Tele a bakancsom a vezetõséggel. Szinte faképnél hagyom a parancsnokot, úgy vetem magam az egyik romos fal tövébe. Nem megyek le. Nem vagyok hajlandó.

Az orrom kellõképp feldagadt. Fáj, vérzik. Leveszem a kesztyûm, majd egy jól irányzott mozdulattal helyre teszem a törött csontot. Összeszorított fogakkal tûröm a fájdalmat, bár kis híján, ne szépítsük, összeszarom magam. Levegõ után kapkodok, a tagjaim remegnek. Pokoli fájdalom lüktet az arcom középsõ tájékán. Elképzelni sem tudom, mi esne most jól. Pár pohár vodka biztosan.

***

Ahogy sejtettem, egy kibontakozó tankcsata helyszínévé válik a külváros. A leomlott falak törmelékei miatt nem tudnak akadálytalanul közlekedni a hernyótalpasok, ezért szükség van egy gépfegyveres csapatra, valamint három mesterlövészre. Az enyém a nyugati oldal, tökéletesen belátok mindent. A tetves nácik úgy ugrálnak ki a füstölgõ tankokból, akár a bolhák a kutya szõrébõl. Sokan felgyulladnak. Nem lövik le õket, hagyják az élõ pokolban elégni õket. Kegyetlenség.

Magam sem lövök, hiszen a parancsot nem tagadhatom meg. Furcsa, már rég harcoltam, mikor ezek csak a bugyogójukba hugyoztak, mégis õk parancsolnak nekem. Gondolom, fele annyi borzalmat éltek át. Vagy annyit sem.

Egy közelben lángolni kezd az egyik tank. Látom, hogy kiugrik belõle valaki. Se fegyvere, se ép ruhája, melyet nem a lángnyelvek nyaldosnak serényen. Nem lövök rá, felesleges. Innen érzem az égett hús szagát. Öklendeznem kell, de visszafogom magam. Valahogy sosem tudtam hozzászokni, pedig elõfordult már, hogy a saját égett húsomból szakítottam ki a ruhám. Barbárság volna azt mondani, együtt tudok vele élni. Nem lehet.

Balszerencsémre megtudtam, hogy Natasha is itt van. Az apja épp egy leomlott kocsmát rámolt ki, mikor a nácik rajta ütöttek. Én láttam. Péppé lõtték a fejét. Talán ez volt a szerencséje. Hiába mondtam bármit is, a lány nem hallgat rám. Ostoba, meg fog halni, a zsigereimben érzem. De lehet, épp ezt akarja. Követni az apja példáját. Hiszen ilyenek a gyerekek, nem? Követik a szülõt…

Átkozott front, átkozott háború! Az örökös fegyverrobogás, a bombák zaja. Zsong a fejem, muszáj helyet változtatnom. A bõrömön érzem a tankok forró repeszeinek érintését. Túl közel vagyok a sas fészkéhez.

Leevickélek a toronyból, ahol rejtõzöm, és egy másik épületbe igyekszem. Ott biztonságosabb, kevesebb az esély, hogy bombát dobnak rám. Még látom, ahogy a náci férgek az utolsó menedékhelyet is beveszik, aztán csend lesz. Csupán a tankok körüli tûz ropogása hallatszik. Ugyan pár másodpercig tart csak, mégis úgy tûnik, mintha órákra beállt volna a csend és hullaszag. Minden lelassul. A mozdulatok, a sérültek elhaló hörgése. Minden.

A nagy feketeség közepén megpillantok egy koszos papírt. Mit keres ez itt? Reménykedek benne, hogy egy parancs az, amit nem sikerült kézbesíteni a náciknak. Felkapom, majd az új fedezékembe sietek. Lihegve dõlök a falnak, majd törlöm végig a képem. Felszisszenek, mikor véletlenül az orromhoz érek. A rohadt életbe!

A falba ütök, majd kihajtogatom a papírt. Kis híján dobok egy hátast, mikor az elsõ sorra téved a tekintetem. Conrad… Gyorsan megfordítom a lapot, és elkeseredetten kezdem el keresni rajt a címzettet. A lap hátuljának jobb alsó sarkában pillantom meg a számomra oly fontos nevet. Ceruzával írták, biztos nem a postával jött. Ezért érhetett ide…

Ellenállhatatlan vágy fog el, hogy elolvassam. Nemigen értek néhány szót, azokat átugrom. Sikerül egy halovány képet festenem a családjáról, a…. kedvesérõl. Heikének hívják. Tipikus náci kurva. Az ilyeneknek szétkenném a fejét a falon. Meg sem érdemlik, hogy éljenek. Még hogy skalpokat gyûjteni… ha lenne rá módom, megmutatnám neki azoknak a náci férgeknek a holttestét, akiket halomra lõttem. Felnevetek, majd teljesen kihajtom a papírt, hogy meglengessem. Ekkor veszem észre az utolsó sort. Szinte sokkol. A szemeidet örökölte… a szemeidet… örökölte.

A hideg gyors egymásutánisággal fut végig a testemen. Valami pulzál a mellkasomban. Drescher apa… gyereke van… Akaratlanul is az én két gyönyörû gyermekem jut az eszemben. Magam elõtt látom õket, ahogy szaladnak elõlem tavasszal a zöld fûben. Nevetnek, a selymes hajuk lobog a szélben. Szinte hallom, ahogy Vladimira sikongatva szól hátra nekem.

- Apa, apa, elég! Fáj a pocim!

Nevetve kaptam fel, és nyomtam egy jókora csókot az arcára. Mindig belefájdult a hasa, ha nevetett. Lihegve nyomódott a mellkasomnak, piciny kezét az arcomnak támasztotta.

- Vladit még akkor sem sikerült megfognod, apa! – nyomta meg az orrom.

Való igaz, Vladimir mindig is fürge fiú volt. Akkor is ott állt elõttem, élénk tekintete fel-alá futkosott rajtam. A kutya nyakörvét markolta ugrásra készen. Sosem engedtem volna, hogy elhurcolják. Soha. Nem akartam, hogy olyan szörnnyé váljon, mint én.

Megrázom a fejem, mert érzem, hogy könnyek szöknek a szemeimbe. Még ennyi idõ után sem bírom elfelejteni õket. Minden velük töltött percem beleégett a tudatomba. Minden…

Lehunyom a szemeim, várom, hogy újra a fülembe hatoljon a ropogó fegyverek hangja. Hiába. Lassan egy sötét szoba képe kúszik a látómezõmbe. Hallom, ahogy a gyerekek sírnak. Nádja úgyszint. A kezeim megkötözve, érzem, ahogy a kötél menetet vág a csuklómba. Nem bírok szabadulni. Vladimira felsikolt, ahogy egy férfi az ágyra nyomja a fejét. Végig kell néznem… látnom kell, ahogy sorra gyalázzák meg õket.

Vadul rázom a fejem,  a földhöz vágom a sisakom. Az ökleimet a szemeimhez szorítom, úgy csúszok le a fal mentén. Érzem, ahogy forró könnyek áztatják el az arcom. Elég volt! A szívem olyan hevesen ver, hogy kis híján beleõrülök. a fülemben érzem a dobogását, úgy dübörög, mint egy tébolyult vonat. Nekem kellett volna akkor meghalnom. Nekem! Szánalmasan gyenge voltam, arra sem voltam képes, hogy megvédjem õket. Õket, akiket a világon mindennél jobban szerettem. Az utolsó kapaszkodóim voltak, akik megmentettek az õrület mocsarától. Nincsenek többé.

Nyögve marok a puskám után. Nem hagyhatom el magam. Még inkább sérteném az emléküket. Épp elég az, hogy élek. Minden nap megfordul a fejemben, hogy jobb volna meghalni, jobb volna egy jelöletlen tömegsírban elrohadni.

Eltelik egy kis idõ, mire magamhoz térek. Lenyugtatom magam, próbálok a feladatomra koncentrálni. Felszaladok a magaslatra, majd a puskám távcsövén át figyelem a terepet. Csupán pár perce vesztettem szem elõl a terepet, mégis eluralkodott a káosz. Üvöltõ förgeteg söpör végig a szemközti oldalon. Sorra loccsantják ki a náci sebesültek agyát. Helyes.

Egy menetelõ bajtársam pillantom meg közvetlen elõttem. Furcsállom, hogy egyedül van, pláne, milyen meggondolatlanul sétálgat egymaga. Mikor elhalad egy betontömb elõtt, elesik, majd egy náci veti rá magát. Fél pillanat alatt cselekszem, vállba lövöm a nyomorultat. Innen hallom, ahogy üvölt. Nem múlt ki, fejbe lõni nem tudom, túl közel a katona. Felkapom a fegyverem, majd lerohanok a lépcsõn. Meggondolatlanság ugyan, de két mesterlövész is figyel… remélem.

Mire leérek, már csak a lábát látom az elfogottnak. Többen is lehetnek? ahogy közelebb érek, megdöbbenek. Ismerõs mindkettõ.

- Danilov! – kiáltja Natasha kétségbeesetten.

Letaglóz a látvány. A saját késemmel készül elvágni a torkát. Már meg sem lepõdök, ahogy megpillantom Drescher meglepett tekintetét. Nem érdekel senki és semmi. Nem tudnak meglepni…

- Éljen Hitler! – kiáltja, akit vállon lõttem.

Ezúttal a szájába kapja a golyót. Oda se nézek, arra sem méltatom, hogy rápillantsak. Érzem, ahogy teljesen megkeményedek belül. Natasha szemeibe bámulok. Te most meghalsz, ostoba tyúk. Az én késem által, milyen ironikus.

Csak mi maradunk már megint, látod, Drescher? Ez a mi sorsunk, egymáséi vagyunk. Megemelem a puskát, hogy véget vessek Natasha szenvedéseinek, hisz amúgy is vérzik a torka, ám az ellenfelem fürgébb. Egyetlen vágással metszi el a nõ nyakát. Az hörögve kapálózik a karjai közt, ám hamar a földre kerül, ahogy Drescher ellöki magától. Én is ezt tenném.

Látom, ahogy a pisztolya után kap. Rajta, Drescher, lõj le! Vessünk véget ennek az egésznek, végezz ki! Látom, ahogy riadtan kapja a tekintetét a fegyverre, mikor az csütörtököt mond. Hisztérikusan kattogtatja, ám a fegyver nem akar felugatni. A Sors még mindig nem akar neked kedvezni.

Odébb rúgom a lábát, majd rátaposok. Emlékszem, mikor ugyanezt mûvelte velem, csak akkor a karjaimra lépett. Milyen furcsa. Rám fröcsög, hogy hagyjam békén, kénytelen vagyok befogni a száját. Persze elõtte nem szalasztom el az alkalmat, hogy a torka után nyúljak, és a falhoz vágjak. Ennyi kijár neki, amiért eltörte az orrom.

Próbál megharapni, de csak azt éri el, hogy erõsebben szorongatom. Kétszer rám is támad. Elõször a saját késemmel akar kivéreztetni, azután a pisztolyával igyekszik nyakon vágni. Nem, Drescher, ezúttal nem. Harmadszorra már nem játsszuk el.

- Nem egy égési sérülés fogja eldönteni – súgom neki.

Látom, ahogy a szemei összeszûkülnek a dühtõl. Szívem szerint a képébe nevetnék, olyan vicces látványt nyújt. Nevetnék, képes volna megnevettetni? Micsoda képtelen bohózat volna!

Szinte minden tagja megpörkölõdött. Bûzlik, jól emlékszem erre a szagra.

- Was kann ich tun, Drescher? – kérdem tõle.

Idegesen a markomba szuszog. Érzem, ahogy a nyála az ujjaimhoz tapad. Galád félmosoly kúszik az arcom jobb szélére. Lassan hajolok a füléhez. Az orromat cirógatják a szerteálló tincsei. Milyen furcsa. Az én hajam erõs, durva, ehhez képest az övé lágy, mint egy nõé. Minden náci kutya rendelkezik ezzel az adottsággal? Ezért hiszik felsõbbrendûnek magukat?

- Ha megnyikkansz, megölnek – súgom a fülébe.

Nem ficereg, õ is hallja, hogy rengetegen vannak körülöttünk. Lassan leveszem a kezem a szájáról. A nyakát sem szorongatom, a felsõtestemmel passzírozom a falhoz. A lábaim közé erõltetem, az ölünk teljesen összeér. Szinte eltûnik alattam, egy kézlegyintéssel porrá zúzhatnám a fejét. Elsõ alkalommal talán ezt tettem volna. Felindultságomban a falra kentem volna ezt a szõke fejet, és még élveztem is volna.

- Möchtest du meinen Tritt küssen? – vigyorodok el.

Felém kapja a fejét, érzem, ahogy forróság szakad fel az ajkai közt. Kiráz a hideg, ahogy végigcsiklandozza a nyakam. Borzongok, vacogok, remegek.

- Megalázó, Drescher? – kapom el az arca két oldalát.

Odahajolok, közel, rettentõ közel. Azt akarom, hogy mélyen a szemeimbe nézzen, semmi mást ne lásson rajtam kívül, csak én létezzek neki ebben a pillanatban.

- Újfent én mentem meg a koszos életed – lehelem az ajkaira.

Látom, ahogy elönti a harag. Az arca alig rezdül, a tekintete azonban mindent elárul. Kuncogva billentem oldalra a fejem.

- Lógj meg, szerezz egy fegyvert, és akkor gyere vissza, ha méltó leszel a harchoz – szûkítem össze a szemeimet.

Látom, ahogy a kesztyûs keze remegni kezd. Olyan, mintha rohamot kapott volna. Még utoljára végignézek rajta, majd elhajolok tõle.

- Ne felejtsd, figyellek! – emelem meg a puskám, majd tápászkodok fel.

Hideg mar a hasamhoz, ahogy a nyurga test melege már nincs a közvetlen közelemben. Körbenézek, majd a vállamnak támasztom a puskám.

- Halottak – kiáltom egy arra menetelõ társamnak.

El is hiszi, mindhárom ott heverõ ember csupa vér. Bólintok, majd hátranézek még Drescherre. Dacosan villantja rám a kék szemeit. Ha eddig nem gyûlölt, ezután biztosan fog. Megeresztek egy halovány mosolyt, majd visszaindulok a rejtekhelyem felé. Bicegek, mert a törmelékek miatt megfájdult a lábam. Megfordul a fejemben, hogy örökre sánta maradok… nem örülnék neki.

***

Futok. Zöld fûszálak csapdossák a lábszáram, ahogy átvágok a tisztáson, majd a fák közé húzódok. Egy faház magaslik elém, ahogy eltûröm magam elõl a bozótot. Kíváncsian lépdelek a bejárata felém. Egy egyszerû ing van rajtam, alul pedig egy sötétebb nadrág. Az ajtó nyitva van, ezért besétálok rajta. Odabent a kandallóban tûz lobog, egy kiterített medvebõr hever elõtte lustán.

- Hahó! – lépek be, majd becsukom az ajtót.

Kellemes környezet, olyan idilli minden. Melegség árad még a legtávolabbi sarokból is. A kandalló elõtti fotelhez sétálok, egy üveg vodka áll az asztalon. Egy pohár is ki van készítve. Csak az enyém. Ösztönösen nyúlok felé, majd töltöm tele a poharam. Nem spórolok, az egész üveggel megihatom. Sorra töltöm tele a poharam, egyre jobb érzésem lesz, bár az ital ízét abszolút nem érzem. Mosolyogva emelem el a számtól a poharat, ahogy megérzem, vékony kezek siklanak a derekam köré.

- Hm – hajtom hátra a fejem.

Nem lepõdök meg, mintha számítottam is volna rá. Hagyom, hogy a vékony kezek felfedezõútra induljanak a mellkasomon. Élvezem, ahogy a finom nyomást a testem szinte minden pontján érzem. Becézõ ajkak érintésétõl lúdbõrzök, megvadulok, ahogy a gerincem is belesajdul a gyönyörbe. A finom ujjak végigsiklanak a hasamon, eltûnnek a nadrágomban. Mesterlövészi pontossággal tapintja ki a legjobban ingerelhetõ pontot. Nyögve teszem le a poharat, és markolok a vékony alkarra.

A következõ pillanatban a medvebõrön találom magam. A puha szõrszálak finoman cirógatják a hátam, az oldalam. Ekkor érzem, hogy nincs rajtam ruha. Vigyorogva húzom magamra a combjaimat cirógató alakot. A szemeim csukva vannak, csak a tapintásomra hagyatkozhatok. Feszes csípõn vezetem végig az ujjaim. Lassan a kerek mellekre markolok. Rettentõen élvezem, ahogy az izmos combok a derekamnak feszülnek. Nyögve simítok le újra a derékra, majd kinyitom a szemeimet.

Drescher szõke haja, amit elõször meglátok. Nagy élvezettel ringatja rajtam a csípõjét, majd kezd el mozogni. Észre sem vettem, hogy beléhatoltam. Igaz, azt sem, hogy vele szeretkezek.

Az aktus rövid, heves. Egymást karmolva mozgunk a másikon, alig emlékszem. Minden olyan homályos, csak az ölemben pulzáló, tompa fájdalom emléke az, ami megmarad bennem.

- Basilevsky! Basilevsky! – nyög a mellkasát markolva.

Érzem, ahogy kifolyik a nyálam.

- Basilevsky!

Mindjárt!

- Basilevsky!

Lendületbõl ülök fel, és kapom a fejem a bejárat felé. A parancsnok csicskása, Bukolov néz be az ajtón. Szusszanva törlöm végig a képem, majd ásítok egy hatalmasat. Álmodtam…

- A parancsnok várja!

Mentem haptákba vágom magam ezelõtt a nyomorult közkatona elõtt. De elõbb persze lenyomnám a torkán a puskám tusát. A fontoskodó arckifejezése még így frissen ébredvén is felháborít. Hol a fenében vagyok?

Öltözni kezdek, csak akkor tudatosul bennem, mit is álmodtam. Hogy úgy mondjam, ragadok a boldogságtól…

Felkapom a puskám, majd a parancsnokhoz igyekszem. Halkan toppanok be, visszafogottan szalutálok, ahogy szoktam. Legnagyobb meglepetésemre Filipov százados is a helyiségben van. Mindketten zord arckifejezéssel bámulnak rám.

- Õ az, százados úr – mutat rám a parancsnok.

Felszalad a szemöldököm, ahogy a százados leemeli a tányérsapkáját a fejérõl, majd lustán a hajába túr.

- Van ötlete, miért van itt, Basilevsky? – kérdi lassan, mintha legalábbis gyengeelméjû volnék.

- Gondolom, nem kitüntetni akarnak – billentem oldalra a fejem.

- Milyen vicces – kapja fel a fejét.

Hunyorogva nézek végig rajta. Bolsevista, kisvárosi tahó, aki a párttagok segge nyalásával kapaszkodott fel pár fokot a ranglétrán. Olyan, aki kiadja a tûzparancsot, de körül már nem néz. Állítom, fegyver sem volt még a kezében.

- Húzza ki magát, ha hozzám beszél! – ordít rám.

Kelletlenül leeresztem a puskám a lábam mellé, majd egyenesedek ki az óhaja szerint.

- Azt hiszi, mert hírhedt, bármit megtehet? Akármit?!

- Nem, uram – rázom a fejem.

- Kollaborálni a germán söpredékkel? Maga aljas dezertõr!

Kollab… mi?

Egy Tokarevet húz elõ az övébõl, a csövét a homlokom közepének támasztja.

- Itt helyben agyon kellene lõnöm, mint egy tetves korcsot!

Nagyokat pislogva nézek a parancsnokra. A tekintete hideg… jéghideg.

- Az egyetlen szerencséje, Basilevsky, hogy túl sokakat motivál!

- Uram – kezdek neki, de közbevág.

- Hallgasson, maga hazaáruló! – ordít rám, majd a pisztoly markolatával visz be egy jobbost.

Megtántorodok, térdre is esek. Köhögve kapkodok levegõ után, a szívem õrült iramban zakatol. Veri a nyálát, mert elengedtem Dreschert? És a vezetõk? Állítólag titkon szövetkeznek az ellenséggel! Õket miért nem hurcolják meg?!

- A büntetése halál, Basilevsky, de ezt majd a természet és a keblén melengetett náci barátai elintézik – vigyorog rám a százados.

Még egy utolsót belém rúg, azzal kisétál. Odakint szalutálnak neki, ahogy látom, majd becsukja az ajtót. Nyögve tápászkodok fel, és nézek a parancsnokra. A hideg tekintete mögött mást is látok. Csalódottságot. Elrontottam.

***

музыка

Már a negyedik napja fagyoskodok idekint. A büntetõosztag oszlopos tagja lettem. A feladatunk annyi, aknázzuk alá a havas területet, ahová a tankok érkeznek. Napi egyszer étkezünk, a szállásunk egy magunk által összetákolt sátor. Úgy alszunk, mint a tyúkok, egymástól alig pár milliméter távolságban. Azt várjuk, mikor fagyunk meg, mikor halunk éhen… mikor szakadunk darabokra.

Legnagyobb döbbenetemre Ivant is itt találtam. Csodáltam, miért nem láttam már sok ideje, a válasz egyértelmû. Elmondása szerint szembeszállt a századossal. Nem volt hajlandó tüzet nyitni a visszavonuló honfitársakra. Idáig süllyedtünk, idáig korcsosultunk. Pokoli dühöt érzek.

Nem vallottam meg a bûnöm, így legalább magam mellett tudhatom õt. Az egyetlen fogódzóm. Párban ássuk magunknak a gödröket, ahová elrejtõzhetünk a tankok elõl. A feladatunk, hogy tapadó bombákat rakjunk a lánctalpaikra, megakadályozzuk az elõrenyomulásukat.  A parancs világos, már csak az nem tiszte, mégis mit gondol a vezetõség, hányan éljük túl? Ekkor bevillannak a százados szavai. Keserûn elmosolyodok. Választhatok. Vagy halálra fagyok, vagy egy náci lõ agyon. Gratulálok, Basilevsky, öné a fõnyeremény!

- Tankok! – rohan felém Ekk, az egyik legfiatalabb a sorunkban.

Ha jól emlékszem, azért küldték ide, mert szájalt a felettesével, a bajtársát védte. Hamar megtanulja, hol a helye… már ha túléli.

- Gyerünk, fiúk, adjunk a szemeteknek! – kiáltja Ghukov, egy egykori hadnagy.

A párok egymás mellé sietnek, a fehér ruhánk miatt tökéletesen beleolvadunk a hóba. Ivannal elrejtõzünk a lyukakba, amiket ástunk. Elég szûkös a hely, de elférünk. Észrevettem magamon, ha veszély közeleg, a puskám után kapok… de nincs puskám. Más gondom nincs is.

- Aknára vigyázni! – harsogja Hvorostovsky.

Õ még nálam is idõsebb. Én csupán a második lehetek ebben is.

A tankok nemsokára megjelennek elõttünk. Látom, ahogy a méretes csövük felénk fordul. Ivan megszorítja a karom.

- Ha ezt nem élnénk túl… - kezd neki.

- Túléljük – nézek rá.

Halványan elmosolyodik, nyoma sincs a haragnak, amit irántam táplált. Örül, hogy lát, örül, hogy az oldalán harcolhatok. Vagy fordítva.

Lenyúl a bombáért, ami a lábunknál van. Egyszerû tákolmány, ám mégis pokoli veszélyes. Ha egy ilyen a kezemben marad… még kiskanállal sem lehet majd összekaparni.

- Közelednek – les ki Ivan a hótorlasz mögül.

Bólintok, majd megmarkolom a bombát.

- Gyújtsd meg! – kiált rám.

Alig hallom, amit mond, olyan hangosan dübörögnek a lánctalpak elõttünk. Meggyújtom, majd leguggolok, mikor Ivan lenyomja a fejem. Egy széles lánctalp süvít el a fejünk felett. A fogaim összeszorítva nézek fel, majd rugaszkodok el, ahogy elhúzott. A tank alsó részére tapasztom a bombát, majd újból leguggolok. Pár pillanat múlva a tank hangos csattanással adja meg magát. A nácik üvöltve törnek elõ a lánctalpasok gyomrából, és rohannak minél távolabb a lángoktól. Ivan megemeli a fegyverét, céloz, lõ. Elvéti. Újra céloz, újra lõ. Ezúttal talál.

- Szép lövés – vigyorgok rá.

