- De most miért?! Láttad volna a doki arcát! Azt hittem ott helyben megerõszakol, te meg lelököd azt a tálcát! Hát én azt hittem meghalok! – majd összegörnyedve a nevetéstõl megáll, lassacskán beérve bokán rúgom, mire egy lábon ugrál és nevetve jajgat. Otthagyva õt berohanok a házamba majd berohanok a fürdõbe és gyors zuhany után bedõlök az ágyba.

- Na hiányoztam, Onaka? Te nagyon hiányoztál gyönyörûségem – simogatom meg az én tündéri cicámat, mire nyávog nekem egyet.

- Képzeld el Ona-chan ma találkoztam egy olyan férfival aki hasonlít az álmaimban látott férfihoz, kár hogy ezt apa már nem tudja megerõsíteni, de te már éhes vagy nagyon igaz?- kérdem meg tõle mire hangosan nyávog egyet , nevetve felkelek és adok ételt az én cicusomnak.

~.~

-          Mond Sensei, mit szeretnél? –kérdem kéjesen, gonosz mosollyal a csípõjén ülve majd végignyalok kockás hasán kikerülve vágyát le combjáig ott megharapva õt finoman, nyögéseitõl, perverz szavaitól erõt merítve számba véve kényeztessem majd hirtelen megcsókolva õt teljesen magamba fogadjam.

-          Akira te telhetetlen, ahhh- nyög fel kéjesen majd perverz vigyorral mozizza végig ténykedésem.

~.~

Ez az álom kísért minden éjjelen, minden reggel izzadva csutakosan és meggyötörten kelek fel. Te jó ég! És én csak egy töredékére emlékszek, nem lehetek ennyire perverz! Ugye nem?!

Nemi identitásommal már rég tisztában vagyok, legalábbis 12 évesen mikor az a lány megpróbált „megerõszakolni” nem igazán álltak össze a khm… dolgok. De mikor fogadásból megcsókoltuk egymást az egyik barátommal azonnal. Ebbõl eredõen vonatkoztattam, hogy én igenis meleg vagyok. Bár ezt nem igazán hangoztatom de a fontosabbak tudják és szerencsére  

-     Elkísérjelek a cuki dokihoz?- Ugrik be a képbe Rura idétlen feje.

-          Köszönöm megy egyedül is!- Morgom le szerencsétlen fejét.

-          Mostanában nagyon feszült vagy Aki-chan valami gond van?

-          Semmi gond csak fáradt vagyok de már így is legalább 3 órája kések mert a fõnök nem engedett el szóval rohanok! Szia Rura!- köszönök majd fura indulok a korház felé.

-          Sok szerencsét!- ér el még annak a bolondnak a hangja

Beérve a korházba nem az az unszimpatikus nõvérke van hanem egy agyonsminkelt dinnye tolvaj (melleinek méretébõl ítélve) nõstény várakozik.

- Elnézést kérek, Matoke Daiki doktor úrhoz jöttem vissza varratszedésre. – rámpillantva bekísér a múltkori terembe ahol leültet az ágyra majd ki riszálja magát gondolom elmegy a doktor úrért, nekem  egybõl eszembe jutott az a kínzó álom mire próbáltam kicsit lenyugodni azzal h lóbáltam a patáimat.

-          Itt a doktor úr!-  nyafogta be az a liba majd Sensei után bezárta az ajtót. Gyors köszönés után  a varratot kezdte el tanulmányozni

-          - Jobban néz ki .- állapította meg tárgyilagosan miközben végigsimította amitõl a testem észrevétlenül de megremegett.

-          Jaj, igen sokkal szebben. - néztem bele gyönyörû zöld szemeibe majd gyorsan vissza tekintek.

-          Meggyült a gond a sebbel?- érdeklõdik, vagy csak próbálja a kínos csendet feloldani.

-           Nos nem mondanám, de okozott pár kellemetlen pillanatot mikor a cicám meg találta és játszani akart vele- nevettem fel az emlékek hatására.

