A parancsnok nemigen szól hozzám. Felelõnek érzi magát Anton halála miatt. Dühöngenék, ordítanék, ölnék… Ölnék. Ölni is fogok. Anton csicskását bíztam meg azzal, hogy derítsen fényt a kölyök halálának körülményeire. Állítólag valamikor hazafelé menet kapták el.

- Danilov! – toppan elém egy idõsebb férfi.

- Ivan? – bólintok.

Hûvös tekintete megenyhül, ahogy végigfuttatja rajtam. Egy boríték lapol az ujjai közt.

- Megszereztem, bár nem volt könnyû.

Felcsillannak a szemeim.

- Mennyi fizetséget akarsz? – kérdem türelmetlenül.

- Anton apját a testvéremként szeretem. Az a legjobb fizetség, barátom, ha levadászod nekem a fia gyilkosát.

Nem tudom leplezni az elégedett mosolyom. Ahogy kivillannak a fogaim, Ivan arca is összerezzen. Olyanok vagyunk, akár a bosszúra éhes kóbor kutyák. Eddig husánggal ütlegeltek, ám a sarokból kikúszva a fogainkat élezzük. Náci húsba akarunk marni.

- Köszönöm – bólintok Ivannak, majd a szobám felé veszem az irányt.

Mindenki különösen csendes, csupán fürkészõ tekinteteket érzek a hátamon. Tudják, újból elvesztettem valakit, ezért nem buzdítanak, ahogy szoktak. A csend szinte nehéz homokzsákként nehezedik a vállaimra.

Az ágyamhoz ülve lehuppanok a recsegõ ágykeretre, majd percekig csak bámulom a koszos borítékot. Széles, gonosz mosoly kúszik az arcomra, ahogy a boríték szája halk, ropogó hanggal kinyílik. Extázisba esek, ahogy kihúzom a gyûrött lapot, majd a fényképet is. Egy rendezett külsejû, fiatal férfiú néz velem farkasszemet. A haja feltehetõleg szõke, arca nem tükröz semmiféle érzelmet. Hm, alapos munka.

Átfutom a papírost, majd magam mellé dobom. Conrad Drescher.  Anton gyilkosa. Fura elégedettséget érzek, ahogy a szalmazsákra hajtom a fejem, és újból a fényképet veszem a kezembe. A zsebembe nyúlok, majd az utolsó cigarettámra gyújtok. A szemeimet lehunyva szívok egy nagyot belõle, majd fújom ki a füstöt. A tagjaim bizseregni kezdenek, alig bírom ki, hogy ne pattanjak fel, és járkáljak, mint egy felbõszült oroszlán.

Újból a szemem elé emelem a fényképet, és gondosan szemügyre veszem a náci féreg vonásait. Mélyen a szemeibe nézek, majd az arcához emelem a cigarettám égõ felét.

- Halott ember vagy, kutya – suttogom, majd a fényképhez nyomom a csikket.

A papír füstölögni kezd, majd teljesen átég. Kuncogva túrok a hajamba, és veszem a számba a cigarettát. Rázkódni kezdek, ám önfeledt nevetésem hamar keserû zokogásba fordul. A szemeimet összeszorítva gyûröm össze a fényképet, majd nyomom a falba a cigarettát. Hangtalanul, könnyek nélkül gyászolok. A feltörõ érzelmek csaknem megfojtanak, ám nem tudok sírni. 20 éve elfogytak már a könnyeim.

***

A rádióm életre kelt, ezért kimerészkedtem a föld alól. Legkedvesebb barátom kíséretében mászok fel az egyik ház tetejére. Ezúttal egy tetõ nélküli, fedetlen lest választok magamnak. Merész, ám pont ebben rejlik a biztonsága. Két vastagabb deszkát húzok a testem fölé, amire porban fürdetett zsákot is húzok. Egyszerû törmeléknek tûnök, a legélesebb szemû pilótának sem szúrok szemet. Felállítom a fegyverem lábait, amit tiszteletbõl Antonra kereszteltem, majd kémlelni kezdem a terepet.

Ivan a náci kutya adatain kívül kiderítette, hol halt meg pontosan Anton. A térképemet vizslatva rájöttem, honnan lõtt a szerencsétlenre. A torlaszok és a szovjet ellenõrzés alatt tartott területek lekorlátozzák a leendõ prédám, Drescher tartózkodási helyét.  Két utca az, ahol esetlegesen megbújhattak a kifüstölésre váró férgek. Biztosra veszem, hogy nem egyedül tanyázik a környezõ házakban. Érzem a kutyák szagát.

Gondolataimból egy gránát robbanása zökkent ki. Baloldalról jött a hang, ezért lassan a gomolygó füst felé fordítom a tekintetem. Elégedetten mosolygok, ahogy a náci kutyák üvöltözni kezdenek. Ostoba férgek. Kedvem szerint eltaposnám mind, ám annak még nem jött el az ideje.

A gránátot valószínûleg az épület 30 méteres körzetébõl dobták. A kör újból leszûkül, így a figyelmem az égõ üzlet felõli utcára korlátozódik. Egy terv körvonalazódni is kezd a fejemben. Lehunyom a szemeim egy pillanatra, hogy felidézzem a város térképét, amit annyit gyakoroltam lerajzolni, hogy fejbõl is menne. A csatornákon át könnyen járhatok egyik házból a másikba. Mintha maga Sztálingrád is az én gyõzelmem akarná. Az összes ház, a poros utcák, a némán kiáltozó törmelékek.

