Végiggyalogolok az egész tetves kertvároson, aztán rájövök, hogy tulajdonképpen nincs itt egyetlen nyomorult hely sem, ahová bemehetnék és kidühönghetném magam. Az edzõteremig is minimum be kell mennem a városba, az meg most nem a legjobb ötlet hogy emberek között legyek. Valakinek még szét találom verni a fejét, csak mert szõkének és kékszemûnek született.

Persze hiába látok jelenleg vöröset a méregtõl eszemben sincs mással kefélni. Még lehet, hogy is tenném, amilyen kedvem van, de senki se érne fel az én Leo-val.

Ez a gondolat valamennyire vissza is fog, talán büszkeség? Vagy mert egy részem valahol tudja, hogy az egész hülye cécó ellenére õ még mindig az én Leo-m?

Mindegy. Most semmi kedvem itt szarakodni. Keresek egy edzõtermet, boxra van szükségem. Lehetõleg homokzsákkal, hogy mindenki egyben maradjon…

***

Az alvás kimerül pár órában, a motel ágya olyan, hogy akár a padlón is sátrat verhettem volna, így már korán összeszedem a holmim és hazaindulok. Nem fogok taxit, inkább gyalog teszem meg a majdnem egy órát a lakónegyedig.

A reggelek mindig eszembe jutatják miért is gyûlölöm annyira a szomszédokat. Sorban integetnek a szülök amerre csak elhaladok, vagy újságot olvasva, köntösben ülnek a verandára állított hintaszékben, vagy a porontyaikat zavarják iskolába.

Hirtelen nem is tudom mi zavar ebben a legjobban. Mi az, ami olyan visszataszító, hogy emiatt így hazavágjam magam a bogaramnál. Mert hazavágtam, az tuti, de hogy nem fogok nyalizni a bocsánatért, az is tuti. Igazam van, tudom.

Itt fogok megbolondulni, ha nem találok valami normális hobbit. De egy ilyen helyen??

Járjak minigolfozni? Fehér vászonnadrágban, papucscipõben? Egy nagy lófaszt!

Átlépem a cseszett fehér kerítést, ahhoz ugyan fölösleges a kulcsa, mikor alig haladja meg a fél métert, majd fel a három lépcsõfokon a verandára. Elõkotrom a kulcsom, bele a zárba… de nem megy.

Homlokráncolva próbálkozom megint, majd a kilincscsel is, mikor feltûnik, hogy a zár új. Nem az az ezüstszínû amilyen volt, hanem ólomszürke. Mi franc ez?

Leo… meg fogom fojtani…! Esküszöm kitekerem a nyakát!

Ingerülten elõkaparom az egyik késemet, vagyis az egyetlent, amit magamnál hordok, mert a kedvenceim sajnos kiesnek a legális méret listájából. Senki sem szaladgálhat Rambó pengével, ha nincs rá engedélye, vagy legalább egy mutatós katonai bilétája.

Egy rúgás, zár megremeg. Kettõ, reped a tok. Három… reped az ajtó. Négy, és bamm,bedõlt az egész kibaszott ajtókeret

Az én házamban ilyet max bombával lehetett volna elérni.

Becsörtetek a nappaliba, egybõl szemben találom magam Leo-val aki persze kurvára elégedett fejjel borozgat.

- Ez meg még is mi a fasz volt bogaram?! - kiabálom az ajtó felé intve.

- Csak tesztelni akartam valóban olyan egyszerû-e betörni, mint ahogy említetted… ahogy hallottam nem. – mondja nyugodtan, lapozgatva az újságját.

Nekem meg lassan füstölni fog a fülem, mint abban a hülye rajzfilmben, amit a kölykökkel kellett néznem.

Nem tudom mi lett volna a következõ, amit a fejéhez vágok, ha nem szúrom ki a kanapén heverõ alakot. Majdnem két éve volt, de azért nem változott annyit, hogy ne ismerném fel azonnal Aident. - Õ mit keres itt?

- Gondoltam meghívom. Úgyis nehezményezted, hogy olyan messze van, elvégre olyan sok izgalmas dolgot tud csinálni a szájával…

Hallom a hangján, hogy rohadt nagy szarban vagyok. Tényleg komolyan gondolta, elhitte, hogy megcsalnám? Pont egy ilyen kis kurvával?

Rosszabb a helyzetünk mint hittem… és ahogy rám néz azokkal a jeges szemekkel, valami mélyen szorítani kezd a mellkasomban.

- Mondjuk… a járás nem megy neki úgy, mint régen. De ettõl függetlenül, ha földszinti motelszobát kerestek szerintem nincs akadály.

- Leo… figyelj… én…

- Nem, te figyelj! – szakít félbe a konyhapultra könyökölve - Megöregedtem. Én már nem akarok izgalmakat, nekem nem megy már a bujkálás, a kémkedés, a drámák és legfõképp ez az egész… amit tegnap este lemûveltél… nekem az sok. Én megértem, hogy kivan a faszod is, de ha ezt idõben mondod, nem fajulunk el idáig. Nem szedjük szét a fél házat, nem rémíted el a gyerekeket. – mered rám jelentõségteljesen - A kölykök rettegnek tõled és csak sírva tudtak elaludni. Nekimentél az egyiknek, és ki tudja mit csináltál volna még vele, ha én nem vagyok itt. Olyan voltál, mint az apád… csak alkohol nélkül. Egy ártatlan kisgyerekre vetítetted ki a saját dühödet. Egy olyanra, aki szeretett téged. 

Az nyilván nem vigasztalná meg, hogy csak kidobni akartam õket, nem megütni, de próba szerencse.

- Jó, de…

- Nem jó, nincs de! Malcolm, én gyereket akarok. Öreg vagyok, érted? – kezd hadonászni - Szeretnék egy babát, ami az enyém… hogy számítsak rád így? Mi lesz, ha mondjuk sírna…majd földhöz vered? 

Most totál paff lettem, de még azt sem hagyja, hogy megszólaljak, csak nyomja a szöveget.

És mi az, hogy öreg?! Milyen baba?! Eddig nem volt szó semmilyen babáról! És mégis mit akar? Örökbe fogadni? Nem, nem, azt mondta saját… akkor szerez egy csajt és megdugja?

Na, azt nem. Elõbb herélem ki, mint hogy az a farok vaginába kerüljön!

- Meghallgatnál legalább?

- Nem. Nem érdekel a mondandód. – int komoran - Befejeztük. 

Mi…?

Kiszalad belõlem a méreg. Ezt kurvára nem gondolhatja komolyan… Aiden miatt? Csak mert bedobtam egy nevet? Mert vitatkoztunk?

- Én szeretlek. – mondom az elsõt, ami eszembe jut. Fura, de sohasem gondoltam arra, hogy kettõnknek vége lehet.

- Én is. Ezért engedlek el. – biccent, mintha magát bíztatná, de a tekintete határozott, kemény - A hátsó, fegyveres szobádban összecsomagoltam neked a dolgaid. Igazából még lenne két napod, de erre az idõre nyugalomra van szükségem.

És amire nekem van szükségem? Miért mindig csak az számít amit õ akar? És én vagyok a brutális vadállat, mert kiakadtam? Hát a picsába is… - Most szakítunk?

- Nem tudom… át kell gondolnom. És béranyát is kell találnom. 

A második mondat teljes értelmetlenségével el is siklik a fülem mellet, ahogy a kanapéra nézek. A srác lába véres…

- És… mi a baj Aiden lábával? – hogy is került ide? És… - Egyáltalán mit kezdjek vele?

- Vidd el és állítsd el a vérzését mielõtt megdugod. Át van neki lõve a bokája… Egyébként én a helyedbe vigyáznék, szerintem  már HÍV fertõzött…

- Mi van?

Megbuggyant. Betett neki a bor, vagy beszívott valamit, míg nem voltam itthon.

Hogy a francba hozta ide Aident New Yorkból? Helikopterrel? De minek?! Tudhatta, hogy nem megyek vissza az Államokba csak, hogy megdugjam! Ahgrr…!

Hirtelen felmarkolja a fegyvert az asztalról és Aidenre szegezve meghúzza a ravaszt. Még célt sem ért a golyó, de már biztosra tudom, hogy megbuggyant, majd az ólom lyukat üt a talpán és áthalad a lábfején. Szerencsétlenségére bármivel is ütötték ki, a fájdalom észhez téríti és üvölteni kezd kínjában.

Leo ijesztõ mosollyal nézi, utoljára akkor láttam így mosolyogni, mikor a CIA kihallgató szobájában színészkedett.

- Te nem vagy normális! - meredek rá teljes átéléssel.

Jobb is lesz, ha eltûnök mielõtt megint én húzom a rövidebbet. Lelõni nem fogom, úgyhogy fenyegetni hiábavaló lenne. Összeszedem a táskát amit bepakoltam, majd csekkolom a kocsiban, bár a súlyából ítélve minden fontosabb benne van, ami meg nem, majd megveszem. A nappaliból felkanalazom Aident, fél kézzel tartom a súlyát, mert lábra állni ugye nem tud, így csak botorkálva haladunk, míg el nem érünk a felhajtón parkoló kocsiig. Bedöntöm a hátsó ülésre és a kocsit egy cseppet sem kímélve vágom be az ajtót, pedig legszívesebben tõbõl kitépném az egészet…

***

A kórházból kilépve mélyen letüdõzöm a fertõtlenítõ-mentes levegõt. Hogy én mennyire rühellem a kórházakat, a sok beteg emberrel meg fura szagokkal együtt!

Az utóbbi másfél hétben viszont – Leo-nak hála - többet voltam bent, mint terepen. Aident megmûtötték és mint kiderült kurva nagy szerencséje volt. Magamban elgondolkodtam rajta, hogy vajon Leo direkt így célzott-e, de nem hiszem, hogy szándékos a kisebb kárt választotta, célozni meg amúgy se tud.

Persze a cechet én állom a kórházban, sõt még egy ápolót is kellett fogadnom a srác mellé – szintén az én kontómra. Most már Aiden is tudja, hogy nem haltam meg a sitten, de jelenleg annyira be van szarva Leotól, hogy még kórházba sem akart menni, végül csak elnyögött egy „rablást” a dokinak, az meg ferde szemmel méregette. De ez is letudva, jöhet a következõ menet.

Az ideiglenes lakásban mindenfelé papírok, dossziék hevernek. A táskában amit Leo csomagolt, találtam egy mappát, pontosan olyat amilyenben régen a megbízásokat kaptam, csakhogy ebben nem egy meló volt, hanem bõ tíz.

Míg Aident pesztráltam összegyûjtöttem róluk az infókat, de még mindig nem véglegesítettem a terveket. Nincs kedvem elhagyni a várost, mert azzal sokkal messzebb kerülnék Leotól. Azóta együtt vagyunk, hogy elraboltam, kivéve azt a négy hónap börtönt, most meg az állam két végében leszünk.

A mobillal szemezek, de a picsába is hallani akarom a hangját, mielõtt lelépek innen.

Õ nem hívott eddig és én sem õt, de már kurvára hiányzik az olasz akcentusa. Mint narkósnak a drog, pedig minden idegszálammal igyekeztem kerülni az érzést. Nem megyek vissza, azzal beismerném, hogy tévedtem, olyan lenne mit egy bocsánatkérés, csúszva-mászva, az pedig kizárt.

Végül csak felkapom azt a rohadt telefont és lenyomom a gyorshívót.

Kicsöng…

Kicsöng… kicsöng… és még ötször kicsöng mikor végre felveszi, de nem szól bele.

- Hello bogaram. – töröm meg végül az elnyúló csendet.

Szólalj már meg a francba is!

- Szia. – mondja végül – Jól szórakozol?

- Most indulok, csak… meg akartam kérdezni honnan vannak az akták?

- Lucyéktól. Nekik túl sok a meló.

- Jó. – bólintok.

Megint beáll a kuss, csak a nyugodt szuszogást lehet hallani a vonal másik végérõl.

Mit csinálhat most? A kanapénkon hever és olvas? Vagy a konyhapultnál eszi azt a paradicsomszószos spagettit, amit olyan izgatóan tud felcsavarni a villára?

- Hogy vannak a kölykök? – kérdezem aztán.

- Tényleg érdekel Malcolm?

- Nem igazán... – …csak a hangod akarom hallani, hogy a frac essen beléd!

- Helyben vagyunk. – sóhajt és ahogy megmozdul, meghallom  azt a jellegzetes nyikorgást és kis híján elmosolyodom.

Az ágyon fekszik. A legutóbbi hancúr során kilazult a csavar a lábban és még nem hoztam rendben.

A fenébe, miért hiányzik ennyire? Megõrülök érte, de amilyen higgadt még azt a szexi akcentust is elrejti elõlem.

- Küldtem egy mailt. Ha megnyitod a gépeden, törli a kódolást. – kezdem, hátha erre megenyhül kicsit, nem mintha engedmény lenne egyszerûen csak jobb ha addig nézi meg a sorozatát, míg nem vagyok otthon, akkor nem lesz feszkó.

- Vettem egy új gépet. – vágja be, mire összeszorulnak az ajkaim.

- Akkor jó szórakozást bogaram.

- Neked is édes. – és leteszi.

Egy percig még némán meredek a kijelzõre, majd behajítom a táskába a többi cucc mellé. Nem érek rá ezzel szarozni. Végre azt csinálhatom, amiben a legjobb vagyok, nem kell, hogy elterelje a figyelmem. Addig is megvoltam, míg nem csöppent az életembe, hát most is kihúzom ameddig kell. Bár még nem tudom mi lesz ha elvégeztem a melót, pontosabban hetet, mert a hárommal nem stimmel valami, sanszos, hogy egy bosszú-gyilkosság lenne, én meg nem nyírok olyan faszit, aki annyit tett hogy félrekefélt.

Maradt hét megbízás, de elõbb még szerzek egy kocsit. Egy rendes kocsit, néhány göncöt, hamis papírokat, aztán indulhat a vadászat…

***

- Max hallasz? Ha otthon vagy vedd fel, mert szétrúgom a segged ha nekem kell felmennem! – morgok a hangpostára, cseppet sem jókedvûen.

Egyre volt megbeszélve a találka, lassan negyed kettõ lesz és még mindig nem tolta haza a valagát. Az utolsó üzenet amit váltottunk nagy sietve kb. fél nappal ezelõtt volt, mikor állítólag talált valamit a könyvtár elektronikus archívumát feltörve, ami érdekelhetne. Ha megint leragadt valami hülyeségnél, vagy a könyvtáros kiscsajt fûzi, megölöm.

Újra csörgetem, de megint semmi. Kurva jó!

Kiszállok a kocsiból, majd csörtetve bemegyek a könyvtár félig megvilágított helyiségébe. A szolid barna lány tartózkodón végigmér, de nem mosolygok rá, hogy oldjam a helyzetet, a hangulata épp hidegen hagy.

- Egy srácot keresek, a neve Max. Tegnap és ma is itt volt. Fehér, szemüveges, ötszínû haj. – adok személyleírás.

