A levegő nehéz az apró tábortüzek füstjétől, és a bennük bugyogó főzetek erős aromájától. A gyógyítók egy pillanatra sem állhatnak le, életben kell tartaniuk a lángokat, hogy pótolni tudják a gyógykészítményeket. Túl gyors ütemben fogynak. Túl sok a harc, az összetűzés, és a sérült katona az utóbbi hetekben. A feszültség egyre nő, időnként ki kell pattannia, és ez egyre gyakrabban történik meg. Nem tudom meddig tarthat még ki ez a törékeny fegyverszünet.

Ujjaim bizseregnek egy ecset finom, kecses száráért. Ezt kellene megfestenem. Az igazi harcot, amit a gyógyítók vívnak, mások életéért. Arcukra sötét árnyakat vet a kimerültség, tincseik ziláltak, nedvesen tapadnak izzadt arcukra, ahogy a tűz fölé görnyednek. Ajkaik fáradtan, hang nélkül mozognak, ahogy a sérültek mellett ülve újabb és újabb mágikus szavakat ismételnek. Ők az igazi hősök, nem a parancsnokok, akik értelmetlen csatáikkal vívják ki a dicsőséget. Talán, ha az uralkodók látnák ezt a küzdelmet, megértenék. Megértenék, mit is tesznek a birodalmukkal.

- Eion – hosszú pislantással szakítom el gondolataim fonalát, és fordulok a hang gazdája felé. Glovir, az egyik vezető gyógyító, akitől a legtöbb feladatot szoktam kapni. Tudja, ha túl sokáig vagy magamra a gondolataimra, akkor hosszú időre el is veszthetek bennük.

- Miben segíthetek? – széles mosollyal állok fel a fűből, ahol eddig töltöttem pihenőidőmet. Kevés zöld folt maradt a táborban, a bőrcsizmák már elpusztították az életet, fullasztó porral váltva föl a növényeket. Én kertesem ezeket az apró, biztonságot nyújtó foltokat, ahol feltöltődhetek.

- A gyógyfüvek listája, amikből kezdünk kifogyni – kezembe nyom egy kacskaringós betűkkel teleírt papírt. – Gyűjts belőlük, amennyit tudsz, hamarosan szükség lehet rájuk – vonásai megkeményednek a kimondatlan szavaktól. Napok óta suttognak róla, hogy az ellenfél mozgolódik. Nem tudjuk pontosan, hogy mire készülnek, de láthatóan fellelkesültek. Az ő lelkesedésük pedig számunkra semmi jót nem jelent. Érthető, hogy Glovir a lehető legrosszabbra szeretne felkészülni. Bólintva futom át a listát, majd fájdalmas sóhajjal lobogtatom meg a levegőben.

- Nem tudtad volna csak egy kicsit olvashatóbban írni? Ilyen macskakaparás mellett nem garantálhatom, hogy sikerrel járok – ajaki megrándulnak, ahogy próbálja elrejteni mosolyát. Természetesen ismer, jól tudja, hogy nem gondolom komolyan szavaim, csupán a feszültséget próbálom oldani. Mindig is ez volt a stratégiám.

- Nem mindenki képes a tiédhez hasonló művészi kivitelezésre – fejével a sátor felé int, ami raktárként szolgál. Amikor ide kerültem, még nem sok mindent mertek rám bízni. Tanulnom kellett, hogy minden növényt megfelelően felismerjek, és én ezt egybe kötöttem egy kis rendszerezéssel. Olvasható feliratokkal láttam el a ládákat, zsákokat és üvegeket, sőt némelyiket apró rajzokkal is díszítettem. Nekem segített a tanulásban, a gyógyítókat megmosolyogtatta.

- Adhatok nektek órákat, csak kérnetek kell – vállaimat megvonom, és táskámba süllyesztem a papírlapot. Nem kell messze mennem ezekért a növényekért, a közeli folyóparton a legtöbbet megtalálhatom.

- Neked nem itt lenne a helyed, Eion – szomorkás mosoly jelenik meg ajkain, tekintete féltéssel telik meg. Sokszor látom ezt a tekintetet az idősebbek arcán, akik ellenzik az uralkodó által elrendelt besorozást.

- Ahogy másoknak sem. De ez nem a mi döntésünk – a törvények ellen nem léphetünk fel. A ránk rótt felesleges kötelezettségek ellen nem harcolhatunk. Megpróbálhatjuk ugyan, de nem győzhetünk. Apró figurák vagyunk csupán a hatalmasok játékában. A játékban, ahol csak vesztesek vannak.

oOoOo

Elbűvölve követem tekintetemmel a pillangók szédítő táncát. Köszöntik a napsugarakat, és a nyíló vadvirágok sokaságát. Örömük rám is átragad, legszívesebben táncra perdülnék velük. De nem most. Így is túl sok időt elvesztegettem már, túl sok szabadságot engedtem meg magamnak.

Könnyű léptekkel, szinte zajtalanul térek vissza hatalmas fák árnyékába, hogy elkezdjem a gyűjtést. Nem sürgős visszatérnem a táborba, de már egy ideje távol vagyok, nem szeretném, ha utánam küldenének valakit. Bár Glovir jól tudja, hogy nekem ez feltöltődés. Erőt ad a sok szenvedés és fájdalom elviseléséhez. Ha időnként nem küldene el magamban, lehet belefulladnék abba a sötétségbe, ami a táborban körbevesz minket. Szándékosan küld engem ide, hogy megóvjon. Nekem a művészetemmel kéne a birodalmat szolgálni, nem pedig a karddal. De sajnos nem ilyen időket élünk.

Gyengéden szakítom el egy beléndek szárát, de mozdulatlanná válok, mikor meghallom a száraz ágak halk ropogását. Tovább kuporgok a talajhoz közel, tekintetemmel kutatva a léptek forrását. Talán csak egy vadállat. Nem. Egy állat is ügyelne rá, hogy mozgása észrevétlen legyen, csak akkor csapna ekkora zajt, ha menekül, vagy sérült. De ez túl halk egy sérült állat lépteihez.

Mennyire kerülhettem közel az ellenség táborához? Ennyire figyelmetlen lettem volna? Talán belebotlottam egy felderítőbe? Kevés rá az esély, ennyire még én sem vagyok képes elveszni a világomban. Tekintetem végigcikázik a környező fákon, és megnyugodva fújom ki a levegőt. Ismerős göcsörtös törzsű idős tölgyek, akik biztosan a mi sátrainkhoz vannak közel. Ez még nem zárja ki egy vakmerő felderítő lehetőségét, de talán egyszerűen tovább áll, ha meglapulok a fűben. Gyáva tett? Talán. De nem fogom kioltani valaki életét csak azért, mert parancsokat teljesít.

Az idő szinte megáll, izmaim remegnek a kényelmetlen mozdulatlanság miatt, de lépések egyre csak közelednek. Már fülsértő a recsegés, mikor végre megpillantom a hang forrását is. Egy vékony, sápadt elf botorkál elő, egyik tenyerével a durva fakérgen támaszkodik, másik karját előre nyújtja, pontosan felém. Tekintetünk néhány másodpercre találkozik, majd a szürke szemek fennakadnak, teste erőtlenül zuhanni kezd a föld felé. Ösztönösen ugrok hozzá, és a kemény talaj helyett karjaimban végzi.

- Kérlek, ne legyél halott – halkan mormolva, a plusz súly miatt kissé szuszogva fektetem le óvatosan a földre. Magasabb és nehezebb is nálam, az alkata alapján valószínűleg harcos lehet. Bár páncél nincs rajta, a teste izmos, ez jól látszik a szöveting alatt, ami rátapad izzadt testére. Az anyag puha, de ragacsos, koszos… és véres. – Kérlek, kérlek, kérlek… - gyengéden simítom végig felsőtestét, míg jobb oldalánál rá nem találok a helyre, ahol inge felszakadt. A sérülést kétségtelenül egy nyíl okozta, még látszik a vége, ami mélyen beletört a sebbe. A vér még mindig szivárog belőle, gyomrom bukfencet vet a nyers hús élénk színének látványától, de néhány mély lélegzettel sikerül megnyugtatnom magam. Ne veszítsd el a fejed Eion, csak tedd azt, amit a gyógyítók mellett láttál.

A nyílhegyet érintetlenül hagyom, véletlen sem szeretnék nagyobb kárt okozni azzal, hogy kihúzom. Ezt inkább azokra bíznám, akik valóban értenek is hozzá. A fájdalmat, és a gyulladást azonban megpróbálhatom enyhíteni. Legjobb tudásomat elővéve választok ki a táskámból és környezetünkből néhány növényt, amiknek keveréke segíthet. A virágokat és leveleket kövekkel zúzom össze, és kulacsomból egy kevés vizet öntök hozzájuk. A legtöbb gyógyító valószínűleg gúnyosan horkanna fel a művem láttán, de jelen helyzetben és csekély tudásommal ez a legjobb, amit alkotni tudtam.

Remegő ujjakkal kenem a kellemetlen szagú keveréket a sebbe. A forró, nedves bőr gyomorforgatóan lüktet, de legalább jelzi, hogy még él. Mintha ez alatt a néhány perc alatt csak még jobban megduzzadt volna a seb. Nem tetszik, de ennél többet most nem tehetek.

