|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Geneviev | 2013. 05. 28. 21:44:26 | #25971 |
Karakter: Cyrus Laelinzo
Megjegyzés: ~ Raunak
- Nem hiszek az ilyesmiben – feleli megrántva a vállát, de mivel ugye én semmi ilyesmit nem kérdeztem, ezt meg is jegyzem neki. Majd fog, mikor megtapasztalja a hatását, addig viszont először ki kell próbálnia, hogy megérthesse, miért is jó ez. Elmosolyodva merülök bele tekintetének fogságába, és közben reménykedek a pozitív válaszban.
- Rendben, csatlakozom – adja meg magát, de tudom, hogy nem kelletlenül, csak tetteti. De nem zavar, édes ezzel a megjátszott kellemetlenséggel. Tudom jól viszont, hogy meg akarja tapasztalni a meditáció nyugalmát, önmagunk megismerését, és a teljes, végtelen békességet. Valószínűleg ezért is vonzódik hozzám, hiszen vágyik egy olyan emberrel való kapcsolatra, aki biztos pont az életében, viszont én ezt egyáltalán nem bánom, sőt, örülök is neki.
- Valamikor később elmehetek veled egy kolostorba? Valahol olvastam, hogy szoktál ilyen helyekre járni. – Azta. Ezt nem gondoltam volna, de örülök neki. Már nem csak meditálás, de kolostorba is jönne? Én szívesen venném, viszont akkor előtte föl kell készítenem, hiszen az egy teljesen más világ, mint az civilizált társadalmak nagyvárosainak világa, vagy akár a hegyek zordsága. A kolostor egy külön életforma, amit nem sokan bírnak, de örülök, ha ő bírná, és jönne is velem.
- Azt hittem, nem hiszel az ilyesmiben – válaszolok ugyanazzal a mondattal, amivel ő, de persze nem gondolom komolyan, csak cukkolom. Örülnék neki.
- Esélyt adok, hogy meggyőzz. – Ez édes. Ez esetben élek esélyemmel, és meg fogom győzni, hogy érdemes hinnie az ilyenekben, mert létező, valós dolgok, amik segítenek az emberek földi életében. - Nevess többet ha velem vagy – utasít, mire nevetésben török ki. Rendben, rendben, ha Hime-sama így kívánja, hát ki vagyok én, hogy elutasítsam erélyes javaslatát?
Ahogy pillantása elrévedezik, nem szólok egy szót sem, ám nem is kell. Önmaga áll neki, hogy elmondja múltjának egy kis, mégis rettentően fontos darabját: hogyan vesztette el szeretteit. - A szüleimet a K2 vette el. Fél évvel később a nagybátyámat is elragadta tőlem. A kedvesemet a Kancsendzönga. Akkor voltunk egy évesek. – Értem. Sajnálom.
- És a nagyapád? – jut eszembe, hogy még ki lehet élő rokona, akit nem veszített el, ám nem úgy érti kérdésemet, ahogyan én kérdeztem. Nem baj, legalább válaszol rá, viszont nem túl reményteli dolgot. Kitagadta a nagyapja? Tényleg rettentően magányos lehetett, sajnálom.
- Magányos vagy – jelentem ki, nem kérdezem. Ezen nincs mit kérdezni, ez tény.
- Már nem. Itt vagy, és nem hagysz el, nekem ez elég. – Jól esik, hogy így érez, így gondol, hiszen tényleg nem fogom elhagyni. Mikor közelebb jön hozzám, azt hiszem, kijelentése ellenére meg akar csókolni, ám csak végig simít arcomon. Meglepő, de örülök ennek: lassan akarok haladni, először meg akarom őt ismerni, nem elsietni semmit. Ha viszont megcsókolnám, nem bírnám visszafogni magam, még így sem, hogy hatalmas önkontrollom van. - Alig várom, hogy jobban megismerjelek. Téged, és a testedet is – jelenti ki.
- Ezzel én is így vagyok – vallom be, és én is végig simítok puha bőrén. Szívesen simogatnám még, ám látom, hogy a tábor ébredezik, vezetőnk már kezdi is összeszedni a sátorfáját. Öhm… szó szerint, nem átvitt értelemben. – Viszont most menjünk, szedjük össze a sátrat – mosolygom, és vállára vezetem kezemet.
- Rendben – egyezik bele, és nem húzódik el, mikor még séta közben is ölelem vállát. Nem tudom, hogy ő hogy van vele, de engem nem zavar, ha tudják az emberek, akikkel együtt másszuk a hegyet, hogy együtt vagyunk. Végül is, még ha nem is csókoljuk meg egymást, egy idő után akkor is rá lehet jönni, ha két ember együtt van, akkor meg miért ne tudnák már az elejétől. Így legalább, ha valakinek olyan nagy baja van a melegekkel, hogy nem merné rájuk bízni az életét, legalább még most vissza tud fordulni, nem a hegy közepénél.