A sors iróniája tán, hogy duplán Anton fogja a vesztét okozni ennek a féregnek. A korából adódóan biztos nincs felkészülve mindenre, ezért merész cselt eszeltem ki ellene. Lassan a csípõmnél lapuló táskához nyúlok, és egy ördögi kis szerkezetet húzok ki belõle. Mosolyogva csukom össze Anton lábait, majd csúsztatom magam alá. A markom óvatosan a másik, már álló fegyver tusára csúszik. Nem tart soká, míg felszerelem a lapos szerkentyût a puska oldalára. Még Anton ajándékozta nekem ezt az idõzítõt. Úgy vélte, ha szorult helyzetbe kerülök, az életemet is megmentheti. Félig-meddig igaza volt. Egy náci tiszt szobájából lopta még valamikor a nyár folyamán. Emlékszem, szinte megfulladt, olyan izgalommal igyekezett elhadarni az idõzítõ rövid, ám annál izgalmasabb történetét. Tudomásom szerint, csak én rendelkezek ilyennel az egész táborban, ezért mélységes titokban tartottam. Pontosan öt percem lesz. Bõven elég ahhoz, hogy kiugrasszam a nyulat a bokorból.

A puska távcsövében biztos célpontot keresek. Hirtelen megrezzenek, ahogy egy antik boltban recsegve fel nem bõg egy õs öreg fonográf. Széles mosoly kúszik az arcomra, ahogy felismerem a dalt. Még nóta is szólni fog, ahogy megdöglesz, Drescher.

A bolt elé két fegyveres katona áll, figyelõ tekintetük biztosan borzasztó szigorú. Legszívesebben az arcukba köpnék. Pojácák, valójában semmit sem tudnak az igazi, véres küzdelemrõl. Úgy hiszik, az egyenruha viselése valamiféle magasztos hatalommal ruházza fel õket. Holott nem mások, mint agyatlan bábok, akik csettintésre húzzák meg a ravaszt. Még célra sem kell tartaniuk.

Pontosan célba veszem a felém közelebb álló náci kutyát. Még várok pár percet, gondosan mérlegelem, merre mozdulhat el esetleg a fegyver, azután pedig élesítem az idõzítõt. Feltûnésmentesen kúszok ki a deszkák alól, majd felkapom Antont, és lesietek a sötét lépcsõházba. Mindig torlasszal körülvett lest választok magamnak, így közlekedhetek, akár egy szellem. Egy kóbor lélek, aki dühében százak életét ragadja magához. Milyen ironikus…

A csatornába ugrok, majd lóhalálában vágtázni kezdek a célom felé. Úgy terveztem, a kiszemelt körzet kellõs közepén rejtõzök el. Vészesen közel leszek a germán hulladékhoz, ám ez szükségeltetik ahhoz, hogy egyenest a szeme közé lõjek ennek a gyerekgyilkos féregnek.

Egy szûk, kihalt utcában tolom el a fejem felõl a rozoga csatornafedõt. Gondosan körülkémlelek, majd villámgyorsan elõmászok a rejtekbõl. Visszahúzom a csatornafedõt, és Antonnal a hátamon ügetek a célom felé. Papíron minden tökéletesnek tûnt, ám a sors mégis közbeszól. Késõn veszem észre a szemétben szaglászó rottweilert, így egy pillanatra úgy érzem, dugába dõlt minden. Megtorpanok, mikor a hatalmas állat felém emeli a bufla fejét, majd hegyes agyarait megvillantva morogni nem kezd. Mozdulatlanná dermedek, ám ez nem lohasztja a kutya agresszióját, így pár pillanat alatt újragondolom a haditervet. Az utca alaprajza rendre felsejlik a szemem elõtt. Egyetlen menedékem akad, egy 40 méterre fekvõ ház. Ám ez így pokoli messze van. Lassan hátralépek, majd egy hirtelen mozdulattal nagy fordulatot veszek, és rohanni kezdek az egyetlen kiskerttel bíró épült felé. A kutya acsarkodva a nyomomba ered, és kis híján a bokámba harap, mikor a kerítéshez érek. Úgy ugrom át, akár egy igazi bajnok, majd húzódok a ház tövébe. Hallom, ahogy léptek zaja töri meg a csendet. Szerencse, hogy az utca két végén csak két romhalmaz van, különben könnyû célpontja lehetnék bárkinek. A vadászból pedig csúfondáros módon áldozat válna. Egy ûzött vad.

- Was ist los? – kiáltja az egyik náci féreg.

- Hans! – ordít a másik, mire a rottweiler feléjük kapja a tekintetét.

Gazdája lábához üget, majd leül hozzá, mintha csak a bûneit gyónná.

- Nur eine Katze – legyint az egyik. – Oder ein Hund!

A másik még körbenéz, nekem pedig ez idõ alatt kiszakad a torkom, olyan hevesen kalimpál a szívem. Bízom a nácik fölényeskedõ természetében, így amit egyszer már ellenõriztek, azt nem fogják újból.

- Ja, villeicht – böki ki végül a bizalmatlanabb, majd a kutyát vonszolva a fõút felé veszik az irányt.

Hatalmas hegy szakad le a szívemrõl, ahogy elmúlik a veszély. Kell pár másodperc, amíg normalizálni tudom a légzésem, majd körül tudok pillantani. A tervem dugába dõlt ezzel a kis malõrrel, hiszen nincs már idõm az eredeti célhoz rohanni. Szitkozódva rontok be a kertes ház ajtaján, majd szaladok fel az emeletre. Ezúttal is oldalról látok mindent, és közel sem vagyok olyan közel a forró ponthoz, hogy biztos legyek a gyõzelemben.

Felállítom Antont, és a mocskos, törött üvegen át vizslatom a környéket. Minden telis tele van a magukat felsõbbrendûnek tituláló mocskokkal. Az órámra pillantok, majd a távcsõbe meredek. Még fél perc. A tenyerem izzadni kezd, a gerincem bizseregni. Borzasztóan félek a kudarctól. Még tizenöt másodperc. Mi lesz, ha nem sikerül? Ha felfedeznek, és még csak Anton haláláért sem állhattam bosszút? Még öt másodperc. Hol lehetsz? Merre bujkálsz?

