- Mibõl gondolod, hogy baj van? - kérdezi, erõltetett mosollyal fordulva felém.
- Mert a kocsiban mindig próbálkozol valamivel és most csak csendben ültél.
Nem szól, de az ölébe húz, viszont ezúttal lovagló ülésben húz az ölébe.
- M-mit csinálsz?
- Nyugi, így sokkal kényelmesebb. Szóval, megint azt vártad, hogy próbálkozom valamivel?
- Igen - vallom be. - Már megszoktam, hogy mindig megérintesz és furcsa volt, hogy most nem tetted.
- Akkor majd most bepótoljuk. – Már villan is szokásos, vonzó mosolya és az ajkaimra hajol. Nem sokáig csókol, mert rögtön áttér a nyakamra, és amikor megszív egy kifejezetten érzékeny pontot, felnyögök.
- Ne beszélj. Most csak élvezd. – Hozzám ér ágyéka, ami már duzzadtabb, mint az enyém, de én sem maradok el sokban mögötte. Kigombolja az ingemet, és az egyik mellbimbóra hajol. Az érzés felülmúlhatatlan és leírhatatlan: megremegek és szinte végigrobban a testemen a kéjvágy. Ami most, ebben a helyzetben nem megoldható, semmiféle formában nem!
- Nyicolai… ha-hagyd abba…
- Hm… miért? – kérdezi, de nem hagyja abba tevékenységét, így nagyon nehezen tudok koncentrálni és tiltakozni.
- Mert… ah… egy repülõn vagyunk… ésh… nem tudok zuhanyozni… ha ahh…
- Nem baj, majd lezuhanyozol, ha hazaértél.
- Kérlek… neh-nem akarok ragadni egészen… addig.
Szuszog párat, majd elhajol, de nem enged el.
- Rendben szépségem, de akkor sürgõsen tereld el a figyelmemet, mert különben nem bírom ki Amerikáig.
Kérdés…. kérdés… kérdés! Muszáj valami… oh! Tényleg!
- Milyen bál lesz az, amit korábban említettél?
- Ez nem egy olyan bál, amire általában gondolnál. Valójában ez egy maffiatalálkozó, ahol minden tag, vagy alvilági figura megjelenik. Mindegy hogy ellenség vagy sem, ezen az estén mindenki ott van és csak az az egy szabály van, hogy senkit sem lehet megölni. Ez az esemény hivatalosan nem létezik, mert a meghívókat csak azoknak küldjük szét, akik az alvilághoz tartoznak. Egy nagy házat, vagy termet bérlünk és természetesen kurvákat, táncosokat és egy seregnyi biztonsági embert.
- És az a Grigori is ott lesz, akit Ivan említett? - kérdezem.
- Biztos vagyok benne.
- Te ismered ezt a férfit? - kérdezek ismét. Mindenkinek van gyengepontja.
- Igen. Egy mocskos, szemét állat. Régen katona volt, de a szadista kiképzési módszerei miatt leszerelték. Azóta foglalkozott már embercsempészettel, fiatal fiúk prostitúciójával és egyszer bírósági ügybe, mert egy belõve megerõszakolta a miniszterelnök tizenhat éves fiát. A bíróságon azt mondta, hogy nem tud ellenállni a finom falatoknak, mire a bíró azonnali ítélethozatalt kért és el is ítélték tizenöt évre. De természetesen megúszta az ügyet és egy hét múlva már ismét szabad volt. Jó összeköttetései vannak a hadsereggel és befolyásos barátai a kormányban, így könnyen lehet, hogy õ szerezte a bérgyilkost a diplomatánknak.
- Ha ott lesz ezen az estéjen, ki tudnád szedni belõle ki a megbízója?
- Lehetetlen. Képzett katona volt és ismeri a törvényinket. Nem fog köpni. Valami más módszert kell kitalálnunk arra, hogy kiszedjük belõle az információt.
Hm, érdekes. Viszont így is vannak alternatív megoldási ötleteim.
- Azt mondtad nem tud ellenállni a szép fiúknak, igaz?
- Igen.
- És szerinted én elég szép vagyok ahhoz?
- Te elég szép vagy ahhoz, hogy bármelyik férfi elcsábuljon, de mit akarsz ezzel mondani?
- Mi lenne… ha én lennék a csali?Látom rajta, hogy nem tetszik neki az ötlet. Ha egy szót sem szólna, akkor is tudnám, érezném.
- Nem. Ebbe nem megyek bele, könnyen bajod lehet, és azt nem engedem meg. Az az állat kiszámíthatatlan és mintha már említettem volna, hogy szadista.
Mosolyogva simítom közelebb magamhoz a tarkójára illesztve a kezem. Jól esik, hogy valaki ennyire aggódik értem.
- Nem lesz semmi bajom. Jól tudom kezelni az embereket.
- Az biztos, hogy profi vagy a munkádban gyönyörûm, de néha olyan veszélyesen õszinte vagy, hogy ha nem én lennék a helyemben már régen kitekerték volna a nyakad. És ez nem vicc. Ha el akarsz csábítani egy olyan férfit, ahhoz nem lesz elég az okos fejed.
- És… te meg tudnád nekem mutatni, hogy mit kell tennem?
- Még nem egyeztem bele. Nagyon veszélyes lesz rád nézve és hozzá kell érned ami, egyáltalán nem tetszik. Az meg még annyira sem, hogy õ megérintsen.
- Nyicolai, ez nagyon fontos. Végre megoldhatnánk az ügyet és… egyébként más férfinak az érintése. Ez csak munka a számomra.
- Valóban?  - kérdezi egy kis csók után. - Ezek szerint te csak az én érintésemre vágysz? – A fenekemre simulnak a kezei. Az egyértelmû üzenettõl összerezzenek, de megnyugszom, a türelme eddig sem hagyott kívánnivalót maga után.
- Már korábban is megmondtam, hogy eddig azt gondoltam, hogy aszexuális vagyok, mert senki nem tudott felizgatni. De te igen. Nem kívánom másnak az érintését és nem is vágyom rá, de ezt az ügyet meg akarom oldani, és ha ahhoz el kell viselnem egy idegen perverz érintését, akkor megteszem.
- Elképesztõ vagy ugye tudod? És imádom az õszinteségedet. Rendben, segítek, de csak egy feltétellel engedem, hogy elcsábíts valakit, aki nem én vagyok!
- És mi az? - kérdezem.
- Ha lezártuk ezt az ügyet két egész napot töltesz az ágyamban és élvezed a gyönyört, amit nyújtok neked. Megegyeztünk?

Meglepve nézek rá. Ez… ezt tudom, hogy hogyan kellene értenem, de akkor is zavarba ejtõ a gondolat.
- Ké… két nap az bi-biológiai és anatómiai ké-képtelenség - jelentem ki elpirulva.
- Ne legyél zavarban - mosolyog rám. - Megoldjuk a biológiai és az anatómiai kérdéseket is - kacsint rám.
- Há-hát… mit akarsz csi-csinálni? - kérdezem és lehajtom a fejem.
A kezei a fenekembe markolnak, ajkai a nyakamra csúsznak, mire ösztönösen emelem fel a fejem.
- Tudod te azt - suttogja hihetetlenül izgatóan a fülembe.
- Kérlek - sóhajtom. - Ne csináld ezt! - A mondanivaló vége nyögésbe fullad, ahogy szinte hozzá sem ér, mégis végigsimít nyelvével a nyakam érzékeny pontján. - Neh… kérlek…
- Nem teszek semmit - jegyzi meg, a hangjába beleremeg a testem.
- Ne… Nyicolai… - Sóhajtok egyet és érvek sorát futtatom végig a fejemben. - Ha a hotelben leszünk… úgyis ott szállunk meg, akkor lehet, rendben? Akkor megengedem - nyögök fel, hiszen nem állt le, egy pillanatra sem, egészen eddig. Most felpillant rám a mellkasomról.
- Rendben, hiszek neked - mosolyog fel rám. - A hotelben. De ott tényleg… - Sóhajt egyet õ is. - Hova menjünk elsõnek?
- Mindjárt telefonálok a házinéninek, hogy készítse ki a felmondási papírt, azt csak aláírom és mehetünk, ha összeszedtem mindent. - Már állnék fel, de nem enged.
- Telefonálj szépen innen - vigyorog rám, majd a kezembe nyomja a kézitelefont.

Hívom, kicsöng. A néni jelzi, hogy nem örül, de rendben, a kaució megvan, azt vissza tudja adni nekem. Elfogadom, és leteszem.
- Mi a helyzet? - kérdezi. A keze a fenekemen, simogat. De valamiért nem zavar, hanem felizgat. Nagyon felizgat…
- Vár minket, készíti a kauciót - sóhajtom, és a vállára hajtom a fejem. - Nyicolai, engedd, hogy kiszálljak az öledbõl, ez így nem jó - nyögöm.
- Miért nem? Én élvezem…
- De nem jó így. Bírjuk ki a hotelig, kérlek…
Sóhajt egyet, majd engedi, hogy mellé üljek. Ágaskodó férfiasságomat egy, az ülés alatti takaróval takarom el, mire õ felnevet, de nem szól mást, csak hagyja, hogy megfogjam a kezét. Valamilyen formában hozzá szeretnék érni, jól esik.


* * *

- Szóval mi az oka, hogy elköltözik? - kérdezi a házinéni, miközben a papírokat készíti ki a nappalimban.  
- Oroszországba költözök - mondom.
- Oh, én mindig sejtettem, hogy ön nem a nõket szereti. - Nyicolai az ablakból azonnal mellettem terem és fenyegetõen néz a nénire, aki nyel egyet, majd ledobja a pénzt és kér, hogy ha elkészültem a pakolással, dobjam be a kulcsot.
- Tudod, néha kifejezetten kellemetlen a modorod - sóhajtom.
- Tudom. De most ne töltsünk itt több idõt. - Ahogy a hátam mögé áll, elég egyértelmû jeleket ad, hogy hova siet.
- És ki pakol össze? - kérdezem.
- A költöztetõk, akiket már hívok is, hogy pakolják mindenedet egy konténerbe és indítsák el Moszkvába - csókolja végig a gerincem vonalát, miközben a kezei a derekamat szorítják, fenekem az ágyékának simul.
- Ugye tudod, hogy nem engedem, hogy közösülj velem? - nézek rá a vállam felett, de felesleges lenne tagadni, hogy a repülõút kielégítetlensége miatt én is azonnal felizgulok.
- Tudom. Telefonálok. - Harap egyet a nyakamba, majd ellép és telefonál. Megkér, hogy várjuk meg õket, addig pakolgassak össze olyasmiket, amiket mindenképp magammal akarok hozni.

Fél óra múlva megjelennek, és egy nagy rakás dobozt is hoznak. Valami kapcsolata lehet Nyicolainak a férfiakkal, mert meglátják és mintha örülnének neki, de tiszteletteljesen köszöntik. Biztosítják, hogy eljut a lehetõ legrövidebb idõ alatt, maximum egy hét alatt Moszkvába minden holmi, ami itt van, és csak utólag kell fizetni.