A nõ rögtön bólogat is. – Már jó ideje elment ebédelni, de még nem jött vissza. Itt hagyott néhány dolgot, azt betettem a pultba.

Homlokráncolva várom, hogy elõvegye, egy kupac mappa, a mobilja, plusz egy fekete válltáska.

Na, nem. Ki van zárva, hogy Max hazament volna a laptopja meg a mobilja nélkül. Ez a két dolog olyan neki, mint az étel meg a szex: létfontosságú.

- Azt mondta visszajön? – kérdezem a könyvtárost.

- Igen. Annyit mondott kiugrik egy szendvicsre, és addig vigyázzak a holmijára.

- Nem mondta hová? – faggatom tovább.

- Nem. – aggodalmas tekintet – Csak nem történt vele valami?

- Hát arra én is kurvára kíváncsi lennék! De a cuccát elviszem. – markolom fel és minden további bájcsevejt megelõzve kisétálok innen.

A nyakam szinte bizsereg a rossz elõérzettõl, pedig nem szoktam ideges lenni. Most sem vagyok az, de jó lenne tudni hová tûnt Max. Nagyon remélem, hogy nem csinált semmi marhaságot, mert nem örülnék neki ha az én kezemen száradna a dolog.

Eleve fel sem kellett volna hívnom. Két éve, a Parkins ügy lezárása után milliomosként kezdhetett új életet, de persze ahogy õ is mondta, egy kis törvénytelenség még nem árthat, fõleg ha el sem kapják. Hát merem remélni most sem kapták el…

A kocsiból újra próbálkozom, az otthoni számát hívom, de ott is csak a rögzítõ kapcsol, ezért a kezembe veszek a mobilját, a laptopot meg minden kacatot, hogy átnézzem. Az utolsó célszemély, a legbonyolultabb ügy, ezért is hagytam a végére.

A pasas – Eluterio Logroño - egy amolyan díler, de nem tudni pontosan miben utazik, mert bárhonnan szereztem is infót, mindenhonnan más jött le: drog, fegyver, régiségek, órák, még olyat is hallottam, hogy államtitkokkal üzletel, de ez csak másodkézbõl származó pletyka.

Viszont a pasi egy kibaszott szellem. És Max talált róla valamit.

Picsába!

Átlapozom a mobilját, a híváslistán én vagyok az utolsó és ahogy az üzeneteire kattintok egy piszkozat ugrik be. Az én nevemre címezve, de úgy tûnik nem küldte el.

Vagy csak akarta, de nem volt rá lehetõsége…

Megnyitom és egy videót találok benne. Ahogy elindul a kép, még jobban elkomorulok. Max épp rohan valami, vagy valaki elõl, a mobil kamerája közel az arcához vesz, de a kép mindenfelé ugrál.

„Malcolm a nyomomban vannak… ketten… Basszus el fognak kapni öreg! Figyelj nincs idõm magyarázni… a papírokban... de ezek a fickók követtek… asszem’ elbasztam valamit vagy belemásztam a dologba, de majdnem összeállt oké? Az az ürge… valami köze van Parkinshoz… utálták egymás… állítólag haverok voltak, de az üzlet betett nekik. Figyelj, a fazon el akar kapni… lelõhettek volna, de kérdeztek. Lécci ne hagyj benne a szarban!... Eskü ingyen gályázok neked a halálomig…!”

A video megszakad ott, mikor elfordítja az arcától. Vaskos káromkodás közepette vágok rá a kormányra egyszer, majd még egyszer. A jó büdös picsába!

A videót két órája készült, vagyis ha tényleg nem nyírták ki, akkor beszélt. Ismerem Maxet, tudom, hogy beszél, de õ nem is tudja hol éltem szóval a kanadai dolog még mindig titok. A mostani lakásomról viszont tudott, szóval az már nem opció, hogy oda visszamenjek.

Számba veszem mi az amit magammal hoztam. A laptop itt van, plusz néhány könnyen elrejthetõ stukker. Csak egy csinos kis gépfegyver meg néhány gönc maradt a lakásban, az nem fog hiányozni, de hogyan tovább?

A következõ egy órában átpörgetem a papírokat, amiket Max kinyomtatott az archívumból. Mind homályos utalás, vallomásokról, meg lehetséges magyarázatokról, de az legalább kiderül, hogy a pasas drogban, meg mûkincsekben utazik.

És találok még egy paksamétát, amiben egy nagy fotó is helyet kapott.

Parkinst utoljára fültõl fülig átvágott torokkal láttam, az a fazon sokkal jobban állt neki, mint az, ami ezen a fotón, sokkal korábbról van. Itt nagyban pókereznek valami kaszinóban Logroñoval, de a szöveghez gõzöm sincs hogy kezdjek hozzá, ráadásul Maxet sem tudom hol a búbánatban keressem egyenlõre.

Persze rögtön eszembe jut Leo, aki most gyûlöl és megvet és éli a boldog idilli életét otthon. Bizonyára jól elvan, így, hogy nem zavarom, kedvére gyûjtheti be a kertváros összes porontyát meg maratonozhat a sorozatából, de nekem most marhára szükségem lenne arra hogy lenyugodjak és tiszta fejjel gondoljam át a dolgokat.

Még azelõtt csöng ki a telefonom, hogy átgondolnám, már több mint három hete nem beszéltünk. Azután a lehangoló telefon után mit mondhattam volna neki? Semmit.

- Malcolm? – szól bele pár másodperc után.

- Én vagyok Leo. – mondom kicsit megkönnyebbülten, hogy végre hallom a hangját.

Basszus, kurvára hiányzik, fõleg éjszakánként, mikor üres az ágyam és nem érzem az illatát. Merthogy azóta üres az ágyam, hogy eljöttem otthonról.

- Szia.

- Szia.

És megint paff. Ez van, a mobil nem a legjobb egy komoly dumcsizásra.

- Hogy megy az étterem? – váltok egy biztonságosabb témára.

- Felvettem egy új séfet. – válaszol rögtön.

- És bevált?

- Articsóka helyett a pincércsaj díszkaktuszát szolgálta fel. Szerinted beválik? – gúnyolódik.

Kuncogva döntöm hátra a fejem, a kocsi bõrhuzatát bámulva. Majdnem kibököm, hogy mennyire hiányzik és talán levágunk egy izgató telefonszexet, de nagyjából rám csapná a telefont és ennyi is lenne. Mr. Önuralom azt sem bánná ha soha nem lenne szex.

- Majd kihajítom, ha hazamentem. – mosolygok fanyarul a visszapillantóba. Persze nyilván Leo is kidobja, de ez eddig az én reszortom volt, már be van rögzülve.

Csak azt ajánlom, hogy a késeimhez egyik majom se nyúljon!

- Nálad minden rendben? – jön a kérdés, abszolút semleges hangon. Mint egy jégtömb…

- Kurvára nem. – szalad ki, mielõtt átgondolnám jó ötlet-e.

- Mi történt?

- A rövid vagy a hosszú verziót akarod bogaram? – a hangom negédes, nem mintha annyira érdekelné, hisz kidobott, hogy csináljak amit akarok!

- A rövidet szívem. – hosszan elhúzza az „í” betût, hogy szabályosan a bõrömön érzem a karcolását.

- Elakadtam a megbízással, valaki rám pályázik, Maxet elrabolták és gõzöm sincs hol van.

Hosszú, jelentõségteljes csend. Vajon azon gondolkodik, hogy még mennyi ideig leszek el?

Legszívesebben rohannék hozzá, mint egy idióta és addig csókolnám, míg elõ nem jön az olasz akcentusa, aztán veszekednék vele, letépnénk egymás ruháját és egész délután szeretkeznénk a ház összes használható felületén.

- Miért rabolták el Maxet? – vált át szakmaira.

Nocsak, még mindig benne van a zsaruvér?

- Infókat gyûjtött nekem és úgy tûnik belenyúlt a mézes bödönbe. A jegyzeteit eljuttatta hozzám, de a fele - a jobbik fele - olaszul van. – morgom kelletlenül - kibaszott maffiózók, de rühellem õket! – Nem kereshetem a srácot míg nem tudok többet a fickóról. Tényleg, nem ismersz egy megbízható fazont, aki lefordítja nekem ezeket?

Mennyi idõnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy ex-bérgyilkos, akinek se érvényes személyazonossága, se társadalombiztosítása, se szavazójoga nincs, csak egy alig másfél éves halotti bizonyítványa, újra benne legye az iparban? Mennyi annak az esélye, hogy egy munkanélküli hacker, aki ráadásul még az elnök privát gépét, sõt a pentagonét is simán feltöri, éppen egy babazsúrra készüljön egy kibaszott kertvárosban?

És még csak nem is a saját kölykeim.

Három tejfölszõke szörnyeteg, kiköpött Leo klónok. Mikor elõször láttam õket, elsõ gondolatom az volt, hogy az én bogaramnak volt egy nem-meleg korszaka és felcsinálta a csajt. Ha Lucy váratlanul nem nyomja a képembe azt a Berettát, hogy nyomatékosan elmagyarázza, nem, nem feküdt össze Leoval, ráadásul a srácok apja is egy szakmabeli.

Komolyan… minden ex-bûnözõ a kanadai kertvárosban köt ki? Mi a fene vonz ide bennünket?

Még egyszer körülnézek és nem mondom, pofás helyet varázsolt Leo ebbõl a lepukkant krimóból. Egy barátságos, családbarát olasz éttermet.

A konyha csúcspontja egy eredeti falazott kemence, de úgy átlagban az egész konyha megéri a pénzét. Fényes, krómozott pultok, rozsdamentes acélkések, de a saját szettemet nem tartom a tucat között, mert rühellem ha bármelyik szakács hozzáér. Bár azóta nem próbálkoznak vele, mióta nagyon érzékletesen elmagyaráztam nekik, hogy ha rossz helyre nyúlkálnak a farkukból fogok tatárbifszteket csinálni. Azóta nyugi van, így hajnaltájt meg fõleg, csak az újra ismétlõdõ ritmust hallani ahogy Leo öklei belecsapódnak a tésztába, majd az enyémek is.

- Miért is kell nekem ezt csinálnom hajnali hat óra negyvenkét perckor, kedves  Malcolm Warlow? – morog egy sort püfölés közben.

Hogy miért? - Azért, mert a keresztgyerekeinknek születésnapja lesz.

- Igen, és?

- És szeretik a pizzát. – mondom morózusan, nekem magától értetõdõ az egész.

Belementünk ebbe a buliba, akkor legalább kaja legyen jó minõségû, ha már a társaság jó néhány vigyorgó kertvárosi seggfej lesz, akik csak a hokiról még a szaros életükrõl ömlengnek. Én meg közben gondolatban egyenként felnyársalom õket a pofás kis fehér deszkakerítésünkre. Legalább szebben mutatna és elijesztené akiket el kell.

- Igen… és? – firtatja tovább Leo, de tudom én mire megy ki a dolog.

Meg azt hogy miért ilyen álmos vasárnap reggel.

- És nem fogok egyedül szopni a konyhában, míg te épp el vagy foglalva az alvással, vagy az új buzi sorozatoddal. – vágom rá a nyomorult igazságot.

Nem hiszem el, hogy képes olyan szarságokat végignézni! Sõt, nem hogy végignézni, hanem azt választani helyettem!

- Az nem egy buzi sorozat, hanem egy nagyon, nagyon fontos társadalmi kritika, és nekem látnom kell, mert MEG KELL TUDNOM KI ÜL A TRÓNRA! – kiabálja teljes beleéléssel.

Mintha nem csak kitaláció lenne az egész. Egy vén fószer agyszüleménye, aki ahelyett hogy rendes melót keresett volna, repesztette a seggével a kanapét és összeírt mindent ami eszébe jutott. Az ájtatos népek meg viszik, mint az oroszok a kalasnyikovot.

Sóhajtva nézek rá, de mit tehetnék? Semmi kedvem veszekedni, pedig imádok vele vitatkozni, legalább annyira mint szexelni és legalább olyan élvezettel. Az a szexis olasz akcetusa… de ezt a témát már hússzor átrágtuk.

Gyors csókot nyomok a szájára mielõtt tényleg kitörne a harc a trónok harcáért és visszakanyarodok a pizza készítéshez.

A srácok szeretnek enni és bírnak is rendesen. Mind szõke, de szerencsére agyilag ez nem jellemzõ rájuk, pedig csak négy évesek.

- Nem is értem mikor lettél te ennyire családcentrikus… - morog kis szünet után.

Komoran ránézek, de õ a tésztát fixírozza. -            Én nem vagyok az.

Mosolyogva bólogat, hogy rohadna meg, de nem kezd veszekedni, nehogy nekem legyen jó, mi?

De akkor sincs igaza. Mit kellett volna tennem a kölykökkel? Megkötözve bevágni a csomagtartóba míg hazaérünk az ovitól? Hát hogyne… a csomagtérben lapuló érzékeny mûszerek tuti megköszöntek volna három kötözött sonkát, a dobhártyám meg még gratulál is mellé. Leo meg még furább velük, mintha az övéi lennének pedig csak kölykök. Van belõlük a világon bõven, minden színben és fazonban, válogathat amennyit akar, de õ pont a szomszéd utcából szúrta ki az ikreket akik így majdnem mindig nálunk lógnak.

A kertvárosi családi házunkban, ahol programozható locsoló öntözi a gyepet meg a rózsabokrokat.

Hát… nem egészen így képzeltem el az életem. Néha nem tudom panaszkodjak-e, vagy velem van a gond, hogy nem tetszik ez az egész? Én vagyok ennyire elcseszve, mert Leo láthatóan boldog és én azt akarom hogy boldog legyen, ezért is tartom az ütemtervet ameddig bírom.

Azért a mosolyért megéri tûrni amivel most is bámul, erre mondják hogy a fellegekben jár, asszem. Ha az ágyban néz így rám, meztelenül, már tudom hogy remek éjszakám lesz. De hajnalban, fõzõcskézés közben valahogy furának hat ez a gyöngédség tõle, mert ritkán ereszti le a reteszt.

- Mi van bogaram, mit nézel? – fordulok felé felvont szemöldökkel - Gyúrjál, magától nem áll össze a tészta.

- Lisztes az arcod. – mosolyog.

- Már hogy lenne liszte…

Paff. Éppen csak sikerült becsuknom a szemem, hogy legalább abba ne menjen bele. De a szám az többet kapott a lisztbõl mint a tészta, merthogy épp nyitva volt. Leo meg persze röhög, mint a fakutya, de én tudok valamit amit õ nem és ami garantáltan lelohasztja a jókedvét.

Ó igen, légy üdvözölve békés szombat esték, amitõl fél éve megfosztott a sorozatdömping!

- Nevess csak, majd nem fogsz. – mondom komoly képpel.

- Miért, mit fogsz tenni? – fagy le lassan a mosolya.

Édes az élet… ahogy a bosszú lesz. - Lekódolom az HBO-t. 

A képe megérne egy elõfizetett csatorna tíz éves díját. Az a komoly kép, a pánik a szemében…

- Ne haragudj, ÉN NEM ÚGY GONDOLTAM! - kezdi gyorsan letörölni rólam a lisztet - Kérlek!

