újabb, vad irányváltást követően sürgetően néz rám – Te meg mit csinálsz?!
Mivel éppen lefelé hámlasztom magam az ajtóról, így kiváló rálátásom adódik a visszapillantó tükörre. Egyből képben vagyok, mint Mona Lisa.
- Mázli, ebben a szarban is van rigger-interfész! – mondom neki magabiztosan. Márpedig, ha van, akkor egy gördeszkával is lerázom őket! – teszem még hozzá gondolatban.
A deck-ből kilógó egyik kábel szabad végét a halántékomon lévő csatlakozóba dugom, a másik kábel szabad végét pedig a műszerfalon lévő megfelelő aljzatba.
Nehéz leírni azt az érzést, amikor becsatlakozok egy kocsiba. Olyan, mintha egy hatodik érzéke is megnyílna az embernek. Látok a szememmel, hallok a fülemmel, érzek a bőrömmel, de emellett ott van egy másik érzékelés is, ami szintén látásszerű. Egyidejűleg tudom, hogy én hol vagyok, és hogy a jármű hol van. Amikor mozgásban van a kocsi, ugyanúgy érzem, hogy merre, és hogyan mozog, mint amikor sétálok, vagy futok. Nagyon furcsa érzés, meg kell szokni, de imádom ezt az érzést!
Azonnal átveszem az irányítást a kocsi felett, a kormánykerék kiszalad a kezéből, és a pedálok önálló életre kelnek.
- Most már én vezetek! – mosolygok a lányra magabiztosan. Ez az én világom, a gépeké, itt én vagyok az úr – Tudsz lőni? Mert akkor csináld, amíg én hozok erősítést!
- Tudnék, ha lenne fegyverem – válaszol – Foglalkozz a vezetéssel, és próbálj nem túl éles kanyarokat venni. Akkor elintézem a többit.
Értetlenül nézem, ahogy lehunyja a szemeit egy pillanatra. Mi a francot csinál ez, nem a legjobb alkalom horpasztani egyet!!! – rökönyödök meg, de aztán a csaj kinyitja a szemeit, ismét előszed egy üveget. Ez most nagyobbacska, lehet vagy két decis. Aztán fogja magát, és kinyitja az ajtót!
Már éppen utánakapnék, de csak villámgyorsan kihajol, kidobja az üveget, majd visszaül a helyére. Egy pillanatig koncentrál, majd egy kisebb robbanásra leszek figyelmes. Nem nagy, határozottan kisebb, mint egy kézigránát, inkább csak, mintha öt-tíz töltényből a robbanóanyagot gyújtotta volna be. De ez elég ahhoz, hogy kissé összekuszálja a bennünket üldöző kocsi első futóművét, és ettől az nekisodródjon egy villanyoszlopnak.
- Wow! Elismerésem! – füttyentek egyet elismerően – Ez eléggé hatékony volt! Nekem még kellett volna kb. fél perc, mire megfingatom őket...! – nézek alkalmi társamra. Feltűnik, hogy nem túlzottan fitt, mintha most futott volna egy Cooper-tesztet, életre-halálra. De nem érek rá aggodalmaskodni, mert a tükrökben megpillantom a másik két járgányt, amelyek eddig nem tűntek nekem fel – De nincs vége ám, szivi! Még van rajtunk kettő! Még jó, hogy a start szekvenciákat nem állítottam le, és már úton vannak a madaraim!
A kamionból – amely már legalább egy mérföldre van tőlünk – két helyből-felszálló repülő drone emelkedik ki, és lódulnak felénk. De ezt, szerencsére, csak én tudom, és érzékelem.
- Ahham, még jó, hogy megcsináltad… – valami azt súgja, hogy nem teljesen őszinte az öröme. Ráadásul igen átható, szúrós pillantással mered rám, mintha büntetni akarna. Állom a tekintetét, sejtem, hogy mi késztette rá, ajkaimon halvány, kissé talán provokálónak szánt mosoly játszik. Mélyet sóhajt, mint aki fel akarja pezsdíteni a szervezetét – Menjünk a Redmond pusztulatba! Ott van pár ismerősöm, és a bandák területére nem szeretik betenni a lábukat a cégkutyák.
- Redmond? – kérdezek vissza – Az még odébb van, addig muszáj lesz szétkapnom őket, vagy ők szednek szét minket! – gyors státusz ellenőrzés – Még kell tíz másodperc, hogy ideérjenek a gépek!
Még ki sem mondom, és máris felugatnak a géppuskák. A lövedékek becsapódása kicsit megdobja a furgon farát, némi flikk-flakkolás után nagyjából sikerül stabilan tartanom, ami a végsebessége környékén nem is olyan rossz teljesítmény.
A lány kibillen egyensúlyából, és reflexszerűen a kormányban próbálna megkapaszkodni, ami nem bizonyul túlzottan jó ötletnek, minthogy azt én irányítom, és természetesen nem marad veszteg. Végül némi balettművészet bemutatását követően megragadja a majrévasat, aminek köszönhetően sikerül nyugalmi helyzetbe küzdenie magát.
- A francba…! – morogja, aztán hirtelen megélénkül, és előre mutat – Oda! Hajts be oda! Nyerek egy kis időt magunknak!
Meglátom, hogy mi hozta lázba, és tetszik az ötlet.
A széles sugárútról jobbra, hegyesszögben nyílik egy kis utca. Ha sikerülne úgy befordulni, hogy a következő, arról nyíló utcára szintén rá tudjunk fordulni, mielőtt az üldözőink is utánunk kanyarodnak, időt nyerhetnénk vele. Mire rájönnek, hogy merre lehetünk, meglóghatunk előlük.
Közben azt látom, hogy a leányzó nagy lendülettel leereszti az ablakot, és mászik kifelé!
Már nem tudok szólni neki, hogy nem túl jó ötlet, mert fordulnom kell, és nem kis sebességgel. Csikorognak a gumik, a furgon majdnem két kerékre áll, ahogy bevesszük a hajtűkanyart. A lendület a lányt is vinné kifelé magával, az ablakon, de villámgyorsan megragadom a combját. Hm, jóféle anyag! – állapítom meg elégedetten, ahogy karcsú, a karomnál nem sokkal vastagabb, de kemény, feszes combjait markolom.
- Ez meleg volt, szivi! – kiáltom neki, hangomat elnyomja egy robbanás.
Atán a süket csönd.
Visszahuppan az ülésbe, lesöpri a kezemet magáról, mintha az csak egy különösen undorító féreg lenne, és mélyen a szemembe néz. Valamit mond, gondosan formálva izgató ajkaival a szót, amit egy pillanattal később fogok csak fel: FÉK. Majd a „csönd legyen” nemzetközi jelzését használja, ahogy ujját függőlegesen az ajkai elé helyezi.
Ha akarnék, sem tudnék zajt csapni. Minden nesz megszűnik, minden. Nagyon kellemetlen érzés. És azonnal rájövök, hogy mi okozta, pontosabban ki. Mágus! – fortyanok fel magamban – Egy varázsló a csaj, a rohadt életbe!!! Nem igazán szívelem a fajtáját, párszor már meggyűlt velük a bajom, ellenségként is, meg társként is. Habár, ha valakinek egy mágus a társa, annak már ellenség nem nagyon kell…
De az ötlete nem annyira rossz.
Akár még sikerülhetett is volna, mert még épp be tudunk fordulni a kis sikátorba, és megállni, mielőtt amazok ráfordultak volna erre az utcára. Csakhogy, egyszer csak megint mindent hallok! A lányra nézek, és éppen le akarom cseszni a lábáról, hogy miért szűntette meg varázslatot, amikor észreveszem, hogy eléggé szar bőrben van. Mondhatni, nagyon szarban!!!
Hamuszürke az egész lány, és bár valószínűleg valamit mondani akar, de csak érthetetlen zagyvaságot sikerül kipréselnie magából, mint aki az ájulás határán van. Gyorsan kiadom az utasítást a drone-oknak, amelyek éppen ideérnek, megjelölöm a célpontot, a többit a beépített nagyteljesítményű számítógépek, és önrendelkező, hadászati programok elintézik, én pedig a varázsló lánnyal foglalkozok:
- Mi a baj, szivi? – kérdem tőle aggódva. Még csak egy-két perce ismerem, de már is megnyúvadna, nem nagyon komálom az ilyesmit! – Nehogy elpatkolj itt nekem!
Lassan elindítom a furgont, közben a csuklója után kapok, és kitapintom a pulzusát. A kurva életbe!!!
- Basszus, majd kiugrik a szíved a helyéről! Mi a faszt csináltál magaddal?! – nagy lendülettel feltúrom a furgon belsejét, de nem találom, amit keresek – És még egy kibaszott elsősegély dobozunk sincs!
- Ha még egyszer szivinek szólítasz, utána már csak keresztapa lehetsz – hallom a lány felől a halk, szuszogó hangot. Rápillantok, és látom, hogy valami határozottabb ülő pozícióba próbálja tornászni magát – Nyugi, csak elfáradtam kicsit. Figyeld nyugodtan az utat. Én jól leszek.
Ó, bassza meg szivi, muszáj neked szívatni?! – gondolom megkönnyebbülten, és rá vigyorgok.
- Nincs is neked semmi bajod, szívem! – mondom aztán neki azzal a „na-hagyjuk-már-ezt-a-padlón-vérzést” hangsúllyal – Csak szimulálsz itt nekem! Amúgy meg – utasítom rendre keményen, palástolva a megkönnyebbülést – ha lettél volna olyan udvarias, és kedves, mint amilyen például én is voltam, nem kellene, hogy "szivinek" szólítsalak, mert tudnám a nevedet! – egy pillanatnyi hatásszünet után folytatom – Nah, javaslom, hogy menjünk vissza a kamionomra, aztán húzzunk ki a város határába, ott meg majd kitalálunk valamit!
- Oké – egyezik bele, és teljesen felül, kb. annyira mozgékonyan, mint egy gerincsérves, csontritkulásos, és székrekedéses vénasszony. Aztán kiböki – Hart vagyok – majd gyorsan, mint akinek ciki a neve, már terel is – Rohadt Yamatetsusok. Sosem szerettem varázsolni…
Na, kicsi szívem, rájöttél, hogy nem kifizetődő?!?! – gondolom gúnyosan, de végül csak ennyit mondok:
- Hát, akkor ne tedd! – a gúnyt, azonban, még csak meg sem próbálom leplezni mondandómban – Ennyi erővel komoly dolgokat is tudnál csinálni! És kevéssé fárasztó, meg hatékonyabb! Amúgy mi bajod volt neked a Yamatetsu-val? Amúgy meg csak szólok, hogy ne lepődj meg: nekem is van egy Yamatetsu drone-om, de ez nem jelenti azt, hogy szeretem őket!
- Csak egy szimpla árnyvadászat volt… - mondja elmélázva, a dron-okra vonatkozó megjegyzésemet szemmel láthatóan ignorálva – Megkértek, mentem, ennyi – zárja le.
Kényelmesen elfészkeli magát az ülésben, kezét a combjára simítja, és szemeit lehunyva próbálja kicsit kifújni magát.
- Aham – bólintok, de nem szólok többet.
A vezetéssel úgy egyébként nincsen sok dolgom, de most négy járművet irányítok, igaz, ebből három képes utasításokat végrehajtani, nem kell nekem vezetni őket. A drone-okat visszarendelem a kamionra, majd miután rendben leszálltak, a kamion számítógépének kiadom az utasítást, hogy hová menjen. Míg a gépek visszaérnek a kamionhoz, addig kinézek egy helyet, ahol találkozhatnánk otthonommal.
Ez egy nagyobb áruház parkolója, ami így, éjfél felé, meglehetősen elhagyatott már.
Megközelítjük a jókora szerkezetet, majd miután megbizonyosodtunk felőle, hogy senki nem követ, és nem figyel bennünket, átszállunk a kamionba, a furgont meg beparkolom ellopott Trailhawk-om helyére. Hart nem sok vizet zavar, jól látszik rajta, hogy hosszú napja lehetett, és nagyon ki van. A furgonban is, és később, a kamionban is úgy tűnik, mint aki szunyókál. Persze, tudom, hogy nem alszik, de hagyom, hadd pihenjen.