Ahogy elindulunk a kocsihoz a házinéni meglátogatása után, mosolyogva nézek rá.
- Tudod, eléggé várom már, hogy a hotelszobába érjünk - teszem a kezem a combjára az autó ülésén.
- Vay, ha felizgatsz, nem jutunk el a hotelszobáig - morran rám.
- Nem tudom, hogy én kibírnám-e egy relatív távolabb levõ hotelszobáig - suttogom. - De kifejezetten tetszik az, hogy ennyire fel tudlak izgatni… 

Miután elfogyasztotta a finomságait indulunk is haza, mert még dolgunk van. Még ki kell hallgatnia az árulót.
A kocsiban már megint engedi, hogy a combján nyugtassam a kezem, ami igazán kellemes. Bár nem mondom, hogy nem szeretnék többet, de most még kibírom ezzel az engedménnyel.
***
Hamar megérkezünk a házhoz és miután lepakoltunk levezetem az alaksorba, amit egy erõs hangszigetelt ajtó választ el a ház többi részétõl. Így akármi is zajlik a pincében, azt nem lehet hallani.
Ahogy belépünk, látom, hogy Ivant tényleg nem bántották, csak a székhez kötözték.
- Ha bent leszel velem, csak te legyél, kérlek, és ne szólalj meg. Semmit se tegyél, akármit is mond, tûrd el, csak nézd, rendben?
Nem tudom, miért kéri ezt, de belegyezek és intek Olegnek és Vladislonk, hogy vigyék át egy másik szobába. Amint bevitték azonnal távoznak én pedig az ajtó mellett állva figyelem, ahogy Vay leül Ivannal szemben és bámulni kezdi.
Pár perc elteltével, amikor Ivan kezd egyre idegesebben beszélni, már értem miért kérte, hogy ne szólaljak meg.
- Miért nem szólal meg senki? – a hangja kétségbeesettségrõl árulkodik, és ha tehetném, legszívesebben gonoszul elvigyorodnék rajta
Ahogy telnek a percek, egyre idegesebben kiabál, de Vay meg sem rezzen, csak mereven néz rá. Egy idõ után aztán megtörik, és szinte kiabálja az összekötõ nevét.
Grigori Michajlovics Jasykov. Az a mocsok… tehát az õ keze van benne.
Vay rám néz, majd elindul kifelé, de aztán az ajtóból visszafordul.
- A tiétek.
Elmosolyodom, mert ezt igazán profi módon elintézte. Megérdemli a jutalmat érte.
Elindulok utána, de ahogy meghalja a kiabálást szinte futva megy kifelé. A nappaliban érem utol, ahol éppen innivalót önt magának. Amint leteszi a poharat mellé lépek és egy vad csókba vonom az ajkait, amik készségesen viszonozzák a szenvedélyen rohamot.
- Sosem hittem volna, hogy ez beválik.
- A hallgatás hamarabb megtöri a legerõsebb lelket is, mint az erõszak. Sokkal frusztrálóbb csendben ülni, és várni az ítéletet. – elmosolyodik.
Az ölembe húzom, mert már nagyon vágyom rá, de sajnos most nem érünk rá.
- Ismered az említett férfit?
- Igen, persze. Jövõ héten lesz egy bál. Nos, biztosan itt lesz. – hangosan gondolkodtam, bár így is gondolom.
- Akkor eljövök. Hamarabb hazamegyek és visszatérek addigra.
Azt még majd megbeszéljük, hogy mi lesz a bállal, de a másik kijelentése…
- Vay, nem engedlek egyedül haza. – a végén még valaki felhasználná ellenem - Túlságosan belekeveredtél mindenbe, veszélyes lenne egyedül hazamenned. Veled tartok – csak át kell kissé szerveznem a dolgaimat - Sok dolgot kell elintézned?
- Csak a felmondást, a lakásom bérleti szerzõdésének a felmondását és édesapámat szeretném meglátogatni. Nem lesz gond, ha több napra velem tartasz?
- Nem nem – rá akármennyi idõt hajlandó vagyok szánni - Mikor induljunk?
- Minél elõbb.
Elõkapom a telefonomat, majd tárcsázom Irinat, hogy készíttesse elõ a repülõt egy amerikai útra és még ma estére.
- Este indul a gépünk. – mondom Vaynek miután leteszem a telefont.
- Máris? – a hangja meglepett, de majd megszokja, hogy csak kérnie kell és megkapja amit akar.
- Persze, mit vártál? Menj, pakolj össze.
Elindul, én pedig elgondolkodom kissé, hogy mit is mondjak neki a maffiagyûlésrõl, de ezt majd a gépre halasztom. Még el kell intéznem egy problémát. A kínai fickó.
Visszamegyek a pincébe, ahol már Ivannak csak a hullája van, amit épp most tesznek be egy nagy fekete zsákba. Bemegyek a szemben lévõ ajtón, ahol az alacsony kínai férfi van a székhez kötözve. Oleg is belép velem, én pedig szólok neki, hogy vegye le a szájáról a kendõt.
- Nos Chen, tudod ki vagyok, és én is tudom, hogy te ki vagy már csak azt akarom tudni, hogy mit keresel itt és fõleg, hogy mit keresel a gyilkosságok helyszínén.
Egy ideig bámul rám, de amikor Olega fejének szorítja a fegyverét, megszólal.
- A Fõnököm nem akar megint összetûzést magával. Azért vagyok itt, mert a Fõnököt felkereste egy férfi, aki felajánlotta, hogy megfosztja önt a hatalmától és tönkreteszi az üzletét, ha cserébe támogatjuk õt a továbbiakban.
Elkomorulok, mert már nagyon érdekel, hogy ki lehet az, aki ennyire tönkre akar tenni.
- És Mit válaszolt a Fõnöke?
- Ezért vagyok itt. Nem bízik abban a ruszkiban, ezért engem küldött ide, hogy figyelemmel kísérjem az eseményeket.
Tehát az emberünk nem szövetkezett a kínaival. Akkor még mindig egyedül van és így támogatók nélkül az alvilágban nehéz boldogulni. Vagyis vagy a diplomatának vagy az összeköttetõnek muszáj megjelennie a gyûlésen, hogy szövetségest gyûjtsön. Akkor kell megtudnunk, hogy ki lehet az.
- Nem ajánlom a Fõnöködnek, hogy szövetkezzen vele, mert nemsokára halott lesz. – az ajtóból még visszaszólok Olegnek – Engedd el!

***
Miután én is bepakoltam a szólok Vaynek, hogy indulhatunk és mivel már õ is készen áll megyünk is.
A reptérig tartó úton végig szótlanul bámulok ki az ablakon, mert elég sok problémát kell megoldani. Ilyen gondjaim azóta nem voltak, hogy leszámoltam a kínai maffiával kötött üzletemmel.
Míg felszállunk a repülõre végig magamon érzem Vay fürkészõ tekintetét, majd amikor felszáll a gép meg is szólal.
- Nyicolai… mi a baj?
Felé fordulok, és nagyot sóhajtva fáradtan rámosolygok. – Mibõl gondolod, hogy baj van?
- Mert a kocsiban mindig próbálkozol valamivel és most csak csendben ültél.
Elmosolyodom és mikor az ölembe húzom, õ engedi, de most lovagló ülésben ültetem magamra.
- M-mit csinálsz?
- Nyugi, így sokkal kényelmesebb. -- elvigyorodom és a tarkójánál fogva közelebb húzom magamhoz. - Szóval, megint azt vártad, hogy próbálkozom valamivel?
Egy kicsit hezitál, majd megszólal.
- Igen. Már megszoktam, hogy mindig megérintesz és furcsa volt, hogy most nem tetted.
- Akkor majd most bepótoljuk. – csábító mosolyt villantok rá, majd magamhoz szorítom és megcsókolom, amit viszonoz is. Letérek a nyakára is és végigharapdálom, majd egy érzékeny helyen megszívom, mire hangos nyögést hallat.
- Nyicolai…
- Ne beszélj. Most csak élvezd. – hozzá nyomom a már egy kemény vágyamat és érzem, hogy õt sem hagyja hidegen az érintésem.
Elkezdem kigombolni az ingjét, hogy láthassam végre azt a gyönyörû, selyemtapintású bõrt, amire annyira vágyom.
Végigsimítom a testét, majd az ajkaimmal járom be a szabaddá váló bõrfelületet. A mellbimbói apró, rózsaszínû gyöngyök, amik szinte sikítanak az érintésér. Megszívom és megharapdálom az egyiket, mire ívbe hajlik a teste, mellkasa az enyémnek feszül.
- Nyicolai… ha-hagyd abba…
- Hm… miért? – folytatom a mellkasa kényeztetését, amitõl nehezen tud válaszolni.
- Mert… ah… egy repülõn vagyunk… ésh… nem tudok zuhanyozni… ha ahh…
- Nem baj, majd lezuhanyozol, ha hazaértél.
- Kérlek… neh-nem akarok ragadni egészen… addig.
Elhajolok tõle, de nem engedem távolabb húzódni. Látom az arcán a vágyat, de azt is, hogy tényleg nem akarja most. Ha pedig erõltetem, akkor csak megharagszik. De így maradni nem éppen kellemes.
- Rendben szépségem, de akkor sürgõsen tereld el a figyelmemet, mert különben nem bírom ki Amerikáig.
Próbálja összeszedni magát, majd kinyögi a kérdést.
- Milyen bál lesz az, amit korábban említettél?
Tényleg, õ még nem is tud róla semmit. Kezemet a csípõjén nyugtatva kifújom a levegõt és mesélni kezdek.
- Ez nem egy olyan bál, amire általában gondolnál. Valójában ez egy maffiatalálkozó, ahol minden tag, vagy alvilági figura megjelenik. Mindegy hogy ellenség vagy sem, ezen az estén mindenki ott van és csak az az egy szabály van, hogy senkit sem lehet megölni. Ez az esemény hivatalosan nem létezik, mert a meghívókat csak azoknak küldjük szét, akik az alvilághoz tartoznak. Egy nagy házat, vagy termet bérlünk és természetesen kurvákat, táncosokat és egy seregnyi biztonsági embert.
- És az a Grigori is ott lesz, akit Ivan említett?
- Biztos vagyok benne.
Rá nézek és látom, hogy elgondolkodik ezért nem zavarom, hanem közben õt csodálom.
- Te ismered ezt a férfit?
- Igen. Egy mocskos, szemét állat. Régen katona volt, de a szadista kiképzési módszerei miatt leszerelték. Azóta foglalkozott már embercsempészettel, fiatal fiúk prostitúciójával és egyszer bírósági ügybe, mert egy belõve megerõszakolta a miniszterelnök tizenhat éves fiát. A bíróságon azt mondta, hogy nem tud ellenállni a finom falatoknak, mire a bíró azonnali ítélethozatalt kért és el is ítélték 15 évre. De természetesen megúszta az ügyet és egy hét múlva már ismét szabad volt. Jó összeköttetései vannak a hadsereggel és befolyásos barátai a kormányban, így könnyen lehet, hogy õ szerezte a bérgyilkost a diplomatánknak.
- Ha ott lesz ezen az estéjen, ki tudnád szedni belõle ki a megbízója?
- Lehetetlen. Képzett katona volt és ismeri a törvényinket. Nem fog köpni. Valami más módszert kell kitalálnunk arra, hogy kiszedjük belõle az információt.
Ez igazán nehéz helyzet, mivel az estélyen nem lehet erõszakot alkalmazni, különben kizárnak.
- Azt mondtad nem tud ellenállni a szép fiúknak, igaz?
Nem tetszik ez nekem. – Igen.
- És szerinted én elég szép vagyok ahhoz?
Csak nézek rá, mert nem tudom eldönteni, hogy most viccel e vagy megõrült, de a tekintete teljesen komoly.
- Te elég szép vagy ahhoz, hogy bármelyik férfi elcsábuljon, de mit akarsz ezzel mondani?
- Mi lenne… ha én lennék a csali?
Nos, ezzel igazán sikerült meglepnie, mert nem gondoltam volna, hogy még erre is hajlandó lenne. De ha belegondolok, hogy egy másik férfi õt érinti, már egyáltalán nem tetszik az ötlet. Õ az enyém és nem akarom, hogy az az állat még csak rá is nézzen.
- Nem. Ebbe nem megyek bele, könnyen bajod lehet, és azt nem engedem meg. Az az állat kiszámíthatatlan és mintha már említettem volna, hogy szadista.
Elmosolyodik, amivel meglep, mert nem tudom, hogy mi járhat a fejében. A tarkómra simítja a kezét és furcsán néz rám, amit nem értek.
- Nem lesz semmi bajom. Jól tudom kezelni az embereket.
Hát persze. – Az biztos, hogy profi vagy a munkádban gyönyörûm, de néha olyan veszélyesen õszinte vagy, hogy ha nem én lennék a helyemben már régen kitekerték volna a nyakad. És ez nem vicc. Ha el akarsz csábítani egy olyan férfit, ahhoz nem lesz elég az okos fejed.
- És… te meg tudnád nekem mutatni, hogy mit kell tennem?
Kíváncsi tekintettel néz rám, amitõl igazán kívánatos lesz, ha az még fokozható egyáltalán.
- Még nem egyeztem bele. Nagyon veszélyes lesz rád nézve és hozzá kell érned ami, egyáltalán nem tetszik. Az meg még annyira sem, hogy õ megérintsen.
- Nyicolai, ez nagyon fontos. Végre megoldhatnánk az ügyet és… egyébként más férfinak az érintése. Ez csak munka a számomra.
Elégedett mosoly szökik az arcomra, és kap egy csókot az ajkaira. – Valóban? Ezek szerint te csak az én érintésemre vágysz? – kezemet a fenekére csúsztatom, mire egy pillanatra megfeszül, de miután nem teszek mást, nem tiltakozik.
- Már korábban is megmondtam, hogy eddig azt gondoltam, hogy aszexuális vagyok, mert senki nem tudott felizgatni. De te igen. Nem kívánom másnak az érintését és nem is vágyom rá, de ezt az ügyet meg akarom oldani, és ha ahhoz el kell viselnem egy idegen perverz érintését, akkor megteszem.
Egy ideig nézek rá és elgondolkodok azon, amit mondott, majd megszólalok.
- Elképesztõ vagy ugye tudod? – az ajkaihoz hajolok – És imádom az õszinteségedet. Rendben, segítek, de csak egy feltétellel engedem, hogy elcsábíts valakit, aki nem én vagyok!
- És mi az?
Közelebb hajolok, hogy beszéd közben az ajkaim súrolják az övéit. – Ha lezártuk ezt az ügyet két egész napot töltesz az ágyamban és élvezed a gyönyört, amit nyújtok neked. Megegyeztünk?