- Majd még eldöntöm. – vagyis le lesz kódolva, kivéve, ha úgy döntök, hogy nem, de hát… - Jelenleg ott tartok, hogy lekódolom. A gépedet már lekódoltam… tudod…

- Tudom – fújtat duzzogva.

Még mindig nem bocsátotta meg, de egész nap a rohadt gépét bújta, mikor meg hozzá akartam bújni elhúzódott, egy „ne már, még van húsz perc, most miattad nem hallottam mit mondott…” nyavalygással.

Egy nagy lófaszt! A szeretõmmel élek együtt nem egy tetves sorozattal!

Duzzogva püföli a tésztát, én hasonlóan elmélyedve nézem, ahogy a levegõs massza lassan, egyre lágyabbá válva közelít a tökéletes állaghoz. A jó kaja nagyon fontos, az amerikai átlag meg megeszi azt a szart amit bódékban árulnak.

Legyen egy bátor jelentkezõ, aki kiszámolja az amerikai nõk átlag súlyát? Jobb nekik ha nem lesz…

Csendben telnek a percek, már jó pár tál tele van mikor Leo ingerült nyögéssel belevágja az egyikbe az éppen csak megdolgozott tésztát. Most meg mi a franc baja van?

Lerángatja kötényét és dolgavégezettül indul fel a lépcsõn.

- Most hova mész?- - kiáltok utána mérgesen.

- Nem csinálom tovább ezt a szarságot! Inkább elfoglalom magam valami értelmessel! – ordít vissza.

Kurva jó! Menjél csak! De ha legközelebb bulit akar szervezni rendel a sarki kínaiból, mert az fix hogy én nem csinálom többet!

***

Jó pár órával késõbb végzek a konyhában, minden sütésre készen áll, én meg már nem akarok tésztát látni ebben az évben. Leo kényelmesen heverészik a kanapén mikor felérek. A nappali tágas, útra nyíló ablakain csak úgy ömlik be a napfény.

Egy mesterlövész innen játszva leszedne mindkettõnket. Még szerencse hogy Leopold Mordan már nem létezik, Malcolm Warlow meg feldobta a talpát. Milyen jó nekik.

- Nem úgy volt, hogy becsomagolod az ajándékot? – nézek rá fáradtan.

- Nem találtam meg azt, amit csomagolnom kéne. – jön a válasz, de el nem szakítaná a tekintetét az újságtól.

- Ott van hátul a száraz kamrában.

Végre méltóztatik felnézni, de mintha a fogát húznák közben. Sóhajtozva, nyígva nyomkodja a homlokát.

- Malcolm… a száraz raktárban csak hagymák, burgonya és egy indokolatlan M203-as gránátvetõ van.

Mintha nem tudnám és büszke is vagyok. Az étterem egyetlen szakasza ahová be vannak engedve a fegyvereim. Otthon egy egész szobát kaptak, itt meg csak egy ládát.

- Egy M203-as Gránátvetõ…

- Igen!

- Most lettek négy évesek. Normális gyerekek kisautót és barbikat és pónikat kapnak. Érzed a helyzet súlyát? – néz rám szúrósan.

Naná. - „A póni a kispicsáknak való. „Te is tudod, hogy folyton ezt hajtogatja Emily. Meg amúgy sem érdeklik õket a kisautók, ismered õket. Az egyetlen dolog ami lázba hozza õket, ha néha beviszem õket a hátsó szobába. 

Még szerencse hogy legalább normális kölykök. Még egyik sem próbált barbit rám tukmálni szerintem nincs is nekik, de össze tudnak rakni egy Berettát, mintha lego lenne. Lucy nyilván azzal a stukival mesél nekik.

Leo sértetten bújik vissza az újsága mögé. - Semmiképp sem kaphatják meg emberek elõtt. Ma is úgy van, hogy nálunk alszanak. Nagyon haragszol?

Errõl nem volt szó.

- Estére más programot terveztem.

- Azt a programot át tudod tolni máskorra is. Vagy elõrébb veheted pár órával. Vagy talán túlságosan is elfoglalt a programod másik fele? - vonja fel a szemöldökét, ajkai sarkában kis mosoly.

Naná, hogy elõbbre hoznám, de az a helyzet, hogy… - A programom nem ér rá jelenleg. Épp duzzog az HBO-ja miatt. 

- Nem duzzogna, ha nem tiltottad volna le! – vág vissza.

- Még nem tiltottam le. – lépdelek elé, finoman a selymes tincsek közé markolva húzom közelebb egy forró csókra. 

- Ha letiltod mehetsz és felhívhatod Aident… mert attól a naptól maximum a kanapén foglalhatsz helyet. – morog a csókba.

A kurva életbe! Miért nem lehet már túllépni rajta?

Még csak meg sem dugtam akkor éjszaka! Mi a francért emlegeti mindig?!

Nyilván, mert ma sem lesz semmi.

Ahogy máskor sem, mi?

***

A szülinapi zsúr nagyjából olyan amilyennek képzeltem.

Hangos, nagyon hangos és nagyjából itt az egész utca. Röhejesen néznek ki a vékony kis khaki nadrágjukban, rózsaszín kardigánban, egy szakajtó gyerekkel a sarkukba. Ezeknek a fickóknak úgy tûnik már ez a menõ. Felállítani a rekordot és azt mondani „hé haver, neked csak három van?”

Brandon, Bruce és Emily az ünnepeltek, legalább jól elvannak, egy ideig. Utána meg inkább elvonulnak rajzolni míg mi szóval tartjuk a vendégsereget és próbálom leépíteni a körülöttem zsongó kurvákat, de ragadnak mint méhek a lépre. Leo meg csak vigyorog, hogy cseszné meg!

- Ezt nektek rajzoltuk ajándékba! – közli Bruce felém nyújtva egy papírlapot.

Leteszem a pultra, majd felpakolom a kölyköket a bárszékekre, hogy emberi magasságban legyenek.

A rajz fura, senki sem hasonlít senkire, max a hajszín, de ennyi.

- Ez itt anya. - mutogat a papíron - Azért morcos, mert apa folyton elmegy. Ez itt apa. – Emily lenyúlja elõlük a rajzot és nagy szemekkel fordul felém - EZ ITT TE VAGY MALCOLM BÁCSI! 

- Milyen szép kerek fejet rajzoltatok Malcolm bácsinak. - vigyorog Leo kárörvendõn, mintha nem lenne így is elég jó ez a nap.

- Azért, mert õ nagyon okos. Csináltunk neki sok fegyvert, mert azzal véd meg mindenkit! Meg sok tetkót. Ez meg te vagy. – magyaráz tovább Brandon, én meg kicsit leakadtam, ugyanis nem emlékszem hogy lenne tetkóm. Hacsak nem a hegeket hívják annak, de ezek tényleg valami tetkófélét rajzoltak.

- Áh… és mik azok a madarak?

- Azok a sárkányaid. Malcolm bácsi meg a te férjed, úgyhogy neki meg csináltunk tetkókat, és a szemét is kifestettük feketére, nézzed!

Szóval férj, mi? Ez nem is olyan borzalmas. Rávigyorgok Leora is, hogy tudja odavagyok az én kis feleségemért.

Ez is az õ hibája, szívjon csak. Kell a kölykökkel hülyeséget nézetni, aztán ne csodálkozzon ha fáklyát csinálnak belõle.

- Ma biztos nálunk alszotok cicák? – veszi el a rajzot tõlük és kitûzi a többi mellé.

- Igen, mert anyáéknak megint dolguk van.  – bólogatnak.

Kurva jó éjszakánk lesz…

A cécó után már nagyon elegem van mindenbõl és mindenkibõl. Legszívesebben bezárkóznék valahová a fegyvereimmel, azokhoz értek a legjobban, ismerem õket az utolsó csavarig, ezek az emberek meg még mindig olyanok mintha egy másik bolygóról csöppentek volna ide. És amit nem értesz, az nyilván idegesít nem?

Elaltatom a kölyköket, ez valamennyire engem is lenyugtat, fõleg hogy egy TMP-t szerelhetek közben és miután kidõlnek, csinálok magamnak egy kis teát és végre, VÉGRE nyugiban, csendben ülhetek a kanapén.       

Úgy fél órával késõbb hallom az ajtó nyitódását, majd a kulcscsörgést, amikor ismét bezárja. Leo pedig hamarosan mellém lép, kb. ugyanolyan fáradtan mint én.

- A kölykök?

- Alszanak.

- Annyira csodálatos vagy… - suttog álmosan, elheveredve mellettem – Több, mint csodálatos. 

- Hiába hízelegsz, akkor is le fogom kódolni az HBO-t. – mosolygok magamban.

És megint az a mosoly. Amiért érdemes elviselni a sok szart amit máskülönben már rég borítottam volna.

Csakis Leo miatt érdemes bármit elviselni, azért hogy így nézzen rám, ilyen nyugodtan és boldogan. De még meddig?

Még egy hónapig? Évekig?

Mert az ki van zárva. Begolyóznék. Néha már így is viszket a tenyerem, hogy az övszíjamba vágjak egy stukkert és úgy menjek az étterembe melózni, de még azt sem lehet!

Leo áthajol rajtam és puhán megcsókol, semmit sem érzékelve a hangulatomból. Végigsimítok a hátán, hogy eltereljem a saját figyelmem és gyorsan visszazökkentsem az agyam a biztonságos mederbe, de valamiért nem megy olyan jól mint máskor.

Betett ez a nap.

Az, hogy egy rakás kertvárosi nyüzsgött körülöttünk, akik teljes naivitásban leleddzenek és le merném fogadni, hogy nem sok izgalom van az életükben és még negyven év múlva is ugyanazt a gyepet tapossák majd, csak járókerettel megspékelve.

- Hol vannak már megint Lucyék? – kérdezem halkan, magamhoz szorítva Leot.

Õ a nyakamhoz fúrja az arcát, elmerengve nézi a kandallóban táncoló tüzet.

Tényleg ennyire boldoggá teszi ez az egész? Nem hiányzik neki… nem hiányzik valami plusz?

Mert nekem kibaszottul hiányzik!

- Tudod, hogy néha kapnak egy-egy munkát, amit el kell végezni. Hasonlót, mint a tiéd. – mormogja halkan.

- És mi miért nem kapunk…? – lobbantom fel a gyújtóbomba kanócát, de úgy érzem ha most nem szólalok meg, felébredek negyven év múlva, járókerettel, remegõ kézzel, amivel lehetetlenség becélozni még egy helikoptert is, rövidtávú memóriával, hogy egyetlen bináris számsorozat se jusson eszembe többet és még az is megerõltetést okoz, hogy lefuttassak egy programot, nem hogy feltörjek egy szupertitkos fájlt.

Mi ez? Függõség? Õrület? Vagy szimplán egy rohadt nagy kapuzárási pánik?

Kívülrõl persze ugyanaz az álca mint mindig. A nyugodt, kiegyensúlyozott arc, de ennyi volt, csak azt nem tudom hogy tálaljam, mert a szar attól szar marad hogy szépen köríted.

- Nekünk már van munkánk. Étterem tulajdonosok vagyunk. – pillant fel rám Leo, én meg nagyot sóhajtva engedem ki másfél év frusztrációját – Malcolm…? 

- Elég volt Leo. Kurvára elegem van… ebbõl az egészbõl. – döntöm hátra a fejem, lecsukott szemmel.

- Mi…?

- Elegem van az étterembõl, a meleg családi fészekbõl, abból hogy a fegyvereimet csak ünnepnapokon láthatom. Unom adni a jófiút, bájologni a sok kurvával meg vigyorogni a kretén férjeiknek, utálom a kibaszott fehérkerítést, amit minden kóbor dög át tud ugrani, hányok az illatozó rózsabokroktól. Hiányzik az életem, minden. – nevetek fel keserûen – Francba, még az is hiányzik, hogy valaki meg akarjon ölni, mert akkor legalább lenne egy kis izgalom. De itt… - nézek Leo döbbent arcába most elõször - … itt lófasz sincs. És még csak nem is kiabálhatok, mert három kibaszott ragadvány kölyök húzza a lóbõrt odafent, akikhez semmi közöm és kurvára elegem van hogy egyetlen szabadnapom sincs tõlük, amikor ne kéne pesztrálnom valamelyiket, meg arra vigyázni hogy ne találjanak meg semmit amit sem kéne. Hiányzik a melóm, hiányzik hogy azt csináljam amiben jó vagyok, ahelyett hogy itt színészkedek mikor örömmel bemosnék egyet mindenkinek aki csak rám mosolyog.

Mintha kieresztették volna a szelepet, ami rég eltömítõdött, semmit sem tudok és nem is akarok visszatartani. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, kis híján elmosolyodom az érzésre, de elég ránéznem Leo riadt arcára hogy elszálljon a jókedvem.

Csak jó néhány próbálkozás után tud megszólalni, úgy tûnik az a hatalmas hangja most nincs sehol.

- De… Malcolm… te szereted a srácokat. – nyögi ki nagy nehezen feltérdelve mellettem a kanapén.

- Bogaram… ezek a porontyok elszívják elõlem a levegõt is. – mondom lassan – Nincs egy nyûgmentes napom mióta állandóan itt lógnak a kis vakarékok. Nem az én kölykeim, akkor meg minek kéne játszanom az apucit? Azt mondtad nem a tieid, akkor meg?

- Õk szeretnek téged. – mered rám nagy szemekkel – Te vagy a keresztapjuk meg én és Lucy a barátunk.

- Egy nagy lófaszt, vagyok én a keresztapjuk! Te vagy az, mert elvállaltad, aztán meg átragadt rám is, Lucy meg a te barátod nem az enyém. Ha jól emlékszem elsõ találkozásunkkor fegyvert nyomott a képembe. – vágom rá ingerülten.

- Te is fegyvert nyomtál az én képembe most meg még is szeretsz! – sivít vissza, egyenlõre még fojtott hangon, de érzem én, hogy ebbõl hatalmas veszekedés lesz. Még jó hogy nem a konyhában vagyunk, tányérközelben.

- De csak téged! Nem a hülye szomszédokat, nem Lucyt, nem a kölyköket, csak téged. És unom már hogy átjáróház lett az otthonunkból, a biztonság meg a nulla alatt szintet súrolja közben. Mi a fasznak az a deszkakerítés mikor simán átlépem, ki se kell nyitnom a kaput, hogy kimenjek?

- Mi bajod van a kerítéssel?! Eddig semmit sem szóltál!? Miért nem mondtad, hogy cseréjük le?

- Persze! Prímán mutatna egy acélhálós, titán záras kerítés a rózsabokrok mellett! – nevetek minden öröm nélkül, de már nálam is felment a pumpa – Tegyünk még ki eléje Welcome Home lábtörlõt is hogy teljes legye a kép!

- Megbeszélhettük volna, ha valamit nem tetszik, de te nem mondtál semmit! – csap rá a combomra, amitõl felszisszenek, de meg sem mozdulok.