Csöndben szedjük össze a sátrat, meg csomagoljuk össze a dolgainkat, ám néha-néha egymásra tekintünk, és elmosolyodunk. Kicsit úgy érzem magam, mint általános iskolában, mikor még csak ismerkedtem a női, majd mikor rájöttem, hogy nem igazán érdekelnek, a férfi nemmel. Ugyanaz a várakozás teljes, izgatott, mégis csodálatos érzés. Ilyet még soha nem éreztem, pedig… pedig szerettem Patricket, mindennél jobban. De a sorsom nem fonódott össze az övével, mindkettőnknek más volt elrendelve.
Úgy tűnik, nekem Toni.
- Reggeliztél már? – kérdezem Tonit, mikor eszembe jut, hogy én még nem tettem meg, pedig az a nap legfontosabb étkezése, mire megrázza a fejét. Áh, szóval ő sem evett.
- Nem, még nem ettem. Nem sokkal azelőtt keltem, hogy odamentem hozzád, gondoltam, ehetnénk együtt, ha te még nem reggeliztél – mondja, de közben kérdő pillantásából látom, hogy a vége azért egy kicsit kérdés is volt, így válaszolok neki.
- Nem, még én sem ettem – felelem mosolyogva. Egyszerűen képtelen vagyok mellette nem mosolyogni, és aminek örülök, hogy ilyenkor látom, hogy még ha öntudatlanul is, de mindig viszonozza egy kisebb mosollyal mosolyom. Ez azt jelenti, hogy semmi sincsen veszve, ő is lehet még önfeledten boldog, árnyaktól mentes, és nyugodt. Helyes.
- Rendben, akkor amíg te becsomagolod a sátrat, én előkészítem a reggelit, rendben? – kérdezi. Bólintok, ő pedig tényleg úgy tesz, ahogy mondta, így én is beleteszem a szétszedett sátrat a zsákjába, és a hálózsákokat a táskáinkba. Meglepő, hogy megengedte, hogy a betehessem a táskájába a hálózsákot, de örülök is neki, mert ez azt jelenti, hogy megbízik bennem. Mivel én is megbízok benne, mikor mellé érek, nem kérdezem meg, hogy milyen mérget rakott az ételbe, hanem egyből beleharapok.
- Hmm, ez finom – mondom, mikor lenyeltem a falatot, mire halványan elpirul, és elmosolyodik. Nem bírom ki, így hozzá teszem: - De biztosan nem olyan finom, mint amilyenek az ajkaid lehetnek.
|
| Rauko | 2013. 05. 25. 21:16:41 | #25935 |
 Karakter: Toni Hillary
Megjegyzés: ~ Genemnek
- Ott leszek melletted mindenhol. – Üres ígéret mindenki ezt mondta eddig. Mellettem lesz. De nem érdekel, talán neki hihetek. Ez a tekintet nem rejti el hazugságot.
- Helyes – bólintok kicsit nyugodtabban, de egyre álmosabb vagyok, és mintha ezt úő is érezné.
- Jó éjszakát – suttogja, közelebb jön. A szívem egy pillanat alatt kezd ezerszer hevesebb dobogásba, majd ahogy ajkai a homlokomhoz érnek, a testem megremeg. Halk viszonzást suttogok, de már alszom is. Hiába a sok izgalom, amit mind ő okozott, nem tudom nyitva tartani a szemem.
* * *
Reggel, mikor kinyitom a szemem, nincs a sátorban, de rajtam van a hálózsákja. Felvonom a szemöldököm saját reakciómon. Az illata kellemes, de ez indok rá, hogy magamra rángassam a holmijait?
Ahogy kilépek a sátorból, már látom is. Jógázik.
meglep, hogy mennyire nem ismerem még, nem gondoltam volna, hogy még ez is ő lehet.
- Jó reggelt – köszönt mosolyogva. Hm. Érdekes ez a jóga. Sosem próáltam még, talán itt lenne az ideje.
- Szia! Jógázol? – kérdezek rá. Jobb biztosra menni, minthogy butaságokat mondjak esetleg később, teljes meggyőződéssel.
- Igen, általában minden nap, de a hegyen csak meditálni fogok tudni. Csatlakozol majd hozzám? – kérdez vissza kedvesen.
- Nem hiszek az ilyesmiben - rántom meg a vállam.
- Nem ezt kérdeztem - felel vissza azonnal, halvány mosollyal. Egy pillanatra megint elveszek a tekintetében.
- Rendben, csatlakozom - adom meg magam felsóhajtva, tettetett kellemetlenséggel, amit ő is érez, mert mosolyog.
Magamban persze tudom, amit ő is nyilván sejt.