-          Van macskád? Érdekes… Milyen fajta?- érdeklõdik szinte megletten.

-          Egy maine coon és egy amerikai görbefülû keverék, Õ egy fekete görbefülû szõrgombóc, aki imád rosszalkodni.- nevetek fel mire õ is elmosolyodik.

-          Készen is lennénk Takanaga-san – mondja ki furcsa tekintettel és hangszínnel

-          Had háláljam meg hogy még ilyen késõn is rendelt, jöjjön el erre a helyre vacsorázni!- Szedem elõ a névjegyem zsebembõl amin a host klub neve és címe is szerepel majd nevetve köszönök és hazaindulok.


Három nap múlva éjjel végeztem és mentem volna haza mikor összefutottam Rura-channal.

-Akira! Nem rég járt itt az az észbontóan helyes doki de sehol sem találtunk téged így inkább hazament.- mondja boldogan, mire én elkapom és a vállánál fogva rázni kezdem kérdzev hogy mikor volt ez.
-Már egy órája Aki-chan!
-Te jó ég!- kiáltok egy nagyot majd szomorúan hazabagtatok remélve hogy hogy másnap eljön.

(Utólag is) Boldog születésnapot Dílerem! <3



- Aki, most hazaviszlek, jó? A nõvérke azt mondta, hogy egy hét múlva kell visszajönnünk, kiszedni a varratokat. Köszönjük Doktor Úr! – Felkapta a fejemet, majd a vigyorgó, helyzethez képest roppant jókedvû srácra néztem.  Mögötte Sakura toporzékolt roppant mérgesen, amibõl azt tudtam csak kikövetkeztetni, hogy a srác mindent magyarázott neki, csak a kérdésére nem adott egyáltalán választ.

- Rendben, akkor menjünk – felelte a kölyök, én pedig magamban áldást adtam érte, hogy végre máshová távozik. Elég volt azaz egyszeri, roppant szívmelengetõ, de ijesztõ érzés is vele kapcsolatban. „Csak menjen.” – gondoltam. Azonban ekkor, mintha csak a professzor roppant kétbalkezes és lában mozdulatát láttam volna, elesett a saját lábában. Ezzel nem lett volna baj, hisz ha lefejeli az asztalt, megint összevarrom, vagy ha beveri a lábát, kap rá valamit. Csak éppenséggel az én ölembe pottyant, méghozzá eléggé durván. Egyszerre voltam mérges és boldog, egyszerre volt elegem belõle, de egy részem követelte a többit is.

Meglepetten, szinte már riadtan nézett szemeimbe, kipattant ölembõl felborítva a kisasztalra készített tálcát. A használt pamacsok és bucik a földön kötöttek ki, ahogy a csipesz a tû és egyéb dolog. Hallottam, ahogy Sakura nem épp kedvesen arrébb lökte az ajtóban roskadozó, roppant jól szórakozó srácot, majd villámgyorsan szaladt is egy kesztyûért, hogy összeszedjen mindent. Közben a két épp nem jó betegnek mondható srác már viharzott is kifele az épületbõl.

- Ezek a büdös kölykök! Ez a hála, hmm?! – dúlt-fúlt magában Sakura, miközben a földrõl szedegette fel a leesett dolgokat. Nem szóltam semmit, csak a tárva nyitva maradt ajtót néztem. Nem nagyon tudtam hova tenni az egészet. Mintha… mintha meg se történt volna.

- Csak jöjjön vissza varratszedésre! Remélem én leszek mûszakban. Kiporolom úgy, ahogy az anyjának kellett volna, tíz éve!

- Hagyja, Sakura. Az anyjának volt elég gondja – feleltem csendesen.

- A fenéket! A kölyök viselkedése szerint, maximum arra volt gondja, hogy a barátnõivel együtt jókat tudjon pletyózni. Utálom az ilyen nõket! Én robotolok a munkahelyen, hazamegyek takarítok, etetem a gyereket és… - kezdett bele az újabb, szokásos monológjába, de nem bírtam.