- Bogaram, láttad hol éltem eddig?! Szerinted olyan házra vágytam, ahol a szomszédok beintegethetnek az ablakom?! A minimum lett volna a kívülrõl átláthatatlan üveg, meg egy triplazáras ajtó, de ez… - mutatok füstölögve a bejárati ajtóra - … csak bele kell rúgni és leszáll a helyérõl!

- De ez itt a kertváros, senki sem akar betörni hozzánk!

- Hát éppen ez az! – csapok a kanapé karfájára, hogy belereccsen - Egy bérgyilkos nem való a tetves kertvárosba Leo! Halálra unom magam míg te éled az életed! Nekem itt semmi szórakozás nincs, az éjszakákon kívül amikor esetleg hajlandó vagy rám fordítani a figyelmed a sorozat helyett, de nappalra csak az unalom meg a csesztetés jut!

Hirtelen nem tudom, hogy megütni akar, vagy mindjárt megered a Niagara, de valahogy a kettõ együtt hatását kelti. Aztán felpattan mellõlem és már repül is a tévé távirányítója a fejem mellett, éppen csak sikerül oldalra kapnom, hogy ne találja telibe az orrom. Én is felállok, a kanapé másik oldalára lépek, hogy ne legyen veszélyesen közel.

- Most már ez a bajod!? Kevés a szex?! – repül el a hamutartó is, hogy aztán szilánkosra törjön a falon.

Lihegve néz rám, ökölbe szorított kezekkel, szexisen, olasz akcentusa máris elõjött és legszívesebben lenyomnám a kanapéra, ahogy minden veszekedésünk után, de a szemében táncoló könnycseppek valahogy elveszik a kedvem.

- Nem akartam ezt! Kurvára nem akartam elcseszni a tökéletes kis életed, de nem bírom ezt így tovább Leo! Értsd meg, bele fogok õrülni a semmittevésbe. Izgalmat akarok, adrenalint, mint régen, a fegyvereimet akarom, az atombiztos házam, a golyóálló kocsit, a szomszédmentes övezetes és fõleg egy tizennyolcas karikát a kerítésemre hogy minden kis pondró tûnjön vissza az anyjához! – nézek keményen a szemébe – Te vagy az egyetlen ami még itt tart ebben a házban, ezen a helyen, de semmi más.

- Berendezhettük volna a házat közösen is…

- Csakhogy én a hûvösösön csücsültem bogaram, míg te lelkesen lakberendeztél. Vagy már elfelejtetted? – húzom elõ most én is azt, amit viszont én nem felejtek el soha, ahogy õ Aident.

- Nem megérte? – néz rám elkeseredetten, amiért most utálom is magam, de már nincs vissza – Tökéletes volt az elmúlt másfél év. Tökéletesen…

- … bosszantó és unalmas, szívem. Ez volt. Ha Alaszkába költözünk, ott is több szórakozásom lenne, mint ebben a tetves lakónegyedben ahol soha semmi sem történik!

- Utállak! Utállak te… te mocsok! – kiabál remegve, megspékelve a hangerõt a kislámpával a falon, de félreugrom elõle és túlkiabálom  a hangját, nehogy már azt higgye kedvére ordibálhat velem.

- Újra el fogok vállalni valamit! Nem poshadok tovább bezárva, az éttermed meg a házad közt ingázva!

Szépen megragadom a csuklóját mikor felém lendíti a kezét. Mindkettõt összefogom, majd egy gyors mozdulattal kirúgom a lábát alóla, hogy háttal érkezzen a földre. Alig nyekken máris szorítom is le, mert tudom hogy gyorsan felkelne, de az hogy a csípõjére ülök eléggé megnehezíti a dolgát. A kezeit a feje mellé szegezve a földre, lassan elmosolyodom.

- Nem ismerõs a helyzet bogaram?

- Szállj le rólam vagy már hívhatod is a drága kis Aidenödet, mert tõlem az életben nem kapsz semmit! – sziszeg gyûlölködve.

- Nem szállok le, jó nekem itt, úgyis szeretsz alul lenni nem? – vigyorgok rá.

És mintha csak betoppanna a felmentõ sereg, kis híján összerezzenek a hangra, teljesen kiesett miért is nem kellene most ordibálnunk.

- Malcolm bácsi mi történt?

Eelfordítom a fejem Leotól és lazulhat a szorításom is, mert kihasználva a helyzetet felpattan és behúz egy kellemeset a bal arcomra. Sajog rendesen, de nem vitt bele annyi lendületet hogy az álkapcsom bánja.

- Maradj ott Bruce, nehogy belelépj valamibe! – siet oda Leo mielõtt a kölyök lelépne a lépcsõrõl.

- Hát persze hogy már megint õk a fontosabban! – morranok ingerülten, a kölyökbõl meg jönnek a kérdések, mint egy cseszett kvízmûsorban.

Mi történt? Miért vérzik Malcolm bácsi tenyere? Mi a baj Leo? Malcolm bácsi nem védett meg? Miért kiabáltok?...

Malcolm bácsi, Malcolm bácsi, Malcolm bácsi…

Arrgh! – Húzz el innen a picsába kölyök és marad is ott végre, a szentségit! – Felpattanva a földrõl, idegesen közelítek a lépcsõhöz, hogy megfogjam és bevágjam a kis dumagépet a sufniba, vagy bárhová csak legyen végre csönd egyetlen percre, de ismét találkozhatom Leo csinos öklével, éppen csak megállítom az orrom elõtt, hála a jó reflexeimnek. Így úsztam meg a tányérokat is.

- Csak egy gyerek Malcolm, ne merészelj még egyszer így beszélni vele! – dörren rám, és még sosem volt ilyen erõs az az akcentus – Tûnj el innen most rögtön, ne is lássalak, ha nem akarsz az intenzíven kikötni!

Gúnyosan elmosolyodom, megnézném én azt mikor jutottat õ az intenzívre, mikor még három méterrõl se találna el egy gránátvetõvel sem. De…

- Tudod mit? Megyek is, keresek valami izgalmasabbat éjszakára. – ellépek tõle hiába húznám inkább legszívesebben közelebb és csókolnám ki belõle azt az izgató dühét is, de ha veszekszünk akkor azt teljes gõzzel tesszük. Jobbik esetben megegyezünk és szexbe torkollik, rosszabbikban tart pár napig a mosolyszünet. Na, ez itt a nagyon rossz kategóriába tartozik, ezért nem is állom még hogy még búcsúzóul oda ne szúrjak – Kár hogy Aiden olyan messze van, õ sok izgalmasat tud a szájával…

Már majdnem húsz perce várok, mikor befut a déli vonat és éppen ebben a pillanatban látom meg Leot, aki már mellettem is van. Szerencsére nincs semmi baja, pedig kibaszottul aggódtam érte, mert furcsa volt, hogy nem volt mellettem. Már hozzászoktam.

Éppen megkérdezném, hogy mi történt és minden rendben ment-e, mikor hirtelen magához ölel, aztán egy pillanat múlva már egy kattanást hallok a hátam mögött, õ pedig teljes erejébõl a székekre nyom. Mi a fasz…

- Malcolm Warlow, a CIA nevében le van tartóztatva…

Egyszerûen nem értem mi a francot mûvel. Most szórakozik velem? Mert ez egyáltalán nem vicces.

- Leo… mi ez az… egész? – rá nézek, de a tekintete rezzenéstelen, komoly és kemény. Közben pedig érkezik még néhány ürge, akiken golyóálló mellény van, és mindegyiken ott virít a CIA felirat.

A döbbenettõl szinte nem is tiltakozom, mikor a rendõrautóhoz vezet, mert egyszerûen nem hiszem el, hogy ezt teszi. A döbbeneten túl viszont elemi erõvel áraszt el a gyilkos düh, és ha most nem lenne megbilincselve a kezem, itt helyben kitekerném a nyakát.

- Te szemétláda… megöllek. – addig nem nyugszom, míg meg nem kapja, ami ezért jár neki.

- Bízzál bennem.

A suttogás alig hallható a fülem mellett és tudom, hogy Leo hangja, de nem tudok erre koncentrálni. 

- Hatósági személyt sérteget, ha ezt beírjuk a lajstroma mellé akár halálbüntetést is kaphat.  Vigyétek. – mondja a szemembe nézve.

A hangja éppen olyan hûvös, mint az elsõ nap mikor találkoztunk. Ugyanaz a közöny és megvetés. Mintha az elmúlt két hét meg sem történt volna. Mintha semmi sem történt volna közöttünk…

Egyszerûen nem hiszem el, hogy képes volt így átverni. És egyszerûen nem igaz, hogy én pedig bedõltem neki, mikor végig erre játszott. Most már világos, de bele sem gondoltam…

Elisabeth, az aktája átadásakor figyelmeztetett, hogy vigyázzak vele, mert ravasz, mint egy kobra, de nem gondoltam volna, hogy ilyen messzire elmenne a célja elérése érdekében.

De az biztos, hogy ezt nem fogja megúszni, ha addig élek is megölöm. Élvezettel fogom végignézni, ahogy elszáll belõle az élet…

***

A napot egy cellában töltöm, de fel sem tûnik az idõ múlása, mert végig magamban forrongva gondolkodom el azon, hogy mégis hogyan tudott ennyire átejteni. Nehezen érte el hogy megbízzam benne, de végül elérte, erre tessék… és még csodálkoznak, hogy bizalmatlan vagyok…

Valamikor késõbb öt zsaru jön be, és még nekem is felszalad a szemöldököm a vastag láncok láttán, de nem tanúsítok különösebb ellenállást, végül is tudom, hogy nem tudnék kijutni innen fegyver hiányában.

Egy üres kihallgatóterembe rángatnak, majd egy acélszékhez bilincselnek, hogy még csak véletlenül se jusson eszembe, hogy bármivel is próbálkozzam.

- Szia Malcolm… - hallom meg pár perc múlva, majd úgy néz a szemeimbe, mint tegnap, amikor még a kocsiban bújt hozzám. Már megint szórakozik… – Én… sajnálom, de… meg kell értened… hogy…

Persze, többé nem versz át. Azt már nem.

- Tégy egy szívességet és menj ki… menekülj, mert… ha kijutok… megöllek – a szavak dühös sziszegésként hatnak, de egyáltalán nem tréfa. Ha nem lennének rajtam ezek a baszott vastag láncok, már nem kapna levegõt.

- Itt az ügyvéded Malcolm… már kint vár rád… tanúskodj a cég ellen, és akkor csak az emberölésért ítélnek el… megúsznád negyven évvel…

- Rohadj meg. – még van pofája?

- Malcolm, kérlek…

- Te engem ne kérj itt semmire. Menj és éld a normális életed étteremmel meg mindennel! – ha volt pofája velem együtt megtervezni, hogy mit fog csinálni miután a zsaruk kezére adott, akkor élvezze ki, mielõtt kijutok – mert ki fogok – és akkor vége a normális életének!

Nem szól semmit, csak bámul rám, de végre leolvad az arcáról az-az undorító kedveskedõ maszk, amivel a két hét alatt palira vett, majd közel hajolva, egészen az ajkaimra suttog.

- Jó szórakozást a kóterban… remélem, szereted a gang-banget, mert kislány leszel odabent…

A rohadék… azt te csak szeretnéd! Mától meg vannak számlálva a napjaid!

***

A tárgyalást gyorsan lezavarták, de Leonak már a nyomát sem láttam. Az a szemét dög még annyira sem vette a fáradságot, hogy megnézze, mennyi évet is kapok, bár gondolom már elõre tudták. Nem nagy újság az életfogytiglan, végül is számít erre az ember, ha annyi halál szárad a kezén, mint amennyit felsoroltak, bár az csak az egynegyede volt.

A sitt nem nagy szám, voltam már bent még kölyök koromban pár napot és idebent ugyanaz a hierarchia mint a maffiában, csupán annyi a különbség, hogy nem jöhetsz-mehetsz kedvedre. Elég sok az ismerõs arc, akiknek melóztam párszor és van néhány olyan is, akitõl lenyúltam a melót és pipák, de ezt pár ütéssel lerendezzük.

És természetesen akadnak olyanok, akik nem tudják megvédeni magukat, és ahogy az a kinyírni való szemét fogalmazott, kislány szerepet játszanak, de nekem egyikhez sincs kedvem, még a második szex-mentes hónap után sem.

A tárgyalás után két héttel már meg is jelent Max, végül is ha Parkins kinyuvadt már õ sincs veszélyben. A szökésre hamar összeáll egy jó kis terv, a kivitelezés pedig a kettõnk dolga, de jól kell idõzíteni. Másfél hónap múlva lesz egy ellenõrzés a minisztériumból a börtönreformok ügyében, és akkor a legtöbb õr elfoglalt.

Egy vírus a biztonsági rendszerbe, egy becsempészett penge és egy hamis tûzriadó épp elegendõ lesz, hogy meglépjek, csak ki kell várnom.

Max azt nem tudta lenyomozni, hogy Leo hová tûnt, de amint kijutok, elõkerítem a kis köcsögöt és kinyuvasztom. Addig is legalább edzeni itt is lehet, amivel levezethetem a feszkót és nem verek agyon minden szembe jövõ szõke ürgét.

A következõ hónap eseménytelenül telik, unatkozó pillanataimban azon agyalok, miként öljem meg Leot, bár széles a lehetõségek skálája. Kibaszottul pipa vagyok, de emellett csalódott is, mert most elõször nem csak azért voltam valakivel, mert jó volt az ágyban, hanem mert… nem is tudom, megszoktam a társaságát és egyáltalán nem untatott. Jól éreztem magam vele… erre õ…

Gondolataimból egy fura fazon szakít ki, aki egyszerûen besétál a cellámba és nekem esik.

Már félig a betonba építettem, mikor megjelenik egy tucat õr és egy magánzárkába kísérnek. Kurva jó. Itt még jobban rághat az unalom…

Nem tudom, mennyi lehet az idõ, mikor éles sípolással kezdik kiterelni a rabokat tûzriadót kiabálva, de mikor kinyitják a cellát már csak egy szúrást érzek a nyakamnál és onnantól semmi…

***

A szemhéjaimat mintha ólom húzná lefelé, alig bírom kinyitni õket és a magánzárka sötétje után szinte elvakít az éles napfény. Magam alatt valami puhát érzek, de egyenlõre még azt sem tudom betájolni hogy hol is vagyok.

Nagy nehezen felnyitom a szemeim, de amint megemelem a fejem rám tör a szédülés, ezért visszafekszem inkább és úgy nézek körbe.

Elsõ látásra leszûröm, hogy ez bizony nem a börtön, de akkor még is, hogy kerültem ide és ki hozott ki? A Maxel megbeszélt tervig még volt két hét, tehát õ biztos nem lehetett és egyedül nem is lett volna rá képes, de akkor ki?

Végre sikerül feltápászkodnom, homlokráncolva nézek végig magamon, mert csak egy alsó van rajtam, a börtön egyenruha eltûnt. Most már nagyon szeretném tudni, hogy ki a franc hozott ki és vetkõztetett le.

