- Álmos vagy? 

Felém fordul, fátyolos szemeit rám emeli, látom, majd leragadnak a pillái.

- Csak egy kicsit.

- Aludjunk? 

- Nem, mert ezt a filmet vártad. Kibírom – hát persze, mindig a jól begyakorolt válasz. Azt hiszi, hogy mindig áldozatot hozok érte, de ez nem igaz. Ha tudná, mennyire önzõ vagyok, hogy magam mellett akarom tartani, mindegy mennyi ideje van itt a Földön, köztünk azt velem élje le.

Cirógatása közben igyekszem úgy tenni, mintha nem zavarna a hulló szálak tekeredése ujjperceim között. Mintha a bõre is nyirkosabb, melegebb lenne, mint elõtte volt, tenyerem bõrére simítva állapítom meg a nyilvánvalót, megint hõemelkedése van. Pillanatnyi boldogságot lop a szívembe, mennyire bújik érintésembe, pedig eleinte hú, de nem szívlelt. Elküldött a fenébe, hiszen elfogadta a testét felemésztõ betegséget úgy, ahogy volt, én mégsem tágítottam mellõle. Mazochista vagyok? Lehet. Hülye? Kétségtelen. Szerelmes? Õrülten. Felkönyököl, mert az átnedvesedett textil a testére tapadt, tényleg nem ártott volna alaposabban megszárítkoznom.

- Ideje lenne felöltöznöd.

- Úgy gondolod? – adom az ártatlant, de csak biccentést kapok.

- Holnap meddig dolgozol? – szemeim kedvtelve legeltetem a vetkõzésén a félig nyitva maradt ajtón át, tetszik a látvány, szeretem minden porcikáját, a gerince mentén kitüremkedõ csigolyák szinte átütik a bõrét, helyenként látszanak a bordái, de engem nem ez fog meg benne, felõlem akár kétszáz kilós kétajtós szekrény is lehetne, vagy tele bibircsókokkal, nem számít.

- Szokásos. Miért kérded? – lépek hozzá közelebb nesztelenül.

- Ellátogathatnánk a szüleidhez. Anyud hagyott neked egy üzenetet, el is felejtettem mondani. 

- Igen? -

- Valamirõl beszélni akar veled. Szerintem a korábban elkért receptrõl lesz szó, azzal nyúztad már egy ideje – kuncog fel.

- Igaz is, majd holnap rácsörgök – mosolygom anyám gondolatára, de ahogy a párom arcára nézek, szinte ledermedek. Megint kezdõdik, Õ nem látja, nem érzi, egészen addig, míg a karmazsin cseppek a bõrére nem csöppennek.

- Nahát – csodálkozik, mintha ez olyan meglepõ volna.

- Nahát?! – állok elébe, de rögtön. Gyengéden, mégis minden határozatlanságot nélkülözve húzom el arca elõl a kezeit, engem nem érdekel, hogy maszatos a vértõl, annyira nem ez a fontos.  

- Nincs baj – motyog maga elé, tudom, hogy érzi ilyenkor magát, beszennyezve, a vérében keringõ átkozott kór elérte, hogy kevesebbre tartsa magát, mint amennyit valóban is ér.

- Hajtsd le a fejed – sóhajtok megenyhülve.

Engedelmeskedik, míg én törülközõ után kutatok, találok is egyet, egy puha, bolyhosat, úgy terítem a vállára, mint hóviharban didergõ rászorultnak.

- Nagyon undorodsz most tõlem? 

- Hogy beszélhetsz ennyi ostobaságot? Néha már komolyan sikerül meggyõznöd arról, hogy mindezt te el is hiszed magadnak.

- Csak mert... – von vállat.- Nem szép. 

- Ha a szépségedért szeretnélek, az már régen rossz lenne –próbálok meg felnevetni, bevizezett zsebkendõt szorítok orrához.

- Nagyon köszönöm.

- Rendben leszel? 

- Csak fürödni szerettem volna.

- Azt lehet most egy kicsit halasztanod kellene – törékeny vállára simítok, a haragom nem ellene irányul, hanem a láthatatlan ellenségre, ami ellen nem küzdhetek. Nincs rá gyógyír, nincs sok remény, szívem vasmarokkal szorítja a félelem, mennyi idõ jutott még nekünk? Mennyi percet, órát, hetet, évet enged még nekünk a sorsunk? Közelebb húzom magamhoz, azt kívánom, bárcsak megoszthatnánk a testünket, hátha a kettõnk vére, ereje legyûrné a kórt. - Mit gondolsz, menthetõ még az esténk? -  vigyorog rám, de a vigyora színlelt, fél.

Megtörölgetem még vérrel színezett bõrét, a zsepit kidobom, a kezem megmosom, szokásos procedúra.

- Nincs semmi, ami elronthatná – ölelem magamhoz szorosan.- De… Conor... többet ne csinálj ilyet. A frászt hoztad rám.

- Úgy érted ne vérezzek össze mindent? 

- Igazad van, így kimondva hülyébben hangzik.

Végre felnevet, fejét csóválja szórakozottan.

- Ne feledd, szóban kimondva minden sokkal, de sokkal hülyébben hangzik, mint gondolatban. 

- Úgy látszik komolyabb eszközökhöz kell folyamodnom, hogy beleverjem abba a kemény koponyádba, hogy semmi, de semmi nem elég ahhoz, hogy eltántorítson mellõled. Ha te kérsz rá, még akkor sem mennék, megértetted? Olyan sok mindent végigcsináltunk már, ezt is végig fogjuk, vitának helye nincs. Te meg én, egyenlõ mi.

- Bár ilyen egyszerû lenne…

- Ha hiszel benne, az lesz – adok csókot puha ajkaira, amit mondtam, komolyan gondoltam, hat lóval sem lennének képesek elvonszolni mellõle.

- Fel nem tudom fogni, hogy lehetsz ennyire makacs öszvér – sóhajt bele a csókba.

- Ez nálunk családi vonás, nem tanultad még meg? Próbáld anyámat lebeszélni valamirõl, amirõl azt hiszi, az jó.

Felkuncog, pontosan ismeri anyámat, ha kidobják az ajtón, bemászik az ablakon.

- Akkor másképp fogalmazok… Miért ragaszkodsz hozzám ennyire?

- Mert te, Conor, olyan vagy, mint egy karambol.

- Micsoda? – pislog nagyokat.

- Vezetek az úton, kezem a kormányon, elõttem semmi, váratlanul BAMM, egy hatalmas csattanás, amint eloszlik a füst, meglátlak téged, a másik sofõrt, aki nekem rohant. Ha tetszik, ha nem, karamboloztunk, és most már az alkatrészemmé váltál.

- Mint a motor?

- Mint a motor.

- De, ha a motor elromlik, ki kell dobni.

- Ha a motor elromlik, megjavítom.

- És ha nem sikerül? Lecseréled egy idõ után…

- Ki mondta, hogy a karambol után tovább akartam vezetni? Lehet, hogy örökké ezzel a motorral a karosszériám alatt akarok élni. Ki tudja, mit hoz a holnap, nekem a most MOST van, veled.

- Szóval karamboloztunk – bólogat bölcsen. – És mi van, ha összetörtem valamidet?

- Azt hallottam kb. 500 csont van még a testben, szóval… van még elég.

Conor nem bírja tovább, tenyerébe fogja arcom és szenvedélyes csókban részesít, az ágyunk felé terelem, lábikrája neki ütközik a szélének, hátra hanyatlik, még a levegõben átpördítem magunkat, hogy én huppanjak a paplanon, Õ pedig rajtam. Nem éget bennünket a vágy, de nem is az hajt most, a lelkünk szomlyazik a másik közelségére, bõr simul a bõrre, ajak az ajakra, ilyenkor úgy érzem, mintha tényleg egy testté válnánk, még ölelés közben is túl messze van.

- Mmm, és milyen márka vagyok? – kapja fel a fejét.

- Amilyet csak akarsz.

- Lehetek BMW? Vagy Ferrari?

Mosolyogva bólogatok, tényleg az lehet, ami csak akar. Még percekig beszélgetünk csacskaságokról, hablatyolunk semmiségekrõl, de az álom hamarosan mindkettõnket magával ragad. A világért nem ismerném el Conornak, de éjjelente rengetegszer felébredek, van, hogy a szemem sem merem újra lehunyni, figyelem a légzését, az egyenletesen süllyedõ mellkast, látszólag minden rendben van én mégis… Félek újra elaludni, félek, hogy egyszer elhallgat…

Hajnalban csörög az óra, érzéketlenül belerondít az álmomba, morogva tapogatózom a sátán átka után, de Conor hamarabb találja meg nálam, kinyomja és hatalmasat ásít.

- A világért sem akarom kritizálni az ízlésed, de erre a harangzúgásra még a halott is felébred. Azt hiszem rájöttem, mi történt a The Walking Dead-ben, valaki megszólaltatta ezt a sírok között…

A nyilvánvaló képtelenséget hallva teljesen kizökkenek a morgásból, szemem hatalmasra kerekedik, aztán igazi, jóízû kacagás tör rám, percekig nem is bírom abbahagyni.

- Persze, majd pont az én ébresztõórámra… - vihogok, szemembõl a könnyeket törölgetem.

- Miért ne? Van olyan rossz, mint anyád tyúkcsipogása.

- Jaj, csak azt ne…

- Bár ez még mindig jobb, mint, amit elõtte választottál.

- Miért, az mi is volt? – erõltetem az agyam.

- A b*szó mókuska.

Újra kirobban belõlem a vihogás, az csak egyetlen egyszer volt, amikor a haverom elkérte a telefonom egy hívás erejéig, másnapi ébresztésnél vettük észre a váltást a farkas vonyításról a kéjenc mókuskáig.

- Tényleg. De már csak ma kellett elviselned ezt a borzalmas ébresztést, holnap szabadnapos vagyok, és már tudom is, mit csinálunk holnap.

- Ez olyan Phineas és Pherb mondat volt, kezdjek megijedni és mondani, hogy téves dátum szerepel a személyimen, még kiskorú vagyok?

- Azt te csak hiszed. Elviszlek valahova – mászom ki az ágyból egy puszit nyomba közben arcára.

- Hova?

- Majd megtudod. Három napunk lesz, és én meglepetéssel készültem.

Fáradtan esek haza egy hosszú mûszakból, most a szokásosnál is többen voltak a kávézóban, lerúgom magamról a cipõmet, jólesõ sóhajjal nyújtóztatom ki a zoknis lábamat, ám a zoknitól is gyorsan igyekszem megszabadulni. Nagyot nyújtózva beljebb lépek a lakásban, a nappali olyan, ahogy hagytam, kivéve a kanapén heverészõ alak, akit reggel még az ágyban tudtam. Csak reménykedem benne, hogy bement a délelõtti óráira, szeret tanulni és a régészet érdekli, ez segít neki átvészelni ezt az egészet. Azt akarom, hogy elvégezze a sulit, hogy a gyógyulás után azt csinálhassa, amit szeret.