Ajakimat összeszorítva veszem jobban szemügyre a váratlan idegent. Vonásai élesek, mégis kellemes látványt nyújtanak, nem bántóan ridegek, mint néhány parancsnoké, akikkel találkoztam. Bőre sápadtfehér, nyirkos, és forró a láztól. Szinte éget, mikor óvatosan, pilleszárnyként érintem meg homlokát. A láz és a vérveszteség halotti árnyalatot kölcsönöz neki, de egészséges állapotában is szinte világítana mellettem. Mintha sosem érné napfény. Sötét tincsei rendezetlenül terülnek szét a letört ágak és elszáradt levelek között. Az egész megjelenéséből árad egyfajta előkelőség. Talán nemesi várvonalból származik? Hogy került akkor az erdőbe, méghozzá ilyen állapotban?

- Mi történt veled, idegen? – halvány, aggódó mosollyal simítok el egy tincset nedves homlokából. Rosszabb állapotban van, mint a sérüléséből következne. Talán van valami, amit nem vettem észre? Nem, sérülés biztosan nincs rajta több, de többet képtelen vagyok megállapítani. Talán ide kellene hívnom egy gyógyítót? Akkor túl hosszú időre kéne őt egyedül hagynom. Nem biztos, hogy túlélné.

Szinte meg is feledkezem eredeti feladatomról, csak csendesen üldögélek az ismeretlen férfi mellett, néma fohászokat mormolva az erdő szellemeihez. Légzése egyenetlen, és bár arca időnként megrándul, nem tér magához. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem közönséges kereskedő, akit útonállók támadtak meg. Az ajkai alatt kezdődő fekete tintával rajzolt vonalak megfizethetetlenek lennének egy átlagos elf számára. Az egyik gyógyító mesélt róluk, mikor egy parancsnokot kezelt, akinek hasonlóak borították testét. A legtöbb ilyen kedvtelésből készül, de néhányat mágiával szőnek át, hogy óvja a viselőjét. A jelenlegi állapotából ítélve én az előbbire tenném fel az aranyam.

Nem telt el sok idő, de a Nap már megkezdte sétájának végső szakaszát, lassan megérinti a fák lombjának tetejét. Hamarosan indulnunk kell, ha a sötétség beállta előtt vissza akarok érni a táborba. nem tudom, hogy mennyire került szállítható állapotba, vagy hogy egyáltalán képes leszek-e egymagam elcipelni a biztonságot jelentő sátrakig. Ujjaimmal gyengéden érintem meg nyakát, hogy ellenőrizhessem szívverését és hőmérsékletét, de ebben a pillanatban keze erőtlenül emelkedik a levegőbe. Annyira hozzászoktam mozdulatlanságához, hogy egy döbbent kiáltás csúszik ki számon, miközben elrántom karomat a közeléből.

- Ne félj! Csak segíteni próbálok, nem bántalak – nem tudom mennyit ért meg szavaimból, tekintete még mindig kábán csillog a láztól, de talán magához tért annyira, hogy eljusson hozzá megnyugtató hangom. Bizalmatlanul mér végig, ezért inkább folytatom. Nincs jó bőrben, de ha képzett harcos, akkor mágiával vagy anélkül, de még így is képes lehet rám támadni.  – Épp gyógynövényeket kerestem, amikor elzuhantál mellettem. Csak úgy a semmiből. Fogalmam sincs, honnan jöttél és mibe keveredtél... – mosolyom mögé rejtem bizonytalanságom, és csak remélni tudom, hogy sikerül elérnem józan eszéhez. Ha a harcos ösztönei vezetik, akkor nincs sok esélyem. A vadkan is akkor a legveszélyesebb, ha sérült.

Reménykedem egy válaszban, egy rövid történetben, ami megmagyarázza hogyan került ide, nem kapom meg. Helyette minden figyelmeztető jel nélkül ül fel, de vonásai azonnal megfeszülnek a fájdalomtól. Nincs tisztában a saját állapotával, és ha így folytatja, még nagyobb kárt tehet magában. Nem hiányzik, hogy újra elveszítse az eszméletét, és végig kelljen vonszolnom a fél erdőn. Szerlíd erőszakkal nyomom vissza a földre, nem is igazán ellenkezik ellene. Valószínűleg ehhez sincs még elég ereje.

- A helyedben nem mozdulnék. Megpróbáltam készíteni egy pasztát, amit a sebedbe kentem, de a nyílhegy még mindig benne van. Várj egy kicsit, amíg a gyógynövények hatni nem kezdenek – még nem telt el elég idő ahhoz, hogy hevenyészett keverékem kifejtse a hatását. Utána tompulnia kell annyira a fájdalomnak, hogy eljussunk a valódi segítséghez. Út közben is meglesz a veszélye, hogy a nyílhegy még mélyebbre fúródik, de nem szeretném növelni az esélyeket azzal, hogy itt is ficereg. Úgy tűnik eljutnak hozzá szavaim, mert nem próbálkozik újabb hősies kísérlettel.

- Gyógyító vagy? – hangja erőtlen, rekedtes, de nem meglepő. Ajkai és szája is kiszáradhatott a láztól, de legalább tudom, hogy képes beszélni.

- És én már azt hittem, hogy néma vagy – mosolyogva próbálom felvidítani megjegyzésemmel, de nem igazán fogékony rá. Tekintete ugyanolyan bizalmatlan és kutakodó, szinte felnyársal vele, míg végül le nem csukódnak pillái. Nem győztem meg, de legalább nem próbálja átvágni a torkomat egy élet kődarabbal. – Nem vagyok gyógyító – mivel ő továbbra sem szól semmit, úgy érzem beszélnem kell, hogy oldjam a feszültséget, érezhetően vibrál körülöttünk. – De velük dolgozom, én gyűjtök nekik gyógyfüveket, viszek friss vizet és hasonlók. Nincs messze innen a tábor, ha jobban érzed magad, akkor elindulhatunk – talán nem a legjobb ötlet bevinni őt a táborba, de képtelen lennék ilyen állapotban hátra hagyni. Nincs rajta páncél, nincs fegyvere, komoly sérülése és fájdalmai vannak, így talán nem lesz veszélyes a tábor lakóira. Ha felépült, akkor pedig majd távozhat, vagy a városába, vagy vissza a csapatához. Nincs rajta semmi jelzés, amiből rájöhetnék, melyik hadsereghez tartozik, de ilyen messze az ellenség táborától… nem is tudom. Kétlem, hogy előre kitervelt csel lenne, hiszen nem tudhatták, hogy itt leszek, sem azt, hogy megszánom az emberüket, és magammal viszem. Ők sem küldenék halálba az emberüket egy egyszerű sejtés miatt.

- Rendben. A tábor volt az én úti célom is – legalább végre megtudtam róla valamit. Ha a táborba tartott, akkor biztosan a mi emberünk. Talán valóban egy felderítő, csak éppen hozzánk tartozik. Lehet, hogy megtámadták út közben? Vagy hírnök, aki újabb utasításokat hozott birodalom központjából? Legszívesebben kifaggatnám mindenről, a kíváncsiság fájdalmasan mar belülről, de nem teszek fel kérdéseket. Nincs jól, nem kellene ilyesmire pazarolnia az erejét, csak mert türelmetlen vagyok.

- Remek, csak feküdj még egy kicsit – mosolyogva állok fel mellőle, és kezdek neki a feladatnak, amiért eredetileg küldtek. Most, hogy magánál van gyengébb a késztetés, hogy ott üljek mellette, míg teljesen fel nem gyógyul, de nem tűnt el teljesen. Nem érzem helyesnek eltávolodni tőle, még ha csak rövid időre is. Újra és újra felé pillantok, ellenőrizve mellkasa egyenetlen mozgását. Magánál van ugyan, de nincs jól. Hatalmas lelki és fizikai ereje lehet, ha szótlanul tűri a fájdalmat, ami láthatólag ott bújik bőre alatt. Néhány percet hagyok még neki, próbálom húzni, amíg csak merem, de végül nem halogathatom tovább az indulást.

- Hogy érzed magad? – visszatérek hozzá, amint eleget gyűjtöttem a listán szereplő növényekből. Semmivel sem néz ki jobban, mint korábban, sőt, mintha arca csak még sápadtabb lenne. Ha a seb elfertőződött, akkor tényleg nem húzhatjuk tovább az időt.

-  Indulhatunk? – ugyanúgy kerüli a választ, mint tekintetemet. Miért tesz úgy, mintha nem lennének érzései? Ő is az a fajta, aki a hűvös távolságtartó megjelenéssel próbál tekintélyt nyerni magának? Az a baj, hogy nálam ez nem fog működni. Rám sosem voltak hatással az ilyen játszmák.

- Először próbálj meg felülni – néhány perce még ez is nehézséget okozott neki, jobb, ha lépésekben haladunk. Megkönnyebbült mosollyal figyelem, ahogy sikerrel felemelkedik a földről. Első lépés teljesítve. Talán még is segített valamit a pasztám.

Felállok, és kezemet nyújtva segítem föl őt is. Bőre még mindig verejtékes, a láz biztosan nem múlt el, továbbra is ott tombol benne. Ő mégis elereszt, és merev háttal indul meg a fák között. Vagyis csak indulna, ha lábai nem csuklanának össze két lépés után. A tündék és az ő átokverte büszkeségük. Inkább belehalnak, de nem kérnek segítséget senkitől. Megérdemelné, hogy hagyjam koppanni a földön, akkor talán tanulna a hibájából, de győz a lelkiismeretem. Egészséges oldalához lépek, karcsú derekára csúsztatom karomat, sz övét pedig vállaimra teszem, hogy kapaszkodót adjak neki. Így, hogy részben képes megtartani a saját súlyát, sokkal könnyebb a helyzetem, mint legutóbb, mikor eszméletlenül csuklott össze. Legalább annyi haszna volt a kiképzésemnek, hogy egy kicsit erősebb lettem. Korábban valószínűleg így sem bírtam volna el őt.