- Persze, csak elõbb még… meg fogsz csókolni.
- Mibõl gondolod, hogy fogok? – Milyen merész kijelentés.
- Mert tudom, hogy te is vágysz rám.
Nos, ez tény. Tagadni továbbra is felesleges, így egy kisebb lendületet véve közelebb hajolok és megteszem, amit jósolt. Élvezem, hogy én kezdhetem az egészet, és tetszik az érzés is, amit kiváltok belõle. Mintha hatalmam lenne felette.
- Tudod… egyre jobban csókolsz szépségem. Ha másban is ilyen jó leszel, akkor mi nagyon, nagyon sokáig együtt leszünk.
Micsoda? Ez azt jelenti…
- Ezek szerint ha nem leszek elég jó az ágyban akkor már nem is kellek neked? – kérdezem, jogos dühömet meg sem próbálva rejteni.
- Gyönyörûm, mondtam már, hogy nem csak a testedet akarom. Ha csak arra pályáznék, már régen megdugtalak volna. Nekem te kellesz. Teljes egészében. Talán meg kellene tanulnod bókot fogadni.
Hiszek neki, próbálok legalábbis, de hagyom magam az autóhoz húzni.
 - Mondd csak Vay, szereted az édességet? 
- Imádom. Miért?
- Akkor, ha nem vagy túl fáradt elviszlek egy helyre, ami szerintem tetszeni fog. 
- Persze. Egy cukrászdába megyünk?
- Igen, de nem akármilyen cukrászda – mosolyogja.


* * *


Ahogy megállunk a Kreml mellett, nem is tudom, hogy mire ámuljak jobban. Itt most minden szép és õ sem zavar, csak a derekamat ölelve magához húz és elvezetget a cukrászdáig. Halk zene, de ahogy belünk, mindenki elhallgat és felénk fordul. Mint a filmekben. Zavaró érzés.
- Nyicolai?
- Hm?
- Mindenki bámul - hívom fel rá a figyelmét.
- Öt perc – jelenti ki magabiztosan. – Gyere.
A továbbiakban már nem köt le a tömeg, a hely minden figyelmemet elvonja. Tipikus stílusjegyek, mintha maga Oroszország lenne egy épületbe bezárva. Tökéletes, szinte lélegzetelállítóan szép. Ami még jobban ledöbbent, az a sütemények listája.
- Mi a baj? - kérdezi Nyicolai.
- Nem tudok választani - ismerem be. Õ persze felnevet és felveti, hogy rendeljek meg mindent, amit szeretnék és ha nem eszem meg, hazavisszük. Az ajánlat csábító, otthon is tudnék süteményt enni. Hm…
- Köszönöm, hogy elhoztál ide. Ez a hely igazán gyönyörû - szólok hozzá, mikor már egy ablak melletti asztalnál ülünk.
- Neked is kijár a lazítás. Egyébként pedig szeretek veled kimozdulni, mert jó társaság vagy.
Jól esik az érintése, mikor simogatni kezdi a kezemet, de ahogy megjelenik a pincér, visszahúzom kezemet.
- Miért zavar, ha látják, hogy megérintelek?
- Nem az zavar, hogy megérintesz. Élvezem az érintésed és ezt nem tagadom. De én eddig még nem voltam ilyen helyzetben és, nem is tudom… furcsa mikor valaki olyankor rám néz. - Nem akarok gondolni sem arra, hogy mit gondolnak a többiek, a tömeg arról, hogy két férfi simogatja egymást. Ezt viszont felesleges lenne elmondanom neki, az õ válasza valami olyasmi lenne, hogy ha már ki nem mondhatják, a gondolataik az övék. Azt hiszem legalábbis.
- Értem. – Hagy enni, és így a háromféle süteményemre tudok koncentrálni.
- Egy cukrászdában vagyunk és te kávézol? – kérdezem meglepve, mikor észreveszem.
- Ez nem akármilyen kávé. Tessék, kóstold meg!
Ténylegesen teszem, amit kér és megkóstolom.
Az íz viszont váratlanul kellemes.
- Ez nagyon finom!
- Kérsz egyet te is? Van benne vodka is, gondoltam szólok, hogy ne fogd rám, hogy eltitkoltam.
- Mennyi van benne? - Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni.
- Nem sok. Csak egy kevés, annyi szerintem nem árt meg.
- Akkor kérek.
- Rendben, te csak egyél, én majd megrendelem – kér, mire mosolyogva bólintok.

A sütemények kifejezetten finomak és valóban kevés a vodka a kávéban. Mielõtt távozunk, még kapok tõle pár szeletet otthoni fogyasztásra és már megyünk is. Az út innen kicsit hosszabb, véleményem szerint ez kitérõ volt a reptérrõl hazafelé menet. Jurij csendben vezet, én csak ülök, és nem zavar, hogy a keze a combomon van. Most is csak azért nem, mert nem simogatja, nem izgat fel és ezzel hoz zavarba, csak ott tartja a kezét, ami viszont kellemes.

Ahogy hazaérünk, lepakolunk és elvezetnek a kínzókamrához. Az alagsorba megyünk, kifejezetten félelmetes hely. Bentrõl beszélgetés szûrõdik ki, és ahogy belépünk, mindenki illedelmesen köszönt minket. Az Ivan nevû férfi egy széken ül, nem tudom, hogy hozzá van-e kötözve, de ez lényegtelen. Nyicolaihoz fordulok.
- Ha bent leszel velem, csak te legyél, kérlek, és ne szólalj meg. Semmit se tegyél, akármit is mond, tûrd el, csak nézd, rendben? - kérdezem.
- Rendben. - Bólint is hozzá, és egy másik szobába vezetik Ivant. A székhez kötözés konkrét ténnyé válik, ahogy székkel együtt gurítják a másik helyiségbe, ahol záródik az ajtó és leülök vele szembe. Nem szólok egy szót sem, és Nyicolai is csendben van. Ivan eleinte nem érti, hogy miért nem beszélünk, miért nézzük csak így, majd egyre idegesebbé válik. Öt perc sem telik el, mire sikerül megtörni.
- Miért nem szólal meg senki? - kérdezi kétségbeesetten, de még most sem mondok semmit. További két perc telik el, mire szinte üvöltve követeli, hogy mondjunk valamit. Még mindig várok.
Újabb percek telnek el, mire érdekes dolgot mond.
- Ha elmondom, hogy ki a diplomata kapcsolattartója, akkor mondanak valamit végre? - kérdezi szinte kétségbeesetten. Nem szólok, Nyicolai sem. Pillanatokkal késõbb szinte kiabálva mondja a nevet, ami nekem semmit sem mond, de Nyicolai arcából ítélve neki igen. Nem szólok semmit, felállok és elindulok kifelé, az ajtóból fordulok csak vissza.
- A tiétek - mondom Nyicolainak, aki mosolyogva néz, majd visszafordul Ivan felé.

Szinte rohanok felfelé ahogy meghallom az üvöltést, de szerencsére a lakószinten már nem lehet hallani semmit. Sóhajtva öntök magamnak egy pohár almalevet, majd várok. A nappaliban ülök le és percekkel késõbb megjelenik Nyicolai. Mellém lép és szó nélkül hajol le, és olyan csókot kapok, amilyet eddig soha. Vadat, szenvedélyest, én magam is alig tudom tartani magam, hogy szuszogva elfordítsam  a fejem.
- Sosem hittem volna, hogy ez beválik - suttogja, és mellém ül.
- A hallgatás hamarabb megtöri a legerõsebb lelket is, mint az erõszak - mosolygok rá. - Sokkal frusztrálóbb csendben ülni, és várni az ítéletet.
Pár pillanatnyi csend után az ölébe húz, de nem ellenkezek.
- Ismered az említett férfit?
- Igen, persze - feleli. - Jövõhéten lesz egy bál. Nos, biztosan itt lesz.
- Akkor eljövök - mondom rögtön. - Hamarabb hazamegyek és visszatérek addigra.
- Vay, nem engedlek egyedül haza - néz rám. - Túlságosan belekeveredtél mindenbe, veszélyes lenne egyedül hazamenned. Veled tartok - szögezi le azonnal. - Sok dolgot kell elintézned?
- Csak a felmondást, a lakásom bérleti szerzõdésének a felmondását és édesapámat szeretném meglátogatni. Nem lesz gond, ha több napra velem tartasz?
- Nem nem - mosolyogja. - Mikor induljunk?
- Minél elõbb.
Felemeli a telefont és valakivel beszél. Valami reptéri összekötõ személy lehet, majd pár perces beszélgetésután rám néz.
- Este indul a gépünk.
- Máris? - kérdezem meglepve.
- Persze, mit vártál? - kérdez vissza. - Menj, pakolj össze.
Én pedig megyek…

Felsóhajt, majd ismét felém fordulva kezdi el firtatni, hogy mit is teszek akkor az árulókkal. Tudom, hogy nem tetszik neki, az hogy megölöm õket, de ezt nem lehet másképpen elintézni.
- Megoldható lenne, hogy nyaktól felfelé ne bántsák a beosztottjaid, amíg haza nem érünk?
- Már miért? Õk is ki tudják vallatni. – fõleg, ha Vladislo kezelésbe veszi. Bár nem lep meg, hogy beszélni akar vele, végül is ez a szakterülete.
- A kedvenc professzoromnak mindig az volt a véleménye, hogy egyszer legalább szembe kell nézned azzal, aki valamilyen változást okozott az életedben. És õ azt hozott. Ha nem lövet vagy lõ rám, akkor nyilván nem döbben rá egyikünk sem a kapcsolatunk lényegére. És már teljesen mindegy, hogy mi történik. Nem kockáztatom a munkámat.
Ebben van valami, és legalább már elfogadta, hogy van kapcsolat közöttünk.
Felsóhajtok, majd rábólintok, de csak egy feltétellel. – Nem mehetsz be egyedül, végig veled leszek.

***
Délután a magánrepülõ indulásra kész, de még össze kell pakolnom. Éppen bezárom a bõröndöt, amikor csörögni kezd a telefonom.
- Tesék!
- Fõnök, Jurij vagyok. Megtaláltuk a kínait, de nem akar köpni. Arról hadovál, hogy drogkereskedõ, de egy gramm anyag sem volt nála.
- Értem. Biztos, hogy õ az? – nem szívesen keveredem bele egy újabb maffiaháborúba.
Nyílik az ajtó és Vay lép be rajta. Felé fordulok és eltartom magamtól a telefont. – Várj kint, szépségem!
Nem teszi meg, helyette csak felhúzza a szemöldökét és megáll mellettem. Végül is… már tud az ügyleteimrõl.
- Jurij, ne nyúljatok a kínaihoz! Zárjátok be és majd, ha visszaérek, én fogok beszélni vele.
- Ahogy akarja, Fõnök.
Leteszem és amikor Vay felé fordulok, rögtön megszólal.
- Majd én.
A kis makacs. – Nem is tudsz semmit.
- Egy kínaiakhoz tartozó díler van a kínzókamrádban. Ennyi nekem elég, a többit tõle vagy megtudom, vagy nem. Nos, mehetünk?
Bólintok. Hihetetlen ez a férfi. Mindig meg tud lepni valamivel.