A ház berendezése pénzrõl és jó ízlésrõl árulkodik, de jelenleg az jobban érdekel, hogy hol a faszban van a tulaj.

Csendesen elindulok lefelé, ahonnan zajokat hallok, majd befordulok egy nyitott ajtón ahonnan valami dúdolást hallok.

Mikor megpillantom Leot nyugodtan fõzögetni a tûzhelynél, egy rakás érzelem hullámzik végig rajta, mert elõször is rohadtul hiányzott, legszívesebbel addig csókolnám, míg meg bír állani a lábain, de aztán errõl rögtön le is teszek. Bármennyire is hiányzott, akkor is elárult és a zsaruk kezére adott, míg õ nyugodtan lelépett és élte a saját életét. Ami most véget fog érni.

A háta mögé lopódzom, majd egyik kezemmel a nyakára szorítok a másikkal pedig lefogom a karjait és a falnak nyomom.

- Malcolm…

- Mondj egy jó okot, hogy ne öljelek meg! – más már régen halott lenne, de hallani akarom ahogy az életéért könyörög.

- Szeretlek.

- Gyûlölöm a hazug embereket. És az árulókat is… – morgom a fülébe, mert egyáltalán nem hiszem el, amit mondott.

- Malcolm…

Magam felé fordítom, mert látni akarom a szemein, hogy mikor hazudik, de amint a jég kék tekintetbe nézek, kicsit összezavarodom, mert egyáltalán nem olyan kemény a tekintete amilyet vártam volna. Sokkal inkább bûnbánó és… boldog?

- Szükségem van rád… te csináltál belõlem embert… kérlek…

A szemei nem hazudnak, de akkor sem tudok hinni neki. Elõbb még érdekelne néhány dolog, mielõtt eldöntöm, hogy megöljem-e vagy sem.

- Hogyan… miért? - mi a faszért szöktetett meg, ha miatta kerültem sittre.

- Jutottál ki..? - bólintok – Nos, ez egy komplex történet… A fõnököm azt mondta, hogy ha felgöngyölítem az ügyet veled együtt, akkor eltekint a további szolgálataimtól és a tanúvédelmi program keretein belül odamegyek és azt csinálok amit akarok. Annyi pénzem volt már így is, hogy idejöttem, és nyitottam egy éttermet, ahogyan megbeszéltük. De a négy hónap alatt nem pihentem… megszerveztem a szökésed. Nekem köszönheted a mitugrász gyereket, aki a sebeddel piszkált, és a tüzet is… hivatalosan már halott vagy Malcolm, legalábbis a hamis fogorvosi leleteid alapján beazonosították a szénné égett hulládat. A lány pedig aki elrabolt, az egyik legjobb barátom, és a szomszéd utcában lakik a srácaival.  És, hogy miért? Nem tudom… mert szeretlek, megbízom benned… és emlékezz mit súgtam a füledbe a pályaudvaron: Bízzál bennem.

Komoly tekintettel néz rám, amiben ezernyi érzés örvénylik, de én nem tudom, hogy mit gondoljak. Csak arra tudok gondolni, hogy átvert, titkolózott és összejátszott a hátam mögött a zsarukkal azért, hogy mentse a saját seggét. Aztán még van képe azt mondani hogy azért mert szeret és bízott bennem?

Miközben gondolkodok a szorításom engedett a nyakán, õ pedig kihasználja az alkalmat és megcsókol. Már annyira hiányzott az íze és az, hogy megérinthetem, hogy nem tétovázok és rögtön visszacsókolok. Ez nem egy gyengéd csók sokkal inkább agresszív, de rohadtul nem érdekel. Szabaddk váló karjaival átkarol és végigsimít a hátamon, amitõl érzem hogy kezdek felizgulni.

Na, ja. Négy hónap szex nélkül az én étvágyammal megárt az embernek, de…

Elszakadok tõle és az arcát fürkészve nézek rá. Nem tudom, mit gondoljak róla. Ha megbízom benne és õ újra elárul…

- Ugye tudod, hogy ezzel még nincs minden elintézve? – kérdezem kissé rekedtes hangon, de akkor is van mit megdumálni.

- Mi? – kissé értetlen arcot vág, ezért kimondom, amit gondolok.

- Mi történik, ha véletlenül rájön a CIA a kis svindlidre és utánam küldenek egy egységet. Megint feladsz nekik, hogy mentsd magadat? – még mindig dühös vagyok, nem is kicsit de hallani akarom, hogy mit tenne. Addig nem fogok újra megbízni benne.

- Nem magamat akartam menteni, hanem kettõnket. Értsd meg, kérlek, csak így élhetünk normálisan. Engem véd a tanúvédelmi program, te pedig hivatalosan halott vagy. Senki nem fog többé üldözni. – kezeit az arcomra simítja és újra megcsókolna, de elhúzódom. Még nem fejeztem be.

- Igaz volt abból egyáltalán valami, amit Parkinsról és a gyerekkorodról meséltél, vagy minden csak azért volt, hogy palira vegyél? – látom rajta, hogy ez a kérdés nem esett jól neki, de akkor is tudnom kell. Ha hazudik az látszani fog a tekintetén.

- Minden igaz volt, esküszöm, és köszönöm, hogy megölted nekem! Ezzel mintha egy hatalmas terhet vettél volna le rólam. – rám mosolyog, amivel ismét teljesen összezavar, mert ilyet csak szex után produkált, de sokkal lágyabbak lesznek tõle az arcvonásai. Igazán szexi és csábító, de… gondolkodnom kell…

- Van itt valami normális méretû ruha? – kérdezem, miközben elengedem õt.

Elhiszem amit mondott, de azért kell egy kis idõ hogy újra úgy tudjak rá nézni, mint négy hónappal ezelõtt.

- Igen, abban a szobában ahol felébredtél. Ott van az új személyazonosságid és a számlaszám amire Parkins pénzét átutaltam. – elindul fölfelé én pedig követem.

- Nem adtad át a CIA-nak? – ha feladott és az ügyet is lezárták… nem értem.

Hátra néz a válla fölött, a szemei komolyságot sugároznak.

- Mondtam, hogy elõre elterveztem a szökésed. Nem árultam el a CIA-nak a pénzes dolgot, egyszerûen azt mondtam, hogy nem tudom mi lett a pénzzel, de a biztonság kedvéért átutaltam egy panamai számlára. A kód a laptopodban volt. – magyarázza.

- És azt elmondtad a haverjaidnak, hogy lefeküdtél velem? – erre igazán kíváncsi vagyok.

Mint aki számított erre a kérdésre úgy válaszol.

- Nem, abból semmit, ami kettõnk között történt, mert az nem is volt a terv része. Azért tettem, mert akartam, akartalak téged, ahogy most is.

A szavaitól csak még inkább felforrósodik a testem, annak ellenére hogy tudom, nem kéne, hisz még csak most tisztáztunk mindent. Az eszem tudja is, hogy hagynom kellene idõt, míg újra teljesen meg tudok bízni benne, de a többi…

Az érzelmek, amiket életemben elõször érzek valaki iránt teljesen másra ösztönöznek és nem tudom, hogy képes leszek-e ellenállni nekik. Rohadtul vágyom rá, és nem csak a kielégítetlenség miatt, hanem hiányzott a társasága is, hogy a hülyeségeivel bosszantson és az olasz akcentusa, ami mindig érzõdött ha veszekedtünk.

Valószínûleg elment az eszem, nem kellene ilyen könnyen túltennem magam azon amit mûvelt. De azt mondta, hogy értünk tette… fenébe…

Visszaérünk a hálóba, õ pedig egyenesen a szekrényhez megy, majd kipakolja a ruhákat.

- Remélem eltaláltam a méreted. – néz a címkékre, de amikor rám pillant, kicsit elnyílnak az ajkai és már tudom, hogy a picsába azzal, amit az eszem mond, de most akkor is õt akarom.

- Mi lenne, ha ahelyett, hogy én felöltöznék, inkább te vetkõznél le?

Ledobja a kezében tartott ruhákat, majd elmosolyodik, de aztán egy pillanatra kissé komolyabb lesz a tekintete.

- Akkor már nem haragszol? Ugye elhiszed amit mondtam?

Elé sétálok, hogy érezzem az illatát, ami szintén hiányzott. – Elhiszem, és lehet, hogy még haragszom egy kicsit, de az rohadtul biztos, hogy ebben az életben már nem szabadulsz tõlem.

Úgy tûnik elégedett a válasszal és éppen egy csókért hajolna, de elhátrálok tõle, majd megszabadulva az alsómtól az ágy végében ülök.

- Vetkõzz!

Az a buja ragadozó vigyor, ami szétterült az arcán tuti, hogy minden pénzt megér fõleg a mûsor, ahogy egyesével lassan szabadul meg a gönceitõl, miközben végig a szemembe néz. Az alsóját pedig direkt a lehetõ leglassabban húzza le, de már õ is tejesen fel van izgulva.

Hol az örökké fagyos Leo? Felhúzott szemöldökkel nézek rá, magyarázatot várva, mire odasétál elém és az ölembe mászik.

- Négy hónap hosszú idõ. – suttogja az ajkaimra, felmordulok az ingerlésére.

- Veszettül hosszú volt nélküled, szóval készülj fel, hogy ma este nem fogsz aludni. – morgom, majd megharapdálom a nyakát.

Érzéki nyögésétõl majdnem elélvezek, de visszafogom magam. Hosszú még a nap, és tudom, hogy egyszer nem lesz elég vele… soha nem lesz elég belõle.

Hagyom, hogy hátradöntsön és lovagló ülésben a csípõmre üljön, én pedig a csábítóan feszes, izmos combjaira simítok. Észvesztõen szexi teste van…

- Szóval szeretsz? – érdeklõdik, incselkedõen közel hajolva.

- Kibaszottul.

- Helyes. – mosolyog, majd végigsimít a hegen az ujjaival, a tekintete elgondolkodó, de amikor a fenekébe markolok végre újra rám figyel.

- Min jár az eszed Leo?

- Csak azon, amikor arról beszéltünk, hogy mitõl lennénk boldogok, emlékszel? – kérdez, még mindig a heget simogatva.

- Igen, azt mondtad, akkor, ha megölöm neked Parkinst. – inkább most nem gondolok az utána történtekre, mert attól csak elkomorulnék.

- Nem volt igazam. Most vagyok boldog, mikor megkaptam végre, amire mindig is vágytam. – lehajol, az ajkaival végigsimít a hegen, miközben én a hátán kalandozom.

- Egy új, normális életet? – idézem az õ szavait.

- És valakit, akivel leélhetem.

A szemembe néz, a tekintetébõl valami olyan erõs érzelem sugárzik, amit nem gondoltam, hogy valaha bárki érezni fog irántam, azt meg pláne, hogy én fogok valaki iránt.

Egy gyors mozdulattal fordítok a helyzeten és felé hengeredve nézek végig a kívánatos, szexi testén, ami csak az enyém. Még akkor is, ha olykor majd egymás agyára megyünk nem tudnék elképzelni semmit, ami boldogabbá tenne a jelennél, annál hogy örökké együtt leszünk…

A kettejük történetét megtaláljátok a fanfictionok között, nálam(Moonlight-chan) vagy Vinny-nél :)

Izgatottan várom a válaszát, végül is minden egyes napon, amit vele töltöttem elmondta, hogy mennyire gyûlöli azt a mocskot, és most végre megkapja a bosszúját. Parkins egyesével fog elveszíteni mindent, ami fontos neki. Elõbb a pénzét, aztán az áruját, végül pedig az életét.
Elgondolkodó tekintettel néz maga el, majd már-már unottnak tûnõ hangon megszólal.
- Remek ötlet Malcolm…
- Nem tûnsz túl lelkesnek. – ahhoz képest, mennyire akarta ezt.
- Az vagyok, csak… gondolkodom.
- Még is min?
- Áh, mindegy… te azt úgy sem értenéd – maga elé meredve leint, ami egy cseppet sem tetszik. Ha együtt dolgozunk, akkor ne gondolkodjon egyedül.
Nem túl durván a hajába markolok és közelebb húzom magamhoz egy csókra, ami már rohadtul jól esett, fõleg hogy készségesen viszonozza. Most azonban nem tud ezzel mindent elintézni.
- Ne nézz hülyének bogaram, nem vagyok az. – nem azért kockáztatok, hogy ne legyen eredménye.
- Látom… egy kis számítógépzseni vagy – alig egy centire van az ajkaimtól, de még
mielõtt önuralmamat vesztve rávetném magam, elhúzódik, majd feláll.
Nagyot szusszanva fújom ki a levegõt, végül is igaza van, nincs túl sok idõnk és jobb lesz máris összecuccolni.

Fél óra múlva már a kikötõtõl nem messze kipécézett motel felé hajtunk, onnan szép kilátás nyílik arra a helyre, ahová a komp érkezése várható, de a lényeg az, hogy a fõútra is rálátni ahol minden autó, ami a kikötõbe tart áthalad. Tökéletes hely arra, hogy elintézzünk valakit: a város szélén van, kevés a szemtanú és még kevesebb az esélye annak, hogy ártatlanok is meghalhatnak. Már csak ki kell találni, hogy hogyan kapjam el Parkinst, hisz ha a zsaruk lecsapnak a konténerekre, nem hiszem, hogy ölbe tett kézzel nézi, ahogy lecsapják a kezérõl a rakományát.
Leora nézek, a homlokán feszült ráncokkal néz ki az ablakon, még mindig a gondolataiba merülve. Nem értem mi miatt ilyen, mikor felkelt még egészen… hm, boldognak tûnt.
Szabad kezemet a combjára simítom, mire felém fordul és rám néz.
- Mi a baj?- rá pillantok, de az utat is figyelem.
- Ez az egész rohadt ügy… félek a végétõl…
- Ugyan még is mi lehetne? Parkins megdöglik, a CIA örül, te örülsz, én örülök. Mindenki boldog. – sorolom, végül is nem látok hibát az egyenletben.
- Nem mindenki…
- Miért, tán kihagytam valakit? – azzal aztán senkinek sem ártok, hogy elteszek láb alól egy beteg pedofil állatot.
- Nem… Állj meg egy telefonnál, beszélnem kell a CIA-val. – mondja fáradt hangon, de nem igazán értem. Furcsán viselkedik, szokatlanul csendes.