Van egy-két hely a városban, amit előszeretettel használok arra, hogy letáborozzak hosszabb-rövidebb időre, így most az egyik olyan, elhagyatott gyártelep felé veszem az irányt, amit ritkábban, és rövidebb időre szoktam igénybe venni. Amikor megérkezünk, „kicsomagolok”, és Hart-ot beinvitálom a lakóhelyemre. Megfordult már itt egy-két csaj, egyik előtt sem kellett szégyenkeznem, kis lakásom a maga 44 négyzetméterével alig valamivel kisebb, mint egy manzárd-stúdió. Modern berendezésű legénylakás, és mivel olyan picike, így volt elég pénzem, hogy mindenből jobb minőségűt vegyek, úgyhogy már-már luxus kivitelű a kecó. Abba most ne menjünk bele, hogy hány liternyi céges bérkutya, meg öltönyke vére volt az ára…
- Csüccs le! – kínálom hellyel – Mit kérsz inni, aztán találjuk ki, hogy mit csináljunk? Valahogy le kéne pattintatni ezeket magunkról… – egy pillanatra elgondolkodok – Ehhez vagy az kell, hogy elhiggyék, hogy meghaltunk, vagy ki kell irtanunk a komplett Yamatetsu-t. Melyiket válasszuk? – vigyorgok Hart-ra, de még én is érzem, hogy nem egészen őszinte a mosoly az arcomon.
Megvan rá az okom. Egyik sem egy egyszerű történet, a második kimondottan a lehetetlen küldetés kategória, egy multit nem lehet kiirtani. Az első sem sokkal könnyebb, bár annak talán van matematikai valószínűsége, hogy meg tudjuk valósítani.
Hart otthonosan lehajítja magát az egyik fotelba:
- Azt hiszem a tetszhalál egyszerűbb lenne – majd hozzáfűzi – Egy limonádét kérek.
A hűtő felé mozdulok, Hart előre hajol, és lerántja a haját. Ja, hogy ez paróka volt! – nézek nagyot, és elámulok az aranybarna hajzuhatag láttán. Ha felállna, nagyjából a derekáig-fenekéig érne, így, ültében a padlót söpri vele. Nagyon finom szálú, fényes, enyhén hullámos, aranybarna sörény. A gyengém…
- Rigger – néz rám komolyan – vannak ismerőseid a városban? Gyorsan kéne elterjeszteni a hírt…
- Hm… – esem gondolkodóba, miután magamhoz térek a csodálatból. Közben a hűtőből kiemelek valami szintetikus citromlének látszó flakont – Akad egy-kettő… Mindjárt elintézek pár telefont!
Persze, ebből nem sok mindent lát, hisz’ nekem nem kell telefonkészüléket a kezembe vennem. Ráadásul azok közül, akiket hívok, többeknek hasonló rendszer van beépítve, mint nekem, így még a kommunikáció is sokkal gyorsabb, mint a megszokott módon.
Közben szórakozottan löttyintek egy kis citromlevet a pohárba, engedek rá vizet, és leteszem eléje az asztalra. Aztán ledobom magam a kanapéra, s egy darabig még, a hívásokkal bajlódva, elvagyok magamban. Ilyenkor úgy nézhetek ki, mint aki ébren álmodik.
- Na, szóltam pár srácnak, megnézik mit tehetnek! – nézek rá végül.
- Ez gyors volt – pillog rám, kissé meglepődve. A poharat a szájához emeli – édes kicsi csillagom, lenne ötletem, hogy mit emelj a szádhoz! – majd beleszürcsöl a limonádéba. Azzal a lendülettel kapja el a szájától a poharat, mintha megégette volna, arca elfacsarodik, és egész testében megborzong – Jézus! Te nem használsz édesítő szert, mi?! – gyorsan leteszi a poharat az asztalra, fintorog kicsikét, ahogy a savanyú íz hunyorgásra kényszeríti, s finoman meg-megremeg – Mi a következő lépés?
- Az a legnagyobb baj – elmélkedek hangosan, közben kiveszek a konyhaszekrényből egy kis tégelyt és leteszem eléje. Remélhetőleg a cukrot sikerült elővennem, és nem a sót – hogy nem tudom, hogy milyen híre van az akciónknak. Szerintem nem fogjuk tudni megetetni a Yamatetsu-val, hogy sikeresen kinyírtak bennünket az embereik, miközben felrobbantottuk, meg halomra lőttük az övéiket! Úgyhogy szerintem effektív meg kellene rendeznünk a halálunkat... Aztán meg eltűnni ebből a városból.
- Ez nagyon jól hangzik – bólogat elgondolkodva – De ehhez nem ártana, ha lenne egy olyan Yamatetsu csapat, amelyik mondjuk, ránk gyújt egy épületet, és azok tudnák tanúsítani, hogy megmurdáltunk.
Hart előredől, és a térdére könyököl. Ujjaival finoman játszadozik a poháron, lágyan végighúzza a pohár peremén, érzékien körözve rajta. Ragyogó, égkék szemeit rám emeli – Égkék?!?! Nem barna?! – izgatottan csillognak a világítás kellemes, nem túl harsány fényében.
- Én tudom, hogy mit kezdjek ezek után magammal – búgja érzékien – Te mit kezdesz?
Hohohohó, kislány! Ne a pohárral szórakozz, adok én a kezedbe olyan játékszert, amivel sokkal élvezetesebb a játék! – gondolom jót mulatva – De, azért ez a kis előadás kevés ahhoz, hogy átverj!
- Azt, amit eddig is! – vigyorodok el – Élvezem az életet, közben meg taccsra vágok egy-két multit! – ebben végül is benne van minden, ha úgy hozza a sors, élvezhetem az életet veled is, kincsem! – Miért, te mit tervezel?
- Azt, amit eddig is – vonja meg a vállát, de végül nem folytatja, csak rejtélyes mosoly játszik gyönyörű, csókolni való ajkain.
- Hah! Milyen kis titokzatosak vagyunk! – mosolygok rá, enyhe gúnnyal – Bocsánat, hogy a nagyhatalmú varázslókisasszony magánszférájába próbáltam bele pofátlankodni! Mit is képzeltem, hogy fölfelé ugatok?!?!
Lehajtja fejét, arcát a fényes, aranybarna zuhatag mögé rejti. Vállai meg-megrázkódnak, és már épp meglepődnék, hogy mivel sikerült megbántanom, amikor hátradől a fotelban, és immár jól hallhatóan kacag. Aztán tekintetét hirtelen rám emeli, kacagását egyik pillanatról a másikra felváltja a komor arckifejezés, ékkő kék szemei pirinyót haragosan villannak:
- Igazán vicces vagy – hangja hideg, rendreutasító – Ne gúnyolódj!
- Pedig én szeretek gúnyolódni! – vágom rá azonnal, aztán legyintek egyet – Na, jó… Hogy csináljuk? Fel kellene hívnunk magunkra a figyelmet, mármint a Yamatetsu-ét... Egyelőre szerintem biztonságban vagyunk, én nem láttam, hogy követtek volna bennünket, tehát nem tudják, hogy ebben a kamionban lakik az egyik, akit ki akarnak irtani! Szóval, magunkra kell vonni a figyelmüket, miközben fel vagyunk készülve… - mondom elmélkedve, közben lázasan jár az agyam – Megvan! Megtámadjuk a székházukat, afféle futást rendezünk ellenük! De előtte felkészülünk a "halálunkra", és persze "elszúrjuk" a futást. Így kergetni kezdenek, és elcsaljuk őket arra a helyre, ahol megrendezzük a halálunkat. Ott meg "hagyjuk" magunkat megölni… A részleteket még ki kell találni! Vélemény? – nézek rá érdeklődve.
Elmélyülten simogatja az állát, és lassan bólogat:
- Ez az ötlet nagyon tetszetős – aztán kicsit élénkebben folytatja – De ehhez emberek is kellenek. Csak ketten kevesek leszünk hozzá. Minimum egy-két háttérsegéd, vagy golyófogó kelleni fog. Szóval izomfiúk.
- Ööööhm… – vakarom a fejem – Van némi igazságod! – majd kérdőn nézek rá – Vannak bejáratott cimbijeid, vagy nekem kell kerítenem csókákat?
Eddig sem volt éppen feldobódott, de egy pillanat alatt kimondottan rosszkedvű lesz:
- Két utcai szamurájomat és egy sámánt két órával ez előtt vesztettem el…
- Oh! – vonom fel a szemöldökömet meglepetten.
Át tudom érezni a helyzetét. Az shadowrunner-ek között ritkán szövődnek életre szóló barátságok – bár ez is előfordul, természetesen – de a munka, a törvényenkívüliség összeköt bennünket, és afféle szoros, bajtársi viszony alakul ki közöttünk, még, ha nem is dolgozunk együtt, rendszeresen.
- Bocsesz! – folytatom, némi együttérzéssel – Nem tudtam… Régóta dolgoztál velük?
- Elég rég óta, hogy sajnáljam őket – jobb karjával, mintha legyintene egyet, és élesen témát vált – Az emberek a te reszortjaid. Én vállalom a mágikus támogatást.
Már éppen visszavágnék, hogy mágikus támogatás nélkül is nagyon jól megleszünk, és jó néven venném, ha a komoly munkából is kivenné a részét, és nem hagyna mindent rám, de végül nem teszem. Aztán mégis csak megszólalok:
- Rendben, akkor én szerzek cimbiket. Viszont pontosan meg kell terveznünk a dolgot, mert ha elkúrjuk, nem csak eljátszhatjuk a halálunkat! – mondom figyelmeztetően – Meg kell keresni a megfelelő helyszínt, ott kitalálni, hogy is akarunk ottpusztulni, és hogy fogjuk rávenni a céges fiúkat, hogy azt csinálják, amit mi elterveztünk! Úgyhogy erre kellenének konstruktív ötletek!
- Nyugi – emeli fel csitítóan a kezét. Csak nekem tűnik nagyképűen fellengzősnek?! – Ez nem nagyon nehéz. A Yamatetsu egyik nagy székhelye ott van a puyallup-i pusztulattól alig pár kilométerre. És ott nem egy raktár van, ami tele van robbanóanyaggal. Nemrég pedig tudomásomra jutott, hogy a térség alatt katakombák futnak. Csinálunk egy szép kis vészlejáratot egy ilyen raktárban, lövöldözünk kicsit a Yamatetsu-ékra, aztán "véletlen" magunkra gyújtjuk az épületet Mit szólsz?
Miért akar ez folyton gyújtogatni, meg robbantgatni?!?! – merengek magamban, és érzem, hogy kényelmetlen a dolog – Remek! Egy piromániás mágus!!! Más már nem is kellett!!!
- Az ötlet nem rossz! – vigyorodok el, de nem tudom, hogy mennyire sikerül őszintére. Aztán kicsit elkomorodok, de nem nagyon, csak mint aki nagyon gondolkodik – Akkor kell szereznem egy kőműves-brigádot is, akik kibontják a betont, meg megássák a járatot a föld alatti folyosóig. És még megbízhatók is legyenek… – vakarom a fejem – Fogós, ravasz kérdés! De majd megoldom ezt is! – vigyorodok el megint.
- Helyes – áll fel Hart, és nagyon nyújtózik, szinte ide hallom, ahogy recsegnek a csontjai – A terv teljes kidolgozásáig, és az emberek toborzásáig maradhatok nálad?
Ó, kicsi szívem, ha nem kérdezed meg, akkor én hozom szóba!!!
- Már hogy a viharba ne! – vigyorodok el – Már épp kérdezni akartam, hogy van-e hol meghúznod magad, vagy felajánlhatom a kis kecómat? – aztán kicsit komolyabbra váltok – Öhm… Volt gyerekszobám, úgyhogy a hálót átadom neked… Én meg majd megleszek itt a kanapén. Mi a terved estére?
- Óóóó – vigyorodik el, kajánul – randevúm lesz egy zuhanyrózsával. Neked?
- Hát… Eredetileg azt terveztem, hogy elleszek itthon, de így, hogy vendégem van! – vigyorgok rá – Elmegyünk valahova, enni, meg inni valamit?
- No, tudsz egy éttermet – kérdezi, egyik szépívű szemöldökét kissé feljebb vonva – ami a megfizethetetlen, sznoboknak való, és a kocsma közötti? Vagy esetleg – lép egész közel hozzám, testünk szinte összeér, és karcsú, vékony ujjaival megérinti a mellkasom. Egy pillanatra nagyot dobban a szívem – tartogatsz számomra valami meglepetést, és felviszel a felső szintre?
Ó, megint ez a kis játék, babám?! – merengek magamban – Ám legyen!
- És ha egyik, a másik után, úgy, hogy a sorrendet te választod meg? – kérdezek vissza, nem kicsit kihívóan.