Rám emeli a tekintetét, majd célba veszi a másik rohanó náci kutyát. Ezúttal egyenesen fejbe lövi.

A többi menekülõ már nem ilyen szerencsés. Az egyik aknára lép, cafatokra szaggatja a detonáció. A szervei a társára fröccsennek, aki üvöltve próbálja leszedni magáról a rajta csüngõ beleket. Õt én szabadítom meg a kínjaitól. Szíven lövöm. Ezért kértek keresztet? Ezért? Dolgozzatok meg érte, kutyák!

Hamarosan fegyverropogástól lesz hangos a környék. Ivannal elõmászunk a rejtekeinkbõl, és a többiek felé próbálunk araszolni. Tankroncsok mögé bújva tüzelünk, a vér õrült tempóban száguldozik az ereimben. Sokan vannak… nagyon sokan. Legalább 10 tankot számolok. Valahonnan leszakadhattak. Tekintve, hogy maroknyi csapat vagyunk, csak csellel gyõzhetünk.

- Elterelem õket az aknák felé – fordul felém Ivan.

Mielõtt kivágódhatna a tank mögül, elkapom a karját.

- Megõrültél? – üvöltök rá.

- Teljesen – vigyorog rám, majd rohanni kezd.

Ostoba!

Ahogy Ivan kiront a roncs mögül, egy tank már fordul is, hogy a lánctalpaival agyonnyomja. Az imént láttam, ahogy egy bakát belepasszírozott a friss hóba. Hunyorogva fixírozom Ivan hátát. A hó hirtelen esni kezd, a szél süvítve mar az arcomba.

Egyre közeledik Ivan felé a lánctalpas. Lélekszakadva rohan, egyenesen az aknamezõbe. A géppisztolyom markolva nyújtogatom a nyakam. Hirtelen golyók csapódnak a fejem mellé. Ijedten kapom oda a tekintetem. Nácik tüzelnek rám oldalról. Morogva irányítom feléjük a fegyverem, és lövöm szitává õket.   

Új állást keresek, ezért magam is követem Ivan példáját, kirontok a tank mögül. A távolban épp robban egy, ám ez cseppet sem érdekli a többit. Egy utánam fordul, amiért pokolian be is szarok. A sánta lábammal nem vehetem fel a versenyt… még egy egészséges ember sem futhat le egy kibaszott tankot!

Térdig süppedek szinte a hóban,alig tudok elfutni a hernyótalpas elõl. Látom azt a láthatatlan vonalat, amit képzeletben húztam. Nagyot lépek, egyenesen az aknamezõ határára. Nem állhatok meg, nem szabad! Hazaárulással vádolnak, nácibarátnak neveznek!

Egy, kettõ, három, ugrás, Basilevsky! A harmadik lépés után elrugaszkodok, és végiggurulok a lejtõn. A tank hatalmasat robban, ahogy utánam gurulna. Lihegve nézem, ahogy a darabjai szétszóródnak, a belsejébõl pedig Fritzek ugrálnak ki. Pár jól irányzott lövéssel le is terítem õket. Szuszogva teszem le a fejem, majd tápászkodok fel. A karom egy testbe ütközik, ahogy felállnék. Meglepetten kapom a fejem oldalra. Ivan fekszik mellettem. Elönt a harag és a rémület.

- Ivan! – ordítok rá.

Parancsszóra nyitja ki a szemeit, nekem pedig egy hegy gördül le a szívemrõl. Megigazítom a fejemen a sisakot, amit legszívesebben öreganyámra húznék, majd felnyalábolom Ivant.

- Nem itt fogunk megdögleni – nyögöm.

Nem hagyom, hogy a fagy kicsipkézze az arcom, mielõtt a farkasok felfalnak. Nem itt fogok meghalni, nem fog egy tank szarrá lapítani!

Magam után vonszolom Ivant, de így is majdnem seggbe lõnek.

- Basilevsky! – hallom egy német szájából a nevem.

Rémülten kapom fel a fejem. Ezek meg honnan… ?

Tüzet nyitnak. Annyi idõm marad csupán, hogy újból lebucskázzak egy lejtõn, és begörgessem Ivant egy általunk ásott lyukba. Miattam nem fog õ is meghalni. A géppisztolyom markolva kezdek el rohanni. Hallom, ahogy megindulnak utánam. Ezek szitává lõnek, ha megállok… ha nem, akkor is.

Ügyetlenül bukdácsolok a hóban, a legnagyobb szerencsém, hogy õk is. A ruházatuk nem megfelelõ, vacognak a hidegtõl, ezért nemigen találnak a közelembe. A golyók sikoltva süvítenek el a fülem mellett, pattognak le a környezõ köveken, amik vakond módjára bukkannak elõ a hó alól.

Egy kisebb erdõ van elõttem, sûrû fenyves, magas fák. Ha eljutok odáig… ha eljutok.

Úgy érzem magam, mint egy farkas, akit üldözõbe vettek a vadászok, mert túl sok bárányt lopott. Pedig csak a túlélése miatt ölt. Csak a túlélés miatt.

Berontok a fák közé, a lábam pokolian lüktet. Minden reményem a Sorshoz fûzõdik. Remélem, még mindig megmaradtál szovjet pártinak, barátom.

- Elegem van ebbõl – vall színt elõttem a százados, a spontán berendezett irodaszerûségben, ahová visszahivatott. Nem engedte, hogy lepihenjek, a kinézetemet se vonta kérdõre. Leveszi a tányérsapkáját, forgatja a kezében, majd visszateszi a fejére. Még forr bennem a csalódottság dühe, így kissé nehezemre esik türelmesen kivárnom a folytatást.

Nem csak neki van elege ebbõl.

Én a szó szoros értelmében öngyilkos akcióra vetemedtem. Kétszer is, de a második olyan súlyú volt, hogy nem is értem, miképpen tudott az értelem eltörpülni mellette. Mi lett volna, ha én kapom elsõnek a golyót? Basilevsky keringett volna egy ideig az utcákon, engem keresve, holott tudta nélkül régen lelõtt. Kutyák zabáltak volna fel, vagy éhes közkatonák, akik nem húzódzkodnak a kannibalizmustól. Ott rohadtam volna szét, fagytam volna lilára, kopogósra, merevre, kifolyt vérrel és aggyal egy koszos, mocskos téren, egy istentelen országban. Legyõzötten. Egyetlen pozitívum, amit ebben a siralmas sorban el tudok képzelni, hogy nem tudnák, hogy meghaltam. Nem tudnák, hogy ki vette el az életem, ezáltal nem lettem volna legyõzve. Nem buktam el.

Halványan elmosolyodom ezekre a képtelen gondolatokra. Már ezen gondolkozok. Hogy halálomban miképpen törhetek Basilevsky orra alá borsot. Rémes.

- Mi olyan vidító a helyzetében, Drescher?

- Semmi, uram – válaszolok engedelmesen, kérdést tett fel, amire felelni katonai kötelességem.

- Hát szerintem se. Tegye le a puskáját.

Itt már felszalad a szemöldököm, aminek köszönhetõen fájdalom nyilall az arcomba. A következõ pillanatban pedig a mellkasom összeszorul, mintha valaki teljes súlyával azon lenne, hogy összeroppantsa azt.

- Nem hallotta? Ez parancs!

Egy ideig még farkasszemet nézek vele, de leveszem a vállamról a Mausert, majd az íróasztalra teszem. A térdeim megütköznek a négylábú fa tákolmányba, ahogy közelebb húzódom a fegyveremhez. Észreveszi, kezét ráteszi a puska agyára, mire felvillannak a szemeim. Ne érjen hozzá. Senki nem érhet hozzá. Megremeg a bal kezem, de a hátam mögött fogom össze õket, hogy ne lássa.

- Befejezi a mesterlövészi minõsítését, visszatér a tank hadosztályhoz – döbbenetem alig tudom palástolni, egyedül az ment meg, hogy rohadtul fájna, ha nekilátnék grimaszolni. - Minden emberre szükségünk van a kialakult csatákban, értékes embereket nem mellõzhetünk.

Csend. Elõvesz egy cigarettát az elõtte levõ fém tartóból, idegesen rágyújt, tekintetét az asztalra fekteti, felsóhajt.

- Nem én akarom ezt. Még egy embert meg kell keresnie, utána azonnal kimegy az erdõbe, csatlakozik a tankhoz, amivel érkezett – nyúl be a fiókjába, elõvéve egy fényképet, amit felém nyújt. Jobb kezemmel veszem el tõle. A fekete-fehér képen egy férfi áll, idõsebb, mint én. Korban inkább Basilevskyhez mérném. – Adolf Greich. Elveszett a mai ütközetben, értékes okmányok voltak az egyenruhájába varrva.

- Hullát keressek? – a hangom nem mutat semmiféle érzelmet, holott legszívesebben elkapnám a tarkójánál fogva és istentelenül belebasznám a fejét az asztallapba.

Mi az, hogy befejezem a mesterlövészetet? Ki volt az, aki ezt megparancsolta? Kinek áll feljebb, eldönteni, hogy tankosnak vagyok-e alkalmasabb vagy lövésznek? Ki az a kifacsarodott lelkû állat, aki úgy gondolja, mellõzhetõ a tudásom ezen a téren, csak azért, hogy…

- Nem. Azt mondtam, elveszett, nem egyenlõ a halállal. Keresse meg. Utána pihenhet. Leléphet! – int, de nem néz a szemembe, ahogy az ajtó felé mutat cigarettás kezével. Bolond. Tudja, nagyon jól tudja, mi fog történni, ha engem kivonnak a forgalomból. Egyre több mesterlövész fog elõbújni. Egyre csak a mieinket fogják agyonlõni. És ezért akkor is õ lesz a felelõs, ha maga a Führer kérte így.

Kimarom a puskát az ujjai alól, de nem teszi szóvá.

Ez az utolsó engedménye az irányomban.

Kis híján fellököm az ajtó mellett fontoskodó titkárt, vállammal szinte kiütöm a kezébõl a jelentéseket tartalmazó mappát, felszisszen, de az arcomra nézve nem mond semmit, helyette inkább lesüti a szemeit. Gerinctelen aktakukac. Papírbuzi.

Két napja nem aludtam semmit, mindenre vészjelzéseket küld az agyam, pánikol, ahogy az egyik orosz fogolytól elvett ruhákat viselve járom az utcákat. Minden egyes hullát –amelyik arccal lefelé fekszik-, meg kell fordítanom és átvizsgálnom az arcát. A legjobb, mikor nincs is arca. Vagy felismerhetetlenségig lõtték, vagy leszakadt, leégett. A pláne az egészben, hogyha a ruhája is szétfoszlott rajta, beazonosíthatatlan, hogy orosz vagy német. A honfitársaim dögcéduláit összeszedegetem, majd késõbb leadom a bázison.

Talán már a negyedik utcánál járok, borsódzik a hátam attól, ahogy lehajolok a hullákhoz. Nem a bûzzel és a látvánnyal van bajom. Ahhoz volt bõven idõm hozzászokni. Hanem a védtelenség, hogy a hátam nyílt célpont, hiába vagyok orosz civilként beburkolózva, hogyha erre járna egy német és hátba lõne. Minden apró neszre felkapom a fejem, igyekszem gyorsítani a tempón, hogy végre haladjak.

Folyamatosan azon görcsöl az agyam, hogy visszazárnak a tankba. Nem akarom. Itt kint akarok lenni. Gondolkozni, tervezni, elbújni, vadászni. Nem lehet ennek vége. Nem lehet úgy vége, hogy nincs vége. Hogy felrobbannék egy Tigrisben, egy támadás során. Hogy halálra égjek. Hogy szétfröccsenjek.

Egy újabb utcában csak pár halott fetreng, zilált alakzatban, letarolták õket. Az elsõ három minden bizonnyal orosz, csalódottan lököm õket vissza a hasukra és kutatok tovább. Egy lábat pillantok meg egy kiégett bolt törmelékei alatt, de ahogy megfognám, hogy kihúzzam, csak a láb jön. Ez csak egy láb. Undorodva ejtem el, felkapaszkodik a gyomorsavam a torkomon, de leküzdöm az ingert. Felfedezek egy másik testet, viszonylag ép, kotorászni kezdek a mellzsebében, hogy megtaláljam a dögcéduláját.

Még hogy engem, vissza a tankosokhoz… Senki sem foszthat meg a mesterlövészettõl. Erre képeztek ki. Erre neveltek. A tankok ismerete és javítása csupán mellékes szál. Minden katonának tudnia kell, hogyan szerelje meg az elromlott szállítóeszközt, amin utazik, hogy akadálytalanul tovább haladhasson a céljához.

A szomszédos utcában robban valami, nem tulajdonítok neki nagy jelentõséget, inkább a szerencsésen megtalált papírt bányászom elõ a bevarrt zubbonyból. Hála Istennek, abbahagyhatom ezt az undorító hullatapogatást, a kesztyûmet se venném fel többé, ha lenne másik. De nincs. Ez az egy van, a bal kezemre is úgy szereztem magamnak, miután az elõtte levõt Basilevsky átlõtte.

A gerincemen borzongás fut végig, ahogy arra gondolok, hogy lelõhetne most. Könnyedén, mint egy kutyát. Kicsit jobban a fejemre húzom a sapkát, szinte szorul a füleimnél, de nem érdekel. Takarja a hajam, jelenleg az az egyetlen árulkodó jel. Így még orosznak nézek ki. Sietnem kell, mert ha felébresztem a gyanakvását, ha errefelé mászkál, habozás nélkül agyonlõ.

A sötét, szürke eget repülõgépek szelik át, felkapom a fejem a láttukra.

- Vigyázz! – ordít rám valaki oroszul, de már túl késõn fordulok, hatalmas nyomást érzek a derekamon és elsötétül a világ.

Arra eszmélek, hogy a fejem hasogat, durván szakad belém ételízû levegõ, holott a tüdõm magától nem emelkedik. Valaki nyomkodja a mellkasom, érzem, ahogy a derekamnál belém nyilall a tompa, égõ fájdalom, mintha rátenyereltek volna több százan, egyszerre. Felköhögök, hörögve szedem a levegõt, de port kapok az arcomba, szálló törmelékdaraboktól kásás a lélegzet. Valami sötét és zöld magasodik fölém, erõltetem a szemeimet, hogy lássam. Olyan ismerõs helyzet…

- Hé! Jól vagy? – kiabál, a hangja ismerõs, ahogy beazonosítom az arcát, jéghideg folyam söpör végig rajtam, szívem hevesen verni kezd, holott az elõbb épp még csak egy gyenge dobogásra se futotta. A fejembe tódul a pánik, a rémület, a félelem. Közelebb hajol, sípoló füleim ellenére is olvasok a szájáról, dermedt rémületembõl következõ kérdése szakít ki:

- Nem tört el semmid?

Úgy nézem, mintha most látnám életemben közelrõl. Emlékek öntenek el, a legutóbbi ilyen találkozunk majdnem agyonveréssel végzõdött, összepréselem ziháló szám, ahogy felhorgad bennem a pánik. Nem… nem ismert fel. Nem szabad megszólalnom, mert felismer! Beszéltem már hozzá… Átkozom magam érte. Hangja szinte a zsigereimig hatol, majdhogynem jobban fáj, mind a derekamban lüktetõ fájdalom.

Felsóhajt, megrázza busa fejét, amin alig láthatóan rezeg a sisak, kezét a karom alatt a hátamra simítja, ahogy fel akar emelni. Görcsösen szorítanám vissza vállaimat a földre, de végül csak felegyenesedem kissé.

Kikerekedett szemekkel figyelem közelségét, szinte ég tõle a bõröm, minden porcikámmal várom, hogy felismerjen és nekilásson annak, hogy befejezze a munkáját. Szemeit nézem, érdeklõdõ. Arca csak kétarasznyira van az enyémtõl, ennyire közel lenni a veszélyforráshoz kis híján kiszakítja a gerincemet a helyérõl. Pontosan meg tudom nézni az arca minden kis részletét, amit nem sál és sisak takar. Ziháló, forró lélegzete az arcomra csapódik. Csak a szemeibe tudok nézni.

Meg is lesz az ára, hogy felkelek, érzem, ahogy a fejemen maradt sapka az utolsókat rúgva lehull a fejemrõl.

Lemerevedik, kiszáll a tekintetébõl az érdeklõdés, teljesen lefagyva bámul rám. Remegõ bal kezem a puskámat kutatja, mikor látom, ahogy megnyalja a száját. Mindjárt rám veti magát.

- Drescher – mozog a szája, látom, ahogy a keze elindul a puskája után.

Haladéktalanul fogom a sajátomat, a legközelebb levõ testrészére vágok, nevezetesen az orrára. Vér fröccsen az arcomra, felüvölt, ahogy szilánkosra zúzott orrához kap, kihasználom a lehetõséget, hogy kezei nem szabadok, kikászálódom a közelébõl, erõsen az alsó ajkamra harapok, mikor fordulás közben a derekamból izzó kín söpör kifelé, mint valamiféle bõr alatti lángnyelv. Vér serken ki a számból, zihálva kapom fel a puskát és rohanok a legközelebbi sarok felé, hogy bekanyarodva elveszíthesse a körvonalaimat. Iszonyatosan lassan haladok, nem vagyok olyan gyors, mint kellene, bal kezem a derekamra préselem, hogy visszatoljam a perzselõ fájdalmat a testembe.

Mikor úgy érzem, elég távol vagyok, kiszakad belõlem egy hangos, fájdalomtól vibráló kiáltás, szétrángatom magamon a kabátot és a felsõket, hogy láthassam, mi történt. Egy hatalmas zúzódás vöröslik az oldalamon, összeszorítom a szemeimet és fejem az ég felé fordítom, ahogy nyögve burkolom magam vissza a ruhákkal, hogy a metszõ hideget kizárjam. Mintha átharapná magát a ruháimon.

Megtámaszkodom a fal mellett, leellenõrzöm, hogy a kabátomban meg van-e a kérdéses irat. Csak arra tudok gondolni, hogy Basilevsky megmentette az életemet. Hogy a saját levegõjébõl adott, újra dobogásra késztette a szívem, hogy élhessek. Ha tudta volna ki vagyok, hagyott volna ott kihûlni. Megszegte az ígéretét. Most a saját ajkait fogja leszabdalni? Az alsó ajkamból lassan csöpög vér, türelmetlenül törlöm meg, akaratlanul is megérzem szájának érintését, az étel ízû leheletet, a puskapor szagát, a port az arcomon.

Keserû érzés fog el. Minden bajtársával így viselkedik?

Egy ideig még várok, hátha a nyomomba szegõdött, készenlétben tartom a puskát, de mikor az idõ megcáfolja eme gondolatomat, sziszegve és halkan nyögve indulok meg újra az omladékok és törmelékek között. Minden nedves és sáros, vér áztatja a földet, csizmám alatt a hordalékok morzsolódnak hangosan és élesen. Hideg a levegõ, metszõ szél támad fel az utca elejérõl és üvölt az arcomba. Az égen a repülõgépek fényei villódznak, a távolban ezüstösen csillognak a felhõk. Havazni fog.

Starnberg, den 3. 11. 1942

Lieber Conrad,

wir haben von dir sehr lange nicht gehört!

Édesanyádék kértek meg, hogy írjak neked, képtelenek voltak papírra vetni az érzéseiket, most is itt ülnek a nappaliban, várják, hogy befejezzem. Igazából nekem is annyi mesélni valóm lenne, de tudom, hogy az én Sorsom nem érdekel, így folytatom mással.

Õszintén reméljük, hogy semmi komolyabb bajod nincs, és egy biztonságos leshelyen kivárod a háború végét, skalpokat gyûjtve szeretett hazánknak.

Pass auf Dich gut auf!

Mit viele liebe Grüße,

Heike und deiner Familie

PS: Bianca egészséges, a szemeidet örökölte.

Lángok. Mindenütt. Érzem, ahogy a ruhámba mar vörös kezük, narancssárga fényük tükrözõdik a szemeimben, vadul lököm ki a tanksapkán a szerencsétlen társamat, aki kifelé mászik a lángoló pokolból. Végigmarja a torkom, a szám és a nyelõcsövem a perzselõ tûz, füsttõl könnyes szemeim homályosan látnak, kezeim pánikolva és kapkodva rohannak a fém fokok felé. Az elviselhetetlen hõség után kidugom a fejem a szállingózó hóesésbe, az éppen mellettem levõ, aki kimászott, hangos kiáltással és fröccsenéssel terül el majd hullik le a tank bal oldalára.

Golyózáport hallok, fájós derekamnak köszönhetõen borulok le a lángoló tank tetejérõl a véres latyakba, amibe úgy mártom az arcom, mintha épp most keresztelnének meg. Valaki félrerúg, belegördülök egy nagyobb adag hóba, a csikorgató jéghideg tûz eloltja ruháim lángját, égett hús szagát érzem meg, az égbõl lustán kavarognak lefelé a hópelyhek. Nyugodt. És mégis tombol a világ.

Géppuskák ropognak mindenütt, üvöltések és kiáltások, hallom az ismerõs kattanásokat, szemem sarkából a lángoló tankot figyelem, és a rajta fityegõ bajtársaimat, akik épp most érzik magukon a purgatórium tüzét. Hörögve csúszok a véres hóban, mikor megremeg a föld alattam, megismerem a süvítõ hangot, ahogy egy aknavetõ elzúg, nem is olyan messze tõlem. Robbanás, remeg a föld, felkavarodik a gyomrom, öklendezve markolászom a téglákat és a testeket, hogy biztos helyre küzdjem magam. A jéghideg föld és hó szinte magába szippant, jeges leheletével ledermeszti végtagjaimat, mintha darabokat harapna ki belõlem. Érzem, hogy a hideg szél közvetlenül végignyal az oldalamon, égett ruhám bûzét a vér sem tudja elnyomni, amiben fürdök.

Léptek zaja, elfutnak felettem, viszont mikor könnyezõ szemeimet az elõttem terpeszkedõ épületre fordítom, végsõ célul kijelölve, valaki megragadja a grabancomat, teljes erõbõl húzni kezd. Felüvöltök, ahogy a törmelékek ütik, vágják, karistolják a testemet, mintha a város nyúlna értem poraiból, hogy végleg megdögöljek és ne okozzak több kárt. Egy halálra ítélt reményvesztett erejével kapaszkodnék valamibe, de nem tudok, mindenem fáj, sikolt, tombol, mintha nyúznának. Fekete csizmákat látok, kezében géppisztoly, egyenruhája égett, szakadt és véres, fején megrepedt rohamsisak. Elhúz a tûzvonalból, a lábam szögesdrótba gabalyodik, kitép belõle türelmetlenül, tovább vonszol.

Hideg falnak szorul a testem, ahogy odatámaszt, mint egy rossz biciklit, a kezembe nyom egy pisztolyt, én pedig a hajamból megállíthatatlanul folyó vérfüggönyön át felismerem az elõttem térdeplõ Litzet.

- Elvágtak minket a többiektõl, nem jön segítség – zihál, szavaira megpróbálok feltámaszkodni, hogy a jegesen harapó faltól messzebb kerüljek. Visszanyom, oldalra pillantva látom, hogy egy kifordult, hatalmas betontömb takarja párosunkat oldalról, jobbról viszont tanktorlaszok vannak. Beszorultunk.

- A tankban maradhatott – válaszol, oldalra kapja a fejét, de végül hozzám húzódik, hallom a szapora lépéseket, ahogy elsietnek rejtekünk mellett a katonák. Mi az, hogy a tankban maradhatott?! Jobb kezem emelem, hogy a vállamon kitapogassam a puskára tett szíjat, de csak a csupasz bõrömet érintem, ahol leperzselõdött rólam a ruha. Zihálni kezdek, bal oldalamban elharapódzik a fájdalom. – Jön valaki!

Mellém kuporodik, összehúzza magát, és mikor egy láb kerül a látóterembe, habozás nélkül kigáncsolom, vérzõ lábamon a körkörös minta mutatja, hogyan kerültem közelebbi ismeretsége a szögesdróttal. Litz vetõdik, de úgy placcsan ki a vállából egy darab egy lövés dördülésével egy idõben, mintha esõ esne. Felordít, lekeverõdzik a testrõl, amit a földhöz szorított… Automatikusan mozdulok, és habár üvöltenék a fájdalomtól, magamhoz rántom, Basilevsky kését pedig a torkához nyomom. Megérzem a vodka illatát, valami lágy parfümöt, a sisak alól barna, nõi haj omlik elõ.