Pár perccel késõbb egy nyilvános fülke mellett leparkolok, õ pedig kiszáll és a koszos üvegkalitka felé veszi az irányt. Jobb is a nyilvános, mert nem tudják lehallgatni és lenyomozni.
Mivel az ablakot lehúzva hagytam, hallom amint beavatja a részletekbe a CIA-és ürgéket, de az már sokkal jobban felkelti az érdeklõdésem, mikor olaszul beszél valakivel. Igazán izgató hallgatni, hogy teljesen más temperamentummal beszél és közben a kezével is hadonászik. Elvigyorodom, mert eszembe jut, ahogy tegnap este szex közben is ezen a nyelven motyogott és akkor is rohadtul felizgatott vele.
- Na, mirõl beszéltetek Giovanni? – kérdezem, mikor már visszaült az anyósülésre és újra elindulunk.
- Nem mintha sok közöd lenne hozzá, de ha annyira érdekel a gyerekek sorsáról. Négy furgonnal fognak érkezni az olaszok a helyszínre, és elviszik õket.
- És utána mi lesz a kölykökkel? – mégis mihez kezdenének egy rakás „hajléktalan” kölyökkel.
- Ne bámulj már így rám, nem prostinak viszik õket. Ha tudni akarod, rengeteg házaspár van, aki gyereket szeretne, de nem tud vállalni, és rengeteg pénzt fizetnek azért, hogy meggyorsítsák az örökbefogadási folyamatot. Nekem is így lett családom, csak kicsit máshonnan vettek. – magyarázza ingerülten, de engem ebbõl leginkább az érdekel, amit magáról mondott.
Annyit már elmondott a gyerekkoráról, hogy Parkinsé volt és ezért retteg tõle, de igazán részletes nem beszélt róla. Viszont érdekelne, hogy mi történt vele és meglepetésemre magától beszélni kezd.
- Ez nem volt benne az aktámban, de… fogalmam sincs kik az igazi szüleim, nem is érdekeltek. Nagyon sokáig Parkins alatt voltam, de miután úgy gondolta kiöregedtem aukcióba vitt… mint azokat a gyerekeket. Azonban engem nem egy pedofil állat vett meg… hanem egy olasz házaspár. A nõnek meghalt a fia… azt hiszem a kerti tóba fulladt… depressziós lett, és orvosi segítségre szorult. Nem fogta fel, hogy a fia meghalt… így a férje vett neki egy gyereket, aki hasonlított a fiára. Engem.
Vállat von, mintha nem lenne nagy dolog, de nem kell pszichológusnak lennem ahhoz, hogy megállapítsam, nem olyan egyszerû ez neki ahogy be akarja adni. És ha belegondolok abba, hogy az õ gyerekkora milyen volt és én az enyémet neveztem enyhén szólva is szarnak… hát, mindenesetre megváltoztatja a véleményem a „szar helyzet” kategorizálásáról.
- Akkor már értem miért vagy te is ilyen… beteg. - vigyorog rá, próbálva feloldani a feszültséget, mert sokkal jobban szeretem, mikor felszabadult, még akkor is ha pimasz megjegyzései vannak. Már megszoktam õket.
- Az anyámról beszélsz Malcolm… belelépjek a szádba?- a mosolya, mint egy eszelõs kisfiúé, de mégsem tudom komolyan venni.
- Már kezdtem hiányolni a rideg, frizsider Leopoldot. Üdv újra köztünk. – nevetek fel az arckifejezésén.
- Nem fogsz így nevetni, ha jól megverlek! – egy cseppet sem finomkodva felém lendül és ütni, kezd, amit néha-néha meg is érzek és biztonságosabbnak tartom lehúzódni az útról egy félreesõ helyen.
Lefogom a kezeit, hogy abbamaradjon végre a dühös kirohanása, de elég belenéznem azokban a jegesen kék szemeibe, amik most egy vulkánt megszégyenítõ forró dühvel izzanak és máris fuccs az önuralomnak. Hevesen az ajkaira marok, a nyelvemmel az övét kergetve próbálom levezetni rajta az általa keltett szenvedély, de érzem, hogy ahhoz egy csók most kevés lesz.
Magamhoz rántom és a két ülés között a hátsóra nyomom, majd én is ügyesen hátra mászva máris fölötte termek.
A további történések már csak összemosódott képek. A hevessége és a kezdeti dühöngése úgy felizgatott, mint még soha semmi és már csak arra eszmélek fel, hogy keményen mozgok az alattam vágytól remegõ testben. Eszméletlen benne lenni, soha nem tudnám megunni, mindig és mindig többet akarok belõle… mindenét.
- Szeretem, amikor mérges vagy – suttogom az ajkaira két döfés között.
- Ha kijutok… a… kocsiból… megöllek… - zihálja, próbálja fenntartani a dühös ábrázatot, de minden egyes mozdulattal, mikor eltalálom a legérzékenyebb pontot benne kiül a kéj az arcvonásaira, még szexisebbé téve, ha ez lehetséges.
- Sikoltozz olaszul, mint a legutóbb, arra gerjedek. – morgom az ajkaira és bele is harapok, de visszavágni már nem tud, mert gyorsítva az ütemen mindkettõnket egyre inkább a gyönyör felé hajszolom…

Nem tudom mennyi idõ telt el, mire végre abbahagytuk, de olyan kibaszott jó volt vele, hogy egyszer nem volt elég. Azt hiszem vele soha sem lesz elég.
- Baszd meg… MALCOLM ELTÖRTED A KIBASZOTT NAPSZEMÜVEGEM!
A hangja még mindig rekedt a nyögésektõl, ujjaival a hajából szedi ki a négy darabra tört szemüveget, de ez most a legkevésbé sem érdekel.
- Majd kapsz másikat – suttogom, egy csókot nyomva a mellkasára kihúzódom belõle és felülök.
- Veszel..?
- Ha az boldoggá tesz. – ha õ boldog, én is sokkal jobban érzem magam. Már észrevettem, hogyha szarul van, akkor én is morcosabb leszek a szokásosnál.
- Malcolm…
- Hm? – hátradöntöm a fejem és lehunyom a szemeim. Semmi kedvem megmozdulni…
- Szökjünk el együtt… jó messzire… én… nem akarom többé ezt csinálni. Menjünk el Kanadába… éljünk normális életet, egy étteremmel, nagy házzal meg minden.
Elmenni? Rá pillantok és látom, hogy teljesen komoly, de nem tudom mit feleljek. Már nekem is eszembe jutott, hogy itt hagyom az országot, jobb egy olyan helyen ahol nem akar minden alvilági tag kinyírni. De nem pont úgy képzeltem, ahogy õ… és õszintén szólva nem is gondoltam igazán, hogy velem jönne. Viszont tetszik az ötlet, hogy vele éljek, de…
- El tudnál képzelni szürke kisvárosi tagként? – ha bedugnának egy kertvárosba, begolyóznék.
- Nem… inkább a közös olasz éttermünkben szakácsként… azt csinálnád, amit szeretsz. – hm… szeretek fõzni. És õ is ott lenne.
- Ölni is szeretek. – teszem még, hozzá, mert kíváncsi vagyok, erre mit felel. Nem vagyok egy pszichopata, akinek lételeme a gyilkolás, de ha már komolyra fordítottuk a szót… csak akkor tudunk együtt élni, ha elfogadja ezt is: ha ott ahol élünk szúrja a szemem egy drogdíler, simán elteszem láb alól.
- Oszthatnád az igazságot esténként, ha úgy akarnád.
Ezek szerint nem bánja…
- Rendben. – mondom ki egyszerûen.
- Tessék?- döbbenten mered rám, mint aki nem hiszi el, hogy tényleg beleegyeztem.
- Jó. Megpróbálhatjuk. – soha nem éltem „normális” életet és fõleg nem éltem soha boldog életet, de ha valakivel el tudnám képzelni, akkor az Leo.
Aprót biccent, és látni az arcán, hogy boldog a döntésem miatt és ez nagyon furcsa érzés. Nem történt még olyan, hogy én tettem valakit boldoggá, de meg tudnám szokni.
Megcsókol, majd hozzám bújik, ritkán tett ezt eddig.
Egy kocsiban ülünk, majdnem meztelenül, összebújva.
Ha valaki ezt mondja nekem két hete, kiröhögöm és behúzok neki egyet. Erre tessék… és még élvezem is, hogy a nyugodt légkörben körbeleng minket a szex illata, de sajnos nincs idõnk erre. Majd ha kicsináltunk még pár ürgét… igen, akkor.
Letörölgetjük magunkat és rendbe rakjuk a ruháinkat, majd folytatjuk az utat a motel felé. Odaérve elégedetten konstatálom, hogy pont olyan a kilátás amilyennek a fényképek mutatták. Pont megfelelõ.
Kipakolom a fontosabb holmikat, a laptopot az asztalra biggyesztem, hogy megnézzem meddig mûködik még a vírus. Estére meg is leszünk.
Lezuhanyozunk, átöltözünk és harapunk valamit, majd mikor este hét órakor a laptopra nézek, látom, hogy befejezõdött a program futtatása. Parkins számlája nulla tartalommal, de a hecc kedvéért átutalok rá egy dollárt. Ne mondhassa, hogy egy fillér nélkül hagytam…
Elvigyorodom, majd hozzálátok a konténerek számának megszerzéséhez, Leo közben mellém telepedve figyeli a mûveletet és egy cetlire felírja az ellopott adatokat.
Nem volt a legegyszerûbb feltörni, de végül is meg van.
Fáradtan az ágyon heverve figyelem, ahogy Leo készülõdik, úgy döntött õ is segít elhozni a kölyköket, és mivel jelvénye van, nem is fogják megakadályozni. A CIA-és haverjai pedig végre lefoglalhatnak mindent, ami az escort céghez tartozik, bezárhatnak mindent.
- Én… félek – suttogja Leo hozzám bújva.
- Nincs mitõl Leo… ott lesz az egész egységed… itt pedig én. Minden rendben lesz, ezerszer csinált már ilyet mindkettõnk. – morgom neki, megnyugtatónak szánt hangon, de nem hiszem, hogy bejött.
- Ilyet nem… vele nem.
- Bízz bennem… Ugye bízol?- megfogom az állát és magam felé fordítom az arcát, megcirógatva a sima, hófehér bõrét.
A szemeit becsukva biccent egyet, mire egy rövid csókot nyomok az ajkaira. - Helyes.
- Ha mindennek vége… holnap délben találkozzunk a pályaudvaron, a pénztár elõtt. – mondja, most már rám nézve.
- Ez hülyeség Leo… kocsival vagy repülõvel ezerszer gyorsabb lenne Kanada. – nem értem miért akar vonattal menni. Vehetnénk egy helikoptert, amit én is elvezetek.
- Lenne, de ez az új életünk lesz, és nem akarom, hogy gyors legyen. Azt akarom, hogy szép legyen. Találkozzunk a vonat pályaudvaron. Azt nem ellenõrzik majd annyira, mert tudják, hogy soha sem mennék azzal.
- Rendben. – ez nem olyan nagydolog, hogy különösebben fennakadnék rajta.
- Dél, a pályaudvari pénztár elõtt. Legyél ott! Én ott leszek… - suttogja, majd búcsúzóul még egyszer megcsókol és távozik.
Rossz elõérzetem van, de remélem nem fog semmi sem rosszul elsülni.

Késõ éjjel, mikor már elcsendesült a motel kocsmája, lemegyek a földszintre és biccentve az éjjeli ügyeletesnek kimegyek a kocsimhoz. Leo egy taxival ment el, mer nem lett volna szerencsés pont az én kocsimmal a rendfenntartó épülethez parkolni, mivel tele van fegyverekkel, ami most nagyon jól fog jönni.
A csomagtartóból elõhalászom a hosszú, téglalap alakú fekete fegyvertáskát, amiben a távcsöves mesterlövész puskám van. Ez pont megfelel a célnak.
Felkapom s visszamegyek vele az emeletre, majd az ágyra teszem és felnyitom. Gyakorlottan összerakom a fegyvert, betárazom és az ablak mellé teszem, ahonnan tökéletes rálátni az alig harminc méterre futó kikötõútra.
Elõször úgy gondoltam, hogy felrobbantom a kocsit. Egyszerû, tiszta és biztos megoldás lett volna, de nem helyezhetek el aknát egy olyan úton ahol holnap tömegközlekedés lesz. Helyette kilövöm a kocsi kerekeit és szépen leszedem õket az ablakból.
Mindent elrendezek, hogy mire hogy ne reggel keljen, majd egy alsónadrágban lefekszem aludni, de semmi kedvem. Hideg az ágy és nem jön álom a szememre, majd azt veszem észre, hogy Leon jár az eszem.
- A picsába! – morgom, miközben átfordulok a másik oldalamra. Már úgy hozzászoktam hogy mindig velem van , hogy most már hiányzik a jelenléte. Mikor idegesít, úgy érzem meg tudnám fojtani, ha dühös akkor képes lennék egész nap kefélni vele, de nincs itt akkor hiányzik és… remélem nem csinál semmi ostobaságot és vigyázz arra a dögös hátsó felére…

Reggel a mobilom jelzésér ébredek, pontban hat órakor. Tudom, hogy még korán van, hisz a kompot kilencre várjuk, de szeretek elõre felkészülni.
Összeszedem magam a fürdõben, majd gyorsan bekapok egy szendvicset, iszok két kávét és máris jobban érzem magam. Keveset aludtam, mert még sokáig forgolódtam Leo hiánya miatt, de végül gyõzött a kimerültség.
Most pedig elõpakolom a fegyvereimet a sporttáskából, a hangtompítósat magam mellé rakom ha esetleg szükségem lesz rá. A mesterlövész fegyveren beállítom a célkeresztet, majd bemérem a pontos irányt és kész is.
Már csak meg kell várnom a kompot…

