Későn engednek el, az Uchiha szigorú őrizetre van ítélve, még úgy is, hogy folyamatosan altatásban tartják.
Haza terepoltálom magam, és felsóhajtva veszem el arcom elől a kerámia maszkot. Beszélnem kéne Sakurával. Most délután nem úgy viselkedett Sasukével, mintha még mindig úgy szeretné. És ha már nem szerelmes bele… akkor nagyon elszúrtam a múltkori incidenst.
Hirtelen valaki kopogtat a bejárati ajtón. Arra kapom a fejem, majd gyorsan eltűntetem ANBUs öltözékemet. Kintről lágy hang szólít, mire ugrik egyet a gyomrom. Sakura…
Az ajtóhoz sietek, majd egy mély lélegzetet véve nyitom ki. Odakint tényleg Sakura áll és felragyognak rám a gyönyörű smaragd szemek.
- Sakura… éjszaka van – állapítom meg, álmosságot tettetve megdörzsölve a szemem. De közben éberebb vagyok mint valaha és ezt nehéz elrejtenem.
- Beszélnem kell veled… - mondja halkan. Halványan biccentek és félreállva tessékelem beljebb. Becsukva az ajtót megyek utána, s már a kanapén ül, kissé kipirult pofival és gondolkozó tekintettel.
Leülök mellé, hevesen dobogó szívvel várva mit fog mondani. Felém fordul és felpillant rám.
- Sai… - mondja, majd fájdalmasan felszisszenve az oldalához kap.
- Sakura jól vagy? – húzódok gyorsan közelebb. Hülye kérdés, látom, hogy nincs jól… Összeszorított szemekkel és fogakkal görnyed kissé előre.
- Be… kell… mennem… a… - szűri fájdalmasan fogai közt, de már nem tudja befejezni, ernyedten dől előre ültében. Elkapom, mielőtt a földre zuhanna.
- Sakura! – mi történt?? Fél kézzel megtámasztom karjaimban és gyors mozdulattal tépem el oldalát fedő ruháját, ahol a fájdalmának forrását vélem. Egy hatalmas vörös folt éktelenkedik oldalán, közepén egy kis piros pöttyel. Valami mérgezés? Mikor sérült meg? Nem gondolkodom tovább, felkapom eszméletlen testét, és a kórházba teleportálom magunkat. Megszédülök kissé, de gyorsan összeszedve magam kiáltok orvos után. Nem vigyáztam rá eléggé… Valaki mentse meg…
***
Az ágy szélén ülve figyelem sápadt kis arcát. Olyan békés, akár egy angyal. Már a második napja fekszik eszméletlenül, s már a második napja nézem tehetetlenül. Nem sok idő, de minden egyes másodpercét hosszú évtizedeknek élek meg, amíg fel nem ébred.
Megrezzennek szempillái és azonnal felélénkülve hajolok fölé. Lassan felnyílnak a kábán csillogó, mégis gyönyörű zöld szemek.
- Sai… - leheli halkan.
- Csss… - csitítom és megsimogatom selymes arcát. Szép szemeit lehunyva fogadja érintésem. Mocorogni kezd és felül, nem foglalkozva rosszalló pillantásommal.
- Mi történt? – motyogja körülpillantva.
- Megsebesültél – mondom halkan. –Egy mérgezett fullánk tört az oldaladba. De Tsunade-sama megmentett. Az utolsó pillanatban kerültél kórházba.
- Hogy kerültem ide? – hajtja le elgondolkozva a fejét.
- Én hoztalak – vajon emlékszik rá, hogy nálam járt?
Leengedi felsőtestéről a takarót s csupán egy fásli fedi. Kicsit elfordítom a fejem, miközben a kötést vizsgálja, de mikor kezét a seb fölé helyezi, hogy megvizsgálja valamilyen jutsuval, ujjaim kezére csúsztatva húzom el onnan.
- Most nem orvos vagy, hanem páciens – mondom halkan. Nem bírom megállni, hogy nem érjek hozzá, kezét mellkasomhoz szorítom és hozzáhajolva lágyan megcsókolom. Már azt hittem elveszítelek…
Elhúzva fejem pillantok le szép kis arcára, és kedvesen elmosolyodom, mire arcára csinos kis pír fut.
Szerencsére mérgezéseknél amilyen gyors a hatás, olyan gyorsan fel is lehet épülni belőlük. De azért jobb lesz, ha valaki megvizsgálja.
- Mindjárt jövök… - hintek egy puha puszit homlokára, majd felállva mellőle elmegyek egy nővérkéért.
2008.11.16 11:41
Sakura:
Sasuke az első támadást könnyű szerrel védi ki. Milyen gyors. Sokkal gyorsabb, mint a múltkor volt. Felváltva támadunk, kimerítően küzdünk volt csapattársunk ellen, és összeszorul a szívem, az átéltektől, mert soha nem hittem volna, hogy ide el fogunk jutni. Egyszerűen elképzelhetetlen volt. Éveken keresztül csak azon voltunk, hogy visszahozzuk, és most remény vesztve harcolunk ellene. Helyes ez? Már nem is tudom. Csak azt, hogy túl kell élnünk. Egy nagyobb csapással Sasuke kiüti Narutot, aki jó pár métert repülve terül el a földön.
- Naruto!! – kiáltok utána félelemtől rekedtesen, majd akadozva fordulok a velem szemben lévő Uchihára. Elkerekedett szemekkel, egy pillanatra visszafojtott lélegzettel nézem, ahogy villámgyorsan pecséteket formál, és katanájában izzik a chidori. Ez tényleg meg akar engem ölni. Feleszmélni sincs időm, csak annyit érzek, hogy valaki felkap a földről, és egy fa ágán ücsörgök legközelebb. Csak sikkantani tudok egyet. Kinyitom szemem, és egy ANBU maszkos tűnik fel előttem. Ő mentett meg? Újra megragadja kezem, és egy enyhe szorító érzés után egy másik fa ágán tűnünk fel. A maszkod előkap egy tekercset, majd egy ecsetet, és hihetetlen gyorsasággal fest a tekercsre. Ismerem ezt a technikát.
- Sai...? – nézek rá kerek szemekkel, nevét sóhajtva. Megmentett. Tényleg ő az? Egy klónt hoz létre mellettem, majd az egyik maszkos el is tűnik. Sasuke lekaszabolja az összes festett szörnyet, de már csak annyit látok, hogy a tekercsről egy hatalmas sárkány repül ki, és Sasukét kaparintja a szájába, magasra repül vele.
- Sasuke... – susogom a magasba nézve, és remegő szemekkel figyelem, amint a földbe csapódnak. Karomat arcom elé tartva vészelem át a felkavargó porfelhőt. Eloszlik a por, és köhécselve nézem, ahogy a fekete hajú remegő lábakkal mászik ki a keletkezett gödörből. Hát még ezt is túlélte? az ANBU-k körülveszik, majd ájultan terül el. Mit akarnak vele? Leugrom a fáról, a klón követ, majd ahogy feléjük sétálok, el is tűnik. Megmentőm felé veszem az irányt, és megállok mellette.
- Sai... – suttogok felé kérdőn, mire csak bólint. Hát tényleg ő az.
- Térjetek vissza Konohába – mondja hidegen, és Naruto felé néz, ahogy én is. Már kezd ébredezni. Visszafordulok.
- Sai... én... – kezdenék valamit, de még magam sem tudom, hogy igazán mit akarok. Beszélni vele, az biztos.
- Majd otthon beszélünk – mondja hirtelen, de csöppet sem ridegen. Talán már mégsem haragudna rám annyira? A fehér köpenyes ANBU kijelöl egy számomra ismeretlen maszkost, hogy kísérjen minket haza. Sai a csapata mellé lép, és Sasukéval együtt tűnnek el. Lebiccentem fejem, ahogy eltűnnek, nagyon elfáradtam. Kimerültem. És valami még az oldalam is szúrja. Naruto mellém lép, és kérdi hogy jól vagyok e, de erre csak kiegyenesedem, s rá mosolygok erőltetettem. Leplezve minden fájdalmam és fáradtságom, elindulunk vissza a faluba. Ki akarom deríteni minnél hamarabb, hogy Tsunade mit akar Sasukéval.
Visszaérünk a faluba, az ANBU-s megy dolgára, mi pedig haza. Majd összeesek a fáradtságtól... és a szúró érzés sem múlt el. Hazatámolygok, belépek az ajtón, majd bezárom magam után. Lefürdök, és átöltözöm. Megnézem oldalam, de semmi különöset nem látok egy apró sebnél. Begyógyítom, de még mindig nem múlt el. Majd holnap bemegyek a kórházba, és megvizsgáltatom magam mással. Nekem most ez sem megy. Túlságosan felkavarodtak a dolgok. Álmos vagyok, de a sok cikázó gondolattól a fejemben nem tudok aludni. Aggódom. Főleg Sai miatt.
Erőt veszek magamon, és elindulok háza felé. lassan sétálok, máshogy most nem is bírnék. Remélem már otthon van.
Ajtaja elé érve, félénken kezdek el kopogni, majd egyre erősebben, de azért nem dörömbölök.
- Sai – szólítom hangosan, majd lépteket hallok. Hevesen dobog a szívem. Halk nyikorgással nyílik ki az ajtó, és lesütött szememet lassan nyitom fel, majd a kissé érzéstelen éjfekete szemekbe nézek. Olyan rossz így látni, miután annyi érzelmet is láttam már a szemében.
- Sakura... éjszaka van – dörgöli meg szemét, bár nem látom álmosnak. Ruhában van, nem ásít, és a szeme sem álmos.
- Beszélnem kell veled... – mondom lágyan, mire csak odébb áll az ajtóból, hogy beléphessek. Kipirult arccal indulok be, nem érzékelek semmit, még az eddig iszonyatos fájdalmat sem, ami eddig kínzott. Pedig ott van. Otthonosan érezve magam veszem le cipőm, és leülök a kanapéra, ő pedig mellém. Nem túl közel, és nem túl távol. Most mindent elmondok. Vele szembe fordulva kezdenék bele mondókámba de csak nevét tudom sóhajtani, majd hirtelen oldalamhoz kapom kezem, elviselhetetlen ez a fájdalom. Még egy apró könnycsepp is kicsordul szemem sarkából, de próbálo tartani magam.
- Sakura jól vagy? – jön közelebb aggódón, és már az is felvillanyoz, hogy érzelmet látok rajta. De sajna ez nem segít rajtam.
- Be... kell... mennem... a... – nyöszörgöm halkan, majd kissé előre hajolva próbálnék felállni, de nem megy. Szemhéjam hirtelen ólom nehézségűvé válik, elnehezednek a végtagjaim, majd magába ránt az ismeretlen sötétség.
2008.11.15 22:48
Sai:
A fák közt suhanunk, hangtalanul akár az árnyékok. Egyik nyomkövetőnk a célszemélyre bukkan és azonnal mindenki a megadott helyre portál. Ahogy felbukkanunk megpillantom az Uchihát, de valami más eltereli a figyelmem. Sakura áll nem messze, egy kunaival a kezében, idegesen körbepillantva az ANBUkon. Rajtam is átsiklik a szeme, de nem ismer meg. És ez így van rendjén.