- Sakura, az anyja meghalt. Az apjával együtt – szóltam közbe. Döbbenten hagyta abba a takarítást, majd nézett fel rám.

- Doktor úr…? – Ismerte a kitöréseimet, s ez másabb volt a többinél. Zavart, szinte már kétségbeesett tekintetére egy grimasz volt a válaszom. Nem akartam elmondani neki, de rendületlenül követett mindenhová.

- Sajnálom, doktor úr. Nem tudtam, hogy ismeri. Mondja csak doktor úr, ennyire megbántottam volna? – S még ehhez hasonlókkal próbált kiengesztelni, pontosabban információt kipréselni belõlem. Sikertelenül. Ahogy a mûszak letelt, megittam egy forró és piszok erõs kávét, beszálltam a kocsimba és hazamentem. Nem akartam senkivel se találkozni, maximum az ágyammal. Ahogy lefeküdtem, a fáradtság messze elhagyott, s csak egy valamire, pontosabban valakire tudtam gondolni. Takanaga senseire.

Utáltam. Utáltam, mert elhúzta az orrom elõtt a mézes madzagot, majd eltaszított magától. Akkor is az történt. Megkért, hogy segítsek neki vinni a lexikonokat, mert egyedül nem bírta õket. Õ adta a kezembe, mindegyiket. Olyan szeretettel fogta azokat a régi, hitvány könyveket, amiket én sose kaphattam meg. A sensei több szeretetet adott nekik, mint nekem.

Belebolondultam abba, hogy olyan közel lehettem hozzá, hogy keze a kezemhez ért, hogy illata körüllengett. Ennyi járt nekem. Semmi több. Plátói szerelem volt, tudtam én. Ennyi erõvel a nutellás üveget is nyalogathattam volna, kívülrõl. De én õt akartam nyalogatni.

Felesége volt, és gyereke. Egy fia. Egy „édes kis mitugrásza”, ahogy õ mondta. A képük az asztalán pihent, díszes keretben. Mosolyogtak, szerették egymást. S csupán e miatt nem akartam neki elmondani, hogy menthetetlenül belészerettem.  Egy kétbalkezes, naiv, kedves és roppant jószívû férfi volt. Borzos hajjal, folyton álmodozó tengerkék szemekkel, amik óra közben megkomolyodtak. Komolyan vette a munkáját. Szerette a munkáját. Egészen addig, míg meg nem halt.

A feleségével halt meg. Igazából, ha innen néztem a dolgot, szerencsés volt. Azzal halt, akit szeretett. Azonban a szívemet is magával vitte a sírba. Majdnem belebolondultam, hogy volt képe felfordulni a kocsival, úgy, hogy be se vallottam neki mit érzek iránta. Elõtte ostobaságnak gondoltam, úgy voltam vele, biztos nem tudta volna kezelni. Megváltozott volna a tanár-diák kapcsolatunk, ami addig igen jó volt. Hisz tudtam, úgyse viszonozta volna furcsa, számára érthetetlen érzéseimet.

Erre itt volt a kölyök, a sensei fia, mert biztos voltam benne, hogy õ volt az, s egyetlen kis balesettel felborította az életemet. Addigra sikerült elnyomnom a sensei körül forgó gondolataimat. Hisz magát a szeretett személyt sose tudtam volna elfelejteni. Sose. Hisz ha egyszer szerettél valakit, tényleg, sose tudod elfelejteni. Sose.

******

A napok teltek, a régi emlékekkel tarkított álmok pedig megõrjítettek. Alig aludtam, és ha aludtam is valamit egész éjjel a sensei gyötört. Többnyire a szívemet. Egyszer a kölyökkel is álmodtam. Lovagló pózban ült a csípõmön, ajkán gonosz mosoly.