Ez egy nõ?

Nem gondolkozom azon, miért van rajta férfi ruha.

Fájdalomtól sziszegve és zihálva nyomom a kést a nyakához, ahogy várom, hogy a lövést adó közelebb jöjjön. Fejem elbújtatom a nõ mögé, hogy ne tudjanak lelõni róla. Érzem az asszonyi test melegét a sajátomon, de épp az imént másztam ki egy lángoló tankból, undorral tölt el az érzés. Litz ordít, kezét vérzõ vállához szorítja, ahogy felnéz valakire. Szívem hevesen ver, lélegzetem végigperzseli a nõ nyakát, remeg és rázkódik, de nem mer szólni egy szót sem.

Vagy mégis.

A szónál kis híján kiesik a kés a kezembõl. Erõsebben megmarkolom, ujjaim elfehérednek, ahogy a hatalmas férfi megjelenik elõttem, oda sem nézve fordítja Litz felé a puskáját. Összeszûkítem szemeimet, érzem, ahogy a véres hó lefolyik az arcomon, bele a szemembe.

- Éljen Hitler! – ordítja dacosan és felkészülve a halálra Litz, egyenesen a szájába kapja a golyót. A nõ vergõdni kezd a karjaim között, balommal megvágom a nyakát, jobbommal az oldalt heverõ pisztolyt próbálom meg elmarni. Sír, érzem, ahogy a kesztyûmön kopognak a könnyek, de nem hat meg.

Litz.

Házas ember volt, három gyerekkel. Harminc kilenc éves, az elsõ világháború utolsó rúgásaiban is részt vett. Magas volt, idõs és erõs, de lélekben megtört. Várta ezt a lövést.

Gyûlölet lobban fel bennem, holott senkit nem szoktam sajnálni, aki helyettem meghal. Mert attól én élek. Ha valaki meghalhat helyettem, élek vele. Odalököm magam helyett, ha ezzel megmenekülhetek.

Basilevsky rám fordítja a tekintetét, szemeiben megvillan valami, amit nem tudok hová tenni. Megemeli a puskát. Egy pillanat alatt rándul a kezem és vágom el a nõ torkát. Vér teríti be újra az arcom, remegõ ujjai szorítják a kezem, de leborítom magamról, mint valami undok, förtelmes cafatot. Megemelem az újonnan szerzett pisztolyt, lövök vele.

Halk kattanás.

Újra meghúzom, szemeim kigúvadnak, újra halk kattanás érkezik. Mintha az agyamig hatolna az üres, kattanó hang. Ernyedten esik le a kezem a testem mellé, zihálva hörgök, ahogy közelebb lép, félrerúgja sérült lábaimat, sõt, még rájuk is tapos. Leguggol, kezét a nyakamra szorítja, úgy vágja a fejem a falhoz, bal kezemben a kés mozdul, de szabad kezével úgy kicsavarja a kezembõl, hogy felordítok.

- Nyitrogáj minyá! – ocsmány német akcentussal és törve, de sikerül ráförmednem, mire a kezét durván a számra tapasztja. Kitolom az állkapcsom, próbálom megharapni a kezét, de csak annyit érek el, hogy még jobban belepasszírozza az arcomba. Belemarkolok a kezébe, másikkal az arcába tenyerelek, bal kezem ujjai úgy remegnek a pofáján, mintha áramot vezettek volna beléjük.

Nem sokáig csapkodok, érzem, ahogy a kétnapi nem-alvás és a fájdalom együttes ereje leterít. Hiába a pánik, a közvetlen veszély, Basilevsky közelsége. Tettem még egy elkeseredett próbálkozást, hogy az elvett pisztollyal nyakon vágjam, de mikor megint meghallottam azt a rengeteg sok léptet, elnémulok és lemerevedek.

Körülvettek minket, szétmorzsoltak bennünket.

Végignéz rajtam, kezét még mindig a számon tartja, elidõz a vállamon, az oldalamon, az égett hajtincsekhez fordítja tekintetét.

- Nem egy égési sérülés fogja eldönteni – mondja halkan, németül, elõbb kikerekednek a szemeim, majd felismerve a mondatát, összeszûkítem a szemem. A hó lustán szállingózik, tenyerébe zihálok, végtagjaim remegnek, mint a nyárfalevél, a szakadt ruha minden hideget a felsõtestemre terel. Mintha milliónyi szilánk vagdalná a húsomat.

Az omladozó, fából összetákolt építmény elõtt állok. Lyuk a lyukban, milyen mókás, otthonunk a büdös csatorna. Kuncogva nézek fel a cégérre vagy mi a franc az ott fent. Szomjas medve, nagyon eredeti.

Ahogy belépek, elhallgatnak az ott ülõk. Gyûlölettõl izzó tekintetek villannak felém. A nemzet hõsébõl hirtelen ripaccsá váltam. Csak tudnám, mit követtem el. Száz helyett csak kilencvenkilenc skalpot hoztam. Ó, jaj…

A sarokba telepszek, miután felmarkoltam egy vaskos üveget az egyik polcról. Egy koszos poharat is találtam, csodás, máris komfortérzetem támadt. Páran az ellenkezõ oldalról összesúgnak. A szemem sarkából látom, hogy bámulnak. Nem érdekel.

- Hé, Basilevsky! – vakkant oda egyszer csak az egyik.

Nem figyelek rá, a tekintetem a velem szemben lévõ koszos, kopott Sztálin arcképre irányítom. Még itt is? És én volnék a ripacs… ?

- Hogy van õfelsége? Külön szoba, külön küldetés! Ennyire büdös a társaságunk?

Erre mind felnevetnek. Részeg, nem érdekel, nem bántom.

- Milyen kegyeltnek lenni? Biztosan jobb, mint golyófogónak – újra nevetnek.

Ezúttal pukedlizik elõttem a kölyök, ahogy az asztalomhoz táncikál. Meredten bámulok elõre, a számhoz emelem a poharat.

- Mi az, Basilevsky? Elvitte a Cica a nyelved?

Újra felröhögnek. Megremeg a kezem, de most sem teszek semmit. Nem ér annyit.

- Azt hallottam, volt egy takaros kis feleséged. Nem tudom, mit szerethetett benned – hajol oda hozzám. – Sokszor dugtad? Feláll egyáltalán? Vagy a gyerekeidet kúrtad, Basilevsky?

  Elszakad a cérna. Felkapom az öblös üveget a nyakánál fogva, és lendületbõl képen vágom vele a nyomorultat. Lihegve ugrok fel a székemrõl, majd lépek az elterülõ kölyök fejére.

- Remélem, egy tetves náci golyója sem érint majd, mert én akarlak takonnyá lõni. Elõször a lábadba kapsz, hogy tapossanak agyon a társaid. Ha mégis menekülnél, a parancsnokod fog szitává lövetni. Ha viszont túléled, hosszú kínjaid után, mikor már üvöltesz nekem, hogy öljelek meg, kapsz egy golyót a szemed közé. Hidd el, baromira élvezni fogom – sziszegem.

Minden önkontroll megszûnt bennem, ezért annak a tetves féregnek is az volt a szerencséje, hogy nem volt a kezemben a puskám. Remegve néz rám, szinte könyörög, hogy hagyjam.

Leszállok a fejérõl, majd felkapom a kabátom a szék háttámlájáról, és visszasétálok a helyemre. Már vodkám sincs…

- Danilov!

Összerezzenek. Egy nõi hang üti meg a fülem. Megfordulok, mire egy fiatal, csinos hölgy fékez le elõttem. Hosszú, világosbarna haja tökéletesen kiemeli égkék szemeit. Bosszúsan nézek rá. Ha a családom gyalázza…

- Sajnálom, ami odabent történt – mutat a háta mögé.

Összepréselem az ajkaimat, üvölteni tudnék.

- Ezek a részeg tahók mindenkibe belekötnek. Valójában a harc helyett csak vedelnek. Gyûlölöm õket – rázza meg a fejét.

Hm, golyófogónak tökéletesek volnának.

- A nevem Natasha. Az apám csinálta a helyet – bök el hátra a válla felett.

- Sajnálom… hogy kár érte. Kifizetem.

De honnan?

- Örülne, ha tudná, hogy a nagy Danilov Basilevsky járt ott – lelkendezik.

Felszalad a szemöldököm. Nocsak.

- Bocsáss meg, apám nagyon büszke rád. És én is – mosolyog zavartan. – Ha többen is olyanok volnának, mint te, már megnyertük volna a háborút.

- Ez… kedves.

- Bocsáss meg, ha zavarba hoztalak! – süti le a szemeit.

Zavarba? Engem?

- Ne haragudj, túl sokat beszélek – kapja fel a fejét.

- Talán ha nem kérnél ennyiszer bocsánatot – szalad fel a szám széle.

- Tényleg, bocsánat! – rázza meg a fejét, majd neveti el magát, ahogy észreveszi, már megint sajnálkozik.

Kedves lánynak tûnik, talán hiányzott is egy kis pezsgés a mindennapjaimból.

***

Natasha szinte minden nap meglátogat. Gyakran hoz nekem ajándékot is. Süteményt, italt. Ugyan mindig meghagyom neki, hogy ne halmozzon el mindenfélével, szerinte egy olyan hõst, mint én, kényeztetni kell. Fura egy gondolat.

A lábam is ápolja, így már nem fáj annyira. Igaz, egyetért az orvossal, örök életemre sántítani fogok, de a fájdalom hamarosan elmúlik. Jó hír. Igen jó hír.

Fõleg akkor, mikor az újabb lesem készülök megmászni. Szinte alig érzem, hogy a sípcsontom ki akar szakadni a helyérõl. Egy kis törõdés, és máris jobb az ember közérzete. Egészen addig ki is tart a jókedvem, amíg meg nem pillantom a földön heverni az egyik önkéntes nõi fegyveres osztagot. Nõk… alkalmatlanok a harcra, bármennyire is dicséretes a törekvésük. Ádáz szeretõként nagyobb nyomorba tudják taszítani a férfi lelkét, mint a legnagyobb háborúk, ám ezt szavakkal érik el, nem pedig fegyverrel.

A homlokom a karomra hajtom, hiszen a kivérzett nõi testek láttán eszembe jut Nadja. A vakító mosolya, a puha haja, ami a vállaira omlott. A becézõ ujjai, amiket végigsiklatott a hátamon egy nehéz nap után. Sosem tudok már úgy érezni egy nõ iránt sem… soha.

Felkapom a fejem, mikor zajt hallok odalentrõl. Egy férfit látok, ahogy tüzet nyit egy közeledõ, félholtra szaggatott nõre. Észre sem vettem, hogy maradt még túlélõ. Ez nem vall rám, hol a fegyelem? Nem fedem fel magam, ezért összeszorított fogakkal tûröm, ahogy lassan felszáll a vérszag… majd meghallom azt a jellegzetes hangot, mint akkor…

Érzem, ahogy elborul az agyam, és minden elõzmény nélkül golyót eresztek a férfibe, aki épp készült megerõszakolni azt a szerencsétlen, halott nõt. A tagjaim remegnek, szívem szerint puszta kézzel téptem volna szét. Aljas, tetves, rohadt náci féreg!

A puskám markolva kémlelem a többit. Beszari nyulak, még golyót sem érdemes pazarolnom rájuk. Lihegve tapasztom a homlokom a poros padlónak. Higgadj le, Danilov, higgadj le!

Talán fél napot is ott töltök abban a pózban, de valami tompa koppanás felriaszt a békémbõl. Rémülten kapom magam rajta, hogy ösztönbõl a felém guruló gránát irányába vetem magam. Senki sem tudja rólam, de halálosan félek ezektõl a kis pokolgépektõl. Sem a golyó, sem egy lánctalpas látványa nem zaklat fel annyira, mint egy gránáté, bombáé. Magamnál is mindössze egyet tartok, azt is félve. Úgy tûni, most pont kapóra jön. Felmarkolom a kis szerkezetet, és nagy erõvel hajítom ki az ablakon. Reflexbõl nyúlok a táskámba, kapok a sajátom után, majd hajítom az elõzõ után. Hallom, ahogy eldördül egy puska, majd a gránátom szétrobban. Megremeg alattam a ház talapzata, ám nem foglalkozok vele. Itt a remek alkalom, hogy elkapjam Dreschert. Míg nem vadásztam, mindig õ járt a fejemben. Hol lehet, mit csinál?

Felkapom a puskám, majd utána iramodok. Látom, ahogy a fekete ruhája szinte beleolvas a kormos törmelékbe. Néha kivillan a haja, a nyaka, szinte világít a nagy szürkületben. Olyan csábítóan hívogat, akár egy tiszta folt, megérinteném. Biztosan meleg, sima és puha. Annak tûnik a zord külvilághoz képest.

Hirtelen egy nagyobb törmeléket ugrok át, ám ahogy talpra érkezek, a lábam iszonyú fájdalommal megadja magát. Lassulok, nem lehet! Pokolian sajog a sípcsontom, ha nem tudnám, milyen a csonttörés, azt hinném, kettészakadt a lábam. Könnyedén meglóg elõlem, ám nem is akarom követni, hiszen egy lánctalpas gyomrába rejtõzik elõlem. Elfutott, akár egy tetten ért macska. Szép volt, Drescher.

***

Remélem, a kölyök, akit levertem a csehóban, örül, hiszen a parancsnok újra a golyófogók közé vezényelt. A csapat lesbõl fog támadni, nekem nincs más dolgom, mint fõbe lõni a menetelõ Fritzeket, és riadalmat kelteni közöttük.

Szabályos alakzatban közelednek. Hm, túl sokan annak ahhoz, hogy magam végezzek velük. Bár igazi kihívás lenne a futkosó céltáblákra lõni. Céltáblák. Nekem ennyit jelentenek.

Hamarosan felugat az elsõ gépágyú. Remek, a nyugati oldalon meghúzódó csapatok felé kell terelnem õket. Akár egy juhász… igaz, soha életemben nem láttam még olyat.

Megkínálok pár Fritzet a vadiúj golyókkal, amit a parancsnoktól kaptam. Akár a kés a vajon, átszeli az ellen koponyáját. Szinte nevetnem kell, annyira izgató. A figyelmem azonban elkalandozik, ezek az átlagos sorkatonák nem jelenthetnek veszélyt… ostobaság volt lebecsülni õket. Hirtelen golyó repül felém, az az egy szerencsém, hogy éppenséggel nem hajoltam bele.

Perzselõ fájdalmat érzek a jobb oldalamon, majd valami meleg csurog végig a nyakam mentén. Eltalált… biztos vagyok benne, hogy súrolt. Pokolian fáj, ezért elhúzódok a leshelyemrõl. Kiszúrtak, muszáj mennem.

Lecaplatok a poros lépcsõn, majd dél felé veszem az irányt. A támadás eközben megkezdõdik. Fegyverropogás hallatszik mögöttem, emberek halálsikolyaitól hangos az utca. Nem érdekel most semmi, leginkább az foglal le, hogy eldöntsem, vajon a lábam, vagy a vérzõ fülem fáj-e jobban.

***

A szobámba érve levágom a puskámat az ágyra, majd a kabátom is letépem magamról. Pokolian dühös vagyok, csupa vér mindenem! Morogva vágom a sarokba a sapkám, majd dobom le magam a földre.

- Danilov?

A hang irányába kapom a fejem, Natasha az. Szusszanva túrok a hajamba, látom, hogy teljesen elsápadt.

- Csak a fülem – legyintek.

Csodálkozva térdel elém, majd fordítja el a fejem.

- Szerencséd van – simít végig az arcomon, majd kisiet.

Kiráz a hideg a finom gesztushoz. Rég éreztem már hasonlót.   

- Hoztam vizet – jön vissza hamarost.

Végignézek rajta, majd másfelé pillantok. Gondoskodik rólam, ápol. Nem vall ez senkire a környezetembõl. Talán Anton viselkedett volna hasonlóképp… de nem engedtem sosem, hogy hozzám érjen.

- Ki szúrt ki? Drescher? – kérdi, miközben a forró vizes ronggyal végigtörli a képem.

Valami fura idill költözött kettõnk közé. Észrevettem, hogy magamhoz képest sokat beszélek vele. Igaz, csak Drescherrõl, nem tisztem többet elárulni neki. Meg aztán, az újságok úgyis elhintették a morzsákat. Szorgos hangya létére biztosan fel is szedegette õket.

- Nem, egy közkatona volt. Csodálom, hogy kiszúrt – törlöm meg az arcom.

- Sajnálom – simít végig a karomon.

Hamar ellátja a sebem, nem túl vészes, bár a sapkám fogalmam sincs, hogy fogom a fejemre erõltetni.

- Örülök, hogy nem esett bajod – simít a kezemre.

Újból kiráz a hideg. Lassan az arcára nézek. Valami fura csillogás tükrözõdik a szemeibõl. Az ajkai elnyílnak egymástól, szelíd kunkor kúszik a sarkaiba. Finoman az arcom ép felére csúsztatja az ujjait. Érzem, ahogy a vér száguldozik az ereiben, pedig épphogy csak hozzám ért. Hosszú pilláit rebegtetve húzódik egyre közelebb hozzám, ahogy átölelem a derekát. Finoman az ajkai után kapok. Félek, hosszú ideje nem éreztem már egy nõ közelségét sem.

A csókunk lassú, semmitmondó. Érzem, hogy borzasztóan élvezi, én azonban kevesebb örömöt lelek benne. Semmi izgalmat, kihívást nem tartogat. Nem érdekes.

Az elmém és a testem hirtelen kettéválik. Semmi kedvem a dologhoz, a testem azonban éhezik a másik test melegére. A karjaim kígyóként kúsznak Natasha dereka köré, majd húzom az ölembe. Nem akarom az ágyamon.

***

Ásítva túrok a hajamba, és morgok, amiért a kabátom ujja halkan surrogva karistolja végig a fülem ragasztását. Szívem szerint levenném, ha akar, úgyis elfertõzõdik. Az orvos azonban szigorúan meghagyta, kövessem az általa elõírtakat. Rendben…

A múltkori pásztorakcióm sikeres volt, a jelentések szerint alig öt-hat Fritz élte túl a találkozást. Egész jó arány, lassan uraljuk a helyzetet.

Odafent állítólag zseniális haditerveket dolgoztak ki. A hernyótalpasok örülhetnek, hamarosan rájuk irányul minden figyelem. Már most is kibontakozott pár apróbb utcai tankcsata, ám az igazi harc a falakon kívül zajlik. Semmi pénzért sem zsúfolnám be magam egy olyan konzervdobozba. Sokkalta jobban szeretem, ha magam rejtõzhetek el oda, ahová épp szeretnék.

Ezúttal az elhagyatott utcákat járom. Élelmet keresek magamnak. Nem akarok visszamenni a föld alá. Mióta szeretkeztem Natashával, kerülöm õt. Félek, gyengéd érzelmeket táplál irántam, ami nem volna túl jó. Nem szeretnék vele lenni. Képzelem, miket hihet. Feleségül veszem, gyermekeket szülhet nekem. De nem szeretnék ilyesmit. Se esküvõt, se gyereket. Semmit.

Találok egy halottat az egyik kapualjban. Leguggolok hozzá, és átkutatom a táskáját. Találok nála konzervet. Csodás, farkas éhes vagyok. Elteszem a táskámba, majd biztos rejteket keresek. Találok is egy sötétebb hasadékot az egyik boltocska sarkában. Behúzódok, majd a késemmel felbontom a konzervet. Éhesen szagolok bele, majd elõveszem a kopott kanalam, és falni kezdem, akár egy vadállat. Az elsõ pár falat után jut eszembe, hogy van nálam némi kenyér is. Egy bajtársamtól szedtem el. A lencse kemény, ropog a fogam alatt. Baromi hideg, de nem érdekel, túl éhes vagyok hozzá. A falnak dõlve kanalazom ki a maradékot, majd teszem le a konzervet. Percekig csak csukott szemekkel pihenek. Végre egy kis nyugalom. Igaz, még így is a torkomban dobog a szívem, titkon azt várom, mikor bukkan fel Drescher a közelben.

Halk léptek zaja üti meg a fülem. Csak nem? Kilesek a résen, ám szemközt egy bajtársamat pillantom meg. Az arcát ugyan nem látom, mert nagy sapka fedi a fejét, és a kabátja is teljesen eltakarja. Puska nyugszik a vállán, a többi fegyvere a táskájában lehet. Nem bújok elõ, semmi közöm hozzá. Közkatona lehet, ki tudja. Nem egyenruha van rajta. Ásítva dõlök vissza a falhoz, ám csakhamar robbanás zaja üti meg a fülem. Összerezzenek, hiszen a vakolat a fejemre hullik. Ideje indulnom!

Felkapom a puskám, majd óvatosan kilépek a ház takarásából. Repülõk szelik át az égboltot. A fenébe!

- Vigyázz! – kiáltok a bajtársamra, majd a földre vetem magam, mikor bomba hullik egy nagyon közeli épületre.

A téglák és a kövek, akár a vízcseppek, repülnek szét, mintha csak a vízbe ejtettem volna egy követ. Éles zajt hallok, majd minden elcsendesül. A fülem sípol, szinte fáj ez a mélységes csend. Mintha víz alá buktam volna. Nyögve söpröm le a hátamra hullott kõdarabokat, majd pillantok a társam felé. Fiatal lehet, a termete nem túl nagy. A lábamat újabb zúzódás érte, ahogy azt vártam is. Szisszenek, ahogy megmozdítom, de nincs túl nagy baj.

A puskámra nehezedek, majd állásba erõltetem magam. A fekvõ felé igyekszem, kínlódok, nem estek jól ezek az ütések. Leroskadok a fiú mellé, majd a hátára fordítom. Csupa kosz és korom az arca. Felsóhajtok, majd megtörlöm a száját. A detonáció jó nagyot lökött rajta, ezért megpróbálom újraéleszteni. Fura, nemrég még azt bámultam, ahogy Drescher ajkára tapad egy férfi szája, most pedig én csinálom ugyanezt. Igaz, én nem élvezetbõl. Az a dolgom, hogy megmentsem. Levegõt fújok a szájába, érzem a cigaretta ízét. Hm, talán a nap végén még együtt is bagózhatunk.

A szívét masszírozom, mikor hirtelen felköhög. Alig hallom, a fülem még mindig cseng. Nem is tudom, hang préselõdik-e ki belõlem. Csak remélni tudom.

- Hé! Jól vagy? – kiáltom.

Köhögve néz fel rám, majd hirtelen kimereszti a szemeit. Hunyorogva hajolok közelebb hozzá.

- Nem tört el semmid? – kérdem.

Nem szeretném egészen hazáig cipelni. Nem felel, csak bámul rám. Felsóhajtok, majd a fejemet rázva húzom fel. Jobb, ha ül, könnyebben lélegzik. Vonakodva emelkedik fel, pár pillanat múlva pedig megértem, miért. A koszos sapka alól szõke hajzuhatag omlik alá. Döbbenten bámulom csak azokba a kék szemekbe. Nem jellemzõ rám, de teljesen lefagyok. Ösztönösen körbenyalom a szám, teljesen kiszáradt.

- Drescher – suttogom, majd a puskám után nyúlok.

Ekkor hirtelen megmarkolja a puska csövét, és a tussal az orromra vág. Érzem, ahogy darabokra törnek a csontjaim. Felüvöltök, és a vérzõ nyílásokhoz nyúlok. Remegve markolom meg a puskám, majd nézek fel a hûlt helyére. Látom, ahogy lóhalálában inal, ám sokkal lassabb most, mint szokott. Biztos, hogy megsérült. Ahogy én is…

A könnyeim függönyét át még látom, ahogy eltûnik a legközelebbi utcában, én pedig csak térdelek ott, akár egy halom kõ. Már megint fájdalmat okozott nekem. Ezúttal sem golyóval… úgy tûnik, a leleményességének köszönheti, hogy a közvetlen közelemben is tudja használni a puskát… fõleg a másik végét. 

A fõtemplom környékén mesterlövész aktivitást jelzett a felettesem, de nem engedett ki, hogy rendet tegyek. Basilevsky az. Tudom. Halvány, kedélyes mosoly kerül az arcomra, ahogy lejelentik nekem az esetet. Szinte nem is fáj a mozdulat. Szinte. Mert arra már rájöttem, hogy mocskos mód rosszul esik, ha ignorál. Akár az én hibámból, akár az övébõl. Érdektelen lettem már más feladatok iránt, jobb is, hogy nem kellek.