Durr. A puska elsül a tetõn, az antik üzlet elõtt pedig nyögve esik össze a célba vett katona. A golyó alig pár centivel feljebb, a halántékának csapódik, a szétfröccsenõ agyvelõ beteríti a mellette strázsáló társát.

A férgek, akár a méhek bolydulnak fel, mintha a kaptárba lépett volna valaki. Drescher bizonyára csapdát sejt, ugyanis egy kibukkanó fejet sem látok. Morogva emelném le az ujjam a ravaszról, mikor egy romos étteremnél mozgolódást látok. Egy puskacsõ kúszik elõ a takarásból. A rejtekem szöge kedvezõ, hiszen elõ kell bújnia a latornak, ha látni kívánja, honnan érkezett a halálpontos lövés. Az ajkamba harapva várok, ám csupán a karja válik szabaddá. A fejét gondosan eltakarja a megfeketedett fal. Ordítani tudnék dühömben, hiszen az eredeti helyemrõl egyenest az agyáig küldhetném az ajándékom. Kizárt, hogy megöljem. Nem… most nem.

Mély levegõt veszek, majd célra tartok. Gyorsan kellett döntenem. Lélegzetvisszafojtva várok pár másodpercig, majd meghúzom a ravaszt. A golyóm pontosan a kézfejét találja el. Látom, amint megremeg a puska csöve, ám tovább nincs már idõm bámészkodni. Mindenki a halott katonára figyel, így ezt kihasználva kapom fel Antont, és távozok, amerrõl jöttem. A csatornában loholva kerülök egyre messzebb a hangos zeneszótól, Dreschertõl, a célomtól. A bosszútól. 

- Zárd a tanksapkát! – érkezik a parancs, engedelmesen sietek fel a lépcsõkön, kívülrõl rákapaszkodok a fogóra, majd magamra húzom a tetõt, ami halk szisszenéssel zárul, de elõtte még nem felejtek el egy pillanat töredékére szétnézni.

Ha nem tudnám, hogy Oroszországban járunk, megkockáztatnám azt is, hogy csak egy egyszerû erdõn keresztül hasítunk a bajor vidékeken, annyira hátborzongatóan hasonló. Ugyanaz a vastag fehér hótakaró, a feketén álldogáló, csupasz fák, a fenyõk, melyek az erdõ szélén ragadtak talajt s zöldellnek még most is. De nem vagyunk otthon. Korántsem. Az Isten háta mögött egy elcseszett országban, ahol lilára fagynak az ujjaim a kesztyû takarásában, ahol az étel olyan kopogósra szilárdul, hogy azzal is ölni, gyilkolni lehetne.

Visszabújok a tank belsejébe, leülök a fokok mögött levõ szétrongyolt párnára, ami mellett a tokjában pihen fegyverem. Úgy cibáltak ki minket a tûzvonal közelébõl, mintha benzinnel lennénk lelocsolva. A kabátom belsõ zsebébe nyúlva veszem elõ az írásos parancsot, amin Göring pecsétje vöröslik, a lap tetején a birodalmi sas feketéllik, büszkén, színével birtokolva az egész papírt.

Örültem a lehetõségnek. Rohadtul unalmas lövegeket kiiktatni és töltögetni a tank ágyúját, megakadályozni, hogy Molotov koktélokat dobáljanak ránk ezek az ápolatlan, paraszti, medve méretû ruszkik.

Danilov Basilevsky.

Úja és újra átfutom a halálra olvasott sorokat, de már nem találok közöttük és bennük új információt. Az elsõ világháború során is remekelt ez a rühes buckalakó, ezerszer átpörgettem már az agyamon, milyen irányból kellene kezdenem a kifüstölését. Tapasztalt, húsz évvel idõsebb nálam, tehát én még pelenkába - jobb esetben bilibe- szartam és kalimpáltam a nagyvilágba, mikor Õ már embereket gyilkolt a fronton.

- Herr Drescher! Már megint azt a lapot olvasgatja? – lép mellém az egyik egyszerû kis tiszt. Ez a tiszt olyan kicsi, hogy úgy kellett a tankba belehajtogatni, hogy beleférjen. Ráadásul majdnem kilenc évvel idõsebb nálam, mégis magáznia kell. Szar lehet.

Felpillantok rá, majd kicsit fészkelõdöm a helyemen, utána újra az elsõ betûtõl elkezdem olvasni, úgy válaszolok neki:

- Ez valószínû, mivel épp a kezemben van és olvasom.

- Lassan már kívülrõl fogja tudni, uram – fel sem veszi a bunkóságom, talán ezért van beosztva mellém. Vagy legalábbis, egy tankon osztozkodunk.

- Éleselméjûsége határtalan, Herr Litz – sóhajtok fel, mire somolyogva leül mellém. Elõl a két vezetõ a nyílásokon leskelõdik a környéken, tucad magunkkal szeljük az erdõt.

- Jó lenne egy farkast lõni… Milyen sok pénzt kapnánk a szõréért – sóhajt fel valaki elõl. Én vagyok itt az egyetlen „rangosabb”, ezért kicsit fesztelenebb a beszélgetések témája és tálalása is.

Természetesen mindig belerondítok, ahogy most is. Hátradõlök, elteszem a levelet a kabátomba, összébb húzom magamon, a lánctalpak folyamatos nyikorgásának és a hó ropogásának jellegzetes hangjait hallgatva, lehunyom a szemeimet. Ez a mi altatónk.

- Elõbb éljük túl.

Csend lesz a továbbiak során. Alszom egy kicsit, Sztálingrádban nem lesz idõm a pihenésre, fel kell készülnöm mindenre. Litz kicsit még mocorog mellettem, nem találja a helyét, vagy csak frusztrálja a jelenlétem, de egy idõ után abbahagyja a fészkelõdést. Behunyt szemmel is látom tisztán magam elõtt, ahogy a sapkáját a szemébe húzza, MP40-esét pedig a mellkasához öleli. A folyamatos zötykölõdés ellazítja a tagjaimat, viszont nekem mindig is nagyon sokáig tartott, hogy álomba merüljek.