Ismét a csengő kacagás, szinte simogatja a fülemet.
- Csak nyugalom cowboy, van még időnk. Ma csendben igyunk meg egy italt valahol a közelben. Mit szólsz? Megengedem, hogy meghívj – kacsint rám, játékosan.
Papírkutya! – gondolom gúnyosan – Vigyázz szívem, mert akinek kilóg a feneke a miniszoknyából, azt gyakran nézik kurvának!!!
- Sejtettem, hogy csak szórakozol! – adok hangot véleményemnek – Aki úgy lesöpri a kezemet a combjáról, mint te, amikor megfogtalak, hogy ki ne zúgj a kocsiból, az nem akar ágyba bújni egy vadidegennel, fél órával később! De nekem jó ez a tempó, igazándiból a másik az eléggé gyors… Bár, a kedvedért tartanám veled a tempót! – kacsintok rá, aztán élesen témát váltok – A zuhanyzót arra találod. Itt minden kicsi, az egész kecó negyvennégy négyzetméter. Be kellett tudni csomagolni valahogy egy kamionba! – tárom szét a karjaim bocsánatkérően.
Elmosolyodik, olyan szívmelengetően, és elégedetten:
- Tökéletesen megfelel – azt hiszem, hogy ezt most bármire is érthetem – Jól tudok alkalmazkodni – halkan felsóhajt – Akkor elmentem lemosni magamról ezt a sok izgalmat. Megkérhetlek, hogy hozz be egy törülközőt nekem? – kérdi, már, mikor félúton van a zuhany felé.
- Persze! – mosolygok rá, nem is próbálom leplezni, hogy mi járhat a fejemben – Mindjárt viszem!
A hálóba ballagok, és előbányászok a szekrényekből egy általam tisztának kikiáltott törölközőt, majd a fürdő felé veszem az irányt. Jól nevelt, úriember módjára bekopogok.
- Gyere! – hallom a csengő hangot.
Hart háttal áll nekem, és apró, terepszínű francia bugyijától eltekintve immár teljesen meztelen. Leplezetlenül mérem végig, egyáltalán nem zavartatom magam. Gyönyörű teste van, karcsú, vékony, a megfelelő helyeken apró, de tökéletesen megformált gömbölyűségekkel téve izgalmassá. Az egész lány olyan, mint egy meseszép baba, elképzelhetetlennek tűnik, hogy valaki ilyen arányokkal, ilyen tökéletes vonalakkal rendelkezzen, élő ember létére!
Elmosolyodok, mert nagyon tetszik, amit látok. Nem kajánul, vagy, élvezkedve, csupán jelezve, hogy nagyon szépnek találom.
- Hm... Nagyon helyre kis csaj vagy! Eddig ez fel sem tűnt! – nyújtom át neki a törölközőt, hangot adva gondolataimnak, majd megfordulok, és kilépek, de az ajtóból még visszaszólok – Ha szeretnéd, hogy megmossam a hátad, csak sikíts!
Nem vagyok egy erőszakos srác, pedig, ha rámenősebb vagyok, talán meg lenne a csaj. De az nem az én stílusom… Kicsit régimódi vagyok ezen a téren.
Ismét képes meglepetést okozni, hisz’ a várt órák helyett mindössze tíz perc után felbukkan a nappaliban. Az öltözködést nem vitte túlzásba, csupán egy törölköző van nyúlánk teste köré tekerve, selymes, aranybarna hajzuhataga nagyjából a fenekéig ér. A vállán helyre kis kötés jelzi, hogy az élet nem volt túl finom vele ma este.
- Van egy alkalmi öltözeted számomra? Ki kellett mosnom a másikat. Összevéreztem.
- Huh – pattanok fel a fotelból – Ezzel most megfogtál! Az én cuccaim túl nagyok lesznek neked… –most egyértelműen látszik, kicsit több, mint egy fejjel vagyok magasabb nála. Aztán felderül a képem – De talán akad itt neked valami!
Kiviharzok a nappaliból, s pár perc után egy nettül összehajtogatott kis ruhakupaccal térek vissza.
- Pár hónapja nálam járt az unokahúgom, és ezek véletlenül itt maradtak! – vigyorgok rá elégedetten, ahogy leteszem elé a cuccokat.
Hart bizalmatlanul széthajtogatja a ruhákat. Egy kis kétrészes, csini kis fehér felsővel, meg egy fekete PVC mikromini szoknyával. Az egészhez még jár egy pirinyó, fekete G-string bugyi.
- Szerintem jó lesz rád! – vigyorgok rá elégedetten, ahogy szemügyre veszi a göncöket.
Hart teljesen érdektelenül szemléli a ruhadarabokat, majd nagyon laposan, szinte vádlón pillant rám:
- Ugye nem nézel engem utcalánynak?
- Öööö… – kicsit zavartan nézek rád. Első pillanatban nem tudom, hogy mit is reagáljak, kicsit talán még szégyenkezek is – Nem, persze, hogy nem! Zoraya kicsit könnyű erkölcsű csaj, bár ő sem kurva… Csak szeret úgy öltözködni… Bocsesz! – szedegetem össze a ruhákat zavartan, érzem, hogy a fülem kissé felforrósodik – Lehet, hogy mégis csak jobb lesz az én cuccaimból valami, majd felhajtjuk a szárát... Vagy térdnadrág!
Hart nagyot sóhajt, majd eltűnök a ruhákkal. Nem értem, szerintem nagyon divatos, és nem túlzottan kihívó darabok, bár tény, hogy nagyon csajosak. Ennél azért melegebb cuccokban is megfordulnak lányok az utcákon manapság! Nem a huszonegyedik század elején járunk!!!
Elővadászok egy zsebes térdnadrágot, meg valami szűkfazonú pólót, az talán nem lesz annyira nagyon nagy a kistermetű leányzóra. Egy pillanatig elgondolkodok, aztán végül úgy döntök, hogy mégis csak jobban jár Zoraya tangájával, mint az én sportbokszeremmel.
Hamar felöltözködik a fürdőben, majd mikor előjön, már a paróka is a feje búbján fityeg – mellesleg egyáltalán nem értem, hogy erre mi szükség, mikor a saját haja összehasonlíthatatlanul szebb!!! – és most a szeme is megint kék…
- Nem nevet!
- Csak diszkréten mosolyog – s tényleg – bár azért van benne némi kárörvendő szórakozás is. Miért is nevetnék én rajtad? Igazán jól nézel ki a térdnadrágomban, majdnem leér a bokádig, akár a te nadrágod is lehetne! – mostanra már rendesen vigyorgok – Na, mehetünk enni? Mondjuk át kell tervezni az estét, mert ebben a cuccban oda nem engednek be, ahova eredetileg akartalak vinni! – nevetek fel – Nem baj, jó lesz egy pár osztállyal lejjebbi krimó is!
- Jól van! Fordulj el! – integet ingerülten, míg meg nem fordulok.
Valami kis mormogást hallok. Hogy ezt hogy utálom! Főleg, ha a hátam mögött történik!!! – borzongok meg, és hiába bízok benne, hogy Hart nem fog megölni, borzasztóan rossz érzés.
Aztán nem bírom, és végül megfordulok.
A varázsló lány teljesen másképp néz most ki! Egy szintibőr, oldalt fűzött nadrág, és egy fehér, apróka top, ami teljesen szabadon hagyja feszes, lapos hasát – ez sokkal kisebb, mint amit én hoztam neki, tulajdonképpen csak egy melltartó!!! Nem kevéssé lep meg átvedlésével.
- Ez a baj a varázslókkal! – morgom nem létező bajszom alatt, csak úgy, magamnak – Sosem tudod, hogy amit látsz, annak van-e valami köze a valósághoz! – aztán kicsit hangosabban, félvigyorral – Akkor ez így most már jó, mehetünk, vagy még átöltözöl párszor?
- Mehetünk – bólint határozottan – De lehetőleg ne érj hozzám, mert akkor megtörik a varázs – teszi még hozzá, amikor ellép mellettem, és épp átkarolnám. Remek!
Egy ugrással a kamion mellett terem, közben csevegő stílusra vált:
- Szóval van valami bajod a mágusokkal? – ropogtatja meg az ujjait. Arcán kegyetlen kifejezés suhan át, ahogy vissza néz rám, laposan, sunyin.
- És ha igen, akkor mi lesz? – Kicsi szívem, ha meg akarsz félemlíteni, sokkal jobban össze kell kapnod magad! – Békává változtatsz?
- Nem gondolsz arra, hogy bezárhatnálak a kamionba, és megsüthetnélek, mint egy ünnepi malacot? – érzem, hogy veszélyesnek akar hangzani, amit mond, de nálam nem ér célba. Csak felesleges vigéckedésnek tűnik nekem.
- Nem – vonom meg a vállam hanyagul, hogy éreztessem vele, ilyen módon kicsikét sem tartok tőle – Megtehetnéd, talán… És? Mit érnél el vele? Egy lehetséges szövetségesedet irtanád csak ki, akinek a segítségével talán megmentheted a csinos kis seggedet a Yamatetsu-tól. Utána lehet, hogy engem is megpróbálsz majd eltenni láb alól… – majd egy pillanatra elgondolkodok – Egy varázslóból ezt is kinézem. De addig szerintem nem fogsz nekem ártani… Persze, ki tudja? Kiszámíthatatlanok vagytok!
- Ha jó helyre viszel, nincs mitől félned – mosolyog rám ismét kedvesen. Nem tudom eldönteni, hogy ebből mennyi a valódi, és mennyi az álbűbáj – Bár elmagyarázhatnád, miért e bizalmatlanság a mágusokkal kapcsolatban!
Becsüccsenünk a kamionba, egy fél perc alatt leakaszttatom az automatikákkal a vontatmányt a vontatóról, és elindulunk.
- Párszor már dolgoztam mágusokkal, és eddig mindig megjártam velük… Kinyírni még egyszer sem akartak – vonom meg a vállam, amolyan értetlenül – de mindig a saját útjukat járták. Bármiben egyeztünk is meg, bármilyen tervet is állítottunk össze, az úgy és akkor, és ott sosem teljesült, valami mindig volt. Egy valamilyen, számunkra ismeretlen, titkos, saját cél, vagy titkos küldetés, vagy báregyéb, amiről mi nem tudtunk, de a mágusnak az nagyon fontos volt. Olyannyira, hogy gondolkodás nélkül tette kockára a terv sikerét, és persze vele együtt az életünket is. Nem mondom – nézek rád komolyan – hogy te is ilyen vagy. De nézd el nekem, ha elsőre azt sem biztos, hogy elhiszem, amit kérdezel… Nem haragszom rád, sőt! – mosolygok Hart-ra halványan – Kimondottan tetszel nekem!
Amikor meglátom Hart enyhén felvont szemöldökét, abban a pillanatban döbbenek rá, hogy ez valamelyest félreérthető így, és zavartan megpróbálok korrigálni:
- Már… Már nem úgy értem, hogy mint csaj, hanem – Ó, baszd meg Ronney, ez így kurva szarul hangzik!!! Ha lehet, még inkább zavarba jövök – De persze nagyon csinos csaj vagy, és hát persze úgy is nagyon…
A következő mozdulatával megint alaposan meglep! Az ujját a számra helyezi, jelezvén, hogy kussoljak.
- Psszt! – kacsint rám – Megértem a bizalmatlanságodat. Észrevetted, hogy én se vagyok éppen bárkiben megbízó típus. Sok olyan titkom van, amit magammal viszek a sírba, ha egyszer el jő a Végső Halál – nekem kissé színpadias a mondata, de értem, hogy mit szeretett volna a tudtomra hozni.
Lehajtott fejjel ül mellettem, gyanútlanul. Amikor visszanézek az útra – most nem vagyok becsatlakozva, úgy vezetek, mint bárki más – beletaposok a fékbe. Hart nagy ügybuzgalommal lefejeli a műszerfalat.
- Mi a...? – morogja a fejét tapogatva, és kifelé kémlel, hogy vajon mi történt.
Az utolsó pillanatban veszem észre az elénk vágó sötét színű szedánt, kénytelen voltam vészfékezni, hogy elkerüljem az ütközést.
- A kurva anyádat, barom, nem látsz a szemedtől? Ha meg eldózerollak, akkor meg fel vagy háborodva, faszfej! – kommentálom a történteket.