A felek harcra készen állnak pozícióba, s Naruto hangosan, szinte kiabálva veszekszik össze higgadt vezérünkkel. Amaz némán bólint, majd hátrálva egy lépést ad egy esélyt a fiúnak és Sakurának. Idegességemet leplezve figyelem a kibontakozó eseményeket. Ideges?? Igen, ideges vagyok… Nem akarom, hogy bármi baja essen Sakurának… Harcoltam már Sasukével, erős harcos. De megölöm, ha Sakurában valami kárt tesz…
Naruto és Sakura kitartóan küzdenek az Uchiha ellen, aki még többet fejlődhetett az utóbbi időben. Ez nagyon gyors és határozott támadásaiból látszik. Egyik félnek sem esett eddig különösebb bántódása, nagyobb sérülése, de a páros már kezd fáradni. Vezetőnkre pillantok, nem adja jelét közbeavatkozásra utasító parancsnak, csak karba tett kézzel figyel.
Sasuke kiüti Narutot, és kihagy egy dobbanás a szívem, ahogy gyilkos tekintettel Sakura felé fordul. Az Uchiha gyors pecsétet formál, kezében hosszú katanáját körbejárja chidorijának ereje. Sakura kimerülten, zihálva néz vele szembe… Ez így nem lesz jó…
Idegesen parancsnokomra pillantok, szemem sarkából látom, ahogy Sasuke rohamozni kezd. Parancsnokom feje megmozdul, és még be sem fejezi a bólintást én azonnal Sakura mellett termek és felkapva Őt ugrok vele egy közeli fa ágára. A lány meglepetten sikolt fel, de nincs időm vele foglalkozni, volt csapattársának hihetetlen jók a reflexei és azonnal utánunk veti magát. Félreteleportálve előle egy másik fa takarásába, előkapom ecsetemet és tekercsemet és elképesztő gyorsasággal vetem papírra szörnyeimet.
- Sai…? – hallom ahogy Sakura nevemet sóhajtja meglepetten, de nem tudok most vele foglalkozni. A szörnyek a parancsszó után rögvest leugranak a lapról, megnövekedve vetik ki magukat a minket takaró sűrűből egyenesen az Uchihára támadva. Gyorsan csinálok egy klónt is, akit a döbbent Sakura mellett hagyok, majd felugrok egy másik fa lombkoronájába. Villámgyors mozdulatokkal festek fel tekercsemre egy hosszú sárkányt, amely egyre nagyobbra nőve siklik le a lapról. Hatalmas száját kitátva elkapja Sasukét, a magasba reppen vele, majd visszafordulva éktelen robajjal csapódik a földbe. Remélem ez legalább kiütötte… Sok chakrámba került ez a jutsu… Legnagyobb döbbenetemre ellenségem, ha remegő lábakkal is, de feltápászkodik és gyilkos tekintettel pillant rám. Mint egy végszóra, a többi ANBU is támadásba lendül, és ennyi ellenféllel már egy Uchiha sem bír. Vezérünk egy bénító, altató technikát alkalmaz rajta, mikor már eléggé legyengül a harcban. Sasuke ájultan zuhan a földre. Küldetés végrehajtva.
Sakura remegő lábakkal jön elő a fa rejtekéből, mikor a közelembe ér rá vigyázó klónom egy pukkanás kíséretében visszaváltozik tintává.
- Sai… - pillant rám gyönyörű zöld szemeivel. Halványan bólintok.
- Térjetek vissza Konohába – pillantok Narutora, aki kezd magához térni. Csak beütötte a fejét, de rendbe jön.
- Sai… én… - kezdi Sakura, mikor újra felé pillantok.
- Majd otthon beszélünk – vágok közbe határozottan, de nem rosszindulatú hangnemben. Nekem most a saját csapatommal kell tartanom. Az ANBU vezér kijelöl egy kísérőt a Narutoéknak, nekünk azonban haladéktalanul vissza kell mennünk a falunkba. Teleportálunk és eltűnik a szemem elől a szépséges arc.
2008.11.13 13:08
Sakura:
Látom teljesen elkomorult arcát, és a szívem mintha elöntené valami sötét. Most mi lesz? Valamit gyorsan mondanom kell.
- Sai... – ugrok fel azonnal, vele szembe állva, és fekete szemeit fürkészem. Istenem. Összeszorul a szívem, és a gyomrom is szorít. A szemei. Olyanok... mint régen. A sírás határán, már alig tudok beszélni – én... én... – nem tudok megszólalni se. Olyan rossz ez.
- Menjünk... – jelenti ki teljes fagyossággal, s már indul is ki az épületből. Először csak utána nézve, földbe gyökerezett lábakkal próbálok erőt venni magamon, hogy legalább egy picit moccanjak meg, végül sikerül is, és kint érem utól.
- Sai, várj! Hagy magyarázzam meg! – kiáltok utána, de nem áll meg.
- Nem kell... – közli ridegen, és a torkomban gyülemlő könnygombócot alig bírom már visszatartani. Hogy ronthattam el? Hogy lehetek ilyen hülye?
- Sai! – szólítom továbbra is. Nem akarom hogy elmenjen, hogy itt hagyjon. Szeretek a közelében lenni nagyon is, és el akarom magyarázni. Megragadom csuklóját, erősen tartom, hogy maradásra bírjam, mire ő megfordul, s amit látok „hihetetlen” számomra. Inkább csal elszomorító. Ugyan za a mosoly mint régen. Mint amikor nem érzett semmilyen érzelmet. Döbbenetemben a szorításom is enged, és keze kicsusszan ujjaim közül. Ne...
- Viszlát... Sakura – suttogja nyugodt hangnemben, és egy pukkanással eltűnik.
- Sai... – suttogom magam elé, és a már vissza nem tartható könny elkezd patakzani arcomon. Miért? Miért rontok el midig mindent? Hogy lehetek ilyen ostoba? Végre találtam valakit, erre csak egy szó kell és minden tönkremegy. Az épület előtti lépcsőn rogyok össze, és arcomat kezembe téve kezdek keservesen sírni. Nem, egyszerűen nem bírom elviselni a saját hülyeségem. Lassan próbálom nyugtatni magam. Még menthető a helyzet, csak beszélnek kell vele. Mindent elmondok. Azt is, hogy... Szeretem. Igen. Hihetetlen, de tényleg szeretem. Őt!! És nem Sasukét, sem mást, csak Őt! Veszek egy mély levegőt, és épp felállni készülnék, mikor egy kéz állapodik meg a vállamon.
- Sakura-san – szólít meg egy nővérke, erőltetett mosollyal, de szemében látom a sajnálatot. Olyan rossz ez.
- Igen? – kérdezek rá érdeklődőn.
- Neji-san felkelt. Már a Hogake-samaval is beszélt, és azt mondta, hogy most önnel szeretne.
- Rendben, menjünk – állok fel.
- Neji – suttogok a szobában, amint benyitottam az ajtón.
- Ébren vagyok – szólal egy mély hang, és egy mosolyt erőltetve arcomra ülök ágya mellé.
- Kérlek mesélj el mindent...
- Megtaláltuk Sasukét. De már rég nem Orochimarunál van. Állítása szerint megölte, és egy új csapatnak a vezére. Azt hiszem HEBI-t mondott. De volt valami furcsa benne.
- Mi?
- Nem ismert fel. Maszk nélkül sem. Minden emlékezetét elvesztette Konoháról. Sakura – suttogja nevem – Neked és Narutonak kell utána mennetek. Ha viszont szeretnétek látni, akkor vissza kell hoznotok az emlékezetét, és ezt csak ti tehetitek meg. De tartok tőle hogy Tsunade.sama nem fogja engedni.
- Köszönöm, hogy elmondtad... A többit bízd ránk – mosolygok erőtlenül, majd felállok és betakarom Nejit – Pihenj – mondom utoljára, majd szemét lehunyva alszik el, én pedig kimegyek.
Első utam persze rögtön Saihoz vezet, hogy mindent elmondjak neki, főleg hogy most már többet tudok. És azt akarok, hogy a jelenlegi 7-es csapat induljon el Sasuke után, így meg is tudom majd mutatni, hogy már nem a szerelem hajt utána, csak a csapattársamat akarom visszahozni.
Ajtaján már dörömbölök szinte, de semmi. Lehet hogy tudta, hogy ide jönnék elsőként? Lehet. Akkor nincs itt. Körbefutok a városok, de semmi. Sehol. Nem találom. De az időm sem vesztegethetem. Minnél hamarabb el kell indulni, és ha nem jön, akkor sajnálom. Majd beszélek vele, ha visszajöttünk. Már javában dél van, és tudom, hogy Narutot ilyenkor hol találom. Ichirakunál meg is lepem, és ijedten kapja maga elé kezeit, mikor meglát.
- Nyugi Naruto – mondom komolyan, mire furán néz rám – Sasukéról van szó – fejezem be, mire elkerekednek szemei. Mindent elmondok amit tudok.
Alig egy órával később, már a Hokage irodájába rontunk be, teljes felszereléssel, indulásra készen. Senki nem állíthat meg minket. Tsunade nagyon akaratos, de mivel látja, hogy semmi esélye arra, hogy bármivel visszatartson minket, még fenyegetéssel sem, elenged minket azzal a feltétellel, hogy ha három napon belül nem hall felőlünk semmit, erősítést küld. Beleegyezünk, és már megyünk is. Szívünk hevesen ver a kapu elhagyásakor, de én sajnos valami mást is érzek. Hiányt és szomorúságot.
Már harmadik napja, hogy bolyongunk az erdőben, de semmi. Narutoval már épp készülünk levelet küldeni Konohába, hogy semmi bajunk, és hogy ráér az erősítés, mikor a közelben mozgolódást hallunk. odaosonunk, és meglátjuk őt. Egyszerre hagyja el szánkat neve susogva, és szemét felén sandítva kerül egy villanás alatt mögénk. Egy egy kunaival kezünkben ugrunk el tőle két irányba, felkészülve bármire.
- Sasuke! Végre megtaláltunk, gyere velünk haza! – kiáltja el magát mosolyogva Naruto, mire csak komor pillantás a válasz.
- Ki vagy te? – kérdi ridegen. Szóval Neji igazat mondott, tényleg nem emlékszik semmire. Fura és feszült beszélgetésbe kezdenek, Naruto már néha ingerült, és alig bírja magát visszafogni. Kiderül, Hogy Sasuke idővel Konoha ellen akar majd indulni. Bárhogyan is próbálkozunk, nem emlékszik semmire. Nincs más választásunk ha kell, akkor nekünk kell megölni, Konoha érdekében. Nem kockáztathatunk. Bármennyire is akartuk, hogy visszajöjjön Konoha az első számunkra. Épp támadásba lendülnénk egymás ellen, mikor jó pár maszkos tűnik fel a faágakon. ANBU-k. Naruto próbálja őket szóval visszatartani, mi szerint ő egyedül is el tudja intézni, de nem mennek el. Az egyik ismerősnek tűnik, de nem tudom ki lehet. Van jó pár ANBU-s, akit ismerek. Egyelőre hagyják, hogy mi intézkedjünk, de ha kudarcot vallunk, közbelépnek. Rendben. Biccentek, de Naruto erre már nem is figyel, mert támad.
2008.11.12 20:46
Sai:
Dörömbölés riaszt az édes álmomból. Sakura-chan is felébred mellettem és felülve pillant le rám, majd mikor az álmunkat megszakító egyén hangosan a nevét kiáltja felkel egy köntöst magára kapva. Egy gyors puszit hint ajkaimra, majd elsiet.