Elõl megunják a csikorgó zajt, dalra zendítenek, hangjuk rekedt, de még belõlük õszintén szól a Panzerlied:

„Ob's stürmt oder schneit,

Ob die Sonne uns lacht,

Der Tag glühend heiß

Oder eiskalt die Nacht.”

Halványan elmosolyodok, nagyobb buckán kapaszkodik fel a tank, Litznek dõlök így, halkan felsóhajtok, ahogy az alvásra kezdek el újból koncentrálni. Átlagosan egy órát vesz igénybe, míg az agyam teljesen ki tud kapcsolni.

Szakmai ártalom.

***

Alig tudunk bedöcögni a külvárosba, így a közeli erdõben állomásozó hadosztályhoz csatlakozunk. Furcsa érzés, hogy a csizmám érinti a havat, majd enged a fehérségnek és belesüpped. A kitaposott utakat messze elkerüljük, aknákat sejtünk körülöttük, hiszen a jelentések szerint nem esett hó négy napja, így túlságosan is nyilvánvaló a sok lábnyom.

Elébünk sietnek, egy egyszerû kis hadnagy üdvözöl bennünket, mi, tankpatkányok –elmaradhatatlan becenevünk- pedig követjük a szögesdrótokkal körülvett átmeneti bázison, amit mélyen a földbe ástak, hogy a felszín alatt egy lebombázott gyárépületbe érkezzünk, amit parancsnoksággá alakítottak.

Elég csak végignéznem az arcokon, és mindent tudok, ami eddig történt.

Kín.

Mindenkinek az arcán ez olvasható, ott áll feketén-fehéren, mintha elsápadt, elszürkült arcukra fekete tintával karcolta volna fel valaki a kétségbeesés, gyötrelem és nyomorúság, félelem szavait. Félnek. Mindenki tudja, hogy ez egy öngyilkos küldetés, de egy nemzetiszocialista nem nyitja a száját panaszra. Azonnal csövet kapna a szájába és elköszönhetne az élettõl.

A mieink vagy a parasztok gyûlöletétõl kell meghalnunk?

Részemrõl az élet tûnik boldogítóbbnak.

- Heil Hitler! – csapódik fel több kar a levegõbe, a tisztek nem olyan kidüllesztett mellkasokkal kiáltják ezt a két szót, mint szülõhazánkban. Fáradtan pislognak, sehol a tûz és a heves harag, a felsõbbrendûség érzése, hogy most leigázni jöttünk és nem elszenvedni.

Viszonzom a karlendítést, az ezredes úr azonnal hozzám is lép, megragadja kesztyûs kezével a kezem, megrázza. Remény és öröm, eltökélt szándék lobban fel az arcán egy pillanat alatt, ahogy megérint. Szilárd bizonyítéka vagyok annak, hogy nincs minden veszve.

A falakon térképek, képek, újságcikkek, a Führer elmaradhatatlan arcképe és zászlónk, aminek láttán aprót, de érezhetõt dobban a szívem. Nem otthon vagyunk, de ez az egységet szimbolizálja. Egy helyrõl jöttünk, egy helyre megyünk.

Már aki.

Nem fogok önként a sírba menetelni.

Ezzel az elhatározással lépek Erdmann ezredes után, aki megkerülve az ideiglenes rádióállomást határozottan, hosszú léptekkel szeli át a távolságot célunk felé.

- Herr Drescher! Jöjjön, azonnal megmutatom az állásokat – von egy méretes asztalhoz, ahol a város és annak tizenöt kilométeres körzetének térképe van kiterítve és leszögelve. Itt nincsenek már makettek, bábúk és szépen megrajzolt leírások. A saját két kezével firkantott fel adatokat. – Itt lõtte el két hadnagyom és egy fontos levelet vivõ rádiósunkat. Másodjára.

Rábök a térkép egy pirossal körülkarikázott területére. Szûk kis utcák, aminek hálóját egy nagyobb út szel ketté. A háttérben zajló folyamatos duruzsolás, rádiózás, írás és papírzörgés hangjai teljesen kitörlõdnek a fejembõl. A térképbe képzelem magam.

A piros pontok a halottak. Fekvésük szerint délrõl érkezett a lövés, a szemben levõ házak közül bizonyára volt egy olyan fix épület, amely csak egy úton járható, onnan viszont nem várt fenyegetést. Kényelmesen berendezkedhetett, akár több napra is, mivel elõzõ napokban lövés nem dördült. Megfigyelt.

- Ez a ház… - mutatok a kinagyított térképrészletre, mire közelebb hajol és papírokat húz elõ az asztal fiókjából. Jobbára fényképeket csúsztat felém az asztalon, elgondolkodva, rezzenéstelen arccal nézem végig. A közelben túl sok a bejárattalan épület, felülrõl viszont többé-kevésbé nyitottak, ahogy a légi felvételeken is látszódik. Szinte tökéletes, alig háborgatott.

- Ezek az épületek szinte minden irányból torlaszolva vannak. Észrevennénk, ha valaki felmászna a falon, vagy átugrana a szomszéd házakból – ismerteti meg velem következtetéseit az ezredes, ami tulajdonképpen reális, ha nem vesszük figyelembe a körülményeket.

- Ez egy mesterlövész, tehát ért az álcázáshoz, magyarán egy pislogás alatt felkúszhatott, vagy… - elhallgatok egy pillanatra, kesztyûs ujjam végigsöpör az utcán, már csak azért is, hogy érezzem a vonalakat. – Vagy esetlegesen alagutat ástak hozzá.

- Schier unmöglich. Megfigyelésünk alá van vonva az egész körzet – háborodik fel, nyilván nem tetszik neki, hogy szolidan bár, de kioktatom. Vén róka már, nem szereti, ha taknyosok ugatják le. – Feltûnõ lenne, ha egy éjjel ásni kezdenének.