Visszakapcsolok pár fokozatot, és újra lendületbe hozom a közel tíz tonnás dögöt. Érzem, hogy Hart engem stíröl, majd megszólal:
- Mióta van meg? – kérdezi csendesen. Hangsúlyában valamilyen halvány áhítatot vélek felfedezni, mintha valami megmagyarázhatatlan, természetfeletti dolgot látna, és arra kérdezne rá.
Rémülten zihálva robbanok ki a Yamatetsu Corp. épületéből. Mellettem fut hű társam, és jó barátom, Tessien. Rajtam kívül senki nem ismeri az igazi kilétét. Az amúgy igen helyes arccal megáldott, barnás, zöldes árnyalatú, rövid hajkoronát viselő férfi ujján hatalmas, sárkány alakú gyűrű tekergőzött. Ha nem lett volna elég a kiállása, és a kisugárzása, ez a gyűrű mindig biztosította őt arról, hogy az, akivel éppen szemben áll, semmiképp ne tudjon nemet mondani neki. Igen, Tessien igazából egy sárkány, bár ő nem nyugati, mint a legtöbb a világon. Az ő igazi alakja alig nagyobb, mint egy jól megtermett troll, és egész testét színesebbnél színesebb tollak fedik. Ráadásul sárkány létére meglepően őszinte, és hűséges alkat. Most is együtt menekülünk. Bár a tizenkét fős csapatból már csak mi ketten maradtunk életben.
De úgy tűnik, nem volt elég a figyelemelterelés, mert több golyó is elsüvít a fülem mellett. Több lövedék is átszalad hosszú, sötétkék parókámon, és így tincsenként hagyom magam mögött, mint valami morzsákat a visszafelé vezető útra. Ám én ide soha többé nem akarok visszajönni. Mindenkit lemészároltak a csapatból rajtunk kívül, mert az egyik rohadt dekás elárulta a helyzetünket. A pöcs…
Ám nem marad időm ezen gondolkodni, mert lábamnál gépfegyverek tüze tépi fel az aszfaltot. Bár minden izmom fáj, még jobban rágyorsítok. Ebben megakadályoz, hogy a cégkutyák nem is céloznak rosszul. Egy eltalálja a karom, amitől megtántorodom, és veszítek a sebességemből. Tessien megragadja ép karomat, és tovább vonszol. Érzem, hogy már ő sincs túl jó állapotban, de még mindig jobban bírja a támadásokat, mint én. Hirtelen az álcázó varázs egy részét megszűnteti, és megjelennek a hátán hatalmas szárnyai. Mielőtt tiltakozhatnék, karjába kap, és felrepül a levegőbe. Még mindig hallom a gépfegyverek kerepelését, és mintha Tessien meg-megremegne, de nem látok az arcán semmilyen érzelmet, ahogy máskor sem.
Végül elég távol kerülünk az épülettől, és elhal a zaj. Seattle felett repülünk magasan, hogy senki ne lásson meg. Gyorsan fedezéket kell találnunk, különben szarban leszünk, és ezt Tessien ugyanolyan jól tudja, mint én. Lassan ereszkedni kezd, de hirtelen eltorzul az arca a kíntól, szemei fennakadnak, és teste elernyed. Zuhanunk. Itt az ideje, hogy én segítsek rajta. Kikapom a zsebemből a mágikus erősítőként használt régi könyvemet, és hangosan sorolni kezdem a varázs erejű szavakat. A szavak erejével sikerül elérnem, hogy lassuljunk, de így is elég keményen érünk földet.
Amint sikerül összeszednem magam, odamászok a sárkányhoz, és megrázom a vállánál fogva. Csak ekkor látom, hogy az ingét vér mocskolja be. És ez már nem az én vérem. Nem látok rajta sebet, ezért gyorsan az oldalára fordítom. Egy elhaló, fájdalmas nyögést mintha hallanék, de inkább a hátával vagyok elfoglalva. A jeges rémület hullámokban tör rám, ahogy meglátom lezuhanásunk okát. Ruhája hátán legalább tíz vérvirág nyílt, közepükön apró égett szélű lyuk: a bemeneti sebek helye.
-Bassza meg – mondom halkan, visszafektetem Tessient óvatosan a hátára, hogy tudjon pihenni, míg én eszeveszett sebességgel, és remegő kézzel lapozgatom a könyvem egy gyógyító varázslatért. – Gyerünk már! – kiabálom a könyvnek, mivel nem találom a kívánt igét. De Tessien csak óvatosan megérinti a kezem. Könnyes szemmel nézek a félholt sárkányra.
-Nyugalom, Hart – suttogja. – Nincs semmi baj.
-Úgy van! Nem lesz semmi baj! Meggyógyítalak! – hangom reszket a torkomban lévő gombóc miatt.
-Ne erőlködj, kérlek – felköhög, mire apró vércsík indul meg a szájából. Még jobban megrémülök. Őt nem veszíthetem el. Őt, aki annyi mindent megtanított nekem, aki életben tartott. De mielőtt tovább kereshettem volna, még egy apró szót lehel, majd végleg kihuny szeméből a szikra. Testére borulva hol hangosan zokogok, hol ordítok. Úgy érzem, ez csak egy rossz álom, és ilyen a valóságban nem történhetett meg.
De csak pár percnyi ideig hagynak gyászolni. A fejem felett egy HEFESZ száguld el, melyen a Yamatetsu piramis alakú logója díszeleg. Kitörlöm a könnyeket a szememből, majd felállok, és elmondok egy utolsó varázsigét. Könyvemmel a kezemben, és mérhetetlen haraggal a szívemben hagyom ott Tessien égő testét. Nem hagyom meg senkinek azt az élvezetet, hogy láthassa őt holtan rajtam kívül.
Mikor visszaérek a lakásomba, még mindig csöpög az arcomról Tessien vére. Kék parókám teljesen tropára ment, így lekapom a fejemről, és üvöltve tombolok. A szerencsétlenül járt műhajat a falhoz vágom, mire kibomlik igazi, aranybarna hajam. Úgy nézhetek most ki, mint a nyugati boszorkány Óz Csodaországából. A parókám után nem sokkal a falhoz vágódik az ősi könyvem is, majd miután úgy döntött, hogy neki nem jó a falon, a földön koppan még egyet. Az emberbőr kötésű imakönyv öregebb, mint az emberi emlékezet, így nem véletlen, hogy ez az első alkalom, hogy valaki a falhoz csapta.
A telekomhoz lépek, és szélsebesen pötyögni kezdek rajta. Egy rendszám tulajdonosát keresem. A ShadowLand-en keresztül egyeltalán nem nehéz megtalálnom. Megkeresem az ipséhez tartozó számot, és felcsörgetem. Míg kicsöng, idegesen dobolok ujjammal a készüléken. Mikor végre felveszi a túloldalon a tulaj, egy unott hangot hallok meg, de a képernyőn kép nem jelenik meg jelezvén, hogy az illető csak hangkapcsolatra állította a saját készülékét.
-Igen? Ki a franc vagy? – hallom a hangjából, hogy nagyon nincs ínyére a késői telefon.
-Szép jó estét uram – válaszolok még higgadtan, bár az ő képernyőjén megjelenő arcom biztosan nem ilyen bíztató már - Mondja, az ön tulajdonában van egy bizonyos F-65478-as rendszámú furgon?
-Öhm... A rendszám stimmel... De nem furgon!
-Nem éppen a legjobb helyen parkol, uram – sziszegem, mert már alig tudom visszafogni a mérgemet.
-Nem értem, hogy miről beszél, kisasszony! Az autóm a garázsomban áll! – feleli értetlenkedve – Nem hiszem, hogy az rossz hely lenne! De... Nem is értem! Ha a kocsim a garázsomban áll, akkor hogy lehet, hogy ön látta a rendszámát!
Éppenséggel nem vagyok abban a kellemes állapotban, hogy megkérdőjelezzék az emlékezetemet, vagy azt, hogy a rohadt árnyvadászatot mi is tette tönkre! Csak nyugalom, Hart. Nyugtatásként megmasszírozom az orrnyergemet két ujjal, és csak ezután válaszolok.
-Mióta nem mozdult ki az autójából, mister?
-Nem, mintha bármi köze lenne hozzá – jön a sértett válasz –, de tegnap mentem vele utoljára. Ma el sem hagytam az otthonomat!
Hát épp ez az! A fogaimat csikorgatom, de meg kéne próbálnom lenyugodni. Lassan az üres képernyőre bámulok immáron tengerkék szemeimmel, valamivel nyugodtabban.
-Jelenleg a Yamatetsu Corp. alagsorában parkol, méghozzá egy harctér kellős közepén. A legrosszabb helyen – jelentem ki halálos nyugalommal. A fickó a túloldalon már annyira nem nyugodt, ahogy ezt meghallja.
-Ki van zárva! – aztán kis ideig csendben marad. Mikor megjelenik a kép a telekomomon, azonnal rájövök, hogy az illetőnek külső kamerára van szüksége a kép kapcsolathoz, vagyis a telefonja a fejébe van beépítve valahogy. - Most akkor együtt megnézzük, hogy kinek van igaza! – mondja a szőke, egészen jóképű srác –mert nem hiszem, hogy több lenne 25-nél. Kezében a kamerával kilép az apró nappaliból egyenesen a szabadba. Ekkor esik le nekem, hogy az ipse egy kamionban él. Méghozzá egy baszott nagy kamionban! Nem mondanám, hogy kényelmes tempóban elkocog a kamion hátuljához, ahol valószínűleg a kisbbik járművet tartja. Kitárja a hatalmas fém ajtókat, de már azelőtt, hogy hangos dörrenéssel megállna az ajtószárny, már hallom döbbent kiáltását.
-Ellopták a kocsimat!
Gúnyosan tapsolok párat.
-Bravó, gratulálok technomáguskám, jól megcsináltad. Ha kell a kocsid, akkor nálam keresd. A 11-es és a 7-es út kereszteződése utáni első sikátorban megtalálsz – Gyorsan az órámra pillantok. – Mostantól kezdve úgy két órán át – Bár nem tudom, hogy ő tényleg lát-e engem a fejébe épített készülékben, de szúrós pillantást vetek a kamerára, aztán vigyort erőltetek az arcomra – A viszonthallásra! – Megszakítom a vonalat, majd még egyszer, utoljára felkapom a parókámat, nagyjából rendbe teszem, lemosom az arcomról a vért is, és lemegyek az emlegetett sikátorba. Tudom, hogy a Yamatetsusok megtalálták az idegen járművet az alaksorban, és már ismerem annyira a céget, hogy tudom, hova teszik ki az oda nem illő dolgokat.
A sikátor, ahova irányítottam a dekást, a Yamatetsu szemétlerakó helye. És nem is csalódom: a furgon tényleg ott áll. Bár van rajta pár golyó ütötte nyom, de ez a legkevesebb. Aztán hatalmas zajra leszek figyelmes. Kilépek a sikátorból, és egy roppant monstrummal találom szembe magam. Egy két méter szer negyven méteres gigászi szörnyeteg gördült be az utcára. És csak akkor veszem észre, milyen zajos is volt, mikor végre leáll a hatalmas V16-os motor. A fülsértő csendben kinyílik a vezető oldali ajtó, és kiugrik a kamionból a már korábban is látott szőke hajú fiú. Ahogy cipője koppan az aszfalton, kicsit megtántorodom, és nekiesek a kocsinak. Annyira elfáradtam már, hogy a szemem színét megváltoztató varázst nem is tudom visszaállítani. Így most a szemem megint sötétbarna, ahogy azt a jóisten megteremtette.
A fiú közelebb sétál hozzám. Szívem a torkomban dobol, de próbálok továbbra is lazának látszódni.
-Ho-Hoi! – köszöntöm, bár először elcsuklik a hangom, így gyorsan megköszörülöm a torkom. – Ez a te kocsid lenne? – mutatok a mögöttem lévő autóra. Ám az ifjú árnyvadász értetlen arckifejezése, és fejének ingása már előre elárulja, mit fog mondani.
-Nem! A rendszám az enyém, de nekem egy Jeep Trailhawk-om van... Ellopták a kocsimat, és levették a rendszámot, rátették erre a furgonra. Miért? És kik? És hol a kocsim? – tart egy kis szünetet, de nem hagy szóhoz jutni. Számomra felfoghatatlan módon mosolyog rám. - Jah, elnézést, hogy ilyen bunkó vagyok. A Mágus vagyok! – Jelenti be, mintha tényleg ő maga lenne Houdini. Kis ideig a kezét nézem, melyet felém nyújt, majd elnézek mellette, hogy kicsit visszapottyanjon a földre a felhők közül.