***
A repülõút nagyon is kellemesen telik, fõleg mivel az egész utat az ölemben olvasgatva tölti. Most nem is zavarom, mivel már az is engedmény a részérõl, hogy nem löki el a kezem, ami a combján pihen.
Mikor egy idõ után a telefonom rezegni kezd a zsebemben, el akar húzódni, de nem engedem. Túl jó a közelsége ahhoz, hogy egy hívás miatt véget érjen.
- Fõnök, kimenjek önökért a reptérre?
- Persze, nemsokára otthon vagyunk. Induljatok el elénk.
- Jurij? – kérdezi kíváncsian.
- Igen. Aranyos, hogy így megtanultad a neveket. – sok embernek nehezére esik megjegyezni az orosz neveket.
- Nincs ebben semmi meglepõ, hiszen a névmemóriám tökéletes!
Büszke kijelentésén csak nevetek, mivel tudom, hogy igaza van. Az én kis zseni doktorom.

***
Mikor megérkezünk Moszkvába nem is igazán van kedvem leszállani, mert akkor el kell engednem Vayt. Végül, mikor leszállunk, Jurij rögtön elém siet, míg a többiek a csomagokat rakják a kocsiba.
- Fõnök. – tiszteletteljesen biccent felém, én pedig megkérem, hogy tájékoztasson az itteni ügyek haladásáról.
- Ivan úgy dalolt, mint a madár. Elég volt annyi hogy meglátta Vladislot és már, mindent ki is tálalt. A mesterlövészt és a gyilkost is egy ember bérelte fel, aki nagyon tönkre akarja tenni Önt.
 Ez már most nem tetszik. – Elmondta, hogy ki az?
Nos… ezt nem akarta bevallani, de amikor Vladislo kipakolta a szerszámait beszélni kezdett. Azt mondja, a nevét nem tudja, csak annyit hallott, hogy egy moszkvai diplomatáról van szó, akinek nem volt elég az a hatalom amit a kormány ad a kezébe, ezért alvilági üzletelésbe kezdett.
- Hm… és nyilván el akarja tûntetni a konkurenciát. – oldalra fordulok - Hallod, Vay?
- Nem, mit?
- Ivan annyit mondott, hogy aki felbérelte, egy orosz diplomata. Talán Inna tud segíteni Hazajött már? – nem szívesen kérem az õ segítségét, de mivel olyan körökben mozog, talán hallott valamit.
- Inna is egy orosz diplomata – egy kicsit elgondolkodik, majd megrázza fejét - Igazad van, megkérdezem majd. mindenképp. De ugye még él Ivan?
Elmosolyodom és magamhoz húzom. – Még, igen. Szóltam, hogy ne öljék meg, mert beszélni akarsz vele.
- Akkor nem indulunk. – úgy tûnik, kezdi megszokni az érintésemet, mert már nem húzódik el.
- Persze, csak elõbb még… meg fogsz csókolni.
- Mibõl gondolod, hogy fogok? – évõdõ tekintete mosolygásra késztet.
- Mert tudom, hogy te is vágysz rám.
Egy kicsit még bámul rám, majd közelebb hajol és megcsókol. Édes íze szétárad a számban, amikor a nyelvét is használni kezdi. Belemorgok a csókba, mert hihetetlenül jól csinálja.
Elhajol tõlem és kipirult arccal néz a szemembe, de most már nem jön annyira zavarba. Úgy tûnik, tényleg kezdi megszokni a közelségem.
- Tudod… egyre jobban csókolsz szépségem. – egyik kezemmel végigsimítom a hátát, miközben megszólalok – Ha másban is ilyen jó leszel, akkor mi nagyon, nagyon sokáig együtt leszünk.
Kezeit a mellkasomnak feszíti, mintha el akarna tolni, de ehhez nem elég erõs.
- Ezek szerint ha nem leszek elég jó az ágyban akkor már nem is kellek neked? – milyen dühös lett hirtelen. Ennyire a szívére vette amit mondtam.
- Gyönyörûm, mondtam már, hogy nem csak a testedet akarom. Ha csak arra pályáznék, már régen megdugtalak volna. Nekem te kellesz. Teljes egészében. – megpuszilom az ajkait – Talán meg kellene tanulnod bókot fogadni.
Elmosolyodom az arckifejezésén, majd az autó felé indulva húzom magam után. Már eléggé éhes vagyok, nem ártana valami vacsora sem. Vagy esetleg…
- Mondd csak Vay, szereted az édességet?
Várakozóan nézek rá, mert kíváncsi vagyok rá. A fagylaltot szereti, a kakaót is jó sok tejszínnel, de még nem láttam süteményt enni.
- Imádom. Miért?
- Akkor, ha nem vagy túl fáradt elviszlek egy helyre, ami szerintem tetszeni fog.
- Persze. Egy cukrászdába megyünk? – a tekintete kíváncsi, de nem mondom el neki, hogy néz ki a hely.
- Igen, de nem akármilyen cukrászda. – elmosolyodom, majd kinézek az ablakom, miközben szólok Jurijnak, hogy hová megyünk.

***
A Kreml mellett állunk meg egy elegáns épület elõtt, ami már kívülrõl is impozáns látványt nyújt, hát még belülrõl.
Látom, hogy ámulattal nézi a hatalmas épületet és nem is zavarom meg. A derekához nyúlva terelem be az épületbe, ahol síri csend támad, amint belépünk. Csak a halk zeneszót lehet hallani.
Vay közelebb húzódik és suttogva megszólal.
- Nyicolai?
- Hm?
- Mindenki bámul.
Rá nézek, majd sejtelmesen elmosolyodom. – Öt perc. – addig bírják majd és utána mindenki elmegy, bár csak négy ember ül bent. – Gyere.
A hely Moszva egyik ékköve. A falak világoskékek, aprólékosan kidolgozott kristálycsillárok lógnak a magas mennyezetrõl, a falakon arany berakásos stukkók, márványszobrok és maga a süteményes pult is mind maga a fényûzés. A berendezés az orosz cári udvart idézi, így amikor az ember belép ide, olyan mintha visszautazott volna az idõben.
Vayt a pulthoz kísérem, magamnak pedig megrendelem a kedvenc kávémat. Látom, hogy az emberek már szedik a kabátjukat, én pedig elégedetten fordulok a válogató Vay felé. Annyira gondolkodik, hogy ráncolja a homlokát.
- Mi a baj?
Felém néz, és apró mosoly szökik az ajkaira.
- Nem tudok választani.
Felnevetek rajta, mert tényleg annyi féle van, hogy ha nem ismeri õket, akkor nem tud választani.
- Akkor válaszd ki az összest, ami tetszik, és amit nem bírsz megenni, azt hazavisszük.
Végül három szeletet választ ki majd mind a ketten elfoglaljuk az ablak melletti asztalt.
- Köszönöm, hogy elhoztál ide. Ez a hely igazán gyönyörû.
- Neked is kijár a lazítás. Egyébként pedig szeretek veled kimozdulni, mert jó társaság vagy.
Cirógatni kezdem az asztalon pihenõ kezét, de amikor megjelenik a pincér, zavartan elhúzza.
- Miért zavar, ha látják, hogy megérintelek? – ezt már máskor is észrevettem.
- Nem az zavar, hogy megérintesz. Élvezem az érintésed és ezt nem tagadom. De én eddig még nem voltam ilyen helyzetben és, nem is tudom… furcsa mikor valaki olyankor rám néz.
Meglepõ, hogy néha milyen õszintén képes beszélni, máskor pedig mégis könnyen zavarba jön. Igazi rejtély.
- Értem. – nem mondok neki mást, de majd teszek róla, hogy hozzászokjon ehhez is.
A tányérjára fordítja a figyelmét, de amikor meglátja, hogy én nem süteményt kértem megszólal.
- Egy cukrászdában vagyunk és te kávézol? – hitetlenkedve néz rám, mintha ez elképzelhetetlen lenne.
- Ez nem akármilyen kávé. Tessék, kóstold meg! – elé tolom a csészét, majd nézem ahogy az ajkaihoz emeli. Miután belekortyol, kikerekednek szép szemei és rám néz.
- Ez nagyon finom!
- Kérsz egyet te is? – mosolyogva nézek rá, de aztán eszembe jut valamit. – Van benne vodka is, gondoltam szólok, hogy ne fogd rám, hogy eltitkoltam.
Rám néz, majd vágyakozva a csészére néz.
- Mennyi van benne.
- Nem sok. Csak egy kevés, annyi szerintem nem árt meg.
Elgondolkodik, majd bólint.
- Akkor kérek.
- Rendben, te csak egyél, én majd megrendelem. – mosolyogva bólint, majd visszafordul a finomságaihoz.

- De én mindig is ott szerettem volna dolgozni! – jegyzem meg elkeseredetten. Mindennek vége… 
- Akarod, hogy eltegyék láb alól? - Hogy… mi?
A gondolataim közül egy kép rángat ki: ahogy megöleti.
- Mi? - De talán csak rosszul hallottam.
- Csak egy szavadba kerül és holnapra már halott lesz.
- Te tényleg képes lennél… de a fõnököm Amerikában él! – vetem fel gyorsan. Igaz, nem akarom, de kíváncsi vagyok a megoldási javaslatára.
- Szépségem, nekem mindenhol vannak emberiem. Egész Európában vannak kapcsolataim és van néhány elég hasznos szövetségesem Amerikában is. Szóval? Akarod?
- Nem! Meg ne próbáld megöletni vagy esküszöm, hogy már holnap elmegyek innen!
- Tudtam, hogy ezt mondod, de legalább már nem lógatod az orrod - mondja, és finoman az enyémhez simítja az arcát.
- Sz-szóval ezt csak azért mondtad, hogy feldühíts? - kérdezem.
- Nem gyönyörûm. Azért is, de teljesen komolyan gondoltam. Tegnap megmondtam, hogy ha velem maradsz, akkor nem fogok hazudni és be is tartom. Legszívesebben megöletném, de ha nem akarod, akkor nem teszem. Ez a te ügyed.
- Rendben. Köszönöm.
- Mit köszönsz?
- Azt, hogy elmondtad és nem intézkedtél a hátam mögött - dicsérem meg.
Még évõdünk kicsit, de amikor be akarna fordulni az asztalhoz velem az ölében, nem hagyom neki.
- E-engedj el! Nem fogok az öledben ülni!
- Miért? Talán nem kényelmes az ölemben ülve?
- Nem, nem kényelmes. Melegem van és valami nyomja a…
Hogy… ó. Istenem. Nem hiszen el! Rajta ülök?! Úgy vélem, ilyen vörös ebben az életben még biztosan nem voltam.  Ahogy mocorgok, viszont egyre rosszabb. Kifejezetten nagyobb és nagyobb…  pláne mikor a kezem is oda vezeti.
- Ha-hagyd a-abba! A-azt mondtad, hogy türelmes leszel –emlékeztetem.
- Gyönyörûm, már így is egy szent türelme szállt rám, hogy még nem kötöztelek az ágyamhoz és élveztem ki azt a buja testedet.
Hogy gondolhat mindig ilyesmire?
- Ne… ne m-mondj ilyeneket!
- Miért ne? Te talán nem szeretnéd, ha az ágyhoz kötöznélek.
- Ha-határozottan nem akarom. - Nem értem az okokat sem, ami miatt felmerült benne, hogy akarom.
- Rendben szépségem. Ígérem, hogy arra használhatod, majd a kezeidet, amire csak akarod. Megfelel úgy az igényeidnek?
- H-ha most elengedsz, az fog megfelelni az igényeimnek - jelentem ki.
Kapok egy rövid csókot, de ahogy kiszabadulok a karjai közül, már kérdezem is, hogy van-e eredménye a keresésnek  a lövésszel kapcsolatban.
- Még nem tudom. Már jelezték, hogy elkapták Ivant, aki épp az országot készülte elhagyni. Ha délután visszamegyünk Moszkvába, akkor majd személyesen ellenõrzöm, hogy mit derítettek ki.
- És… mit csinálnak az embereid Ivannal? – kérdezem, bár lehet, hogy igazából nem is akarom tudni.
- Azzal te ne foglalkozz. A lényeg, hogy meglegyen a gyilkos, a szemetet pedig majd én eltakarítom.