Felbukkant azóta pár ismeretlen mesterlövész, de egyik sem érdekel különösebben. Többségében orosz nõk és fiatal ruszki gyerekek, akiket a papa megtanított lõni. Jók lesznek a kutyáknak vagy ha még élve kapják el õket… kedvükre tesznek a katonáknak.

A karosszékben ülök, nem engednek ki a bázisról, szívom miatta a fogam, de elviselem. Jó, hát legyen. Addig folyamatosan gondolkodhatok tovább. Mi lesz tovább. Mert lesz tovább.

Egy lapra firkálgatok, igyekszem felvázolni magamnak lehetséges pontokat az asztal másik felén levõ térképen, amit felakasztottam az egyik fogas fém akasztójára, mivel a falon már nincs hely. Az intézet még jó pont lehet megint, a kollégiumot viszont az ominózus eset miatt nem értem el. Az ajtóra villan a pillantásom, de odakint nagy a forgatag, kódolatlan rádiójelentések mutatják a kétségbeesést. Én egész tûrhetõen érzem magam. 

A felcser azt mondta, hogy tûrhetõ az arcom, a szemöldököm szépen gyógyul. Mondani akarta, hogy kerüljem a szélsõséges arcmimikát, de mikor a szemeibe néztem, csak ellegyintette és röviden felnevetett. Én, mint a fintorgás bajnoka. A kezem azt mondta, hogy nem fog rendbe jönni, túlságosan is jó szögbõl ért a lövés. A lövész érdeme.

Épp az aknamezõknél jár a ceruzám, mikor megint megjelenik az orvos. Felemelem a fejem a lapból és kérdõn pillantok rá. Elõször nem is veszem észre, hogy rajta kívül más is belépett a szobába, a karjait kell figyelnem, hogy meglássam a vállakat, amire támaszkodik.

Zöld arc, remegõ, kocsonyás szem, a hidegtõl ellilult száj, amire vér száradt –jobban mondva fagyott.

Próbálkozna a beszéddel, de a kuruzsló nem hagyja. Elfordulok az asztaltól, feléjük fordulok szinte egész testemmel, hogy végre nyissak én is feléjük. Tessék, figyelek.

- Ez a gyerek… üzenetet hozott – vet rám jelentõségteljes pillantást, de félresöpröm a szavait. Elõrébb dõlök, a kintrõl beáradó fény megvilágítja az arcom, aminek láttán hátrahõköl. Annyira azért nem ocsmány. Két-három hónap, és meg se látszódik.

- Nézze el neki, sokkot kapott – elnézõen fordítja tekintetét a srácra, aki úgy remeg, mintha áramot vezettek volna belé. A kezében egy véres rongycsomót tart. – Kértem, hogy adja oda, de hajthatatlan volt. Azt mondta, hogy csak magának adhatja.

Bólogatás a válasz, de nem serényen. Fél, hogy hányni fog. Sõt, ahogy a szája szélét és a kabátja ujját elnézem, megtörölte párszor a száját. Ennyit a ma reggel kiosztott élelemrõl.

Bátortalan lépést tesz felém, úgy szorongatja az MP40-esét, mintha az élete múlna rajta. Feltûnik, hogy rosszul fogja, de nem teszem szóvá, míg egészen közelebb nem ér. Ujjai véresek, átnedvesedett az a rongy, amit hozott. A kezembe placcsantja, irtózva hátrál vissza az orvoshoz, aki megnyugtatólag teszi vállára kesztyûs kezeit. Az asztalra teszem, szétszedem, hogy lássam, mi van benne. Elvégre üzenetet hozott.

Ami elém tárul, meglep.

Egy száj. Felsõ és alsó ajak, se több, se kevesebb. Egy dögcédula közéjük van vetve, kiszedem a hús közül, hogy megnézhessem. Nem ismerõs azonosító. Sosem láttam még. Az orvos oldalt pipiskedik, a gyerek egyre jobban belepréselõdik a testébe, ahogy a csomagban matatok. Megmutatom neki a cédulát, elszörnyed:

- Otto. Otto Rentroff.

Otto?

Mondtam én, hogy meg fog halni.

De miért a száját? Sokat pofázott, ez tény. De nem hiszem, hogy leültek egy régi étterembe beszélgetni, a hogylétem felõl érdeklõdni, megkérdezni, hogy anyám él-e még és egyéb apróságok. Nem, ennek üzenet jelentõsége van. Mit akar? Rövid ideig tûnõdöm, míg rájövök a lehetséges megoldásra. Basilevsky ott volt, mikor Otto újraélesztett.

Valószínû, hogy ezzel jelezni akarja, hogy többet nem lesz senki, aki megmentené az életem. Felejtsem el, hogy bárki is a segítségemre fog sietni. Nem fogja hagyni, hogy megközelítsenek. Ez volt az utolsó alkalom, hogy valaki életet lehelt belém.

Képes volt lemetszeni a száját, hogy ezt közölje velem.

- Állítólag még élt.

Felvonódik az ép szemöldököm, akaratom ellenére is. Úgy. Szóval élt.

- Mi a neved? – kérdezem, miközben a dögcédulát az orvosnak dobom, a rongy szélét pedig hanyagul visszahajtom a cafatokra. Csak a lámpa rezonáló hangja, és az odakinti papírzörgés és recsegõ rádiók hangja hallatszik. Odakint mélységes csend van.

- J-j-jü… Jürgen… - ahogy beszél, meglátom, hogy hiányzik pár foga. Szóval, kölyköket is versz. Ennyire nem örül, hogy élek. Képes védtelen gyerekekre rátámadni. Vajon a fogait is postázza legközelebb? – Hofmann.

- Ennyire untatott a Jungvolk? – kérdezem egyszerûen.

- Tizenöt éves vagyok… - leheli, némi dac villan fel benne az átéltek után. Végignézhette, ahogy Basilevsky lenyúz egy élõ embert.

- És még van kedved kijavítani, feleselni – dõlök hátra vissza a háttámlára, megrettent ábrázatát látva semmilyen érzés sem tölt el. Az orvost annál inkább, feddõn pillant rám. - Ezért hiányzik a fogad?

- Nem, uram…

- „Blut und Ehre.” – idézek a szép szavakból, amelyek még a régi övcsatomon díszelegtek, a Gebirgsjäger-HJ idején, mikor még õk viselték gondomat, az akadémia elõtt. - A Hitler-Jugend tiszteletet, fegyelmet és hûséget vert beléd. Tartást már nem. – fûzöm össze ujjaimat, majd végül inkább a papírt veszem elõ, amire eddig irkáltam. – Mit keresel egyáltalán itt?

- Herr Drescher… - szólít meg az orvos, érzem gyûlni szavaiban az indulatot. A testtartásán látszik, hogy nem tetszik neki a beszélgetés. Se a téma, se a hely, se a mód. Semmi.

- Édesapám tartalékos és… - felemelem a kezem, nem kell többet mondania.

- Nem üzent még? – fordítom vissza tekintetem egy pillanatra vacogó alakjára.

- N-nem… - szipog, folyni kezdenek a könnyei, hüvelykujjam és mutatóujjam begyét összemorzsolom a szám elõtt, ahogy figyelem. Az orvos elkezdi kifelé terelgetni, hogy végre magamra hagyjanak, de a fiú még visszafordul:

- Sok… - végigmér, elidõz az arcomon nedves pillantása. - Sok szerencsét, uram.

Ott lebeg a levegõben a kimondatlan: „Szüksége lesz rá.”

Kilépnek a szobából, én pedig kézfejemre támaszkodva fordítom vissza szemeimet a rongycsomóra.

Ki fog nekem ezentúl cigit hozni?

***

Nem kellett sokáig gyõzködnöm senkit sem. Konkrétan ki se nyitottam a számat. A fal felé fordulva aludtam éppen, mikor valaki elkezdte a vállamat lökdösni, hogy ébredjek fel. Megfordulva ültem fel, lábaim a padlóra simultak, ahogy a felettesem megláttam. Üdvözölném a szokásos módon, de leint. Ám legyen.

- Ezt nézze meg – nyújt felém egy lapot, kifejezetten örülök neki, hogy egy felvétel. Fekete-fehér és megpörkölõdött a széle, de más nem mutatja megviseltnek, réginek. Öt-hat embert látok rajta mozogni, mindegyiknél méretes puska, egy nagy halom sóder mellett guggolnak, illetve fekszenek. Az elsõ, amit kiszúrok, a puskák, utána a mellek. – Mi a véleménye?

- Önkéntes nõi fegyveresek – merengek el a képen, kivétel nélkül mindegyiknek ott domborodik nemi jellegzetessége, hiába tüntették el a hajukat a sapka és sál alá. – Nem szokatlan.

- Erre már én is rájöttem, hogy nem szokatlan. Engem az érdekel, mennyire jelentenek kihívást? – szûkíti össze a szemeit, mikor felpillantok rá végre a fotóról. Tányérsapkája fenyegetõn és türelmetlenül csillan meg a félhomályban.

- Mennyire jelentsenek?

Elvigyorodik.

***

Lustán elnyúlva várakozok egy felperzselt albérlet egyik lakásában. Jól esik a nedves levegõ illata, a pára és az intenzív friss esõ. Halkan morajlik az ég a távolban, betöltött és kibiztosított puskával várom, hogy megjelenjenek az áldozataim. Nem Basilevskyre várok, de érzem, bizsereg a gerincem, tudom, hogy errefelé tart. Még nincs itt. Még nem. Tudnám. Miután eljátszottam az új húsdarabokkal, utána fog jönni õ. A fõfogás.

Alig telik el az órám szerint negyed óra, mikor elkezdenek különbözõ utcákból szállingózni. Orosz egyenruhát vettek fel, takarja az alakjukat, de a mellek és a formás fenekek egy félkegyelmûnek is feltûnnének. Elhúzom a szám. Finoman tartok rá, majd lövök. Hátulról szedem õket, sikoly, hangos nyögések, elfúló kiáltások. Új hangok, amik simogatják a fülem. Az újszerû élmény varázsa. Az utolsó kettõ már felismeri, hogy merrõl fúj a szél, de csak a bal oldalt azonosították be, nekem több se kell, hogy újra leadjak két lövést. Elterülnek, némelyik még mozog, szívós. Nem csak az orosz férfiak küzdenek és tartanak ki, mint a vadállatok. A nõk is.

Az utolsó még sokáig tántorog a két lábán, mire az utcafront másik oldaláról fegyverropogás csendül fel, szabályosan darált húst csinálva az asszonyból. Behúzom a puskát, nehogy véletlenül egy villámlás leleplezzen. Eljövök az ablaktól, a hideg, hûvös falnak vetem a hátam, bal lábam felhúzom, karom rátámasztom, a puskát a jobb vállamhoz billentem. Hallgatom, mi folyik odalent.

- Micsoda pazarlás! – röhögnek fel, a mozgásukból ítélve talán hatan lehetnek, inkább öten. Hogy örülnek, egy félig halott nõt szitává lyuggathattak. Micsoda diadal.

- Mit mûvelsz, Albert?! Megbolondultál?! – kiált fel valaki felháborodva.

- Te vagy a hülye, még meleg! – érkezik fel hozzám egy zilált hang, hallom a ruha súrlódását.

Lehunyom a szemem.

A nõi test melege… Finoman az ölembe simulna, forró kezeit az arcomra simítaná, kezeim felszaladnának a szép ívû háton, mellei közé hajtanám a fejem, nyakamba temetné meleg arcát, hogy felhevítsen saját testével ebben az istentelen idõben... Érzelmektõl fûtött lehelete felszaladna a hajamba, szorosan préselné magát a testemhez. Halkan felszusszanok, ahogy a képmás elillan, egyedül, minden irányból jéghideget érzek. Nem érzek már nõi meleget.

Az egyetlen meleg, amit éreztem, az az olajkályha és…

Basilevsky forró láztól lüktetõ, hullámzó mellkasa a lábaim alatt.

Lövés hasítja végig a teret, a falhoz húzódva lesek ki, tökéletes takarásban. Üvöltés csendül fel alant, a katona, aki épp meghágta volna a frissen kiontott vérében fürdõ nõt, félig kigombolt nadrággal hull a tetemre, mint hulla. Rohamsisakja lepattan a fejérõl és elgurul valahová.

- Azt hittem velünk van! Azt hittem velünk van! – ordít valaki kétségbeesett hangon, fegyverropogás, de egy idõ után leredukálódik a pattogó gépfegyverek száma, végül csend lesz.

Halványan elmosolyodom, fejem oldalra billentem.

Szinte hallom, ahogy azt gondolja: „Embertelen, náci görény.” Vagy valami ehhez hasonló. Gyerekek fogát kiütöd, férfit szemrebbenés nélkül meggyilkolsz és kínzol, mégis, a nõket véded? Mivel jobbak nálunk? Szétteszik a lábuk, szülnek, szétteszik a lábuk, szülnek. Gõzölgõ ételt raknak az asztalodra, kimossák az egyenruhád, felnevelik a gyereket. Közben szétteszik a lábuk, szülnek.

Majdnem magam elõtt látom gondolatait. „Kegyetlen, undorító, gusztustalan, hullagyalázó…” Tombold ki magad. Az sem lepne meg, ha átordítana onnan, ahova épp sietve érkezett, idõben. Jólesõn szippantok a levegõbõl, átjár egy különös érzés. Szavakkal és gondolatokkal leírhatatlan. Ha körül próbálnám írni, azt mondhatnám, hogy bizsergés önt el, ha arra gondolok, hogy újra itt van és ringbe szállt ellenem.

Lustán támasztom a falat, nem áll szándékomban visszahajolni az ablakba. Észrevenné. A táskámba nyúlok, tegnapi új szerzeményem veszem a kezembe. Hevenyészett, de kipróbáltam már. Ahogy fogom, ismerõs, elmúlt érzések töltenek el a gyerekkoromból. Csúzli. Elõveszek egy egyszerû kézigránátot, a nyeles itt nem válna be jól. Odalõném. A szeme közé. Rárohadna az épület, ezúttal végleg kilapítaná.

De még nem tudom, hogy pontosan hol van.

Elõveszem a tükröt, hogy megleshessem, hogy állnak a hullák. Dús, morajló felhõk takarják a napot, nem lesz visszatükrözõdés. Félúton megáll a kezem, visszavonom, hogy áttegyem a balba. A jobbat nem lõheti szét. Sõt. Már semmimet se lõheti szét.

Maradjon most így.

Nesztelenül felállok, fogom a puskát és a táskát, kihátrálok a szobából. Lekapaszkodom a csonkokon, amik gerendák voltak valamikor és adták ennek a háznak a gerincét. Merész húzás lesz, de belezsibbad a mellkasom, ahogy arra gondolok, eltölt az adrenalin. A tenni akarás. Felelõtlen lépés. De akarom.

Mindenféle hang kerülésével igyekszem abba az épületbe, ahol véleményem szerint tartózkodik. Sérült a lába. Nehezen fog tudni követni, fõleg, ha hátráltató tényezõket is figyelembe veszünk. Remeg a bal kezem, alig tudom vele tartani a gránátot, amit fogok. Földszinten nem bújunk meg, alapvetõ szabály. Felnézek a roskatag, omladozó lépcsõn. A kibiztosítást nem fogja meghallani. Ahhoz túlságosan is a fülében dobog a szíve. Akárcsak nekem.

Bal kezem hasznavehetetlen az idegtõl, így fogaimmal rántom ki a pecket és hajítom fel az elsõre. Azonnal talpak dobbannak, súlyos mozgás reagál a vészjósló, kis koppanásra, ahogy a gránát gurul. Felveszem a puskát, a vállamhoz támasztom az agyát, egyenesen a lépcsõ tetejére célzok.

Most ugrik ki a nyúl a bokorból.

Az utcán robban a gránát, méltatlankodva szisszenek fel. Elkapta és kidobta. Eltelik pár másodperc, mikor a falról egyenesen a lábaim elé pattanna egy másik, szovjet típusú repeszgránát. Még a levegõben találom el, reflexbõl, a légnyomás oldalra taszít, ez a szerencsém, hogy nem lett tele a bõröm repeszekkel. Sípoló füllel ugrok fel és inalok visszafelé házak romos szobáin át.

Lassan tisztul hallásom, hallom, ahogy követ a törmelékeken át. Mikor nem hallom a lépteit, lerántom a fejem, azonnal golyó suhan el a fejem mellett, szinte érintve a fülem. Ostoba, ha megállsz lõni, meghallom!

Elmondhatatlanul élvezem a kergetõzést, fõleg akkor, mikor hallom az ismerõs lánctalpak csörgését. Kivágódva az egyik szûk utcából –kis híján felnyársalódva egy szögesdrótos póznára-, kapaszkodom fel az egyikre, kinyílik a tanksapka és máris elnyel a mélye.

***

Alig telik el fél nap, mikor újfent értesítést kapok arról, hogy egy nagyobb divízió készül átvonulni kritikus pontokon. Végignéztem a tervezetet, amit rádióban is közzétettek a mieink számára. Õrült terv jut eszembe, de… túlságosan is elragadott már a vadászat iránti tébolyult vágyakozás. Tetszett az izgalom, holott gyûlölök az események középpontjában mozogni. Közel az ellenséghez. De ez más. Nem tudom miért, de más.

Rezignáltan a hajamba túrok, hogy lenyugtassam zilált idegeimet és lüktetõ halántékom.

Meggondolatlanul cselekszem, érzelembõl. Nem szabad. Az életemmel játszom. Már nyilvánvalóvá tette, hogyha elmar a rejtekembõl, Õ maga fog széttépni. Senki más nem lesz ott. Legyen segítõ kéz, vagy akár… segítõ száj.

Mély levegõt veszek, mikor kopognak az ajtófélfán. Meglátom a tegnapi kölyköt, kezében egy barna papírral becsomagolt doboz. Elveszem tõle, kezébe nyomok egy szintén barna papírral becsomagolt dobozt, mire eltûnik a közelembõl. Feltépem, látom, ahogy siettében õ is így tesz a sajátjával.

Kimarok egy szálat, meggyújtom, élvezem, ahogy végigárad bennem a füst. Nyugalom. Nyugalom.

***

Átöltözve, egyszerû közkatonaként menetelek közel ötven honfitársammal, egy viszonylag romosabb téren. Közel állunk egymáshoz, tartjuk a hõt és az alakzatot, jobb oldalamhoz szíjazva pihen a puska, amit takar megannyi kabát, láb és kar.

Nem bírtam ki.

Mikor az ujjaimban szétmálló kormot a hajamra kentem, nem éreztem magam ostobán. Sõt. Az arcomra is jutott, hogy a zúzódások álcázva legyenek, fekete-szürke árnyalatokkal, mintha mellettem pörkölt volna el egy rakétavetõ lángcsóvája. Rohamsisakban, átlagos egyenruhában, a tömeg közepén, úgy éreztem, hogy nincs lehetetlen. Sokan vagyunk. Gyõzünk.

Ostobaság.

Itt csak én maradok élve.

Õk pajzsok. Élõ pajzsok. Persze, sokan vagyunk. Jól közénk szórnak gépágyúval, hiába van nekünk is. Ettõl veszélyes a mesterlövész. Egymagában képes akkora fenyegetést hordozni, mint egy komplett gépágyú, két katonával az oldalán. Alattomosan támad. Ránk veti magát fentrõl, fedezékébõl. Õ kitûnõen lát. Mi nem látjuk Õt. És ha meg is látjuk…

Már késõ.

Különös érzés megint érezni a tömegszellemet, mikor olyannyira elszoktam tõle. Felpezsdít. Önbizalmat ad.

Gyorsan letörik a mellettem kettõvel sétáló önbizalma, mikor kifröccsen az agya a hozzá átlósan jobbra állóra. Délkeleti irányból. Újabb ember bukik a földre, ekkor veszik észre mások is, hogy irtózatos nagy baj van. Elkezdenek szétszéledni.

Jobb karom habozás nélkül lendíti fel a puskát a vállamra, becélozva emelem az épület tornya felé az irányzékot és lövök is. Ordítás, hallom, de nem látom, ahogy fröccsen, kezem megrezzen, mikor a mellettem álldogáló zilált tekintetû katonára nézek.

Meglökött.

Dühösen villantom rá a szemeimet, de Basilevsky eltûnik a lyukból.

A füle. Ennyit tudtam belõle kicsipkézni. A nyamvadt füle!

A puska agyával olyan hévvel vágom gyomorszájon a katonát, aki már észrevette a bennem lapuló gyûlöletet, de csak összegörnyed a földön, a lábaim elõtt, habozás nélkül térdelek az arcába és rúgom oldalra. Fújtatok, ennek ellenére felcsap az öröm és az üdvrivalgás körülöttem. Úgy érzik megmenekültek. Felpillantok megint a toronyba, de el is kapom onnan a tekintetem, csalódottan és kifosztva csörtetek vissza a bázisra.

Mára két ilyen felelõtlen, meggondolatlan, könnyelmû akció bõven elég volt.

Aludnom kell.

Morogva kapom a puskám a hátamra, és veszem elõ a TT-m. Teljesen használhatatlan. Kurva életbe Végigtörlöm a képem, majd óvatosan kikukkantok a fal repedésein. Ott van… ott van… Drescher? Szinte hullámzok a dühtõl. Elrakom a Tokarevet, majd lassan az övemre simítok. Mindig tartok magamnál pár kést is. Ugyan a beosztásomból fakadóan sosem volna szükségszerû a közelharc, ám ki tudja. Bárki meglephet.

Mély levegõt veszek, hiszen nem láttam mást rajta és még egy kutyán kívül. Épp húzza ki a csatornából. Más nincs itt. Ha mögé settenkedhetnék, elvághatnám a torkát. Csendben. Aztán elrabolnám Drescher szívét. Igen, kiváló terv. Egészen addig, amíg meg nem látom, hogy annak a tetves Fritznek a szája Drescherére tapad. Ezek…

Hihetetlen, mennyire feldühít pusztán csak a gondolat is, hogy Drescher másé. Õ az enyém. Az én ellenfelem. Az én figyelmem fókusza! Nem foglalkozhat mással, csakis velem. Pláne nem ilyen nyurga, betegpofájú Fritz-cel nem! A késem rekordidõ alatt szabadul ki a tokjából, majd landolna a terveim szerint egyenesen annak a tetves nácinak a ványadt testébe. Õ azonban elhajol, és tágra nyílt szemekkel bámul rám. Drescher húzta magához. Biztosan újabb csókot akart. Bár mûködne akármelyik fegyverem… írmagjuk sem maradna!

A Fritz tüzet nyit, én pedig amilyen gyorsan csak tudok, megpattanok. Nem hiányzik még egy golyó is a seggembe. Épp eléggé fáj a lábam. Eliszkolok, mielõtt a fél Wehrmacht idetolná a képét. A csatornát most nem használhatom, ezért szûk, törmeléktõl dugított utcákon kell átverekednem magam. Már megértem, a tankoknak miért nehéz ilyen körülmények közt haladnia. Úgy érzem magam, mintha a fél lánctalpam hiányozna. Undorító érzés ez a bizonytalanság. Gyûlölöm.

***

Beletelik egy kis idõbe, mire újból harctérre ereszthetnek. Úgy érzem magam, mint egy bezárt véreb, akinek az orra elõtt lengetik a véres húst. Ölni akarok. Az ujjaim szinte bizseregnek a puskám ravaszának érintése miatt. Sóvárgok a halál után. Érezni akarom, ahogy átjár a teljes elégedettség. A fröccsenõ vér látványa… a vérpárás levegõ, a cseppek halk toccsanása a közeli felületen… ezt akarom. Ezúttal akadály nélkül.

A feletteseim egyre zordabb tekintettel figyelik a növekvõ vérszomjam. Tudják, ha nem szakítják le rólam a láncokat, megõrülök. Akár egy vadállat szabadulok a városra. Az utcákat járom, megbújok a sarkokban, figyelek a legapróbb részletekre. A németek rádióadásait is figyelem… mindhiába. Azt hiszem, ismerem már Dreschert. Mintha az õ fejével gondolkodnék. Eddigi tapasztalataim alapján tökéletesen egymásba botlottunk. Ha meg nem döglött, mert miért tette volna, ha képes közlegényekkel szeretkezni azután, hogy kis híján a szart is kivertem belõle.