Akarom. Nem azért fogok hozzá csatlakozni, mert iszonyatosan helyesés meglepő módon vonz, hanem azért, mert akarok meditálni.
- Valamikor később elmehetek veled egy kolostorba? Valahol olvastam, hogy szoktál ilyen helyekre járni. - Ismét rám pillant, és mintha picit megleptem volna a kérdésemmel.
- Azt hittem, nem hiszel az ilyesmiben - válaszolja picit szarkasztikusan.
- Esélyt adok, hogy meggyőzz. - Halkan felnevet, ami az én arcomra is halovány mosolyt csal. Kifejezetten tetszik nekem, ahogy nevet. - Nevess többet ha velem vagy - adom ki az utasítást, mire kicsit meglepődik, de ismét nevetni kezd.
Tekintetem a hegy felé vezetem. Ma reggel is fenséges, ma reggel is gyűlölöm, mégsem tudom levenni róla a szemem.
- A szüleimet a K2 vette el - kezdek bele, mire érdeklődve figyel rám. - Fél évvel később a nagybáyámat is elragadta tőlem. A kedvesemet a Kancsendzönga. Akkor voltunk egy évesek. - Nekem is szokatlan, hogy megnyílok neki, de a jelenlétében valamiért nem tudom magam visszatartani.
- És a nagyapád? - kérdezi.
- Téged is az öreg érdekel? - mosolygok rá, de mikor visszaszólna és gondolom, hárítaná a vádakat, folytatom. - Az öreg kitagadott. Azóta nem találkoztam vele. Azt sem tudom, él-e még - rántom meg a vállam.
- Magányos vagy - mondja ki.
- Már nem. Itt vagy, és nem hagysz el, nekem ez elég. - Körbepillantok, és amikor látom, hogy senki nem figyel minket, közelebb lépek és végigsimítok az arcán. A bőre selymes, az illata még mindig élvezetes.
- Alig várom, hogy jobban megismerjelek. - A szemébe nézek. - Téged, és a testedet is.
|
| Geneviev | 2013. 05. 25. 20:40:05 | #25934 |
Karakter: Cyrus Laelinzo
Megjegyzés: ~ Raunak
Kezdődik az eligazítás, és más itt is van Toni. Hogy tudja, mikor, és hogyan kell érkezni, hogy hatásos legyen a belépő. Bár így is, úgy is felfigyelnének rá, hisz ki nem hallott még róla. Nem sok ilyen hegymászó van. A többiek tekintetétől követve ide sétál, és megáll mellettem. Ohh, hát mégsem idegesítem?
Az eligazítás nem sok, úgyis csak olyanok vállalkoznak erre, akik ismerik a hegyek szabályait, szeszélyességeit, így ezekről nem sok újat tudnak mondani. Inkább csak az indulást, meg az állomásokat beszéljük meg, utána mindenki megy is aludni. Már épp fordulnék oldalra, hogy megkérdezzem, alszik-e velem, mikor a vezető mellénk lép, és elkezdi magyarázni, hogy tudja, hogy ő csakis egyedül szokott aludni. Ezt nem tudtam, de nem is baj, ugyanis úgy tűnik, most szakítani akar saját hagyományaival:
- Ma nem alszom egyedül – jelenti ki, mire felé fordulok. Jól gondolom, hogy velem szeretne aludni? - Már ha nincs ellenedre. – Dehogy van ellenemre! Ezt meg is mondom neki mosolyogva, mire végre, valahára egy mosoly halvány árnyéka sejlik föl szépséges arcán. Mivel mi ezt így szépen lerendeztük, vezetőnk elköszön, és elmegy aludni, én pedig követem példáját Tonival oldalamon.
Én már előbb fölvertem a sátram, hogy nem most kelljen bajlódnom vele, mint ahogyan pár társunknak, ráadásul kicsit messzebbre is települtem, mint ahogy a nagy többség elhelyezkedett. Nem fűtöttem be, mert nincs értelme: hegyen vagyunk, az ember öltözzön be, de nem fűtsön. Majd a két test hője úgyis bemelegíti, nem kellenek ide elektromos eszközök. Kipakolni is csak a hálózsákomat tettem ki, nincs értelme folyton ki-be pakolászni, csak ha esetleg valami rettentően fontos dolog kell éjszakára.
- Olvastam, hogy a férfiakat preferálod – kezdeményezek beszélgetést, bár lehet, hogy egy kissé túl intimet. De nem baj, érdekel, hogy tényleg ilyen beállítottságú-e, mint jómagam. Talán esetleg lehetne is köztünk valami, ha így volna.