- Nem kétlem, hogy erős vagy, de azért ne rohanj ennyire – halvány mosollyal dorgálom meg, de erre sem reagál. Vagy túl sok erejébe kerül a beszéd, vagy egészségesen sem túl közlékeny. Legalább tudomásul veszi szavaim, és elfogadja segítségem. – Eion a nevem – óvatos, lassú tempóban indulok neki az erdőnek. Ő mereven néz maga elé, így én irányítom lépteinket, próbálom kerülni az egyenetlen talajt. Csak annyira szorítom őt magamhoz, hogy ne essen el, de így is érzem enyhe remegését. Nincs jó bőrben, bármennyire is próbálja leplezni. – Téged hogy hívnak?

- Deor – olyan soká érkezik meg a válasz, hogy szinte már nem is számítok rá. A szülei nem választottak valami jól, nem illik hozzá ez a név.

- Örülök, hogy jobban vagy, Deor – próbálok erőt önteni belé mosolyommal, hogy valahogy elvergődjünk a táborig. Azt hiszem, nem ez lesz életem legkellemesebb sétája.

oOoOo

- Minden rendben? – ledermed mellettem, mikor végre valahára megpillantjuk a tábor körvonalait. A levegő megtelik tündék és állatok hangjával, tábortüzek füstjének, és a készülő vacsoráknak az illatával. Ő mégis úgy reagál rá, mintha egy temetőhöz érkeztünk volna. Tanácstalanul fürkészem arcát, tekintete egészen riadtan tűnik, de néhány pillanat múlva rendezi vonásait, és eltűnik a rémült csillogás. Talán dezertőr lenne? Elhagyta a tábort, és most tart a büntetéstől? Én megérteném a döntését, és nem ítélném el érte. Több bátorsággal és kevesebb kötelességtudattal talán én is megtettem volna már. De nem lehet az, hiszen ő maga mondta, hogy a tábor volt a célja. Így végképp nem igazán értem a reakcióját.

- Minden rendben – sem biccentése, sem szavai nem győznek meg, de nem faggatom tovább. Az út alatt egyre felületesebbé vált a légzése, egyre jobban rám nehezedett, ahogy kezdett kifogyni az erejéből, és nem tudom, mennyi van még neki hátra.

- Gyere, szerencsére nincs messze innen a gyógyítók sátra, ők majd ellátnak – azután pedig majd elválik, hogy mi lesz a sorsa. Talán többet megtudok róla, ha már nem küzd fájdalommal és lázzal. Talán csak én látok bele túl sokat, és teljesen hétköznapi okok miatt bolyongott az erdőben sérülten.

Mire elérjük célunkat, már én is remeg. Izmaim nincsenek hozzászokva ekkora igénybevételhez, testem sikoltva követeli a pihenést.

- Eion! – Glovir siet felém, egy gyors pillantással méri fel a helyzetet, és int két másik gyógyítónak, akik átveszik tőlem Deort. Amit megszabadulok a súlytól, kimerültem rogyok le a földre, egy pillanatra lehunyom szemeim, de már érzem is a kutakodó ujjakat magamon. – Mibe keveredtél, te ostoba kölyök? – tudom, hogy csak az aggodalom mondatja ezt vele. Fáradt mosollyal fogom meg csuklóját, leállítva a sérülések utáni keresést. Felesleges rám pazarolnia az idejét.

- Semmi bajom, egyszerűen csak elfáradtam – szinte nevethetnékem támad a szigorú apa kifejezéstől, ami arcán tűnik föl. Ha jól emlékszem, nálam valamivel idősebb lányai vannak. Talán ezért érzi úgy, hogy állandóan felügyelnie kell rám. – A művészeket nem málhás szamárnak teremtették.

- Na és a vér? – döbbent pislogással veszem szemügyre ingem, aminek ujja valóban vörösre festődött a séta alatt. Észre sem vettem, de úgy tűnik Deor még több vért vesztett. Ez megmagyarázza a folyamatos elgyengülését.

- Ez mind az övé – fejemmel a sápadt alak felé intek, akit időközben lefektettek az egyik ágyra. Szemeit lehunyva, ernyedten tűri, hogy a két gyógyító sürögjön körülötte. Talán újra elvesztette az eszméletét, talán szándékosan altatták el, hogy ne szenvedjen, nem figyeltem. – Egy nyíl fúródott az oldalába, próbáltam enyhíteni a fájdalmát és a gyulladást, de azt hiszem nem sokat segített. A közelezekbe sem érhetek ezen a téren – csak remélni tudom, hogy legalább nem rontottam az állapotán. Glovir tekintete is az ismeretlenre villan, úgy tűnik néhány pillanatig még vívódik magában, végül elfogadja szavaim.

- Minden tőled telhetőt megtettél, most már ránk bízhatod – megsimogatja fejem, pont úgy, ahogy egy gyermekkel tenné, majd ő is az ágy mellé lép, hogy segítsen a többieknek. Bárki is legyen ez a szótlan idegen, most már a legjobb kezekben van.

oOoOo

A Nap már nyugovóra tért, csak a tábortüzek fényei vetnek táncoló árnyakat a sátrak falaira. Egészen elcsöndesedett körülöttünk már minden, az őrség tagjain kívül a legtöbben nyugovóra tértek, felkészülnek a következő nap megpróbáltatásaira. Sose tudhatjuk mit hoz a hajnal, mindig készen kell állnunk.

 Elgondolkodva kortyolok egyet a gyógyteából, amit Glovir nyomott a kezembe, mielőtt ő is pihenni tért. Az idegen rosszabb állapotban volt, mint bárki gondolta volna. A nyíl mérgezett volt, és mélyen a testébe fúródott. Hiába távolították el, a toxinok már szétterjedtek a vérében, hatalmas pusztítást hagyva maguk után. Hatalmasat, mégis váratlanul enyhét. Ennek a méregnek percek alatt végeznie kellett volna vele, ő mégis képes volt járni és beszélni. Az egyetlen magyarázat a tetoválása lehet. Erős mágia szőheti át, ha képes volt megvédeni a biztos haláltól. Ki vagy te, Deor? Hogy kevertél ide?

Tekintetemmel követem a sötét indákat, amik szétfutnak mellkasán, beborítják karjait, és eltűnnek a takaró alatt, amit a gyógyítók terítettek rá. A felsőjétől megszabadították, hogy hozzáférhessenek a sebhez, amin most egy főzetekkel átitatott, kellemetlen szagú kötés pihen. Zavarnia kéne, hogy leplezetlenül bámulom egy másik férfi testét, de szinte hipnotizál a fekete minta. Végig akarom rajta futtatni az ujjaim, felfedezni minden kanyarulatot, minden elágazást, hogy végül megörökíthessem. A mágusok talán csodálják a hatalmat, ami benne rejlik, de ez ugyanakkor egy gyönyörű műalkotás is, ami megdobogtatja a szívem.

A sötét pillák megrebbennek, a szürke szemek néhány pillanatig a sátor tetejére szegeződnek, majd úgy ül föl, mint akin épp villám szaladt keresztül. Ajkain egy fájdalmas sisszenés szűrődik át, majd rongybabaként hanyatlik vissza a párnára.

- Azt hittem tanultál a korábbiból – tekintete rám villan, mintha csak most tudatosulna benne jelenlétem. A mellette lévő ágyat foglaltam el korábban, lábaimat felhúzva, lassan kortyolgatva figyeltem őt, mint egy csendes árnyék. Remélem azért nem riasztottam meg nagyon. Mosolyogva csóválom meg fejem, és ismét ajkaimhoz emelem a bögrét. Glovir szerint ez a tea segít visszanyerni az erőmet. Az igazat megvallva már jól vagyok, csak azért fogadtam el, hogy ő is megnyugodhasson.

A csend hosszúra nyúlik, csak némán bámul rám. Ha nem hallottam volna korábban a hangját, most még biztosabb lennék benne, hogy néma.

- A sebedet ellátták, de a lázad még mindig magas. A szervezeted harcol a méreg ellen. A gyógyítóink próbálnak segíteni neki, de pihenésre van szükséged – türelmesen magyarázom neki, közben félrerakom bögrémet. – Tehát próbálj meg fekve maradni, tedd félre a férfias büszkeséged, és hagyd, hogy segítsenek – felkelek az ágyról, az egyik asztalon álló vizeskancsóból töltök egy pohárba, majd Deor ágyának szélére telepszem. Tekintete bosszantóan üres, semmit sem tudok kiolvasni belőle. Vannak egyáltalán érzései? Azon a rövid pillanaton kívül, mikor felsejlett a rémület a szürke viharfelhők mögött, soha nem láttam semmit. Kezdem azt hinni, hogy az is csak a képzeletem műve volt. – Innod kell, sok vért vesztettél és kiszáradtál – továbbra sem mozdul, csak tekintete csúszik le arcomról a kezemben tartott pohárra. Vajon most azt fontolgatja, hogy mérgezett-e? Ha valóban félt belépni a táborba, akkor lehet oka ezt feltételezni… de mégis mi? – Esetleg arra vársz, hogy megitassalak? – széles mosollyal hajolok közelebb hozzá, és ez végre megteszi a hatását. Keze felemelkedik, elveszi tőlem a poharat, és fejét kissé megemelve kortyol párat. Tudtam, hogy a büszkeségére kell hatnom, és akkor hajlandó lesz végre csinálni valamit. A legtöbb férfinél ez működik.