-Mágus, mi? – visszanézek rá. – Rigger lennél?
-Az. A Mágus! – ismétli el újfent színpadiasan, mintha tényleg azt várná, hogy megtapsolom. – Amit én művelek a gépekkel, az csodaszámba megy.
Egy másodpercig a mosolyát figyelem, de aztán borsódzni kezd a hátam. Hallom, hogy a közelben eldördül egy fegyver. Előre ugrok, megragadom a megdöbbent képű fiú ruháját, és a hideg aszfaltra döntöm. Nem is kell sokáig várni, és már süvít is a kamion egy hatalmas kerekéből a levegő.
-Követtek?! – förmedek rá. Orrunk majdnem összeér. És bár mérges vagyok, amiért ránk találtak, azért meg kell jegyeznem, hogy régóta nem találkoztam ilyen atlétatestű férfival, főleg nem ilyen közelről. De most másra kell koncentrálnom!
-Bassza meg, ezek szerint igen! Pedig ellenőriztem... Igaz, egy kibaszott drone-t sem küldtem ki... Mibe keveredtem? Te tudsz erről valamit? – Nem tudom eldönteni, hogy igazából rám vagy magára mérges…
-Elég, ha annyit mondok, hogy a Yamatetsu ellen voltam ma vadászni? – válaszul golyók tépik fel az útburkolatot körülöttünk. Gyorsan kikapok egy üvegcsét a zsebemből, és a földhöz vágom. Az üvegben lévő két folyadékot elválasztó vékony üveg fal eltörik, a két oldat összekeveredik, és olyan füst keletkezik, amely minden ellenség elől elrejt, bármily jól is lát az illető. – És most tipli! Be a kocsiba! – kiabálom teli torokból.
Felpattanok a földről, felsegítem a fiút, és már futunk is a furgon felé. Ahogy fogom a karját, rá kell jönnöm, hogy tényleg jobban karban van tartva a teste, mint egy átlagos technomágusnak.
-Yamatetsu? – kérdezi futás közben. – Bassza meg! Elsőre nem tűnt fel, mit mondtál a telefonba! Én a múlt héten mentem neki a Grashem Industries-nak, ami a Yamatetsu testvérvállalata a UCAS-ben! Akkor ez lesz az! Vezess! Nekem most dolgom van! – miközben megragadom a kormányt, és beletaposok a gázba, ő előszed a kabátja alól egy rigger decket.
Élesen kikanyarodok a sikátorból, majd apró korrigálásokkal egyenesbe teszem az autót. A visszapillantóban látom az utánunk eredő fekete limuzint, és az elsötétített ablakok mögül előbukkanó, ásító pisztolycsöveket.
-Ó te szentséges…! – morgom az orrom alatt, majd veszek egy újabb éles kanyart, és a mellettem ülőre nézek sürgetően. – Te meg mit csinálsz?!
Kezében már ott van a szokásos Jack-csatlakozó.
-Mázli, ebben a szarban is van rigger-interfész!
Gyorsan a fejében lévő krómosan csillogó aljzatba dugja, majd egy másik csatlakozót a műszerfalon lévőbe csatlakoztat. Szinte ugyanabban a pillanatban érzem is, hogy a kormánykerék, és a pedálok is önálló életre kelnek.
-Most már én vezetek! Tudsz lőni? Mert akkor csináld, amíg én hozok erősítést! – villantja rám magabiztos mosolyát.
Rá bízom a vezetést, de azonnal felvilágosítom:
-Tudnék, ha lenne fegyverem. Foglalkozz a vezetéssel, és próbálj nem túl éles kanyarokat venni. Akkor elintézem a többit.
Lehunyom a szemem, és egyetlen mély lélegzetvétel idejéig végigveszem a ’fegyver táram’. Mivel van a zsebemben némi víz, a varázslataim segítségével ebből se perc alatt robbanást tudok létrehozni. Nem is figyelem, hogy Mágus hogyan reagál rá, csak egyszerűen kinyitom az ajtót, kihajolok, kidobom az üveg vizet, majd rövid varázslattal elbontom a folyadékot atomjaira, és utolsó simításként szikrát küldök a robbanó elegybe. A robbanás megroppantja a limuzin futóművét, ami így nekisodródik egy villanyoszlopnak. Ennek sanyi. Visszahuppanok a kormány mögé, és próbálok levegőhöz jutni, hogy a szívem benn maradjon a bordáim mögött.
-Wow! Elismerésem! – hallom meg az ismeretlen méltányoló füttyentését. - Ez eléggé hatékony volt! Nekem még kellett volna kb. fél perc, mire megfingatom őket...! – vizslató tekintete rám tapad. Tudom, hogy rigger, és a kocsi is olyan manővereket hajt végre, hogy be kell látnom, ügyes sofőr, de kissé ódzkodok a gondolattól, hogy semennyire nem figyel az útra. - De nincs vége ám, szivi! Még van rajtunk kettő! Még jó, hogy a start szekvenciákat nem állítottam le, és már úton vannak a madaraim! – szinte nem is hallom meg, mit mond, mert a ’szivi’ szónál leragadok, és rideg pillantást vetek rá. Ez az a szó, ami hallatán a halálos ítéletet szoktam kimondani az emberekre.
-Ahham, még jó, hogy megcsináltad… – gúnyolódok, majd mélyen beszívom a levegőt a tüdőmbe. – Menjünk a Redmond pusztulatba! Ott van pár ismerősöm, és a bandák területére nem szeretik betenni a lábukat a cégkutyák.
Mágus tekintete rezzenéstelen, és szenvtelen. Ajkain provokáló vigyor jelenik meg.
-Redmond? Az még odébb van, addig muszáj lesz szétkapnom őket, vagy ők szednek szét minket! Még kell tíz másodperc, hogy ideérjenek a gépek!
Ahogy ezt kimondja, máris meghallom a géppuskák szokásos ugatását. A nagysebességű töltények belecsapódnak a páncélozott jármű hátuljába, és ezzel kibillentik az egyensúlyából. Rémülten megkapaszkodok a kormányban, de az még mindig önállóan mozog, így kicsúszik az ujjaim közül. Kénytelen vagyok a felettem lévő majrévasba kapaszkodni.
-A francba…! – morgom, majd meglátok egy hajtűkanyart előttünk, és rámutatok. – Oda! Hajts be oda! Nyerek egy kis időt magunknak! – kimászok a leeresztett ablakon, és megpróbálok megkapaszkodni a tetőben. A kocsi a vártnál élesebben kanyarodik, és érzem, hogy a lendület simán kivinne az ablakon, hacsak nem kapná el a lábamat Mágus. Az érintése kifejezetten kellemetlenül érint, de most szükséges volt, így majd később számolok vele.
-Ez meleg volt, szivi! – üvölti, de az utolsó szót már csak sejtem, mert újabb kocsi ér szomorú véget egy hatalmas robbanásban. Éppen ennyi idő kell számomra, hogy elmondjak magunkra egy álcázó varázsigét. Mire visszahuppanok az ülésbe, már teljes csend borult ránk. Gyorsan megszabadulok az engem tapperoló kéztől, majd komolyan a fiú szemébe nézek, bár ő csak lassabban néz rám. Némán formálom ajkaimmal a szót: fék, és nyomatékosításként a szám elé teszem a mutatóujjamat. Ha sikerül, akkor a környéken lévő maradék katona nem fog minket észrevenni, és simán elmennek mellettünk.
Viszont már nem bírom sokáig fenntartani a varázslatot. A varázs összeomlik, én pedig hamuszürkén, levegő után kapkodva simulok az ülésembe. Már hallom a kis drone-ok zúgását a fejünk felett. Ez megnyugtató. Próbálok valamit mondani, de csak halandzsa jön ki belőlem.
-Mi a baj, szivi? – magamon érzem a fiú tekintetét. Talán tényleg aggódik értem. – Nehogy elpatkolj itt nekem! – a furgon lassú mozgásba kezd, és érzem, hogy Mágus ujjai a csuklómat érintik. – Basszus, majd kiugrik a szíved a helyéről! Mi a faszt csináltál magaddal?! És még egy kibaszott elsősegély dobozunk sincs! – össze-vissza dobál mindent a kocsiban, de eredménytelenül.
-Ha még egyszer szivinek szólítasz, utána már csak keresztapa lehetsz – szuszogom minden erőmet beleadva, és próbálok valami kényelmesebb pozitúrát felvenni az ülésben. – Nyugi, csak elfáradtam kicsit. Figyeld nyugodtan az utat. Én jól leszek.
A fiú megkönnyebbülten rám vigyorog. Mintha még egy apró sóhajt is hallottam volna. Úgy tűnik tényleg aggódott amiatt, hogy mellette adom be a kulcsot.
-Nincs is neked semmi bajod, szívem! Csak szimulálsz itt nekem! Amúgy meg, ha lettél volna olyan udvarias, és kedves, mint amilyen például én is voltam, nem kellene, hogy "szivinek" szólítsalak, mert tudnám a nevedet! – csipkelődéssel palástolja, mennyire megnyugtatta, hogy meg tudtam szólalni. – Nah, javaslom, hogy menjünk vissza a kamionomra, aztán húzzunk ki a város határába, ott meg majd kitalálunk valamit!
-Oké – bár minden izmom tiltakozik ellene, felülök rendesen. – Hart vagyok – eresztek meg egy gyors bemutatkozást, aztán gyorsan terelek is. – Rohadt Yamatetsusok. Sosem szerettem varázsolni...
-Hát, akkor ne tedd! – megvető hanglejtéséből sikerül leszűrnöm, hogy nem igazán csípi a varázshasználókat. – Ennyi erővel komoly dolgokat is tudnál csinálni! És kevéssé fárasztó, meg hatékonyabb! Amúgy mi bajod volt neked a Yamatetsu-val? Amúgy meg csak szólok, hogy ne lepődj meg: nekem is van egy Yamatetsu drone-om, de ez nem jelenti azt, hogy szeretem őket!
-Csak egy szimpla árnyvadászat volt... Megkértek, mentem, ennyi – ezzel le is zárom a témát. Kezemet a combomra teszem, és próbálok pihenni.
Megint olyan rég óta vagyok egyedül. Megtehetném ugyan, hogy elmegyek az emberek közé, de mi értelme lenne? Egy-két éjszakára lehetnék csak boldog egy helyes, fiatal fiú mellett, de azért vissza kellene térnem az óceánba, a teljes magányba. Sosem értettem, hogy miért is kárhoztattam erre. nem volt értelme annak, hogy minden fajtársam eltűnt. Pedig beúsztam minden elérhető sós vizet, ahol ők is megélhetnek, mindent a világban. De sehol sem találtam még nyomukat, emléküket sem, csak ott, ahol régen éltünk.
Arra a pár napra ma is emlékszem. Az egyik társunk segített egy gazdag úr lányának, de a lány nem felejtette el, mindennél jobban akarta és az apja természetesen megadta neki. Mire megtalálták azt a sellőfiút, majdnem mindenki meghalt vagy kifogták és eladták. Én még kicsi voltam, ezért is tudtam elmenekülni. De azóta magányos vagyok és ez... rossz. Olyan jó lenne valaki. Valaki, akinek megmutathatom a kedvenc helyeimet, akinek hozhatok titkos kincset a tenger mélyéről, vagy megmutathatom neki a vicces állatokat, amikkel találkozni szoktam. Jó lenne hallani valaki nevetését és tudni, hogy akármikor alakulnék emberré, várna rám.
E halandókkal nem szívesen beszélek. Sőt... egyáltalán nem szeretek találkozni sem velük, de azt hallottam, hogy erre, ahol most járok, különleges lények élnek, akik nem halandók, hanem valamiféle tünde nemzet lehet. Kíváncsi vagyok rájuk, bár nem nagyon láttam még egyiküket sem.
Most is épp a partnál úszkálok, amikor fura hang üti meg a fülem. Zene lehet, azt hiszem. Azt hiszem, furulya, de erre nem mernék megesküdni. Teljesen a parthoz úszom, onnan szebben hallani, és teljesen bele is feledkezek a dologba és hagyom, hogy egy kósza napsugár visszatükröződjön az uszonyomról.
Abban bízva, hogy nem vette észre, lentebb ereszkedek, de hirtelen valami lefelé kezd úszkálni az orrom előtt. Utána nyúlva látom, hogy ez bizony egy furulya, minden bizonnyal az a hangszer lehet, amivel játszott az előbb valaki.