Ráhagyom, gondoljon azt, amit szeretne.

Tanultam róla, láttam már ilyet. Az alagút ásás messze nem elrugaszkodott ötlet, hanem zseniális. Pont emiatt a reakció miatt. Mert nem hiszik el. Honnan tudja, hogy nincs régebb óta odaásva? Az egész orosz terület volt, míg el nem kezdtük kikapkodni körletenként egyes negyedeket. Volt idejük bebiztosítani magukat. És ha ott tényleg ástak alagutat, a kijáratot a házon belülre tehették. Kívül könnyen észrevehetõ, viszont ha belül van és egy bombázás során ráomlik a ház, el is van tüntetve minden nyom. Valóban, törmelékekkel kívül lehetne palástolni a lyukat, de egy okos és tapasztalt pilóta nehézkesen bár, és talán csak a negyedik körnél, de biztos észrevenné.

Eszem ágában sincs utánanézni, de egészen tetszetõs volna, ha mondjuk a szemközti házban figyelhetném pár napig. Úgysem tudja, hogy jövök, tegnap elõtt már írtam neki egy levelet, ami most a mellzsebemben pihen, arra várva, hogy postázzam. Neveltetésem azonban meggátolt az azonnali továbbításban.

Nem illik ajándék nélkül üdvözölni senkit sem.

***

- Los! Los los los! Schneller! – hallom a lövészárokból, lassan három napja. Nagy a sürgés-forgás, valamiféle levelet kellene kézbesíteniük.

Egy kölcsönkapott farkasbõrön hasalok, hasonlószín takaróval fedtem be a testem, fegyverem csövét rongyokkal takargattam be, úgy leskelõdök a szemközti ház felé. A távoli robbanások miatt itt-ott potyognak a vakolatdarabok, lassan három napja, hogy az utcán kóbor kutyákon és hópihéken kívül más nem haladt el.

Hirtelen vágódik ki az egyik törmelék halom mögül egy futár, nincs rajta egyenruha. Egyszerû, átlagos polgári ruhája van, viszont a surranó több mint feltûnõen rikít a lábán, igazolva, hogy velünk van. Szalad, mint akit puskából lõttek ki, iszonyatosan könnyû célpont. Ahogy nekem oldalasan szalad, az orrát szolidan tudnám levinni egyetlen egy tölténnyel, annyira kiszámíthatóan és ritmusosan mozog. Elkapom a tekintetem róla, hogy a szemközti házakat vizslassam. Napok óta be van borulva, súlyos felhõk úsznak felettünk, a Nap nem fogja megcsillantani ellenfelem távcsövének lencséjét.

Vörös felhõként fröccsen szét a futár lába a levegõben, piros esõként eláztatva a mocskos utcafrontot, ahová üvöltve fogy le. Kezeit utólag kapja oda, így pontosan látom, hogy tanyázik az ellenfelem. Óvatosabb lenne, ha tudná, hogy itt vagyok. Erre képes lennék kapszulát is bevenni. Vagy orosz rulettezni.

Rögtön bemérem, hogy hol is van.

Újra lõni fog.

Az enyémek mozgolódnak alant, többen is elõugranak, hogy segítsenek a nyomorultnak, akinek talán egy kisebb izomcafat tartja a lábát, amit ellõttek neki. Elõbukkan egy Leutnant, vele a kísérete, összeszûkítem szemeimet, ahogy a következõnek elõkerülõ férfi vállapjára pillantok. Egy Hauptmann. Nem fogja kihagyni.

Lövés, majd még azt követi a második. Úgy dõlnek el, mint a tekebábúk, sorban, egymás után. Mindegyiket homlokon lõtte, a századost olyan profin, hogy még a tányérsapkája sem repült le a fejérõl. Talán észre sem vette, hogy meghalt. Hibátlan lövés volt. A távcsõhöz hajolok, hogy lássam ellenfelem arcát, de csak a puska csövének végével és sisakjával nézhetek mindössze pár pillanatig farkasszemet, mert aki él és mozog –valamint gépfegyverrel rendelkezik- sorozni kezdi a szemben levõ ház oromzatát, falait, beszakadt ablakait.

Repülõgép zúg el felettünk, bizonyára felderítést végeznek, a szárnyait látva ruszkinak minõsítem. Mozdulatlanul és rezzenéstelen arccal figyelem a pontos helyet, odalent hirtelen csend lesz, amint valaki egy gránátot biztosít ki és hajít el ívesen. Robbanás, megremeg az épület, kellemesen remeg a hasam alatt a padló, ami valaha régen fényesre vakszolt parketta lehetett.

Senki sem háborgat.

Fejbe lövöm minden kérdezés nélkül a sajátjaimat is, ha megzavarnak. Derekamon a Lugerek használatra készen pihennek, övembe tûzve, vastag kabátom miatt szerencsére nem kényelmetlenek, sapkám kellemesen melengeti a fejbõrömet. A szomszédos épületben mozgást érzékelek, odahúzom az irányzékot lustán, de precízen.

Õt viszont háborgatják.

Fiatalabb nálam, tény és való, ahogy az ajtóban álldogál és mosolyog, már tudom is, mi lesz az ajándékom, Herr Basilevskynek. Olvasok a szájáról, a „Danilov” még a hülyének is feltûnne, ahogy szájával formálja a nevet. Immáron teljesen biztos, hogy ki van odaát abban a házban.

***

Ülve a falhoz lapulok, tüdõmbõl durván és tömötten gomolyog a füst, mellzsebembõl kiszedtem egy szál cigit, amit meggyújtva használom ki azt a pár percet, míg az általam várt áldozat meg nem jelenik. Eluralkodik bennem a kellemes, meleg borzongás, a vadászat izgalma, szinte végigrohan rajtam a zsibogás. Hamarosan fel fog bukkanni, a megérzéseim sosem csalnak, mindig tudom, hogy merrõl fognak az egyszerû áldozatok érkezni. Mert egyszerûek. Mert kiszámíthatóak. Mert még fiatal.