- Apámmal is ezt képzelted el, hm? – érdeklõdött gúnytól csöpögõ hangon. – Te beteg állat.

Aznap maga voltam az idõzített bomba. Legszívesebben minden beteget gyorskezeltem volna, s elmentem volna karatézni. Egyik nap sort kerítettem rá, s mit ne mondjak igen sokat segített a késõbbi „döglött állat” pózban való alvásomhoz.

Majd eljött a hetedik nap. Délelõttös voltam, mintha a sors szövõje is ki akart volna velem cseszni. Sakurát nem akkora osztották be, egy bögyös, roppant szemrevaló nõvérke leste az utasításaimat. Engem azonban az jobban érdekelt, a kölyök komolyan veszi e az egy hetet, vagy lesz a kedves másnap, a szabadnapomon bemenni varratszedésre.

Lassan a mûszakom lejáróban volt, a kis páciensem pedig nem jelent meg. A szívem kezdett megnyugodni. Nem fog eljönni. Legalábbis biztos voltam benne. Egészen addig, míg a délutáni kávémat a nõvérke meg nem szakította.

- Doktor úr, jöjjön kérjem. Egy beteg jött vissza varratszedésre.

- Varratszedésre? – kérdeztem vissza, mire bólintott. Összeszorult torokkal követtem az egyik korterembe. A kölyök ott ücsörgött vizsgálóasztalon, lábai lógatta, s az ide-oda lógó cipõfûzõjét leste kitartóan.

- Itt a doktor úr – jelentette ki az asszisztens nõ, majd mosolyogva ránk zárta az ajtót. A törpe sensei felemelte a fejét, s rám emelte tekintetét. Zavart mosolyt küldött felém, majd újra leszegte a fejét. Nem értettem, miért nem csinálta meg a nõvér. „Ha végzek, kiosztom.” döntöttem el, miközben kesztyût húztam. Felvettem az asztalról a tálcát, amin a varratszedéshez szükséges dolgok voltak, majd a sráchoz sétáltam.

- Jobban néz ki – állapítottam meg.

- Jaj, igen. Sokkal jobban – söpörte ki tincseit homlokából egy mozdulattal, majd újr a földet kezdte el bámulni.

-          Bármikor Rura, de nekem most mennem kell nem szeretnék balhéba keveredni.

-          Rendben. Jó éjt Aki-chan! Vigyázz magadra hazafelé az a hír járja hogy a környéken pár ,magát yakuzának valló vandál szállta meg.

-          Köszönöm, hogy szóltál majd találkozunk. Szia!

Yakuzák? Azok nem csak a pénzbehajtással és a saját üzleteikkel foglalkoznak? Na mindegy végül is ezt a szép napot úgysem teheti tönkre semmi. Már csak 3-4 utca a buszmegállóig. Rá nézek az órámra, ami pontosan éjfélt mutat, azt hiszem most elkell kezdenem futni (amit mindennél jobban utálok) hogy elérjem, rövidítésként egy sikátoron keresztül futok ahol egyszer csak valami elkapja a torkom.

-          Szia szépfiú, na hova-hova?- ennek a férfinak olyan lehelete van, hogy a mustárgáz hozzá képest semmi.

-          Nocsak Yuke milyen kis gyönyörûséget fogtál? -Bejött a képbe egy szintén kellemes illattal rendelkezõ egyén.