Tudom, hogy pillanatok kérdése, hogy ez a valaki a vízbe ugorjon, látom is. De mennyire lehet az veszélyes, aki a vízpartra jár egyedül, furulyázni? Ha mégis tévedek, legalább nem leszek többé egyedül.
Kinyúlok a vízből, és felé tartom a hangszerét. Meglepődik, nem is kicsit, bár hiába lehet ő is természetfeletti lény, nem hiszem, hogy valaha látott sellőt. Fiatal ő még ahhoz. De ennek ellenére mégis mennyire szép. Milyen arányos, helyes arc... kellemes ajkak, szép szemek és kecses alak.
Annyira meglepheti, hogy lát engem, hogy nem is a hangszeréért nyúl, hanem meg akar érinteni. Nem akarok elúszni, azzal gyávának látszanék, de nem biztos, hogy azt akarom, hogy megérintsen. De abban sem vagyok biztos, hogy nem akarom. Mármint... nem olyan, mintha bántani akarna, de szerencsére nem kell nekem dönteni, ugyanis mintha eszébe jutna, hogy mit is csinál, elveszi a furulyát, ezzel nem az arcomat akarva érinteni, közben pedig valami olyasmit mond, hogy sajnálja. De vajon mit sajnál? Hogy meg akart érinteni? Kedves fiú...
- Kérlek, ne menj el - kúszik közelebb a szikla pereméhez. A hangja halk, nem parancsoló, nekem pedig csak most tűnik fel az a fájdalom, amit látok. Ennyire egyedül lenne? De a ruháiból ítélve nemes... a nemesek pedig sosem magányosak.
Percekig csak nézem, miközben érzem, hogy a hajamat nagyon szárítja már a nap. Lassan tennem kellene valamit... beszélgetést kezdeményezni, vagy valami, már ha nem akarja, hogy elmenjek.
- Nem félsz? - kérdezem halkan, mire még jobban fókuszál, hatalmas, szép szemeivel néz rám.
- Nem - jelenti ki határozottan, mire elmosolyodom. Milyen őszinte, milyen kedves fiú. Mosolyogva nézek rá, és a parthoz úszom, amitől ő hátrál. Nem megyek most ki a vízből, csak megtámaszkodom egy part melletti, nagyobb sziklán, onnan nézek rá. - te sellő vagy? - kérdezi kíváncsian.
- Igen, az - bólogatok, majd kiemelem a farkamat a vízből. A kék pikkelyeken játékosan csillan a nap fénye, ő pedig ámulatba esve nézi.
- Nem tudtam, hogy még léteznek sellők - mondja elgondolkodva, majd újra a szemembe néz.
- Nem, már nem is nagyon léteznek. Egészen pontosan én vagyok az utolsó - vallom be őszintén. - Most viszont megyek... de ha holnap játszol, megint eljövök - kacsintok rá, és leereszkedek a szikláról.
- Tényleg itt leszel? - kérdezi kicsit szomorkás hangon.
- Megígértem, eljövök, ha hallom a furulyád hangját. - Rá mosolygok, és eltűnök a víz alatt, de a mélyből még figyelem. Olyan szép, ahogy nézi a víz felszínét. Nem is sejtheti, hogy mennyire ritka az olyan természetesen szép lény, mint amilyen ő.
Hosszú percekig nézi a vizet, majd feláll, és már nem látom. Ahogy kicsit később kidugom a fejem látom, hogy már messze jár az úton. Nem is baj, hiszen biztosan vannak barátai, akik várják ott, ahonnan eljött most.
...ahonnan eljött.
A szikra hirtelen jön, és már el is döntöttem a dolgot: követni fogom. Látni szeretném, hol él.
Kimászok a vízből, és lerázva magamról a vizet, átváltozok. Most nem készültem rá eléggé, így estére vissza kell ugyan érnem, de akkor is, látnom kell, merre tart. Érdekel ez a fiú. Nagyon érdekel...
Messze, az erődben látok meg egy település-félét, ahova mehetett. A kapuőrök kedvesek, barátságosak, én pedig ilyenkor áldom azt a varázslót északon, aki valami mágiával elérte, hogy ha át is alakulok emberré, mindig legyen rajtam egy ruha. Az mindig elég addig, amíg váltást nem találok, így sosem jövök kellemetlen helyzetbe.
Szimpatikus kis hely, nyüzsgő, mégis nyugodt. Elégedetten, kicsit sem tartva az emberektől sétálok a fiú után pont olyan távolságban, ahol még nem lát. Aztán egy helybélitől megtudom, hogy az ott előttem nem más, mint a herceg, a király harmadik feleségének fia. Nem tudom leplezni, hogy mennyire meglep. Egy ilyen tünde herceg hogy lehet ennyire magányos?
- Nem gondolja, hogy olyan egyedül van ez a fiú? - kérdezem az öreg árustól. - Mármint olyan magányosnak látom így messziről.
- Ő mindig ilyen - legyint az öreg nevetve. - Sokak szerint nagyon kedves, de tényleg magának való, halk szavú fiúcska. Azt is nehezen tudjuk elhinni, hogy egyszer találna egy magához való leánykát... de a szíve aranyból van, nagyon szereti itt mindenki - mesél mosolyogva. Megtudom a nevét is: Ilast. Nem sokkal később úgy döntök, hogy ennyi elég, holnap minden bizonnyal el fog jönni, így mosolyogva búcsúzom az öregtől, aki azért még a kezembe nyom egy szép szelet süteményt, majd elköszönünk, és én visszamegyek a tóhoz,. Nem megyek be azonnal, a partra ülve eszem meg az édességet. Fura íze van... ritkán eszek emberi ételt, inkább csak növényeket, amik a vízben élnek. De ez kifejezetten finom!
Amikor végzek, visszaereszkedek a vízbe, és átalakulva úszkálok, de nem megyek messzire, csak a környéken, míg egy sekélyebb kis mellékágban nem találok egy helyet, ahol aludhatok, hiszen már sötétedik, és í víz is hűvösebb ilyenkor.
***
Másnap már reggeltől ott vagyok a sziklánál, de a herceg nem jön el... egész nap nem is úszok el semerre, nehogy elszalasszam, de nem látom közeledni... Már sötétedik, amikor végleg feladom a reményt, és lassan elalszom a szikla melletti, sekély vízben. Biztosan nem jön többé. Minek is jönne?
-Mint gondolom, tudod, dzsinn vagyok. Büntetésből változtattak ilyenné. A gazdámnak engedelmeskedem, és az összes erőmmel az ő jólétét szolgálom. Bármit megtehetek, de képességem nem használhatom föl gonosz célokra, sem arra, hogy önmagamon segítsek. Gazdám addig szolgálom, amíg meg nem szegi a szerződésem. Nem vagyok halhatatlan, ellentétben a többi dzsinnel. Ha elárulnak, vagy én árulom el gazdám, meghalok. Mást nem tudok mondani. –elgondolkodtat az, amit elmesélt. Igazán érdekes egy dzsinn, de ami még érdekesebb az, hogy az árulás megöli. Szóval, ha én leszek a gazdája, bízhatok majd benne, mert ha elárul, azzal magát bünteti meg. Felettébb érdekes…
-De ne hidd, hogy bárkit szolgálok. Ezt ki kell érdemelni. –jajj kicsikém, ne nevetess…
-Nos, kicsi dzsinim, mától az én tulajdonom vagy. Köteles vagy teljesíteni minden egyes kívánságom. És nekem az erőd kell. Most menj aludni, mert holnap nehéz feladatot adok neked. –nem szól semmit, csak elindul szobája felé. Hiába a látszólagos engedelmesség, én még mindig nem bízom meg bennem, bár egyik rossz tulajdonságom, hogy a saját árnyékomban sem bízom.
És milyen jól teszem…
Esti sétám alkalmából megérzem, hogy valaki rosszkor van rossz helyen. Hát persze, hogy legújabb szerzeményem próbál szökni. Milyen butuska is lehet, ha azt gondolja, hogy innen bárki megszökhet feltűnés nélkül. Ezzel engem is ostobának nézett, szóval jobb lesz egy kicsit megviccelnem, hogy egy életre megtanulja, hol a helye.
A folyosókon hirtelen minden fáklya vörösen izzik fel, ami láthatólag már most meglepi. Jól van, most már tudja, hogy nincs egyedül, lássuk, mihez kezd…
Tovább megy. Talán abban bízik, hogy ez a búcsú számára? Nem, ennyire ostoba ő sem lehet. Minél gyorsabban szedi lábait, a lángok annál inkább pislákolni kezdenek. Mire elérné a folyosó végét, kialszik mind, az ajtó is eltűnik azt a látszatot keltve, hogy egy vég nélküli üres térbe került.
-Szökni próbál a madárka? Nahát…nem volt elég kényelmes az arany kalitkája? Fájdalmas tapasztalat lesz szegénykének…vagy inkább vicces. Kíváncsi vagyok, hogy miként reagál egy kísértet kastélyra…
A falakból vámpír asszonyok lépnek elő. Ruhájuk kissé szakadt, szájuk széle véres, mintha egy nagy csatát jártak volna meg, majd jóllakottan távoztak volna. Tomoharu felé veszik az irányt, akár a zombik, engedelmesen követik parancsaimat, amiket képes vagyok gondolataim által is sugározni feléjük. Ez a ház különleges, szinte velem együtt lélegzik, ahogy a lakói is, így aztán túl nagy ahhoz az összhang köztünk, hogy ezt bárki is kijátssza. Látom rajta, hogy még tartja magát, de belülről talán már a halálra is felkészült. Nőstényeim incselkedve simítanak végig néha testén, olyan ez, mintha tapintásukkal mérnék fel az áldozat állapotát. Hangosan nevetgélnek körülötte, de ez a kacaj nem gyermeteg, sokkal inkább fenyegető. Szemeik vörösen izzanak fel, fogaik pengeként villannak fel a Hold fényében. Az egyikük belemar kezébe, és hátra szorítja azt, már-már megkóstolja, mikor úgy érzem, hogy itt az ideje előlépnem. Bíbor köntösöm leomlik vállaimról, amit a kis hölgyek alázattal kapnak fel, majd tűnnek el olyan gyorsan, ahogyan jöttek.
-Ha tudnád, hogy milyen jól szórakoztam ezen az ingyen cirkuszon…Kis butuskáim szeretnek játszadozni, mint macska az egérrel, hogy a kiszemeltnek édesebb legyen a vére. –nevetek fel harsányan, miközben kicsi dzsinnem még mindig mozdulatlanul mered rám. Látom az arcán, hogy nem ért semmit, ezért ideje magyarázkodásba bocsátkoznom. Karmaim lágyan mélyednek a puha húsba, ahogy megfogom arcát, és arra kényszerítem, hogy szemembe nézzen.
-Mit gondoltál, ha? Azt hitted, hogy csak úgy kisétálsz innen, mintha mi sem történt volna? Cöh…ez sértés rám nézve is…-durván ellököm magamtól az arcát, halvány csíkban fel is sértem őt. Rubin színű vére mégsem veszik kárba, mivel egy nagyobb nyelvcsapással lenyalom róla. Érzem, hogy a kicsike teste megremeg, de nem hinném, hogy puszta félelem, amitől lábai majdnem felmondják a szolgálatot, sokkal inkább az a jóleső borzongás, amit mindenkiből kivált közelségem.
-Mondd csak, most mi legyen veled…hogyan fogsz te ezért az éjszakai felhajtásért kárpótolni engem? Jól gondold meg, hogy mit válaszolsz, mert bár nyugodtnak mutatom magam, kezdem elveszteni a türelmemet…-figyelmeztetem komolyan, majd megragadva karját a falhoz kényszerítem. Elég egyetlen rossz mozdulat és szemfogaimat máris lüktető kis ereiben találja. Kár lenne érte, hisz még ki sem próbálhattam komolyabban, ráadásul még csak az erejének sem vehettem hasznát. Ajánlom, hogy valami okosat mondjon, ha már így felbosszantott…
Kijelölt szobámban tovább folytatom a duzzogást. Mégis mi a jó istennyilát gondol ez az alak? Nem vagyok én holmi pincsikutya, aki azt teszi, amit mondanak neki. Pedig nagyon jó pasi, kár, hogy ennyire sokra van magával. De majd megleckéztetem. Még nem most… de majd eljön az én időm is! Kinyílik az ajtó, és testőreim jelzik, vacsoraidő. Máris? Gyomrom nagyot kordul, így felállok és utánuk indulok. Az ebédlő is ugyanolyan stílusban van berendezve, mint a ház többi része. Ő az asztalfőn ül, láthatóan csak rám vár. Int, hogy üljek mellé, amit teljesítek is. Hadd higgye, hogy nyeregben van.