Végül kilenc óra tíz perckor be is fut a hajó, egy rakás konténerrel a tetején, de mi már tudjuk melyik a hunyó. Úgy fél órával ezelõtt három fekete terepjáró hajtott el az úton ami a nemzetbiztonságiakra jellemzõ, így nyilván készenlétben állnak. Nem tudom, hogy Leo is velük ment-e, mert a részleteket nem beszéltük meg, mindenesetre már azóta készenlétben állok a fegyverrel, mióta megérkezett a komp. A konténereket nem kezdték el lepakolni, tehát valószínûleg feltartóztatták õket, amirõl már Parkins is tud és jön menteni ami menthetõ. Bajban lesz, mert a beépített emberét lecsukták.
A következõ pár percben gumicsikorgás üti meg a fülem, és két fekete sötétített üveges Bentley hajt a poros útra. Ez lesz az, senki más nem jönni luxuskocsival egy elhagyatott kikötõbe. De két kocsi van és nem egy, ami plusz embereket jelent. Hozott erõsítést ha esetleg elfajulnának a dolgok… és bizony el fognak.
Becélzom a kereket és sikeresen el is találom, mire a kocsi oldalra fordul, szinte tejesen szembe a másikkal, ami utána jön. Annak is kilövöm az elsõ kerekét, de ekkor már kipattan a kocsiból a sofõr, aki biztos hallotta a lövést, de nem volt szerencséje.
Habozás nélkül koponyán lõttem, homokzsákként hanyatlott vissza a kocsira, de úgy tûni a társai már okosabbak, mert a másik oldalon szálnak ki és lebuknak a kocsi mögé, ugyanígy járnak el a másik autó utasai és nem is tudom melyikben van a fõmocsok.
Úgy tûnik kiszúrtak, mert az egyik bérenc felé lõ, de persze ilyen messzirõl ól kicsi célpont vagyok neki, így elvéti, de amikor az elsõ kocsi mögül felemelkedik egy M15-ös, na akkor már behúzom a fejem és eltûnök az ablakból.
- Kurva jó. Nehogy megkönnyítsétek a dolgomat! Miért nem hoztatok rögtön egy tankot?! – morgom magamban, miközben felkapok egy golyóálló mellényt és két pisztolyt felcsatolom a késemet és néhány plusz tárat. Remélem ez elég lesz.
Leszaladok a földszintre, ahol összekuporodva reszketnek a vendégek és amikor meglátnak engem a fegyverekkel már némelyik sikoltozni is kezd.
Nem törõdve velük a hátsó kijárathoz megyek, és csendes kilopakodok a motel sarkához. A pisztolyomat elõvéve becélzom az egyik szélsõ embert, aki innen pont látható és precízen bemérve nyakon lövöm. Még maradt négy gorilla és Parkins.
Változtatok a helyzetemen és megkerülöm a garázs, ezzel is közelebb jutva a célpontokhoz. Nehéz helyzet, de nem lehetetlen. Olyan ez, mint a biliárd. Taktika és következtetés. Ha egy golyót nekilöksz a másinak, mindig új helyzet alakul, ami vagy elõnyösebb, vagy sem. Itt is ez a helyzet, csak golyók helyett emberekkel.
- Ki vagy és mit akarsz?!
Megismerem a fõnök hangját és tudom, hogy be van már szarva, hisz egy ilyen helyzetbõl nem kerülhet ki elõnyösen, csak alkuval.
- Csak a hulládat, semmi egyebet! – vetem neki vigyorogva, miközben kinézek a garázs mögül, de megint csak egy embert látok.
- Mond meg ki bérelt fel és megduplázom az összeget, ha elhozod a fejét!
- Csábító ajánlat, de… - puff, még egynek annyi, de a többit innen nem látom - … van itt két bökkenõ. Elõször is nem akarok megszabadulni a fejemtõl, másodszor pedig mibõl fizetnél ki? Egy dollárral nem érem be! – húzom az agyát és a csendbõl ítélve betalált a célzás.
- Te átkozott! Hová tetted a pénzemet?!
Épp visszaszólnék, mikor lépéseket hallok meg a hátam mögül és mikor megfordulok egy fegyvercsõ mered rám. Egy villámgyors mozdulattal félrecsapom a kezét, de a fegyver már eldördült és a golyó a bicepszemet súrolta. Ha nem ütöm félre szíven lõtt volna.
Lelövöm õt is és most már tudom, hogy csak ketten vannak.
Beszaladok a garázsba és a csomagtartóból elõkaparok egy füstgránátot és nagy lendületet véve egyenesen az egyik kocsi belsejébe dobom.
A füst kiáramlik, megnehezítve így azt hogy láthassam a célpontokat, de így õk sem láthatnak engem. Elteszem a fegyvert és elõveszem a késemet, mert a pisztoly villanásából megtudhatják, hol vagyok, de a kés nem árul el.
Az autóhoz futok és a Bentley elejéhez bújva várom meg míg tisztul a köd, akkor pedig a már láthatóvá vált ellenség felé vetem magam. Az utolsó testõrnek egy egyszerû mozdulattal töröm el a nyakát és mire Parkins feleszmél, már a torkának szorítom a pengét.
A szemei kidüllednek a rettegéstõl, mire élvezettel elmosolyodom.
- Tudja Parkins, van egy szabályom. Ha egy bûnös ember bérel fel, levágom azt a karját amivel a szerzõdést írta… - valami behatárolhatatlan hangot ad ki, de folytatom - … de most erre nincs idõnk, úgyhogy, egy magához méltó büntetést kap.
A szabad kezemmel elõkapom a pisztolyom és az ágyékára célozva megnyomom a ravasz.
Felordít, abban a pillanatban mikor vér folyik a nadrágjából és abba sem hagyja az ordítás, ami zene füleimnek.
- Ezt a kölykökért. Ezt pedig… - a hajánál fogva felrántom a fejét és lassan végigvágom a torkát, úgy hogy minden centit érezzen - … Leoért.
Undorodva a földre dobom, hörögve kapálózik, ahogy a vére távozik a száján keresztül, megfosztva a levegõtõl, de ez az állat még azt sem érdemli meg.
Ott hagyom, majd egyenesen a telepjárómhoz megyek. A szobából nem viszek el semmit végül is nincs rá szükségem. A papírjaim a kocsiban, a laptop memóriája a zsebemben, a többi pedig pótolható.
Most már csak fel kell szednem az utolsó dolgot, amit nem lehet pótolni.
A GPS navigációba beprogramozott pályaudvar koordinátáit elõhívva elindulok, innen lesz egy óra is az út, ha nem több. Délre kell odaérnem, most pedig fél tizenegy van, tehát idõben vagyok. Elvigyorodom magamban, mert most már megkapta, amit akart és én is amit akartam. Már csak az a kérdés kiírjuk-e egymást hosszú távon, de nem szívesen töltenék még egy éjszakát nélküle. Túl jó a karjaimban érezni azt a szexi, kívánatos testét…

***

A pályaudvar zsúfolt, ide-oda mászkálnak az emberek, sokan megbámulnak a heg miatt, de elég rájuk néznem és elkapják a tekintetük. Na, azért.
A pénztár melletti székek egyikére ülök és fáradtan kinyújtom a lábamat magam elé. Felvettem egy bõrdzsekit, hogy eltakarjam a golyóálló mellényt és a véres pólót, amit még nem volt idõm lecserélni.
Háromnegyed tizenkettõ, tehát Leo bármikor itt lehet…

A monitorra pillantva látom, hogy már mindenki kiszállt a helikopterbõl és Wesley maga elõtt terelve az embereket próbálja elkerülni az esetleges további csapdákat. Minden hiába, mert a robbanás elõl úgy sem menekülhet.
- Fúj Malcolm, ne legyél már undorító, nem akarom bedrótozni Parkins kezét! Minden tiszta gusztustalan lesz utána.
Egy pillanatra nem is tudom, mirõl beszél, de aztán leesik és szem forgatva pontosítok.
- Nem õt bogaram….Wes-t.
- DE! – kiálltja azonnal.
Pár perc múlva már elõ is jön a fürdõszobából és csupán egy törölközõ takarja, ami ingerlõen lent van a csípõjén. A szexi mosolyáról már nem is beszélve. Sokkal tetszetõsebb ez a kifejezés ez, mint mikor hideg és érzelemmentes. Inkább leheveredem az ágyra a laptop elé, mielõtt még elvesztem a fejem, de õ is azonnal követ és a szemeiben lévõ lelkes csillogásból megállapítom, hogy alig várja, hogy felrobbanthassa õket.
Magára húzza a takarót, amiért ezúttal nem szólok semmit, mert az én önuralmamnak is jobb ha nem kell a törölközõ szélét bámulnom.
- Ez jobb mint egy reality… várj, van még egy kis meglepetésem a bor mellé! – mondja, miközben magához húzza a laptopot.
Felül az ágyon, mire én is követem hogy lássam a mûsort. Valamit kotorászik az ágy mellett, majd egy doboz fagylaltot húz elõ.
- Te ezt honnan a szarból szerezted?
- Lentrõl… szépen kellett mosolyognom a felszolgáló lányra, de megérte.
A hangja olyan, mintha egy kisgyerek kapta volna meg a karácsonyi ajándékot, de egy pillanat múlva már egy kanál hideg fagylaltot nyújt felém. Azt sem tudom, mikor ettem édességet utoljára, de ez nem olyan rossz.
A hangulata ettõl csak még jobb lesz és ez valamiért engem is feldob. Nem tudom mi a francért, de határozottan oldottabb vagyok, mint általában.
- Mit gondolsz, mikor jönnek rá, hogy csapda?
- Remélem minél késõbb… élvezem. – ahogy egyre beljebb haladnak az épületbe, Wes pedig beszari cicusként noszogatja az embereit, miközben tudom hogy úgy sem menekülhet…
- Tudom, én is!
Kezeit megérzem az alig rövidnek nevezhetõ hajamban, ahogy tõle szokatlanul lágy mozdulatokkal beletúr, és ettõl borzongás fut végig rajtam. Furcsa érzés, fõleg hogy nem is tudom, miért csinálja. Eddig ódzkodott attól, hogy bármi módon hozzáérjek, most meg – miután már azt is tudom, miért zavarja – magától megérint. Jó érzés amit mûvel, de egy kis idõ után a kezére fogok, mert már nem sokáig bírtam volna nyugodta ülni.
Meglepõ mód a kezét sem húzza el az enyémbõl, de én sem engedem el és mikor a szemébe nézek valamiért nem tudok elszakadni a tekintetétõl. Mintha teljesen elcsavarta volna a fejem, pedig egyáltalán nem vagyok az az fazon, aki hagyja is magát. Õ azonban nem olyan, mint egy alkalmi szexre használható szépfiú, de nem is egy nyavalygós nebáncsvirág. És ez rohadtul tetszik benne.
- Oké, robbantsuk? – kérdezem a hosszas csönd után.
- Igen, de együtt! Mi a jelszó?
- Meglepetés bogaram.
- Jó… még is hogy írjam be, ha nem árulod el, mert meglepetés? – már megint nem érti. Lehet, hogy ez annak a szarnak a hibája amit megivott, mert lassabban forog az agya.
- Ez a jelszó. Meg akartalak lepni, szóval tessék! 
- Együtt – suttogja, izgatottan vigyorogva, majd gyorsan bepötyögi a jelszót, az indítót pedig már együtt nyomjuk le és… Bumm!
Volt Wesley… nincs Wesley…
Alig, hogy minden kamerakép eltûnik egybõl egy vad csókban találom magam Leoval és egy pillanatig annyira ledöbbent a hevessége, hogy el is felejtem viszonozni. Ezt a problémát gyorsan ki kell küszöbölni. 
Az ajkain érzem a bor ízét, de így az õ ízével keveredve nem olyan rossz, mint a sima alkohol és nem is szándékozom abbahagyni a csókot miatta.
Hallom a koppanásokat, ahogy az ágyon lévõ cuccok a földön landolta, de már nem érdekel, csak õt akarom, minden szexi porcikáját magam alatt.
Megszakítja a csókot, a szemei kábák és furcsán tompán csillognak amibõl egybõl leesik a tantusz. Berúgott.
És még azt mondja, hogy nem iszákos…
Most nem tudom, hogy tényleg kidobjam e az ablakon vagy inkább ne foglalkozzam vele, csak tépje le róla azt az idegesítõen meglazult törölközõt és felejtsem el.
- Csikis vagy – motyogja vigyorogva.
Ezt nem hiszem el… komolyan. Remélem kurva gyorsan kijózanodik, annyi sokat nem ihatott.
Egyek kezét az arcomra, a szemem elé tapasztja, majd tovább motyog valamit arról, hogy õ nem is részeg, de inkább ismét elhallgattatom egy csókkal. Készségesen viszonozza, közben pedig lassan bejárom azt az érzéki testét a kezeimmel. Imádom érinteni, mert nagyon csábító teste van, de meglep, hogy még ez ellen sem tiltakozik. Máskor már éles hangon tiltakozott volna.
- Megleplek…
Megrándulok a csiklandozó ujjaitól, de mivel nem hajlandó abbahagyni összefogom a csuklóit és a feje fölött a matracnak szegezem. A bökkenõ, hogy még erre sem úgy reagál, mint vártam volna. Lassan felhúzza és szétnyitja a lábait, ezzel pontosan olyan szögben simul hozzám, hogy a törölközõn keresztül érzem, õt sem hagyta hidegen a helyzet.
De még is mi a francot akar? Azon van, hogy elcsábítson, amihez nem kell sok ha róla van szó, mégsem stimmel valami. Egymás tekintetét fürkésszük, de a kába szemekbõl semmit sem tudok kiolvasni. Kurva alkohol…
- Nem szeretném, ha bármi is lenne köztünk, remélem megérted.
A hangja egyszeriben sokkal komolyabb.
Rohadt jó! Elõször felizgat, aztán pedig hagyjam abba! Bár erre számítottam, végül is ha belegondolok, abba amit mondott, én sem szívesen engedném, hogy ismét…
- …Se ruha, se takaró.
A döbbenettõl egy hang sem jön ki a torkomon, mert elõször még fel kell fognom, amit hallottam. De mikor fölfogom, akkor sem lesz jobb.
Nevetve kezdi el cirógatni az arcom, ami egy cseppet sem vall rá. Hát persze… hiszen most nem is önmaga. Elhúzom a számat és igyekszem lemászni róla, de a combjaival a csípõmre szorít. - Nem lenne fair kihasználni… holnapra megbánnád. – morgom kelletlenül.
- Mióta érdekel téged mi fair, és mi nem? Malcolm… õszintén… nem erre vágytál eddig?
- De… de nem így.
- Hogy?
- Részeg vagy. – holnapra elfelejti és teljesen ki lesz akadva.
- Te meg szexi – kiáltja nyûgös hangon.
- Nem szeretem a részeg embereket. – még akkor sem ha ilyen rohadtul szexi részegrõl van szó, aki épp arra akar rávenni, hogy dugjam meg.
- Kivételesen kivételt tehetnél… más állapotban nem tudom kimutatni az érzéseim, és túlságosan is félnék attól, hogy elhagysz…vagy elárulsz… vagy…fájdalmat okozol. Így viszont… nem gondolok erre, csak arra, hogy veled legyek. Most boldog vagyok… mert megtetted azt, amitõl sokkal jobb… elintézted West.
Ma már másodszorra sikerül õszintén meglepnie, ami amúgy nem könnyû, de még sosem beszélt ilyen nyíltan. És nem mellesleg tetszik is amit mond, mert ezek szerint tényleg vágyik rám és nem csak az alkohol teszi. Már magam sem tudom igazán, hogy mit akarok. Egy olyan emberrel sem feküdtem még egy ágyban akivel egy kicsit is törõdtem volna, de Leot nem akarom bántani és… nem is akarok rosszat neki, de ha nem kapom meg akkor reggelre valószínûleg felrobbanok a feszültségtõl.
Mire feleszmélek, már éppen az alsónadrágomat igyekszik letuszkolni rólam. Mikor ez nem sikerül egyszerûen benyúl alája és az ujjaival kezd el izgatni, mintha nem lennék már így is kõ kemény.
Az ajkaira tapadva fojtom el a tevékenységétõl kikívánkozó nyögéseket, nyelvem az övével hadakozik miközben végigsimítok az egész testén, az erõs karjain, a kihegyesedett mellbimbóin, a hosszú formás combjain amik még mindig a csípõmet szorítják.
Nem lehet betelni vele, fõleg azzal a tudattal hogy õ maga kínálkozott fel, még ha kissé illuminált állapotban is.
Lerántom róla a törölközõt és hozzá dörgölöm a saját sajgó merevedésem élvezve, hogy már õ is kapkodva szedi a levegõt.
Egyszer csak felnevet, de nem értem miért.
- Malcolm – suttogja, de úgy elpirul, amit az életben nem vártam tõle, de ettõl függetlenül érdekes… Egyik kezét az arcomra simítja és komoly tekintettel a szemembe néz. Mintha már nem lenne annyira kába.
- Nagyon vigyázz rám… legyél nagyon gyengéd, mert…
- Neked ez lesz az elsõ, tudom – elvigyorodom, próbálva oldani a hangulatát, mert nem lenne jó ha túl ideges lenne.
- …Mert fegyver van a párna alatt, és ha fájni fog szétloccsantom a fejed.
Felnevetek rajta, úgy tûnik alábecsültem a lélekjelenlétét és szerintem kezd elmúlni az alkohol hatása. Szerencsére. Így legalább holnap nem foghatja arra, hogy kihasználtam a helyzetet. De egy biztos, amit meg is ígérhetek neki…
- Vigyázok. – belesimítok a selymes, szétterülõ hajtincsekbe, majd egy kicsit igazítok magunkon, hogy kényelmesebb legyen a testhelyzet. Még nem kellett senkire „vigyáznom” szex közben, de visszafogom magam és nem rontok neki, mert akkor tudom, hogy onnantól már engem is gyûlölne. 
Rápillantok, hogy kész van e, de csak pihegve néz rám, ezért lassan elkezdek belé hatolni. Annyira görcsös, hogy már rögtön az elején felszisszen a fájdalomtól, ezért megállok és míg igyekszem ellazítani, próbálok nem arra koncentrálni, hogy milyen forróság veszi körbe a farkam és milyen elviselhetetlenül szorít.
Magamhoz szorítom, hogy a bõrünk összesimuljon, majd csókokkal és simogatásokkal próbálom elérni, hogy elengedje magát. Szüksége van pár percre, de mivel megígértem így ki is várom, amikor már nem fáj neki és csak akkor mozdulok meg újra, lassú ütemes lökésekkel szoktatva az érzéshez.
Az elsõ kéjes sóhajai után már bátrabban és erõteljesebben folytatom élvezve azt a kéjt, amit az alattam vonagló teste és a szûk forrósága okoz. Egyszerûen nem lehet betelni vele…
Értehetetlen szavak kísérik az egyre hangosabb sóhajokat s nyögéseket amikre nem tudok figyelni, bár a hanglejtésbõl ítélve olasz.
Nem sokkal késõbb szabályosan összerándul és megfeszült testtel élvez el, az izmai pedig szinte satuba fogva tartanak ami engem is átlök a határon. Beléélvezve fáradtan ernyed el a testem, a hihetetlen gyönyör hullámok lassan csitulnak. Az oldalamon érzem Leo simítását és mikor rá nézek látom, hogy a karját a szeme elé téve elnyílt ajkakkal piheg. Rohadt kívánatos így…
Nem is állok ellen a vágynak, odahajolok hozzá és lassan megcsókolom, miközben óvatosan kihúzódom belõle, majd fáradtam a hevesen emelkedõ és süllyedõ hasára fektetem a fejem.
Nem hittem volna, hogy lehet ilyen jó is a szex valakivel, de õ viszi a pálmát. Kielégítõbb volt ez az egy menet, mind régen Aidennel három.
Bizsergés kúszik végig a hátamon, mikor hosszú ujjaival a hajamba túr.
- Jól vagy..? – kérdezi, szinte alig hallható hangon.
Ezek után?
- Rég voltam ennyire jól!
- Akkor, most boldog vagy.
Rá nézek, lehunyt szemmel, kielégült mosollyal pihen, mire eszembe jut valami.
- Még nem teljesen…
- Hogy érted? – néz rám.
- Még nem nyúztam meg Parkinset. – és biztos, hogy megkapja a magáét, már csak azért is, mert ha nem lett volna olyan szemét pedofil geci, akkor már hamarabb megkaphattam volna Leot.
- Megölöd… nekem?
- Meg. – ezt akár ígéretnek is veheti.
A fejemre ad egy csókot, ami megint csak újdonság tõle és nem is tudom hová tenni. Legördülök róla és hagyom, hogy egyedül menjen a fürdõszobába, én pedig addig gyorsan átcserélem a koszos lepedõt egy tisztára.
Mikor kijön, én is elmegyek zuhanyozni. Pár perc múlva végzek, de mire ágyba bújok Leo már mélyen alszik, mert meg sem moccan.
Felsóhajtva heveredem le a cseppet sem olyan kényelmes ágyra, mint az enyém, de bármilyen fáradt is vagyok, nem jön álom a szememre. A motel kijelzõjérõl beszûrõdõ piros-kék neonfényben bámulom hol a plafont, hol pedig Leot.
Végül megunva a semmit tevést inkább kikászálódok a paplan alól és az egyik sarokban lévõ kis asztalhoz viszem a földrõl összeszedett laptopot. Leülök és felnyitom, szerencsére úgy tûnik semmi baja nem lett, de a történtek után még az sem érdekel volna. Mivel aludni úgy sem tudok, ideje hozzálátni a másik, vagyis a fõ probléma kiiktatásához. Ez jóval problematikusabb, mint Wes, már abból a szempontból is, hogy Parkinst mindig legalább nyolc ember kíséri, és szinte sosincs egyedül.
Abból, amit Leotol megtudtam, nyilvánvaló hogy mik a legfontosabbak ennek a mocsoknak.
Pénz, szex, diszkréció… ergo… lenullázni a bankszámláját, leleplezni, kasztrálni. Ebben a sorrendben.
Ha sarokba szorítasz valakit, akkor elveszíti a hidegvérét és óvatlanná válik. Az óvatlan ember hibákat követ el, ideges, meggondolatlan és persze, mint a legtöbb sarokba szorított vadállat támadni akar és kiiktatni a veszélyforrást. Rólam nyilván már tud, mert az én egykori bázisomon végezte az egyik csapata, de ami talán még hasznos lehet az-az, hogy nem tudja, hogy Leo még él.
Ahhoz hogy megöljük, ki kell ugrasztanunk a nyulat a bokorból és már csak egy jó terv kell hozzá…