- Nem titok, igen. Egy kapcsolatom volt, egy férfival, elég régen. De ha zavar, ezt az éjszakát bírd csak ki, nem szólok hozzád többé – mondja, de tiltakozom: én egy szóval nem mondtam ilyet, sőt. Úgy érzem, akár lehet is valamennyi esélyem nála, főleg, mikor az enyém mellé ejti kezét, és csak összerezzen, de nem húzódik el, mikor elmosolyodva összekulcsolóm ujjainkat.
- Zavar? – kérdezek rá a biztonság kedvéért, de most ő mondja azt, amit nem sokkal ezelőtt én. Örülök, hogy nem húzódik el, sőt, annak még jobban, hogy úgy veszem észre, mintha árnyai fújnának most visszavonulót.
- Nem kötődöm senkihez, és ha te sem, akkor nincs bajom ezzel. – Lefordítva: mivel neki nincs senkije, és ha nekem sincsen senkim, akkor nem zavarja ez a dolog, és… és akkor közelebb kerülhetek hozzá?
- Úgy érted akár közelebb is kerülhetek hozzád? – kérdezek rá halkan, alig megtörve a csendet. Szívem dobbanásai felgyorsulnak, meglepően igazgatottan várom válaszát. Úgy érzem, valami sorsfordító fog történni most, nem egyszerű engedélyadás, vagy megtagadás. Mintha a hegy is lélegzetvisszafojtva várná válaszát, hirtelen elhalkul a szél is. Vagy csak az én figyelmem zár ki minden mást elmémből, kivéve Tonit?
- Nem engedhetem meg magamnak, hogy téged is elvegyen tőlem egy hegy. – Nem fog. Érzem, hogy nem fog elvenni tőle, sokkal inkább össze fog minket hozni. Azt nem tudom, hogy, de kettőnk sorsa most már csak még szorosabbá fog válni, nem pedig lazábbá. Érzem, tudom. Megremeg, de nem engedem, hogy múltjának rossz emlékei ismét visszatérjenek, és fojtogassák őt, így saját leendő kapcsolatunk mélységéről érdeklődök, hogy ő mit gondol, mit engedélyez.
- Mennyire engednél közel? – Nem válaszol, gondolkozik. Csöndben, türelmesen várakozom, nyugodt vagyok. Engedélyezni fogja, tudom. Szeretném.
- Ha visszatérünk a hegyről, megengedem, hogy megcsókolj. Onnantól minden rajtad áll. – Engedélyt adott. Köszönöm. Mindent megteszek, hogy elfogadjon. Engem is, és a hegyeket is. Ők nem szörnyek, ők csodák. - Azt akarom, hogy vissza gyere velem. – Együtt leszünk, megígérem.
- Ott leszek melletted mindenhol – ígérem neki, mást nem tehetek. Azt nem ígérhetem, hogy visszatérünk, de azt igen, hogy bárhol is lesz, én mindig mellette leszek. Ha kell, a következő életünkben is megtalálom őt.
- Helyes – bólint, és látom, hogy szempillái egyre gyakrabban csukódnak le hosszabb, és hosszabb időkre.
- Jó éjszakát – suttogom, és egy halvány csókot nyomok homlokára. Valamit visszamormol, amit érthetnék akár „menj el”-nek is, de gondolom, nem ezt akarta mondani, hanem azt, hogy „neked is”. Hát, nekem meglesz, ilyen szépséggel magam mellett.
---*---*---*---
A reggel itt korábban elér minket, így már hajnalok hajnalán ébredezni kell a kelő nap fénye miatt. Engem nem zavar, mindig én szoktam legkorábban kelni itt is, és otthon is, kivéve ha egy kolostorban vagyok, mert olyankor ha nem is az utolsó, de az utolsók közt szoktam kelni. Oldalra nézek, látom, hogy Toni még mindig alszik, így hagyom is, hadd aludjon, még a tábor többi része sem ébredezik. Még most utoljára tudok egyet jógázni, de ha följebb érünk, már csak meditálni fogok tudni, hiszen vastagon beöltözve nehéz az embernek behajlítania a testrészeit.
Fölöltözködök, nem túl melegen, csak épp annyira, hogy ne fagyjak jéggé, és kimegyek a sátorból. A hűvösre Toni kicsit megremeg, és az én hálózsákomat is magára húzza öntudatlanul. Édes.
Beállok a nappal szemben, és először négy sorozat Napüdvözlettel kezdek, majd jöhet a többi. Érzem, ahogyan átjár az energia, a frissesség, a könnyedség és a harmónia. Olyannyira csak erre fókuszálok, hogy mikor megérzem a közeledő Tonit, se fordulok hátra, hogy köszöntsem, hanem még befejezem a mozdulatsort, veszek pár mély jógalégzést, és csak utána nyitom ki szemeimet, hogy visszatérjek az emberek közé.