- Látom, sikerült megérkezned. Helyes. Nem szeretem, ha valakire várni kell, különösképp nem egy ilyen kései órában…- erre inkább nem reagálok. Nem kéne kihúzni a gyufát, így csak bólintok.
- Igen… Igen, gazdám – Ó hogy az a… nem tudom, hogyan fogom kibírni visszaszólás nélkül… már nagyon a bögyömben van a fickó.
- Az étkezés után elmegyünk kicsit sétálni a kertbe, hogy szokd a helyet. Remélem, hogy még nem vagy álmos, bár egy cseppet sem érdekel… - Csak nyugi, mély levegő… de vigyorából látom, nem sikerült jól az álcázás… Ha kiskutyát akar, miért nem fogad örökbe egyet valami menhelyről? Nekem vannak gondolataim és önbecsülésem… nem is kevés. Közben megérkeztek az ételek. Finomabbnál- finomabb faaltokat pakolnak elénk. Bőségesen szedek tányéromra, valahogy úgy érzem, még nagy szükségem lesz az erőmre. Nem mellékesen pedig isteni az ízük. Lopva vendéglátóm felé pillantok, látom, ő is engem néz. Tudom, hogy szép vagyok, de jobb lenne, ha a tányérjával törődne. Megkeseredik a falat a számban.
Vacsora után kisétálunk a kertbe. Hogy ez milyen gyönyörű! Szájtátva nézek körbe. Mindenhol rózsák, szinte az összes faj megtalálható. A finom illatú tearózsától az egészen ritka, különlegesig. Bódító illatuk az orromba kúszik, megszédítve fejem. Milyen romantikus. Más helyzetben sokra értékelném ezt a környezetet. Séta kettesben, párom egy gyönyörű férfi… szinte túl tökéletes. Van egy olyan sejtésem, nem azért hozatott ide, mert megfogta szépségem. Gyanúm sajnos haamr be is igazolódik. Leül egy közeli padra, pont az egyik rózsalugas alá, én pedig elé állok.
- Beszélj! – értetlenül pislogok rá. Mit szeretne?
- Tessék?
- Gondoltam, ha kihozlak egy nyugodtabb környezetbe, megered a nyelved, szóval beszélj! Mindent tudni akarok. Azt, hogy mi is vagy te pontosan, hogy honnan a képességed, mindent…- már tényleg semmit nem értek. Úgy hozott ide, hogy nem tud rólam semmit? Vagy ez csak valami csel, hogy hazudok-e neki? De mi okom lenne? Ezer kérdés cikázik át hírtelen agyamon. Megpróbálom gondolataim összefoglalni.
- Mint gondolom tudod, dzsinn vagyok. Büntetésből változtattak ilyenné. A gazdámnak engedelmeskedem, és az összes erőmmel az ő jólétét szolgálom.Bármit megtehetek, de képességem nem használhatom föl gonosz célokra, sem arra, hogy önmagamon segítsek. Gazdám addig szolgálom, amíg meg nem szegi a szerződésem. Nem vagyok hallhatatlan, ellentétben a többi dzsinnel. Ha elárulnak, vagy én elárulom gazdám, meghalok. Mást nem tudok mondani. - Fejemet fölszegem, és a szemébe nézek.
- De ne hidd, hogy bárkit szolgálok. Ez ki kell érdemelni. – kinevet! Ez az alávaló féreg… hírtelen levegőt sem kapok.
- Nos, kicsi dzsinim, mától az én tulajdonom vagy. Köteles vagy teljesíteni minden egyes kívánságom. És nekem az erőd kell. Most menj aludni, mert holnapra nehéz feladatot adok neked. – szobám felé tartva elhatalmasodik rajtam az érzés, hogy el kell innen tűnnöm. Ez az elmebeteg pszihopata a végén képes megölni engem. De hogyan is menekülhetnék meg? Az erőm saját célra nem használhatom, így marad az önerő, és az eszem. Megvárom, amíg elalszik mindenki, és kiosonok.Ennek működnie kell, mert ha elkap, akkor valószínűleg nem úszom meg élve…
Még várok jó két órát és nekiindulok. Már érzem a szabadság édes illatát… édes illat? Ó basszus! Ez annak a gőgös vámpírnak a parfümje. Na, azt hiszem, most vagyok nagy bajban!
-Saitou Tomoharu, gazdám. –helyesbítek neki. Meg kell adnia neki is a tiszteletet, ha nem puszta halandó, akkor is. Erőmmel meg is mutatom neki, hogy engem nem vehet félvállról, térdre kényszerítem. –Tetszel nekem kölyök, de előre szólok, meg foglak törni. Fogsz te még gazdádként imádni! –ne akard, hogy be kelljen vetnem válogatott kínzásaimat, mert azzal csak magadnak ártasz majd.
-És önben kit tisztelhetek, drága gazdám? –gúnyolódj csak, de nem veszem magamra. A magadfajták elhiszik, hogy ilyenkor nagyon bátrak, pedig ha tudnád, hogy egy cseppet sem érint meg szánalmas próbálkozásod.
-Sean Sato vagyok, de neked uram, vagy gazdám. Ha másként mersz megszólítani, büntetést kapsz. Most pedig, eredj fürdeni, mert bűzlesz! –nem akarom taglalni, hogy az én kifinomult szaglásomnak ez már maga a kínzás…
-Majd visszakísérnek a szobádba, és megmutatják, mit hol találsz. Nyolckor vacsora. Ne késs, mert akkor nem eszel! Ne kószálj kíséret nélkül! Senkihez sem szólhatsz rajtam kívül! Világos? Egyelőre ennyi. Elmehetsz. –jobb lesz, ha betartja a szabályokat, mert a végén valamelyik kedves kis vámpírom elkapja, ha megéhezne, ő meg épp egyedül kószál. Akkor én sem tehetek semmit, hisz a szabálytalankodó rabok, szabad prédák. Azok többnyire mihasznák is, így megengedem, hogy elkapják őket.
-Honnan veszed, hogy itt maradok és elfogadom a feltételeidet? –nocsak, csak nem ideges valaki?
-Onnan, hogy nem ajánlat volt. Csak közöltem a tényeket. Most pedig eredj! Még rengeteg a dolgom. Ja, és ha szökni próbálsz, tudd, hogy keményen megtorlom.
***
Mivel mindent elmondtam, amit akartam, hagyom, had vigyék el őt. Én meg elvonulok királyi fürdőmbe, hogy még vacsora előtt ellazuljak. Szolgáim már előkészítették a fürdőt számomra. A habos, nagykád víz mellett apró mécsesek égnek, természetesen rubinvörös színben pompázva. A víz tetején rózsaszirmok úszkálnak, halk zene szól, a pezsgős poharamban pedig friss vér díszeleg…hmm…pont, ahogy szeretem. Meg vagyok velük elégedve, de most egyedüllétre vágyom. Hagyom, had vegyék le rólam ruháimat, ezzel is megfosztva a fáradtságos mozdulatoktól engem. Két asszony és egy férfi vetkőztet, de mindhárman belepirulnak tökéletes testem látványába. Mosolyogva intek, hogy távozzanak, ők engedelmeskednek, én magamra maradok.
Átengedem fáradt testem a lágy melegnek, és miközben beleülök a kádba, halkan felsóhajtok. Ez az, amit annyira vártam már ebben a mai napban, hogy végre pihenhessek, élvezhessem a nyugalmat, a csendet és a vöröslő sötétséget, ami körülvesz. Poharamba két jégkockát dobok, amik halkan koccannak össze az ital alján. Szemgyönyörködtető látvány, hogy a vér hígulni kezd a hűs kockáktól, én meg mohón kortyolva élvezem minden egyes cseppjét, ami legördül torkomon, bársonyosan simogatva azt.
A kellemes fürdés után úgy éreztem, hogy jöhet a kellemes vacsora. Kiszállás után magamra vettem bordó köntösömet, majd a szobám felé vettem az irányt poharammal. Miközben fennkölt öltözékem rám kerül, eszembe jut az új jövevény, aki olyan dacos, és még mindig próbálja tartani magát. Nincs is annál jobb mulatság, ha egy kissé vad lovat kell betörni az unalmasan elnyúló hétköznapokban. Mostanában nem sok örömöm volt váram falai közt, mindig újra és újra csak ugyanaz. Talán ideje lenne kimenni az emberek közé és a saját területeiken elkapni őket. De az is igaz, hogy annyira undorodom a helyeiktől, pont olyan rohadt és taszító, mint ők maguk….
Elmélkedésemnek véget vet étvágyam és az óra, ami mutatja, hogy vacsoraidő van.
Elindulok hatalmas étkezőmbe, ahol már megterített pompa fogad. Szolgák egész hada azt lesi, hogy mire fáj a fogam, hogy azonnal teljesíthessék kényem-kedvem szerint. Hamarosan megérkezik a vacsora vendégem is. Kicsit még noszogatni kell, de azért szépen leül az asztalfő melletti helyre, vagyis mellém.
-Látom, sikerült megérkezned. Helyes. Nem szeretem, ha valakire várni kell, különösképp nem egy ilyen kései órában…-mondom, miközben bólintok, hogy hozhatják az ételeket.
-Igen…-szólal meg röviden, de szúrós szemeimet látva kiegészíti önmagát- Igen, gazdám. –mosolyra húzom számat, hamar megtanulta…Az, hogy mellé meg mit gondol, nem érdekel, hisz csak magát idegesíti vele, nem engem.
-Az étkezés után elmegyünk kicsit sétálni a kertbe, hogy szokd a helyet. Remélem, hogy még nem vagy álmos, bár egy cseppet sem érdekel…-nevetem el magam jóízűen kissé durcás arcára nézve.
Míg szolgáim szorgalmasan serénykedtek, addig mi jól is laktunk, bár láttam a kis foglyomon, hogy eszik-eszik, de elveszi szájízét az a tudat, hogy az én rabom. Miután befejeztünk, intek neki, hogy kövessen.
Kiérünk egy gyönyörűen rendben tartott kertbe, és bár már elég sötét van, a hangulatvilágításnak köszönhetően így is gyönyörködni lehet mindenben. Szeretem a szépet, sokszor jövök ki egyedül, hisz jómagam is szeretek benne gyönyörködni. Pár lépést sétálunk, mikor egy padhoz érünk, én leülök, ő meg megáll előttem, mintha csak várná parancsomat.
-Beszélj! –nézek rá.
-Tessék? –néz értetlenül, mire én mosolyogva sóhajtok.
-Gondoltam, ha kihozlak egy nyugodtabb környezetbe, megered a nyelved, szóval beszélj! Mindent tudni akarok. Azt, hogy mi is vagy te pontosan, hogy honnan a képességed, mindent…-nézek rá újból a válaszra várva.
Csodálatos! Megint szakad az eső, és nekem nincs hol aludnom. Ez igazságtalan! A többi dzsinn lámpában, vagy legalább teáskannában lakik, de én? Én az utcán, egészen addig, amíg nem találok gazdát. Már egy hete nincs senki… mondjuk én annyira nem is bánom Az előzőnek elég nagyratörő tervei voltak… világuralom… bah!Ráadásul egy vén kéjenc. Mindig úgy bámult, mint egy nagy adag friss húst szoktak a hentesnél, válság idején.Szerencsére hamar megszegte a szerződésünk, így otthagyhattam. Most itt kóborlok a szakadó esőben. Hajam a fejemre tapad, és kezd határozottan ázott kutya szagom lenni. De jó is lenne egy szoba, vagy egy kád forró víz! Hiába van erőm, öncélúan nem használhatom, a fene vinné el! Már ezerszer megbántam, hogyannak idején válogatás nélkül szédítettem a pasikat. Ha tudtam volna előre, hogy ez lesz, esküszöm, inkább a szobámba zárattam volna magam. De unatkoztam, és nem volt jobb szórakozásom. Ki gondolta volna, hogy sikerül egy varázslót is magamba bolondítanom, aki később ezt az átkot bocsátotta rám? Nem tehetek róla, hogy ilyen szép vagyok! Kivágott felsőm átlátszóvá vált, és testemre tapad az esőtől. Fél szemmel észreveszem az emberek vágyakozó pillantását. Férfiakét, és nőkét vegyesen… hát igen. Legalább van szépérzékük. Pedig még nem is láttak teljes pompámban ragyogni. Éppen ezen gondolkozom, amikor négy férfi vesz körül Valami olyasmiről hablatyolnak, hogy a főnöküknek szüksége van rám, és velük kell menjek. Na persze! Még mit nem! Ha akar engem, jöjjön értem személyesen. Akkor talán van miről beszélnünk. De így, hogy a bérenceit küldi. Fejem föltartva vonulnék el mellettük, de megragadják karom, és a falhoz csapnak. Hatalmasat nyekkenek, majd lecsúszok a saras földre.