- Köszönöm – legalább jómodort neveltek belé. Bólintva veszem vissza a poharat, és teszem le az asztalra. Egyre jobban bosszant ez a jeges maszk, amit visel, de nem tántorít el. Valahogy csak sikerül megolvasztanom, és bejutnom mögé.

- Hogyan sérültél meg? – tekintetem a kötésre siklik, elmémben felrémlik a rózsaszín, véres hús látványa. Nagyot nyelve hunyom le szemeim, hogy elűzzem az emlékképet. Nem bírom az erőszakot. Anya mindig azt mondta, hogy én a béke és a fény gyermeke vagyok, aki rossz évezredbe született. Minél több időt töltök a hadsereg szolgálatában, annál biztosabban tudom, hogy igaza volt.

- Megtámadtak az úton – kissé szűkszavú válasz, de legalább már jutottunk valamire. Egy mosollyal próbálom folytatásra ösztökélni, de ismét elmarad. Vajon szokott egy mondatnál hosszabb választ adni bármire?

- Gondolom ott vesztetted el a felszerelésedet is – bólintva erősíti meg elméletemet. Szóval kirabolták, megpróbálták megölni, és mikor azt hitték sikerrel jártak, hátra hagyták őt. – Azt mondtad a tábor volt a célod. Miért? – türelmes mosollyal teszem fel az újabb kérdést, de ismét csak néma csend a válasz. A hallgatással csak ront a saját helyzetén. Én nem feltételezek semmi rosszat, de ilyen időkben mindenki sokkal gyanakvóbb. – Nem burkolódzhatsz némaságba. Holnap a gyógyítók válaszokat várnak majd, és ha nem elégedettek, akkor azonnal jelenteni fogják az érkezésed – arca kissé megfeszül, de legalább mutat valami érzelmet végre. Nem fenyegetésnek szántam a szavaim, ezek az egyszerű tényleg. Próbálom mosolyommal nyugtatni, meggyőzni, hogy én nem jelentek veszélyt a számára, de kétlem, hogy igazán sikerrel járnék.

- Miért nem tették meg azonnal? – a kérdés jogos. Egy ismeretlent hoztam a táborba, aki fenyegetést is jelenthet az ittlévők számára. Lehet kém, lehet ellenséges mágus, vagy akár orgyilkos is. Amíg nem találunk valakit, aki igazolja a kilétét, idegenként kell őt kezelnünk.

- Mert megkértem őket – kissé zavartan simítok végig tarkómon. Én magam sem tudom miért tettem, de úgy éreztem, adnom kell egy esélyt neki. Esélyt egy elfogadható magyarázatra. Nem várom, hogy minden titkát most azonnal megossza velem, de be kell látnia, hogy nincs sok lehetősége. Valahol el kell kezdenie. – Meggyőztem őket, hogy várják meg, míg magadhoz térsz, és hallgassanak meg – másért talán nem tették volna meg, de szeretnek engem. Tudják, hogy sosem ártanék senkinek, így bízni szeretnének abban is, akiért kezeskedem.

- Miért? – alig láthatóan rántom meg vállam a halk kérdés hallatán.

- Mert szeretek hinni és bízni – szelíd mosoly kúszik ajkaimra, miközben a csillogó, szürke szemekbe fúrom tekintetem. – Szóval hihető történetet találj ki, hogy megvédd a titkaid, Deor.

“Átkoznám a sorsom,
De nincs benne nyereség;
Ráadásul gondom
Tán nagyobbra nőne még.
Mert a sors goromba,
S ki őt káromolja,
Jobban érzi vesszejét.”

– Fülöp Áron –

Számtalan árok, ránc és gyűrődés, melyek mindig is tenyerem részét képezték, ismerem minden apró részletét, most mégis nagyobb érdeklődéssel vizslatom, mint a tömeget előttem. Egy újabb olyan lépés, melyre semmi szükség nem volt. De a nagy lábon élés és a rongyrázás soha nem maradhatott ki apám udvartartásából. Nem hivatkozhatok rosszullétre, sem fáradtságra, sem arra, hogy nem érek rá, esetleg más dolgom van. Mert ez az egész rólam szól és én zsigerből gyűlölöm a rám irányuló rivaldafényt.

Ahogy kövér nemesek és szikár papok, politikusok jóllakottan csillogó szemekkel társalognak, én a tenyeremet bámulom apám balján. Mint egy elveszett kölyök, aki legszívesebben a kastély egyik rejtett zugában lenne inkább. A királlyal viszont nem dacolhatok, mert megtorolja az engedetlenséget még a saját vérén is. Nem laktat jól az étel, nem oltja szomjam az ital és nem szórakoztat a zene sem, mert holnap hajnalban vagy a halálomba menetelek, vagy dicsőséget hozok apámra. Ha elbukok, csak egy újabb kudarc leszek, s ő fiatalságát kihasználva új feleséget választhat magának. Egy jobbat, aki majd erős fiút szül neki. Mit számít pár újabb évtized és véres háború? Az öldöklés kitart, mióta az eszemet tudom, és félek, nem ér véget az után sem, hogy örök álomra hajtom a fejem.

Apám kiüríti a poharát és felkel a trónról. A teremben elhallgat a zene és elcsendesedik minden vendég és ő belekezd szónoklatába. Ajkai körül a mosoly nem nyájas, hangja nem emelkedett és buzdító. Ő nem az a fajta ember. Nem fecsérli az idejét reményekre és talánokra, mindent magától értetődőnek tart és el is várja, hogy úgy legyen. Így hát nem atyai szeretettel jelenti be utazásomat, hanem katonás szigorral, pillantása csupán röppenve súrolja arcomat, ahogy gúnyos mosollyal közli a tömeggel: egyedül utazom majd.

Burkolt kihívás ez az ő részéről a rosszakaróinak. Azt jelenti „Gyertek és próbáljátok megölni a fiam! De, ha kudarcot vallotok, halál fiai vagytok.” Mégis néhányan biztosan megpróbálják majd, de én magam sem mennék egyedül, ha nem lennék tudatában saját képességeimnek.

Várom, hogy véget érjen a mulatság és nyugovóra térhessek. Soha nem szerettem az efféle partikat, így megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat, mikor az utolsó vendég is távozik a nagyteremből. A zenészek összecsomagolják hangszereiket és ők is távoznak; a szolgák beözönlenek és letakarítják az asztalokat. Apám rám sem pillantva lép el mellettem és vonul el hálótermébe. Anyám szánakozó pillantással szorítja meg a kezem, szólásra nyitja ajkait, de mégsem mond semmit, mert a király várakozva mered rá. Biccentek, hogy menjen, hiszen nem lenne értelme, hogy miattam bánjon vele ridegen.

Még utoljára végignézem minden holmimat, leellenőrzöm tizedszerre és huszadszorra is, hogy mindent elraktam-e amire szükségem lehet. Nem a félelem, vagy az idegesség vezérel, csupán nem vallhatok kudarcot. Ha eddig megfeleltem minden elvárásnak, nem lehet úgy végem, hogy el sem érek a számomra kijelölt táborba.

Halk kopogtatás hallatszik a tömör ajtó túloldaláról. Tétova, bizonytalan kopogás. Hajamat eltűrve nyitok ajtót, hogy beengedhessem anyám.

– Nem ettél sokat – kezdi felém sem fordulva. Hangja gyászos. – Nem volt ínyedre az étel?

– A fölösleges parádé nem volt ínyemre – felelem és becsukom mögötte az ajtót.

– Jaj, fiam! – fordul felém, tekintete esdeklő. – Apád szörnyű nagy hibát követ el azzal, hogy téged elküld.

– Büszke akar lenni a fiára – felelem a helyes szavakat.

– Nem vagy olyan, mint ő!

– Valóban.

– Te nem a harcmezőre termettél – folytatja. Nem válaszolok, és ő leroskad a lócára, pár pillanatig tenyerébe temeti az arcát. – Mikor megszülettél sötét volt az éjszaka, csillagtalan, s én már órák óta vajúdtam veled. Ha a bába varázsereje cserbenhagy, nem élnék, ahogy te sem. De a világra jöttél, nyakad köré tekeredett köldökzsinórral. Amikor levágták rólad, apád azt mondta, saját kezűleg fojt meg, ha sírni mersz. És te nem sírtál Duvain. Mintha tudtad volna hova születtél. Soha egyetlen könnycseppet sem ejtettél.

Leülök mellé és átkarolom a vállát, feszültsége feloldódik és sírni kezd.

– Épp eleget sírtál helyettem is – felelem halkan. – Mit vársz tőlem, mit tegyek?

– Menekülj! – néz fel rám könnypatakos arccal.

– Nem tehetem! – felelem kényszeredett mosollyal.

– De! – ragadja meg vállaim. - De igen! Megteheted. Indulj el, de ne menj a táborba! Kérj menedéket a szomszéd országtól. Biztosan...

– Te látnád a kárát – fejtem le magamról görcsös ujjait. – És nekem is van büszkeségem, becsületem. Erre születtem, anyám. A végzetem elől nem menekülhetek.

– Nem veszíthetek el még egy fiút! – zokog fel ismét.

– Nem fogsz. Bízz bennem.

– Hiába bízok benned, ha mások megbízhatatlanok. Féltelek, mert egy anya dolga, hogy féltse a gyermekét.