Felsóhajtok. Nem akarok belegondolni, de valamilyen szinten hatnom kellene rá.
- De nem ölöd meg, igaz? - kérdezem.
- Miért, mi mást tehetnék vele? - kérdez vissza. - Nem hagyhatom, hogy ismét eláruljon.
- De a gyilkosság bûn, Nyicolai - nézek rá komolyan.
- Akkor mit tegyek? Adjam át a rendõrségnek? Ne légy nevetséges, szépségem.
Pakolni kezd a papírok között és én is elhallgatok. Talán igaza van. Azt hiszem, az õ világában a rendfenntartó erõk teljesen feleslegesek. Elárulták, amiért ölnie kell. Ha nem teszi meg, akkor ismét meg fogja valamelyik beosztottja próbálni. Viszont ez a tényen nem változtat, hogy adott esetben talán megpróbálhatnám kihallgatni a férfit.
- Megoldható lenne, hogy nyaktól felfelé ne bántsák a beosztottjaid, amíg haza nem érünk? - kérdezem.
- Már miért? Õk is ki tudják vallatni.
- Beszélni akarok vele - mondom neki. - A kedvenc professzoromnak mindig az volt a véleménye, hogy egyszer legalább szembe kell nézned azzal, aki valamilyen változást okozott az életedben. És õ azt hozott. Ha nem lövet vagy lõ rám, akkor nyilván nem döbben rá egyikünk sem a kapcsolatunk lényegére. És már teljesen mindegy, hogy mi történik. Nem kockáztatom a munkámat.
Sóhajtva néz rám egy pici ideig, majd bólint és közli, hogy bent takar lenni velem, de megengedi.
Miért ne engedné meg, nincs oka megtiltani.

Pakolás, pakolás, aztán eldöntöm, hogy mielõtt elindulunk, beszélni akarok vele. Semmi konkrét, csak látni akarom.  Magamnak nem nehéz beismerni. Viszont mikor belépek, épp telefonál.
- Várj kint, szépségem - néz rám.
Felvont szemöldökkel nézek rá. Nem fogok kimenni, amikor ki akar zavarni. mellé lépek, és az asztalnak támaszkodva várok. A kínaiakról beszélnek. Valami történt, ha jól veszem ki a szavaiból, elfogtak egy dílert tõlük, de nem engedi nekik vallatni, mert majd õ.
- Majd én - jelentem be, mikor letette.
- Nem is tudsz semmit - vigyorog rám.
- Egy kínaiakhoz tartozó díler van a kínzókamrádban. Ennyi nekem elég, a többit tõle vagy megtudom, vagy nem. Nos, mehetünk?
Bólint, majd nem sokkal késõbb már az autóban ülünk és a magángépe felé haladunk.


* * *


A repülõn megadom magam a kérésének és az ölébe ülve olvasok. Nem szól, nem zavar. Talán gondolkodik, nem tudom, de a feje a vállamon pihen, miközben én az Anyegint élvezem már vagy… hatszázadszorra. De sosem lehet megunni.
A telefonjára rezzenek össze, de nem enged leszállni.
- Persze, nemsokára otthon vagyunk. Induljatok el elénk. - Leteszi.
- Jurij? - kérdezem.
- Igen - mosolyogja. - Aranyos, hogy így megtanultad a neveket. - Kijelentésemre, miszerint nincs ebben semmi meglepõ, hiszen a névmemóriám tökéletes, hangosan felnevet, majd kapok egy csókot. Ez egyre kellemesebb, és most az sem zavar, hogy a mellkasának dõlve kényelmesedhetek el, õ pedig a combomon pihenteti a kezeit. Hogy most miért nem zavar? Mert nem mozdítja õket, csak ott tartja.

A reptér még mindig csodaszép, így elvagyok a bámulásával, amíg Nyicolai megtud pár dolgot Jurijtól. Nem figyelek, nem mindenhez van közöm.
- Hallod, Vay? - kérdezi.
- Nem, mit? - fordulok felé. Ne zavar, hogy nem figyeltem, megismétli. Nincs ebben semmi kellemetlen.
- Ivan annyit mondott, hogy aki felbérelte, egy orosz diplomata. Talán Inna tud segíteni - sóhajtja, ahogy a kocsiba ülünk. - Hazajött már?
- Inna is egy orosz diplomata - vonom fel a szemöldökömet, majd végiggondolom. Inna, mint ilyen komoly elme? Nem… - Igazad van, megkérdezem majd. mindenképp. De ugye még él Ivan? - fordulok felé teljes testtel.

Lihegve bámulom a mennyezetet és várom a kitörését, ami nem jön.
- Most legszívesebben azt mondanám, hogy egész nap nem fogok hozzád szólni.
A hangja morgós, de egyáltalán nem tûnik dühösnek. - De nem teszed?
Mikor megjegyzi, hogy elmegy zuhanyozni, rögtön eszembe jut, hogy mi lenne, ha vele tartanék, de gyorsan lerombolja az elképzelt képet.
Feláll és elrendezve magán a nadrágot, szigorú hangon megjegyzi, hogy õ nem egyezett bele abba, ami az imént történt.
Hát persze. Ha rajta múlna, akkor még a csóknál sem tartanánk.
Belibben a fürdõszobába, én pedig nagyot elégedetten sóhajtva ülök fel az ágyon. Mindegy milyen morcos most, az a kéjes arckifejezése mindent megért.
Mikor hallom, hogy eláll a zuhany, odamegyek az ajtó elé és várom, hogy kijöjjön. Amint kilép és rám néz, már kezdi is a panaszkodást.
- Rendben, hogy én nem hordhatok felsõt, de neked senki nem tiltotta meg a pizsamanadrágot – a hangja nem arról árulkodik, hogy bosszús lenne, hanem tõle szokatlanul játékosan csipkelõdõ. Ha egy kis enyelgés ilyen jó hangulatba hozza, gyakrabban be kell iktatnunk a mindennapjaiba.
- Ugyan, szereted látni azt, hogy csak egy alsó takar, nem? – buja mosollyal nézek rá, mert tudom, hogy tetszik neki a felsõtestem.
- Remek, remek. A megfigyelõkészséged fejlõdik mellettem. Büszke vagyok rád. Ha kicsit tovább vagyok veled, talán az IQ-dra is pozitívan hathatok majd. – tetszik ez a Vay.
- Másra tudnál pozitívan hatni – közelebb hajolok az illatos tincsekhez és beszívom a finom, édes illatot.
- A nyakam körbe piros és zöldes a szívásnyomoktól, Nyicolai.
Elvigyorodom. - Tökéletes ténymegállapítás doki, és csak azt mondhatom, hogy remekül áll.
Rátapasztom az ajkaimat, hogy egy újabb jelet hagyjak rajta, de nem hagyja. El akar húzódni, de eszembe jut, hogy még nem is köszöntem neki, ezért visszarántom magamhoz egy csókra. Most nem tol el, csak a karomba kapaszkodva hagyja, hogy kényeztessem az ajkait.
- Jó reggelt, Vay!
- Komolyan? – mintha nem hinné el, hogy csak köszönteni akartam - Amíg zuhanyozol, tökéld be kérlek, hogy nem kelthetsz így minden reggel, érted?
- Nem gondolod, hogy túl sok gátat szabsz nekem?
- Nem gondolod, hogy csak azt mondtam, hogy nem lehet minden reggel? Örökre nem tiltottam meg. Láss át a szavaimon. – végigsimít az arcomon, puha kis kezeivel, majd folytatja - Irány, mosd le magadról… - lefelé néz, majd ismét vörös lesz az arca - Szó-szóval mosa-mosakodj meg!
Kacagva lépek be a fürdõszobába, mert hihetetlen, hogy alig fél órája élvezett el a kezemtõl, mégis elpirul a látványomtól.

***
Reggeli után dolgozószobámban ülünk. Én elintézek néhány telefont, mert a távollétemben is irányítanom kell a szállítmányokat, amik külföldre mennek.
Amint befejezem a beszélgetést, Vay sietve elkéri a telefonomat, majd hosszú percekig beszél valakivel, de a hangja egy csöppet sem tetszik. A szavai ingerültek és kissé kétségbeesettek. Amint leteszi rögtön mellé lépek.
- Mi történt? Mit akart a fõnököd?
- Én… nekem… valahonnan megtudta, hogy itt… veled vagyok, és… neked segítek, és ez ellenkezik az FBI elveivel. Jövõ hétre elkészítik a felmondási papírjaimat…
A szemét… De vajon honnan tudta meg, hogy Vay segít nekem? Talán az árulta el aki megpróbálta megölni?
- Istenem, mi lesz most velem? – letérdel és arcát a kezeibe temeti. Látszik rajta, hogy mennyire szereti a munkáját, mert nagyon bántja ez a dolog. Az a mocskos szemétláda…
- Héé… nyugi szépségem. – könnyedén felemelem a földrõl és vele az ölemben leülök egy székre.
– Egy ilyen okos Doktor, mint te rögtön talál magának másik melót. Az a mocsok meg bánhatja, hogy kirúgott. – nem igazán értek bárki megnyugtatásához, de remélem ez elég lesz.
- De én mindig is ott szerettem volna dolgozni! – a hangja még mindig szomorú és bosszús, ami egy csöppet sem tetszik. Az a Vayt akarom, aki reggel incselkedett velem a fürdõszoba elõtt.
Aztán egy gondolat kúszik a fejembe, és mivel már tud rólam elég sok mindent és azt mondtam nem hazudok neki, megkérdezem
 - Akarod, hogy eltegyék láb alól?
Felkapja a fejét és megrökönyödve néz rám.
- Mi?
Kisimítom az arcába hulló tincseket és folytatom. – Csak egy szavadba kerül és holnapra már halott lesz.
Komolyan nézek rá, mert minden egyes szavamat úgy is gondoltam. Nem kerülne nekem semmibe.
- Te tényleg képes lennél… de a fõnököm Amerikában él! – látom, hogy teljesen összezavarta a kérdésem, de csak gonoszul elmosolyodom.
- Szépségem, nekem mindenhol vannak emberiem. Egész Európában vannak kapcsolataim és van néhány elég hasznos szövetségesem Amerikában is. Szóval? Akarod?
- Nem! Meg ne próbáld megöletni vagy esküszöm, hogy már holnap elmegyek innen!
Végre visszatért a már jól ismert Vay a szigorú hangjával. – Tudtam, hogy ezt mondod, de legalább már nem lógatod az orrod.
Arcomat az övének simítom és beszívom az illatát. Egyszerûen képtelenség betelni vele.
- Sz-szóval ezt csak azért mondtad, hogy feldühíts?
- Nem gyönyörûm. Azért is, de teljesen komolyan gondoltam. Tegnap megmondtam, hogy ha velem maradsz, akkor nem fogok hazudni és be is tartom. Legszívesebben megöletném, de ha nem akarod, akkor nem teszem. Ez a te ügyed.
- Rendben. Köszönöm.
- Mit köszönsz? – felhúzott szemöldökkel nézek rá, mire a szája vicces fintorra húzódik.
- Azt, hogy elmondtad és nem intézkedtél a hátam mögött.
Tettetett felháborodással nézek rá, de a végén nem bírom ki vigyorgás nélkül. – Ilyesmit feltételezel rólam?
Õ is elmosolyodik kissé.
- Hát persze.
- Akkor? Rátérhetünk a problémánkra? – már fordulnék be az asztalhoz vele együtt, amikor megkapaszkodik az asztal szélében.  – Mi a baj?
- E-engedj el! Nem fogok az öledben ülni! – már megint morcos.
Elvigyorodom. – Miért? Talán nem kényelmes az ölemben ülve? – még jobban magamhoz szorítom.
- Nem, nem kényelmes. Melegem van és valami nyomja a…
Az arca olyan vörös színt ölt, hogy ilyet még biztos nem láttam. Rájött végre, hogy mi nyomja azt a csinos kis hátsóját. Próbál szabadulni a karjaim közül, de mikor rájön, hogy a mocorgásával csak ront a helyzeten, hirtelen megmerevedik.
Élvetegen felnevetek, majd érzékien megharapdálom a tarkóját. – Ha ennyire kényelmetlen, mi lenne ha segítenél ezen a problémán?
Megfogom a kezét és a dudorodó nadrágomra szorítom, de azonnal elrántja onnan.
- Ha-hagyd a-abba! A-azt mondtad, hogy türelmes leszel. – a hangja felháborodott, de az arca még mindig vörös.
- Gyönyörûm, már így is egy szent türelme szállt rám, hogy még nem kötöztelek az ágyamhoz és élveztem ki azt a buja testedet.
Erre mintha egy csukló hangot hallatna, majd mélyvörös arcszínnel pillant rám.
- Ne… ne m-mondj ilyeneket!
- Miért ne? Te talán nem szeretnéd, ha az ágyhoz kötöznélek. – hangom már egészen elmélyült, mert elképzeltem, hogyan is festene kikötözve.
- Ha-határozottan nem akarom.
- Rendben szépségem. Ígérem, hogy arra használhatod, majd a kezeidet, amire csak akarod.
Az ajkaimmal végigsimogatom az övét, de még mindig nem engedem el. – Megfelel úgy az igényeidnek?
- H-ha most elengedsz, z fog megfelelni az igényeimnek.
Felsóhajtva egy rövid csókot nyomok az ajkaira, majd elengedem. Úgy pattan fel az ölembõl, mint akibe belecsípte, de hamar összeszedi magát és a tárgyra tér.
- Az embereid megtudtak már valamit arról, hogy ki lõtt rám?
Erre a kérdésre rögtön elkomorulok. – Még nem tudom. Már jelezték, hogy elkapták Ivant, aki épp az országot készülte elhagyni. Ha délután visszamegyünk Moszkvába, akkor majd személyesen ellenõrzöm, hogy mit derítettek ki.
- És… mit csinálnak az embereid Ivannal. – tétován kérdezi, mintha nem lenne benne biztos, hogy tudni akarja és szerintem nem is kell neki.
- Azzal te ne foglalkozz. A lényeg, hogy meglegyen a gyilkos, a szemetet pedig majd én eltakarítom.
Nem akarom, hogy azon járjon az esze, hogy mit teszek az árulókkal, mert õk a legutolsók a világon, akik számítanak.