Békésen hortyog, nincs szívem felébreszteni ezért csak eligazítom rajta a takarót. Minden izmom merõ görcs, egy frissítõ fürdõre vágyom. A fürdõajtót csendesen csukom be magam mögött, teletöltöm a kádat, merev mozdulatokkal szabadulok meg a ruháimtól, majd óvatosan belelépek a jó meleg vízbe. Most közel úgy érzem magam, mint egy orgazmus közben, fejem alá csavarok egy kis törölközõt, karjaim kirakom a peremre és lábaimmal hosszan elnyúlok. Tökéletes, hallani a víz halk morajlását a testem körül, a bojler zúgását, a csapból egy-egy vízcsepp szökik ki, nem zár rendesen. Oldalra döntöm a fejem és a telefonomért nyúlva a fülhallgatómat kaparintom meg. Egyik fül, másik fül, zene lejátszás. Ez maga a mennyország, becsukom a szemem és áztatom magam. Majdnem elalszom a kellemes lebegésben, a víz felhajtó ereje miatt nem érzem a nehéz végtagjaimat.

Két gyengéd kéz érintését érzem meg a vállaimon, de a szemimet nehéz felnyitni, nekem is csak résnyire sikerül. Conor hajol fölém, ajkán pajkos mosoly ül, gyakorlott kézmozdulatokkal kezdi el masszírozni a vállamat. Akaratlanul is felnyögök a lazító érzésre.

Kihúzza a füleimbõl a fülhallgatót és a telefonból is, a fürdõszobát betölti OMI – Hula Hoop címû száma.

- „Round and round your loving winds me up, Like a hula, hula hoop, hula, hula hoop, oh” –énekli az énekessel együtt.

Elvigyorogom, de csukott szemmel élvezem a hangját meg a masszázst. Húsz másodperc sem telik el, én is énekelni kezdem a szöveget. Ahogy lemegy a szám, kezdõdik a következõ, a Deorro & Chris Brown - Five More Hours.

Ezt már csak dúdolom, idõnként jólesõn felnyögve vagy hangosan sóhajtozva a masszírozó kezektõl. Egészen addig élvezkedem, míg a víz el nem hûlik, Conor átgyúrja a nyakam, a karjaim, a vállaim, én meg imádom érte. A telefon sorra játssza a kedvenc számaimat, Rudimental és Ed Sheeran – Lay it all on me címû számát viszont Conor háromszor is ismétlõre nyomja, nem véletlenül, mindketten imádjuk ezt a számot.

Mikor már aszalt szilvára hasonlít a bõröm, meg kell erõltetnem magam, hogy kimásszak az idõközben ellangyosodott vízbõl. Conor felém nyújt egy törülközõt, gyors üdvözlõ puszit kapok, aztán eltûnik a nappaliban. Aránylag szárazra dörgölöm magam, a derekamra csavarom a törülközõt és a mobilt nyomkodva megyek ki én is a párás levegõt magam mögött hagyva.

Conor végigfeküdt a kanapén, kényelmesen elnyújtózva. A konyhába megyek, összedobok egy laza kávét, hogy az esti sorozatot ki bírjam böjtölni, ami hamarosan kezdõdik. Éhes nem vagyok és az edények a mosogatón azt bizonyítják, hogy Conor is evett, helyes. A táskámból elõhalászom az ajándékomat és a hátam mögé rejtve a kanapéhoz sétálok.

- Mi jót csináltál ma? – kérdezem nyújtózva, a masszázs rengeteget segített.

- Ma? Semmit – von vállat. – Aludtam többnyire, ez a meleg front elálmosít.

- Az órákra bementél?

- Csak az egyikre, a fronttól megfájdult a fejem és már nem akartam végigülni úgy a következõt, hogy nem is tudok figyelni.

- Mit ettél? – érdeklõdöm közönyösen.

- Mmm… Igazából mindent és semmit. Úgy ettem volna valamit, aztán kitaláltam, hogy mégsem azt akarom, végül mindenbõl ettem egy kicsit.

Felnevetek a jól megkombinált válaszon.

- Majd kapsz valami édességet.

- Nem akarok nassolni… - fintorog, ám csak megjátssza, igazából látszik rajta, hogy nagyon is szeretne valami finomságot.

- Dehogynem – nyújtom az orra elé a kedvenc tábla csokoládéját. A szeme felcsillant és kikapja a kezembõl.

- Ha jobban belegondolok, mégiscsak akarok!

Röhögve emelem fel a lábait, majd csak miután leültem a kanapé másik sarkába, engedem le az ölembe. A másik kezemben sikeresen egyensúlyoztam eddig a kávéval.

- Mmm, imádom, köszi! – nyammogja hangosan. – De nem kellett volna.

- Visszavehetem – nyújtom ki a kezem érte, de Conor látványosan ijedtnek tetteti magát és messzire nyújtja a csokiját tõlem.

- Nem adom! – azért féloldalasan mosolyog. – De egy kockát kaphatsz…

- Vettem magamnak is, edd meg nyugodtan – kortyolok a kávéba.

- Miért kaptam? Valami különleges alkalom?

- A mennyei masszázsodért.

- De már elõbb megvetted a csokit, minthogy megmasszíroztalak volna – hitetlenkedik.

- Csak úgy, eszembe jutottál, és mivel jó fiú voltál, megjutalmaztalak.

- Hah! – horkan fel, aztán a TV felé fordul, de még mindig reklámok mennek. – Sok volt a vendég?

- Pfff… Rengeteg! – nyögök fel. – Nem tudom, mi volt ma, de sorba is álltak, nem volt szabad asztal!

- Feltételezem a háromnegyede nõnemû egyedekkel volt tele – sandít rám.

- Feltételezem, hogy a kérdésed arra vonatkozik, hogy flörtöltem-e valamelyikükkel, hogy aztán csokit hozzak neked bûnbánatképp?

- Ez is egy opció – bólint újabb kocka csokit tûntet el.

Mosolyogva csóválom a fejem.

- Nem flörtöltem egyikkel sem, azért meg kell hagyni, pár mosoly mennyi borravalót tud eredményezni. Ebbõl a borravalóból futott a csokidra is, aminek a grammját aranyban mérik.

- De olyan finom, marcipános, trüffeles és mmm… - szabadkozik, aztán felnevet. – Nyugi, csak ugratlak. A fõnököd biztos elégedett volt ma.

- Ha ez azt jelenti, hogy kicsit több fizut kapok, akkor igen, elégedett volt, ha minden napunk ilyen lenne! Sokkal több mindenre futná.

- Nézd a jó oldalát, lakbért nem kell fizetnünk, mert ez a tied – elveszi a kávésbögrémet és belekortyol, de úgy fintorog, mintha mérget inna.

- Hogy bírod meginni ezt a szirupot?

Szórakozottan forgatom meg a szemeim. El is kezdõdik az esti sorozat aktuális része, de az ismétlés alatt én fejben kalkulálok. Most még jól állunk, én akartam, hogy költözzünk össze, és eszemben sincs kipaterolni innen. Szívesen dolgozom, hogy õ tanulhasson meló terhe nélkül, de ha súlyosbodni fog a betegsége, akkor még több pénzt kell majd keresnem, viszont mellette is lennem kell majd. Igaz, a szülei is támogatják, anyám is ott van, szóval nem aggódom a dolgok miatt.

 Az elsõ reklám elõtt Conor testhelyzetet vált, immáron a lába helyett a fejét hajtja az ölembe, pontosabban a törülközõvel fedett combomra. Ujjaim a hajába siklanak és automatikusan cirógatni kezdem.

- Tessék?! – hangja már itt eltorzult a csalódottságtól s méregtõl. - Te most komolyan?! Azért törõdtél velem ennyit, mert hasonlítok rá igaz?! Te szemét! – Könnyei eleredtek, zokogott, miattam, mert nem bírtam számat befogni, mert… mert nem tudtam az újnak, vagyis neki esélyt adni. Felpattant, majd elviharzott, én meg csak ültem ott döbbenten, a szavait emésztve, s magamat vádolva. Oly nehezemre esett volna befogni a számat, most az egyszer? Igen, ugye? De ki tudja… Lehet így volt jó… így kellett lennie, mert… mert nem hiszem, hogy az apja emléke miatt tudtam volna szeretni Õt. Úgy sietett vissza, hogy apró lábait a földhöz csapta, csattogva. Dúlt s fúlt, ezernyi érzelem csillogott szemében s egyik sem volt kedvezõ számomra.   

- Takarodj innen és ha lehetséges mikor Ruráért megyek elõ se told a pofád, mert akkor már nem fogom vissza magam és ott mindenki elõtt verem be a képed. Ne törõdj a ruhával ami rajtad van, legalább lesz apámtól valamid – vágta hozzám a kegyetlen szavak mellett elázott ruháimat is. A karomra mart, úgy vezetett szinte ki, ahol már taxi várt. Szóval annyira még tartott, hogy nem küldött haza, gyalog. Ki is fizette, komolyan gondolta, hogy soha többé nem akar látni… nos… rajtam ez ne múljék. Eldöntöttem a kocsiban, hogy ez így lesz. Tényleg. Ha belehalok is.

******

Nem kerestem, ahogy ígértem. Másfél hete a látogatási idõben be sem néztem Rurához. Tudtam, hogy ott van… nem akartam kísérteni magamat. Alig aludtam, s egyre idegesebb s frusztráltabb lettem. A nõvérek menekülnek elõlem, a doktorok felvont szemöldökkel várják mibe kötök bele. Mert megteszem. Semmi nem jó, sehogy, csak az számít, hogy valamin kiélhessem keserûségemet. Hamar düh is csatlakozik ehhez az érzéshez, mérges is vagyok magamra s Akirára is. Miért nem tudta megérteni? Miért kellett úgy lereagálnia? Olyan nehéz volt felfogni…? 

Egészen így ment ez, míg egyik délután valamiféle csoda folyamán össze nem futottunk. Õ szaladt kifelé a kórházból, én meg siettem gyógyszerért a egyik flúgos öreglánynak. Rám emelte könnytõl csillogó szemeit, én pedig, nos, azt hiszem olyan szívfájdalmat még akkor sem éreztem, mikor kirakott a házából. Fájt neki, láttam rajta, csak úgy sietett kifelé. Egy pillanatra megálltam, s csak figyeltem utána. Biztos, hogy nem én szúrtam el mindent…? Oh… Biztosan én… Ettõl csak még rosszabbul éreztem magam. S ezért másnak is rosszabbul kellett…

Teltek a napok, nem történt igazán semmi érdekes. Otthon alig tudtam aludni, pakoltam, kitakarítottam. Így akadtam a kis névjegykártyára… forgattam a kezemben, megnéztem újra s újra. A cím az elmémbe égett, a név is. S beugrott az édes arc, a csóktól duzzadt ajkak, a kérlelõ, vágytól tüzes tekintet. Bûntudatom volt Nem tudtam… nem tudtam megtenni… De õ nem a sensei, sosem volt, soha nem is lesz az… õ meghalt.