- Jó reggelt – mosolyodok el szélesen, mikor hátrafordulok Tonihoz. Szépséges fiú, kár, hogy ilyen sok árny veszi körül. Remélem, holnaptól már ő is részt vesz majd a meditálásokban, és a többiek is, bár általában csak egy-két ember szokott hozzám csatlakozni. Sokan az adrenalin miatt jönnek – én a nyugalom miatt.
- Szia! Jógázol? – kérdezi ámulva, mire bólintok.
- Igen, általában minden nap, de a hegyen csak meditálni fogok tudni. Csatlakozol majd hozzám? – érdeklődök, és reménykedek, hogy ismét csak pozitív választ kapok kérdésemre.
|
| Rauko | 2013. 05. 25. 20:37:34 | #25933 |
Karakter: Toni Hillary
Megjegyzés: ~ Genemnek
- Aki azt mondja, hogy nincs mit vesztenie, azoknak van a legnagyobb veszteni valójuk – feleli, bár nem vártam, hogy visszareagál. Felhorkantok: ez hülyeség. Nekem ugyan mi vesztenivalóm lenne? Elvettek tőlem mindent…. minden örömöt és boldogságot, mindent, csak a fájdalmat, a gyászt hagyták a szívemben és a magányt. Azt, amitől néha megfulladok. Ha nem lennének a hegyek, már beleőrültem volna. De így visszavágok! Mindegyiküknek.
- Azt mondod, neked kevesebb veszteni valód volna, mint nekem? – kérdezem, mikor gondolatmenetem végére érek. Látom, beszélgetni akar és nincs ellenemre.
- Nem. Én azt mondom, hogy neked több veszteni valód van bárkinél. De ezt nem nekem kell elmagyaráznom, majd úgyis rájössz.. – Mosolyától nekem is picit jobb lesz a kedvem, de nem l ki az arcomra. Nem hagyom. Őt pedig nem igazán értem, de olyan különleges energia árad belőle, hogy nem tudom, nem akarom csak úgy elzavarni. De nem mutathatom, hogy élvezem a társaságát. Nem szabad… El kell mennie, mielőtt elmosolyodom a hangjára, a szavaira, a tekintetére…
- Hát persze… - Próbálom ignorálni, hátha magától elmegy, de nem adja fel, ismét megszólal. És ismét olyan a hangja,mint valami fénycsóva. Áthatol a sötétségen… és csak rá figyelek.
- Gyere, lassan besötétedik, mindjárt kezdődik az eligazítás. – Ahogy hozzámér, mintha áram szaladna végig a testemen, de nem érint olyan erősen. Mégis…
- Menj csak, én később megyek. Az eligazításra visszaérek, de még úgyis teljesen másról beszélnek – mondom, és tudom, ebből érteni fog. Muszáj értenie.
De szerencsére meg is érti, hallom, hogy távozik. Felsóhajtok, mikor végre ismét egyedül leszek, és tekintetem utána fordítom.
Kim, gyűlölnél, ha vonzódnék hozzá? Szabad nekem rajtad kívül mást is szeretni? Szabad más szívét közel engedni magamhoz?
Megválaszolatlan kérdéseimmel fordulok ismét a hegy felé, és hirtelen lágy szellő simogatja az arcom. Mintha Kim érintene, mintha választ adna a kérdéseimre.
Szóval megtehetem, amire gondolok?
Nem kell ma is egyedül aludnom ma is?
Amikor úgy érzem, hogy végre mehetek és eligazítás lesz, elindulok. A sátraknál meglátom a többieket, akik, a vezető tekintetét követve kíváncsian fordulnak felém. Nem ismerem arcról egyiküket sem, nem is érdekel senki, automatikusan, szinte öntudatlanul állok be Cyrus mellé.
Pár perc, hogy minden fontosról szót ejtsünk. Megtervezzük a körülbelüli indulást, másnap reggel tízre, aztán közli a vezető, hogy mindenki menjen aludni. Mikor azonban oszlik a tömeg, mellém lép.
- Toni, hallottam, hogy te mindig saját sátorban alszol, ezért… - kezd bele kedvesen az ötven körüli férfi. Nem kifejezetten engem tisztel, hanem nagyapa emlékét, ezt nagyon jól tudom.
- Ma nem alszom egyedül. - Kijelentésemre a mellettünk álló Cyrus felém fordul, én pedig rá pillantok. - Már ha nincs ellenedre.
- Nem, nincs - feleli azonnal, mosolyogva.
- Akkor rendben, én eleszem magam holnapra, pihenjetek ti is! - A vezető lelép, Cyrus pedig mellém áll.
- Mehetünk? Már áll a sátor korábban felállítottam. - Bólintok, és követem.
Kissé elkülönülve, de nem túl messze verte fel a sátrat. Bent nincs meleg, nem fűtött, de nem is baj, szeretem, ha tudom, hogy hol vagyok. Itt nem kell luxus.