A komoly tekintet azt sugallja, hogy komolyan is gondolja. De ez banális!
- Nem. Az még rendben, hogy veled alszom, de hogy felsõ nélkül? Azt már nem.
- De igen. Már attól feszengeni kezdesz, ha egy alsóban látlak. Igazán nem nagy engedmény egy felsõ, mert így legalább hozzám szoksz egy kicsit. – Igaza van… igaza lehet. A fokozatosság. De nem túl nagy fok ez egyszerre? - Ugyan már. Ezt a kis engedményt igazán megtehetnéd. Már úgy is láttalak felsõ nélkül, nem is egyszer.
- J-jó. De csak azt, semmi mást nem vagyok hajlandó levetni! - kötöm ki azonnal.
- Rendben.

A kakaózás után felmegyünk az emeletre és amíg õ zuhanyozik, én felmérem a megfelelõ helyet és el is foglalom. Az viszont megzavar, hogy megint alsó nélkül jön ki. Lekapcsolja a villanyt.
- Jó éjt, Vay!
- J-jó éjt!
Hamar elalszom… fáradt vagyok és ez a nap kicsit tömény volt.


* * *


Álmomban furcsa dolgokat teszek Nyicolai-jal, viszont tökéletesen jól tudom, hogy meddig álom az álom. Bár kissé megzavar, hogy mennyire élethûek az érintései… de mégis érzem. Azt hiszem. Így amikor megérzem az ujjait… OTT, kipattannak a szemeim! Nyögök, amíg felpattannak a szemeim, de mielõtt tiltakozhatnék, az ajkaimra tapasztja az övéit és miközben a nyelve az enyémmel játszik, kezei a nadrágon keresztül masszíroznak odalent. Amikor viszont a nyakamon is izgatni kezd, felnyögök.
- Nyicolai… elég… ne…
- Óh, dehogynem. Ez a rész itt… - Ohistenem! - … nagyon is akarja. És te is, ne is akard tagadni, mert úgy sem hiszem el.
Amikor az ajkai elindulnak lefelé, és a mellbimbóimhoz érnek, az érzés intenzitásától ívbe feszül a testem, összerándulnak az izmaim. Még az sem zavar, hogy elenged odalent, hiszen ajkai haladnak lefelé, tovább ingerelve testemet.
- Nyicolai… ahh… ehlégh… neh-nem bírom tovább…
- Mondd el, mit szeretnél szépségem, és megkapod! – Ez a hang… mitõl ilyen stimuláló most a hangja? Mintha külön vágykeltõ lenne még ez is.
- Éhn… éhn… nem tudom.
- Szeretnéd, ha megcsókolnálak?
Teljesen elveszve a sok új érzésbe, szinte könyörögve mondok igent. Akarom. Muszáj éreznem, hiszen sikítani tudnék attól, ahogy az agyam feldolgozza ezt a sok ingert. Csak jobb és jobb lesz, ahogy halad elõre és az ingerek és stimulációk növekvõ száma miatt a testem vészesen közel kerül ahhoz, hogy… nos. Hogy elélvezzek. De ez mintha õt nem zavarná, tovább simogat és kényeztet, így teljesen ki tudok zárni egy pillanatra mindent, csak õ van és én. És ez az érzés. Ez a borzalmasan intenzív, leírhatatlan és utánozhatatlan érzés.
Ahogy lecsap rám, hallom, hogy rá is. A hang legalábbis olyan. De nem tesz semmi intimet, csak mellém fekszik és hagy szuszogni, amit meg is teszek.

 Az agyamnak kell pár pillanat, mire összeszedi magát, de érdekes módon fokozott az öröm- és boldogságérzetem. Viszont ezt önkényesen tette, nem egyeztem bele és hiába jó a kedvem, nem fogok csak úgy, szó nélkül tûrni egy ilyet. Õ elvégre emberek százainak parancsol. Ha én is lesném minden óhaját és ráhagynék mindent, semmibe venne.
- Most legszívesebben azt mondanám, hogy egész nap nem fogok hozzád szólni - jegyzem meg morogva.
- De nem teszed? - fordul felém.
- Nem, mert gyanítom délre kitalálnál valamit, hogy beszélnem kelljen veled. Feleslegesen gyötörném magam - sóhajtom. - De én most megyek zuhanyozni. És ha esetleg megfordulna a fejedben, hogy utánam gyere, tedd meg, ha akarod - jegyzem meg. Felcsillannak a szemei, gondolom kéjes gondolatok hada rohanta le. - De amint kiszabadulok a zuhanykabinból, ebben az életben soha többé nem érhetsz már hozzám - mosolygok rá bájosan, ellensúlyozva szavaim durva mivoltát.
- Vay… nekem is szükségem lenne egy zuhanyra - sóhajt fel, de nem érzem a közvetlen akaratot, inkább, mintha ezzel próbálna megtörni? Valami ilyesmi lehet a háttérben.
- Remek kifogás - mondom, igazán csodálkozva. Jókor hozott egy remek indokot. - Pihenj, amíg nem végzek, és utána már mehetsz is. - Már mondana valamit, de leintem. - Önkényesen léptél elõre elég nagyot a kapcsolatunkban. Megtehetem, hogy most én mondom meg, mi legyen, és egyedül fogok zuhanyozni. - Felállok, és visszarendezem magamon a nadrágot. - De ezt mindketten tökéletesen jól tudjuk. Mire belenyugszol, már kész is leszek.
Taktikusan viszek be magammal mindent, alsót, ruhát, hogy felöltözve jöhessek ki, és bent zárom az ajtót.

A meleg víz alatt sem akarok még belegondolni abba, hogy mi történt. Nem fogok ezen elmélkedni. Teljesen felesleges, mindketten felnõtt férfiak vagyunk, teljesen mindegy, hogy mi történik és mikor. Azt hiszem. A testiség egy kapcsolat része és nekünk most kapcsolatunk van. És én ebbe beleegyeztem. Igen.

Mire kimegyek, õ már egy szál alsóban áll az ajtó elõtt.
- Rendben, hogy én nem hordhatok felsõt, de neked senki nem tiltotta meg a pizsamanadrágot - jegyzem meg, de most nem bántva, inkább incselkedve. Jó kedvem van.
- Ugyan, szereted látni azt, hogy csak egy alsó takar, nem? - kérdezi, mintha érezné, hogy csak butáskodok vele.
- Remek, remek. A megfigyelõkészséged fejlõdik mellettem. Büszke vagyok rád. Ha kicsit tovább vagyok veled, talán az IQ-dra is pozitívan hathatok majd - kacagok fel halkan.
- Másra tudnál pozitívan hatni - hallom meg nagyon, nagyon közel magamhoz.
- A nyakam körbe piros és zöldes a szívásnyomoktól, Nyicolai.
- Tökéletes ténymegállapítás doki, és csak azt mondhatom, hogy remekül áll. - Még közelebb lép. Már a nyakamon érzem az ajkait.
- Zuhanyozz le. Én kiszellõztetek. - Ellépek, de elkapja a derekamat és visszaránt. Tehetetlenül ütközök a mellkasának, mire már az ajkaim alá is nyúlt, és felém hajolva csókol meg. Nem tolom el, a karjába kapaszkodok. Felesleges tagadnom, jól esik.
- Jó reggelt, Vay - jegyzi meg.
- Komolyan? - vonom fel a szemöldököm, majd sóhajtva viszonzom, de azért van itt még valami. - Amíg zuhanyozol, tökéld be kérlek, hogy nem kelthetsz így minden reggel, érted?
- Nem gondolod, hogy túl sok gátat szabsz nekem? - néz rám.
- Nem gondolod, hogy csak azt mondtam, hogy nem lehet minden reggel? Örökre nem tiltottam meg. Láss át a szavaimon. - Végigsimítok az arcán. - Irány, mosd le magadról… - Elpirulok. Az ott az övé…  - Szó-szóval mosa-mosakodj meg!
Felnevet, de ellép és végre szellõztethetek. Kint szakad a hó, ami kifejezetten tetszik. Imádom.


* * *

Nézegetve az e-mailjeimet, meglepve találom meg az FBI-os csapatom egyik vezetõjének az üzenettét. Amint tudom, hívjam, azonnal.
Kérek egy telefont, felhívom és remegve teszem le a készüléket tíz perccel késõbb.
- Mi történt? - lép mellém Nyicolai. - Mit akart a fõnököd?
- Én… nekem… valahonnan megtudta, hogy itt… veled vagyok, és… neked segítek és ez ellenkezik az FBI elveivel - mondom gépesen. - Jövõ hétre elkészítik a felmondási papírjaimat…
Nem… nemnemnem!
- Istenem, mi lesz most velem? - esek térdre a földön. Nem történhet ez velem. Ez is annak a mûve, aki Nyicolai embereit öli?! Miért akar engem is tönkretenni, és ki lehet ez, hogy minden sikerül is neki?! 