Egy romos épület alsóbbik emeletén húzom meg magam. Fél napot is feküdhetek ott, mikor kezdem elunni. Õt akarom, látni, hogy túlélte.  Remélni tudom csak, hogy harcképes. Irtó szomorú volnék, ha nem én végezhetnék vele. Túlságosan felhúzott ahhoz, hogy egyszerûen csak megfulladjon. Szánalmas volna. Fõleg, hogy még csak a golyót sem ajándékozhattam neki, amit félretettem.

Míg tûnõdöm, hirtelen mozgást érzékelek. A szemközti ház valahányadik emeletén. A levegõm visszafojtva kémlelem az ablakokat, ám ahogy látom, csak egy macska kóborol a romok között. Rohadt életbe! Egy pillanatra elhittem, hogy õ van a közelemben. Hogy rám gondol, körülöttem forognak a piszkos gondolatai.

Már épp kapnám el a fejem, mikor megpillantok valamit fehérleni az elszenesedett házdarabok közt. Jobban szemügyre veszem… ez Drescher. A szõke haja, a puskája… lehetetlen! Ráfeszítek a ravaszra. Rossz elõérzetem van. Ennyire feldühítettem volna? Hibát vétene pusztán azért, mert ideges? Vagy talán hasonlóan rosszul lehet, mint én voltam. Habozok, ez nem jellemzõ rám. Ott van, meg sem moccan, felém kémlel. Gyerünk, Danilov, tüzelj már!

Összeszorítom a fogaimat, és meghúzom a ravaszt. Szemközt Drescher feje nagy robajjal fröccsen szét. A koponyájának darabkái , akár a robbanó épületek téglái, szétrepülnek a helyiségben. Súlyos csend ereszkedik ránk. Meghalt. Vége van.

A számat beharapva indulok lefelé. Mindenem bizsereg, fõleg a mellkasom környékén. Meg kell néznem. Látnom kell, meg kell bizonyosodnom róla, hogy vége. A lábaim alig visznek elõre, megállok. Nem, az nem Drescher. Neki vége, reszeltek, kampec! Az ott odafent csak egy kihûlt test. Egy élettelen húsdarab. Nem Drescher. Nem akarom látni, nem akarom kimondani, hogy vége.

Lehunyom a szemeim, majd az ellenkezõ irányba veszem az irányt. Vissza kell mennem a bázisra. Most, hogy a feladatom bevégeztetett, új emberekre kell vadásznom.

***

Furcsa. Mióta Dreschernek szöget… pontosabban golyót ütöttem a fejében, állandóan fáj a mellkasom. Mintha mázsás súlyokat pakoltak volna belém. Nem értem, miért bánkódok ennyire Drescher miatt. Azt sem, miért mondom ki ennyiszer a nevét. Mintha nyugtatni akarnám magam. Semmi baj, Danilov, ez volt a kötelességed – vereget hátba a lelkiismeretem, vagy mim.

Hiába próbálok neki hinni, egyedül érzem magam. Eddig az a náci kutya volt az, akinek eszébe juthattam a nap minden percében. Valószínûleg õ is úgy élvezte a hajszát, mint én. Mindig pedánsan készült, ha velem mérkõzött. Biztos olyan izgatott volt, mint én. Nem akarom õt elfelejteni, és megint a hétköznapok sûrû, szürke masszájába süppedni.

Bûntudatot érzek Anton miatt. A bosszút ugyan teljesítettem, de cseppet sem érzem magam olyan elégedettnek, mint a feletteseim. Vodkát nyomnak a kezembe, igyunk, Danilov, igyunk! Ugyan miért igyak? Hogy ismét egy elfeledett senki lettem? Egy hópihe a nagy orosz hómezõkön? Hogy magányosabb vagyok, mint a legcsúfabb remete? Nem, én nem iszok. Nincs miért.

***

Az ágyamon fekszem, bámulom a plafont, és azon tûnõdöm, mi a jó fityfenét csináljak. Mivel Drescher nem hagy aludni sem, így jóformán csak a koszfoltokat fixírozom odafent. Jól esne valaki társasága. Még ha nem is szólnék hozzá, szívesen hallgatnám, bármit is mond. Ivan azóta nem szól hozzám, hogy megütöttem. Azt hiszem, hisztisebb, mint egy asszony. Majd megöregszik, talán bölcsebb lesz. Talán.

- Basilevsky! – mennydörög a parancsnok hangja.

Fájdalmasan felsóhajtok. Nem épp az õ társaságára vágyakoztam.

- Uram? – sétálok ki a kis lyukból, ahol azóta is lakok.

Néma csend. Odakint minden szempár rám szegezõdik. Értetlenül vonom fel a szemöldököm.

- Valami történt, uram? – húzom ki magam.

- Az majd kiderül.

Összeszûkülnek a szemei. Baj van.

- Küldemény érkezett, Basilevsky.

Küldemény? Nekem? Ugyan ki küldene nekem bármit is?

- Úgy tûnik, akad egy elfajzott rajongója – emeli fel az állát.

Rajongó? Elveszem tõle a levelet, majd a nevemre nézek.

- A németektõl jött – fintorog rám.

Hirtelen kiráz a hideg. Németektõl? Egy… némettõl? Hitetlenkedve nézem a nevem… majd megpillantom azt a rövidke üzenetet is. Milyen érzés? Lehetetlen.

- Nos? – kérdi a parancsnok.

Remegni kezd a kezem, valami irdatlan erõvel száguld végig rajtam. Kuncogni, majd hisztérikusan nevetni kezdek. Az egész folyosó tõlem zeng, de nem bírok gátat szabni az érzéseimnek. Megkönnyebbülés hulláma söpör végig a testemen. Még a könnyem is kifolyik a boldogságtól. Megijedek magamtól. Túlságosan élvezem a játékot. Túlságosan kötõdök hozzá, túlságosan hozzám nõtt. Nem bírom nélküle, kell nekem!

- Basilevsky!

Nem figyelek. Újra eltölt a vadászat utáni sóvárgás. Akarom, akarom, akarom!

- Basilevsky!

Hallgass, nem érdekel! Menni akarok, nem számít senki! A csatornákat róni, elbújni, keresni, találni!

- Danilov…

Csodálkozva kapom fel a fejem. Ivan áll elõttem. Az arca nem sok érzelmet árul el. Hunyorogva nézek végig rajta. Már nem látszik az a hatalmas folt az arcán, ahol megütöttem.

- Beszélnünk kell – lép közvetlenül elém.

Bizonyos, hogy a parancsnok utasítására áll szóba velem. Egyébiránt nem is beszélnék senkivel. Nem az én világom.

Mélyet sóhajtok, majd a zubbonyomba rejtem a levelet. Ivan az ágyamra ül, majd sötét szemeivel felpillant rám. Hunyorogva rázom a fejem.

- Azt mondtad, megölted – sziszegi.

- Nem – felelem kurtán.

Közel sincs vége. Közel sincs…

***

A parancsnok annyira zabos lett rám, hogy nem enged… az õ szavait idézve „bóklásznom”. Szükség van rám a fronton. Nevetséges, mintha éppen csak limonádét szürcsölnék a tengerparton. Mindegy, a parancsnak nem lehet nemet mondani, különben arra sem lenne idõm, hogy intsek egyet a golyónak, ami a homlokomba fúródik.

Csak Conradra tudok gondolni. A puskámat markolva kuksolok egy templomtoronyban, de nem érdekel senki. Felõlem meg is dögölhetnek. Vadászni akarok, nem célba lõni. Olyanok, akár a vásári céllövöldében a kacsák. Csak rohannak. Unottan veszem célba a fejüket. Mindegyik a homlokára kapja a lyukat. Meg sem érdemlik, elégetném az összes egyenruhás germán ocsmányságot.

Futnak a Fritzek, rohannak, mindhiába. Sorra hullnak el a golyóinktól. Szinte alig van dolgom. Egy-egy gépágyú mögött ülõnek kellett csak gute Nachtot kívánnom. Unatkozom, untat a tömeg. Hol az izgalom? Odalent biztosan más lenne, de annyi minden történt már velem, hogy egyszerûen képtelen felizgatni ez az értelmetlen futkosás. Drescherrel más a  helyzet, õ képes rá.

Pár órányi szakadatlan fegyverropogás és bombarobbanás után elhagyom a helyem. Fáradt vagyok, álmos. Néhány náci kutya még szaladgál odalent, de nem érdekel túlzottan. Tokarevvel a kezemben sétálok a csatornák felé. Gyûlölök a felszínen mozogni, túlságosan hozzászoktam már a settenkedéshez.

Egy kihalt utcán sétálok épp, mikor léptek zaja üti meg a fülem. Német karattyolást hallok, ezért szorosan a falhoz lapulok. Két nyurga Fritz fut el elõttem. Lihegve állnak meg az utca végében. Az egyik a falnak támaszkodik, míg a másik leguggol. Elfáradtak, nem csoda. Biztosan szörnyû lehet elõlünk menekülni. Észre sem vesznek, csak karattyolnak. Idegesítõ, ahogy elharapják a szavak végét. Hhhh-hhhh! Mintha éppenséggel a torkukra akadt volna valami.

Szelíd mosollyal a képemen emelem fel a pisztolyom, és eresztek két szép golyót a koszos fejekbe. Úgy esnek össze, akár a rongybabák. Lassú léptekkel sétálok hozzájuk, hisz ráérek. Úgysem mehetek a dolgomra, míg meg nem fékeztük a náci elõrenyomulást. Mintha bármi esélyük is volna. A készleteik egyre fogynak, a germán fattyak pedig nem bírják a hideget. Ha magam is a vezérkarban ülnék, elvágnám az utánpótlási vonalat. Ha van egyáltalán olyanjuk.

Leguggolok a két vérzõ hullához. Ahogy megfordítom az egyiket, a képembe spriccel a vére. Hátrahõkölök, kis híján elhányom magam. Gyûlölöm, ha nácik vérében fürdök. Alantasnak, mocskosnak érzem magam tõle. Akár egy hentes.

Megtörlöm az arcom, majd kiszakítom a dögcédulát a nyakából. Lássuk a másikat is. Ezt már jóval óvatosabban fordítom meg. Igaz, õ nem köp szembe, de nem emiatt örülök meg igazán. Szinte felkacagok, ahogy megismerem. Ez az a Fritz, aki lenyomta a nyelvét Drescher torkán. Hm. A sors. Úgy tûnik, szovjet érdekeltségû.

Elloptad a késem, te tetves náci, a minimum, hogy én is megtartok magamnak pár dolgot. Lassan elõhúzom a késem a tokjából. Nem olyan jó, mint az elõzõ, de a célnak tökéletesen megfelel. Hümmögve nézek végig rajta. Kissé összerezzenek, mikor felnyög. Nocsak. A szemeit kinyitva hörög, vér buggyan ki a száján. Túlélni egy fejlövést? Fránya sors, úgy tûnik, még viccelõdik is. Mélyen a szemeibe nézek.

- Guten tag – köszöntöm széles mosollyal az arcomon.

- Khhhrr – nyögi.

- So – mosolyogva megpaskolom a combját.

Tûnõdve nézek végig az arcán.

- Dein Mund – simítok végig az ajkain.

Igen, ezzel csókoltad. Ezzel a tetves szájjal.

- Khhrr! – rázza meg a fejét.

Hirtelen mozdulattal húzom fel az ajkát, majd vágom le. Furcsa izgalom söpör végig rajtam, ahogy a kezemben tarthatom a szájat. Rázkódik, mint egy partra vetett hal. Ennek már úgyis reszeltek, oly mindegy, mit teszek vele. Szép vágásokkal metszem le az ajkait a fejérõl, majd csavarom a zsebkendõmbe. A dögcéduláját is mellé teszem. Felegyenesedek, majd hátra is hõkölök.

Egy fiatal fiú kuksol elõttem egy puskával a kezében. A szemeit tágra nyitva mered rám, akár egy szellemre. Már rég lelõhetett volna. Tapasztalatlan, a tartásán látni. Nem is jól fogja azt a nyomorult puskát. Remegõ ajkakkal lép hátra, majd lép, hogy elrohanjon.

- Halt! – üvöltök rá.

Nyögve a földre veti magát, vagy elesik, nem tudom. A puskát elejtve kúszik odébb, ám két lépésbõl ott vagyok mellette. A karjára lépek.

- Gut – vigyorgok rá.

Íme, a bosszú. A zsebkendõvel a kezemben rángatom fel, és veszem tüzetesen szemügyre. Az arca hófehér, a kabátja vékony, didereg. Nem sok jót ígérek neki. Csodálom, hogy egyáltalán eddig kihúzta.

- Kennst du Conrad Drescher? – kérdezem.

Riadtan néz rám.

- Kennst du Conrad Drescher? – üvöltöm.

- J-ja… Ja – bólogat.

Egész testében remeg.

- Gut – lehelem.

A kezébe nyomom a zsebkendõgombócot. Ijedten kapja oda a fejét, és el is ejti. Dühömben odasózok egyet. Érzem, ahogy kiköpi a fogait, a zubbonyomon pattognak végig. A nyakánál fogva rántom magamhoz.

- Ruhe! – rázom meg. – Ruhe!

Látom, amint könnyek szöknek a szemeibe. Ostoba kölyök.

- Hole an Drescher! – bökök a csomagra.

Alig jönnek a számra a szavak, nem is vagyok benn biztos, hogy megértette.

- Wa… warum? – rebegi.

- Hole an Drescher! – kiabálom.

Nagyot nyel, mire felszegem az állam, és lassan elengedem.

- Mein Name ist… Danilov Basilevsky – mutatok magamra.

Kimereszti a szemeit, ahogy végignéz rajtam. Mintha ismerne.

- Schnell! – mutatok el oldalra.

A kölyök remegõ lábakkal inal el. Csak remélni tudom, hogy valóban Drescherhez siet, és nem lövik le az elsõ sarkon.

Eltelt a maradék két nap, nem adott magáról hírt. Kezemben az Óváros térképével üldögélek a valamelyik nap látott, kiégett tank gyomrában. Mivel szétlopták, bõven van helyem, ezenfelül ha az alját elmozdítanám valahogy és kicsivel arrább kerülne maga a gép, pont egy csatornanyílás futna be ide. Át kellene alakítanom.

Nem olyan régen ment el itt egy bõrlopós osztag, épp ezt az utcát takarítják. Megúsztam, hogy bedugják ide a Flammenwerfer csövét, de mikor visszafelé fognak jönni, addigra jobb lenne felszívódni. Ha itt lemegyek, sétálok kétszáz métert, átfordulok balra a következõ keresztezõdésnél, még ötven méter és jobb oldalt lesz egy feljáró. Elvileg egy kollégium udvarára jutnék ki, a légi felvételek alapján viszonylag épen maradt objektum, két hónappal ezelõtt ott látták el a sérülteket, de végül kitelepítették õket onnan így most teljesen üres.

Összehajtom a térképet és a mellzsebembe téve üldögélek még pár percig. A tank ismerõs belseje megnyugtat, emlékeket idéz fel bennem, otthonosan érzem magam. Hiába kiégett és látok elszenesedett egyenruhákat és megpörkölõdött sisakokat, nyugodt. Csendes.

Puskámat a vállamra lendítve lesek ki a tanksapkán, aminek körben a szélét valami robbanás kicsipkézte, óvatosan emelkedek ki, nehogy megvágja valamimet az éles fém. Lemászok oldalt rajta, szigorúan szemmel tartva az egyik zsákutca elõtt õrködõ katonát. Felemelem a csatornanyílás fedelét, már magamnál hordok egy strapabíróbb csövet is, amivel a bal kezemet helyettesítve billenthetem fel a tetejét és csúsztathatom arrébb. Nem szakadhat fel állandóan a kezemen a seb, ha emelem és tolom, a végén még az állandó vérzéstõl elvérzek, napok alatt fogynék el, mint egy üdítõs doboz tartalma.

Leereszkedem a csatornába, visszabillentem a fedelet, épp idõben kapom el onnan az ujjaimat, mielõtt még teljes súlyával ráejteném.  Elteszem a csövet, a térképben szereplõ adatokra koncentrálva indulok el a kihalt csatornában.

Szisztematikus csöpögés, itt-ott halkabb csobbanás. Vészjóslóan hideg, néma és baljóslatú. De ha valaki jönne, visszhangozná az egész csatorna, semmi perc alatt tudnám likvidálni az alkalmatlankodót.

Számításaim szerint félúton lehetek, mikor távolról érkezõ, zúgó hangot hallok meg, a hátam mögül erõsebb lesz a nyomás, hirtelen csap meg az intenzív, friss víz illata, a hely poshadt, penészes ódon szagával karöltve. Hátrakapom a fejem, de a következõ pillanatban már abba is hagyom a nézelõdést, rohanni kezdek, a sikamlós föld többször szeretne ledobni magáról és a hátam mögött morajló óriási víztömegnek adni, de a német surranó nem adja könnyen magát. Jól tapad, ez az egyetlen egy szerencsém.

És hogy tudok szaladni.

Lélekszakadva rohanok, veszek be egy enyhébb kanyart, de sehol sem látok kapaszkodót, ahol feljuthatnék a felszínre… Kétszáz méter volt a leírásban, elvileg százat már megtettem, hol a nyílás?!

Újabb lustább kanyar, a fal mellett rohanok inamszakadtából, ám alighogy kapom a tekintetem a fém kapaszkodókra oldalt, a tövében megpillantok valamit. Jobban mondva valakit. Belém mar a rémület és a kétségbeesés, ahogy utánam az özönvíz, elõttem pedig az ellenség strázsál, de lentebb ereszti a puskáját, ahogy a hátam mögé pillantva meglátja, hogy nem épp egy ruszki lovasezred elõl menekülök lóhalálában. Nincs idõm lõni, ha nekilátnék most leszedni a hátamról a fejemen átvetett puskaszíjat, lelassulnék, elragadna a víz és fejjel elõre belefulladnék.

Felkapja magát a helyérõl, rohanni kezd mellettem, zihálva próbálom megelõzni, érzem a mozgásán hogy nem minden stimmel vele, legszívesebben belökném, hogy a víz megbékéljen és békén hagyjon engem, de ilyen áldozatot nem a mai világban kellene felajánlanom. Belékapaszkodnék, hogy rajta lökjem magam elõrébb, nem érdekelne, ha vízbe fúl, ha rajta keresztül elõrébb juthatok, semmi sem érdekel. Szinte minden hangot és gondolatot elnyom a zúgó víz robaja, majdhogynem egymás mellett versenyzünk a vízzel, ami végül lekap minket a lábukról.

Ordítás helyett mély levegõt veszek, hagyom, hogy a jéghideg víz körülöleljen és magába szippantson, mint valamiféle undok szörnyeteg, ami örül, hogy felzabálhat végre valamit. Engem biztos nem fog. Nem fogok egy orosz csatornában szégyenszemre megfulladni. Kiszögellést keresek, amibe kapaszkodhatok, lihegve húzom magam kintebb a vízbõl, hogy levegõt préselhessek a tüdõmbe. A hatalmas víztömeg elrohan, a falon ragadunk, mint undorító csúszómászók. Leereszkedem, kisimítom a hajam a homlokomból, a fájdalmas nyögést hallva nem feledkezek meg arról, hogy nem vagyok egyedül. Pisztolyért kapok, az Õ keze lendül, ahogy lekapja a válláról a puskát és a vállához szorítva meghúzza a ravaszt, abban a szent minutumban rántok rá a ravaszra…

Nem sül el, mikor a szívének kellene díszítenie a vizes falakat!

Vizes.

Elvigyorodik meglátom fogait, most elõször érzem úgy, hogy valóban sarokba szorított. Minden fegyverem tönkremehetett, de Õ egy komplett két lábon járó gépezet, az öklei felérnek egy Panzerschreck andalító csókjával.

Gott im Himmel…

Rám vetõdik, iszonyú haraggal és eltorzult arccal, akkora ütést visz be a következõ pillanatban, hogy megtántorodva vesztem eszméletemet egy pillanatra. Roncsoló, égõ fájdalom árad szét az arcomban, az orromból dõl a vér, egyszerûen képtelen vagyok védekezni, már jön is a többi ütés. Hatalmas ujjai satuként markolnak a nyakamra, szabad kezével folyamatosan az arcomat üti ahol éri, érzem, ahogy a bõr kínkeservesen húzódik az arcomon, ahogy porítja a húst a szemem alatt…

- Náci kutya! – üvölti recsegõn, magából kikelve, nyakamra szorítva billent elõre, egy pillanat alatt térdel bele a mellkasomba, az orromból a hirtelen légmegrekedésnek köszönhetõen spriccel a vér, számból tehetetlenül folyik a nyál. Némán fuldokolva kerül a látómezõmbe sérült lába, s mikor újra üt, nekem van annyi lélekjelenlétem, hogy kihasználom sérülését és a hónom alatt átbillentve a puskát, rávágok a lábszárára.

Felordít, kezei végre lekerülnek rólam és a sebre fog, összecsuklik, én pedig köhögve és saját véremtõl fröcsögve, zsibbadtan emelném a fegyvert, hogy tarkón vágjam és végre kiterüljön, megelõzve az agyonverés esetleges lehetõségét, de résen van. Olyan erõvel vág fejbe a puskatussal, hogy érzem, felszakad a bõr a fejemen az irdatlan erõtõl, mintha a fejemben robbantottak volna. Pillanatokra megszakad a világ, az õrült, kergetõzõ fájdalom visít a fejemben, nem látok semmit sem, lassú folyású vizet érzek magam alatt. Tébolyult szédüléssel küzdök, az egész fejem ég, lángokban áll és sajog, minden arcizmom kínzottan sikolt, hogy ne mozduljak, ne csináljak semmit… Lüktet az egész világ, a borzalmas fájdalmon túl megérzem, hogy valamit a számba töm.

Karjaimat mozdítanám, de nem engedelmeskednek, érzem, hogy lassan a mellkasomat is ellepi a víz. Ha nem kelek fel… meg fogok fulladni! Sérült kezem hamarabb kap észhez, kitépem a számból a rongyot, majd hörögve, az orrom vérében fürödve fordulok oldalamra, remegõ karjaimon tápászkodom fel. Nem tudom eldönteni, hogy a fejemben tombol csak ez az iszonyatos zúgás és adják vissza a falak, vagy megint vizet eresztenek… Behunyom a szemem, kis híján oldalra tántorodok az erõsödõ szédülés hullámoktól…

Majdnem agyonvert…

Egyre jobban magasodik a vízszint, tudom, hogy innen kimásznom képtelenség. Felhúzom magam a kiálló köveken, övembe nyúlva remegve veszek elõ egy nyeles gránátot, a pár méterre levõ kapaszkodóhoz lépek, fentebb húzom magam. Minden gondolatomat elnyomja a lüktetés és az éles fájdalom, a víz robajló hangja, zsibbadtan rögzítem a legfelsõ fokra az orosz sáljával a gránátot, a nyelénél fogva. Oldalt elõbukkan a víz, megremegnek a lábaim, már csak annyi idõm van, hogy kioldjam belõle a pöcköt és már el is ragad a víz…

***

Durván hatol a számba a levegõ, felszakad a mellkasomból egy hatalmas adag víz, visszafolyik az orromba, ahogy öklendezve vergõdöm a hátamon. A mellkasom erõszakkal nyomódik egyre bentebb, újabb víztömeg fröccsen ki a számon, szemeim felnyílnak. Homályosan látom a mellettem térdelõt, a legrosszabbra gondolva emelem a kezem, markolok bele a ruhájába és rántom magamra, hogy szörcsögve a fülébe morduljak:

- Wo bist du – ahogy a szám mozgatom, belenyilallik az egész arcom, felnyögve lökném le magamról, de valami miatt még a mellkasomra nehezedik. Kavarog a fejem, érzem, tudom hogy veszélyben vagyok, de nem tudok tenni ellene semmit. Sérült kezem mozdul, Lugert tapintok az oldalamon, a bordái közé fúrom.