Mordulva gyûrtem össze a kis papírt, majd folytattam tovább a takarítást. A cím mégis az elmémbe égett… láttam magam elõtt egész nap, akkor is mikor húgom átugrott s nógatni kezdett, mi bajom volt napok óta. Újra végig kellett hallgatnom mily csodás az õ drágája, s hogy biztos nekem is ez a bajom, szeretetre van szükségem, mert orvosként csakis beteg emberekkel találkozom… azt hiszem bizonyos szinten igaza is volt. Emellett én magam is darabokra hullottam a köreikben.

Miután húgom távozott, ledõltem pihenni, hátha segít valamelyest. Azonban hiába volt minden, csak feküdtem a sötét szobában, macskám a lábamhoz bújva dorombolt, én pedig a plafont bámultam. A szemeimet sem bírtam lecsukni. Nem tudtom honnan jött azaz ötlet, az a késztetés, hogy kimenõs ruhát rángassak magamra, leakasszam a kocsi kulcsot s elinduljak a vakvilágba. Nem tudtam otthon maradni, sehol nem volt már igazán jó. Egyszerûen csak le akartam lépni valahova, ahol egyedül lehetek, ahová a gondolataim se követnek.  Azonban hiába róttam a köröket a városban, nem lett jobb. Sõt. Rosszabb lett.

Utam abba a negyedbe vezetett, ahol szenvedéseim tárgya, pontosabban lénye is dolgozott. Hevesen vert a szívem, ahogy beparkoltam a több kis bár által közrefogott parkolóba. Doboltam a kormányon, a jövõ s elmenõ embereket s kocsikat figyeltem. Bizonyos szinten csak remélni mertem, hogy Akira aznap nem dolgozott. Ugyanis… nem tudtam elhajtani, szívem hevesen vert, agyamban merészebbnél merészebb ötletek cikáztak. Helyre kellett hoznom. Megõrjített az egész helyzet, s nem jó értelemben.

Hajnali kettõ körül lehetett az idõ, én pedig még mindig a parkolóban álltam a kocsimmal. Nem bírtam már benne ülni, így kiszálltam s hátamat nekivetve álldogáltam a hûvös éjszakában. Még egy óra volt az elsõ bárok zárásáig, de akadt olyan is, ami hajnali hatig volt nyitva. Aznap szabadnapos voltam, másnap pedig éjszakára kellett mennem, úgy voltam vele menni fog ez…  

Hisz ha nincs ott, nem dolgozik, nem jön ki, nem látom s vége. Soha többé nem keresem, õt is elfelejtem. A ruhákat kidobom. A nevet is kitörölöm az emlékezetembõl… Azonban ha kijön… s ha itt van…  Ajkamba haraptam eme gondolatra. Csábított, s hiába ment éveken át érzelmeim rejtegetése vágytam végre arra, hogy megnyithassam a csapokat lelkemben. Annyiszor nem mertem kockáztatni… mi lenne ha egyszer végre mernék?

Eme gondolatok s vívódások közepette figyeltem fel egy kecses alakra. Ahogy elhaladt az egyik jobban kivilágított kirakat elõtt, megvilágította arcát. Rögtön felismertem, Akira volt az. Nem is gondolkodtam,  csak arrébb sétáltam, ahogy megindult felém. Legalábbis ezt hittem, Akira azonban nagyon is a gondolataiba volt mélyülve… míg gyengéden a kocsimnak nem nyomtam átölelve. Biztosan megijedt, azonban nem hagytam idõt neki arra, hogy ennek hangot is adjon. Rögtön ajkaira hajoltam, hogy újra megkóstolhassam õket. Hiányoztak, szomjaztam csókjára.

Visszacsókolt, s nekem több se kellet. Ruhán keresztül simogattam kecses alakját, derekára markoltam s jobban magamhoz húztam. Imádtam, hogy olyan vékony, mégis a feneke formásan gömbölyded. A hátsó ajtót sikerült kinyitnom valahogy, sõt, be is löktem rajta. Utána másztam, nem tudtam akkor senki és semmi mással törõdni, csak a hátsó ülésemen kuporgó fiúval, aki boldogan ölelte nyakamat. Lerángattam róla kabátját, hogy jobban érhessem mellkasát, közben õ sem tétlenkedett. Szinte letépte rólam az inget, ami ráébresztett arra, hogy ezt nem a kocsimban kéne folytatni, egy nyílt parkolóban…

- Majd otthon – mosolyogtam rá. Vágytól elködösült tekintettel nézett rám, én pedig lassan kimásztam, rázártam az ajtót, s izgalomtól remegõ lábakkal beszálltam a volán mögé. Ennek így kellett lennie, éreztem, s nem csak a gatyámban…

Míg elindultam Akira elõremászott az anyósülésre. Azt hittem ott fog maradni, mármint ott fog ülni… aztán az ügyes kis mancsai máris a nadrágomat bontották, alsómat húzták és nyelve csalafintán simított rám. Egyik kezemmel a fejéhez nyúltam, de pontosan a sima tincsekbe fúrtam ujjaimat. Nem tudtam volna abban a fene ette helyzetben még lerugdosni se magamról, így inkább rátapostam a gázra, hogy ne legyen annak az észvesztõ helyzetnek csúfos vége…

Azonban szerencsésen megérkezünk a lakásom elõtti parkolóba. Akira addigra már a kezét is becsúsztatta a kis résen, s hozzáértõ kezekkel s szájjal kényeztetett. Nem is tudom hogy bírtam ki – talán a forgalomra való koncentrálás segített egy kormányt félrerántó orgazmus elkerülésében -, de egy biztos volt, hogy nem a kocsiban akartam elõször elmenni. Amint megálltunk Akira még szívott rajtam egy aprót, majd csábos mosollyal az ajkán felült az anyósülésre.

- Ezt úgy veszem… hogy… - nyeltem nagyokat, míg próbáltam a szavakat összerakni a fejemben. – Nem igazán haragszol… - Nagyot sóhajtva fészkelõdött kicsit az ülésen, majd ködös tekintettel végigmért. Keze megindult a kibontott nadrágom felé, s rám markolt. Felmordultam, s úgy néztem rá, hisz ez nem minõsült válasznak.

- Elõtte vagy utána beszéljük meg? S itt a kocsiban? – kérdezte, én pedig teljesen biztos voltam abban, hogy ez a megbeszélés dolog nem szó szerint volt érthetõ… õ határozottan megbaszélni akarta velem a dolgokat, amit a fiatal korához mérten nem is csodáltam. Nagyot nyelve szusszantam fel, majd állítottam le a kocsit. Erre elengedett, ami nem is tudom hogy jó vagy rossz dolognak fogtam fel… lehet mindkettõnek.

- Menjünk fel s ott folytatjuk – feleltem végül, mire õ széles mosollyal az ajkán pattant ki a kocsiból. Én még gyorsan helyreráztam a nadrágomat, s csak utána követtem. Virgonc fény csillogott szemében a vágyé mellett. Szórakoztatta a helyzet, s õszintén, engem is. Soha olyan felszabadult nem volt még… soha.

Mutattam merre menjen, õ pedig mosolyogva követett. Ingem aljába kapaszkodott, párszor fejét cicásan a hátamhoz dörgölte. Kész csodának tartottam, hogy nem bukkant fel senki se, hiába volt lassan hajnali fél három. Mielõtt kinyitottam volna a lakásom ajtaját lehajoltam Akirához, aki türelmetlenül csillogó szemekkel nézett a félhomályban.

- Biztos vagy benne? – kérdeztem, mire õ átkarolta a nyakamat s mélyen a szemembe nézett.

- Nem, de majd utána megbeszéljük – nyomtam meg az utána szót sejtelmesen, mire én nagyot sóhajtva lenyomtam a kilincset a szabad kezemmel. Nem kellett neki több, szinte benyomott az ajtón, persze mentem én magamtól is, de oly hévvel tapadt rám, sõt, az ajkaimra is, hogy a lélekjelenlétem addig terjedt, bezárjam a magunk mögött a bejáratot.

Levettük a cipõt a zoknival, betereltem a szobámba, majd nekiestem levetkõztetni. Elsõnek a pulcsit s a pólót vettem le róla, hogy vékony, dekellõen izmos mellkasán zongorázhassak végig ujjaimmal. Sóhajtozva hagyta, elégedetten mosolygott, miközben már a nadrágját bontogatta. Mikor lekerült róla minden, nem hagyta hogy megcsodáljam, az ágyhoz terelt, amire kiéhezetten rálökött s rögtön lovagló ülésben rám telepedett.

- Ugye nem feküdt le az apámmal? – szegezte hirtelen nekem a kérdést, míg az ingemet gombolgatta. Cseppet sem úgy tûnt, mintha vádaskodni akart volna, mégis lelombozóan ért a kérdése. Pedig olyan lélegzetelállító volt, ahogy meztelenül ült rajtam…

- N-nem… persze hogy nem – morogtam, mire õ kissé megemelkedett, a szemüvegem orrnyerge alá nyúlva levette rólam s óvatosan az ágy mellett lévõ éjjeliszekrényre rakta. – A tanárom volt. Semmi több… felesége volt…az anyád… és… - magyarázkodtam, míg õ nagyot sóhajtva gombolta ki az utolsó gombot.

- Jó, jó… magyarul plátói szerelem volt, nem tudtál róla igazán semmit. Engem viszont kívánsz – dorombolta, míg a bizonyítékra markolt, nadrágon keresztül -, követsz s koslatsz utánam… többet jelentek neked, mint apám bármikor. Azonban nagyon de nagyon csúnyán átejtettél az elején…

- S-sajnálom…- hörögtem, míg õ tíz kicsi ujjbeggyel simogatta meztelen mellkasomat. Így szabadított meg az ingtõl: teljesen lesimogatta rólam.

- Elnézem doki, de csak akkor ha – hajolt közelebb, majd az utolsó szavakat halkan a fülembe suttogta, de úgy, hogy azok a csóktól duzzadt gyönyörûségek még súrolják és hallószervemet – igazán az égig dug ma újra s újra… majd holnap is, utána is és utána is…

Nekem sem kellett több. Magam alá gyûrtem, s míg segített levenni a nadrágomat s alsómat, megkóstolgattam nyakát s mellkasát, megszívogattam kemény mellbimbóit… s végül apró csókokat hintettem alhasára. Akartam, tagadni sem tudtam vagy akartam volna. Ott volt velem, a házamban az ágyamban, méghozzá alattam… s felkínált egy lehetõséget, hogy helyrehozzak mindent. Én pedig megragadtam. Ahogy a merevedõ vesszõjét is egy kis kényeztetésre.