Természetesen visszautasít, de a kakaó remekül hangzik. Nem is tudom mikor ittam utoljára.
- Tökéletes. Akkor menj ki, várj meg, és nemsokára megyek.
Nem bírom ki nevetés nélkül ezt a parancsoló hangnemet. Kimegyek a fürdõbõl, de a szobából nem, mert így kénytelen lesz kijönni egy szál törölközõben, hogy felöltözzön. Azt azonban nem hittem volna, hogy még a törölközõtõl is észvesztõbb látványban lesz részem. Egy szál alsóban jön ki, de amint meglátja, hogy ott vagyok már menekül is vissza és rögtön rám parancsol.
- Menj ki!
- Ugyan, nem vagy meztelen…
- Menj már ki!
- Azt mondtad…
- Azt, ha készen állok. És az még nem most van! Alsóban megjelenni elõtted nekem… kellemetlen – hihetetlen, hogy mennyire szemérmes.
- Érdekes, nekem sokkal másabb érzés – az ajtó elé megyek.
- Oké, menj innen!
- Nem megyek. Állhatunk itt reggelig, vagy kijössz és felöltözöl elõttem! – most biztos, hogy nem fogok engedni neki.
- Miért akarsz ennyire felöltözés közben látni? – a hangja már kétségbeesést sugall, de semmi pénzért nem hagynám ki azt, ahogy felöltözik. Annál már csak az lenne izgatóbb, ha elõttem vetkõzne le.
- Mert… Vay, ha nem kezdünk el valamerre haladni, soha nem tudjuk meg, hogy lehetne-e komoly ez a kapcsolat. Nem érek hozzád, csak gyere ki. Hadd lássalak.
Mert ha nem már meg fogok õrülni.
Egy pillanatig csend van, majd ismét megszólal. - Rendben, kimegyek. De ha hozzám érsz…
- Tudom, nem szólsz hozzám soha többé. – és végül tényleg összeszedi magát és kijön, de az arca teljesen vörös és látszik rajta, hogy mennyire zavarban van. Én pedig, mint egy ragadozó, úgy figyelem mindent mozdulatát. Amikor a felsõjét húzza föl, és felemeli a kezeit, tökéletes mellkasa megfeszül, majd elernyed. Ahogy lehajol az alsó polchoz, muszáj megfognom valamit, hogy ne rontsak rá, mert ezt már nem lehet kibírni. És mikor azt hinném, ennél már nem jöhet nagyobb megpróbáltatás, elkezdi fölfelé húzni a nadrágot azokon a hosszú combokon. Megõrülök…
Közel megyek hozzá, és már szinte remegnek a kezeim a visszafojtott vágytól. - Egy csókot…
- Most nem. Nem tudnád visszafogni magad! – mikor el akar lépni mellettem, megfogom a csuklóját, mert ez már nem tetszik.
- Vay…
- Türelem. Csak ennyit kérek, légy türelemmel. Megcsinálom a kakaót.
Elindul a konyhába, én pedig követem, mert jelenleg úgy sincs semmi dolgom. Mindent elõkészít, de amikor már várom, hogy megint lehajol a tejszínhabért cselesen inkább leguggol.
- Nocsak.
- Nem adok felesleges alapot. Nem a türelmeddel játszom, teljesen komolyan gondolom. Idõvel.
Milyen elõrelátó. - Tudod, elég érdekes férfi vagy te. Nem gondoltam, hogy bevallod az érzéseidet…
Finom lett a kakaó, jó hogy eszébe jutott.
- Nem tartom indokoltnak, hogy titkolózzak. A homoszexualitás nem választás kérdése. Nyilván ez az oka, hogy nem volt szerencsém a nõkkel eddig. Viszont a homoszexualitás is erõs szó, te vagy az elsõ férfi, aki felkelti az érdeklõdésemet. Szóval kifejezetten homoszexuális sem vagyok. Eddig aszexuálisnak mondtam magam, ha kérdezték, de mióta veled vagyok, érdekes tüneteket veszek észre magamon.
Szóval akkor tényleg nem volt még férfival. Ez a lehetõség egyszerûen… bódító.
- A fürdõkádban a csókot hatására felizgultam. Így gondolom, az, hogy te felizgultál miközben öltöztem elõtted, már csak amolyan visszavágás-féle volt.
Erre muszáj felnevetnem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen kis aljas is tud lenni.
- De ezek szerint te is komolyan gondolsz mindent? – megfogom az asztalon pihenõ kezét, hogy élvezhessem a puha bõrének érintését.
- Nem akarok máshogy gondolni. Valakivel csak a testiség miatt együtt lenni az nem az én formám. Remélem, ezt megérted. Ha lesz is köztünk szoros testi kapcsolat, az nem most lesz. Az ügy lezárásáig biztosan nem.
Komolyan néz rám, én pedig elgondolkodom. Nem szokásom senkit sem kényszeríteni a szexre, és õt sem fogom. De azt megtehetem, addig csábítom, míg már õ maga fogja akarni. Minél hamarább.
A kikötése pedig „Ha lesz is köztünk szoros testi kapcsolat, az nem most lesz”…
- Rendben, nem lesz köztünk szoros testi kapcsolat, ameddig nem akarod. Nem fogom erõltetni, az nem az én szokásom. – már látom, hogy nyílna a szája, hogy válaszoljon, de én folytatom – Viszont addig ameddig ez nem történik meg, minden éjszaka velem alszol, felsõ nélkül.
Komolyan nézek rá, mert vele csak így lehet üzletelni.
- Nem. Az még rendben, hogy veled alszom, de hogy felsõ nélkül? Azt már nem.
- De igen. Már attól feszengeni kezdesz, ha egy alsóban látlak. Igazán nem nagy engedmény egy felsõ, mert így legalább hozzám szoksz egy kicsit. – mondom neki komolyan. Nem jó ha kellemetlen neki a meztelenség, fõleg nem elõttem.
Mikor nem szól, folytatom. – Ugyan már. Ezt a kis engedményt igazán megtehetnéd. Már úgy is láttalak felsõ nélkül, nem is egyszer. Erre mintha elpirult volna egy kissé.
- J-jó. De csak azt, semmi mást nem vagyok hajlandó levetni!
- Rendben. – halványan elmosolyodom, majd belekortyolok a kakaómba, de belül valójában farkas-vigyorral nézek rá. Most meg vagy.

Miután csendben megittuk a kakaót, én is elmentem zuhanyozni, ahol már végre lehûthettem magamat egy kicsit. A társasága úgy hat a testemre, mintha egy hõsugárzót állítanának mellém.
Nem könnyû eset az már biztos. Még senkiért sem kellett ennyire megdolgoznom, mint érte, és talán ez csak még vonzóbbá teszi. Õ lehet, majd a jól megérdemelt jutalom. Ha végre megkaphatom, olyan élményben részesítem, hogy soha többé nem akar majd kiszállni az ágyamból.

Miután elkészültem, Vay kedvéért felkapok egy alsót és úgy sétálok a hálóba. Õ már elfoglalta a saját felét az ágyon, és pirulva elkapja rólam a tekintetét, amikor kilépek a fürdõbõl. Mit nem adnék érte, ha beleláthatnék azokba a tekervényes gondolataiba.
Elvigyorodom azon, hogy vajon mit találnék ott, majd a lámpát leoltva befekszem mellé.
- Jó éjt, Vay! – mormolom neki halkan.
- J-jó éjt!
Õ még fészkelõdik egy darabig, majd elalszik, én pedig óvatosan, hogy fel ne ébredjen, közelebb csúszok hozzá és átkarolom a derekát. Így már sokkal jobb.

***
Reggel arra ébredek, hogy rohadt melegem van. Mintha nem Oroszországban, hanem Ibizán ülnék a tengerparton.
Megmozdulok, hogy ledobjam a takarót, de az nem mozdul.
Bosszúsan, laposakat pislogva kinyitom a szemem és az elém táruló látványtól rögtön kimegy a fejembõl minden bosszús gondolat.
Vay feje a mellkasom közepén pihen, egyik karjával átkarolta a hasamat, a másik pedig a vállamon pihen. Szinte már keresztbe fekszik az ágyon, és én vagyok a párnája. A takaró lecsúszott róla, felfedve így a hátának tökéletes ívét, ami csábítóan tûnik el a pizsama alsó rejtekébe. Ez a látvány még egy angyalt is bûnre csábítana. Én pedig nem vagyok angyal…
Azt mondta nincs szorosabb testi kapcsolat, vagyis nincs szex. De attól még mást megtehetek vele.
Lassan a nyakától kezdve egészen a nadrágja derekáig végigsimítom a testét, majd újra és újra. Másik kezemmel pedig a füle alatti érzékeny bõrfelületet cirógatom, mire õ mocorog kezd és a combomhoz szorítja az ágyékát, amin jól érezhetõ a reggeli merevedése.
Vigyorogva, lassú mozdulattal a hátára fektetem, majd a bordáit kezdem el körberajzolni, újabb sóhajokat kicsalva ezzel belõle.
Kezemet a nadrágon keresztül a merevedésére szorítom, mire olyan érzéki nyögést hallat, amilyet még nem hallottam. Kipattannak szemei, de már hangosan liheg. Mikor felfogja a helyzetet, tiltakozna, de az ajkaimat az övére szorítva hívom szenvedélyes táncra a nyelvét, miközben a nadrágon keresztül tovább kényeztetem.
Letérek a nyakára, amit finoman megszívok, majd megharapdálom, élvezve, hogy közbe a vállamba markolt.
- Nyicolai… elég… ne…
- Óh, dehogynem. Ez a rész itt… - megmarkolom, mire ismét hangosan felnyög - … nagyon is akarja. És te is, ne is akard tagadni, mert úgy sem hiszem el.
Végigcsókolom a testét, külön figyelmet szentelve a vágytól megkeményedett mellbimbóira, de amikor egy kicsit jobban megszívom, felsikkant és ívbe feszül a teste. Közben elengedem a férfiasságát, mert még nem akarom, hogy elélvezzen, elõbb még kínzom egy kicsit.
Ajkaimmal körbecsókolom a köldökét, pilleszárny érintésekkel kergetve az õrületbe, és mikor elérek a nadrágja széléhez, már vonaglik alattam.
- Nyicolai… ahh… eh-elégh… neh-nem bíhrom tovább…
- Mondd el, mit szeretnél szépségem, és megkapod! – már én sem bírok magammal sokáig, mert olyan gyönyörû a kéjtõl eltorzult arca, hogy már ennyitõl el tudnék menni.
- Éhn… éhn… nem tudom. – nehezen nyögi ki a szavakat, mert közben folyamatosan csókolom és szívogatom a nyakát, némelyik helyen lila foltot hagyva magam után.
- Szeretnéd, ha megcsókolnálak? – a hangom rekedtes, és már nem próbálom elrejteni.
- Ih…ihgen
Alig, hogy ezt kimondta, már rá is marok az ajkaira, amit õ is hevesen viszonoz, közben pedig egyik kezemmel rámarkolok a vágyára, a másikkal pedig a sajátomra, mert már majd felrobbanok.
Nem sok kell már neki és hangosan felsikoltva, megfeszülõ tettel élvez el, és amikor meglátom az arcán a tömény gyönyört én is követem, majd a hátamra gördülve próbálom lecsillapítani a légzésemet, miközben õ még mindig behunyt szemekkel piheg mellettem.
Most vajon jön a fejmosás?

- Ahol szeretnéd. De ne hazudj!
- Rendben. Én béreltem fel egy mesterlövészt, hogy ijesszen rád.
- Hogy… hogy mit csináltál!? - kérdezem ledöbbenve. Nem hiszem el… - Még is mi a francért… majdnem megölettél! Ha egy fél centivel odébb megy a golyó, már halott lennék!
- Nos igen, de itt a bökkenõ. Nem az én emberem lõtt rád, mert ha õ lõ akkor a golyónak melletted kellett volna elhaladni. Azt, akit én felbéreltem holtan találták. Ezért hívott ki Jurij, mikor korábban beszélgettünk.
- Ez… de, akkor ki volt? – Na, kezdek egy kicsit összezavarodni. Õ felbérel valakit, aki végül nem lõ rám, mert más teszi?
- Éppen most derítik ki az embereim és hidd el nem lesz szép vége, ha megtalálom.
- Ez még nem mentség arra, amit tettél - figyelmeztetem.
Õ leül a kád szélére, én pedig eléggé… elárulva érzem magam.
- Tudom. És ha ez megnyugtat, utólag én is megbántam és… elnézést érte.
- Ugye, jól sejtem, hogy nem gyakran kérsz bocsánatot? - kérdezem. Egy vezetõ alvilági személy nem sokszor kér bocsánatot.
- Valójában, most kértem elõször. Nem igazán szoktam semmit sem megbánni.
- Azért még mindig haragszom - jegyzem meg.
- És van valami ötleted, hogy hogyan engesztelhetnélek ki? - kérdezi.
- Mosd meg a hajam. – Igen, az tökéletesen jól jönne jelenleg. – Te mondtad, hogy ki akarsz engesztelni. Ezzel kezdheted, mert nem tudom magamnak a seb miatt. Nem akarok véletlenül hozzá érni.
Engem egy pillanatra lefoglal a gondolat, hogy belefolyik a sampon és ordítok a csípéstõl, de mire megint odapillantok, már az ingét gombolgatja. MIÉRT?!
- M-mit csinálsz? N-nem azt a-akarom, hogy v-vetkõzz l-le, csak…
- Nem szeretném összevizezni a kedvenc ingemet, úgy hogy inkább levetem. – Megint látom a mellkasát, és ugyanolyan élmény, mint elsõre. Kifejezetten… jó nézni.
- K-közben folytasd a színvallást. Próbáltál már máskor is megöletni?
- Nem. És nem is fogok többé ilyet tenni, de nem engedhettelek a raktár közelébe.
Miért is nem?
Mielõtt kérdezhetném, mesélni kezd. Mindenrõl. Legalábbis azt hiszem, mindenrõl.
Felfogom a szavait, de közben õ, beszámolója végén elkezdi mosni a hajam. Jó érzés, hogy valaki hozzám ér. Így… érdekes. Új és érdekes.
- Ki tudsz szállni egyedül is vagy esetleg abban is segítsek?