-Hé, te gorilla! Lehetnél óvatosabb is! Még a végén kárt teszel bennem!- hisztizek, egészen addig, amíg föl nem emelnek, és behajítanak egy kocsiba. Akkor bennem reked a levegő. Ekkora pofátlanságot!
Hosszú autóút után megérkezünk egy város széli hatalmas kastélyhoz. Szép, csak kissé komor. Nem az én ízlésem. Bevezetnek egy szobába, és odavakkantják, hogy itt várakozzak, amíg az uruk nem fogad. Mégis kinek néznek engem? Velem nem szokás így bánni! Puffogva ülök le az egyik székre és alaposan körbenézek. Hatalmas helyiség, minden luxussal fölszerelve. Puha, süppedős szőnyeg nyeli el lépteim zaját, miközben a nagy két szárnyas ablakhoz sétálok. Itt minden ilyen hatalmas? Kíváncsi vagyok a ház tulajára. Valószínűleg kissebbrendűsége kompenzálására veszi körül magát ilyen hatalmas dolgokkal. Már nagyon unom magam, amikor visszatérnek értem.
-A gazdán hajlandó téged fogadni. –még jó, hogy hajlandó! Miatta rángattak ide. Hosszú, félhomályos folyosón vezetnek végig. Én itt simán eltévednék! Odaérünk egy –mondanom sem kell- nagy ajtó elé, majd bejelentik érkezésem. A szobában egy talán nálam is szebb férfi terpeszkedik egy fotelban. Hosszú haja a lapockájáig omlik apró hullámokban. Szemei hideg kékek, de ami a legfeltűnőbb, az a magassága. Legalább két fejjel magasabb, mint én. Legalább. És… nem hat rá különleges lényem. Legalábbis látszólag. Egész személyéből árad valami hűvösség. Furcsa fickó, az biztos. Kíváncsi vagyok, mit akarhat tőlem. Nem úgy néz ki, mintha szüksége lenne rám. Érzem, ő sem egyszerű ember. Ereje szinte mellkason taszít. Sokkal nagyobb, mint az enyém. Feláll, és egészen közel jön hozzám. Minden apró porcikám megvizsgálja. Hú, basszus! Ez az aura. Szinte vacogok a közelében. Szerencsére hamar visszatér előző helyére, leül, és végre megszólal.
-Ki vagy te ifjú? Ugye tudod, hogy most egy darabig nálam fogsz maradni? Mit szólsz hozzá?- mosolyog gonoszan. Kivillannak hegyes szemfogai. Egy vámpír! Most még kevésbé értem. Minek van egy vámpírnak szüksége olyn egyszerű kis lényre, mint egy dzsinn?
-Lehetünk jóban is, ez csak rajtad áll vagy bukik…Mi a neved?- ez most fenyegetés akart lenni? Ne hidd, hogy ilyen könnyen megijedek tőled! Azért volt már szerencsém egy- két veszélyes fazonnal. Bár való igaz, vámpírral még nem. Ráadásul, ahogy erejéből érzem, tisztavérű, nemesi családból való.
-Saitou Tomoharu…
-Saitou Tomoharu, gazdám- néz rám kihívóan. Na neeem! Nem fogom gazdámozni. Erre nem voltam sosem hajlandó. Van bennem büszkeség, nem is kevés. Felemelem tekintetem, és mélyen belefúrom szemeibe. Ekkor erejének hatalmas lökete térdre ránt. Nem bírok felkelni. Ráadásul levegőt sem kapok. Akkor sem!
-Teszel nekem kölyök! De előre szólok, meg foglak törni. Fogsz te még gazdádként imádni- Atyám! Ennek a pasinak nagyobb az önbizalma, mint nekem. Azt hiszem, emberemre akadtam. Azt majd meglátjuk
-És önben kit tisztelhetek, drága gazdám?- hangom csöpög a gúnytól. Tudja csak meg, hogy nem fogok olyan könnyen behódolni!
-Sean Sato vagyok, de neked uram, vagy gazdám. Ha másként mersz megszólítani, büntetést kapsz. Most pedig- néz rám fintorogva, és látványosan körbeszagolja a szobát- eredj fürdeni, mert bűzlesz!- Ha! Hogy merészel! Ha ő lenne kint napokig az esőben, az ő fenséges testszaga sem lenne rózsaillatú.
-Majd visszakísérnek a szobádba, és megmutatják mit hol találsz. Nyolckor vacsora. Ne késs, mert akkor nem eszel. Ne kószálj kíséret nélkül. Senkihez nem szólhatsz rajtam kívül. Világos? Egyelőre ennyi. Elmehetsz.
-Honnan veszed, hogy itt maradok és elfogadom a feltételeidet?- már kezdek nagyon bepipulni.
-Onnan, hogy nem ajánlat volt. Csak közöltem a tényeket. Most pedig eredj! Még rengeteg a dolgom. Ja, és ha szökni próbálsz, tudd, hogy keményen megtorlom.
A Nap már lemenőben, minden csendesül, és lassan el is nyugszik. Kinézve a szobám ablakából tükörképemben egy rezzenéstelen arc köszön vissza rám. Jeges tekintetem az udvart pásztázza, de legbelül izgalommal tölt el ez a fene nagy unalom. A halált mindig csend előzi meg…Mások számára ezek olyan finom hangok, amit fülük nem hallhat meg, de az én porcikáim jelzik, hamarosan valakit a karjaim közé szoríthatok. Mosolyra húzom a szám, tűhegyes szemfogaim megvillannak a telihold előbukkanó fényében. Idáig hallom remegő szívének reménytelen hangját, akár egy kismadár, mikor a csapdában vergődik. Zene füleimnek…Hamarosan az ajtó is kinyílik, egyik hű követőm lép be oldalán egy ember lánnyal. Ember…ha csak meglátom őket, elfog az undor. Nem szokásom általánosítani, de eddig még sosem csalódtam kellemesen bennük.
-Szép jó estét gyönyörű hölgy! –köszöntöm mosolyogva, majd laza kézmozdulattal intek inasom, hogy távozzon. Erre szükség is van, mert ha vérhez jutok, nem tudok magamnak parancsolni és a végén még benne is kárt tennék, amit ugyebár egyikünk sem szeretne. A lány kétségbeesetten próbál menekülni, de csak annyit ér el az ajtó kaparászásával, hogy alaposan kifárassza magát. Egy ideig fejemet csóválva nézem az időpazarlást, de aztán ráunva megragadom a hajánál, és karomba rántom. Ahogy ráhajolok, hosszú hajam a vállaira omlik, fülbevalóm pedig nyakát éri, a hideg fém érzetére remegni kezd, mikor körmömmel cirógatom az arcát a földre is rogy. Ez nagyon gyengécske, még azt az örömet sem adja meg, hogy jóllakjak majd vele. Kár, de hát ilyen az élet.
-Kérem, nem is…könyörgöm, hagyjon elmenni! Mit ártottam én magának, hogy ezt kell tennie? –kérdezi el-elcsukló hangon, mire én álla alá nyúlva felbiccentem a fejét, hogy szemembe nézve könyöröghessen.
-Miért kéne megkegyelmeznem értéktelen életednek? Te csupán egy ember vagy, az emberek pedig mihasznák és semmitmondóak. Nincs bennetek semmi érdekes, örömömet sem lelhetem benned. Értelmetlen öldöklés, háború, rivalizálás, ezek vagytok ti, az utolsó csepp jóság is kiveszett belőletek, gyom vagy te is, amit ki kell irtanom…-szegezem rá szigorú tekintetem.
-De én bármit megteszek! Én képes vagyok téged boldoggá tenni! -lehunyom szemem, úgy hallgatom rimánkodását. -Öld meg azokat inkább, akik idehoztak, és én leszek a hűséges szolgád helyettük is! –Az utolsó kijelentésére felnyitom szemeimet. Óh ostoba halandó, ezzel is csak engem igazolsz. Te is mások halálát kívánod, ezért kell titeket kiirtani, hogy az ilyen mocskok, mint te ne lehessenek a világon. Mi vámpírok, mi mások vagyunk. A mi fajunknál természetes, hogy olykor-olykor megölünk valakit, de ti csak játsszátok a tiszta fajt, közben belülről rohadtok. Nincs kedvem tovább hallgatni ezt a maszlagot…
Mögé lépve könnyeden dobom oldalra haját, ujjaimmal cirógatom meg bársonyos bőrét. Érzem lüktetni az ereiben csordogáló vért, szinte már az ízét is érzem nyelvemen. Azt hiszem, fel sem fogja, hogy mi történik vele, olyan gyorsan mélyesztem fogaim húsába, miközben szorosan ölelem, hogy ki ne csússzon a karjaim közül. Az elején próbál ellenállni, megfordul és a hátamat marja, de felesleges…Lassacskán minden ereje elszáll, én pedig élvezettel nyalogatom le róla az utolsó cseppeket is, amik vállára cseppentek a vad falatozás közben. Élettelen teste nagyot koppan a földön, mikor kilököm karjaimból, rá sem nézek, ennyit sem érdemelt ez a kis szajha. Szétterülő hajára taposva vonulok odébb, ennyit ért ő is, puszta lábtörlő. Viszont nincs sok időm, mert ma egy különlegességet várok, igazi ritkaság került zsákmányaim közé. Szolgáim jelentették, hogy megfigyelés alatt tartottak egy furcsa alakot, akiről az a beszéd járja, hogy dzsinn. Ezen még jómagam is meglepődtem, mikor hallottam, hisz sokféle szerzettel találkoztam már életem során, na de egy dzsinnel…
Szólok, hogy takarítsák el a testet a szobából, falatozzanak csak a maradékból fogva tartott vacsorajelöltjeim. Nincs is annál nagyobb élvezet, hogy megkínozhatom őket, mielőtt meghalnak, és mi is lehetne nagyobb kínzás, minthogy saját társukból kell, hogy egyenek. Nagyon gonosz vagyok, hehe. Persze nem mindenkivel, ha valaki elnyeri tetszésem, szeretek kényeztetni és adni is a másik félnek. De ezt persze ki kell érdemelni. Viszont ma egy igen szép kis falatot kapok, ráadásul nem is közönséges ember. Persze, ha találnék egy tökéletes embert, talán nem ölném meg, de olyan úgy sincs, ezért nem is keresem. Elindulok a végtelennek tűnő folyosón, mely a fogadó terembe vezet. Üres. Az ajtóban álló férfinak biccentek, hogy hozhassák végre a legújabb foglyot, aki valószínűleg most engem fog szolgálni. Majd meglátjuk, hogy mi lesz belőle, egyelőre csak kíváncsivá tett a dolog. Egy bársony fotelben ülök, ujjaim a karfáját kopogtatják a várakozás alatt. Aztán végre nyílik az ajtó, és megpillantom őt. Egy elég fiatal fiúnak tűnik, szelíd vonások, puha bőr, zsenge hús, de kissé pimasz tekintet. Kedvemre való játéknak tűnik, de nem ítélek elhamarkodottan. Felállva közelebb sétálok hozzá és alaposan szemügyre veszem. Kövekkel kirakott sétapálcámmal libbentem odébb tincseit arcából, hogy tekintetem találkozhasson az övével. Résnyire nyitott szemeimmel méregetem őt, majd teljes valójában is megnézem magamnak, persze jó alaposan. Nem szól semmit, még tartja magát, vagy talán csak zavarja a társaság. Intek, hogy hagyjanak magunkra, had beszélgessünk egy keveset. Visszasétálok a helyemre, leülök majd újra rá vetem tekintetem.
-Ki vagy te ifjú? Ugye tudod, hogy most egy darabig nálam fogsz maradni? Mit szólsz hozzá? –elmosolyodva várom válaszát. Nyelvemmel nyalogatom szemfogaimat, finoman jelzem neki, hogy meg se próbáljon olyan dolgot, amit én nem szeretnék.
-Lehetünk jóban is, ez csak rajtad áll vagy bukik…Mi a neved? –kérdem érdeklően csillogó tekintettel.