Hamar vissza is tér, és kapkodva öltözni kezd.
- Sürgősen vissza kell mennem a kórházba – mondja gyorsan. – Maradj nyugodtan, de ha gondolod velem is jöhetsz.
- Inkább hazamegyek. Nem akarom elterelni a figyelmedet a munkádról – mosolygok rá, majd én is felöltözöm. Már mindketten készen elindulunk kifelé, azonban hirtelen megtorpan.
- Mi a baj? – puszilom meg édes kis arcocskáját.
- Kint van… - mondja halkan. Oh, hogy ez a baj.
- És? – pillantok le rá. Nincs abban semmi rossz, ha egy férfi és egy nő együtt tölti a szabadidejét. Sőt… Aranyosan kipirult arccal sóhajt, majd együtt lépünk ki a házból. Odakint a már ismerős nővérke pillant ránk kistányér méretű szemekkel.
- Szia Sakura-chan… - hajolok le hozzá egy búcsúcsókra. Piros arccal, de készségesen viszonozza.
- Szia Sai – köszön el ő is, majd elsiet a nővérke nyomában. Még utána pillantok, majd én is elindulok a magam útján.
***
Másnap reggel kopogtatok Sakura ajtaján, de nem jön válasz. Hm, már el is ment volna dolgozni?
A kórházba érve még csak a reggeli ügyelet dolgozik, azonban megpillantom a rózsaszín hajkoronát az egyik folyosó végén. Sakura lehajtott fejjel üldögél az egyik padon. Itt aludtál el? Nehéz éjszakája lehetett…
Mellésétálok és lehajolva hozzá óvatosan keltegetni kezdem.
- Sakura-chan… ébredj… - simogatom meg az arcát. – Sakura…
Kábán nyitja résnyire szemeit, és álmosan körbepillant.
- Sasuke – motyogja halkan, és a következő pillanatban rögtön éberen pattannak fel a szemei és szája elé kapja kezeit. De mostmár késő… Komoran pillantok le rá.
Sasuke… hát ezt nem hiszem el…
- Sai… - pattan fel ültéből Sakura. Rég néztem már rá ilyen érzelemmentes szemekkel. – Én… én… -dadogja teljesen zavartan.
- Menjünk… - mondom halk, nyugodt hangon és hátat fordítva neki indulok kifelé az épületből. Pár másodpercig nem mozdul, majd utánam szalad.
- Sai, várj! Hagy magyarázzam meg! – mikor már kint vagyok a kórházból ér utol.
- Nem kell… - mondom ugyanolyan nyugodt hangon, mint az imént. Értem én… Sasukét szereti. Bánom is én, ha a lehetetlenre vágyik?
- Sai! – kiáltja, megragadva a csuklómat. Megállok és felé fordulok, halványan mosolyogva. Döbbenet suhan át arcán és keze szorítása enged csuklómon. Pár másodpercig csak nézzük egymást.
- Viszlát… Sakura – mondom halkan. Egy félkezes jutsut formálva teleportálok el.
A közeli erdőbe portáltam magam, amint megjelenek letörlöm arcomról a már beidegződött, érzéketlen mosolyt. Szinte azonnal megpillantok pár sötét alakot egy közeli fán, hófehér állatmaszkok fürkésznek lyuk szemükkel. Csak az őrjárat.
Látva, hogy nem vagyok ellenség, egy villanással eltűnnek. Éber a konohai őrség…
Hátammal egy fa törzsének dőlök és lehunyva szemeim gondolkodom el.
Sakura…
***
Már harmadik napja nem láttam, egy kicsit kerültem is a találkozást vele. Mégis, olyan furcsa érzésem van… Nehezen fogalmazom meg. Talán hiányzik… gyönyörű szemei, hajának finom illata, testének bársonyos tapintása…
Elnapolom a problémát és belépek a Hokage irodájába. Igen ritkán kell felvennem a maszkom, demost velem együtt több maszkos ANBU is várja a Hokage parancsait.
- Keressétek meg Uchiha Sasukét. Élve kell – villantja szemét az ANBU vezérre, aki csak bólint. Meghajolunk, s szinte egyszerre teleportálunk el.
2008.11.10 00:14
Sakura:
Vergődöm, vonaglom alatta, egyszerűen nem bírom elviselni, annyira jó. Erősem fogja combjaimat, de még ez is alig tart vissza. Ahh... Istenem. Egyszer csak abbamarad a forróság, és kinyitva szemem látom, hogy fölöttem van. Vágyát erősen nyomja szemérmemhez, és vadul csókol meg. Már rajta sincs ruha teljesen. Hirtelen megérzem ujjait érzékeny pontomnál, és mikor egy ujját belém vezeti, hangosan nyögnék, ha nem csókolna folyamatosan. Keze ütemtelenül mozog. Biztos már ő sem bírja cérnával.
- Sakura… – hörgi a nyakamba borulva, majd lassan hatol belém, és egyszerre nyögünk fel az érzésre. Mozogni kezd bennem, és az egyre nagyobb kéjes forróságtól csak hánykolódni tudok, fejemet dobálom, és sóhajtok nyögök, ahogy csak erőm engedi. Hihetetlenül jó. Eszméletlen. A gyönyör teli érzés egyre csak fokozódik, gyülemlik altestemben, míg nem robbanásszerűen nem árad szét bennem és hangos sikolyra késztet, ahogy őt is egy hangos mély hörgésre. Szorosan tart magához, míg lecsillapodnak a rángató érzések.
Levegőért kapkodva nézek fel rá kábán, felettem támaszkodik remegő karját érzem fejem mellett. Puszilgat, még ilyenkor is csak kényeztet. Rámosolygok, ahogy ő rám, és fáradt kezemet megemelve simítom tenyerem arcára. Még oda is puszit nyom, majd viszonozza simogatásomat.
Lemászik felőlem, és a kanapé mellett állva néz le rám, majd felkap ölébe. Hát ez után is ennyi erő van még benne? Bevisz a hálószobámba, és lefektet az ágyra, majd mellém fekve takar be minket. Milyen figyelmes. Cirógat, puszil, kényeztet. Olyan jól esik olyan kellemes. Még senki sem volt velem ennyire figyelmes. Fejem mellkasára teszem, és fél karral átölelem. Egyik kezét hátamra simítja és úgy cirógat tovább, míg lassan el nem alszunk.
Hirtelen riadok fel, és egyenesedek fel az ágyon, mikor hangos dörömbölést hallok a bejárati ajtó felől. Saira kapom tekintetem, aki hunyorogva néz fel, és megdörzsöli egyik szemét.
- Sakura-san!!! – hallok lentről egy kiáltást. Biztos a kórházból jött valaki. Ez nem jó jel. Kipattanok az ágyból, és magamra kapom köntösömet. Mennyi lehet az idő? Kinézek az ablakon és látom már rég napnyugta van. Egy puszit hintek szájára.
- Mindjárt jövök – mondom mosolyogva, majd kisietek a szobából. Álmos fejjel nyitok ajtót, és egy idegesen ziháló nővérkével találom szemben magam.
- Mi a baj? – kérdem lassan.
- Sakura-san! Sürgős eset van a kórházban, sietnie kell! A Hokage-sama parancsa! – hadarja el.
- Rendben felöltözök, és megyek – válaszolom nyugodtan, majd bezárom az ajtót. Utoljára még látom, ahogy pislog kettőt. Beszaladok a szobámba, friss ruháért, közben elhadarom Sainak, hogy be kell sietnem, és majd találkozunk, vagy megvárhat itt, vagy jöhet velem. Úgy dönt, hogy inkább haza megy, mert nem akar a munkában zavarni, így ő is öltözni kezd. Mielőtt az ajtón kimennénk, megtorpanok. Eszembe jut a nővérke, aki mint vár.
- Mi a baj? – kérdi puszit hintve arcomra.
- Kint van... – nyögöm ki egyszerűen.
- És? – kérdez rá egyszerűen, mire kicsit elpirulok. Na jó. Együtt lépünk ki a házból, a kicsit arrébb megálló ideges nővérke oda kapja fejét, és elkerekednek szemei. Mi van? Egy gyors csókot váltunk, és mindenki megy saját útjára. Én előre futva, magamhoz intem a megszeppent nővérkét, aki kuncogva halad mellettem. Szúrós tekintetem láttán abbahagyja.
Berohanunk a műtőbe, ahogy sokan állják körbe az ágyat.
- Félre! – kiáltom el magam, és utat török.
- Neji – szűröm fogam közt, és rögtön érdeklődöm a fejleményekről, majd rögtöngyógyításba kezdünk.
Fáradtan támolygok ki éjnek éjjelén mikor végeztünk a sérülttel. Vajon hol kaphatott ennyi és ilyen súlyos sebet? Leülök, és az előttem elsuhanó hordágyra nézek, amint beviszik egy kórterembe. Pihegve ülök, majd a folyosó végén Tsunadet pillantom meg, aki mellém érve áll meg és néz le rám.
- Tsunade-sama – kezdem halkan – mi történt Nejivel? – térek a lényegre.
- ANBU küldetésen volt – jelenti ki egyszerűen ami meglep, hisz ilyen téren ritkán beszél velem – Sasukéról szerzett információt – fejezi be teljes hidegvérrel, végig engem nézve. Biztosan a reakciómra kíváncsi. Arcomra fagy a kifejezés, meghűl bennem a vér, a szívem kihagy egy ütemet. Jól hallottam? Egy szó nélkül hagy ott, és Neji kórtermébe megy. Ez igaz lenne? És vajon kiderített valamit? Majd holnap megkérdezem. Gondolatok hadával a fejemben alszom el a széken. Nagyon fáradt vagyok.
Simogató érzés az arcomon, és valaki szólongat. Ki az? Laposan mézek körbe, és egy fekete szempárral találom szemben magam. A tegnap esti események folytán, egy olyan szó, név szűrődik i ajkamon, aminek nem kéne.
- Sasuke – de mint kimondtam, rögtön szán elé kapom kezem. Úr isten, mit mondtam? Rögtön ki is tisztul látásom, és tisztán látom Sai komorrá vált arcán. Én ezt nem akartam!!! Most azonnal el kell mindent magyaráznom.
2008.11.09 21:23
Sai:
Vergődik alattam, kéjes sóhajait nyögéseit néhol egy kis sikollyal gazdagítva. Csókjaimmal átlépem köldökének vonalát, és lassan elérem nadrágjának szélét. Visszafojtott levegővel, gyöngyöző homlokkal kezdem lehúzni róla, szép lassan, apró puszikat hintve a feltáruló felületre. Készségesen segít nekem, megemelve csípőjét engedi lehúzni nadrágját. Jajanyám… Remélem nem gondolja meg magát, mert innen már tényleg nincs visszaút. Fölémászva nézek mélyen szemeibe, komoly erőfeszítéssel fogva vissza magam.
- Biztos? – kérdezem féltőn lepillantva rá. Kis kezeit arcomra simítja és lejjebb húz magához, orrunk hegye összetalálkozik.
- Biztos – válaszol, mélyen a szemembe nézve és puhán megcirógatja ajkaimat sajátjával. Azonnal derekára fonva kezem szorítom magamhoz forró kis testét és vadul viszonzom a lágy csókot. Kezei kutatóútra indulnak testemen, felsőm anyagát tapogatva. Hm, segítek… Halvány mosollyal arcomon irányítom a jó helyre kezecskéit, és kis segítséggel simogatja le rólam felsőmet.