- Addig foglak Akira az ágyba döngölni, míg a szomszédok meg nem tanulják a nevemet a te szádból – vigyorogtam rá, míg õ nagyokat nyögve kapaszkodott a hátamba. Úgy tûnt egy kis masszírozás máris kezes báránnyá tette, méghozzá egy kéjtõl vergõdõvé. S még bele sem kezdtem igazán…

Már lassan egy és fél hete annak, hogy nálam volt. Azóta Rurát sem láttam így úgy döntöttem, bemegyek. Intettem Sakurának de elég morcos volt így elég hamar leléptem. Benyitva a szobába kedves barátom éppen nyöszörgött. Felvont szemöldökkel néztem bosszúst tekintetébe.

-Ne nézz így! Megöl az unalom és a seggemet is kockásra feküdtem! - halvány mosolyra futotta csak az erõmbõl. Mellette lévõ székre leüllve hallgattam a panaszáradatot Sakurarol, a vacak kajáról és az ágy minõsíthetetlen nyikorgása miatti alváshiányról.
-Akira, mi van a dokiddal? - hirtelen áll meg bennem az ütõ, kezem ökölbe szorul és ajkaim is pengevékonnyá szorulnak össze. Azóta kerülöm még ezt a szót is...
-Miért?... Mi lenne..? - összeszorított ajkaim közül préselem ki a szavakat de igen csak nehezemre esik beszélni róla.
-Elég rosszkedvû a doki, eléggé maga alatt van, sokszor csak kóvályog a folyosón ok nélkül vagy csak maga elé mered. Ráadásul már arra sem figyel fel ha flörtölök vele, inkább arra ha megemlítelek. Szakítottatok?
-Soha... ismétlem... Soha nem jártunk! De ne haragudj, elkések a munkából. Szia Rura majd ha kiengednek érted jövök... Kezd kialakulni a kórház fóbiám...- kifelé menet találkozok Daikival, lefagyva meredek rá, érzem szemeim kezdenek megint megtelni könnyel de inkább elfordítom a fejemet és kiiramodok a kórházból. A fenébe! Még mindig hevesen ver a szívem ha meglátom, ha rágondolok... Miért versz hevesen szívem?! Miért?! Bukómat felcsatolva indítom a motort és indulok a munkába. Nehéz úgy tenni, mintha minden rendben lenne és nem tört volna össze a szívem. De mindenrõl õ jut eszembe, pedig nem is ismerjük rég óta egymást... Érzem, hogy zsebemben remeg a telefonom, így félreállva nézem meg. Ismeretlen szám így kinyomom és haladok tovább. Soha nem veszek fel olyan számot amit nem ismerek, hiszen lehet hogy az egyik vendég valahogy megszerezte a számot és hívogat, könyörög, esedezik egy reménybeli randira és biztos benne, hogy õ lesz életem nagy szerelme! Röhejes elgondolás. Legszívesebben visszamennék Daikohoz és beleverném abba a sexy fejébe, hogy egy halottat szeretni ennyi év után csak a szerelem illúziója... Folyton felrémlenek azok a gyönyörû zöld szemek, fõleg mikor viharos zöld lesz a vágytól... már megint felizgultam pusztán az emléktõl... Hazaérve drága cicusom panaszosan nyávogva karmolgatja a nadrágom szárát, Neki is hiányzik... Nem tudom mi van abban a férfiban de nem csak engem vett le a lábamról hanem a cicámat is... szörnyû! A hét többi részében próbáltam összekapni magam és telefonon kapcsolatot tartani gyengélkedõ barátommal aki szerint dokika egyre levertebb és ingerültebb, attól képes idegrohamot kapni, ha a tû nem úgy áll a fecskendõben mint ahogy szerinte kellene. Rura szerint súlyos Akira hiányban szenved mire én letettem a telefont egy szép káromkodással megspékelve. El akarom felejteni azt a félisten dokit... Igen... de mi van akkor ha ezt pont az a személy nem hagyja?! Éppen a mûszakom végén botorkáltam ki a parkolóhoz mikor két erõs kar hátulról átölelve nyomott egy kocsihoz és megfordítva tapadt az ajkaimra. Az illatot egybõl felismerem, hogyne ismerném fel?! Daiki... mit akarsz?! Ajkaimra nyalva és finoman fogai közé harapva kér bebocsájtást ajkaim közé és én nem tudok ennek a finom becézgetésnek ellenállni. Olyan finom a csókja, akár a harmatos barack. Teljesen odavagyok a csókjáért, szinte faljuk egymás ajkait, kezeinkkel egymás testét simogatjuk, markolásszuk. Szinte már minden egyes tagom reszket mikor a kocsi ajtaját kinyitva lök be engem és vetõdik rám õ is és a kabátomat leszaggatva csókol meg újra. Ezzel a vadsággal szinte eszemet vesztve tépem én le róla az inget, amit mosolyogva állit meg.
-Majd otthon. - szûkszavú mint mindig, de az a mély vággyal teli bariton... Ohh mamám képes lennék csak a hangjától elsülni. Gyors beül a volán mögé és azonnal indulunk is, de nem tudom türtõztetni magam! Az anyósülésre mászva szabadítom ki kis barátját fogságából és nyelvemmel kezdem kényeztetni, nem úszod meg a büntetést dokikám. Hatalmasat nyikkanva fogja meg a fejem és próbál a vezetésre koncentrálni, de ajkaim és nyelvem játéka és az izgató cuppogó hangok biztos majd meg õrjítik. A gázra taposva siet még jobban, valószínûleg hozzá mert én nagyon nem erre lakok.

Boldog V-dayt! :D


Egész este a csókon járt az agyam. A senseit sose… sose csókoltam meg, de… nem is tudom milyennek képzeltem. Sokszor kérleltem egy felsõbb erõt, hogy csak egyszer csókolhassam meg, egyetlen egyszer, mert az elég lesz nekem. Erre, a mûszak hátralevõ részében mindig õ járt a fejemben, akármit is csináltam. Sakura nem érdeklõdött semmi felõl, szerintem fel se tûnt neki.  Egyedül az a kis esti alvás segített. A huszonnégy órázás kicsinált, de ez volt. Amúgy meg szerettem a munkámat.

Másnap Akira nem tûnt fel. Az egyik kollégával mentem az öltözõbe, s úgy voltam vele, jobb is lesz így. A köpenyemet a vállfára raktam, majd be a szekrénybe. Cipõ és nadrágváltás, majd mikor már a kocsi kulcsért nyúltam volna, valaki a nyakamba csimpaszkodott. Ahogy megcsapott az ismerõs illat, felsóhajtottam.

- Nem fél Doktor Úr, hogy valaki esetleg hátba támadja? – duruzsolta.

- Nem – vágtam rá nemes egyszerûséggel.

- Jégtündér ebédelt Daiki-san?

- Nem, ma még alapvetõen nem ettem, Akira nincs túl késõn már? – próbálkoztam elhessegetni, de úgy tûnt nagyon hajthatatlan volt.

- Megígértem, hogy maga elé jövök ma.  – Már nyitottam volna a számat, hogy nekem ilyen nem rémlik, de õ csak folytatta. - Mivel ma nem evett, elviszem vacsorázni... mondjuk nálam? Finom spagettit tudok csinálni! Édes apám receptje! Még régebben megtaláltam a szakács könyvét és ma már mesteri fokozaton mûvelem. Na kövessen! – Ragadott kézen, én pedig a hosszú meló után nem voltam olyan erõben, hogy ellenkezzek. Se fizikailag, se szellemileg.

Mire észbe kaptam már egy bukósisakkal a fejemmel ültem Akira mögött. Próbáltam tiltakozni, de olyan erõszakos egy kölyök, hogy nem is ismertem rá. Nem mondanám, hogy túlságosan élveztem a kis kiruccanást, fõleg hogy az esõ is eleredt. Mikor a házhoz értünk Akira betessékelt az ajtón. Az elsõ dolog, ami feltûnik, az a tömény illat. Nem is csodálkozom, hiszen ott élt.

Egy cica terpeszkedett a folyosón, majd lassan, komótosan megindult felénk. Nem mozdultam semerre, õ azonban határozottan célba vett. A lábamhoz dörgölõzött, majd a mellsõ két mancsával elkezdte a zokniba bújtatott lábujjaimat nyomkodni. Nem megijedek, hanem inkább furcsán érint a dolog. A saját macskám nem csinál ilyet.

- Érezze otthon magát Daiki-san, nézzen nyugodtan körbe. A vizes ruháit nyugodtan lecserélheti. A fekete szekrényben találja a ruháimat, de ha egyik sem jó, akkor a fehérbe még megvannak édesapám ruhái. Azok kicsit nagyobbak, mint amiket én hordok – hiába mondott mindent így el, én csak egyhelyben toporogtam. Ezt… õ sem várhatta el tõlem. A sensei ruháiban… én…

Kézen ragad, újra, majd a szobája felé vezet. Ég a pofám, szerencsére nem tûnik fel neki, egy zöld törölközõt nyom a kezembe, s végül egyedül hagy. Egy kis bambulás után a fehér szekrényhez lépek. Mikor kinyitom nem az ismerõs illat csap meg. Akira és a sensei illata együtt. Persze… a sensei nagyon rég nem vette fel õket.

Nincs túl sok ruha, az ingek közül párat felismerek. Az egyik az a borzasztó sárga-narancscsíkos, amiben még bolondabbnak tûnt. Imádtam. Csak éppen nem lenne rám jó, ugyanis a sensei sokkal vékonyabb volt, mint akkoriban én. A nadrágjai számát is megnéztem, de azok jónak tûntek. Kihúztam egyet, majd a következõ szekrényhez lépve, kelletlenül bár, de benyúltam. Nem tököltem ott sokáig, egyszerûen kihúztam a legfelsõ pólót, majd siettem is a fürdõbe.

Nem zuhanyoztam le, csak levettem a vizes ruháimat, így a zoknimat is. A nadrág könnyedén rám jött, azonban a pólóval gondom akadt. Olyan… nem is tudom milyennek hatott rajtam… Azonban nem volt képem másikat kivenni, meg a macska is le nem akart rólam szállni. Dörgölõzött a lábamhoz, halkan nyávogott nekem. A vizes ruháimat kiteregettem, majd elindultam a konyha felé. Akira már ott sürgölõdött, az asztalt terítette. Mikor meglátott szemei boldogan csillantak, majd akár egy kis pillangó odaröppent hozzám, s gyengéden megcsókolt.

Nem tudtam ellenállni. Megigézett. Az asztalhoz ültetett, hogy várjak egy kicsit. Közben végig csacsogott, amitõl érthetetlen módon hevesebben vert a szívem. Kis kötényke is volt rajta, a derekánál megkötve. Engem azonban teljesen más érdekelt. Fara csak úgy gömbölyödött a nadrág alatt, s biztos voltam benne, hogy harapnivalónak bizonyulhatott. Egy szót sem szóltam, csak õt figyeltem. S tudta. Tudta jól, hogy beindította bennem az állatot, ami minden igyekezetem ellenére fel akarta falni.

- Sajtot kérsz hozzá? – suttogta a fülembe, mire én lassan felé fordulva gyengéden ajkammal ajkára martam. Nem volt ez csók, csak egy kis incselkedés.