Halkan morzsolódik odalent pár kavics és kõdarab, ahogy surranója alatt megindul egy kisebb halom. Lassú és mégis sietõs a lépte, kibiztosítom fegyverem, ráérõsen hajolok ki, azonnal meg is látom a hátát, ahogy a –szerinte- tisztának vélt utcán halad, fejét minden kis neszre felkapja, csak pont arra nem, amire kellene. Bemérem pontosan a nyakát, gerincívének utolsó csonkját szeretném ellõni, szebb lenne mégis a hangszálain keresztül kitépni a gégéjét, egyetlen lövéssel. Oldalra kapja a fejét, látom, hogy valami becsomagolt doboz van a szíjára kötve.

Csak nem ajándék?

Kitolom a fegyver csövét, az egyik kettétört téglára támasztom és lövök is. Nem fogok körülményeskedni, ez csak egy egyszerû közlegény lehet, nem fogok rá idõt pazarolni. Úgy hatol át a golyó a nyakán, hogy csak egy adag vér spriccel fel a száján a nyomástól, majd arccal elõredõl.

Fél óra elteltével senki sem mozdul a hulláért, így ráérõsen baktatok le, nyúlok be a nyakánál a ruhájába, s tépem le a dögcéduláját.

- Es tut mir schrecklich leid, es wird sicher nicht wieder vorkommen.

Kettétöröm, úgy, ahogy kell, az egyiket a saját zsebembe teszem, a többi közé, a másiknak már tudok egy nagyon jó helyet. Arra sem méltatom, hogy a nevét megnézzem. Nem érdekel. Porszem. Semmi más.

***

Új rejtekhelyet választottam magamnak, közel az egyik igen éles frontvonalhoz, ahol majd leszedhetek egy-két embert a sûrûjében, de igazából arra várok, hogy a ruszki paraszt magát a nihilt hozza el hozzám. A torony túl feltûnõ lett volna, egy háromnegyed részt kiégett étterem felsõ szintjén húztam meg magam, ahol a vendégek aludtak. Egyedül az ágyrács kormos körvonalai, a beázott és felpörkölõdött tapéta és a beszakított ablak mutatja, hogy itt valahol emberek éltek.

Halkan kopog az esõ a tetõn, néhány cserép, ami a szélén egyensúlyozik, megadja magát, hangos csörömpöléssel zuhan a földre és törik ezer darabra, hogy egyé váljon a többi törmelékkel és kacattal. A dohos, párával körüllengett szoba egészen elviselhetõ, rám egy-két esõcsepp kivételével csak a Jóisten lehelete esik. Némán várom, mikor indul meg a közelben egy felderítõ egység, némán vágyom, hogy ruszki legyen az.

Órák multával felbukkan egy osztag, méghozzá bõrlopókkal, idegen hülyék számára csak Flammenwerfer. Németek, a házakat szeretnék kisöpörni, mind egy szálig. Kíváncsian várom, mi fog ebbõl kisülni –szó szerint-, kiugrasztják-e a medvémet a bokorból. Hármas csapatokra oszlanak, felém is küldenek egy triót, felvonom a bal szemöldököm.

Feltûnõ lett volna, ha ide nem küldenek.

Feltûnõ lenne, ha bejönnének és nem jönnének ki.

Feltûnõ lenne, ha lövés érné õket.

Jobb kezemmel szilárdan tartom a puskám, bal markom lesiklik a testem vonalán, oldalra nyúlok, a táskám irányába. Hangtalanul kiveszek belõle egy gránátot, kibiztosítom, majd háromig elszámolva a nyitott tetõn át, laposan, profi módon elhajítom balra, a régi virágos üzlet felé. Hatalmasat durran, a ház szerkezete instabil, figyelemelterelésnek kiváló, ha összedõl. Az enyémek megtorpannak az étterem felperzselt bejáratánál, türelmesen várom, míg az alant álldogáló Unteroffizier ki nem osztja a parancsokat.

- Was ist denn los?! – kiabál az egyik egyszerû közlegény, sisakja is szinte remeg a fején. Szánalmas, egy gránáttól így beszarni.

- Ruhig bleiben! – ordítják le a haját is, rémületében szinte látom, ahogy szõke tincsei egy halványabb, õszes árnyalatot vesznek fel. Szétereszti a bandát a közeli házakban, azonban ötödmagával elindul, hogy megnézze a kérdéses épületet, az étterem környékét békén hagyják, holott az lenne az elsõ, hogy ide benézzenek.

Csendesen kopog az esõ, teljes figyelmem a talán húsz méterre levõ utcafront másik oldalára fordítom. Tudom, hogy itt vagy. Most már te is tudod, hogy én itt vagyok. A nagy kérdés, hogy ki-ki merre fekszik éppen.

- Herr Steinweger, az elsõ század készen áll! – reccsen meg a rádióm.

Lassan összehúzom a szemeim, és lepillantok a parányi eszközre. Korlátolt, náci fattyak. Még ahhoz is ostobák, hogy megforduljon a fejükben, a rádiójuk tökéletesen lehallgatható számunkra. Két napja recseg az adás, és hallom, mire készülnek. Eddig nem történt semmi érdemleges, ám most biztossá vált, hogy a roham hamarosan megkezdõdik. Lassan négy napja kuksolok itt. Nem lenne ezzel semmi baj, ám a fekve vizelés nem tartozik a kedvenc elfoglaltságai közé.