Kerek, kérlelő pillantással nyújtja felém csókért sóvár ajkait. Ha csak ez kell… Élveteg mosollyal adom meg neki amire vágyik, kezei pedig tovább barangolnak testemen, egész nadrágomig. Kicsit nyújtózkodva tudja csak lehúzni rólam, de hagyom neki, hogy egyedül csinálja. Annyira aranyos.
De én sem vagyok fából, újból elindulok végigcsókolni édes kis testét, kezemmel kissé előrébb haladok. Lassan végigsimítom puha, feszes belsőcombját, elérve a fehérneműjéig. A kis szövetdarabon keresztül kezdem ujjaimmal simogatni. Nevemet nyögve feszül ívbe teste. Gyönyörű…
Látványától elvesztem a kontrollt, és egy hirtelen mozdulattal tépem le róla az utolsó kis ruhadarabot, ugyan azzal a lendülettel hajítva el a szoba egyik sarkába. Felmorranva hajolok le hozzá, ajkaimat duzzadt szemérméhez érintve. Kéjesen felsikolt, hangja még hevesebbé korbácsolja az engem emésztő lángokat. Finom íze van, akár az illata, lágyan csábító. Körkörös nyelvcsapásokkal kényeztetem, és erősen meg kell tartanom két combját, mert valósággal hánykolódik alattam. Gyönyörteli sikolyai, íze, élvezetének látványa… Teljesen megőrjít…
Ledobva az utolsó tényezőt, ami elválaszt tőle, mászok fölé és heves vággyal veszem birtokba ajkait. Ujjaimmal tovább izgatom ott lent, és hangosan belenyög a csókba, ahogy belévezetem egyiket. Lassan, türelmesen készítem elő, pedig már alig bírok magammal. Olaj a tűzre, ahogy hánykódik alattam, kéjesen nyögdécsel. Mikor elérkezettnek találom az időpontot kihúzom belőle ujjaimat.
- Sakura… - nyögöm nevét rekedten és nyakába temetve arcom hatolok belé szépen, lassan… Igyekszem visszafogni magam, hisz most szeretkezünk először. Reszkető, kéjes hangon nyög fel, az én elhaló morranásom mellett…Oh anyám… De jó benne lenni… Forró teste körülölel, gyönyörködtetően szorít…
Karjai nyakam köré fonódnak, erősen ölel magához és érzem ahogy ellazul. Ahogy mozogni kezdek benne, nyöszörögve dobálja a fejét. Gyönyörű haja mint egy rózsaszín fátyol követi mozdulatait, ahogy meglebben észbontó illattal bombázva arcomat. Ah…
Teste megfeszül és sikoltva adja jelét gyönyörének. Összeránduló hüvelye az utolsó csepp… Felkiáltva követem a csúcsra, elnyelnek az orgazmus forró habjai.
Szorosan magamhoz ölelem, együtt lebegünk a gyönyörben…
Zihálva remegő karokkal tartom meg magam, hogy ne zuhanjak rá… Ah… ez csodálatos volt… Egész testem remeg még az átéltektől. Magamhoz vonom karcsú testét és puszilgatom arcát, ahol érem. Pofiját, orra hegyét, duzzadtra csókolt ajkait. Kába szemekkel, pihegve pillant fel rám és lágyan elmosolyodik. Viszonzom a gyengéd mosolyt, mire megsimogatja reszkető kezecskéivel arcomat. Imádom az érintését… Óvatosan belepuszilok puha tenyerébe.
Pár percig egymást cirógatva térünk magunkhoz. Mikor elég erőt érzek már magamban felkelek és felnyalábolom könnyű kis testét. Ajkaihoz hajolva csókolgatom gyengéden, elindulva a hálószoba felé. Legalábbis remélem, hogy az. Belépve egy nagy ágyat pillantok meg, és óvatosan leteszem rá gyönyörű Sakurát. Befeküdve mellé takarom be magunkat, s simogatva, puszilgatva ringatom magunkat álomba…
Vadul kap ajkai után, éhes csókkal jutalmaz engem, melyet élvezettel fogadok, s viszonzom. Keze megcsusszan, és az utolsó patent is kettéválik köpenyemen, és szétnyílik. Az első adandó alkalommal finoman le is veszi rólam. Kissé felemelkedik, hogy végigmérhessen. Kicsit lejjebb csúszik, és felsimogatva hasamról a necc pólómat néz újra végig, majd lehajolva hinti puszikkal hasamat, melybe beleborzongok, és sóhajaim helyét nyögések veszik át. Kapaszkodót keresve ragadom meg vállait. Egyre feljebb kóstolgat, közben a necc anyagot gondosan feltűrögetve, végül azt is leveszi. Így már csak a melltartó maradt rajtam felül. Vér szökik arcomba... mindig ezt hozza ki belőlem. Belecsókol dekoltázsomba, és ettől még jobban elpirulok, majd keze hátamnál kezd matatni, míg végül kikapcsolja az anyag összetartóját, s én lepődöttségemben sikkantok egyet. Én ezt most... nem is tudom. Biztos akarom ezt?
- Sakura – hallom kéjes hangját, és alig pár milliméterre arcomtól folytatja tovább – csak mondd és megállok... – mondja végül, és egy nagy kő esik le szívemről. Nem azért, mert kételkedem, hanem mert tudom, hogy bízhatok benne.
- Sai... – lehelem nevét, és kissé megemelve magam simulok testéhez. Igaz csak kicsit feljebb akartam csúszni, de ez lett belőle. Nadrágomon keresztül érzem meg merev férfiasságát, és mélyebben elpirulok. Így kíván engem?
Kissé szenvedőn felnyögve támadja le ismét ajkaim, és szenvedélyesen, vadul tépi, mint a kiéhezett vad. Így próbálod visszafogni magad? Egy határozott mozdulattal rántja le rólam az utolsó takaró anyagot, és gyorsan áthaladva nyakamon csókolgatni kezdi fedetlen kebleimet. Sikolyaimat mély sóhajokba fojtom, és ahogy felmorran bőröm is megremeg. Megszorítom vállait, és vonaglani kezdek alatta, de két oldalt ölelő és leszorító karja nem sok mozgásteret enged. Érzékeny mellbimbómmal kezd játszani, mire én felsikkantok a hirtelen rám tört vágyhullámtól. Újra egyre lejjebb halad, és már szaporán veszem a levegőt minden egyes érintésétől. Bár már alig van rajtam ruha, egyáltalán nem fázom. Sőt, melegem van. Hasam aljánál már nem tudok vállaiban támaszt keresni,í így kezeim hirtelen kapálózva keresnek új kapaszkodót, és valahol a kanapé két oldalán markolom meg anyagát. Lassan nadrágom kezdi lehúzni, és minden egyes centiméternél megáll, hogy puszit hintsen az új szabad bőrfelületre. Csípőmet megemelve segítek neki, hogy levehesse rólam, majd újra szemembe nézve mászik fölém. Pihegve engedem le testem nyugodtan, és kábán nézek a fekete íriszekbe.
- Biztos? – kérdi még egyszer, de látom, hogy nagyon is nehezére esik ezt kimondani.
Arcát kezeimmel közre fogom, orrunk épp összeér, és egyre jobban elmélyedek fekete szemeiben.
- Biztos – válaszolok buját, majd lassan csókolom meg, amit nagy hévvel viszonoz, és szorosan ölel magához. Kezeim lecsusszanva arcáról barangolják be egész testét, és az ő felsőjének zárját keresem, de nem találom. Élveteg mosollyal hajol el tőlem kicsit, és kezemet megfogva tereli a helyes irányba, végig simítva bőrén, végül együtt vesszük le róla a takaró anyagot. Újabb csókot követelve nézek rá kérlelőn, és mosolyogva ad eleget kérésemnek, közben kezem nadrágjára téved, és lassan kezdem lehúzni. Legalább egyformán legyünk már alulöltözöttek. Lassan, kínzóan lassan indul el megint lefelé testemen, minden egyes négyzetcentimétert puszikkal hintve és nyelvével kóstolva. Már már szenvedőn nyögdécselek, mikor az utolsó rajtam maradt fehér neműmhöz ér, és azok keresztül kezd ujjával izgatni.
- Ahh… Sai – nyögöm nevét, és ívbe feszült testtel vetem hátra fejemet. Nem bírom. És úgy érzem ő sem. Egy reccsenést hallok, majd kissé oldalra nézve repül valahová a szakadt anyag a szobában. Kéjesen sikoltok fel, mikor forróságot érzek szemérmemnél, és egy puha kényeztető nyelvet, mely csak úgy fickándozik. Lihegve vonaglok a kanapén, szememet összeszorítva élvezem a forró előtörő lángokat, melyen belülről marját sóvár testem. Ohh istenem! Nevét nyögdécselném, de mindig csak egy foszlány hagyja el ajkamat. Nem... nem bírom tovább...
2008.11.08 19:20
Sai:
Lassan haladok egyre lejjebb édes kis testén, hallgatva érzéki sóhajait, élvezve bőre ízét és ellenállhatatlan puhaságát. Karcsú ujjai hajammal játszanak, finom bizsergést hagyva maguk után ahol fejbőrömhöz érnek. Érzem, hogy meglazul homlokom a fejpánt, majd egy kis húzással végleg megszabadít tőle. Nocsak. Huncut kis mosolygó szemeibe pillantok, aranyosan lengeti meg orrom előtt szerzeményét. Ha te így…
Felém nyújtózik, ajkait nyújtva egy buja csókért, de elhúzva fejem viszonzom csintalan mosolyát. Ujjaim hipp-hopp megtalálják tarkójánál a kis pántot összefogó csomót, és gyors mozdulatokkal szabadítom fel. Magamé mellé teszem egy kis asztalkára, majd egy apró puszit hintek duzzadt ajkacskáira. Na, hol is tartottam? Á, tudom már… Épp végigsimogattam ezt a gyönyörű testet…
Ezúttal popsijához leérve, nem tudom megállni, kicsit belemarkolok a kis félholdacskába. Elégedetten hallom füleimet simogató édes nyögését. Ágyékom már lüktet, forrón bizsereg. Ah, anyám…
Felfelé simogatva kapcsolom szét ruhája patentjait, egyedül az utolsót hagyom még összekapcsolva. Egyelőre… Kezem már könnyedén kúszik be a kis szövet alá, ujjaimat végighordozom a necc pólóval takart oldalát. Belemorranok nyakába, ahogy édes kis sóhajait hallom, és ahogy izgatóan végigsimít hátamon. Hr… Érintése nyomán valósággal felizzik a bőröm, izzó lángnyelvek nyaldossák érzékeim. Vele együtt sóhajtok fel. Ah… de jó…
Éhesen vetem magam finom kis ajkaira, és készségesen fogadja a szenvedélyes csókot. Az utolsó patent is szétkattan… Így már akadálytalanul simogathatom le róla felsőjét. Kicsit elhúzom a fejem, pihegve, homályos szemekkel pillant utánam. Éhesen mérem végig felsőtestét, a necc póló alatt egy fekete melltartó emeli ki, s egyszersmind rejti el bájait.