Elmosolyodom. Ez egy kedves gesztus.
- Nem, azt a részét megoldom, köszönöm. De ha van még kedved, megihatnál velem egy pohár forró, habos kakaót.
- Igazán csábítóan hangzik - viszonozza a mosolyomat.
- Tökéletes. Akkor menj ki, várj meg, és nemsokára megyek.
Felnevet, de kimegy, én pedig ki tudok szállni. Leöblítem magamról a habot, és felveszem az elõre bekészített alsómat. Klasszikus fecske-fazonú alsót hordok, azt szoktam meg. Mivel úgy gondolom, hogy egyedül vagyok, nem tekerem magam köré a törülközõt, hanem kilépek.
Arra viszont nem számítok, hogy nem vagyok egyedül.
- Nahát, ez az alsó igazán jól áll neked - mér végig szemérmetlenül. Kicsit sem férfiasan nyekkenek egyet és visszaugrok a fürdõbe.
- Menj ki!
- Ugyan, nem vagy meztelen…
- Menj már ki!
- Azt mondtad…
- Azt, ha készen állok. És az még nem most van! Alsóban megjelenni elõtted nekem… kellemetlen - szuszogom.
- Érdekes, nekem sokkal másabb érzés - hallom meg az ajtó elöl.
- Oké, menj innen - szólítom fel.
- Nem megyek - jegyzi meg csak úgy mellékesen. - Állhatunk itt reggelig, vagy kijössz és felöltözöl elõttem! -
- Miért akarsz ennyire felöltözés közben látni? - kérdezem kétségbeesetten.
- Mert… - Sóhajt. - Vay, ha nem kezdünk el valamerre haladni, soha nem tudjuk meg, hogy lehetne-e komoly ez a kapcsolat. Nem érek hozzád, csak gyere ki. Hadd lássalak.
Egy pillanatra elgondolkodom. Talán igaza van. Ha azt akarom, hogy kiderüljön, mennyire mûködõképes kettõnk viszonya, akkor el kell kezdenem haladni. És talán az elsõ lépés az, hogy nem feszengek elõtte. Igaz?
Igaz.
- Rendben, kimegyek - szólok ki. - De ha hozzám érsz…
- Tudom, nem szólsz hozzám soha többé - neveti. Kicsit rosszul esik, hogy kinevet, de végül erõt veszek magamon és kinyitom az ajtót. Õ ekkorra már a bejárati ajtónál áll és néz. De még hogy néz…! Teljesen zavarba jövök, ezért nem is szólok egy szót sem. A szekrényhez lépek és kiveszek egy felsõt, majd az alsó polchoz le kell hajolnom, ott a nadrág. Magamon érzem a tekintetét, mikor lehajolok, szinte égeti a bõrömet. Lassan öltözök, az arcom tûzvörös.

Amikor kész vagyok, felé fordulok, de majdnem felperzsel a szemébõl áradó tömény vágy.
- Egy csókot… - néz rám.
- Most nem. Nem tudnád visszafogni magad! - Ellépnék mellette, de elkapja a csuklómat.
- Vay…
- Türelem. Csak ennyit kérek, légy türelemmel. - Mélyen a szemébe nézek. - Megcsinálom a kakaót.
A konyhába érve õ már a nyomomban van. Leül a pulthoz és nézi, ahogy kiveszem a tejet, elõveszem kakaót a polcról, és megcsinálok mindent. A hûtõben a tejszínhab megint az alsó polcon van, de most nem hajolok, leguggolok érte.
- Nocsak - nevet fel.
- Nem adok felesleges alapot. Nem a türelmeddel játszom, teljesen komolyan gondolom. Idõvel.
- Tudod, elég érdekes férfi vagy te. Nem gondoltam, hogy bevallod az érzéseidet… - mondja, és elkezdi kanalazni a habot a kakaóról.
- Nem tartom indokoltnak, hogy titkolózzak. A homoszexualitás nem választás kérdése. Nyilván ez az oka, hogy nem volt szerencsém a nõkkel eddig. Viszont a homoszexualitás is erõs szó, te vagy az elsõ férfi, aki felkelti az érdeklõdésemet. Szóval kifejezetten homoszexuális sem vagyok. Eddig aszexuálisnak mondtam magam, ha kérdezték, de mióta veled vagyok, érdekes tüneteket veszek észre magamon. - Még egy kanál hab. Finom. - A fürdõkádban a csókot hatására felizgultam. Így gondolom, az, hogy te felizgultál miközben öltöztem elõtted, már csak amolyan visszavágás-féle volt.
Nevet. Milyen jól áll neki a mosoly. Picit mintha még sármosabb lenne tõle.
- De ezek szerint te is komolyan gondolsz mindent? - kérdezi, és megfogja a kezem.
- Nem akarok máshogy gondolni. Valakivel csak a testiség miatt együtt lenni az nem az én formám. Remélem, ezt megérted. Ha lesz is köztünk szoros testi kapcsolat, az nem most lesz. Az ügy lezárásáig biztosan nem - nézek rá.
Kíváncsian várom a reakcióját. 

A sampon után rögtön meghallom a kiabálást, amin csak elvigyorodom. – Jöhetek már?
- Igen, úgyis segítened kell. – kíváncsi lennék, miben kell neki az én segítségem a kádban.
- Kis cseles – habfürdõt tett a vízbe - Nem mintha egy réteg hab megakadályozna.
Mellé lépek és éhes ragadozó szemekkel mérem végig a habok közül kikandikáló gömbölyû vállait. Hihetetlenül izgató.
- Ha bármit is teszel, amit nem akarok, soha többé nem szólok hozzád. – az arca halálosan komoly, és tudom, hogy úgy is gondolja. Õ nem az a fajta, aki a levegõbe beszél.
- Rendben. Mit tehetek akkor?
-  Csók. Egy csók. De ne érj hozzám máshol, csak az arcomon.
Tetszik ez a követelõzõ Vay. Rátapasztom az ajkaimat az övére és belemosolygok a csókba, mert meg kell szorítanom a kád szélét, ahhoz hogy ne érjek hozzá.
Mikor szól, hogy elég elválok tõle, mert nem akarom ráerõltetni magam, de azért megkérdezem, amit már tegnap is akartam. - Mikor engedsz tovább?
- Azt mondtad, nem csak egy éjszakára van rám szükséged. Akkor várj rám, amíg el nem érkezettnek tartom a pillanatot, és saját magam, meg a kapcsolatunkat, hogy neked adjam a testem. Aztán, ha õszinte vagy, akár többet is.
Elmosolyodom a kijelentésén, mert ezek szerint nem vagyok közömbös a számára, ha õ is akar többet. Aztán eszembe jut, hogy miért is jöttem és elkomorulok.
- És, mire jutottál ma?
- Nem tudom, mit kellene tennem, így azt teszem, amit akarok. Ami pedig ennek a gyilkosnak az elfogása. Maradok. A többit majd késõbb elintézem. Ha úgy alakulna a helyzet, adott esetben hajlandó vagyok a kedvedért átkéretni magam a CIA orosz különítményéhez és a támogatásukkal itt maradni továbbra is. Már ha szükséges lesz.
Ezek szerint vállalja?
- Szükséges? Úgy érted, ha elég komoly lesz ez az egész?
- Igen, pontosan úgy. De mindennek az alapja az õszinteség. Tudni akarok mindent. Ha tudod, hogy ki lõtt rám, azt is. Ha sejted, ki a bérgyilkos vagy a felbérlõi, azt is. Csak akkor, de csak akkor vagyok hajlandó itt maradni és elkezdeni gondolkodni kettõnk kapcsolatáról, ha azt érzem, hogy maximálisan megbízhatok benned és nem versz át. Amint rájövök, hogy valójában hazudsz vagy hazudni próbálsz nekem, az ügyet lerendezem, és soha többé nem látsz.
A tekintete komoly, ahogy az enyém is, de pont ezt vártam tõle. Tudtam, hogy soha nem menekülne el. Bátrabb õ annál.
De itt egy kis probléma. A lövés. Ha nem mondom el neki, hogy én terveztem és rájön, márpedig ez valószínû, és akkor fújhatom az egész tervet. De ha elmondom… hát azt nem igazán tudom, hogyan fog reagálni, de legalább most nem fog elfutni.
- Nos hol kezdjem?
- Ahol szeretnéd. De ne hazudj!
- Rendben. – gyerünk a mély vízbe – Én béreltem fel egy mesterlövészt, hogy ijesszen rád.
Elhallgatok, és várom a reakcióját, de csak a döbbent csend van és hitetlenkedve bámul rám, ami valahogy egy cseppet sem esik jól. Olyan mintha… csalódott volna.
- Hogy… hogy mit csináltál!? Még is mi a francért… majdnem megölettél! Ha egy fél centivel odébb megy a golyó, már halott lennék!
Hát… még szerencse, hogy a kádban ül meztelenül, mert az biztos, hogy már nekem esett volna.
- Nos igen, de itt a bökkenõ. Nem az én emberem lõtt rád, mert ha õ lõ akkor a golyónak melletted kellett volna elhaladni. Azt, akit én felbéreltem holtan találták. Ezért hívott ki Jurij, mikor korábban beszélgettünk.
- Ez… de, akkor ki volt? – még mindig dühös, de talán egy kicsit csillapodott.
- Éppen most derítik ki az embereim és hidd el nem lesz szép vége, ha megtalálom.
Nagy szemekkel néz rám, majd ismét meglátom a düh szikráit benne.
- Ez még nem mentség arra, amit tettél.
Felsóhajtok, és leülök a kád peremére, mire õ felhúzza a térdeit és átöleli a karjaival.
- Tudom. És ha ez megnyugtat, utólag én is megbántam és… elnézést érte.
Összeráncolja a homlokát, és mint ha mulatna valamin – Ugye, jól sejtem, hogy nem gyakran kérsz bocsánatot?
- Valójában, most kértem elõször. Nem igazán szoktam semmit sem megbánni. – félrebillentem a fejem és engesztelõen rámosolygok.
- Azért még mindig haragszom.
Kicsit közelebb hajolok hozzá. – És van valami ötleted, hogy hogyan engesztelhetnélek ki?
- Mosd meg a hajam. – a tekintete makacs, de látom, hogy jól mulat magában. Felhúzott szemöldökkel nézek rá, mire újra megszólal. – Te mondtad, hogy ki akarsz engesztelni. Ezzel kezdheted, mert nem tudom magamnak a seb miatt. Nem akarok véletlenül hozzá érni.
Fájdalmas grimaszt vág, én pedig kajánul elmosolyodva elkezdem levenni a zakómat, majd az ingemet. Mikor látja, hogy sorban gombolom ki, elkerekednek a szemei és ösztönösen lejjebb csúszik a kádban.
- M-mit csinálsz? N-nem azt a-akarom, hogy v-vetkõzz l-le, csak…
- Nem szeretném összevizezni a kedvenc ingemet, úgy hogy inkább levetem. – látom, hogy nagyot nyel amikor a csupasz mellkasomra néz, de már máskor sem kerülte el a figyelmemet, hogy tetszik neki a felsõtestem.
- K-közben folytasd a színvallást. Próbáltál már máskor is megöletni?
A hangja éles és gúnyos, de nem foglalkozva vele komolyan a szemébe nézek. – Nem. És nem is fogok többé ilyet tenni, de nem engedhettelek a raktár közelébe.
Érdeklõdve néz rám, én pedig elmondok neki mindent szép sorjában. A csempészüzletet, a török szállítmányokat, a kínai ellenségeimet, a felrobbant fegyverraktárt, az áldozatok kapcsolatát, a bordélyházat, a végül Ivan árulását.
Eközben végig a kád szélén ültem, majd mikor befejezem a beszámolót, a háta mögé állok és lassú, óvatos mozdulatokkal elkezdem mosni a haját. Nem beszélek, mert hagynom kell gondolkodni is a sok új információ után, ezért csak lassan cirógatom a tincseit ügyelve arra, hogy ne menjen sampon a sebre. Masszírozni kezdem a fejbõrét, mire látom, hogy megborzong és végül ellazul.
Mikor kész vagyok, vigyorogva elé állok. – Ki tudsz szállni egyedül is vagy esetleg abban is segítsek?