- Jó sokat – feleltem, mire félig lehunyt pillákkal rám mosolygott. Ha ennyire játszani akart, belementem. Bár jól tudtam hol van a határ, a sensei házában nem akartam semmi sem csinálni. Lehet akkor nem bántam volna, de pár nap elteltével úgy mardosta volna a szívemet, mint egy méreg.

- Tessék Daiki-san – duruzsolta, majd rakta elém a tányért. Magának is hozott, majd leült velem szemben. – Remélem ízleni fog.

- Biztos vagyok benne – feleltem. – Jó étvágyat, Akira!

- Meg lesz – suttogta, amitõl libabõrös lettem, majd szélesen elmosolyodott. – Neked is jó étvágyat!

A továbbiakban nem váltottunk túl sok szót. Én is és õ is a vacsorájára koncentrált. Én legalábbis így voltam vele. Õ azonban pár falat után újra nekiesett a csacsogásnak.

- Köszönöm, hogy segítettél Rurán. Bent voltam ma nála, és azt mondta, adjak át valamit.

- Mi lenne az? – érdeklõdtem. – Tényleg nagyon finom.

- Köszönöm! – mosolyodott el újra, majd folytatta a csevejt. – Nos, a tõle jól elvált alpárisággal jött. Azt mondta, ha a szeretnéd, szívesen meghálálná a segítséget egy kis… extrával – dünnyögte, mire én pislogtam rá. – De azt mondtam neki, ezt felejtse el! Hiszen Daiki-san az…

- Igen? – érdeklõdtem, mire szemeiben határozott fény csillant.

- Daiki-sanhoz senki más nem érhet rajtam kívül – jelentette ki. Meg kellett volna lepõdnöm, vagy botránkoznom… de maga a tény, hogy az én elnyomott rajongásom viszonzásra került, oly szinten boldoggá tett, hogy csak mosolyogni tudtam a kijelentésén.

- Így van – helyeseltem, mire benne rekedt a levegõ. A döbbenetet hamar felváltotta a boldogság, az öröm, majd jobbját ajkai elé téve vigyorgott.

- Akkor itt maradsz ma estére? – érdeklõdött halovány pírral orcáján.

- Nem jó ötlet.

- Mert az lenne, amit akarok? – incselkedett.

- Mert nem jó ötlet – ismételtem meg, mire hirtelen felállt és máris mellettem guggolt.

- Talán nem kedvelsz? – vizslatott kiskutyaszemekkel. – Esetleg túl gyerekes vagyok?

- Errõl szó sincs… - morogtam, míg õ két kezével a combomra simított.

- Akkor mi baj van?

- Ismertem apádat. És így… így nem tartom jó ötletnek ezt, Akira – böktem ki végül, mire lehajtotta a fejét, lassan az ölembe.

- Értem…

- Sajnálom, de ezt a távolságot be kell tartanunk – túrtam tincseibe, mire felsóhajtott. – A saját érdekünkben is. Nem hinném, hogy bölcs döntés lenne nekünk… nagyon közel… kerülni.

- Fél attól, hogy megtudják a munkahelyén egy kissrácot dönget? – dünnyögte, mire én kicsit jobban kihúztam magamat a széken.

- Nos… Nem mondanám. Titokban lehet azt tartani, nem tartozik mindenkire – dünnyögtem.

- Akkor… - emelte feljebb fejét, pontosan az ágyékomig – Mi is a baj? – suttogta, majd a nadrágon keresztül látványos csókot nyomott rám. A szemeim kétszer akkorák lettek, míg õ töretlen lelkesedéssel csókolta a nadrágom kidudorodó részét. – Kérlek… Bele pusztulok. Kérlek… - pihegte, miközben lassan már bemászott a két lábam közé. – Nagyon kívánlak, Daiki! - Kis kacsóival a combomat simogatta, míg én próbáltam összeszedni az önuralmamat. De így… szinte lehetetlen volt. Azonban egy határozott, tiszta pillanatom alkalmával a hajába túrtam, s talán kicsit agresszívan toltam el fejét ágyékomtól.

- Nem lehet! – pihegtem. – Értsd már meg, hogy nem bírnék utána a szemedbe nézni! – fakadtam ki. – Az apád emlékét nem bírnám bemocskolni. Akár mennyire is akarlak, ezt figyelembe kell vennem, az ég áldjon meg!

- Miért fontos ennyire a halott apám?! Én itt vagyok! – markolt combjaimba.

- Mert szerettem! – hajoltam le hozzá. Hangomban kétségbeesés, fájdalom szorult. Kiböktem. Õ volt az elsõ, akinek kiböktem. – Mert szerettem… - suttogtam.

-Tartsa a frontot, Sakura. Megnézem ennek itt nincs a baja –karomat megfogva kezdett maga után vonszolni, akár egy rongybabát. Nem tudnám megmondani miért, de az eddig zsibongó gondolatok és a maró bûntudat kicsit csökkent.

- Daiki-san…! Ez fáj! - Kinyitva az egyik termen bependerített, mint ha súlyom sem lett volna. Az ajtónak dõlve fszemeit lecsukva lihegett, akár ha maratont futott volna. Ha nem aggódnék ennyire veszettül Ruráért biztosan nyálamat csorgatva nézném a reakcióit, de tõle ez nagyon szokatlan. Lehet beteg?




- Daiki-san? Mi baj van?- puha, selymes arcát magam felé húztam, hogy csodás szemeibe tudjak nézni.

- Megijesztettél – Neki is csak bajt okozok. Miért teszem ezt mindig?

- Sajnálom. Nem akartam megijeszteni – el akartam engedni és ellépni a bûvkörébõl de a kezem után kapva kicsit megszorította azt, olyan jól esõ érzés ragadott magával.

- Minden rendben van? Te nem sérültél meg? Nem fáj sehol se? Biztos?

- Egyedül Rura sérült meg, mert leesett a motorról. Nekem semmi bajom nem esett.

- Mintha említett volna valami hasonlót a mentõs…

- D-Daiki-san… Én… Én nagyon megijedtem Ugye nincs... nincs a Ru-Rurának semmi b-baja?

- Keményfejû kölyök. Karja bánta, eltörte. Meg az orra.

- U-ugye nem csak m-meg-megnyugtatni a-akar? Ugye ne-nem halt m-meg? .

- Ne légy ostoba, Akira. Rurának nem esett semmi komoly baja, ahogy már azt említettem az elõbb. Nyugodj meg szépen, nem lesz semmi baj – fülembe suttogva minden egyes eddigi kételyemet, félelmemet elötölte, akár egy angyal. Az én angyalom. Az én csodás sármos angyalom. Minden egyes könnycseppel az ölelésében, a szívemet összeszorító érzés is engedett. Mint ha megtaláltam volna a helyem. De nem maradhatok örökre ezek között a akrok között. Pedig milyen nagyszerû lenne. Szinte emberfeletti erõmbe került ellépni tõle. Ajkaimon halvány mosolyal adtam szájára apró puszit, hálám jeléül, meg sját önzésem miatt is. Bele szerettem ebbe a férfiba. Olyan érzés mellette, mint ha mindig is ismertem volna.
- Köszönöm… - be sem fejezhettem a mondatot, mert éhes ajkak forrasztották belém a szavaimat. Elsõ meglepetésbõl felocsudva martam vissza ajkaira. Olyan észvesztõen finom volt, hogy elmondani szinte lehetetlen lenne. Nyelvével szált harba az enyémmel, fogaival marta ajkaimat és én is martam az övéit. Ez a csók egyszerûen fenomenális volt. Melengette a lelkemet, de a testemet is ösztönözte, követelt tõle még többet s többet. Hajába túrva vontam magamhoz még közelebb. Ó azok a selymes fürtök! Egyszerûen imádom! Orrom tele lett finom illatával, ujjaim bõrének puhaságával.

- Akira… Akira…

- Még egy kicsit… Csak egy kicsit –szinte könyörögtem neki a folytatásért, csak még egy kis csókocskát, olyan... annyira finom ajkaiért.

- Rurát ma nem tudod most megnézni. Haza kell menned…

- Nem visz haza?

- Nem, mert az lenne belõle, amit annyira akarsz


- Nem akarja?

- Dolgozom

- Vagyis akarja… Holnap nyilván nem lesz szolgálatban Ma éjszakás volt. Akkor rákövetkezõ nap?

- Délutános leszek

- Bejövök Rurához. Magát is meglesem majd. Még egyet kaphatok búcsúzóul…? – egy egyszerû puszival lerendezett! Felháborító!. – Csókot!

- Menjél hazafelé – Apró lökésekkel tólt az ajtó felé, kint elégedetten akartam annak az idegesítõ nõvérnek a képébe vigyorogni, de inkább elhalasztottam. Benéztem az addigra már ellátott Rurához, beszéltünk pár szót de elég hamar kitessékeltek onnan. Mondhatom csodálatos az a kedvesség ami körülveszi azt a nõt. Legszívesebben a fürdõ kacsámmal dobáltam volna. Kiérve fejemre kaptam a bukósisakot majd még az ablakban álló dokimnak küldtem egy csókot és mentem dolgozni. Szinte le sem tudtam magamról pajszerozni a nõket, pultosom szerint áradt ma belõlem a teszetoszóteron és a csókoktól duzzadt ajkaim is rátehettek egy lapáttal. Egybõl boldogabb lettem, hisz fejemet elárasztották az emlékek, Daiki illata, bõrének tapintása, csókjának forrósága, hajának selymessége. Hazaérve megsimiztem drága kiscicámat Mr.Catet, igen nevet váltott néha olyan kis gonosz tud lenni, mint a mesében lévõ. Csak az én cicám jóóóó szõrös és imád bújni jobb napjain. Ma éppenséggel jó volt neki, elém futott üdvözölve nyávogott nekem párat, gondolom ledorombolt mert késõn érkeztem haza. Felkapva, bocsánatot kérve simogattam meg okos buksiját, majd adtam neki egy kis májas cica hamit. Teljességgel elkényeztetem igaz? De nekem olyan mint ha az én kis porontyom lenne. A párnájára lerakva kezdtem el vetkõzni és a fürdõ felé indulni. A zuhany alatt eddig is félkemény vágyam nem hagyta nyugodni gondolataim folyamát, folyton visszaterelt oda ahol magához rántva mar ajkaimra. Annyira finom volt. Annyira búja. Egyszerûen isteni. Valahogy így tudnám elképzelni egy görög isten csókját. Talán Aphrodité egyik fia csókjának lehet ilyen méz édes íze, mint Daikié. Mellkasomon végigsimitva fogtam már meredezõ falloszomra. Teljesen pipacsvörösen vertem ki magamnak a fürdõben, majd még vörösebben feküdtem le az ágyamba. Másnap este lopóztam be Rurához, jóval a látogatási idõ után. Kilenc óra után lehetett az idõ. Így nagyon halkan beszélgettünk, átadtam neki a többiek jókívánságait. Halkan csuktam be magam mögött az ajtót és még pont láttam Daikit bemenni az egyik szobába. Utána lopoztam és a hangokból kiderült, hogy ez az orvosi öltözõ és már éppen öltözik, mert megy haza. Kollégája kilépett az ajtón, addig az egyik kocsi mögött megbújva lapultam, majd miután elment a még résnyire nyitott ajtón belopóztam és hátulról átöleltem a kedvenc doktorkámat.