– Egy fiú dolga pedig, hogy büszkévé tegye a szüleit.

– De én már így is büszke vagyok rád – törölgeti könnyeit, majd felkel a lócáról. Eligazgatja ruhájának redőit. Végigsimít arcomon és homlokon csókol. – Szeretlek, fiam.

– Tudom – felelem és keserédes mosollyal figyelem, ahogy távozik.

.o.O.o.

A napok békével röppennek tova, ahogy közeledek úti célom felé, majd hetekké dagadnak, s végül már egy hónapja úton vagyok, amikor valaki megpróbál megölni. A csapda előttem túlságosan szembetűnő, összecsapott munka; avarral épp csak elrejtett kötél az úton, mintha arra számítottak volna, hogy gyalog jövök, s nem lóháton. Úgy néz ki, valaki sietett vele, hogy elterelje vele a figyelmem. Ez pedig csak egyet jelenthet: körbe vagyok véve, s ha nincsenek is sokan, két ember biztosan kellett a csapda felállításához.

Kontárkéz által készített nyílvessző tompa hegye csapódik fénytelen mellvértemhez, s úgy pereg le róla, mint a motolla. Sóhajtva szállok le a nyeregből, s húzom elő tőrömet. Bár kard is lóg az oldalamon, a gyors támadáshoz a tőrt kedvelem a legjobban. Meglendítése nem igényel akkora lendületet és erőkifejtést, mint a kardé, így annak karcsú fémtestét nem húzom elő.

Megsimítom Shamus, a lovam nyakát és arcomat arcához hajtva a fülébe suttogok. Tudja, mi a dolga, így nélkülem indul tovább. Egyszerű parancsot kapott, induljon el az úton és várja meg, míg utolérem.

Támadóim meg sem várják, hogy a keresésükre induljak, felfedik magukat. Hárman fognak közre, ruhájuk ápolatlan, szakálluk és hajuk kócban csomósodnak össze fejükön. Szedett-vetett fegyvereik láttán elfog a szánalom. Felbérelték őket, hogy tegyenek el láb alól. Vicsorognak rám és egyikük felém lendül. Össze-vissza csapkod karjával, valószínűleg fogalma sincs hogyan használhatná ócska tőrét ellenem. Kitérek előle, tőröm lapjával koppintok kézfejére és ő eldobja a fegyvert. Meglepődik és szitkozódik, öklével esik nekem, kérges bőre tompán puffan a mellvértemen. Újabb sóhaj hagyja el a szám. Kiegyenlítetlen a küzdelem. Csuklóját elkapva fordítom hátra a karját, a férfi felordít. Még mielőtt társai lábai elé lökhetném, egy újabb nyílvessző repül felénk, mellkason találva a szerencsétlenül járt banditát. Elengedem és térdei összerogynak.

Most ketten támadnak rám. Egyiküket elgáncsolom, másikuk az öklömmel találkozik, mitől megtántorodik. Nyilvánvaló, hogy nincs kedvem ölni, hiszen ezek a félkegyelműek nem az igazi ellenségeim, s mégis olyan komolyan veszik a dolgukat, hogy akár élet-halál harcot is képesek lennének vívni, csak azért, hogy holtan lássanak.

– Nem akarok ártani nektek – szólalok meg.

– Még egy szó és kicakkozom az édes pofádat a késemmel! – mordul rám az, amelyik talpon maradt.

Ismét megindul felém, ezúttal célzott szúrást akar bevinni alulról. Arrébb szökkenek, és belátom: kénytelen leszek használni a tőrömet. Azzal csak megaláznám őket, ha nem venném komolyan a küzdelmet, ahogyan ők teszik. Elkapom a karját és szúrok, az oldalánál a bordák közé, felfele. El fog tartani egy darabig, de ebbe biztosan belehal.

A másik férfi is feltámaszkodik végre. Nála szekerce van, de nem megy többre vele, mint társa a tőrrel, hiszen fogalma sincs róla, hogyan forgassa. A térdét rúgom meg, csizmám talpa alatt a térdkalács lefelé mozdul és reccsennek az ízületei. Felüvölt és féltérdre ereszkedik. Suhint egyet a szekercével, de mozdulata teljesen hasztalan. Elvágom a torkát, s ekkor a távolból meghallok egy kétségbeesett kiáltást:

– Apám!

A lábaim mellett hörgő férfira pillantok, kinek a mellkasából még mindig bőszen mered ki a nyílvessző. Leguggolok mellé és megszabadítom szenvedéseitől. Szíven szúrom. Szemei kidüllednek, hörög még párat, szája szélén vér folyik, aztán a teste elernyed és megvakult szemekkel bámul a semmibe.

Zajos léptek közelednek, kifulladt zihálás hallatszik a hátam mögül. Egy alig tizennégy éves kölyök az. Félredobja az íjat és zokogva rogy le az átvágott torkú férfi mellé.

– Megölted az apámat! – nyögi rekedten.

– S ő volt olyan ostoba, hogy magával hozott téged – lépek mellé komoran.

– Megölted az apámat! – pattan fel és dühödten nekem esik. Eltolom magamtól, s a fiú csendesen sírdogál tovább. Koszos arcát gyászosan szántják fel krokodil könnyei.

– Ugye tudod, hogy nem hagyhatlak futni? – kérdezem tőle csendesen, már-már lágyan.

Megrázza a fejét és hátrál egy lépést, de képtelen a menekülésre. Megsimogatom kócos kobakját és az apja felé fordítom. Vállaira teszem a kezem.

– Gondolj valami kellemesre, szépre – kérem nyugodtan. – Attól könnyebb lesz.

– Nem akarom.... – rebegi reszketegen.

– Sajnálom – hunyom le szemeim egy pillanatra, aztán a tőrt egy határozott mozdulattal csúsztatom koponyájába a tarkójánál, ahol a legsebezhetőbb. Kíméletes, gyors halált adtam neki, elvégre csak egy gyerek volt.

A holttesteket nem mozdítom el a helyükről, el sem temetem őket, mert nincs rá időm. Tovább kell mennem, hiszen messze még a célom. Nem kell sokáig gyalog követnem az utat, talán fél mérföld sem kell hozzá, hogy felfedezzem az út mellett legelésző Shamust. Amikor meglát, prüszköl egyet és elindul felém. Vállamra hajtja a fejét, s én átölelem a nyakát.

– Gyere öreg fiú, hosszú út áll még előttünk.

Ám ahogy a kantár felé nyúlok, karom alatt, ahol testemet nem fedi páncél, valami az oldalamba fúródik. Egy nyíl, amely a semmiből jött. Felkapom a fejem és már látom is a következőt felém suhanni. Még épp időben védem ki karvértemmel, és rántok kardot, hogy a következő nyilat is eltéríthessem. Valahonnan egy hang harsan fel.

– Hiába! Már az első is mérgezett volt!

Nem tudom beazonosítani a forrását. Csak annyit tudok biztosan, hogy az illető varázslattal fedi el a jelenlétét. Ha így megy tovább, a lovam látja kárát. Felpattanok hát a nyeregbe és vágtára ösztökélem Shamust. Hamar rájövök, mekkora hibát vétettem ezzel.

Ahogy vágtázunk a támadó elől, elmém azon töpreng, hogy vajon a parasztokból verbuvált banda voltak-e a valódi elterelés? Mire azonban erre rájöhetnék, valami a nyakamnál fogva megtaszít és én hátra repülök a nyeregből. Egy kifeszített kötél volt, amit nem vettem észre. Sajnos nem én vagyok az egyetlen, aki földre kényszerül. Gondoltak a lovamra is, neki térdmagasságban feszítettek ki egy kötelet. Shamus megtántorodik, megzavarodik attól, hogy hirtelen eltűntem a hátáról és mire ő is észbe kaphatna, elterül a földön, rajtam. Érzem, ahogy a lábam megroppan a ló súlya alatt, de nem törik el, hála a páncélnak, amit viselek.

Soha nem hallottam még állatott olyan keservesen sikoltani, mint legjobb útitársamat, amikor egy lándzsa fúródik a szügyébe. Próbál felkelni, de képtelen rá. Én pedig tehetetlenül vergődöm alatta az oldalamba beletört nyílvesszővel. Sörényétől nem látom tisztán támadónkat, csak annyit tudok, hogy egyedül van és sötét ruházat fedi el alakját. Türelmesen megvárja, amíg Shamus kiszenved. Érzem lovam forró vérét felkúszni a lábaimon és valahol belül megszakad érte a szívem. Csikó kora óta neveltem őt. Olyan volt nekem, mint egy barát, vagy mint egy testvér.

Mire a támadóm végez, már homályosan látok. Nem hazudott a méregről. Lassan kerüli meg a lovat és lép hozzám, de már nem látom azt, amikor fölém hajol, mert elveszítem az eszméletem.

Amikor magamhoz térek, még mindig a poros, sáros, véres úton fekszünk Shamus-szel. Ám rólam hiányzik a páncél, és fegyvereimnek is lába kélt. A lábaim iszonyatosan fájnak, és az oldalamba fúródott nyíl, mintha egyre mélyebbre enné be magát a húsomba. A tetoválásaim megóvtak, de nem fognak sokáig kitartani. Sürgősen össze kell szednem magam és legalább az útról eltakarodnom. Kimosni a sebet, és tovább folytatni az utamat gyalog, a táborig, ahogy terveztem is. Az ottani gyógyítók majd segítenek újra erőre kapnom.