Megpillantok egy nyurga, szõke fiút elszaladni a törmelékek közt. Valami van a kezében, sejtelmeim szerint a parancs. Széles mosoly kúszik az arcomra, ahogy a fegyverem távcsövébe nézek. Mint anno, mikor farkasra lõttünk. Midet szaggassam le elõször? A lábadat? Vagy netán a csontos kezedet? Megölni nem akarlak, keveset éltél még. Majd a feletteseid kardélre hánynak, ha úgy tetszik, én nem leszek a hóhérod.

Célba veszem a fiú térdét, majd meghúzom a ravaszt. A golyó úgy szakítja át a kölyök lábát, hogy az kis híján leszakad a helyérõl. Nagyot nyögve esik a földre, majd hangosan üvölteni kezd. Látszik rajt, hogy nem katona, esetlenül vergõdik a hideg, poros kövön, mint egy kivert kutya. Elintéztem a haza utad, öcsi. Akár hálás is lehetnél, ha nem egy náci féreg volnál.

Az üvöltésre sorra bukkannak elõ a leszedhetõ fejek. Egy velem szemközt, kettõ alatta, páran pedig meggondolatlanul az utcára rohannak. Ostobák, felteszem, azért küldték ide õket, mert még sosem hallottak rólam.

Türelmesen várok. A parancsom ugyan annyi volt, mindennemû információt ragadjak el tõlük, hiszen nem kockáztathatjuk, hogy ráleljenek a katakombáinkra. Jelen állapotunk a föld alatti utaktól függ. Úgy érzem, kötelességem a parancsnok elvárásain felül teljesítenem. Hamarosan felbukkan az elsõ náci tiszt feje is. Széles mosoly kúszik az arcomra. Végre, vadászhatok!

Az ujjam a ravaszon nyugszik, bár alig bírom megállásra késztetni. A türelmem azonban meghozza gyümölcsét, a százados is porondra lép. Kezdõdjék az elõadás! Egy dördülés, a férfi kifröccsent agyvelõvel zuhan a földre. Még egy dörrenés, a hadnagynak is reszeltek. Pokolian élvezem, ahogy a náci férgek, akár a hangyák, futnak szerteszét. A többi már nem az én dolgom, a parancsnok elégedett lesz. Alig telik bele pár másodpercbe, géppisztolyok ugatnak fel alant. A hátamra fordulok, és csak bámulom a lyuggatott plafonját. Pont látom, ahogy egy repülõ húz el felettünk. Biztosan a felderítõink azok.

Azt hiszem, a korom az oka, de egy ideje észrevettem magamon, hogy könnyebben fáradok, mint anno. Régebben gond nélkül kibírtam akár egy hetet is megfigyelés közben, most pedig pár nap is megerõltetõnek hat. Hamarább leszek éhes, könnyebben álmos. Kótyagosabb is vagyok a szokottnál. Rám férne már egy kiadós pihenés.

Egy bomba robbanása zavar fel az elmélkedésembõl. Most veszem csak észre, eddig minden milyen csendes volt, pedig a ropogó fegyverek zaja fülsiketítõ. Hamarost lépteket hallok a feljáró felõl. Már a puszta járásából felismerem, nem egy náci jön golyóért könyörögni. Céltudatosan közeledik, tehát nem keres, pontosan tudja, hol talál. Lassan kifújom a levegõt. Ki lehet az? A parancsnok? Nem, enyhe sántítást hallok a visszhangzó léptekbõl. Pa-pam, pa-pam. Leszûkül a kör, egyetlen ember jut eszembe.

- Danilov! – vágódik Anton a bejárathoz.

Pontosan rá gondoltam. Ez a kis mitugrász folyton a nyomomban van. Szinte kéjes örömmel tölti el, hogy nem veszek róla tudomást. Igaz, legutóbb õ ápolt, mikor egy repesz fúródott a felkaromba, amiért egy szemernyit hálás is voltam. Furán néz rám, a szeme csillogásán látom, hogy gyengéd érzelmeket táplál irányomban, ám igyekszem úgy tenni, mint aki ilyen téren teljesen hülye. Zavaró, hogy úgy néz rám, már én is ki tudnám találni a gondolatait. Szinte a szemében játszódik le a jelenet, ahogy átöleli a nyakam, majd lassan az ajkaimra hajol, és…

- Danilov! – szól rám megint.

Bosszúsan kapom felé a tekintetem. Utálom, hogy a nevemen szólít.

- Mit akarsz? – kérdem lassan.

- A parancsnok küldött, vár téged – mosolyog rám.

Az arckifejezésébõl ítélve, jóra számíthatok. Szusszanva tápászkodok fel, akár egy õs öreg medve, majd rakom el gondosan a fegyvereim. Egy pillanatra hallgatózni kezdek, mert a fegyverek ugatása abbamaradt. Furcsa, ilyen hamar gyõztünk volna?

Lefelé indulok a nyikorgó lépcsõn. A ház igen romos, falai csaknem leomlottak. A bejáratot magas törmelékhegy torlaszolja, ezért csak a katakombák felõl lehet megközelíteni. Teteje is majdnem hogy teljesen lyukas, ám akad egy kis takarás, ami által rejtve maradhattam a portyázó pilóták fürkészõ szemei elõl.

Antonnal gyorsan vágunk át a nedves járatokon, meg sem állunk a parancsnok szobájáig. Üdvrivalgás közepette lépek az apró, ablaktalan helyiségbe, hogy átvegyem az engem megilletõ, díszes elismeréseket. Mintha rózsaszirmokat hintenének a fejemre. A parancsnok hangosan kacagva lelkendezik, a vezetõség mennyire megvan elégedve velem. Valami aduászt is emleget, ám túl fáradt vagyok ahhoz, hogy normálisan odafigyeljek.