-          Milyen szerencsénk van ma, úgyis akartunk dugni ma egy jót és te éppen megfelelsz erre a célra és még gyönyörû is vagy. - vigyorog rám azzal a rothadt pofájával, na várjunk csak…ezek…engem…meg akarnak DUGNI?! Mindig is tudtam, hogy engem a pasik jobban érdekeltek, mint a lányok, de én még soha.. szóval…na, nem õk fogják elvenni!!Behúztam egyet annak a Yuke nevezetû illatos egyénnek mivel szinte az utcán nõttem fel tudok harcolni, de sajnos nem figyeltem a másik melákra ki akkorát húzott be nekem hogy megpusziltam a téglafalat majd puszta szeretetbõl átöleltem a földet, ajjaj itt bajok lesznek. Na gondolatban írjuk meg a végrendeletem, nos egyetlen bolyhos kis cicabarátomnak odaadom az összes tejtermékem ami otthon van(kis hamis mindig azokra pályázik) és a lakást meg valami állatfanatikusnak aki vigyáz Mr.Bolyhosra igeeen Rura-chan pont optimális lesz eme tiszteletteljes poszt betöltésére. Várom a végzetem hogy ezek ketten kicsináljanak , de lépteket hallok majd egy dühödt kiáltást és 2 puffanást.

-          Aki-chan! AKI-CHAN!! - Valaki rázogat…ne mááár hagyj aludni meg bár azt a meleg vizet ami lefolyik a fülem mellett letörölheted.

-          Aki-chan ha nem kelsz, fel nem kapsz édességet. – na jó legyen neked gyereknap, de kérem ám azt az édességet! Jééé ez Rura…de mit keres itt??

-          Aki hogy érzed magad? Jól vagy?

-          Hrmmnyamm.-nyammogok neki egyet belegyezésem jeléül hogy bizony jól vagyok de az a valami még mindig folyik , nos akkor töröljük le…

-          -Aki baszki te vérzel!! Most azonnal beviszlek a korházba! !-kiált fel majd felkapva elkezd szaladni a közeli korházba. Nem tudom mikor érünk oda én csak Rura ingét vagyok hajlandó szorítgatni…félek…nem tudom miért…de iszonyúan félek.

-          K-kérem segítsenek! – szólalt meg Rura reszketõ hangon.

-          - Látja, hát errõl beszélek én! – szólalt meg az egyik nõvér egybõl szinte vádló hangon.

Rura elindul a nõvér nyomába valamerre, miközben a nõvérke faggatózott de nekem nem valami szimpatikus meg nem is érzem magam a helyzet magaslatán már épp nyammogni akartam valamit hogy hagyjon békén erre a doki rászólt.

- Elsõnek ellátom, Sakura. Nem szeretném, ha elvérezne. - majd õ átvett Rura-chantól és besétált velem az egyik kórterembe, olyan megnyugtató volt a közelsége, olyan megnyugtató volt hozzábújni.

- Semmi baj, kölyök. Most már elengedhetsz.

- N-nem… - nyögtem ki azonnal, olyan jó itt…

- Ha nem engedsz el, nem tudlak ellátni. – Rendben..de csak mert olyan szépen kérted, öklöcskéimet az ölembe teszem

- Matoke Daiki vagyok. Nem tudom mit csináltál, de valljuk be, lehet nem is akarom. Legközelebb Halloweenkor játssz ilyet, mûvérrel.

- Elestem…

- Elestél? Így? – vigyorogta. – Gratulálok hozzá. Mennyit ittál?

- Semennyit…

- Na, akkor meg még inkább gratulálok hozzá.

Letakarította a vért az arcomról, majd nekiállt a valószínûleg a homlokomon lévõ, hosszú vágás ellátásának. Majd összevarrta a sebemet. Kaptam fájdalomcsillapítót is, de olyan fáradt voltam, hogy becsukott szemmel és csendben törtem ezt az egész tortúrát, fájt mindenem- Kész vagy, kölyök-szólalt meg a doki.

-          Köszönöm, doktor úr. Nyoma marad majd?- kérdeztem tõle mosolyogva, jééé szépek a szemei, majd megtapogattam az ujonan szerzett sebemet, vajon ha megmarad férfiasabban fogok kinézni vagy még mindenki 15-nek fogok  kinézni?

-          N- Nem-szólalt meg a doki…mintha itt sem lenne vagy mögöttem elöbukkant valami?Azt hiszem nagyon bevertem a buksimat...