- Nem fél Doktor Úr, hogy valaki esetleg hátba támadja?

-Nem

- Jégtündér ebédelt Daiki-san?

- Nem, ma még alapvetõen nem ettem, Akira nincs túl késõn már?

- Megigértem, hogy maga elé jövök ma. Mivel ma nem evett, elviszem vacsorázni... mondjuk nálam? Finom spagettit tudok csinálni! Édes apám receptje! Még régebben megtaláltam a szakács könyvét és ma már mesteri fokozaton mûvelem. Na kövessen! - kezénél fogva rángatom magammal Sakura-sannal nem is foglalkozva. Motorom ülése alól kivéve a pót bukósisakot teszem a fejére, éppen tiltakozna mikor gyorsan felpattanva az ülésre indítok is. Az út felénél elkezdett szakadni az esõ, így kicsit gyorsabban kezdtem el haladni hazafelé. Szüleimtõl örökölt házban élek. Nagyon szeretem. Mindent ugyanúgy hagytam, ahogy régen volt. Egyedül a cicám holmijai hoztak egy kis változást. Meg az illat lett más, az én illatom lengi be a ház. Legalábbis Rura szerint mindenhol engem lehet érezni. Mr.Cat ahogy meghallja a mozgolódást egybõl jön üdvözölni. Daiki az aztónál áll dermedten, majd mikor Cat szeretetteljesen elkezdi dögönyözni zokniba bujtatott lábát, kissé megijed. Jót kuncogva nézem a jelenetet.

-Érezze otthon magát Daiki-san, nézzen nyugodtan körbe. A vizes ruháit nyugodtan lecserélheti. A fekete szekrényben találja a ruháimat, de ha egyik sem jó, akkor a fehérbe még megvannak édesapám ruhái. Azok kicsit nagyobbak, mint amiket én hordok. - csak tétován toporog ezért nevetve fogom meg kezét majd a szobámba vezetem, az egyik szekrénybõl kiveszek egy sötét zöld törölközõt, hogy ha akar meg is fürödhet. Magár hagyva megyek a konyhába fõzõcskézni. Hallom a fürdõszobából a zajokat így nem aggódok, hogy megfázna, de azért felteszek a teának vizet. Cat ha jól hallom éppen dokimat szeretgeti, ami számomra nagyon fura. Senkit nem szeret rajtam kívül. Az asztalt szépen megterítem, gyertyákat is teszek az ebédlõbe körbe. Mikor kilép édesapám farmerjába és az én fekete felsõmben, ami tapad kidolgozott felsõtestére, szinte az orrom vére is elindul. Valami fenomenálisan néz ki! Hozzálépve csókolom meg gyengéden, majd az asztalhoz ültettetve rajongom körbe.

Nem nézett felém, én se felé. Nem tudtam róla semmit, s úgy gondoltam ez így volt rendjén. El kellett magamban mindent temetnem, jót s rosszat is egyaránt. Volt elég gondom, kicsi és nagy együttvéve, nem kellett még más is, amitõl a falat kaparhattam. Mûtenem is kellett, rengeteg betegem volt s valahogy mindig akadt, ami elterelte a figyelmemet. Három nap azonban nem volt elég a világmegváltásra. A keresztény vallásban Isten is hat nap alatt teremtette a világot, a hetediken pedig megpihent.

Gondterhelten túrtam bele hajamba, miközben a nõvérpultnál az egyik beteg kórlapját nézegettem. Sok gond volt vele, idõs is volt már. Sajnáltam szegény párát, a gyermekei nem látogatták, sõt, szerintem arra vártak, hogy felhívjam õket azzal a papa lábtörése halálos kimenetelû lett. Én azonban mindent elkövettem, hogy ne ez következzen be.

- Doktor úr! Doktor úr! – szaladt felém Sakura-san sietõsen. – Új beteget hoztak be. Motoros baleset. Jöjjön kérem!

Gondolataimat félbehagyva álltam fel a székrõl s siettem utána. Én voltam aznap az ügyeletes, kötelességem volt ellátni. A helyzet túlismerõs volt, a kölyök arca vérben ázott, nem volt eszméleténél. A mentõs rövid helyzetjelentést adott, én pedig aprókat bólintva hallgattam. Miután elvonultak nekiestem két nõvérrel az ellátásának. Ahogy letöröltük arcáról a vért, felismertem. Rura volt az, sápadtan és sebesülten. Komolyabb baja nem esett, jobb keze eltörött, arca sérült még, de nem maradandóan, orra törött be, s testén több horzsolás is volt. Kalapáló szívvel láttam el, hiszen tudtam, hogy Akira is be fog hozzá jönni.

„Akkor újra láthatom.” örültem egy pillanatig, majd mérgesen összevont szemöldökkel tettem arrébb a tálcát. „Épp ezt kéne lekerülnöm… Nem kell nekem több gond, akad így is elég. A kis pisis pedig mindent felkavart!”  Mégse tudtam elnyomni a boldogsággal vegyes várakozásomat. Rurát elláttuk, kapott egy ágyat a hármas kórteremben. Levettem a gumikesztyût, újra megmostam kezemet s arcomat is. Gondolataim szanaszét hevertek, én magam sem tudtam mit akarok. Így sétáltam a nõvérpult felé, mikor meghallottam egy hangot.

- Kérem Sakura-san! – Könyörgött az ismerõs hang, mire észbe kapva siettem tovább. hevesen vert szívem, nem tudtam elhinni… Máris ideért volna?

- Mi ez a hangzavar? – siettem feléjük. – Takanaga-san? – Tudtam, de mégis meglepett, fõleg a kezében tartott tárgy miatt. – Hát ön mit keres itt és miért van önnél bukósisak? Csak nem ön volt még azon a motoron? – dörmögtem tõle idegesen, majd belegondolva abba, mennyire kihallatszódott hangomból az aggodalom, kissé elpirultam.

- Én vezettem a motort, Daiki-san – motyogta, míg én nagy szemekkel néztem rá. Nem elég, hogy ott állt elõttem, de még a keresztnevemen is szólított.

- Tartsa a frontot, Sakura. Megnézem ennek itt nincs a baja – ragadtam karon Akirát kissé durván, majd rángattam magam után a vizsgáló felé.

- Daiki-san…! – nyögte értetlenül, miközben szedte a lábait utánam. – Ez fáj!

Kinyitottam a vizsgáló ajtaját, nagyot taszítottam a fiún, aki szinte beesett rajta. Bezártam magam után a vaskos faajtót, majd nekidõltem. Megijesztett, rám hozta a frászt. Lehunyt pillákkal, kissé pihegve próbáltam helyrehozni hevesen verõ szívemet. Nem akartam túl durva lenni vele. Kölyök volt még, s érthetõ okok miatt nem nõtt még feje lágya. De az cseppet sem volt ésszel felfogható, miért viselt meg úgy a dolog. Miért hagyott ki egyet a szívem, mikor megláttam ziláltan, bukósisakkal a kezében, ahogy kétségbeesetten Sakurát kérlelte.

- Daiki-san? – suttogta közelrõl, míg én döbbenten nyitottam ki szemeimet. Két keze közé fogta arcomat, s aggódó tekintettel figyelt. – Mi baj van?

- Megijesztettél – dörmögtem õszintén, mire szemeiben felcsillant a zavar.

- Sajnálom. Nem akartam megijeszteni – felelte lesütött tekintettel, majd elengedte arcomat. Keze után kaptam, mire õ döbbenten szemeimbe nézett újra.

- Minden rendben van? Te nem sérültél meg? Nem fáj sehol se? – faggattam, mire egy apró, tagadó fejrázással felelt. – Biztos?

- Egyedül Rura sérült meg, mert leesett a motorról. Nekem semmi bajom nem esett.

- Mintha említett volna valami hasonlót a mentõs… - motyogtam, de közben nem engedtem el kezét. Nem is vettem észre, hogy már két kézzel masszíroztam kis mancsát, miközben gondolkodva figyeltem a falon lévõ sebészeti plakátot.

- D-Daiki-san… Én… Én nagyon megijedtem – bukott ki hirtelen a kölyökbõl, mire én felé lestem. Nagy krokodilkönnyek gördültek orcáján, szipogott és engem bámult a könnyfátyolon keresztül. – Ugye nincs... nincs a Ru-Rurának semmi b-baja? – prüttyögte szörnyen édesen, mire én halovány mosollyal az ajkamon megcsóválta a fejemet.

- Keményfejû kölyök. Karja bánta, eltörte. Meg az orra.

- U-ugye nem csak m-meg-megnyugtatni a-akar? – szipogta. – Ugye ne-nem halt m-meg? – kapott levegõhöz kétségbeesetten, mire én egyet gondolva odahúztam magamhoz és szorosan magamhoz öleltem.

- Ne légy ostoba, Akira. Rurának nem esett semmi komoly baja, ahogy már azt említettem az elõbb. Nyugodj meg szépen, nem lesz semmi baj – suttogtam fülébe. Szõke tincsei orromat csiklandozták, közelrõl érezhettem édeskés illatát. Hátára simítottam jobbomat, kedveskedve megveregettem, miközben balommal még mindig kezét szorítottam. Akira orcáját köpenyembe fúrta, felzokogott. Kisírta minden kételyét és bánatát, én pedig hagytam neki. Lassan csillapodott sírása, légzése is normalizálódott. Erõsen markoló keze a vállamnál se volt már görcsös.

Boldog voltam, hogy segíthettem neki, hogy karjaim között lelt békére. Törékeny teste enyémhez simult, ami leírhatatlanul jó érzés volt. Mintha tényleg számítottam volna neki, mintha nem csak én epekedtem volna utána. Rendszertelenül vettem a levegõt, nem bírtam magammal. átgondolva nem tettem jól, hogy magamhoz vontam nyugtató apuci-ölelésre. Bõgött volna inkább tovább csecsemõ módjára, taknya-nyála egyben lett volna… biztos nem lett volna se gusztusos, se csábító. Nem vonzott volna annyira, mint akkor…

Ahogy lassan elengedte köpenyemet, kissé szipogva hátrébblépett mégse éreztem se undort, se mást. Egy maszatos arcú zabálnivaló Takanaga-sensei nézett vissza rám. Hálásan, könnytõl csillogó szemecskékkel vizslatott, ajkára mosoly kúszott, majd pipiskedve ajkon puszilt.

- Köszönöm… - motyogta pironkodva.