Talpra kecmergek és beveszem magam a fák közé. Remegő lábakkal, úgy csörtetek a bozótban, mint egy oktalan gyermek. Nem messze innen folyt egy patak, ha azt megtalálom, már nem lesz gond. Nagyon kimerült vagyok. És a kettős látás sem segít a tájékozódásban.

Időérzékemet teljesen elveszítve bóklászok az erdőben, egyik fatörzstől a másikig, mindegyre kapaszkodót keresve, hogy talpon maradhassak. Valami megcsillan a növények között a napfényben. Megdörgölöm szemeimet, hogy jobban lássam. Talán a víz az, még akkor is, ha nem hallom csobogni. Tüdőmet, mintha egy izzó vaskalitka tartaná fogva, lábaim égnek, a fejem sajog és szédülök. Bármi is volt a méregben, nagyon erős.

Már csak pár lépésre vagyok a fénylő sziporkázástól. Mindjárt ott vagyok. Kinyújtom a karom. Aztán... szőke fürtök... zöld szemek... és végül feketeség.

.o.O.o.

Vékony ujjak matatását érzem a nyakamon. Félig kábán kapok a kéz után, és egy meglepett kiáltás hagyja el a kar gazdájának ajkait. Kinyitom a szemeim és zöld szemeket látok magam előtt.

– Ne félj! – szólal meg. – Csak segíteni próbálok, nem bántalak.

Nem felelek, ehelyett felmérem, kivel állok szemben. Vékony alkat, nem harcos termet. Hacsak nincs varázsereje, nem jelenthet rám veszélyt. És pontosan ezért lehet csak igazán veszélyes. Barátságos arca napbarnított, szőke fürtjei közt néhol egy-egy fonat. Szemei meglepettséget tükröznek. Fülében ékszer csillámlik. Ez lehet az, ami visszaverte a napfényt és engem félrevezetett.

– Épp gyógynövényeket kerestem, amikor elzuhantál mellettem – kezd magyarázatba. – Csak úgy a semmiből. Fogalmam sincs, honnan jöttél és mibe keveredtél...

Felülök, de ekkor ismét a fejembe hasít a fájdalom és megszédülök. Tenyerét a mellkasomra fekteti és gyengéden de határozottan visszanyom a fűbe.

– A helyedben nem mozdulnék – figyelmeztet. – Megpróbáltam készíteni egy pasztát, amit a sebedbe kentem, de a nyílhegy még mindig benne van. Várj egy kicsit, amíg a gyógynövények hatni nem kezdenek.

– Gyógyító vagy? – kérdezem rekedten.

– És én már azt hittem, hogy néma vagy – mosolyodik el, és mintha ettől a mosolytól a nap is fényesebben ragyogna.

Ez a személy itt előttem veszélyes. Nem érzek rajta mágiát, de ez nem jelenti azt, hogy nem rejti el jól. Még az is lehet, hogy ő volt a támadóm és be akarja végezni, amit elkezdett. Behunyom szemeim és lassan beszívom a levegőt.

– Nem vagyok gyógyító – feleli korábbi kérdésemre. – De velük dolgozom, én gyűjtök nekik gyógyfüveket, viszek friss vizet és hasonlók. Nincs messze innen a tábor, ha jobban érzed magad, akkor elindulhatunk.

A tábor. Ködös elmémre úgy telepszik rá ez a szó, mintha egy kísértet lenne. A táborhoz ilyen közel merészeltek megtámadni?

– Rendben – egyezem bele. – A tábor volt az én úti célom is.

Attól még, hogy a mi oldalunkon áll, nem jelenti azt, hogy ne apám felhívására cselekedne és próbálna az életemre törni. Fegyver híján kénytelen leszek nyakát szegni, ha valamivel próbálkozna.

– Remek, csak feküdj még egy kicsit – kéri szelíden.

Nem tudom mennyi idő telik el úgy, hogy én a fűben fekszem, társaságom pedig körülöttem guggolva, hajbókolva tovább gyűjtögeti a gyógyfüveket. Néha lopva rám pillant, de amikor nyugtázz, hogy még életben vagyok, visszatér feladatához.

– Hogy érzed magad? – telepszik mellém kisvártatva.

– Indulhatunk? – kérdezem és elnézek arca mellett a fák lombjai közé a magasba.

Néhány pillanatig összeráncolja szemöldökét, de aztán megint az a félelmetes mosoly terül szét az arcán.

– Először próbálj meg felülni – kéri.

Amikor minden gond nélkül sikerül eleget tennem kérésének, felpattan és talpra segít. Kihúzom magam és elindulok, de lábaim meginognak. A tünde gyorsan cselekszik és mellém lép. Átkarolja derekam, karomat átveti a vállán és megtámaszt.

– Nem kétlem, hogy erős vagy, de azért ne rohanj ennyire.

Megfogom a vállát, hogy kitapinthassam milyen fizikummal is rendelkezik, amit a ruha eltakar.

– Eion a nevem – folytatja a beszédet és elindulunk végre. – Téged hogy hívnak?

Nem mondhatom meg neki a nevem. Legalábbis egyelőre semmiképp. Amíg meg nem győződöm róla, hogy megbízható, nem kell tudnia, hogy ki vagyok.

– Deor* – válaszolom.

– Örülök, hogy jobban vagy, Deor – mosolyog továbbra is.

Nem felelek. Az út hátralévő részét némán tesszük meg. Ám amikor a táborhoz érünk, a lábaim gyökeret eresztenek. Úgy érzem, mintha a gleccserek hideg vízesései alá löktek volna. Ez nem a mi táborunk. Ez nem az a tábor, ahová én tartottam. A zászlók, a páncélok, a sátrak, mind az ellenséges birodalom címerét és motívumait viselik.

– Megérkeztünk – jelenti be Eion. – Minden rendben? – pillant fel rám kíváncsian.

Kérdése kizökkent rémületemből. Ránézek, majd a tábor kapujára és bólintok.

– Minden rendben. – Bár legbelül tudom, hogy ha belépek ebbe a táborba, aláírom a halálos ítéletemet.

– Gyere – támogat tovább az ellenségem. – Szerencsére nincs messze innen a gyógyítók sátra, ők majd ellátnak.

Meg kell szöknöm innen! Ahogy alkalmam adódik rá, meg kell szöknöm innen! Oda kell érnem a saját táboromba, hogy végre elkezdhessem azt, amiért apám a háborúba küldött. Nem maradhatok itt. Egy percig sem maradhatok itt! Veszélyes, és ostoba döntés volt követnem ezt a szőke fiút, ám már kapiskálom, hogy miben rejlik a varázsereje. A mosolya. Igen, az lesz az. Eddig ő az egyetlen, aki rákényszerített valamire, amit nem akartam, és nem az apám. Az átkozott, ijesztő mosolya a hibás!

____________
*Deor: jelentése Kudarc

De úgy tûnik, nem volt elég a figyelemelterelés, mert több golyó is elsüvít a fülem mellett. Több lövedék is átszalad hosszú, sötétkék parókámon, és így tincsenként hagyom magam mögött, mint valami morzsákat a visszafelé vezetõ útra. Ám én ide soha többé nem akarok visszajönni. Mindenkit lemészároltak a csapatból rajtunk kívül, mert az egyik rohadt dekás elárulta a helyzetünket. A pöcs…

Ám nem marad idõm ezen gondolkodni, mert lábamnál gépfegyverek tüze tépi fel az aszfaltot. Bár minden izmom fáj, még jobban rágyorsítok. Ebben megakadályoz, hogy a cégkutyák nem is céloznak rosszul. Egy eltalálja a karom, amitõl megtántorodom, és veszítek a sebességembõl. Tessien megragadja ép karomat, és tovább vonszol. Érzem, hogy már õ sincs túl jó állapotban, de még mindig jobban bírja a támadásokat, mint én. Hirtelen az álcázó varázs egy részét megszûnteti, és megjelennek a hátán hatalmas szárnyai. Mielõtt tiltakozhatnék, karjába kap, és felrepül a levegõbe. Még mindig hallom a gépfegyverek kerepelését, és mintha Tessien meg-megremegne, de nem látok az arcán semmilyen érzelmet, ahogy máskor sem.

Végül elég távol kerülünk az épülettõl, és elhal a zaj. Seattle felett repülünk magasan, hogy senki ne lásson meg. Gyorsan fedezéket kell találnunk, különben szarban leszünk, és ezt Tessien ugyanolyan jól tudja, mint én. Lassan ereszkedni kezd, de hirtelen eltorzul az arca a kíntól, szemei fennakadnak, és teste elernyed. Zuhanunk. Itt az ideje, hogy én segítsek rajta. Kikapom a zsebembõl a mágikus erõsítõként használt régi könyvemet, és hangosan sorolni kezdem a varázs erejû szavakat. A szavak erejével sikerül elérnem, hogy lassuljunk, de így is elég keményen érünk földet.

Amint sikerül összeszednem magam, odamászok a sárkányhoz, és megrázom a vállánál fogva. Csak ekkor látom, hogy az ingét vér mocskolja be. És ez már nem az én vérem. Nem látok rajta sebet, ezért gyorsan az oldalára fordítom. Egy elhaló, fájdalmas nyögést mintha hallanék, de inkább a hátával vagyok elfoglalva. A jeges rémület hullámokban tör rám, ahogy meglátom lezuhanásunk okát. Ruhája hátán legalább tíz vérvirág nyílt, közepükön apró égett szélû lyuk: a bemeneti sebek helye.