- Te rohadt paraszt! – üvölt fel, ellöki magát tõlem, fegyverropogást hallok, forró töltényhüvelyek pattognak a bõrömre, a nyomástól a gyomrom felkavarodik, oldalra kapom a fejem, víz ömlik ki belõlem. Oldalamra próbálok fordulni, a géppuska hangja szétszakítja az agyam, mintha miszlikbe aprítanának egy szelet húst, úgy érzem, hogy minden lövés darabokat tép ki belõle…

- Az a szemét… Uram! Uram! Jól van? Uram! – ráz meg a vállamnál fogva, a rohamsisakot be tudom azonosítani, szemeim mégis alig veszik fel alakját. A hangja elenyészõ, minden kis pisszenés mégis késként hatol a fejembe. – Nem sikerült lelõnöm, hogy dögölne meg, a gyáva… Jöjjön, segítek felkelni!

Hagyom, hogy segítsen felállnom, átdobja a karom a nyakán és lassan indul meg velem egy irányba. Vizes ruháim úgy húznak a föld felé, mintha oda akarnának szegezni, a tagjaim elnehezülnek, képtelen vagyok ellenállni a hívogató sötétségnek, de a katona folyamatosan duruzsol és beszél, hogy figyeljek rá. Nem akarok elájulni, kénytelen vagyok minden szavára kapni, hogy eszméletemnél tartson. Imbolyog a világ, a lépései csak rosszabbá teszik.

- Remek ötlet volt a Stielhandgranate, mein Herr! – minden szónál mintha bicskával kanyarítanának ki az agyamból. - A csatornában a gázok szinte az összes csatornatetõt feldobták az égbe! Így találtam meg, beleakasztotta a puskáját az egyik fém fokba!

Valami meredeken megyünk felfelé, mert a fejem hátrabicsaklik, Õ pedig erõlködve zihál. Mintha elmosódna elõttem az égbolt. De rendületlenül folytatja.

- Megmentette az életemet.

Ez most vagy hülye, vagy hallucinálok. Megremegek, jobb kezemmel a vállába marok, lábaimmal próbálom követni az iramot, de folyton összeakadnak. Tehetetlenül lógok rajta, mint akinek minden porcikáját összetörték. Holott csak a fejem verték össze.

- Épp mikor újraélesztettem és lerántott vettem észre, hogy ott egy mocskos ruszki a sarkon – felkavarodik a gyomrom, kitágulnak a szemeim, intenzívebben szorítom a vállát, bal, ernyedten lógó kezemmel az egyenruhája elejére kapok. - Azonnal tüzet nyitottam, de elrohant, vagyis inkább bicegett. Aztán mikor megfordultam, hogy megnézzem jól van-e, ott volt egy kés belefúródva abba a kitört lábú asztalba, ami elõtt épp térdeltem, pár kibaszott pillanattal elõtte.

Lefelé haladunk, a fejem szinte beleszédül a mélységbe, az elhangzottak az egyre jobban zsibbadó fejemben úgy kavarognak, mint egy fazékban a leves.

- Leszúrt volna, mint egy disznót! Gyökérzabáló hómajom.

Sokáig csend, zihálás, fájdalom az, ami mutatja, hogy valami történik, hogy még magamnál vagyok és élek.

- Biztos a csatornanyílásoknál ólálkodott az a tetves paraszt. Mesterlövésznek nézett ki az is. Uram? Figyel még? – lökdös meg, elereszt, valahová letámaszt, akár csak egy biciklit, az arcomba mászik, folyamatosan ráz.

Olyan… idegesítõ…

***

Kábán fekszem, a kapott fájdalomcsillapító miatt legalább megszûnt a fájdalom és a szédülés, de mindenem zsibbadt. Többször hánytam, agyrázkódást kaptam, összefoltozták a fejemen a felrepedt bõrt, az arcom valami kencével bekenték, hogy a zúzódások és a feldagadt részek rendbe jöjjenek. Fekvésre ítélt az orvos, az ezredes kikötötte, hogy most kifejezetten parancsba adja, hogy feküdjek.

Komolyan azt hittem, hogy agyon fog verni. A puszta két kezével. A tenyere érdes volt, ujjai szárazak és repedezettek, mintha még azokkal is sérteni, vágni akart volna. Ég az arcom a krémtõl, ruháim egy hevenyészett spárgán száradnak egy olajkályha mellett. Az engem megmentõ katona újból felmesélte mi történt, az ezredes pedig megörült, hogy ilyen kincset fedeztem fel.

„Küldök pár bõrlopóst a csatornába, hogy takarítsák ki a patkányokat!”

Most is itt ül mellettem, utólag kiderült, hogy Otto volt az, aki jó idõben volt jó helyen. Megmentette az életem, de szerinte a hála azonnal meg is történt, kvittek vagyunk. Arra emlékszem, hogy a gránátot azért kötöttem fel a sállal, hogyha még ott ül és vár, meglepetés érje. A fedél minden bizonnyal felrepül, de nem nyomja agyon, csak a nyomás taszította volna hátra és a feltörõ lángok. Vízben voltam, védve a detonáció erejétõl.

Csodálom a lélekjelenlétem.

De másra akkor sem emlékszem.

Az elmondása szerint megnézte a robbanást, benézett a lyukba és ott voltam fennakadva, csurom vizesen. Kiráncigált, szájon át lélegeztetést alkalmazott, majd szív masszázst, de amint öklendezni kezdtem, tudta, hogy megmaradok.

- Uram, ezt odaadom, nekem ugyan nem kell… - nyújtja oda hozzám a kést. Azonnal felismerem, hogy mi ilyet hírbõl sem használunk. Szépen megmunkált, igényes darab, vadászoknak való. Valóban Basilevskyé? - Beleállítanám szívesen a homlokába, csak hát mire én meglátnám, kilõné az agyam, nincs értelme.

Felnevet, bagózik tovább, jól esik a füstöt szívnom.

- Adj egyet – szólok rá, mire engedelmesen a jobb kezembe tesz egy szálat, a számhoz emelem, odaemel egy gyufaszálat, hogy meggyújtsa nekem. Elönt a cigaretta kesernyés, kaparó, karakteres íze, lehunyom a szemem pár pillanatra.

Ott hagyott.

Hagyhatnám abban a kellemesen zsibbasztó tévhitben, hogy ott is maradtam. Megfulladtam. A számba tömte a sálat, az orrom eltörte, hol vettem volna levegõt, a fülemen? Elsodort a víz, levegõ híján és agyrázkódással karöltve kilehelhettem volna a lelkem.

De nem.

Nem így fogok és nem én fogok meghalni.

Hanem Õ.

Ezekkel a gondolatokkal tápászkodom fel ülõ helyzetbe, megfordul a világ egy pillanatra, de csak a cigaretta égõ végét kell figyelnem, mint biztos pontot és nem lesz baj. Nem szól semmit, nem csitít, hogy feküdjek vissza, karbafont kézzel pöfékel tovább a széken. Most, hogy mellém kunyerálta magát, szabad mindennemû kötelessége alól, egy ideig. Itt kibicelt egész végig. Hasznot húzott belõle, hogy kitépett a vízzel felöntött ürgelyukból.

Úgyis le fogják lõni.

Egy-két nap pluszban semmit sem ér.

Engem pedig onnantól nem érdekelt a sorsa, hogy behozott ide. Basilevsky az elsõ adandó alkalommal le fogja lõni, akárcsak minden más orosz. A talpaimra helyezem az összes súlyt, ahogy felállok, elsõre úgy tûnik, hogy beájulok a székek közé, de a várakozással ellentétben egy helyben maradok.

- Jól bírja a strapát, uram.

Figyelmen kívül hagyom beszédét. Egy légy, ami folyamatosan duruzsol. A sarokban levõ puskámra pillantok, mire veszi a lapot.

- Rendbehozták. De a Lugerek menthetetlenek voltak, akárcsak a gránátok többsége. Egy-kettõ életben maradt, még használható, de nem ajánlatos – világosít fel kimondatlan utasításomra egyszerûen, velõsen. Állandóan beszélne, most kivételesen rövidre fogta. - Leesett a hó.

Ami azt jelenti, hogy hiába venném fel az egyenruhám. Remek.

- Csak vicceltem, havas esõ esik.

Mikor kimondja a mondatot, úgy kapom fel markolatánál a kést és vágom felé, pont a kézfeje mellett merül az éjjeliszekrény fájába. Megilletõdik, szájából kiesik a cigi, kipattan a székbõl, szentségelve. Rám mered, sisakja alól a tekintete acélosnak tûnik, de tudom, hogy zavart és sértett.

- Csak megszédültem – válaszolok nyugodtan, mire végre megérti mit akarok és elhúzza a csíkot. Tényleg jó lenne, ha lelõné valaki. Nem csodálom, hogy Basilevsky is belé akarta állítani a kést. Irritáló.

***

Az utóbbi három napot azzal töltöttem, hogy a külváros erdejében a tankosokkal vettem fel a kapcsolatot és éjszaka siettem ki hozzájuk. Pár dolgot el kell kérnem, nem mellesleg a legtöbb ruhájuk mindig nekik van, ráadásul velük érkeztem, ezt-azt ott hagytam megõrzésre. Meg is találom a keresett tárgyakat, átöltözöm, míg sorolják, hogy mi minden történt az elmúlt két hétben.

Mert két hete tart már.

Lassan kezdek a türelmem végére érni.

Mintha szûkülnének körülöttem a lehetõségek. Mintha valami lassan fojtogatna. Nem fogom mostantól húzni az idõt feleslegesen. Meg kell halnia. A feletteseim nem néznek rám furcsa szemmel, de türelmetlenül várják, hogy végre eredményt mutassak fel. Amit nem tudok. Szégyen és megalázás lebeg a szemeim elõtt, ahogy a sárban tocsogva küzdöm magam elõrébb a fák között, a sötéten feketéllõ tankok között.

***

Egy újabb nap, a tizenötödik.

Érzem magamon a perzselõ dühöt, a vérszomjat, a pusztító bosszúvágyat. A közelben lesz, sõt, minden bizonnyal. Kutatásaimnak meg volt az eredménye, és ugyan becstelenül használom fel ezt az eszközt, nem érdekel. Kitartóan fekszem a padlás rozzant, perzselt deszkáin, ahogy a három emelettel lentebbi, szemközti ház ablakára figyelek. Távolból hallani a fegyverropogást, újabb harc bontakozott ki úgy tíz utcával lejjebb, elég messze tõlünk. A közelben van, tudom, érzem. Sõt.

Feltételezésem szerint éppen alattam van.

Várom, hogy észreveszi-e a neki kitett meglepetést.

Percek telnek el, mikor eldördül egy lövés, a levegõben páraként fröccsen a rózsaszínes anyag, ami még valamikor egy fej volt. A durranás után mélységes csend telepszik az utcára, elhúzom a számat, nem törõdve az arcom fájdalmával, figyelem tovább az ablakot. Léptek zaja, tudom, hogy most mozog, a törmelékek takarásában csak a sapkáját látom, ahogy siet a túloldali házhoz, de félúton megtorpan. Dühösen szûkítem össze szemeimet, pár nappal ezelõtt felrepedt szemöldököm felüvölt, de nem törõdök a feltörõ fájdalommal.

Gyerünk!

Nézd meg!

Csak pár lépés!

Ha kibukkansz a törmelékek mögül, hogy bemenj… Elkaplak. Az irányzék mozdulatlanul pihen a sapkája legszélén, többet nem látok a felborult betontömbök és a kitett tankelhárító torlaszok miatt. Olyan, mintha vakondok õrült ásásba kezdtek volna, ezért választottam.

Váratlanul elfordul a céljától és megindul egy új irányba, lefelé az utcán, továbbra is takarásban maradva. Dühösen vágok az alattam terpeszkedõ deszkákra a jobb kezemmel, ujjaim ökölbeszorulnak, megremegek.

A rohadt életbe!

Feltör belõlem elemi erõvel a harag. Alig tudom visszafogni magam, kiszakad a mellkasomból egy dühödt fújtatás, amibe belelebben a sapka alól kilógó hajam. Eltorzul az arcom, de azonnal le kell nyugtatnom magam, különben kénytelen leszek a húzódással járó kínokat elviselni. Elég a bennem mardosó csalódás.

Végre elkaphattam volna.

De nem érdekli.

Meg se nézi a hullámat.

Lelõtte és kész.

Hogy mer csak úgy otthagyni?

Még skalpot vagy dögcédulát sem szed? Ennyire szarik rám? Ennyire nem tart ellenfelének?

Gyilkos indulattal állok fel, szedem fel a plédet és csatolom vissza a puskát a hátamra.

Ezt még megkeserülöd.

***

Eltelt két nap, sehol sem találtam. Híre sincs, hogy lelõtt volna egy nácit is. Csend van. Egyelõre egy nõi mesterlövész szedi áldozatait, valami Ljudmilla, de a szép barna hajába hátulról eresztettem egy golyót, miután kellõképpen felidegesítette a feletteseimet. Céltalanul kóborlok a városban, ahol egy napja szünetel minden lövöldözés, tankok mozdultak meg két különbözõ városrészen, de csak pár utcányival kerültek elõrébb, bõvítve a területeket.

Nincs hír róla.

Csak az jut az eszembe, hogy elhitte, hogy lelõtt. Komolyan elhitte. Pedig meg sem nézte a hullát. Nehéz volt egy ilyen hû mást találni, de szerteszéjjel fetrengenek halottak, volt mibõl válogatnom. Még iratokat is kapott, egyenruhát, puskát és gránátokat. Élethû volt, szõke, testalkatilag tökéletesen ugyanaz, bár arra ügyeltem, hogy az arca ne legyen tisztán látható, csak a homloka, a felrepedt szemöldökkel. Egyébiránt nem is volt állkapcsa.

Félúton torpant meg és szart bele a tervembe. Vagy odafelé terveztem lelõni, ahogy bemegy a házba, vagy még ott, ahogy az ablaknál megnézte volna a tetemet, kapott volna egy golyót. Mind a két gondolatomat totálisan porig rombolta. Céltalanul lépkedek az utcán, az érzés, hogy nem kellek, feleslegesen vagyok most itt, folyamatosan, visszatérõen marcangol. Mintha semmire sem lennék jó. Felteszem magamnak a kérdést, hogy most minek is vagyok itt? Mintha megfosztott volna valamitõl.

Hogy fogom megtalálni, ha nem jön elõ, mert nincs miért?

Ülsz a babérjaidon? Jó érzés? Öntöd le a vodkát a torkodon, koccintotok a komiszár elvtársakkal. Ingerülten szívok bele a cigimbe, ami a számban fityeg, izzón felparázslik, szinte két centit kapásból elég. Újra szívok belõle, csaknem teljesen eltûnik az éghetõ rész.

Elébem toppan egy németjuhász az egyik betört üvegû üzletbõl, de amint német utasítás hall, lehajtja a fejét és elkullog. Figyelem, ahogy elsétál a romok között, felkapaszkodik egy nagyobb halomra, majd leszánkázik oldalt, hogy megkeresse gazdáját.

Bele fogok rondítani.

Visszaérve a bázisra, újabb sikertelen nap után, eldöntöttem, hogy mit fogok tenni. Összetöröm a nagyravágyó álmaidat, Basilevsky. Örülhetsz, azt hiszed, hogy lelõttél. Majd meglátjuk, hogyha feltámadok, ahhoz mit szólsz…

Még aznap elküldtem egy levelet számára, csak a nevét írtam rá címzettként és az alábbi két szót:

„Milyen érzés?”

Okkal nem ölt meg. Okkal élek, okkal lélegzem. Golyót repíthetett volna a fejembe. Egy tetves náci golyójától döglöttem volna meg, de tudta nagyon jól, az csak áldás lett volna nekem. Nem szenvedek a lábam miatt, nem gyötör a láz. Ch, aljas féreg, a kegyelem látszatát akarja kelteni, azt akarja, tudjam, megszánt, õ a felsõbbrendû, ahogy a fajukat is hirdetik. Ostoba féreg, nem most kezdtem…

- Danilov – lép be Ivan hozzám.

- jól vagyok – törlöm végig a képem.

Nem, cefetül vagyok, borzalmasan szarul érzem magam, de ez még nem ok arra, hogy így is lássanak.

- Nem hinném. A sebed elfertõzõdött – ül az ágyam szélére.

- Remek – nyögöm, és a hajamba túrok.

- Végig Antonról beszéltél – néz végig rajtam.

Mélyen hallgatok. Tudom, hogy félrebeszéltem. Tudom, hogy Anton halott. Tudom, hogy az a náci ölte meg…

- Danilov, õ…

- Halott, tudom – morgom.

Nem is szól tovább, gondolom, az elmeállapotomat volt hivatott felmérni. Jól vagyok. Teljesen. A testem ugyan még gyenge, de az elmém fényesebben ragyog, mint egy csillag. Nem felejtettem el, amit az  a kutya mûvelt. A bosszúszomjam pedig egyre csak nõ… nõttön nõ, ahogy Drescherrel játszok.

- Ha szeretnéd kiönteni a lelked…

- Nekem nincs lelkem – felelem kurtán, majd a fal felé fordulok.

Ivan érti a célzást, feltápászkodik, majd komótosan kisétál. A szemeimet összeszorítva húzom fel a lábam, és nyúlok oda. Már fehér géz fedi a lábszáram, ám valami idegen anyagot is kitapintok. Egy sál van a lábamra kötve. Leoldom, majd gondosan szemügyre veszem. Nem az enyém, nem is emlékszem rá, hogy lett volna valaha ilyenem. A szemöldököm felvonva tápászkodok fel, majd mosom meg a mellettem álló lavórba. Biztosra veszem, hogy Ivané. Ildomos volna tisztán neki adnom.  Jól kimosom, majd felakasztom a picinyke kályha csövére. Már lépnék el, mikor egy fura emblémát pillantok meg rajta. Érdeklõdve veszem a kezembe, ám szinte lefagyok, ahogy felismerem a betûket. Waffen SS. Mi a…

Õrült düh borítja el az elmém, a gerincemen jéghideg borzongás fut végig. Ordítva csapom a falhoz a sálat, majd vágom a tûzbe inkább. Látni sem akarom. Kegyelemajándék? Nekem? Legyek hálás, hogy segítettél?? Menj a pokolba!!

***

Dühöm a napokban csak tovább fokozódik, mikor egy közlegény tájékoztat a napi eseményekrõl. A friss hírek szerint egy mesterlövész szedi áldozatait. Nem érdekelne, ha egy idegenrõl volna szó, ám 9 ember egy perc alatt? Nem… ez egy újabb gúnyos üzenet. Egy üzenet nekem. Baszd meg, Basilevsky!

Morogva kapom magamra a kabátom. Nem bírok tovább feküdni, képtelen vagyok rá… Ivan újból meglátogat, döbbenten figyeli, ahogy magamra kapkodom a ruháimat.

- Danilov??

- Hallgass – morgom.

- Danilov, ne csinálj õrültséget! – kiált rám.

- Hallgass! – bömbölöm.

forr a vérem, nem bírok magammal, a tagjaim úgy remegnek, mintha csontig hatolna a hideg. Nem, csak a gyûlölet árad szét bennem egyre jobban. Mintha a vérem szállítaná tovább a mérget.

- Emlékezz rá, mi történt legutóbb – kapja el a karom.

Nem bírom tovább, jobbommal a karja után kapok, balommal pedig hatalmas ütést viszek be. Ivan nyögve esik a falnak, majd csúszik le a mentén. Döbbenten bámul rám, miközben a vér lassan folyni kezd az orrlyukaiból. A szemeim dühösen villannak, ahogy ránézek.

- Ne merj hozzám érni többé! – sziszegem.

- Elment az eszed! – kiált rám.

A szemein látom, hogy õt is elborította a harag. Az idegeim pattanásig feszülnek, egy apró lökés hiányzik csak ahhoz, hogy az õrület mocsarába zuhanjak. Nem, nem szabad, le kell higgadnom! Sosem kaphatom el Dreschert, ha dühtõl tajtékzó vérrel lépek ki innen. Olyan ez, akár a sakk. Higgadtan végig kell gondolni minden lépést. Elõre tervezni, felkészülni az eshetõségekre.

Mélyet sóhajtok, majd a jobbom nyújtom Ivannak.

- Sajnálom – préselem ki a fogaim közül.

Végignéz rajtam majd feltornássza magát a földrõl, és dülöngélve kiviharzik. Halkan felmorranok, majd magamra öltöm a ruháim. Odakint hideg van, már nem vagyok lázas, egyedül a csillapodni nem akaró dühöm melegít.

A hátamra kapom Antont, majd futólépésben indulok a csatornák felé. Szörnyen fáj a lábam, ám közel sem annyira, mint akkor, mikor megzúzódott. Szerencsére nem törött el, így tudok járni, sõt, ha összeszorítom a fogam, futni is. Szívesen ledöntöttem volna pár pohár vodkát, ám nem tehetem meg, hogy ne tiszta fejel induljak harcba. Igen, Drescher, harcba. Hisz háború dúl köztünk. Nem létezik számomra semmi és senki, csak te. Te és a fejedben lötyögõ agyad, ahová a golyómat fogom ereszteni. Már félre is tettem egyet, amit a végsõ pillanatban fogok a fejedbe ütni.

***

Már napok óta kutatom ezt a férget. Követem a honfitársam hulláit, a közelemben érzem. A bõröm szinte parázslik, ám ezúttal az izgalomtól bizsergek. Akarom, hogy a közelemben legyen, akarom, hogy vadászhassak rá, akarom, hogy kémlelhessem, mit ténykedik! A húsába akarok marni, érezni akarom a teste melegét, a vérét, ahogy a földre spriccel.

Morogva caplatok az utcán, újabb sikertelen nap. Sehol senki, egy árva lélek sem. Sem egy náci féreg, sem egy éhezõ rottweiler, akinek golyót ereszthetnék a fejébe. Szörnyû érzés, hogy újabb napot pocsékoltam el, holott skalpokkal gazdagíthatnám a gyûjteményem.

Lassan leereszkedek a csatornába, majd sétálok végig ráérõsen, mint aki jól végezte a dolgát. Pedig nem…

A hajamba túrva veszek elõ egy cukorkát a zsebembõl, amit az egyik élelmiszerboltból loptam, majd a számba veszem. Az édes íz jólesõn árad szét a számba. Igen, valami jó is van a mai napban. Már ki tudja, hány éve nem vettem magamhoz ilyen ételt. Egy kis luxus a koszban, sárban, lyukban alvás közben. Üdítõen hat a kedvemre is. Talán holnap…

Eldobom a cukorpapírt, majd meg is torpanok, mikor léptek zaja üti meg a fülem. Nem lehet. Morogva lapulok a falhoz. A sötétben nem látszom. Reménykedve nyújtogatom a nyakam, s mintha isten meghallgatta volna az imáim… igen, egy szõke fejet pillantok meg a csatorna végében.

Sátáni vigyor kúszik az arcomra. Csak lohol, észre sem vesz… de mi elõl futhat ennyire? Lépteinek zaja visszhangot ver az üresen kongó járatban, majd valami mást is hallani vélek… egyre hangosodó zúgást.  

Rémülten szorítom magamhoz a fegyverem, mikor hatalmas víztömeget pillantok meg a náci kutya mögött. Hát persze, a gátak feloldásával tisztítottuk meg mindig is a csatornákat  akémektõl… elfelejtettem, ostoba Danilov!

Látom, ahogy észrevesz Drescher, a szemei tágra nyílnak, ám nincs már ideje arra, hogy célra tartson, és tüzeljen… ahogy nekem sincs. szinte egymás mellett rohanunk a hömpölygõ vízáradat elõtt. Lihegve kapkodom a sérült lábam, a fájdalom egyre jobban lüktet a lábszáramban, de nem tudok törõdni vele. Az adrenalin hajt, nem pedig a félelem.

A víz gyorsabbnak bizonyul nálunk, könnyedér sodor el minket. Nem ordítunk, még ekkor sem veszítjük el a hidegvérünket. A víz több száz méteren át tol minket, mire lanyhulni kezd a sodrása. Lihegve kapaszkodunk meg a nedves kõfalakban, és várjuk meg, amíg teljesen megszûnik a folyás. Nyögve ereszkedek a lábamra, majd kapom gyorsan a fejem a náci felé. Látom, ahogy elsimítja a homlokából a haját, majd a pisztolya után kap. Én is a fegyverem után nyúlok, és rá szegezem.