Akkor elszakadt bennem valami. Nem tudom pontosan mi, de szinte éreztem, ahogy a feszítés enyhült bensõmben. Utána hajoltam, gondolkodás nélkül martam kissé sós ajkaira. Nem teketóriázott õ sem, nyakamba kapaszkodva nyitotta résnyire ajkait. Nyelvemmel édes kis nyelvére simítottam, mire mindkettõnkbõl kitört egy sóhaj. Annyira hihetetlen volt… Megcsókoltam. Visszacsókolt.

Hajamba túrt fél kezével, másikkal nyakamat fogta. Én csípõjénél fogtam, miközben ajkát faltam. Olyan volt ez a csók, mint éhezõnek egy szelet kenyér. Nem csak a gyomrát, de a lelkét is megnyugtatta. Nálam is így volt, nem csak éhségemet csillapította, de a lelkemnek is gyógyír volt. Ahogy kicsi mancsai érintettek, ahogy sós ajka csókoltak, édes nyelve simított enyémre…

- Akira… - dörmögtem, miközben próbáltam elszakítani puha csókjaitól magamat. – Akira…

- Még egy kicsit… Csak egy kicsit – kérlelt, de nem adtam meg neki ezt az örömöt. Tudtam, ha megtenném a vizsgálóasztalon kötöttünk volna ki.

- Rurát ma nem tudod most megnézni. Haza kell menned… - dörmögtem.

- Nem visz haza? – suttogta, miközben köröket írt le mutatóujjacskájával a mellkasomon.

- Nem, mert az lenne belõle, amit annyira akarsz – vágtam rá kissé erõteljesebben.

- Nem akarja?

- Dolgozom – morogtam, mire felkuncogott.

- Vagyis akarja… - mosolygott fel rám. – Holnap nyilván nem lesz szolgálatban – jegyezte meg huncut tekintettel. – Ma éjszakás volt. Akkor rákövetkezõ nap?

- Délutános leszek – feleltem halkan.

- Bejövök Rurához. Magát is meglesem majd. Még egyet kaphatok búcsúzóul…? – érdeklõdött nagyon halkan, mire én morogva adtam az ajkára egy cuppanósat. – Csókot!

- Menjél hazafelé – léptem arrébb, majd tessékeltem ki az ajtón. Sakura csodálkozva nézett minket, fõleg, hogy egyikünk se nézett rá. Nagyon gyanús lett volna mindkettõnk csóktól duzzadt ajka.

Már 3 nap eltelt azóta, hogy a félisten itt járt, az éjszakáim nehezen telnek, hiszen álmaimban õ jelenik meg miközben a testemet szereti, erõsen és vadul a fürdõszobában vagy gyengéden és óvatosan az ágyban. Sohasem kívántam még senkit így és nem értem miért pont rá vágyakozom így, gyermekkoromban is róla álmodtam…

Jelenleg a Night Butterflies 6. boxában ülök és… várok? Igen várok arra a félistenre, hogy végre megjelenjen és… azt hiszem, megháláljam neki.

-          Akira, vendéged érkezett- szól be az egyik biztonsági Õr, miután múltkor megerõszakolták az egyik Hostot, minden ajtó elõtt áll egy Õr.

-          Köszönöm Huan, engedd csak be – mosolygok rá, majd nem hittem a szememnek mikor megláttam Õt, kicsit már illuminált állapotban volt, de itt volt

-          Matoke-san örülök, hogy eljött  - hajolok meg elõtte udvariasan, majd hallom, hogy horkant egyet, érdeklõdve nézek fel rá.

-          Hívj a nevemen, Daiki. Mond ki szépen. -  majd ördögien elvigyorodva beszorít a falhoz, te jó ég milyen jó illata van…megõrülök…

-          Da…Daiki-san - makogom neki elvörösödve hisz eszembe jutott az éjszakai álmom ahol õt lovagolva sikoltoztam a nevét…te jó ég az illata és az emlékek hatására a nadrágomban lakó kis szörny éledezni  kezdett, nagyon  meleg van idebent, azt hiszem elromlott a lég kondi.

-          Nem-nem, így nem jó azt mondták nekem kint , hogy te egy sexy kis dög vagy, mutasd meg nekem mennyire Akira .  –  suttogja  a fülembe majd végignyal a nyakamon.  Te úristen pont ott nyalt végig rajtam ahol az egyik olyan pontom van, amitõl beindulok, sosem tettem ilyet eddig csak iszogattam az ügyfelekkel vagy flörtöltem , de Doktor Úr most megkapja amit kér, belsõ ördögöm elvigyorodik erre a kijelentésemre, na lássuk mit tudok kihozni.

-          Csak egy feltétellel, ha alaposan megvizsgál, Doktor Úr! – harapok gyengéden a nyakába majd a kis harapásnyomot végignyalom mire meglepetten felnyög. - nos Doktor Úr most én egy nagyon rossz betege leszek. –  nyalok végig ajkain majd ledöntöm Õt a kanapéra és végigcsókolom a nyakát, beleharapok a félbe majd engesztelésül végig is nyalok rajta, nem tudok betelni férfias nyögéseivel egyre szûkebb lent a nadrágom.  Nos ezt megkellene neki mutatnom, csípõmmel hozzádörgölõzöm és érzem Õt sem hadja hidegen tevékenységem. Leveszem a pólóját, na jó inkább tépem… De egy ilyen félistennek bûn ruhát hordania!

Végig falom, nyalom, harapdálom sexy felsõtestét majd elérkezek  a nadrágig, ejj miért vettél fel nadrágot? Meg kell szabadítsalak tõle, elkezdem kigombolni a nadrágját majd nehezen lerángatom rólla, a látvány ami elém tárult már magában orgazmikus. Egy csodálatos alfahím perverz vigyorral és nyögdécselve, hörögve élvezi, amit teszek vele, ráadásul hatalmas hímtagja szinte törleszkedik a kicsi kacsómba .Hhmm ki kéne szabadítanom innen is, majd egy gyors mozdulattal letépem róla, óhh te jó ég… Istenek fent az égben, hogyan tudtátok ezt a tökéletes hímpéldányt létrehozni?! Hímtagját elõször kezembe véve simogatom, majd kezemet lassan mozgatva elkezdem õt izgatni majd egyre gyorsabban majd váltakoztatva a gyorsaságot izgatom Õt. De mivel látom nem elég hirtelen egész hosszába végignyalom, majd a tetejét nyalogatva felvigyorodom meglepett kéjjel teli arcába. Hirtelen teljes hosszába bekapom, elfog az ösztönös öklendezés, de leküzdve ezt figyelem megfeszült remegõ  testét, majd mikor kicsit ellazult kezdem el lassan , majd egyre gyorsabban kényeztetni, belekap a hajamba így próbálva ösztönözni gyorsabb mozgásra, nos Doktor Úr rendben ahogy kívánja. Egyre gyakrabban remeg meg a teste, majd hirtelen felállva, kezdi el õ mozgatni a csípõjét olyan iramot diktálva, amitõl szinte egybõl elélvezek.

Másnap nehezen sikerült felkelnem, még mindig az álmom hatása miatt szenvedve rohanok zuhanyozni és be a melóba. Van egy olyan érzésem, hogy már ha akarnék, sem tudnék kilépni. Kilépve az ajtómon meglepve tapasztalom, hogy legjobb barátom egy dögös motor tetején csücsülve villant felémegy 1000 wattos vigyort majd a kezembe dobja a bukósisakot.

-Mi a fene ez Rura?Már mint azt látom,hogy egy motor, de bankot robbantottál vagy…? Ugye nem kerültél közelebbi ismeretséggel a yakuzához?! – aggodalmaskodom mire nevetve legyint egyet, na szép én halálra aggódom magam, õ meg kiröhög.

-Mivel ebben az két és fél évben nem kaptál fizetést  és a fõnöknek ez csak most esett le, vett neked egy motort és elküldte utólag is a fizetésed, szóval tesó mától te is hivatalos tagja vagy a klubnak! - nyújtja felém a borítékot, amit a táskámba gyömöszölök. – Na mire vársz? Menjünk ! – kiáltja majd felül hátra a motorra.

- Te most arra gondolsz, hogy menjünk ezzel a motorral? Nem hiszem hogy jó ötlet…Motorral még nem vittem utast…

-Sakura-san! Elnézést most hoztak be egy velem egykorú srácot, melyik szobába vitték, vagy hol van?! Kérem Sakura-san! – hajolok meg, majd könyörgök neki a segitségért.

-Mi ez a hangzavar?  Takanakaga-san? Hát ön mit keres itt és miért van Önnél bukósisak? Csak nem Ön volt még azon a motoron?! – kérdi tõlem elõször idegesen kicsit pirulva majd idegesen.

- Én vezettem a motort Daiki-san – felelem teljesen elpirulva.

Az utolsó mondatom után kínos csend telepedett ránk. Talán az elsõ találkozásunk roppant arcvörösítõ dolgai, esetlegesen az én múltbéli problémáimra való tekintettel, de nem jutott semmi csevegésre alkalmas dolog az eszembe. Valamiért még is motoszkált bennem a tény, hogy valamit kéne mondanom. Nem akartam csendben, seb szag mellett dolgozni. No, inkább a csend zavart, de akkor is…

- Meggyûlt a gond a sebbel? – morogtam valami mondatfélét az orrom alatt úgy, hogy õ is hallja. Ajkára rögvest mosoly kúszott, majd bele is kezdett a mesélésbe.

- Nos, nem mondanám, de okozott pár kellemetlen pillanatot, mikor a cicám meg találta és játszani akart vele – kuncogta el a végét aranyosan. Erre rögvest felkaptam a fejemet, ugyanis a sensei nem nagyon volt oda az állatokért. Állítása szerint lehetett valamilyen kisugárzása, mert mindegyik fújt és morgott rá.

- Van macskád? Érdekes… Milyen fajta? – érdeklõdtem egy cseppet meglepetten. Ilyen téren biztos az édesanyjára ütött.

- Egy maine coon és egy amerikai görbefülû keverék. Õ egy fekete görbefülû szõrgombóc, aki imád rosszalkodni – nevet fel boldogan csupán a macskájának puszta gondolatától is, amit megmosolygok.
Még pár mozdulat, s máris végzek. Kicsit piros volt még a sebe, de nagyon szépen gyógyult. Biztos voltam benne, hogy nem lesz nyoma.

- Készen is lennénk Takanaga-san. – Furcsa a sensei vezetéknevét így kimondani, annyi év után. Sose gondoltam volna, hogy egyszer majd a tinédzser korú fiát fogom varrogatni éjszakai mûszakban… Hirtelen pattant fel, szinte lefejelt a nagy sietségében. Zavartan lesett körbe, mintha bárki más lett volna bent rajtunk kívül.

- Hadd háláljam meg, hogy még ilyen késõn is rendelt, jöjjön el erre a helyre vacsorázni! – hadarta el villámgyorsan. Kezét farzsebébe süllyesztette, majd egy névjegykártyát nyomott a kezembe. Ahogy egy pillantást vetettem a klub nevére, nos, kettéállt a szemem.