Felmorranva csúszok hátrébb és feljebb tűrve a necc anyagot simítok végig lapos hasának bársonyos bőrén. Kis teste megremeg az érintésre, ahogy lehajolok és megcsókolgatom selymes pocakját. Elhaló nyögés szakad fel ajkai közül, és kis kezeivel megkapaszkodik vállaimban. Édeees…
Bőrébe mosolyogva folytatom tovább felfelé az utamat, egyre feljebb simítgatva a hálós pólót. Végül ez is teljesen lekerül gyönyörű testéről. Megcsókolgatom szép dekoltázsát, és kezemmel a végigsimítva hátát kezdek matatni melltartójának kapcsával. Megszeppenten felsikkant, ahogy érzi, hogy a kis ruhadarab szétkattan. Felhajolok hozzá, gyengéden pillantva szép smaragd szemeibe, kipirult arcára. Ajkaimmal megcirógatom az övéit, mire reszketőn sóhajt fel.
- Sakura… - lehelem résnyire nyílt ajkaira, leheletét érzem sajátjaimon. – Csak mondd, és megállok…
Visszafogom magam, pedig testének izgató látványa, hozzám simuló melegsége, egyre csak szítja bennem a vágy lángjait. De még meg tudok állni…
- Sai… - sóhajtja a nevem, és feljebb tolva dörgölődzik hozzám egész testével. Szeméremdombjával gyönyörködtetően ingerli fájóan lüktető merevedésemet.
- Nhn… - felnyögve kapok a mézédes ajkak után és falom, habzsolom őket.
Egy mozdulattal elhajítom melltartóját és nyakát végignyalva hintek csókokat puha melleire. Sóhajai hallatán legszívesebben elégedetten morrannék fel, s meg is teszem. Kis kezeivel erősen vállamba kapaszkodik, hullámzó testtel nyöszörög alattam. Érzékien csókolom meg mellbimbóját, majd kicsit meg is szívom, mire visszaszívott levegővel sikkant fel. Hrr…
2008.11.05 18:50
Sakura:
Lassan lehajol hozzám, majd újra megcsókol. De ez nem az a szokásos, eddigi csók. Ez sokkal szenvedélyesebb, forróbb... éhesebb. Nyelvem masszírozza övével, és nem bírok ellenállni. De nem is akarok. Eddig óvón ölelő karja elindul, és végig simít rajtam. Az oldalamon, csípőmön, majd a fenekemre tér. Akaratlanul sóhajtok a csókba, nagyon is jó, túl jó az érintése. Ijedten húzódik el tőlem. Mi a baj?
- Sai...? – kezdeném, de érzem forr a vérem, arcom piros, szívem hevesen ver.
- Tessék, Sakura-chan? – folytattatná mosolyogva, de nem bírom folytatni. Ha így néz rám, nem megy. Kissé elneveti magát zavartságomon, majd folytatja csókolgatást, de most nyakamnál, bőröm legérzékenyebb részénél. Kapaszkodót keresve túrok egyik kezemmel hajába, másik kezem hátát járom be. Lejjebb érve megérzem fedetlen bőrét. Itt kissé hideg. Megcirógatom, hogy valamennyire felmelegítsem, majd kalandozó kezem újra felfelé veszi az irányt.
Nyakam, és már kulcscsontom kóstolgatásával sóvár sóhajokat csal ki ajkaim közül, ahogy szemem is, elmém is kezd elhomályosulni. Hajába túrt ujjaim megütköznek a hátul megkötött fejpántjában. Egy hirtelen ötlettől vezérelve elkezdem kicsomózni, majd le is veszem róla. Lepetten válik el bőrömtől, és szemembe néz, majd a pántjára, amit mosolyogva lengetek meg. Leteszem a közeli asztalkára, majd hajolnék közelebb egy csókért, de picit felhúzódik. Arcán gonosz mosoly terül el, pajzánul szemembe néz, majd megérzem a fejem mögött kutakodó kezét. Úgy látszik, hogy „ha te is, én is” alapon játszunk. Nem bánom. Az övé mellé teszi az én fejpántomat, majd visszafordul felém. Egy apró puszit hint ajkamra, majd ott folytatja, ahol abbahagyta. Újra végigsimít rajtam, de mikor fenekemhez ér, kicsit bele is markol, ami egy apró nyögést csal ki belőlem. Újra és újra végig simítom testét, ahol csak érem, egyre gyorsabban. Simogató keze, ahogy feljebb csúszik, elkezdi oldalt kipattintani a köpenyemet, nagyon lassan. Az elsőt még alig veszem észre, annyira eltompultak érzékeim. A másodiknál, már egy dobbanást kihagyott a szívem, majd a harmadiknál, az utolsó előttinél már szívem szaporán dobol, pulzusom az egekben. Miért vált ki ez belőlem ilyen reakciókat? Csináltam már ilyet, akkor miért izgulok? Nem értem. Arcom nyakába temetem, és megérzem kesernyésen finom illatát. Az Ő illatát. Az utolsó patentot még nem szedi szét, hanem a köpeny alá nyúl, és oldalamon simítja végig a necc anyagot. Nyakamat falva, csókolva felmorran halkan, ami egy onnan áradó bizsergéssel tölti el testemet. Lassan elvesztem az eszem. Kezem hátán kezem lejjebb csúszik, majd megint felfelé haladva becsúsztatom felsője alá. Az izgató érintésektől egyszerre sóhajtunk fel.
2008.11.05 17:20
Sai:
Halkan elneveti magát szép, csilingelő hangján.
- Várj, még el kell mosogatnom – mondja mosolyogva. Nem szabadulsz ilyen könnyen Sakura-chan…
- Azt mondtad, hogy az ebédet bírjam ki. Azt is elég nehéz volt… - susogom bőrére, apró csókokkal hintve minden kis centijét. Kicsit csalódottan figyelem, ahogy a szép kis kacsó kisiklik ujjaim közül.
- Csak még egy kicsit – kérlel nagy szemeit rám emelve. Ki tud ennek ellenállni? Megadóan dőlök hátra, és hagyom, hagy vegye el a tányérom és mosogasson el.
Unottan könyökölök az asztalra, fejem kezemmel támasztva.
- Kérsz valamit inni? – kérdezi pár perc múlva.
- Nem – válaszolom. Közben magamban helyeselek, hogy ráért volna az a mosogatás. A tányérok nem rohannak el. Bár, ami azt illeti én sem.
Végre felém fordul és felélénkülve kapom fel a fejem. Kecses léptekkel mellettem terem, majd az ölembe libben. Arcán szép mosoly tükrözik, puha kezecskéit nyakam köré fonja. Én is óvón ölelem át karcsú derekát.
- Mihez lenne még ma kedved Sakura-chan? – búgom halkan.
- Nem is tudom – emeli fel gondolkodón szép fejecskéjét, a plafont tanulmányozva. Halkan nevetve pillant újra rám.
Lassan közeledik arca az enyémhez, kívánatos kis ajkait csókra nyújtva. Oh, jó program… Mosolyogva csókolom meg, finoman, lágyan. Kissé elhúzva a fejét pillant újra rám, szemeimbe mélyesztve gyönyörű smaragd tekintetét.
- Üljünk le a nappaliban. Ott sokkal kényelmesebb – mondja halkan. Rendben Sakura-chan… Lába alá nyúlva emelem karjaimba, kényelmesen felemelve könnyű kis testét. Széles mosollyal arcán hagyja szállítmányozni magát. Leülök vele a széles kanapéra, és szinte azonnal újra hozzám hajol egy csókra. Édes akár a nektár…
Lassan hátradöntöm a kanapén, nem megszakítva a mámorító csókot. Elhúzom a fejem és a pihegő kis szépséget figyelem alattam. Szemei elhomályosultan tekintenek rám, duzzadt kis ajkai résnyire szétnyílva. Kívánatos…
Lehajolva hozzá csókolom meg forrón, szenvedélyesen, táncba hívva édes kis nyelvét. Kezem közben felfedezőútra indul testén, végigsimítom oldalát, csípőjének szép ívét. Mmm…
Kezem kerek kis fenekére siklik, mire meglepetten kerekednek el szemei és belesóhajt a csókba. Behúzva nyakam várom a pofont, de helyette csak egy kis halk hangot hallok meg.
- Sai…? – mondja döbbenten, fülig pirosan. Még sosem láttam ennyire zavarban. Tetszetős. Megnyugtatóan mosolygok le rá.
- Tessék, Sakura-chan? – kérdezem mosolyogva. Csak még jobban belepirul, hogy meg kéne fogalmaznia zavarának okát. Mivel nem válaszol, ezzel együtt nem is ellenkezik, kuncogva hajolok nyakához megízlelve bársonyos bőrét. Kis ujjaival hajam közé túr, érintése bizsergeti fejbőröm, másik kezével pedig végigbarangol hátamon, elérve a derekamból szabadon lévő részt. Megremeg a testem, ahogy puha kis ujjaival megcirógatja. Ez jó…
2008.11.03 22:46
Sakura:
Megsimogatja arcom, és lassan engedve öleléséből, mellém állva, de még mindig közel vonva magához indulunk meg a lakásom felé. Nem kell sokat menni, hisz nem lakom messze a parktól. Kinyitom lakásom ajtaját, majd előre menve lépek be, és veszem le cipőmet. Hallom hogy utánam jön, és bezárja maga mögött az ajtót, majd ő is leveszi cipőjét. El is indulok rögtön a konyha felé, de még visszapillantok, és látom ahogy a szobát fürkészi. Elmosolyodom.
- Ülj le nyugodtan, készítek ebédet... – szólok rá, majd be is lépek a konyhámba. El is kezdem a hozzávalókat összeszedni, majd elakadok egy fűszernél. A polc legtetején van, és nem nagyon érem el, akárhogy is nyújtózom érte. Vajon miért tettem olyan magasra, ha nem érem el? Furcsa, mindegy.
Hirtelen két ölelő kart érzek magamon, ami hasamnál összeér. Meglepődve rezzenek meg, és lekapom kezem a magasból.
- Segíthetek valamit? – susogja nyakamba, miközben hozzám simul. Forró lehelete bőröm perzseli, érzem felforr a vérem. Ahh istenem.
- Ha így segítesz sosem készül el az ebéd... – súgom buján vissza – De ha már így felajánlottad... – mosolyodom el végül, és a felső polcon lévő kis dobozkára mutatok. Rám mosolyog, elenged, majd könnyedén leveszi. majd ismét hozzám hajolna, de arrébb lépek.
- Á-á-á! – intek mutatóujjammal, kissé rá mosolyogva – Először ebéd!
Feladóan mosolyog, majd karba tett kézzel áll be a konyhaajtóba, és végignézi ahogy megfőzöm az ételt. Ezt igazából már csak akkor veszem észre, amikor majdnem készen vagyok, hisz főzés közben általában sürgök forgok a konyhában, és nem nagyon figyelek másra.
Megterítek, és tálalok, majd szólok neki, hogy üljön le. Jó étvágyat köszönve kezdünk el enni. Miközben eszem, végig őt figyelem, a reakcióját, hogy vajon mennyire ízlik neki a főztem.
- Nagyon finom volt, köszönöm – mosolyog rám, miután befejezte az evést. Ezt nagyon jó tőle hallani, tényleg. Épp én is befejeztem, így felállok, és a tányérjáért nyúlok, hogy majd a mosogatóba tehessem, és a időm és Sai is engedi, akkor már most elmosogassam. Nem szeretem sokáig tartogatni. Hirtelen elkapja kezem, és magához, arcához húzza, hogy apró puszit hinthessen rá.