Kipakolom én is az ekkorra már bevitt hátizsákból a hálózsákot, és mivel elég szűk a hely, közvetlenül mellette fekszem le.
- Olvastam, hogy a férfiakat preferálod - jegyzi meg félhangosan.
- Nem titok, igen. Egy kapcsolatom volt, egy férfival, elég régen. De ha zavar, ezt az éjszakát bírd csak ki, nem szólok hozzád többé. - nézek rá a sötétben. A szemei szinte világítanak.
- Ezt egy szóval sem mondtam - feleli. Ahogy kiteszem a kezem, az ő kezét találod meg azonnal, de nem húzom el azonnal. Ezt ő is észreveszi, elmosolyodik, és az ujjait az enyémekre kulcsolja. Mikor picit összerezzenek, megszólal. - Zavar?
- Nem mondtam ilyet - válaszolom, és kicsit ellazulok. - Nem kötődöm senkihez, és ha te sem, akkor nincs bajom ezzel.
- Úgy érted akár közelebb is kerülhetek hozzád? - Kérdése halk, mintha bárki is figyelne minket.
- Nem engedhetem meg magamnak, hogy téged is elvegyen tőlem egy hegy. - Picit megremegek a felgyülemlő emlékekre, de ő erősebben szorít, így mielőtt a gondolataimba merülhetnék, hangja visszaránt.
- Mennyire engednél közel?
Egy pillanatig csendben vagyok. Kim jelet küldött, tudom, szabad. Túl kellene lépnem, legalább megpróbálni, hogy ha mást nem is, Kimet elengedhessem. És tudom, ez a férfi itt mellettem talán alkalmas erre. Megért, el tudja képzelni, hogy miért kockáztatom az életem.
- Ha visszatérünk a hegyről, megengedem, hogy megcsókolj. Onnantól minden rajtad áll.
Kimondott szavaim a levegőben pihennek, mikor halkan felsóhajt.
- Azt akarom, hogy visszagyere velem. - Követelem. Neki is szól és a hegynek is.
Őt nem engedem.
Nem lehet, hogy ő is.
Hinnem kell és nem lehet semmi baj. Tudom. Érzem, hogy vele minden rendben lesz.
Szerkesztve Rauko által @ 2013. 05. 25. 20:38:12
|
| Geneviev | 2013. 05. 25. 20:35:50 | #25932 |
Karakter: Cyrus Laelinzo
Megjegyzés: ~ Raunak
Nem minden nap láthat az ember ilyen fenséges dolgot, mint amilyen ez a hegy, kivéve persze, ha ilyen helyen lakik az ember, de úgy gondolom, hogy még akik itt laknak – FŐLEG, akik itt laknak – azok is csak csodálni tudják ezt a tájat. Magasba törő, zord sziklák, havas táj mindenhol, amerre csak a szem ellát… csodálatos. A Nirvánát, a végső valóságot valahogy így tudom elképzelni. Friss levegő, teljes testi, lelki béke, nyugalom. Persze, ott viszont már nincsen ezen hegyek irtózatos réme, miszerint könnyedén odaveszhet az ember, hanem csak a táj nyugalmas, néha kissé szeszélyes csodája. Remélem, következő életemben is sikerül majd lejjebb dolgoznom szennyfoltjaim, és hamarosan elérhetek a világmindenséggel való egyesülés boldog tudatlanságába, ahol nincsen más, csak béke, nyugalom és szeretet.
Húgom mindig nehezen akar elengedni, félt engem, de ő nem érzi, milyen jó elszakadni attól a léttől, melyet egyesek életnek hívnak, és itt lenni, érezni ezt a feltöltő, mindent átható energiát, és életre kelt mesés valóságot. Biztos vagyok benne, hogy ha egyszer megtapasztalná, soha többet nem bírná abbahagyni, viszont ő túlságosan kötődik ahhoz a világot, melyet ilyenkor könnyű szívvel hagyok én magam mögött. Ez lehet az oka annak, hogy annyi év óta sikertelenül próbálom meggyógyítani, csak javulásokat tudtam elérni nála, mert annyira kötődik ahhoz, hogy ő bizony beteg, és az orvosok is megmondták, hogy nem fog sohasem meggyógyulni, hogy nem tudja ezt a gondolatot elengedni, így a betegségéhez is görcsösen ragaszkodik. Nem kellene.
Nem szabad az embernek a múltjához ragaszkodni, akkor csak elveszi az esélyét a boldog jövőnek. Sokan ezt nem értik meg, így meg sem ismerhetik a teljes, gondtalan szabadság érzését. Mint például ez a szőke szépség itt, előttem, aki oly elmélyülten, szerelmesen, mégis haragosan nézi ezt a tájat. Toni Hillary, annak a bizonyos Hillary-nek az unokája, aki elsőként mászta meg a Mount Everestet. Olvastam már róla, hallottam már róla, de még sosem láttam őt élőben, csak képekről, mégis fölismerem.