Szinte egyszerre húzzuk meg a ravaszt… egyszerre nem történik semmi. Csodálkozva nézzük a fegyvereket… hát persze, elázott a puskapor. Újabb vigyor terül el az arcomon. Drescher arcán is érzelmet vélek felfedezni. Rémület.

Úgy ugrok rá, akár egy oroszlán, hatalmasat ütök a hófehér arcába. Felnyög, és mintha meg is roppanna az öklöm alatt. Hihetetlen méretû düh szakad fel a mellkasomból. Mintha vulkán törne ki belõlem. A nyakát fogva ütöm az arcát, és szorítom a nyakát.

- Náci kutya! – üvöltöm a saját anyanyelvén.

Szeretném, ha ezúttal õ értene minden szót.

Jókorát térdelek a mellkasába, mire õ a puskatussal vág a bal lábszáramra. Ordítva kapok a térdem felé, és csuklok össze. Õrült fájdalom söpör végig a testemen. Nem vagyok rest, én is felkapom a puskám, és a fejéhez vágom a tust. Hallom, ahogy roppan a koponyája, és hátranyaklik a feje.

- Náci… kutya! – ordítom lihegve.

A lábam úgy lüktet, mintha le akarna szakadni a helyérõl. Képtelen vagyok elviselni ekkora fájdalmat. Egyszerûen nem bírok. Érzem, hogy menten összevizelem magam, ezért elhúzódok a féregtõl, mielõtt ártani tudna nekem. Nem így akarom… nem… így… akarom!

Lihegve húzom meg újra és újra a ravaszt, de a puska nem sül el. Ez nem lehet! Nem történhet meg!

Õrülten kattogtatom a fegyvert, majd a csatorna végéhez kapom a tekintetem. Újabb zúgást hallok… a víz, hát persze!

- Menekülj, kutya – vetem oda neki.

A nyakamhoz kapok, és kitépem a sálat a kabátom alól. Odalépek hozzá, majd a szájába tömöm a sál végét.

- Jó meleg – sziszegem, azzal a hátamra kapom a puskám, és a legközelebbi feljáró felé bicegek.

Alig tudok felmászni a létrán. Végig attól tartok, hogy utánam kap, hogy leránt, de nem történik meg. Kitolom magam a mocskos utcára, majd lezárom a csatornafedõt. Ha itt akar feljönni, megölöm. Nem érdekel, hogy nem a golyóm végez majd vele. Tud a csatornáról… tud a közlekedési hálózatról. Már csak idõ kérdése, hogy a többi kutya is tudomást szerezzen róla.

Hektor -vagy hogy is hívják-, miután az órám szerint öt perce nem adott jelet magáról, összeszûkítem a szemeimet. Tudom merrefelé tûnt el, foltos lábait nem tévesztettem szem elõl a törmelékek között. Szóval arra van. Felhúzom a puska csövét a szemközti ház roncsára, hogy az ütött lyukakon és a szétzúzott ablakokon figyeljek mindennemû mozgásra.

Kár a kutyáért valamilyen szinten. Most fázik a jobb oldalam.

Gyanúsan sokáig nyugalom van, kezdem egyre jobban elveszíteni a türelmem. Egy csalival próbálkozom egy szobával arrább, a kezemben levõ durva zsinórt megrántva a szomszédban fellendül egy embermás, jobbára csak a feje, ha résen van, haladéktalanul szétlõné, mert mozog.

Semmi.

Lecsapom a kezemrõl az ujjaimra feltekert madzagot és elhajítom a szoba másik sarkába. Most mit csinál? Összeszûkített szemekkel meredek a távcsõbe, bõszen kutatom a lesét, de nem jutok eredményre. Bal kezem megremeg az idegtõl, amióta átlõtte, sokkal jobban érzékelteti a külvilággal, milyen lelkiállapotban vagyok, aminek rohadtul nem tudok örülni. Hiába érzelemmentes az arcom, ha a bal kezem reszketni kezd, mint egy selejtes idegbetegnek

Iszonyatosan vontatottan telik el tíz perc, bennem egyre jobban fokozódik a feszültség.

Elmarta a kutya a nyakát? Nem. Jelezne, hogy megfogta. Megmérgezte? Vonyítana a fájdalomtól. Lelõtte? Hallanám. Ha birokra kelt vele, azt viszonylag nehezebben hallanám meg, de egy hetven kilós kifejlett rottweilernek is van egy fajta taszítási ereje, lennének hangok, amik kísérnék a dulakodást.

Még kétszer próbálkozok, kínomban szinte már a kutyát hívnám. Sõt. Éleset füttyentek, nem érdekel, ha ezzel felfedem magam, legalább valamiféle mozgás is jöhetne.

Nincs válasz.

Elegem van! Miért nem lõ?

Három csalit is megengedtem már több irányba, ha az elsõnek nem is, de a harmadiknak száz százalék, hogy nekiesett volna. Nincs ennyi türelme az irányomba. Tudom, érzem.

Gyanakodva támaszkodom az alkarjaimra.

Itt valami nem stimmel.

Lelõtte volna a fejemrõl a sapkát, érezném az égett haj szagát és a megpörkölõdött tincsek az orrom elõtt szálldosnának a lövés szelétõl.

Kilesek egy tükör segítségével, de nem látok semmit.

Eltelik pár perc, egyre jobban erõsödõ bizalmatlansággal és gyanakvással tápászkodom fel a helyemrõl, a biztonság kedvéért csak a falhoz lapulok és a puskát a kezembe fogva, vállamra lendítem minden felszerelésem, ami maga a málhazsák. Nem bírom ki, a számba veszek egy szál cigit, rágyújtva sétálok ki az épületbõl, a felrobbantott nyugati szárny törmelékes oldalán mászok ki, megkerülök még két háztömböt, hogy bekanyarodva végigmehessek a szinte egyberobbantott lakóházak során.

Felkapaszkodok az omladékokon, számban a cigi úgy parázslik, hogy érzem forróságát a számra csapódni. Megremegek az érzéstõl, halványan felhúzom a szám szélét. Izgatottan vagy kétségbeesetten lüktet a mellkasom, nem tudom eldönteni. Nincs bizonyíték, ami miatt átbillenhetne valamelyik oldalra. Lábaim hangosan toppannak a padlózaton, ahogy haladok a kihalt, élettelen folyosón, be-belesek egy-egy szobába, de nem látok senkit. A tömött, súlyos felhõk kevés fényt adnak a sötét falak között, elnyomom a cigit a falon, ahogy a végére érek.

A lépcsõ felõl, ahonnan kellett volna jönnöm, hosszú, feketéllõ vércsíkra leszek figyelmes, benne méretes lábnyomokra. Mégis elmarta a kutya. Ideg vág végig rajtam. Ha az a rühes dög… A vállamra lendítem a puskát szíjánál fogva, a táska mellé. Az ajtóban megállok, ahogy meglátom a félmeztelen oroszt, egy hatalmas vértócsa kellõs közepén, lábából még most is ütemesen omlik ki a vörösség, nadrágját teljesen eláztatta. Nem harapásnyom, ahhoz fel kellene szakadnia a nadrágjának. Kékes-zöldes mellkasán a foltok szinte rikítanak, felsõteste szaporábban kezd el hullámozni, ahogy felém kapja a tekintetét, majdhogynem felhörög. Egész testében remeg.

- Вот – ejtem ki erõs akcentussal az orosz szót.

Közelebb lépek hozzá, szemeit szûkítve hunyorog, hogy jobban láthasson. Látni szeretnél? Teljes erõbõl a karjába lépek a bakancsommal, majd izzadt, véres mellkasára telepszem, mint valamiféle középkori démon, aki a szuszt álmában tapossa ki áldozatából.

Haldokló látványa nem tölt el elégedettséggel. Megint csak keserûséget érzek. Mintha megfosztottak valamitõl. Gyûlölöm ezt az érzést. Felhördül, beleremegnek a combjaim, ahogy tüdeje felmorog alattam. Forró a teste, jobban, mint kellene. Tehát lázas. Izzadtságcseppek gyöngyöznek az arcán, szemei kitágulnak, tekintete lassan felhõsödik.

- Mégsem haltál meg. Ennek örülök – szûröm ki fogaim közül, legszívesebben felpofoznám és leköpném. Folyamatosan csalódást okoz, fanyar érzést.

Liheg, mint egy kivert kutya, lehelete beteg. Megeresztek egy pengevékony mosolyt az irányába. Érezd, hogy most te vagy az enyém. Puskám csövét a homlokára simítom, lehúzom az orrán, szórakoztat a tekintete, áldozataim szemeit látom magam elõtt. Már akiét láttam. Cserepes, kiszáradt ajkainak nyomom a hûvös csövet, finoman húzódnak a húsos ajkak, majd a húzás után visszaugranak a helyükre.

Azért hûvös, mert egyszer sem kellett lõnöm.

Mert nem adott rá alkalmat.

Lesz még alkalom. Lennie kell.

- Nem egy kõ ütötte seb fogja eldönteni – szûkítem össze szemeimet és fejemmel mutatom, ha a saját nyelvét se értené meg. Lusta mozdulattal tolom egyenesen a torkának, ismét elkeseredett hörgés szakad fel mellébõl, a rengeteg bélelt nadrágon keresztül is érzem, ahogy forrón megremeg.

Nekem nem ez a lecsukódó, ájult, szerencsétlen szempár kell.

A gyûlölettel teli. A vad, fékezhetetlen dühöt akarom látni. A támadás lehetõségét. Hogy végre felfogja és felismerje, milyen veszélyes vagyok és tenni akarjon ellene. Bosszút esküdött. Hol van a mindent elemésztõ méreg, harag és hév? Ahogy nem fogta vissza magát, hogy a kezembe lõtt, a húsomba akart marni, az életemért kap, akárcsak egy kiéhezett farkas.

Nem kell így.

Ez silány és szánalmas.

Conrad Drescher nem tisztességes harcban vette el a medveként küzdõ orosz életét. Csak átsegítette a haldokló Danilov Basilevskyt a halálba.

Röhejes.

Undorodva szállok le róla ezekkel a gondolatokkal, lehunyt szemekkel szorong a saját, sötét álmaiban, kihûlt iszapként veszi körül vére.

Nyakamhoz nyúlok, lehúzom a cipzárt, lehúzom magamról a szénfekete sálat, amibe a Waffen-SS jelét hímezték és ajándékozták nekem a háború elõtt. Csak hogy lássa a világ, mennyit ér… egy rühes, haldokló orosz lucskos lábára fogom rákötözni. Szorosan meghúzom rajta, többször körbetekerem vele, rántok rajta egy erõset, mire álmában felszisszen és hörög. Ha ébren lenne, üvöltene. Vért kenek a fehér hímzésre, hogy megszáradva besötétüljön és eltûnjön a felvarrás.

Felegyenesedve csapom le a kesztyûrõl a vért, fele a falra fröccsen, mintha festegetnék. Felhúzom az orrom, visszarántom vállamra a felszerelésem és a puskám, az ajtóból még visszanézek a hatalmas testre, majd elfordítva a fejem kilépek a szobából.

***

A bázison üldögélek, ahol az orvos újra a kezem foltozza, ami sikeresen felrepedt. Újra. Lefeküdtem egy kicsit aludni, miután gondoskodtam arról, hogy az orosz ne feküdjön ki. Találtam két járõrözõ senkiházit, az egyiket ellõttem, a másiknak a válla felett csúsztattam át egy papírt, hogy vigye el. Felírtam rá röviden az utcát, a házszámokat nem tudom. Nem firkantottam rá semmi mást, úgyis ki fogják azonnal vizsgálni, Basilevskyt pedig meg fogják találni. Remegett, dadogott, de nem kérdezett. A társa azért halt meg, így tartotta a száját.

Nem vagyunk barátok, hogy elcseverésszünk.

A kutyát nem vágtam le a póznáról, és nem is húztam el valahová. Úgyis meg fogják enni. Nem tök mindegy, ha lóg akár egy sonka, vagy fekszik mint egy félredobott szalonna?

- Uram! Ébren van? – lép be valaki a szobába, ahol éppen egy rozzant karosszékben ülök, fejem ép, jobb kezembe hajtva pihen a tenyeremben, ahogy elszundítottam.

- Már igen – sóhajtok fel.

- Lenne itt egy megbízatás a számára – nyújt át egy levelet. Lassan úgy érzem, kezd elegem lenni a papírokból is. Basilevskynek adtam kereken öt napot. Ma a harmadikat töltjük, még ápolják. Elveszem a borítékot, kisöpröm az álom morzsáit a szemembõl, ahogy elolvasom az utasítást.

Megbízatás… inkább parancs. Mivel ennyire ráérek.

Felkapom a puskát a fotel mellõl, felrántom magamra a kabátot, ami mellettem egy fogason lógott, mint valamiféle párducbõr. Felsóhajtok, zsebembe nyúlva észreveszem, hogy kifogytam a cigarettából.

Kilenc nap telt el, hogy itt fogócskázunk ebben a bizarr játékban, az összedõlt díszletek között.

- Katona!

- Igen, uram – vágja össze a sarkait.

- Van cigarettája?

***

Háromszor hármas felosztásban menetelnek egymás mellett. Kilenc ember. Három híján egy tucat. Valamiféle kisebb téren vagyunk, egy méretes Lenin szobor mögött bújtam meg, puskámat kitámasztottam, várom, hogy a megfelelõ szögbe érjenek. Új csizmát ígértem a két doboz cigaretta ellenében. Legalább több méretbõl tud válogatni.

Sorjában szedjem, átlósan, visszafelé, vízszintesen vagy függõlegesen? Hátulról vagy elölrõl?

Hû társam, a Mauser Kar98k percenként 15 lövedéket tud kidobni magából, jelenleg csak egyszer kell töltenem közben, tekintve, hogy kevesen vannak.

Durr. Durr. Durr.

Vajon hányas Otto lába? Elfelejtettem megkérdezni. Durr.

Ahogy elnéztem, a lábfeje elég vastag, szóval széleset kell keresnem majd. Durr.

Töltés.

Durr.

Apropó szélesség, a réseket betömködi majd valamiféle ronggyal. Durr.

Üvöltve rohangálnak, próbálnának leszaladni a nyílt térrõl. Visszafizetjük a hadnagyokat és a századosokat, Basilevsky.

Durr.

Pihenj csak…

Az utolsó már késõn vesz észre, felém kapná a fegyverét, kétségbeesett tekintetében szinte úszik a távcsõ és az irányzék.

Addig formában maradok és tudatom veled, hogy csak Rád várok.

Durr.

Teljes erõmbõl rohanok, hisz a fejem felett repked bombáknál csak az összeomló házak a fenyegetõbbek. Kis híján palacsintává lapít egy hatalmas téglahegy, ami mögém zúdul. Megütöm a sarkam, ahogy felcsap az egyik vaskos darab. Szorgosan káromkodok, miközben sorra szelem át az utcákat. A csatornába kell menekülnöm, hogy biztonságban tudhassam magam a röpködõ pokolgépektõl. Felugrok egy jókora betonkockára, hogy körbenézhessek, mikor zajt hallok a hátam mögül. Oda kapom a fejem, hisz a rottweiler óta rémeket látok, még álmomban is kutyák üldöznek… ám a látvány sokkol. Ha volna lehetõségem, elõvenném a fényképet, és összehasonlítanám vele az illetõt. Mivelhogy a fénykép lyukas, õ pedig valószínûleg lelõne, mielõtt azonosíthatnám, erre nincs lehetõség. Csak meredten bámulunk egymásra, mint két régi ismerõs. Belõlem azonban feltörnek az érzelmek. A gyûlölet, a megvetés, a vágy, hogy a saját két kezemmel pusztítsam el, mint egy vágóhídra szánt disznót. Furcsamód nem csak Anton miatt érzem dühösnek magam. Ahogy elnézem a vékony tagjait, a szememnek apró termetét, elfog az irigység. Ruganyos, fürge, és pokolian jóképû. Hirtelen egy tohonya medvének érzem magam mellette. Macskamód rogyasztja be a lábát, majd tárja ki az ujjait. Hirtelen a fegyverem után nyúlok, ám hatalmas robbanás rázza meg az utcát. Kis híján kibillenek az egyensúlyomból, ezért szinte felkiáltok dühömben, ahogy látom, a náci kutya elinal. Megiramodnék felé, ám hatalmas reccsenéssel omlik le elõttem az egyik lakóház. Még idõben sikerül reagálnom, ezért csak félig temet maga alá. Zihálok, veszett mód zihálok, a súlyos törmeléktõl alig tudok lélegezni. Ismertem egyszer egy férfit, akire homok zúdult, és szinte percek alatt belehalt, hiába volt szabad a feje. Nem akarom, hogy rám is ez a sors várjon.

A vérzõ kezem kihúzom az egyik deszka alól, majd lerántom magamról. Nyögve tolom el a téglákat a mellkasomról. Ha ezek a fejemet érik, biztosan elpusztulok. Hörögve húzom ki a bal, majd a jobb lábam is a súlyos kövek közül. Érzem, ahogy friss vér csordogál ki a számból, hogy meleg áradat söpör végig a bal lábamon. Rá sem bírok állni, éles kiáltás hagyja el a számat, ahogy megpróbálom. Remegõ tagokkal kapaszkodok meg egy kiálló vasdarabban, majd vonszolom el magam a legközelebbi, beomlott házig. Ha meg kell halnom, inkább egy bomba szaggasson szét, mint tehetetlenül vergõdjek a csatorna mélyén miközben kedvükre lakmároznak belõlem a patkányok.

***

Nem tudom, pontosan mennyi idõ telik el, de kezdem jobban érezni magam. Egy arra járõrözõ csapat bukkant rám, akik azonnal felismertek, és a gyengélkedõre vitettek. Idegen egység, nem tudom, kik lehetnek, de a bajtársaim. Hálával tartozok nekik. Legalább egy náci skalp illetné õket fejenként, ám sokkal jobban izgat egyvalaki, aki felér egy egész hadosztállyal.

- Uram, kérem – fonja a karom köré kígyómód a sajátjait az egyik nõvér.

Ellököm magamtól, bármennyire is jól esik a testének melege. Anton után nyúlok, majd felkapom a hátamra a medvebõrt, és útnak indulok. Fogalmam sincs, hova.

- Kérem! – szalad utánam a nõvér, mire neki szegezem a puskám csövét.

Ijedten torpan meg, és néz fel rám. Komolyan azt hiszi, hogy képes lennék bántani.

- Ha bárki az utamba áll, az golyót kap a fejébe. Értve vagyok? – kérdem.

A hangom reszelõs, dühös, elkeseredett egyszerre. A nõvér csak bólogat némán, mire halványan elmosolyodok.

- Köszönöm a kedvességét, babuska – nézek végig rajta, majd kapom a vállamra a fegyvert.

Érzem, egyre jobban lüktet a lábam, ám de nem foglalkozhatok vele. Eltört? Nem érdekel. Vért akarok, vérre szomjazok. Jelen pillanatban képes lennék megölni bárkit. Igaz, különösen egyvalaki izgatja a fantáziám. Válogatott eszközökkel kínoznám meg, hogy üvöltsön. Hogy lássam az arcán a fájdalmat, hogy térden állva könyörögjön!

***

Szuszogva kushadok a lesemen. Nehéznek érzem a fejem, és ez egyáltalán nem jó. Okosan választott magának búvóhelyet. Sérült, ezért a legbiztonságosabb helyet választhatta magának. Napok óta nem találom, és már kezdeném itt is feladni, mikor egy rottweiler sétál ki a velem szemközt tornyosuló intézetbõl. Megvagy!

Az állat a magasba emeli a fejét, majd a betonhoz nyomja az orrát. Engem keresel, rohadt dög? Gyere csak, meglepetést készítettem neked és a többi haverodnak. Halkan szisszenve tápászkodok fel, és nehezedek az épebb lábamra. A puskám az ablakban hagyom, kelleni fog. Kisétálok a kormos helyiségbõl, majd lecaplatok a lépcsõn. Pokolian fáj a lábam, úgy érzem, mintha ki akarna szakadni a helyérõl. Morogva harapok a nyelvemre, majd lépek ki egy szûk utcára. A tekintetem az utca végében strázsáló póznára téved. Tökéletes!

Odaszaladok, majd feldobom a tetejére a kezemben összegöngyölt kötelet. A hurkát gondosan a földre terítem, majd elõveszem a zsebembõl azt az illatos szalonna darabot, amit pont az efféle korcsoknak tartogattam. Leteszem a földre, majd a kötél másik végével a kezemben behúzódok a szomszédos lakásba. A törött üveg mögé bújok, és várom, hogy a medvemancsú kutya végre megjelenjen. Alig telik bele pár perc, fel is bukkan a szák utca végében. Már innen hallom, ahogy fújtatva szimatol. Egyre közelebb ér, érzi a szagom, ám egyúttal másvalami is csiklandozza az orrát. Látom, ahogy a csapdától pár méterre megáll, és vágyakozva mereszti a szemét a finom falatra. A nyakát nyújtogatva toporzékol, próbálja eldönteni, merre is induljon. Tudom, hogy hogy dönt, hiszen az ilyen csapda pontosan az efféle állatoknak épült. Normál esetben talán otthagyná az ételt, csapdát sejtve odébb állna, ám ezek a jószágok aligha kapnak rendes étket. Végül gyõz az állati ösztön, és odaüget a szalonnához. Körbenéz, majd vígan falni kezdi a finom darabot. Még a farkát is csóválja eközben. Ostoba állat.

Megrántom a kezemben lévõ kötelet, mire a hurok a rottweiler nyaka köré feszül, és a magasba emeli a szalonnától fuldokló állatot. Egészen a pózna tetejéig húzom, majd a kezemben lévõ kötélvéget a ház tartógerendája köré kötöm. Az állat rángatózik, igyekszik megszabadulni a halálos szorítástól. Küzdelme sokáig tart, ám azt már nem várom meg. Még jó párat rúg, mire végleg kimúlik. Hallom, ahogy a félig megrágott szalonna még csattan a földön, így elégedetten lépek a rejtekem elé.

Ekkor hirtelen megszédülök. Az adrenalintól észre sem vettem, hogy a lábam pokolian vérzik. Végigkaparok a faajtón, majd úgy esek be rajta. Nem, ez nem lehet! Pont most… nem!!

Kétségbeesetten húzom fel magam, majd indulok fel a lépcsõn a fal mentén. Pokoli kínokat élek át, mire sikerül végre felvonszolni a testem az emeletre. Hörögve zuhanok a padlóra, és kapok a mellkasomhoz. A nagy erõkifejtés miatt a sebem felszakadt, ezért kénytelen vagyok bekötni. A legtisztább ruhanemû, ami nálam van, az az ingem, ezért igyekszem megszabadulni a medvebõrtõl és a kabátomtól is. A testem lángol, a fejem pedig egyre nehezebb. Eddig is lázas voltam, ám a hányinger, a fejfájás, a kimerültség egyre jobban birtokba veszik a szervezetem.

Letépem magamról a tiszta inget, amit a gyengélkedõn kaptam, majd a lábam köré tekerem. Érzem, ahogy a nadrágom beleragad a sebbe, de nem érdekel. Ez mind nem fontos!

Halkan nyögve fordulok a hasamra, és vonszolom magam a szoba felé, ahol a puskámat hagytam. Alig bírok legördülni a kabátomról. Érzem, hogy a maró hideg ellenére izzadok, vacogni kezdek. Képtelen vagyok rá, hogy belebújjak a kabátomba. Alig látok, a fejem pedig lüktet, akár egy ódon gõzgép.

Hirtelenjében Antont látom magam elõtt. Szelíd mosollyal közelít felém. Rémülten fordulok a hátamra, érzem, ahogy kihûlt vérben fetrengek.

- Anton – suttogom.

- Danilov – mosolyog rám, majd mellém guggol.

Az ajkaim megremegnek, nem tudom elhinni, hogy él!

- Anton! – nyögöm alig hallhatóan.

A kék-zöld foltokkal tarkított mellkasom sebesen jár fel s alá. Remegve markolom meg a kabátom szegélyét, ahogy Anton egyre közelít. Sudár alakja szinte beleveszik a helyiségben honoló félhomályba.

- Minden rendben, drága Danilov. Vigyázok rád – térdel mellém.

A szívem hatalmasat dobban, ahogy lassan az arcomhoz ér. Hûvös kezével végigsimít rajta, majd fölém hajolva a homlokomra csókol. Megmozdítom a fejem, mire elmosolyodik. Vágyakozva emelem az ajkaim felé, érezni akarom. Meg akarom ölelni, magamhoz szorítani. Anton!