- Oh, desszert is van... – leheli bőrömre. Ez csikiz.
Halkan elkuncogom magam. Nem csak a lehelettől, de a bóktól is. Hirtelen milyen jól tud bánni a szavakkal.
- Várj, még el kell mosogatnom – közlöm mosolyogva, de még mindig nem engedi el a kezem.
- Azt mondtad, hogy az ebédet bírjam ki. Azt is elég nehéz volt – mondja mosolyogva, közben puszikkal hinti be bőröm, melytől apró szikrák cikáznak bennem. Nagy nehezen, de lassan kicsúsztatom kezem övéi közül.
- Csak még egy kicsit – nézek rá könyörgő szemekkel, majd elveszem előle a tányért.
Csalódottan sóhajt egyet, de végül beleegyezik. Összeszedek mindent, majd beteszem a mosogatóba. Megnyitom a vizet, közben vállam fölött hátra pillantok. Kissé unottam könyökölve az asztalon támasztja a fejét. Ígérem gyors leszek.
Már az utolsó darabnál járok.
- Kérsz valamit inni? – kérdem kedvesen.
- Nem – mondja nyugodtan. Pedig tényleg nagyon gyors voltam. Most el sem törölgetem a tányérokat, csak a kezemet, és felé fordulva sétálok mellé. Végre örömmel kapja fel a fejét.
Leülök az ölébe, és karom nyaka köré fonom. Mosolyogva karolja át derekam, és mélyen egymás szemébe nézünk.
- Mihez lenne még ma kedves Sakura-chan? – duruzsolja lágyan.
- Nem is tudom – emelem tekinteten a plafon felé, majd kicsit kuncogva újra rá nézek.
Egyre közelebb hajolok, míg végül egy csókban forrnak össze ajkaink. Egy finom, lassú érzéki csókban. Imádom. Elválok tőle, újra fekete szemeibe meredek.
- Üljünk le a nappaliban. Ott sokkal kényelmesebb – ajánlom fel suttogva, és választ szóban nem kapva, egyszerűen csak lábam alá nyúl, és magával emelve áll fel a székből. Én csak szélesen elmosolyodom, és hagyom, hogy vigyen. Nagy nehezen kiérünk, és a kanapéra huppan le, velem együtt. Megint közelebb vonom magamhoz, hogy érezhessem ajkának ízét. Miközben egymást faljuk, érzem lassan dőlök hátra, ő pedig dől velem, rám, hogy ne kelljen a csókot megszakítani. Pihegve válok el tőle ismét, és kissé elhomályosult tekintettel nézek fel mosolygó szemébe.
2008.11.03 18:45
Sai:
- Én is hasonlóképp érzek… - teszi hozzá halkan és szívem nagyot dobban. Sakura felnyújtózva ajkaimhoz csókol meg ismét, lágyan, finoman. Nem tudom megfogalmazni az érzéseimet. Talán… nem… nem tudom… De most nem érdekel… később összeszedem a gondolataimat, most Sakurával akarok foglalkozni…
Elhúzza tőlem mézédes ajkait és arcán huncut mosollyal pillant a szemembe.
- Kezdek éhes lenni – mondja. Bólintok és felállva felsegítem őt is.
- Menjünk – hívom, és kicsit erősebbet húzva kezén penderül a karjaimba, mellkasomhoz simulva. Imádom, mikor hozzám simul… Megcirógatva arcát indulok el lakásának irányába, szorosan magam mellett tartva őt.
Hamar ott vagyunk, nem lakik túlságosan messze. Kinyitja az ajtót és előremegy, az előszobában lerúgva cipőmet követem. Körülpillantok. Takaros kis lakása van, ilyennek képzeltem. Szemem megakad a falon egy folton. Elmosolyodva konstatálom, hogy bekeretezett képemről Sakura mosolyog le rám, gyönyörű cseresznyevirág szirom esőben.
- Ülj le nyugodtan, készítek ebédet… - tűnik el Sakura egy konyhának ítélt helyiségben. Eleresztve a fülem mellett ballagok utána. Háttal áll nekem épp valami után kutat egy szekrényben. Épp nyújtózkodik. Ezt nem lehet kihagyni… Átölelem derekát, mire meglepetten rezzen össze.
- Ha így segítesz sosem készül el az ebéd… - duruzsolja. Ebéd? Nem baj, akkor igyekszem majd veled jóllakni.
- De ha már így felajánlottad… - használja ki mosolyogva a lehetőséget, az épp megkaparintani óhajtott tárgyra mutatva a felső polcon. Elmosolyodva engedem el és könnyedén leveszem neki. Rendben, hol is tartottam? Ja, Sakura nyakánál… Mielőtt folytathatnám, kicsit távolabb lép, játékos mosollyal arcán.
- Á-á-á! – mondja dallamosan, nemet intve ujjával. – Először ebéd!
Elmosolyodva adom fel, karba téve kezeim, de nem megyek messzire. Kényelmesen az ajtófélfának dőlve figyelem Sakura szorgos ténykedését. Hamarosan gőzölgő étel kerül az asztalra. Leülünk és jó étvágyat kívánva egymásnak kezdünk el enni. Hm, finom. Nem is tudtam, hogy Sakura ilyen jól tud főzni. Néha kíváncsian pillant fel rám, talán a reakcióimat figyeli. De nincs okom panaszra, gyorsan eltűntetem az elém rakott ételt, mert már igen éhes voltam. Befejezve figyelem, ahogy kecses mozdulatokkal eszi meg ő is utolsó falatjait.
- Nagyon finom volt, köszönöm – mosolygok rá elismerően. Ragyogó arccal pillant fel és nyúl, hogy összeszedje a tányérokat.
Gyengéden elkapom vékonyka kis csuklóját és ajkamhoz húzva puhán megcsókolom.
- Oh, desszert is van… - duruzsolom bőrébe, élvetegen mosolyogva.
Sakura:
- Sakura... – súgja nevem, majd ismét közelebb ránt magához. Megcsókol, közben hajamba túr. Istenem, de jó érzés. Ha ezt így folytatjuk, nem tudom mi lesz, de én azt még nem akarom. Egyre gyengébben csókol és tart, majd amint én is el tudok tőle szakadni, finoman de gyorsan bontakozok ki öleléséből, és máris az ajtón lépek ki, lassan a folyosóra érek. Nem látom vagy hallom, hogy ő is jönne, így megfordulva nézek rá, és máris jön. Ezt észrevéve, már indulok is tovább, a nővérpultnál mindent megbeszélek, és azt is hogy ha esetlegesen egy nagyon sürgős eset jönne, és nem bírnak vele, akkor majd szólnak nekem. Visszafordulok Sai felé, és már megyünk is. A kórházból kilépve átkarolja vállam, amitől kissé zavarba jövök. De miért is? Ez már így természetes. vagy nem?Mindegy, nem érdekel. Picit közelebb borulva simulok hozzá, és folytatjuk utunkat. Míg sétálunk, megbeszéljük, hogy hova is kéne menni majd ebédelni, végül megegyezünk abban, hogy majd a lakásomon megmutatom neki a főzőtudományomat. Bizony még nem tudja, hogy jó szakács vagyok, igaz a katonai tablettáim nem a legízletesebbek, de táplálók. De most nem ez a lényeg.
A parkban találunk egy üres padot, és lepihenünk. Közelebb húz magához, így kissé mellkasára tudom hajtani a fejem, miközben felnézet rá. Vállamnál átnyúló karja egy-egy hajtincsemmel játszadoznak. Szeretem, ha így babrálnak a hajammal, kellemes. Újra elmosolyodik, mint az elmúlt pár napban szinte mindig. De ez a mosoly őszinte, szívből jön, és ez sokkal szebb mint amit régen láttam mindig tőle. Szemem megakad ajkán, majd egyik kezemet felemelve, állát párszor megsimítva kérlelek tőle újabb csókot, mely szinte már minden percben hiányzik.
- Sakura-chan – lihegi ajkamba, miután megszakadt a sóvár csók – Sosem gondoltam volna, hogy valaha is érzek így bárki iránt...
Szemem kissé kikerekedik, agyam nem akarja elhinni, amit hallottam, de arcát látva, s érintéseit érezve tudom, hogy igazat mond. Ezeket a kifejezéseket nem lehet megjátszani, ezt tényleg tapasztalni, érezni kell, szívből. Elmosolyodom, boldog vagyok.
- Ennek igazán örülök... Sai... – súgom vissza, mélyen szemébe nézve. Én is igazat mondok – Én is hasonlóképp érzek... – öntöm szavakba gondolataim érzéseim. Éreztem mér hasonlót, de ilyen erősen, szenvedélyesen még nem. Vajon igaz, amit érzek? El sem hiszem, pedig itt van a szívemben. Érzem, itt tombol, szaporább ütemre késztetve. Égető, kínzó ez a pár milliméteres távolság arcunk között, újra megszüntetem. Érezni akarom. Érezni, hogy szeretnek, hogy szerethetek. Hogy van valaki, aki mindig mellettem van és nem hagy el, hogy van valaki, akinek én is mindig ott lehetek. Minden érzésem belesűrítem e csókba, ebbe a finom, romantikus csókba. Kíváncsi vagyok, hogy el tudja e majd mondani, hogy mit is érez. De ezt majd nálunk. Pihegve válok el tőle, és elmélyülök fekete íriszeiben.
- Kezdek éhes lenni – mondom kacér mosollyal, s ő gyengít ölelésén. Feláll a padról, és kezét nyújtja felém.
- Menjünk – szólít kedvesen, és segítségét elfogadva hagyom, hogy felrántson a padról, hogy újra karjaiban tarthasson. Kezeim mellkasára simítom, úgy olvadok ölelésébe. Minden érintése jól esik, simogatása egyszerűen elvarázsol, csókjaitól pedig olvadni tudnék. Ez lenne az igazi, viszonzott szerelem?
2008.10.30 22:25
Sai:
Végül ő tűnteti el a pár milliméteres távolságot ajkaink között, óvatosan simogatva meg. Sóhajtva mélyítem el a csókot, élvezem szájának forró puhaságát, édes finomságát. Kis ujjai nyakamra tévednek, lágy mozdulttal húzza végig őket egész arcomig, ahol kellemes simításokkal jutalmaz. Kezem lesiklik oldalán, csípőjének lágy ívén. Mmm….
Tovább falnám, habzsolnám édes kis ajkait, azonban léptek koppanása csendül fel a közelben. Kis Sakurácskám azonnal reagálva húzódik el, és megragadva csuklómat húz be egy üres kórterembe. A léptek kopogása lassan elhal. Sakura csíntalan kislány módjára nevetgél halkan. De aranyos.
- Mi az? – kérdez rá mosolyom okára, felém fordulva.
- Semmi – lépek hozzá, és átkarolom vékonyka derekát. Magamhoz húzom egész közel, és beszívom kellemes illatát. – Nem akarsz még egy szabadnapot tartani?
- Ami azt illeti… - néz mélyen a szemembe, pajkos mosollyal ajkain. -… épp indulni készültem.
Nocsak. Jól van Sakura-chan, akkor ez jól jött ki. Átkarolva nyakamat húz közelebb magához.
- Csak még a nővérkékkel kell megbeszélnem – teszi hozzá, és fejét a vállamra hajtja. Magamhoz húzom szorosabban, élvezem teste melegét, ahogy átlopózva a ruhán engem is megmelenget.