- Csodálatos, igaz? – szólítom meg lassan mellé sétálva. Nem akartam megijeszteni, úgy tűnik, mégis összejött, hisz összerezzen. Hátranéz rám, és elámulok szemének feketéjén. Sohasem láttam még ilyen sötét, feneketlen szempárt, ez viszont elkápráztat. Annyi fájdalom, magány és szomorúság búik meg bennük, úgy érzem, muszáj tennem valamit, hogy eltűnjenek mellőle ezek a sötét árnyak. Körbeveszik, szétcincálják, nem eresztik. Nem kellenek ők ide.
- Mindegyik fenséges – bólint, de nem folytatja a kommunikációt, így rám marad azon feladat, hogy fönt tartsam ezt az eléggé egyoldalúnak kezdődő beszélgetést. Mindegy. Segítenem kell rajta, nem hagyhatom, hogy örök életében körülvegyék őt ezek a fekete, éjsötét árnyak, entitások, melyek csak arra várnak, hogy a mi világunkon is testet ölthessenek, és elszívhassák az összes pozitív érzelmét és energiáját. Kár lenne egy emberért, pláne ilyen szépségért.
- Nem gondoltam, hogy egy hozzád hasonló magányos farkas is velünk jön – jegyzem meg ismét csak a hátának.
- Nem terveztem, hogy veletek tartok. De ő a következő a listámon és minél előbb fel akarok jutni – mondja, és ismét megfordul, hogy rám nézhessen. - Te is így érzed, nem? Ha jól tudom, téged várnak otthon. Neked haza is kell térned. – Hogy kell-e? Igen, kell. De hogy akarok-e, az más kérdés. Ha nem ragaszkodna a húgom ennyire görcsösen a betegségéhez, legszívesebben ide költöznék, és hoznám magammal őt is. Itt, még ha meg is halnék, vigyáznának rá, gondoskodnának róla. Egy női kolostorban boldogan élhetne, de ő inkább a borzalmas, energia szívó nyugati világot választotta ehelyett a csoda helyett.
- Téged senki sem vár otthon, igaz? – kérdezem válasz helyett. Úgyis tudja, hogy vár engem a húgom, és én is tudom, hogy őt viszont senki nem várja. Mégis, kommunikáció. Az meg már haladás, ilyen óriási tüskékké formálódott aurájú emberrel.
- Rég óta nem vár rám sehol senki. Nincs mit vesztenem – sóhajtja nehéz szívvel, és tekintetével ismét a hegy vonulatait falja. Gyönyörű. Hogy melyik? A hegy is, és ő is.
- Aki azt mondja, hogy nincs mit vesztenie, azoknak van a legnagyobb veszteni valójuk – mondom. Választ nem kapok, csak egy szkeptikus horkantást, pedig ez így van, én is itt tanultam meg. Először én sem reagáltam másként, ám a bölcsességeknek van olyan tulajdonságuk, hogy nem az első pillanatban, hanem majd csak pár óra, esetleg pár év, vagy pár évtized múltán lehet csak megérteni őket, mikor olyan helyzetbe jutunk, ahol értelmezhetjük. Most ő sem hiszi – majd fogja.
- Azt mondod, neked kevesebb veszteni valód volna, mint nekem? – kérdez vissza pár perc némaság után, megtörve a csöndet. Félreértett, gondoltam.
- Nem. Én azt mondom, hogy neked több veszteni valód van bárkinél. De ezt nem nekem kell elmagyaráznom, majd úgyis rájössz – mondom, és elmosolyodok. Most aztán összezavartam, sajnálom. Már értem mesterem, hisz én is ilyen voltam, és sohasem értettem, hogy éppen mit akar kihozni a mondandójából, folyton össze voltam zavarodva, zsongott a fejem. Már értem őt, és azt is, miért nem akart sohasem magyarázatot mellékelni melléjük. Ezek olyan dolgok, amiket az embereknek saját maguknak kell érezniük.
- Hát persze… - horkant, és elfordul, ignorálva engem. Nem akartam megbántani, de úgy érzem, ahelyett, hogy elűztem volna, csak még hangsúlyosabbá tettem múltja fájdalmát. Sajnálom. Talán jobb lenne, ha kicsit máshogy fognék hozzá a segítségnek. Egy olyan segítségnek, amiből láthatóan nem kér, de én képtelen vagyok nézni szenvedését. Túl sok, túl erős. Nem egészséges.
- Gyere, lassan besötétedik, mindjárt kezdődik az eligazítás – érintem meg könnyedén a vállát, de nem teszem rá a kezem, csak épp, hogy jelzem, még itt vagyok.