-          De kár. Pedig akkor végre lett volna egy kis rosszfiús kisugárzásom is – tettem vissza kezeimet az ölembe, majd szélesen rá mosolyogtam. – Hálás vagyok.

-          -Jaj, még be se mutatkoztam! Takanaga Akira vagyok. - a doki mintha szellemet  látna,  úgy néz a szemembe és mintha mondott volna valamit az orra alatt de az ajtón berontó barátomtól nem halottam hogy mit.

-          Aki most hazaviszlek jó? A nõvérke azt mondta hogy 1 hét múlva kell visszajönnünk kiszedni a varratokat. Köszönjük Doktor Úr!

-Rendben, akkor menjünk - állnék fel de valamiben megcsúsztam és a Doki ölébe pottyantam, ajjaj elméjültek a szemei azt hiszem jobb ha most dobbantok, egy széket és az összes eszközt felborítva amit az az unszimpi nõ eltakarított azonnal, távoztam Rura nevetése melett a helyszínrõl, és 1 hét múlva ide vissza kell jönnöm. Uram, miért?

Remélem tetszeni fog, répa dílerem :)


Felemeltem a kezemet, majd a mutatóujjammal feljebb toltam a szemüvegemet az orromon. A páciens, aki egy kellemes éjszaka után betörte a fejét, épp a saját fájdalomcsillapítójának tompító hatása alatt állva, üveges tekintettel meredt maga elé, miközben érdekesebbnél érdekesebb dolgokról motyogott betört orra alatt. Kezdtem hozzászokni, hogy hétvégére mindig valamilyen iszákos, parti arcot kellett összevarrnom. Felsóhajtottam, majd egy futó pillantást vetettem a mellettem ácsingózó nõvérre. Úgy bámult, mintha életében nem látott volna orvost, aki szemöldököt varr össze négy öltéssel.
- Mi is a neve? – érdeklõdtem.
- Nekem? – Mutatott magára zavart pislogással kísérve, míg én elkönyveltem magamban a fiatal kis tündérkét vérbeli csaholó, engedelmeskedõ kiskutyának. Nem válaszoltam egészen addig, míg nem végeztem a páciens összevarrásával.
- Igen. Önnek. Új itt, nemde?
- De, doktor úr. Két hete kezdtem itt – bólogatott lelkesen, de a nevét még mindig nem bökte ki. Nem mintha vonzott volna összekontyolt, fekete hajával, halványan csillogó ajkával, pisze orrával, barna szemeivel és maroknyi melleivel. Nem voltam hajlandó egy munkatársammal se baráti viszonyon túllépni. Nem mintha nem lett volna pár nõvér, akik szívesen megmutatták volna sajátos bájaikat.
- Maga rendõr? – szólt hirtelen hozzám a férfi. Zavaros tekintetébõl egy pillanatra ijedtséget véltem felfedezni, de egyáltalán nem érdekelt.
- Nem, orvos – feleltem lassan, tagolva hátha megérti.
- Mé’ tán meghaltam?
- Legyen szíves elõkészíteni az új vendégünknek egy ágyat. Úgy látom marad éjszakára – álltam fel a székrõl, majd megcsapkodtam az értetlenül nézelõdõ férfi vállát. – További kellemes napot kívánok.
Kisétáltam az ajtón, levettem a szemüvegemet, majd szabad kezemmel végigszántottam tincseimen. Elgondolkoztam azon, talán nem ártana egy kis pihenõ, amikor végre valahára jól kialhatom magam. Persze az se lett volna hátrány, ha vár valaki otthon egy erõs, forró kávéval, vacsorával, meleg fürdõvel és melegággyal. De voltak lehetetlen dolgok… és ez az összetett dolog oda tartozott.
Egyrészt, ha az ember már eldöntötte neki nem teremtettek senkit, lehetetlen bárkire is úgy nézni, na majd õ lesz a hátralevõ életében a dugósmaci. Másrészt, ha meg is találta, nem biztos, hogy az övé lehet.
Én a harmadik változat voltam. Megtaláltam, nem lehetett az enyém és végül meghalt. Sok éve volt, de attól ugyanúgy fájt, ha rágondoltam: a rakoncátlan szõke tincsekre, amiket sose fésült. A tengerkék, folyton szórakozottan csillogó kék szemeire, vagy a folyton boldog mosolyra húzott ajkaira, amiket nem volt merszem sose érinteni. Az egyetem elsõ és második évében tanított, házas volt, boldog és egy kisfiú édesapja. Oh, igen. Édesapja.
Elmosolyodtam, mint mindig, ha arra gondoltam, mit szólna apám, ha megtudná nem csak a gömbölyded idomok, de a kemény tartozékok is lázba hoznak, s a legnagyobb szerelmem egy házas férfi volt. Az a kifejezés, hogy „megölne” gyengéd, sõt szeretetteljes lenne ahhoz képest, amit mûvelne velem.
Elsõ fiúként a családban kénytelen voltam apám nyomdokaiba lépni, s sebész lenni. Nem volt vele különösebb képen problémám, mindig is vonzottak az abszurd esetek. Bár volt néhány, amire inkább nem akartam visszaemlékezni, ahogy a paciens is igyekezett elméje legmélyére számûzni. Természetesen kötött a titoktartás, de néhányat elrettentés céljából szívesen elmeséltem. Név nélkül, egy doktorhoz illõ modorral: komolyan, mintha nem gondoltam volna az illetõrõl, hogy mekkora egy idióta…