A dicshimnuszok zengése után végre visszatérhetek a csendes kis lakomba. Kellemes otthonként tekintettem a földalatti lyukra, ahol meghúztam magam. Igaz, egy egyszerû, szakadt ágyról van szó, amit kényelmesebbé tettem egy szalmával tömött zsákkal, és egy szakadt pokróccal. Antonnal az oldalamon haladok végig a pihenõrészen. A katonák éljeneznek, én némán ballagok csak. Érzem, hogy egyre nehezebbek a tagjaim, alig állok a lábamon. Illedelmesen kezet fogok a magasabb rangúakkal, majd végre ledobhatom magam az apró lyuk sarkába. Anton hirtelen kikapja a kezembõl a fegyverem, és gondosan az asztalomra teszi. Csodálkozva nézek rá, hát ez még mindig itt van?

- Majd én elrendezem – mosolyog rám.

Ostoba kölyök. Morogva tolom el az útból, és húzom az ágyam mellé a fegyverem elérhetõ közelségbe.

- Eredj a dolgodra! – vakkantom.

Csodálkozva néz rám.

- De…

- Azt mondtam, eredj!

Felfújja az arcát, majd sarkon fordul, és elindul. Mélyet sóhajtva nézek rá. Még csak 18 éves, honnan tudhatná, mi kell nekem. Igaz, számtalanszor megfordult már a fejemben, hogy az õ igényei sem különbözhetnek nagyban az enyémektõl. Fogadok, azt kívánja, bár gyûrném magam alá, és erõszakosan tenném végre a magamévá. De az nem én lennék. Sosem tudnék érzelmek nélkül együtt lenni bárkivel is.

Rezignáltan legyintek, majd a fal felé fordulok. Alig kell pár perc, és elnyom az álom.

***

Másnap térek csak magamhoz. Csodálkozok, hogy eddig tudtam pihenni, hiszen sosem voltam erõm teljében a háború alatt. Motyorászva nyúlok a fegyverem után, megbizonyosodok róla, hogy mellettem fekszik, akár egy hûséges kutya. Jó fiú!

Felkelek, majd az ágyammal szemben felállított állványhoz lépek. Egy lavórnyi friss vízzel ébresztem fel magam. Mély levegõt veszek, majd a fejem a jéghideg vízbe nyomom. Érzem, ahogy végigcikázik a gerincemen az a borzongató érzés. Úgy maradok, amíg el nem fogy minden levegõm, majd megtörölközök. Ásítok még kettõt, ám a figyelmem hamar leköti egy kis sárgálló pont az asztalomon. Pontosabban egy boríték. Közelebb lépek, majd felbontom. A parancsnok küldte, érdekes. Szerencse, hogy pár éve megtanultam olvasni, így nem kell ide ráncigálnom Antont. A kis mitugrász, biztosan fontoskodna.

Mosolyogva teszem le a borítékot, majd veszem az utam a parancsnok szobája felé. Ha egyszer ennek vége, biztosan szép családja lesz. Életerõs fiú, hamar talál magának egy nõt… vagy férfit. Szép háza lesz, rengeteg története a háborúról. És egészen biztosan engem is elfelejt majd.

Furcsa mód haragot érzek, ahogy erre gondolok. Nem akarom, hogy elfelejtsen. Nem akarom, hogy másra nézzen úgy, ahogy rám. Talán túl sokat voltam egyedül, hogy így érzem magam. Szükségem van egy olyanra, mint Anton. Mikor hozzám ér, jólesõen bizsergek. Milyen lenne újra szeretni, ragaszkodni valakihez?

- Uram! – lépek a parancsnok szobájába kopogás nélkül.

Rám pillant, ám nem szól semmit, csak egy apró csomagra bök az asztalán. Értetlenül nézek rá, ám hirtelen elkap a rossz érzés. A parancsnok csak int a fejével, én pedig az asztalhoz lépek. Hunyorogva emelem fel a könnyû csomagot. Von Conrad Drescher. Egy náci??

Értetlenül nézek fel a parancsnokra… újfent. A csomagot nekem címezték. Hibátlanul címkézték fel. Furcsa mód csak a címzés része orosz, a feladót németül írták rá. Különös.

- Még a hajnali órákban érkezett – néz le a csomagra a parancsnok. – Pokolgép?

- Kétlem, uram. Túl könnyû ahhoz, hogy bármi kárt is tegyen bennünk – rázom meg a fejem.

Rossz elõérzettel tépem fel a csomag oldalát. A parancsnok kíváncsian pillantgat felém, majd a szemei elkerekednek, mikor egy dögcédulát húzok ki a papírok közül. Csodálkozva nézek rá. A szám borzasztó ismerõs. Kinyitom a kis fémtartót, majd elõveszem belõle a szakadt papírost. Ahogy megpillantom benn a nevet, megfagy az ereimben a vér. A tekintetem csupán az Antonig jut el, ott hirtelen homályossá válik minden. Anton…

- Kicsoda? – szólal meg a parancsnok.

- Andropov, uram – köszörülöm meg a torkom.

- Keresztet vethet rá – legyint a parancsnok. – Kedves fiú volt.

Valóban. Kedves fiú volt.

- Nem olvassa el a levelet? – mutat a férfi az asztalon heverõ levélre.

Elfehéredõ ujjakkal szorítom egyre erõsebben a dögcédulát. Pengényi vékonyságúra keskenyednek az ajkaim. Felkapom a levelet, majd átfutom. Németül írták. Szép szavakat használ, mint tisztelettel, meg  örömömre szolgál. Gúnytól csöpög az egész. Az a Descher, vagy Drescher írta.

- Mirõl ír? – kérdi a parancsnok, miközben rágyújt a szivarjára.

- Kihívás – felelem kurtán.

Csodálkozva vonja fel a szemöldökét, de nincs erõm megmagyarázni. A dögcédulát szorítva indulok vissza a puskámért. Kihívás. Ez a náci féreg azt hiszi, büntetlenül hadat üzenhet nekem. Talán azt hiszi, a hírnevemre véletlenül szolgáltam rá. Ch. Mindig is tudtam, hogy a német egy ostoba faj, aminek az írmagját is ki kell irtani.