Arcomat a nyakába hajtva kóstolgatom meg érzékeny, puha bőrét. Elégedetten hallom, ahogy felsóhajt. Hm…
Kissé elhajol tőlem, így megpillanthatom félénken elpirult kis arcát. Lemosolygok rá, és gyönyörű smaragd szemeit nézem. Csodálatosak.
- Akkor mit szólnál rögtön egy sétához, majd egy ebédhez? – kérdem ragyogó arcát pásztázva. Óvatosan bólint, majd már húzódna is ki karjaim közül. Csak még egy kicsit… Olyan jó téged a karjaimban tartanom.
- Sakura… - lehelem nevét, magamhoz vonva. Élvetegen csókolom meg, ujjaim hajába kalandoznak. Selymes tincsei kellemesen csiklandozzák bőrömet. Szenvedélyemből szép lassan lecsitulva engedem ki karjaim közül. Kiröppen, akárcsak egy szabadon eresztett kismadár és kinyitva az ajtót lép a folyosóra. Egy hívogató pillantást vet rám, majd miután elindulok utána, kecses mozdulatokkal siet a nővérpulthoz. Élvetegen figyelem az előttem lágyan ringó kis csípőt és formás kis feneket… Hrr…
Pár perc múlva visszafordul felém, és felpillantok édes kis mosolyára, szép szemeire. Hozzám siet és elindulunk kifelé a kórházból. Odakint átkarolom a vállát, mire egy kicsit elpirul, azonban hamar száműzi arcáról zavarát és hozzám simulva bújik karom alá. Jól van…
Sétálgatás közben halkan beszélgetünk, megbeszéljük, hogy hova menjünk ebédelni. Egy kicsit leülünk a parkban egy padra és vállánál átkarolva húzom magamhoz közelebb a kis szépségemet. Vállait átkarolva, selymes tincseivel játszadozva figyelem gyönyörű arcát, elbűvölő szemeit.
Kíváncsi tekintettel pillant fel rám, mire elmosolyodok. Ha a közelében vagyok, mindig mosolygok… és igazából, teljes szívből… nagyon jó érzés.
Megsimogatva államat csalogat le magához egy puha csókra, mitől kellemes bizsergés cikázik keresztül a testemen, mint minden egyes alkalommal, mikor hozzám ér.
- Sakura-chan…- susogom ajkaiba. – Sosem gondoltam volna, hogy valaha is érezhetek így bárki iránt…
Kicsit meglepetten elkerekedett szemekkel pillant fel rám, de őszinte arckifejezésemet látva, ő is elmosolyodik.
- Ennek igazán örülök… Sai… - búgja vissza hihetetlen elbűvölő tekintettel.
2008.10.30 00:35
Sakura:
Elválik ajkamtól, s szememmel követem elhajoló arcát. Kissé elgondolkodik, több gondolkodó arcvonást is látok rajta.
- Itt vagy? – kérdem egy mosollyal arcomon.
- Persze – susogja, és újabb és egyre több csókot váltunk. Nem akarom, hogy ez a nap véget érjen.Olyan jól érzem magam vele. A mai napom egyszerűen csodálatos, de sajnos véget ér. Lehet, hogy egész nap nem is csináltam semmit, de boldog vagyok, és ez a lényeg.Gyengéd érintések, csókok hada töltötte be az időt, néha egy kis beszélgetés. Napnyugtakor mennem kell, holnap sok munka vár rám a kórházban... Valószínűleg.
Amikor hazaérek, erős hiányérzet tör rám. Egyedül érzem magam a házban. Ennek ellenére, este édes gondolatokkal merülök a csodás álmok tengerébe.
Másnap reggel már korán kezdek a kórházban. Végignézek pár egyszerű esetet, de semmi különös. Az irodámba érve leülök székembe, pihenek kicsit. A naptáramat megnézegetve pillantok meg egy időpontot. Két nap múlva az akadémiára kell mennem. Fel is pattanok székemről, és a nővérpult felé veszem az irányt, hogy egyeztessek. Másrészt, ha ma sincs sok dolog, délben el is mennék. A folyosó közepénél járok, amikor a „kedvenc” nővérkét látom meg, széles mosollyal, és néz valakire. Mikor kijjebb érek, meglátom a nekem még háttal álló Sait. Nagyot dobban a szívem mikor szembe fordul velem. Megállok, és ő könnyed léptekkel közeledik felém, majd egy hirtelen mozdulattal egy üres folyosóra ránt, és a falhoz nyom.
- Szia – leheli ajkamba, szinte perzseli bőrömet, és megborzongok.
- Szia – válaszolok köszönésére halkan.
- Vannak a kórházban életveszélyben lévő pácienseid? – kérdi egyre közelebb hajolva. Furcsállom ezt a kérdést, most eléggé meglepett.
- Nem, miért? – válaszolom és kérdem egyszerre furcsállón.
- Nem érdekes... – neveti el magát kissé, és közelebb hajol, pár milliméter választ el minket, de még mindig csak mosolyogva mered szemembe. Én már nem bírom, és ajkaimat lassan érintem övéhez, egy apró csókot kezdeményezve ezzel. Az apró puszikból, csókokból egyre szenvedélyesebb lesz, nyakát arcát simítom kezemmel, míg ő oldalamat, végül derekamon állapodik meg keze. Hirtelen közeledő lépteket hallok, és elválok ajkaitól. A mellettünk lévő üres kórterem ajtaját „berúgva” kap észbe ő is, és besurranunk, majd bezárom az ajtót. Meghallgatjuk az elhaladó majd távolodó lépteket, és én nagyon halkan kuncogok. Saira nézek, aki csak rám meredve áll mosolyogva.
- Mi az? – kérdem én is egy mosollyal az arcomon.
- Semmi – lép közelebb, és átkarol – Nem akarsz még egy szabadnapot tartani? – kérdi mélyen szemembe nézve.
- Ami azt illeti – mosolyodom el szélesebben – épp indulni készültem.
Kérdőn felvonja szemöldökét, de mosolya nem tűnik el. Átkarolom nyakát, hogy közelebb vonjam.
- Csak még a nővérkékkel kell megbeszélnem – fejezem be mondanivalóm, majd fejem nyakára hajtom, és élvezem a puha ölelést. Ez most nagyon jól esik.
Ő is nyakamra hajol, de fedetlen bőröm kezdi kóstolgatni, mely forró érzésekkel tölt el. Egy apró, alig hallható sóhaj hagyja el számat, és kicsit elhajolok tőle. Érzem, hogy arcom pírban ég. Fekete tenger szemeiben megint elveszek, ha belenézek, és élveteg mosolyt látok arcán.
- Akkor mit szólnál rögtön egy sétához, majd egy ebédhez? – kérdi kedvesen. Visszautasíthatatlan ajánlat. Mosolyogva biccentek egyet, majd karjaiból kibontakoznék, és az ajtó felé haladnék, de ő nem ereszt. Azt hittem, hogy most indulunk is, csak előbb még le kell beszélnem. Kérdőn nézek vissza rá, de ugyan olyan mosollyal virít arca, mint előbb. Mire gondolhat?
Egy utolsó ütésével küldi Narutot földkörüli pályára. Viszlát Naruto! Majd megemlékezésből elnevezünk rólad egy meteort. Vagy egy krátert a holdon.
Sakura kezeit leporolva, mint aki jól végezte dolgát, csukja be az ajtót és mosolyogva fordul vissza, iménti dühét feledve. Láttam már egy párszor milyen lelkesedéssel tudja verni a szőkét, de ez a hirtelen váltás kicsit meglep. Minden esetre mosolyogva figyelem ahogy kecses léptekkel jön vissza hozzám.
- Hol is tartottunk? – kérdez rá élveteg hangon, majd egy bájos mozdulattal ül vissza az ölembe átkarolva nyakamat. Rosszul emlékszel Sakura-chan… Elmosolyodva döntöm hátra.
- Nem-nem – búgom közben, halvány mozdulattal intve nemet fejemmel. Leteszem a puha párnákra és ajkaihoz hajolok. – Itt tartottunk… - javítom ki mosolyogva. Megsimogatom édes kis ajkait sajátommal és végig húzom kezem karcsú testén. Közelebb von magához, közben érzékien csókolgatom finom kis ajkait.
Megsimogatva szép kis pofiját húzom el tőle a fejem. Csillogó szemekkel pillant utánam, halvány mosollyal ajkain. De szép… Folyamatosan cirókálva hamvas arcát figyelem smaragd szemeit. Olyan… furcsa ez a helyzet… Boldogsággal tölt el. Kicsit magamon is meglepődök. Meg se tudom mondani, hogy mikor éreztem utoljára boldogságot… Annyira elszoktam tőle, ezért meglep. De nagyon jól esik… És a boldogságot ebben a pillanatban édes kis Sakura-chan jelenti nekem, és hogy itt van és hozzáérhetek.
Gondolataimból térek magamhoz, mikor ő is megsimogatja arcom.
- Itt vagy? – kérdezi halkan, mosolyogva. Kicsit elkalandoztam.
- Persze – súgom vissza mosolyogva és gyengéden csókolom meg újból… és újból…
Az egész délelőttöt együtt töltjük, és a délután egy részét is. Annyira jó… Minden percemet vele tölteném. De sajnos nem lehet, mindkettőnknek meg van a maga dolga. Sajnálkozva nézem, ahogy a hosszúra nyúlt búcsúcsók után elsétál.
Határozott terveket szövögetek a fejemben, hogy holnap milyen ürüggyel „raboljam el” a kórházi szolgálat alól. A betegeknek toll a fülükbe. Sok medinin van még. De ha mégsem sikerül megszöktetni a kórházból, ami csak akkor képzelhető el, ha valaki haldoklik, mindenképpen elhívom vacsorázni.
***
Másnap el is indulok kis Sakurám további becserkészéséhez. A kórház felé haladva megtorpanok egy virágüzlet előtt. Áh, Sai, a végén még lantot pengetve énekelsz szerenádot! Beleborzongok a gondolatba és gyorsan lebeszélve magam a szál rózsa snassz átadásáról sietek tovább.
Belépve a kórházba mosolyogva pillantok körül. A figyelmemet magára vonja a tegnap oly bűbájos nővérke, aki rábeszélte Sakurát a szabadnapjára. A nővér megtorpan eddigi mozdulatában. Mosolyogva intek neki köszönésképp, azonban arcán sejtelmes vigyorral hirtelen elfordul és elsiet. Ezt meg mi lelte?
Kíváncsian nézek körbe, de nem találom Sakurácskámat. Aztán nem is kell keresnem; ő talál meg engem. Mosolyom kiszélesedik, ahogy megpillantom meglepett kis arcát. Kényelmes léptekkel megyek mellé, és egy hirtelen mozdulattal húzom magammal egy kihalt folyosóra.
- Szia – súgom ajkaiba, a falnak döntve.
- Szia – búgja vissza csilingelő kis hangján.
- Vannak a kórházban életveszélyben lévő pácienseid? – kérdem közel hajolva hozzá.
Fedetlen kezének simogatását érezem. Olyan kellemes. Bármennyire nem szeretném, meg kell szakítanunk a csókot, mert azért levegőt is kell venni. Csak ekkor veszem észre, már nem is az ölében vagyok, hanem a földön fekszem, alattam párnák, ő pedig hajolva ül. Érem vér szökik arcomba. Ennyire belefeledkeztem volna? Észre sem vettem, bár nem zavar. Bíztatóan mosolyog rám. Megnyugtat.