***

Nem tudom, hogy mi az, ami felébresztett, de jelenleg több tényezõ is megakadályozza, hogy tovább aludja. Elõször is olyan melegem van, mintha legalább negyven fokos nyár lenne, pedig még csak tavasz van másodszor pedig alig kapok levegõt.
A szemem azonban nem tudom felnyitni, mert olyan fáradt vagyok, mintha semmit sem aludtam volna.
Bár… ha jobban belegondolok tényleg nem sokat aludhattam, hiszen hajnali fél háromkor feküdtem le végül is, de legalább van egy tervem, amit megoszthatok Leoval.
Úgy is szükség lesz a segítségére, ha meg akarjuk valósítani.
Laposakat pislogva nyitom ki a szememet, de rögtön be is zárom, mert valami a belelógott. odaemelem a kezem hogy leseperjen a nem tudom mit, de mikor hozzáérek morogva, óvatosabban kezdem sepregetni.
Haj. És mivel nyilván nem az enyém, nem sok választás van.
Ahogy végre rendesen kinyithatom a szemem azonnal elvigyorodom, mert arra is megvan a válasz, hogy miért van ilyen trópusi meleg és kevés levegõ. Leo az egész mellkasomat birtokba vette a feje a nyakamnál, az egyik lába az enyémen, a keze pedig a vállamon. Még tetszene is, ha nem állnék a fulladás határán. Lassan legördítem magamról, de nem ébred fel csak dünnyög valamit, én viszont már nem tudnék visszaaludni.
Álmosan a fürdõbe baktatok és egy hideg zuhany után felöltözve indulok az ajtó felé, kerülve, hogy az ágyra nézzek, mert Leo olyan észvesztõn szexi meztelenül az oldalán fekve, takaró nélkül, hogy a végén még nem bírnék magammal.

Három kávé és egy pocsék reggeli után, már a laptop elõtt ülök és ellenõrzök még néhány dolgot.
A hekkelés nem egyszerû feladat és régen volt már egy nagyobb melóm ilyen téren, de azért menni fog. Csak azért végeztettem a legtöbb dolgot Maxxel, mert így több idõm marad a saját munkakörömre és õ is jól járt vele. Most azonban ezt én csinálom.
Este összedobtam egy pöpec kis vírust, ami képes arra, hogy másodpercenként százezer dollárt levegyen egy bankszámláról és egy általam megadott számra küldje. Mivel ez csak akkor derül ki, ha készpénzt akarnak kivenni, a bank riasztója nem fogja jelezni, de mire észlelik már hûlt helye lesz a lóvénak, ami egyenesen egy Zürichi bankban landol az én számlámon.
Parkins pénze egy Panamai bankszámlára utalódik át, ami miatt az országból elméletileg nem hozzáférhetõ, de a vírusnak hála, ami képes osztódni, mint egy sejt, ha a New York-i számláról bármit átutalnak a panamaira az elkövetkezõ két napban a vírus egy része „megtámadja” az ottani bankszámlát is. Ez érvényes minden egyes számlaszámra, amit használni fognak. Persze a vírust sem lehet a végtelenségig osztani, de ha nem lesz ötnél több bankszámla akkor a nagyfõnök péntekre csõdbe megy.
Pár perc múlva fent van a vírus, így már csak várni kell az eredményt és kiélvezni a bukását.
Gonoszul vigyorogva hátradõlök a széken a kezemet pedig a összefogom a tarkómon és behunyom a szemem egy percre.
Aludnom kellett volna még…
- Malcolm…
A nyöszörgõ hangra az ágyhoz fordulok. – Hm?
- Fázom. – kinyitja a szemeit és engem kezd nézni.
- Minek rugdostad le a takarót? – fáradtan felkelek a székrõl és az ágyhoz megyek.
- Mert te elég meleg voltál mellettem ahhoz, hogy ne fázzak. – furcsa, de tetszetõs nyugodt mosoly jelenik meg az ajkain.
- Még most is elég meleg vagyok ahhoz, hogy ne hagyjon hidegen a látványod. – morgom az orrom alatt, mikor nyújtózkodni kezd. Legszívesebben megint megdugnám, mikor ezt csinálja.
Kuncogva felül és látom rajta, hogy megrezzen, de nem szól semmit. Egy könnyed mozdulattal hátrasimítja a haját, majd feláll, de mikor rám pillant ráncok jelennek meg a homlokán.
- Mi van a szemeddel?
- Kevés alvás, sok munka. - közelebb lépek hozzá és a derekánál fogva átkarolom, majd megcsókolom, de a várakozásaimmal szemben nem tol el felháborodottan, hanem a nyakamba kapaszkodva viszonozza a lassú, szenvedélyes kényeztetést. Csók közben végigsimítom a hátán, majd le egészen a fenekére és annál fogfa húzom magamhoz még jobban.
Elszakad tõlem és egészen közelrõl a szemembe néz.
- Ne legyél telhetetlen Malcolm!
- Ha egyszer nem lehet betelni veled. – ellépek tõle és hagyom, hogy a fürdõbe masírozzon.
Valamennyire még mindig tartottam attól, hogy kiakad azon, ami az este történt, de szerencsére nem tette. Remélem tetszett neki annyira, hogy ne egyedi alkalomnak számítson, mert az nem tenne jót a libidómnak.
- Kérsz reggelit?! Lemegyek kátét venni! – kiabálok be a fürdõbe, majd egy másodperc múlva érkezik a válasz.
- Egy szendvicset és nekem is egy kávé, jó erõs!
A tegnap ünneplése után nem is árt az erõs kávé. Bár nem tûnt úgy, hogy másnapos lenne.
A pultos pár perc alatt megcsinálja a kért kaját és a kávékat, majd a szobával együtt ki is fizetem. Ha elkészült és megbeszéltünk néhány dolgot jobb lesz ha odébb állunk. Az este kerestem egy olyan motelt ami közel van a kikötõhöz és elég messze a belvárostól. Kocsival innen úgy egy óra.

A szobába érve látom, hogy Leo éppen a laptop elõtt ül és a folyamatosan pörgõ számokat és kódokat nézi. Meg lehet figyelni, hogy hol tart éppen a „kopasztás” és most pont azt nézi.
- Itt a kaja.
- Ez mi?
Azt nyilván leszûrte hogy egy program, de a számokból nem látható, hogy mire jó.
- Egy kis meglepi Parkinsnak. Az éjjel csináltam. – mellé húzom a másik széket és megmutatom a részleteket – Egy vírust raktam a bankszámlájára, ami másodpercenként százezer rúgóval rövidíti meg. Ha megnyitja a többi számlát akkor a vírus azokra is ráterjed és mindent egy Svájci számlára továbbít. Jelenleg körülbelül… olyan hárommilliárdot veszített.
Elõször csak felhúzza a szemöldökét, majd kajánul elvigyorodva néz újra a gépre.
- Ezt mind este csináltad?
- Elég ösztönzõ voltál. – mondom vigyorogva.
- Azért ne várd, hogy miden este ösztönözni foglak.
- Miért ne, ha élvezted? Sokkal jobban ment a meló kielégülten. – bár csak viccnek szántam, de úgy tûnik õ komolyan vette.
Egy szúrós pillantást vet rám, majd feláll és elfordulva morogja az orra alatt.
- Szóval, ha nem hagyom magam megdugni már nem is segítenél?!
Mi? Most még komolyan ezzel jön?!
- Bogaram, ne ronts el a jó kedvem ilyen hülyeségekkel. Az utóbbi három napban sem dugtalak meg és mégis segítettem. Szóval ne bosszants…
Nem hagyja, hogy befejezzem, mert a szavamba vág.
- Tudom, hogy nem haragszol igazán, mert olyankor nem „bogaramnak” hívsz hanem Leopoldnak. – mutat rá tényre. Azzal én is tisztában vagyok, hogy nem haragszom rá igazán. Ahhoz most több kellene, mint egy megjegyzés.
- Oké, akkor hagyjuk ezt rendben? – kérdezem, miközben lezárom a laptopot és berakom a hordozójába.
- Oké.
- Van még valami, amit szerettem volna megbeszélni veled indulás elõtt. – hol is kezdjem… - Eszembe jutott valami, amivel tönkretehetnénk Parkins üzletét. A vége a bukás és totális leleplezõdés.
- Ez tetszik, folytasd! – leül velem egy székre és enni kezdi a szendvicsét, miközben figyel.
- Parkins ugyebár az „áruját” nem egy helyrõl szállítja, hanem minden honnan, ahol talál, így ez egy nemzetközi ügy, ha úgy vesszük. Utánanéztem néhány dolognak és a komp, amivel az állítólagos cégének szállít eszközöket a jövõ héten érkezik vissza és rakás konténerrel. Szerintem abban hozzá be a kölyköket.
- A CIA talált adatokat ilyen szállítmányról, de sosem volt megnevezve az áru mibenléte. – mondja elgondolkozva.
- A kikötõ felügyelõk valószínûleg le vannak fizetve és azt írnak be a jegyzékbe, amit akarnak. Ha feltöröm az escort cég adatbáziság esetleg kideríthetem, hogy hányas konténerek azok, amik érkeznek. Mi lenne, ha igénybe vennéd a CIA munkatársaid segítségét és lebuktatnánk egy szállítmányt? Képzeld el milyen érzés lenne Parkinsnak, mintha egy gyereket megfosztanál a cukorkától. Mit gondolsz?