Mosolyogva néz le rám, majd csókol meg lassan. Kellemes melegség járja át a tagjaim, ahogy az ajkai az enyémhez tapadnak. A mellkasom megemelve adom át magam a fesztelen, megszabadító csóknak. Érzem, ahogy teljesen beleveszek a csókba.

***

Léptek zaja üti meg a fülem. Anton? Felkapom a tekintetem, ám nem õt látom magam elõtt. Homályosan ugyan, de egy magasabb alakot pillantok meg magam elõtt. A haja szõke, egy puska nyugszik a vállán. Engem bámul. Mereven.

Levegõ után kapok, de alig kapok. Egész testemben remegek, ahogy a fojtogató érzés átjár. Nem akarok meghalni. Még nem… nem így!

- Lám – szólal meg az illetõ.

Hunyorogva nézek felé, remélve, hogy így többet láthatok belõle. Bakancsával azonban a karomra tapos, majd a mellkasomra ül. Felhördülök, hiszen nem csak a zúzódásaim miatt fáj különösen.

- Mégsem haltál meg. Ennek örülök – préseli ki a fogai közt.

Lihegve nézek végig rajta. Halványan elmosolyodik, majd a puskája csövét végigvezeti a homlokomon, aztán levezeti az orromon, végighúzza az ajkaimon.

- Nem egy kõ ütötte seb fogja eldönteni – rázza meg a fejét.

A torkomnak szegezi a puskát, mire újból felhördülök. A levegõm vészesen fogy, és érzem, hogy újra az ájulás határán táncolok. Utolsó erõmmel még végignézek a jól ismert arcon, majd hagyom, hogy belevesszek a sötétségbe.

***

- Danilov! Danilov!

Erõtlenül nyitom ki a szemeim. Ezúttal egy sötét alak magaslik fölém. Mély, bariton hangja az agyamig hatol.

- Danilov, ébredj!

Halkan szusszanva fordítom el a fejem. Nem akarok felkelni. Jó nekem itt.

- A hordágyat! – kiált az a feltûnõen ismerõs férfi.

- Máris uram! – vágja haptákba magát egy nyurga fiú a lépcsõnél.

Még mindig itt fekszem. A harmadik látogatómat fogadom. Ivan…

- Anton – súgom, majd elmosolyodok.

- Magas lázad van, ellátásra szorulsz – sziszegi Ivan.

Még érem, ahogy felnyalábolnak a földrõl, majd minden olyan könnyû és hangtalan lesz. 

Percekig semmi sem történik, az étterem elé két egyszerû közlegényt állítottak, akik úgy álldogálnak ott, mint akik karót nyeltek víz helyett a reggeli osztáskor. Az egyik közeli épületbõl dobálják kifelé az elszenesedett és halomra tört bútorokat, nyilván odabent már nem férnek el, ezért szabadulnak meg tõlük. Senkit sem zavar. Addig pakolásznak és zörögnek, míg váratlanul be nem kapcsol egy fonográf. A jellegzetes hang, ahogy forog a tû, eltéveszthetetlen. Nagy orosz dallamok szólnak, néhányan felröhögnek, bizonyára páran szívrohamot kaptak, hogy egy komplett orosz zenekar húzza a nótát a hátuk mögött, de békén hagyják.

Ostobák.

Így a környéken portyázó összes ruszki tudni fogja, hogy valaki épp fosztogat vagy utat tör magának a romok között. Ennél már csak az lenne feltûnõbb, ha máglyát gyújtanának és üvöltenék, hogy hányan vannak.

Némán fürkészem az ablakokat, a tetõket, a kiszögelléseket, a félig leomlott erkélyeken túl ásítozó sötét, nedves zugokat, ahol elbújni sejtem ellenfelem. Oldalt felbolydul némileg a rend, de rögtön úrrá lesznek rajta és csönd lesz. Az egyik kutya bokrosodott meg az egyik ház tövénél, nem csodálom, hogy agyára ment a vér. Ezek már csak emberhúsra éhesek, uszításra várnak, mindenre támadnak ami mozog és nem a gazdájuk.

Nem ér váratlanul a lövés, amely késõn érkezett várakozásaim szerint is, de úgy dõl el az egyik szerencsétlen, hogy a másikat beteríti minden, ami pár perccel ezelõtt még gondolkodott, élt, rettegett. A tömény iszonyat fröccsen a mellette állóra, aki a borzalomtól felüvöltve rohan, hogy a szakaszvezetõt megtalálja a romok között, rohanás közben cafatok és vércseppek peregnek le aruhájáról..

Nem érdekel az alant történõ hiszti és riadalom.

A hulla fejét ugyan elvitte a lövedék, de így is bemérem, hogy honnan is történt a lövés. Habozás nélkül emelem arra a távcsövet, de csak egy lustán kitámasztott puskát látok két nehezebb deszka alatt meglapulva.

Du verdammter Arschficker.

Helyet változtatott.

Rájöttem bár, hogy hol lapul, de Õ maga nincs ott. Feltör bennem egy pillanatra a gondolat, hogy lehet, hogy a hátam mögött koslat felfelé a lépcsõn, kezében egy gépkarabéllyal, arra várva, hogy szétszaggathassa vele a hátam. Nem véletlenül ugrott a kutya. Épp ott szaladhatott, csak meglepetésként a rottweiler gondoskodón bánt vele.

Bal oldalt van, vagy jobb oldalon?

Egyszerû kideríteni. Csak annyira nem lesz kényelmes. Kidugom a puska csövét, lassan csúszik ki a nedves köveken, a zene, az ordibálások és a harsogó zene szinte megszûnik létezni. Kiürül az agyam, szívem úgy dübörög, mintha ki akarna szakadni. Minden egyes porcikám tiltakozik az ellen, amit tenni fogok. Szinte ég a homlokom és a halántékom, a hûvös pára lassan fülledté válik, ahogy lélegzetem felgyorsul és gomolyogva elõtör a számból.

Egyszer tõrbe csaltál, másodjára már nem fogsz, Bauer.

Veszek egy mély levegõt, bal kezem lassan siklatom ki a kormos fal mögül. Az összes szõr vigyázzba áll a hátamon, forró borongás rohan végig a tagjaimon. Gyerünk. Eltelik pár pillanat, nem történik semmi, majd végül csak annyit veszek észre, hogy ömlik a kezembõl a vér, átütötte a húst a hüvelykujjam és a mutatóujjam között, érintve a puska csövét is, ami beleremeg a találatba. Várom az elsöprõ fájdalmat, a testem feldolgozza az eseményeket, azonnal belém hasít a perzselõ kín, visszahúzom a puskát.

Rögtön a táskámba nyúlok, körbekötöm vastagon és meglehetõsen durván. Alsó ajkamat harapdálom és fogaimat úgy összeszorítom, hogy az állkapcsom fájdalmasan lüktet, mintha ki akarna szakadni a helyérõ. Egy nyikkanást se. Semmit. Fogaim között szûrve a levegõt, remegõ mellkasommal kötöm körbe a sebet, szinte azonnal átüt a kötésen, így újabb tekercset veszek elõ, de innentõl fogva már nem érdekel. Elmarok mindent magam mellõl ép kezemmel, puskám a vállamra lendítem, a farkasbõrt a hátamra terítve rohanok le a lépcsõkön, az odalent toporzékoló szakaszvezetõhöz.

Azonnal rám fogja a fegyverét, de mikor meglát és a kezemre pillantana, nyomban kirontok az elõtérbe, meglátom a tiszteket két kutyával.

- Eresszétek a kutyákat! – a hangom egyáltalán nem remegõ, összenéznek, hátrapillant a szakaszvezetõre, aki int és bólogat, hogy vihetem. Füttyentek, a kutya gazdájára néz, az pedig mellém szegõdve elindul az ajtó felé, de nem mer kimenni.

- Scharfschütze – mutat a szemközti házra, de félresöpröm Õt magát is meg a kezét is. Nem tud érdekelni. Én is az vagyok. Ha én elõmerészkedtem a helyemrõl, akkor már nincs veszély. Ennyire nehéz felfogni? Ennyire idióta mindenki?

A kezem úgy lüktet, hogy lassan szédülök a folyamatos, ritmikus fájdalomhullámtól. Ez semmi.

- Vegyenek onnan szagmintát – mutatok fel a puskára, ami már üresen áll percek óta. Biccent, összeszorítja a száját és elindul a kutyával rohanvást az utca túloldalára. Hátul megreked a levegõ a helyiségben, de miután semmijét sem lövik szilánkosra, illetve cafatokra, a szakaszvezetõ mellém lép, hogy figyelje alárendeltje ténykedését. Az segít a négylábúnak felkapaszkodni a nedves falon, szinte feltolja. Hangos vakkantás, elrugaszkodik a kutya és söpreni kezd egy irányba.

- Mein Herr! – kapja hátra a fejét a katona, halványan megemelkedik a szám széle, de egy intenzívebb fájdalom visszarendezi keserûvé az arcvonásaimat.

Ostoba paraszt.

- Gyerünk! Utána! – kiált fel a szakaszvezetõ, elindulnak majdnem tizen a kutya után. A második kutya még mindig mellettem ül, ahová gazdája parancsolta. Kétlem, hogy elfogad felsõbbrendûnek gazdája után, de nem lesz más választása, különben… – Herr Drescher. Hozzam az elsõsegélyes ládát? Az a… Drecksau!

Kiköp a földre, övén több gránátot is látok, amibõl labilis idegrendszerre következtetek. Nem maradok vele egy légtérben.

- Felesleges, visszamegyek a bázisra – fordulok el tõle, jobb kezemmel kiveszek egy szál cigit, hogy remegõ mellkasomba és tüdõmbe valami mást küldjek, ami nem párás, nem jéghideg és legfõképpen nem bûzhödt orosz leheletekkel tömött. – A további történéseket írásban kérem.

- Jawohl – emeli ujjait a sisakjához. Kicsi Õ, hogy ellenkezzen velem. És túlságosan félti a szép kobakját ahhoz, hogy azt mondja, szarik rá.

***

A bázison hümmögve varja össze az orvos a kezem. Mikor megkérdezte, hogy megcsinálhatja-e, azt feleltem, hogy nem kell, ebbe a lyukba fogom tenni a cigaretta szálakat. Mindjárt elhúzta a száját, de lefertõtlenítette és elkezdte összevarni. Hihetetlen fehérségû kötéseket kaptam, a fájdalomcsillapítót elutasítottam. Tisztának kell maradnom, így a fájdalomtól pattanásig feszült testtel tûröm el, hogy rajtam próbálja ki a varrótudományát.

- Mire volt ez jó, mein Herr? – kérdezi, meglep, hogy ennyire kíváncsi. – Ha akarja, még a körme hegyét se vitte volna el a lövedék.

Némi szemrehányás, de nem érdekel. Egy rissz-rossz széken ülök, bal karom teljes hosszában fel van fektetve az asztallapra, aminek túloldalán az öregnek mondható orvos ül és foltoz össze. Párhuzamosan nyújtom ki a lábaimat az asztal vonalával, profilom mutatom az orvosnak.

A normálisabb, tiszteknek való ládikából orvosolja a problémámat, pár közlegény nem felejt el laposan pillantani rám. Érdemeljétek ki, ostobák. A kutya mellettem fekszik a földön, oldalával melengeti a lábszáram, lustán kapom el az egyik fülét és simítok végig rajta. Halkan röffen rá egyet, felnyílnak a szemei, így arra fordítom tekintetem én is. Az ajtófélfán egy katona félszegen kopog, fellendíti a karját, viszonzom, az orvos viszont csak biccent, mind a két keze csurom vér és kötszer. Nem fogja ránk csapni a vérem.

Helyes, ne pazaroljunk ma már többet.

- Herr Drescher?

Bólintok, hogy én vagyok, a kutya förtelmesen morogni kezd. A szagát nem ismeri, tehát nem abból a tucatnyi férfiból való, akikkel ma sikeresen összetalálkoztam az étteremben. Megrángatom egy kicsit a fülét, nyakörvére siklik a kezem, ahogy felül.

- Meghoztam a kért papírt – veri össze a sarkát, mintha én lennék az Obersturmführer. Intek, hogy vonszolja közelebb magát, határozottan lép be, az arcom megrándul, ahogy az orvos rosszul szúr és nem érzéstelenített területbe húzza a fonalat. Vagy micsodát. A kutya érzékeli a fájdalmam, bõszen csattogtatja a fogait, azt hiszi, hogy ez a kis nyikhaj bánt valamivel, amit õ nem lát.

Elveszem tõle a borítékot, tiszteleg és elhúzza a csíkot, mikor intek neki, hogy elhúzhat a vérbe. Jobb kezemmel kibontom, kicsapom, hogy rendesen álljon. Szóval ott veszítették nyomát.

Azonnal felállok, kimarom a kezem az orvoséi közül, a tû és a cérna még lóg a kezembõl, ahogy elindulok az ezredes felé, legalábbis a térképes asztalt keresem konkrétan. Meg is lelem, félresöpröm az útban álldogálló titkárszerûséget, aki fontoskodva emeli meg szemüveges orrát, mikor meglát, nyomomban a loholó orvossal:

- De… még nem vagyok készen! Uram! A keze! Uram!

- Lass mich in Ruhe! – mordulok rá, kezdek kijönni a béketûrésembõl. Finoman szólítottam fel, a titkár mellé csoszog, sérült kezemrõl csöpög a vér a térképre, ahogy automatikusan azzal fordítanám meg. Meg is találom a kérdéses utcát, úgy olvasom tovább a jelentést.

- Az Óváros térképét. Hamar – intek a titkárnak, aki biztos vagyok benne, hogy nem a térképért kotor ennyire, hanem az ezredesért, hogy ezt jelentse. Élesen szívom be a levegõt, de mással nem árulom el, hogy nem feleslegesen folyatom végig az árja vért az asztallapon.

***

Eltelt két nap, több járõr ki lett küldve, hogy ellenõrizzék a feltételezéseimet, párnak magam jártam utána. És járok most is. A csatorna okos húzás, mégsem ostoba paraszt ez a ruszki. Nem fogom lelõni a poént feletteseim elõtt, egyelõre még élvezem a kergetõzést. A kezem lazán lett bekötözve, tudom vele fogni a puskát, lõttem is a bal kezemmel. Iszonyatosan fáj. De ettõl függetlenül, ha megerõltetem magam akkor sem olyan mint volt.

Ennyi áldozatot megért.

Az egyik romos épületben húzom meg magam, míg el nem zúgnak az enyémek repülõgépei végleg a légtérbõl. Lustán simítok végig az államon jobb kezemmel, majd úgy döntök, megérdemlek egy újabb cigarettát, két nap után. Hatalmasat lélegzek belõle, puskám most vállamnak támasztva pihen, lehunyom a szemeimet a tökéletesen zárt szobában. Felülrõl, egy háromszor négy méteres hasadékon dobhatnának be gránátot, de látnám az ajtó elõtt elhaladni.

Nem szétrobbantani akar.

Fejbe lõni.

Legalább komolyan vesz.

Vajon mit forgat megint a fejében? Van számára egy meglepetésem következõ alkalomra, hogy kiküszöböljem a három nappal ezelõtti kis baklövésemet. Nem volt annyira baklövés, inkább csak… áldozat. Hogy ráleljek, hol és miként közlekedik. Még örülhet is, nem dobtam fel a tippet feletteseimnek, amiért simán a falhoz állítanának és lõnének agyon.

Hat napja vagyunk összezárva egy városban. Kettõt illõ lenne levonni, hiszen nem tudott rólam. Gondolataimat úgy hasítja át a légiriadó hangja, hogy majdhogynem az agyam tövéig kúszik az éles vijjogás. Felkapom a táskám, beletömködöm a farkasbõrt és loholni kezdek kifelé az épületbõl, hogy biztosabb helyre jussak. Szedem a lábam a törmelékek között, türelmetlenül vágódom ki az egyik leszakadt ajtó roncsai közül és nyílegyenesen futni kezdek jobbra, amelyre óvóhelyet, vagy legalábbis csatornanyílást remélek.

Sosem gondoltam volna, hogy a kiképzésem során tanultak közül mindent hasznosítani fogok. Ez volt az utolsó opció, amire valaha is elrugaszkodott képzeletem rávetette magát. A föld alá bújni bombatámadáskor.

Lélekszakadva rohanok, bal kezem az övemen tartom, hogyha valaki elém ugrana, fejbelõhessem. A közelben csapódik be éles, egyre hangosabb sipítással egy bomba, a házak közötti résen átsüvít a detonáció szele, szinte elvisz, ahogy behúzódom az egyik kiégett és szétlopott tank mögé. Zihálva iramodok meg újra, szûk kisutcába vetem magam, amerre a térképen is láttam és most sejtem a csatornanyílást.

Oh, mein Gott, csak ne legyen törmelék rajta…

Inalok mint egy nyúl, fekete ruhám egyé tesz a sötét, mocskos házfalakkal, fél óra múlva le fog menni a nap, most félhomály és néma vörösség uralkodik. Befarolok a sarkon, tekintetem rögtön a nyílásra függesztem, ami minden torlasztól mentes. Sebesebb iramra kapcsolok rá, de a lábaim ösztönszerûen fékeznek, amikor tõlem tíz méterre megpillantok egy medvét.

Óriási, de mikor egy arcot veszek ki a hatalmas „bunda” alól, a lélegzetem is elakad. Hasonlóképp érezhet Õ is, mert lemerevedve ragadnak lábai a felbillent betonkockához, amin áll. Tekintete szinte átdöf, amint lassan felfogja, hogy kivel is futott össze, a tömény gyûlölet és az elviselhetetlen düh úgy párolog a tekintetébõl, mint egy megvadult kutyának. Kitágulnak a szemeim, akár akarom, akár nem, arckifejezésem semlegesrõl meglepettre vált, a látvány szinte ömlik be a szemeimen, egészen az agyam belsejéig. Magas, idõs, és szörnyen zabos. Mintha két üteg csövével néznék farkasszemet, ha egy pillantással gyilkolni lehetne, ez az ember már megnyerte volna a háborút. Immáron blazírt képpel fogadom töménytelen indulatát, egy közeli bomba szelétõl megzörrennek a kabátom zsebében a dögcédulák. Megborzongok a figyelmeztetõ csendülésre, szemeim összeszûkítem.

Nihil telepedik körénk, erre a pár percre, talán ezért sem hallottuk a folyamatos sípolást, ami közvetlenül balunkról jön. Látom, ahogy kapna a puskájához, hasonlóképp tennék én is egy Lugerrel, mikor hatalmas robbanás, a bal oldalunkon levõ hatalmas méretû ház megroggyan és teljes súlyával felénk dõl. Hátrálni kezdek, ösztönszerûen védem a hátam, nem merek sarkon fordulni és elloholni, hogy a kõtörmelékek között átlõje a fejem. Oldalra futok, a leomló vakolat és téglák záporából nekem is kijut, por és törmelékdarabok repkednek szanaszét, a szemcséssé váló levegõ karcolja a torkom, bal kezemmel kapaszkodok meg az egyik kidõlt póznában és lendítem magam tovább. A detonáció erejétõl a fülem hangosan sípol, mintha szét akarna hasadni, botladozva és hörögve sietek vissza a kiégett tankhoz, hogy köhögve keressek egy újabb nyílást.

Itt is lennie kell… itt is…

Bal kezem is kell a nyíláshoz, amint megtalálom, a ház irdatlan döndüléssel adja meg magát és borul oda, ahonnan pár másodperccel ezelõtt lélekszakadva kirohantam. Nem érdekel az orosz sorsa. Temesse maga alá a saját hazája, a saját városa, amit oly hûen szolgált. Lapítsa agyon az otthona.

Bal kezemre is szükségem van a lap felemeléséhez, legszívesebben üvöltenék, ahogy érzem, hogy a friss seb felszakad, a cérnák hálója fájón tépi a húsom és feszülnek meg izmaimban, a fehér kötésen átüt a színében egyre jobban erõsödõ vörösség.

Leengedem magam, térdeim beroggyannak, ahogy kell, kínszenvedés árán bár, de visszahúzom magam fölé a fedelet. Egyre hangosabb zihálással engedem le magam szilárd talajra, körülöttem minden remeg a bombák erejétõl, a fülcsengésem lassan halkul és csillapodik, hangosan szedem a levegõt, ahogy leguggolok és jobb kezem a balra szorítom. Remeg az egész csatorna, a víz fodrozódik, apró kavicsok és óriási vízcseppek az irdatlan morajlás közepette kopognak a fejemen.

Ott volt a szemeim elõtt és nem lõttem le.

Lehet, hogy már nem is kell.

Elfog a csalódottság, a veszteség érzése. Az én dolgom lett volna a halála. Úgy veszítettem, hogy pár napja kezdtük csak el. Nagyon jól bírta, tény és való. Apropó teherbírás… Vajon mennyi lehet neki? Vajon képes volt túlélni ezt is?

Ha az elsõ világháborút túl élte, akkor ezt is. Meg sem kottyan neki. Egy ekkora testalkattal rendelkezõ, ereje teljében levõ férfin nem fog ki egy ilyen intermezzo.

Lehunyom a szemeimet, fájdalmam immár nem a kezemben, hanem az agyamban lüktet. Na so was… Halvány mosolyra húzom a számat, hátradõlök a csatorna nedves, hûvös falához, halántékom nekitámasztom, hogy enyhítsen a kínjaimon.

Persze. Jönni fog.

***

A kutya mélységes kussban kushad mellettem lassan négy órája. Apró rezdüléseivel elárulja nekem, hogy van-e valami, amire nem figyeltem kellõképpen oda vagy olyat lát és érez, amit én soha nem szúrnék ki. Több okból is kértem el a négylábút.

A farkasbõrön csak én heverek, nem fogom megosztani egy koszos állattal a fekhelyem, de így is magam mellé rendeltem. Erõs, de fázik. Oldalamhoz dõl fektében, kölcsönösen melegítjük egymást. Ha bolhát ragaszt rám, letépem a füleit, az orrát és azt a kis csonkot is, ami a farkát hivatott helyettesíteni.

A puska lövésre készen, lustán terpeszkedik mellettem, a fal mellett egy felborított ágy, ágytál és egy fehérre lakkozott éjjeliszekrény van. Régen állítólag elmegyógyintézet volt, így viszonylag sérthetetlen. Viszont az alagsor meglepetésekkel szolgálhat azoknak, akik alulról közelítenék meg: telepakolták az enyémek aknákkal. Így a ruszki alulról egyáltalán nem tud meglepni. Felülrõl szinte teljesen fedett, a nyugati szárny van leomolva, így középen foglaltam helyet. Az összes ablak kitörhetett egy robbanás során, így elegendõ törmelék bújtat el. Csak egyfelõl kaphatok lövést, északnyugati irányból, átlósan, nyakkitörõsen.

Halkan szusszant egyet a kutya, nem fordulok oda hozzá, nem lényeges információra hívta fel a figyelmem: unatkozik. Semmi mozgás, mégis, érzem, hogy itt van. Itt kell lennie. Tudom. Túlságosan csend van, se az enyémek, sem az övéi nem tévednek erre, ennek oka pedig kettõnkben keresendõ. Elhajtottunk minden felesleges elemet, hogy csak egymásra koncentrálhassunk.

- Auf die Straße. Keresd – nézek a kutyára, aki lapos kúszásban elindul az ajtó felé. Már elõzõleg bejárattam vele a környéket. Nem a fõkapun fog kimenni. Kidöcög az utcára, a levegõbe szimatol, lenyomja az orrát a földre, izgatottan figyelem, ahogy elindul az egyik ház felé. Nem éri bántódás, egészen a bejáratig.

Szégyellhetném magam, lehetne bûntudatom, érezhetnék lelkiismeret furdalást, hogy egy ártatlan állatot használok céltáblának. Nem ártatlan. Mint ahogy itt mindenki. Embereket tépett szét, míg a tortúrát röhögve nézték végig a katonák.

Ha lelövi, megtudom, hol van.

Ha a kutya elmegy érte, megtudom, hol van.

Ha a kutya nem jön vissza valamelyik épületbõl, megtudom, hol van.

Ha dulakodnának, hallanám.

Ich warte auf dich, Basilevsky.