-        Bassza meg – mondom halkan, visszafektetem Tessient óvatosan a hátára, hogy tudjon pihenni, míg én eszeveszett sebességgel, és remegõ kézzel lapozgatom a könyvem egy gyógyító varázslatért. – Gyerünk már! – kiabálom a könyvnek, mivel nem találom a kívánt igét. De Tessien csak óvatosan megérinti a kezem. Könnyes szemmel nézek a félholt sárkányra.

-        Nyugalom, Hart – suttogja. – Nincs semmi baj.

-        Úgy van! Nem lesz semmi baj! Meggyógyítalak! – hangom reszket a torkomban lévõ gombóc miatt.

-        Ne erõlködj, kérlek – felköhög, mire apró vércsík indul meg a szájából. Még jobban megrémülök. Õt nem veszíthetem el. Õt, aki annyi mindent megtanított nekem, aki életben tartott. De mielõtt tovább kereshettem volna, még egy apró szót lehel, majd végleg kihuny szemébõl a szikra. Testére borulva hol hangosan zokogok, hol ordítok. Úgy érzem, ez csak egy rossz álom, és ilyen a valóságban nem történhetett meg.

De csak pár percnyi ideig hagynak gyászolni. A fejem felett egy HEFESZ száguld el, melyen a Yamatetsu piramis alakú logója díszeleg. Kitörlöm a könnyeket a szemembõl, majd felállok, és elmondok egy utolsó varázsigét. Könyvemmel a kezemben, és mérhetetlen haraggal a szívemben hagyom ott Tessien égõ testét. Nem hagyom meg senkinek azt az élvezetet, hogy láthassa õt holtan rajtam kívül.

Mikor visszaérek a lakásomba, még mindig csöpög az arcomról Tessien vére. Kék parókám teljesen tropára ment, így lekapom a fejemrõl, és üvöltve tombolok. A szerencsétlenül járt mûhajat a falhoz vágom, mire kibomlik igazi, aranybarna hajam. Úgy nézhetek most  ki, mint a nyugati boszorkány Óz Csodaországából. A parókám után nem sokkal a falhoz vágódik az õsi könyvem is, majd miután úgy döntött, hogy neki nem jó a falon, a földön koppan még egyet. Az emberbõr kötésû imakönyv öregebb, mint az emberi emlékezet, így nem véletlen, hogy ez az elsõ alkalom, hogy valaki a falhoz csapta.

A telekomhoz lépek, és szélsebesen pötyögni kezdek rajta. Egy rendszám tulajdonosát keresem. A ShadowLand-en keresztül egyeltalán nem nehéz megtalálnom. Megkeresem az ipséhez tartozó számot, és felcsörgetem. Míg kicsöng, idegesen dobolok ujjammal a készüléken. Mikor végre felveszi a túloldalon a tulaj, egy unott hangot hallok meg, de a képernyõn kép nem jelenik meg jelezvén, hogy az illetõ csak hangkapcsolatra állította a saját készülékét.

-        Igen? Ki a franc vagy? – hallom a hangjából, hogy nagyon nincs ínyére a késõi telefon.

-         Szép jó estét uram – válaszolok még higgadtan, bár az õ képernyõjén megjelenõ arcom biztosan nem ilyen bíztató már - Mondja, az ön tulajdonában van egy bizonyos F-65478-as rendszámú furgon?

-        Öhm... A rendszám stimmel... De nem furgon!

-        Nem éppen a legjobb helyen parkol, uram – sziszegem, mert már alig tudom visszafogni a mérgemet.

-        Nem értem, hogy mirõl beszél, kisasszony! Az autóm a garázsomban áll! – feleli értetlenkedve – Nem hiszem, hogy az rossz hely lenne! De... Nem is értem! Ha a kocsim a garázsomban áll, akkor hogy lehet, hogy ön látta a rendszámát!

Éppenséggel nem vagyok abban a kellemes állapotban, hogy megkérdõjelezzék az emlékezetemet, vagy azt, hogy a rohadt árnyvadászatot mi is tette tönkre! Csak nyugalom, Hart. Nyugtatásként megmasszírozom az orrnyergemet két ujjal, és csak ezután válaszolok.

-        Mióta nem mozdult ki az autójából, mister?

-        Nem, mintha bármi köze lenne hozzá – jön a sértett válasz –, de  tegnap mentem vele utoljára. Ma el sem hagytam az otthonomat!

Hát épp ez az! A fogaimat csikorgatom, de meg kéne próbálnom lenyugodni. Lassan az üres képernyõre bámulok immáron tengerkék szemeimmel, valamivel nyugodtabban.

-        Jelenleg a Yamatetsu Corp. alagsorában parkol, méghozzá egy harctér kellõs közepén. A legrosszabb helyen – jelentem ki halálos nyugalommal. A fickó a túloldalon már annyira nem nyugodt, ahogy ezt meghallja.

-        Ki van zárva! – aztán kis ideig csendben marad. Mikor megjelenik a kép a telekomomon, azonnal rájövök, hogy az illetõnek külsõ kamerára van szüksége a kép kapcsolathoz, vagyis a telefonja a fejébe van beépítve valahogy. - Most akkor együtt megnézzük, hogy kinek van igaza! – mondja a szõke, egészen jóképû srác –mert nem hiszem, hogy több lenne 25-nél. Kezében a kamerával kilép az apró nappaliból egyenesen a szabadba. Ekkor esik le nekem, hogy az ipse egy kamionban él. Méghozzá egy baszott nagy kamionban! Nem mondanám, hogy kényelmes tempóban elkocog a kamion hátuljához, ahol valószínûleg a kisbbik jármûvet tartja. Kitárja a hatalmas fém ajtókat, de már azelõtt, hogy hangos dörrenéssel megállna az ajtószárny, már hallom döbbent kiáltását.

-        Ellopták a kocsimat!

Gúnyosan tapsolok párat.

-        Bravó, gratulálok technomáguskám, jól megcsináltad. Ha kell a kocsid, akkor nálam keresd. A 11-es és a 7-es út keresztezõdése utáni elsõ sikátorban megtalálsz – Gyorsan az órámra pillantok. – Mostantól kezdve úgy két órán át – Bár nem tudom, hogy õ tényleg lát-e engem a fejébe épített készülékben, de szúrós pillantást vetek a kamerára, aztán vigyort erõltetek az arcomra – A viszonthallásra! – Megszakítom a vonalat, majd még egyszer, utoljára felkapom a parókámat, nagyjából rendbe teszem, lemosom az arcomról a vért is, és lemegyek az emlegetett sikátorba. Tudom, hogy a Yamatetsusok megtalálták az idegen jármûvet az alaksorban, és már ismerem annyira a céget, hogy tudom, hova teszik ki az oda nem illõ dolgokat.

A sikátor, ahova irányítottam a dekást, a Yamatetsu szemétlerakó helye. És nem is csalódom: a furgon tényleg ott áll. Bár van rajta pár golyó ütötte nyom, de ez a legkevesebb. Aztán hatalmas zajra leszek figyelmes. Kilépek a sikátorból, és egy roppant monstrummal találom szembe magam. Egy két méter szer negyven méteres gigászi szörnyeteg gördült be az utcára. És csak akkor veszem észre, milyen zajos is volt, mikor végre leáll a hatalmas V16-os  motor. A fülsértõ csendben kinyílik a vezetõ oldali ajtó, és kiugrik a kamionból a már korábban is látott szõke hajú fiú. Ahogy cipõje koppan az aszfalton, kicsit megtántorodom, és nekiesek a kocsinak. Annyira elfáradtam már, hogy a szemem színét megváltoztató varázst nem is tudom visszaállítani. Így most a szemem megint sötétbarna, ahogy azt a jóisten megteremtette.

A fiú közelebb sétál hozzám. Szívem a torkomban dobol, de próbálok továbbra is lazának látszódni.

-        Ho-Hoi! – köszöntöm, bár elõször elcsuklik a hangom, így gyorsan megköszörülöm a torkom. – Ez a te kocsid lenne? – mutatok a mögöttem lévõ autóra. Ám az ifjú árnyvadász értetlen arckifejezése, és fejének ingása már elõre elárulja, mit fog mondani.

-        Nem! A rendszám az enyém, de nekem egy Jeep Trailhawk-om van... Ellopták a kocsimat, és levették a rendszámot, rátették erre a furgonra. Miért? És kik? És hol a kocsim? – tart egy kis szünetet, de nem hagy szóhoz jutni. Számomra felfoghatatlan módon mosolyog rám. - Jah, elnézést, hogy ilyen bunkó vagyok. A Mágus vagyok! – Jelenti be, mintha tényleg õ maga lenne Houdini. Kis ideig a kezét nézem, melyet felém nyújt, majd elnézek mellette, hogy kicsit visszapottyanjon a földre a felhõk közül.

-        Mágus, mi? – visszanézek rá. – Rigger lennél?

-        Az. A Mágus! – ismétli el újfent színpadiasan, mintha tényleg azt várná, hogy megtapsolom. – Amit én mûvelek a gépekkel, az csodaszámba megy.

Egy másodpercig a mosolyát figyelem, de aztán borsódzni kezd a hátam. Hallom, hogy a közelben eldördül egy fegyver. Elõre ugrok, megragadom a megdöbbent képû fiú ruháját, és a hideg aszfaltra döntöm. Nem is kell sokáig várni, és már süvít is a kamion egy hatalmas kerekébõl a levegõ.

-        Követtek?! – förmedek rá. Orrunk majdnem összeér. És bár mérges vagyok, amiért ránk találtak, azért meg kell jegyeznem, hogy régóta nem találkoztam ilyen atlétatestû férfival, fõleg nem ilyen közelrõl. De most másra kell koncentrálnom!