******

Reggel nyolc óra körül értem haza. Benéztem még egy boltba, vettem ezt meg azt, hogy miután felkeltem legyen mit ennem. Tudtam fõzni, csak huszonnégy óra munka után nem volt hozzá se energiám se kedvem. A félkész ételek annyiban voltak jók, hogy csak bevágtam õket a sütõbe, leültem az asztalhoz, megittam egy kávét és készen is voltak.
Amint beléptem az ajtón egy nyávogás fogadott. A sziámi macskám, Hercegnõ várt a folyosón. Húgom mindig megszólt a macska kreatív neve miatt. Tõle „kaptam”, bár inkább úgy mondanám a nyakamba sózta. Az egyik expasija vette neki békülési ajándékként. A drága húgom azonban úgy döntött a megcsalás megbocsátásáért egy édes, sziámi kölyökcica se elég. Visszaadni nem lehetett, a pasinak se kellett így nálam kötött ki.
- Szia, Hercegnõm – köszöntem neki, miközben õ boldogan a lábamhoz dörgölõzött. – Chiyo adott neked enni, ugye? – vettem le a cipõmet, majd raktam fel a fogasra a kabátomat. Egyetlen feltétellel fogadtam el a kis bolyhost, ha a húgom átjár és megeteti. Szerencsére belement.
A táskámat leraktam a kanapéra, majd a fürdõszoba felé menet elkezdtem kigombolni az ingemet. Hercegnõ közben rendíthetetlenül követett, egészen addig, míg be nem zártam az orra elõtt a fürdõszoba ajtót. Lezuhanyoztam, felvettem egy bokszert és egy atlétát, majd elindultam a szobám felé. A cél az ágy volt, méghozzá este nyolcig. Vénember módjára felmásztam rá, nagy nehezen bejutottam a takaró alá, majd ahogy a fejem a párnát érte el is nyomott az álom. Hercegnõ kecsesen felugrott az ágyra, elhelyezkedett a lábamnál, majd õ is elszundított.