- Viszlát, doki! Várom – nevetett rám jóízûen, majd hagyott ott a kételyeim között. Végtére is, nem számítottam arra, hogy egy host klub kártyát nyom a kezembe, amin a neve áll. A kölyök neve állt azon az istenverte kártyán! Vettem egy mély levegõt, majd sietõsen a nadrágom zsebébe mélyesztettem. Jó mélyre. Reméltem nem fog az öltözõig kiesni onnan… Útközben belebotlok a bögyöskébe, aki mosolyogva kívánt nekem kellemes napot. Ez már eleve veszett ügy volt, így inkább odaintettem neki s sétáltam tovább.

Aznap a kártya az éjjeliszekrényemen landolt, bármiféle figyelem nélkül. Nem akartam senkivel és semmivel foglalkozni, így összeütöttem magamnak valami vacsorát, majd egy történelmi filmmel vegyítve belapátoltam az egészet. Hercegnõ egész végig mellettem feküdt, hangosan dorombolva. Idillikus volt. Azonban sokszor az a tartott életben, és viszonylag normálisan.

******

A szabadnapom csak jobban erõsítette bennem a tényt, hogy mintha az életem kezdett volna túlságosan is jó lenni. Vihar elõtti marha nagy szeretetroham és csend. Húgom, a pótolhatatlan, dél körül beengedte magát a lakásomba, miközben aludni próbáltam körbetakarított, majd vidáman elecsetelte nekem a legújabb pasiját.

- Nagyon rendes srác, Daiki. Komolyan – bizonygatta, miközben az ágyam szélén üldögélt csinos ruhájában. Én még az ágyban döglöttem, felsõ nélkül és borzosan. Tudtam én mit jelent ez a „nagyon rendes srác” kijelentés nála, viszont az volt a baj, hogy a pasik nagy részére ezt használta. Sokszor nem jól.

- Dohányzik?

- Nem.

- Iszik?

- Jaj, csak egy keveset a bulik alkalmával.

- Drogozik?

- Nem. Dehogy! Daiki, mire fel ez? – tette keresztbe maroknyi mellei elõtt kezeit.

- Akkor tényleg normálisnak mondható… - ásítottam egy hatalmasat, majd durcás képe láttán elvigyorodtam. – Ugyan. Volt már ettõl rosszabb is.

- Egyik se drogozott még - jelentette ki továbbra is sértõdötten.  – És én legalább próbálkozom megtalálni az ideális partnert. Nem tehetek róla, hogy eddig nem jött be. De érzem, hogy…

- Õ az igazi – fejeztem be az ismerõs mondatot helyette, majd inkább visszatemettem a fejemet a párnába.

- Túl sokat pihentél ma, ugye tudsz róla? Ritka gonosz és udvariatlan vagy ma, az egyetlen húgoddal, aki meglátogat téged. Oh… - esett tekintete az éjjeliszekrényre. – Gondolhattam volna. Pasiból vagy, neked is megvannak a szükségleteid… De ilyen helyen?

- Az egyik páciensem adta – ültem fel, majd vettem el az íróasztalról a névjegykártyát.

- Oh, névre szóló? Atyaég, csak nem nõ van az ügyben? Bár, ha ilyen dolgozik… - csücsörített elgondolkozva. – Apának majd ne mondjad. Tudod milyen.

- Chiyo, azzal dugok akivel akarok, úgy, ahogy akarok – vágtam hozzá nyersen, mire õ elvigyorodott.

- Atyaég, tudod hogy kell még kettyinteni? Azt hittem már elfelejtetted a sok túróra mellett. A megfelelõ lyuk még megy, vagy eltéveszted?

- Az a te nagy szerencséd, hogy szeretlek – közöltem vele, miközben elkönyveltem magamban egy súlyos vereséget. Chiyo viháncolva vetõdött mellém az ágyra, majd egy alapos szeretetviszonzásban részesített, azonban nem szavakkal, ha nem tettekkel.

******

Sokat gondolkoztam azon elmenjek e. Legtöbbször arra jutottam, hogy nem, mert dolgoznom kell, és nem lófrálhatok növekvõ hírnévvel egy host clubban.  Azonban elõfordult, hogy az agyam, no meg az elhanyagolt férfiasságom is visított egy kis kikapcsolódásért. Egyszer aztán úgy jött ki a lépés, hogy a napom se zsúfolt se fárasztó nem volt s maradt egy adagnyi feles energiám… Kicsit helyrepofoztam magam, elõszedtem a névjegykártyát s beültem a kocsimba.

Egészen a klubig magabiztos voltam, szinte biztos a dolgomba. Ott volt a lehetõség elõttem, a srác egy host clubban dolgozott, nyilvánvalóan a sensei fia volt és a kiköpött mása is. Abban reménykedtem, hogyha egyszer karóra húzom, végre nem fognak az álmok és legfõbbképpen a volt tanárom arca kísérteni.

Leparkoltam a parkolóban, majd a névjegykártyával és egy kis költõpénzzel a farmerzsebemben elindultam a klub felé. Messzirõl lerítt róla, hogy nem egy tipikus szexet-adok-és-pénzt-kérek hely volt. Lányok és fiúk vegyesen iszogattak a kialakított bokszokban, hol vegyesen, hol nem. Egyenesen a pulthoz sétáltam, majd egy határozottnak tûnõ mozdulattal az asztalra raktam a névjegykártyát. A csapos rögtön vette a lapot, egy pillantást vetett a kártyára, majd rám.

- Hatod boksz, kedves jó uram és kellemes szórakozást.

- Köszönöm az információt – feleltem udvariasan, majd vágtam újra zsebre a lassan kincsként õrzött papír fecnit.

A gyomrom összeszûkült, ahogy közeledtem a helyes számmal ellátott mini szórakozóhely felé, ahol ha jól hallottam zajlott ám az élet. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, akarom e ezt, de idõm már nem volt arra, hogy visszavonulót fújjak. Akira haverja lépett ki két pohárral a kezében, a Rura gyerek. Döbbenten pislogott rám, majd széles vigyor terült el a képén amint felismert.

- Hé, doki! Csak eljött?

- Nem.

- De hát itt van… - pislogott rám értetlenül. Elkönyveltem magamban a kis töki nem vágja az iróniát.

- Ta… Akira? – javítottam ki rögvest magamat, mire a srác fülig érõ vigyorral végigmért.

- Tényleg szívdöglesztõ, doki. Nem csodálom, hogy szegény Aki már türelmetlenül várta önt… áh, hagyjuk. Kicsit részeg vagyok doki. Mit akar Aki-chantól?

- Ezek után? Fingom sincs – nyögtem, mire a srác rám vihogott. – Mit akarjak tõle?

- Dugja meg jól – jelentette ki vidáman, míg az én szemöldököm addig szaladt felfelé, amíg csak lehetett. – Engem is megdughatna most, csak épp törzsvendégeim vannak. Ma nekem kell teljesíteni – vigyorgott rám. – Ha érti, mire célzok…

- Azt hiszem nagyon is vágom – hörögtem, ahogy a bokszból kilátszódó két leányzó egymást falta. – Hol van Akira?

- Áh… Aki-chan, Aki-chan. Azt hiszem elment kiereszteni a fáradt olaját… bár az elmúlt pár perc. Perc? Nem óra volt? – vitatkozott magával, ami biztosított arról, semmi értelmeset nem fogok kiszedni belõle. – Jézusom, hány óra van?

- Kilenc múlt tíz perccel – válaszoltam kérdésére unottan. – Leülök a pultnál. Ha találkoznál Akirával, szólj neki.

- Oké, persze… Hé, doki. Elvinné ezeket nekem? – rebegtette meg szempilláit kérlelõen, miközben felém nyújtotta a két üres poharat. – Visszamennék megdolgozni a béremért.

- Gondolom – mordultam a kölyökre, majd vettem el tõle a poharakat.

- Oh, most már az adósa vagyok. Nincs pénzem, csak a testemmel tudok majd fizetni önnek – lehelte erotikusan, de olyan remekül, hogy a gatyámban eddig nyugodtan alvó farkam megmozdult.

- Viszlát – köszöntem el tõle fapofával.

- Na de doki! Valami választ adhatna nekem!

- Tele a kezem – utaltam arra, hogy így nem tudok neki bemutatni. Nem vette a lapot, csak beletúrt barna loboncába, azt most mégis mire értettem.

Azt hiszem vagy másfél óráig vártam Akirára, aki csak nem akart elõkerülni a mellékhelyiségbõl. A pultos röhögte az ásványvízkéréseimet, de azt hiszem megértette a szándékomat. Nem akartam csutak részeg lenni… Az utolsó tíz percben kértem egy martinit, jéggel. A pultos röhögve kérdezte meg tõlem, netán James Bondnak érzem magam? A válaszom egy kurta nem volt. Meguntam. Az ásványvíz se volt épp pénztárcabarát, fõleg, ha az ember tizenkettõt ivott meg. Kiengedtem a fáradt olajt, ahogy Rura mondta, majd elmentem. Nem várhattam a kölyökre egész éjjel, és az erotikával fûtött estének köszönhetõen roppant kicsinek éreztem a gatyámat.

Amint hazaértem beálltam a zuhany alá, hogy lemossam magamról a füst és pia szagát. Eközben az agyam a lehetséges estén járt. Meg akartam dugni a kölyköt, én, a komoly és megfontolt doktor úr, akitõl minden nõvérke összecsinálta magát, ha hozzászólt. Akadt kivétel, aki mást csinált, de az… az más volt és ritka.

„A sensei hasonmás az agyamra ment…” nyögtem fel, miközben a vidáman vigyorgó kölyök járt a fejemben. Hamarosan õ is tovább állt, hogy a szemüveges, borzos folyton álmodozó tanárom jöhessen a helyére.

- Sensei… - nyögtem elkínzottan, majd az éledezõ férfiasságomra markoltam. Partner híján magamon kellett segítenem. A hidegvíz sose volt jó barátom. A mosolya, az illata, a röpke érintések… szánalmas voltam. A sensei réges-rég meghalt… Réges-rég…

A kép változott, alattam már nem az idõsebb Takanaga fulladozott a kéjtõl, ha nem a fiatalabb. Ajkai szétnyíltak, csóktól duzzadtak, szempillái alól vágytól elködösült tengerkék szemek néztek rám. Fejét oldalra fordította, nyakát kínálta érzékeinek további korbácsolására. Belepusztultam a képbe, a gondolatba. Közel jártam a csúcshoz, ezzel aztán meg végképp. Két rántás és…

- Ah… Ah… Ahkira - hördültem a nevét a hideg csempének dõlve, remegõ térdekkel és immár sokkal megkönnyebbülten. Lemostam magamról saját mocskomat, majd mintha semmi sem történt volna elindultam aludni. Aznap éjszaka nem gyötörtek rémálmok. Semmilyen álom nem gyötört. Úgy mentem be délutánra, mintha két hét vakációm utáni elsõ munkanapom lett volna.