-        Bassza meg, ezek szerint igen! Pedig ellenõriztem... Igaz, egy kibaszott drone-t sem küldtem ki... Mibe keveredtem? Te tudsz errõl valamit? – Nem tudom eldönteni, hogy igazából rám vagy magára mérges…

-        Elég, ha annyit mondok, hogy a Yamatetsu ellen voltam ma vadászni? – válaszul golyók tépik fel az útburkolatot körülöttünk. Gyorsan kikapok egy üvegcsét a zsebembõl, és a földhöz vágom. Az üvegben lévõ két folyadékot elválasztó vékony üveg fal eltörik, a két oldat összekeveredik, és olyan füst keletkezik, amely minden ellenség elõl elrejt, bármily jól is lát az illetõ. – És most tipli! Be a kocsiba! – kiabálom teli torokból.

Felpattanok a földrõl, felsegítem a fiút, és már futunk is a furgon felé. Ahogy fogom a karját, rá kell jönnöm, hogy tényleg jobban karban van tartva a teste, mint egy átlagos technomágusnak.

-        Yamatetsu? – kérdezi futás közben. – Bassza meg! Elsõre nem tûnt fel, mit mondtál a telefonba! Én a múlt héten mentem neki a Grashem Industries-nak, ami a Yamatetsu testvérvállalata a UCAS-ben! Akkor ez lesz az! Vezess! Nekem most dolgom van! – miközben megragadom a kormányt, és beletaposok a gázba, õ elõszed a kabátja alól egy rigger decket.

Élesen kikanyarodok a sikátorból, majd apró korrigálásokkal egyenesbe teszem az autót. A visszapillantóban látom az utánunk eredõ fekete limuzint, és az elsötétített ablakok mögül elõbukkanó, ásító pisztolycsöveket.

-        Ó te szentséges…! – morgom az orrom alatt, majd veszek egy újabb éles kanyart, és a mellettem ülõre nézek sürgetõen. – Te meg mit csinálsz?!

Kezében már ott van a szokásos Jack-csatlakozó.

-       Mázli, ebben a szarban is van rigger-interfész!

Gyorsan a fejében lévõ krómosan csillogó aljzatba dugja, majd egy másik csatlakozót a mûszerfalon lévõbe csatlakoztat. Szinte ugyanabban a pillanatban érzem is, hogy a kormánykerék, és a pedálok is önálló életre kelnek.

-        Most már én vezetek! Tudsz lõni? Mert akkor csináld, amíg én hozok erõsítést! – villantja rám magabiztos mosolyát.

Rá bízom a vezetést, de azonnal felvilágosítom:

-        Tudnék, ha lenne fegyverem. Foglalkozz a vezetéssel, és próbálj nem túl éles kanyarokat venni. Akkor elintézem a többit.

Lehunyom a szemem, és egyetlen mély lélegzetvétel idejéig végigveszem a ’fegyver táram’. Mivel van a zsebemben némi víz, a varázslataim segítségével ebbõl se perc alatt robbanást tudok létrehozni. Nem is figyelem, hogy Mágus hogyan reagál rá, csak egyszerûen kinyitom az ajtót, kihajolok, kidobom az üveg vizet, majd rövid varázslattal elbontom a folyadékot atomjaira, és utolsó simításként szikrát küldök a robbanó elegybe. A robbanás megroppantja a limuzin futómûvét, ami így nekisodródik egy villanyoszlopnak. Ennek sanyi. Visszahuppanok a kormány mögé, és próbálok levegõhöz jutni, hogy a szívem benn maradjon a bordáim mögött.

-         Wow! Elismerésem! – hallom meg az ismeretlen méltányoló füttyentését. - Ez eléggé hatékony volt! Nekem még kellett volna kb. fél perc, mire megfingatom õket...! – vizslató tekintete rám tapad. Tudom, hogy rigger, és a kocsi is olyan manõvereket hajt végre, hogy be kell látnom, ügyes sofõr, de kissé ódzkodok a gondolattól, hogy semennyire nem figyel az útra. - De nincs vége ám, szivi! Még van rajtunk kettõ! Még jó, hogy a start szekvenciákat nem állítottam le, és már úton vannak a madaraim! – szinte nem is hallom meg, mit mond, mert a ’szivi’ szónál leragadok, és rideg pillantást vetek rá. Ez az a szó, ami hallatán a halálos ítéletet szoktam kimondani az emberekre.

-        Ahham, még jó, hogy megcsináltad… – gúnyolódok, majd mélyen beszívom a levegõt a tüdõmbe. – Menjünk a Redmond pusztulatba! Ott van pár ismerõsöm, és a bandák területére nem szeretik betenni a lábukat a cégkutyák.

Mágus tekintete rezzenéstelen, és szenvtelen. Ajkain provokáló vigyor jelenik meg.

-        Redmond? Az még odébb van, addig muszáj lesz szétkapnom õket, vagy õk szednek szét minket! Még kell tíz másodperc, hogy ideérjenek a gépek!

Ahogy ezt kimondja, máris meghallom a géppuskák szokásos ugatását. A nagysebességû töltények belecsapódnak a páncélozott jármû hátuljába, és ezzel kibillentik az egyensúlyából. Rémülten megkapaszkodok a kormányban, de az még mindig önállóan mozog, így kicsúszik az ujjaim közül. Kénytelen vagyok a felettem lévõ majrévasba kapaszkodni.

-        A francba…! – morgom, majd meglátok egy hajtûkanyart elõttünk, és rámutatok. – Oda! Hajts be oda! Nyerek egy kis idõt magunknak! – kimászok a leeresztett ablakon, és megpróbálok megkapaszkodni a tetõben. A kocsi a vártnál élesebben kanyarodik, és érzem, hogy a lendület simán kivinne az ablakon, hacsak nem kapná el a lábamat Mágus. Az érintése kifejezetten kellemetlenül érint, de most szükséges volt, így majd késõbb számolok vele.

-        Ez meleg volt, szivi! – üvölti, de az utolsó szót már csak sejtem, mert újabb kocsi ér szomorú véget egy hatalmas robbanásban. Éppen ennyi idõ kell számomra, hogy elmondjak magunkra egy álcázó varázsigét. Mire visszahuppanok az ülésbe, már teljes csend borult ránk. Gyorsan megszabadulok az engem tapperoló kéztõl, majd komolyan a fiú szemébe nézek, bár õ csak lassabban néz rám. Némán formálom ajkaimmal a szót: fék, és nyomatékosításként a szám elé teszem a mutatóujjamat. Ha sikerül, akkor a környéken lévõ maradék katona nem fog minket észrevenni, és simán elmennek mellettünk.

Viszont már nem bírom sokáig fenntartani a varázslatot. A varázs összeomlik, én pedig hamuszürkén, levegõ után kapkodva simulok az ülésembe. Már hallom a kis drone-ok zúgását a fejünk felett. Ez megnyugtató. Próbálok valamit mondani, de csak halandzsa jön ki belõlem.

-        Mi a baj, szivi? – magamon érzem a fiú tekintetét. Talán tényleg aggódik értem. – Nehogy elpatkolj itt nekem! – a furgon lassú mozgásba kezd, és érzem, hogy Mágus ujjai a csuklómat érintik. – Basszus, majd kiugrik a szíved a helyérõl! Mi a faszt csináltál magaddal?! És még egy kibaszott elsõsegély dobozunk sincs! – össze-vissza dobál mindent a kocsiban, de eredménytelenül.

-        Ha még egyszer szivinek szólítasz, utána már csak keresztapa lehetsz – szuszogom minden erõmet beleadva, és próbálok valami kényelmesebb pozitúrát felvenni az ülésben. – Nyugi, csak elfáradtam kicsit. Figyeld nyugodtan az utat. Én jól leszek.

A fiú megkönnyebbülten rám vigyorog. Mintha még egy apró sóhajt is hallottam volna. Úgy tûnik tényleg aggódott amiatt, hogy mellette adom be a kulcsot.

-        Nincs is neked semmi bajod, szívem! Csak szimulálsz itt nekem! Amúgy meg, ha lettél volna olyan udvarias, és kedves, mint amilyen például én is voltam, nem kellene, hogy "szivinek" szólítsalak, mert tudnám a nevedet! – csipkelõdéssel palástolja, mennyire megnyugtatta, hogy meg tudtam szólalni. – Nah, javaslom, hogy menjünk vissza a kamionomra, aztán húzzunk ki a város határába, ott meg majd kitalálunk valamit!

-        Oké – bár minden izmom tiltakozik ellene, felülök rendesen. – Hart vagyok – eresztek meg egy gyors bemutatkozást, aztán gyorsan terelek is. – Rohadt Yamatetsusok. Sosem szerettem varázsolni...

-        Hát, akkor ne tedd! – megvetõ hanglejtésébõl sikerül leszûrnöm, hogy nem igazán csípi a varázshasználókat. – Ennyi erõvel komoly dolgokat is tudnál csinálni! És kevéssé fárasztó, meg hatékonyabb! Amúgy mi bajod volt neked a Yamatetsu-val? Amúgy meg csak szólok, hogy ne lepõdj meg: nekem is van egy Yamatetsu drone-om, de ez nem jelenti azt, hogy szeretem õket!

-        Csak egy szimpla árnyvadászat volt... Megkértek, mentem, ennyi – ezzel le is zárom a témát. Kezemet a combomra teszem, és próbálok pihenni.