******

- Tudja doktor úr, sose értettem azt, hogy a sok szülõ miért lepõdik meg azon, ha innen kerül ki a gyereke. Mármint a sürgõségirõl. Ha egyszer nem törõdik vele, nem tudja mi van vele, végtére is, akár el is tûnhet! – Unottan meredtem magam elé, miközben az egyik korosodó nõvér monológját hallgattam a romlott társadalomról. – Bezzeg az én idõmben a szülõk foglalkoztak a gyerekeikkel, tudtak mindenrõl. Nem pedig jött a telefon, hogy a gyerek a sürgõsségin van, mert olyan részeg volt, hogy csinált magának egy hat öltéses fejsérülést!
- Tudom Sakura, tudom. Ez a mai romlott társadalom… - néztem a nõre, aki erre hevesen elkezdett bólogatni.
- Ahogy mondja doktor úr, ahogy mondja!
Elmerengtem azon, én hogy is nevelném a porontyomat, de nem sokáig. Nyílt a kórház ajtaja, s két srác jött be rajta. Az egyik a másik hóna alá nyúlva segítette társát, ugyanis a kis szöszinek a fél arca tiszta vér volt.
- K-kérem segítsenek! – szólalt meg az ép srác.
- Látja, hát errõl beszélek én! – sopánkodott Sakura.
Valahogy sikerült elkalauzolni a sérült srácot a kórteremig, miközben a társát alapos faggatózásra fogta Sakura. Elsõnek a szegény kölyköt akarta, de nem hagytam neki.
- Elsõnek ellátom, Sakura. Nem szeretném, ha elvérezne.
Vékony kis teste remegett az átélt sokktól, így jobbnak láttam társa példáját követni s a hóna alá karoltam. Úgy kapaszkodott belém, mintha az élete múlna rajtam, pedig már elsõ ránézésre megállapítottam, hogy csak egy fejsérülésrõl van szó. Segítettem neki leülni, de csak nem akart elengedni. Csak szorította a köpenyem ujját.
- Semmi baj, kölyök. Most már elengedhetsz.
- N-nem… - nyögte ki nagy nehezen.
- Ha nem engedsz el, nem tudlak ellátni. – Ez hatott. Nagy nehezen karcsú ujjai elengedtek. Ölébe ejtette mindkét kezét, mire én rögtön nekiláttam dolgomnak.
- Matoke Daiki vagyok. Nem tudom mit csináltál, de valljuk be, lehet nem is akarom. Legközelebb Halloweenkor játssz ilyet, mûvérrel.
- Elestem…
- Elestél? Így? – vigyorogtam. – Gratulálok hozzá. Mennyit ittál?
- Semennyit…
- Na, akkor meg még inkább gratulálok hozzá.
Letakarítottam a vért az arcáról, majd nekiestem a homlokán lévõ, hosszú vágás ellátásának. Nyolc öltéssel kellett összevarrnom. Kapott a kölyök fájdalomcsillapítót is, de olyan csendben tûrte az egészet, hogy legszívesebben megdicsértem volna. Végig csukva volt a szeme, egyedül akkor nyitotta ki, mikor végeztem.
- Kész vagy, kölyök.
Álmodozó, tengerkék szemek néztek mélyen az én szemeimbe.  A szívem kihagyott nem egyet, se kettõt. Szõke, borzos haj. Rózsaszín, szinte már nõi ajkak…
- Köszönöm, doktor úr. Nyoma marad majd? – nyúlt homlokához zavart, édes mosollyal az ajkán.
Sensei. A sensei fiatalon. A sensei húszévesen.
- N-nem… - hörögtem, hisz alig kaptam levegõt. Addig nem tûnt fel. Persze, hogy nem! A kölyök vérben úszott. Az egész arca! A szemei… a szemei… azok a szemek…
- De kár. Pedig akkor végre lett volna egy kis rosszfiús kisugárzásom is – ejtette vissza kezeit az ölébe, majd szélesen rám mosolygott. – Hálás vagyok.
Én pedig összezavarodott.
- Jaj, még be se mutatkoztam! Takanaga Akira vagyok.
„Takanaga… Takanaga… Takanaga sensei.” Sóhajtottam fel, majd gurultam hátrébb a székemmel. „Isten, Buddha, akárki is vagy odafent. Ne játszadozz velem.”