- Menj csak, én később megyek. Az eligazításra visszaérek, de még úgyis teljesen másról beszélnek – mondja rám sem pillantva. Tudom én, mikor küldenek el, ha finoman is, így nem erőltetem, hogy jöjjön velem, bár jobb szerettem volna, ha velem jön. Mindegy, lesz még alkalmam jobban megismerni, úgyis be fogok törni tüskés, szomorúságból szőtt páncélja mögé. Érdekes fiú, kíváncsi vagyok rá.
Eszembe jut, hogy ha nincs még partnere, akkor aludhatna a sátramban, így visszafordulok, de hátának látványa megakaszt mondanivalómban. Jól van, most ennyire nem kér belőlem, majd később megkérdezem. Nagyot sóhajtok, visszanyelve mondanivalómat, és csendben távozok. Ha nyugalomra vágyik, hát nyugalomra vágyik, bár nem éppen a helyes módon. De majd úgyis megtanítom meditálni, úgy akkor sokkal nyugodtabbá tud majd válni.
Szerkesztve Geneviev által @ 2013. 05. 25. 20:36:40
|
| Rauko | 2013. 05. 25. 20:34:33 | #25931 |
Karakter: Toni Hillary
Megjegyzés: ~ Genemnek
Az elém táruló látvány most, ennyi idő után is képes teljesen elvarázsolni.
Kína és Nepál határán vagyunk, a Lhoce magasodik felettünk a maga 8516 méteres magasságával. A Föld negyedik legmagasabb hegye. Sok nyolcezer felettit láttam, a tizennégyből már csak ez a szépség hiányzik és az Everest. Könnyű, ha az embernek nincs mit vesztenie, nem kell semmire pénzt költenie, csak erre. Bár az, hogy ez mekkora öröm, relatív. A tökéletes magány érzése egyrészt felüdülés, hiszen a saját életem nem ár egy jó mászásért, de azt tudni, hogyha egyszer vége lesz, senki nem fog könnyeket ejteni értem…
Az alaptáborban én vagyok az egyetlen, aki nem szól haza senkinek semmiért, mert ugyan kinek és ugyan miért? Anne csak ünnepekkor jelentkezik és nekem ez így jó. Kim maradjon meg az emlékeimben, nem akarok és nem is tudok róla senkivel beszélni. Ő csak az enyém marad. Örökre.
Amikor végre elérjük az alaptábort, elkezdünk pakolni. Akik lent maradnak, összeszedik a holmijukat, mi viszont csak másnap kezdjük meg a mászást.
Rossz érzéseim nincsenek. A hegy nincs benne az ismert, tíz legnehezebb hegy között. Sokkal rosszabbakat másztam már meg, nem lehet semmi baj. Bár a negyedik legmagasabb, nem jelent akkora kihívást. Nincsenek cseles és szeszélyes viharai sem, legalábbis nem annyi, mint a többieknek, mi is csak azért nem indulunk ma, mert ki szeretnénk pihenni magunkat. Az expedíció vezetője kerített sherpákat, akikkel most az anyagiakat vitatja meg, míg páran csak lézengenek és a mellettünk induló spanyolokkal beszélgetnek. Én egy ponton állok. Nem néztem senkire, az arcokat sem tudom felidézni, nem beszéltem a vezetőn kívül senkivel. Csak nézem.
Te is hazaengedsz, mi? Nem hagyod, hogy a szeretteimmel legyek, igaz? Hatalmas vagy és gyönyörű. Félelmetes érzés itt állni és nézni téged. Téged, akihez hasonlók vettek el tőlem mindent.
Gyűlöllek… mégsem tudok élni nélkületek.
- Csodálatos, igaz? - A hangra picit összerezzenek, és hátranézek. Cyrus Laelinzo. Ismerem. Legalábbis olvastam róla, elég sokat.
- Mindegyik fenséges - hagyom rá.
- Nem gondoltam, hogy egy hozzád hasonló magányos farkas is velünk jön - mondja kedvesen.
- Nem terveztem, hogy veletek tartok. De ő a következő a listámon és minél előbb fel akarok jutni. - Megfordulok, már őt nézem. - Te is így érzed, nem? Ha jól tudom, téged várnak otthon. Neked haza is kell térned.
Amíg nem válaszol, van időm megfigyelni.
Istentelenül zöld szemek, pokolian helyes arc, barna haj. Gyönyörű férfi. Magasabb és férfiasabb, mint én. Sokkal… de idősebb is. Ezt is tudom.
Sajtó.
- Téged senki sem vár otthon, igaz? - kérdezi.
- Rég óta nem vár rám sehol senki - hagyom rá. - Nincs mit vesztenem.
Tekintetem ismét a hegyre vezetem.
Csodálatos szörnyeteg…
|
|