- Gyönyörű vagy... – szinte leheli ajkamba. Sokszor hallottam már különböző férfiaktól ezt, de az ő szájából hallva, ahogy mondta, mégis olyan különleges érzéssel tölt el, és nagy örömet okoz ezt az ő szájából hallani. Finoman beletúr hajamba, én pedig ujjammal tarkóján körözök, mosolyogva.
- Mihez... lenne... kedved... Sakura-chan? – kérdi szaggatottan miközben puszikat hint ajkaimra. Most olyan aranyos. Válaszolnám, hogy nekem most teljesen mindegy, csak veled lehessek, de nem nyílik szóra szám. Szemeimből látja, hogy mit érzek, így nem is szótlanságom. Újra hajolna közelebb, és már is várom puha ajkainak érintését, hirtelen megzavar minket a bejárati ajtó hangos kicsapódása.
- Sai, ezzel nem végeztünk! – áll Naruto az ajtóban, fenyegetőn mutogatva felénk, vagyis Sai felé, mert megint nem vette észre, hogy is itt vagyok. Elkerekednek szemei amint meglát engem, tátott szájjal az ajtóban. Dühöm tombol, érzem halántékomon vészesen lüktet egy ér. Naruto, te semmit sem változtál. Mindig belekontárkodsz a boldogságomba! Egy hirtelen, fenyegető erőtől vezérelne felpattanok a földről, és a döbbent szőke felé trappolok, aki a sokktól még menekülni is elfelejtett.
- Narutooooo! – morgom, közben megragadom ruhájának nyakát, és ütni kezdem - szokásomhoz híven – a fejét, arcát, ahol érem. Most tényleg nagyon felhúzott.
- Na de Saaakura-chaaaaan – ordítja karjait maga elé kapva, hogy kissé meg tudja védeni magát.
- Miért kell mindig bunkónak lenned, BAKA!?!? – kérdem idegesen, közben fenyegetőn lengetem öklömet.
- Miért vagy itt? Miért pont ezzel a nyomorult Saival? – teszi fel keresztkérdését, mire szemem lángokat lövell a kifejezéstől, és egy utolsó hatalmas ütéssel elrepítem jó messzire. Most vagy egy hétig tuti nem mer a közelembe jönni. Kezeimet leporolva zárom be az ajtót, majd megfordulok mosolyogva, mintha mi sem történt volna az előbb. Jobb nem is gondolni rá, csak még jobban felidegesít. Elégedett mosolyát látva szélesebb mosolyra húzódik szám. Kecses, macska léptekkel tipegek lassan vissza a fiúhoz, aki nem egyszer mér végig míg visszasétálok hozzá.
- Hol is tartottunk? – kérdem buja hangon, most nem nagyon tartom vissza - jelenleg - igazi, flörtölős énem. Visszaülök ölébe, karjaimat újra nyaka köré fonom mosolyogva, hogy közelebb kerüljek hozzá. Hirtelen, mégis óvó finomsággal hajt vissza a párnák közé rám hajolva, és szinte már állandósult mosollyal néz szemembe.
- Nem-nem – rázza meg apró mozdulatokkal fejét – Itt... tartottunk – fejezi be, majd egyre közelebb hajol kínzó lassúsággal, csak végig simít ajkaival enyémen, mintha kóstolgatná ízét, majd lassú, romantikus csókba kezd. Alig öt-tíz perce kaptam ilyen csókot, de már annyira hiányzott. Karjaimat kissé megszorítva vonom közelebb magamhoz, ő pedig szabad kezeivel simít végig rajtam. Kellemes bizsergéssel tölt el minden érintése. Annyira jó!
2008.10.27 23:37
Sai:
Aranyosan viszonozza mosolyomat és elgondolkodik valamin. Arca elkomorul és lehajtva fejét ejti kezeit az ölébe.
- Nem, dehogy – kapja fel fejét és elmosolyodik. Azért még kétségeim vannak. Azonban mikor arcán megkönnyebbülés suhan át, én is megnyugszom. Felpillant rám gyönyörű szemeivel és mélyen a szemembe néz. Lassan átöleli a nyakamat, és mosolyogva húzódik közelebb. Én is lemosolygok rá, majd óvatosan felnyújtózik ajkaimhoz és megcsókol. Puha kis nyelvével számba siklik, hogy feltérképezze. Uh, de jó… Ez a hosszúra elnyújtott csók mámorító.
Óvatosan leengedem a földön heverő kis párnákra, követve kis testét, hogy ne kelljen megszakítanunk a csókot. Annyira finom. Kár lenne érte.
Leszedve kezeimről kesztyűimet elhajítom azokat, így ujjaim akadálytalanul simíthatnak végig remegő kis testén. Végül csak meg kell szakítani a csókot, hogy levegőhöz jussunk. Huh…
Csak ekkor tűnik fel neki, hogy hátradöntöttem és pirulva pillant fel rám. Nyugi, nem akarok semmi rosszat… -üzenem mosolyommal.
- Gyönyörű vagy… - súgom halkan ajkaiba. Biztos sokan mondták már neki, hisz egy sugárzó szépség. De szeretném ha tudná, én is így gondolom. Beletúrok selymes tincsei közé és érzem, ahogy egyik ujjával lassú köröket rajzol tarkómra. Testemen kellemes borzongás szalad végig.
- Mihez… lenne… kedved… Sakura-chan? – csókolgatom ajkába. Én tudom, hogy nekem mihez lenne kedvem… Egész nap ajkait kóstolgatni, csókokkal hinteni. De hát, kettőn áll a vásár… Többnyire… hehe.
Mivel nem kapok választ… Azt hiszem ezt vehetem egy „amit te akarsz” kategóriába. Épp folytatnám elmosolyodva folytatnám kis kedvesem szakszerű kóstolgatását, mikor hirtelen kivágódik az ajtó.
Mindketten az irányába kapjuk a fejünket és egy füstölgő fülű szőkét pillantok meg. Hogy te mindig a legrosszabbkor toppansz be! Mérgelődök magamban.
- Sai, ezzel nem végeztünk! – mutat befelé az ajtón, mintha mutató ujjából gyilkos sugarakat tudna lövellni. És no lám, feltűnik végre neki a helyzet, pontosabban az, hogy rámásztam hőnszeretett Sakurájára. Kistányérméretű szemekkel pillant ránk, leesett állal.
Mielőtt azonban én is bármit is tehetnék, Sakura kipattan alólam mint egy felhúzott rugó.A következő pillanatban már azt látom, hogy Narutot gallérjánál fogva tartja meg, és különböző szidalmakat vágva a fejéhez, szerencsétlen fiúnak a maradék IQ-ját is kiveri a fejéből.
2008.10.27 12:58
Sakura:
Ölbe tett kézzel néz rám.
- Sakura-chan, itt én vagyok a házigazda, lép egyet előre, és csuklómat megfogva húz vissza magához. Az lehet, de te vagy a beteg, én az orvos. Jelen esetben nővérke. Mindegy. Melkasára támaszkodva nézek fel szemébe.
- Szóval... – kezdi halkan – kérsz teát, Sakura?
Hát ha ezt szeretnéd, rendben.
- Igen, kérek – biccentek válaszként.
- Rendben – válaszol, majd lágy csókot simítva ajkamra enged el, és a konyhába megy. A kis asztalka elé ülve nézelődök tovább. Olyan... rendezett, precíz. Hamarosan ki is jön a helységből, két csésze gőzölgő teával, amit az asztalra tesz miután idesétált, és letérdelt mellém.
- Köszönöm – mondom rámosolyogva, és kezembe veszem a hozzám közelebb lévő csészét, és iszogatni kezdem. Csendben iszogatjuk meg a melengető italt, és letesszük a csészéket. Gyengéden átkarolja derekam, és ölébe húz, én csak tehetetlenül hagyom magam. Kényelembe helyezem magam óvó karjaiban. Megsimítja arcom, mintha telhetetlen lenne bőröm érintésével. Kicsit lejjebb hajol, hogy gyors csókot hinthessen ajkaimra, melyet egy pillanatra behunyt szemekkel viszonzok, s közben azon gondolkodom, hogy hogy csöppenhettem ebbe a helyzetbe. Jó pár napja még csak egy nyugodt kis napra készültem, és ahogy telt az a kevéske kis idő, olyan gyorsan változott meg minden, mintha évek teltek volna el. Hihetetlen, hogy csak most, ennyi idő után érzünk vonzalmat, pedig annyi lehetőség, alkalom volt.
- Régóta ismerjük egymást... –adok hangot gondolataimnak – Hogy hogy most? – kérdem végül, bár valami rációt látok abban, hogy úgy került a csapatba, hogy állítólag semmilyen érzelmet nem ismert. Egyik kezem felemelem, és arcát simítom, meg. Egyszerűen kényszert érzek arra, hogy hozzá érjek.
- Talán mert tavasz van... – vágja rá sejtelmes mosollyal.
Erre kissé én is elmosolyodom. Végül is igaz lehet. A tavasz, a szerelmesek évszaka, igaz én nem vagyok szerelmes, csak... lehet, hogy... csak szeretnék az lenni. Rég voltam már igazán szerelmes. És nagyot is csalódtam. Igazán fájdalmas tud lenni. A gondolatra kissé el is komorul az arcom, ami eddig a mosolytól virágzott. Kissé le is sütöm szemem, s csak magam elé nézek, kezemet is az ölembe helyezve vissza.
- Valami... rosszat mondtam? – kérdi kissé aggódó hangon, amin meglepődök. Megint. Egyre több érzelmet látok felőle. Nagyon pozitív változás.
- Nem, dehogy – kapom fel fejem, és egy mosolyt erőltetve arcomra válaszolok neki.
Most mit mondhatnék? Hogy évek óta gyötör egy érzés? Ő se tudna vele mit kezdeni, mint én. Gondolkodom. Csak azért, mert volt rossz tapasztalatom, nem biztos az, hogy folyton ugyan az fog ismétlődni. Nem élhetek életem végéig egy érzés árnyékában, hagynom kell, hogy egyszer igazán, de tényleg élvezzem az életet. Nem csak csábítgatással, igazi szeretettel. Arcom megkönnyebbülve néz újra rá, csillogó szemeimmel fekete íriszeibe meredek. Karjaimat lassan felemelve nyakára kulcsolom, s kissé feljebb húzom magam, hogy közelebb kerülhessek hozzá. Pár centire van egymástól arcunk, mindketten mosolygunk. És most, először az összes alkalom közül, most én kezdeményezem a csókot, én mélyítem el, és teszem szenvedélyessé, ahogy csak jól esik. Légzésem szabályozva olyan hosszúra nyújtom ezt a csókot, amíg csak lehet, azt akarom, hogy sose érjen véget. Mert számomra, ez kellemes érzés, cikáznak bennem a jobbnál jobb hevítő vágyak. Csak most érzem biztonságban magam, csak most érzem, hogy... boldog lehetek. Nem... hogy boldog vagyok.
2008.10.27 12:00
Sai:
Gyorsan összeszedi magát és még mindig pirulva válaszol.
- Rendben, maradok – adja meg magát, kedves mosollyal és aranyos kis pírral.
- Jól van – búgom elégedetten. Mondtam, hogy nem tudsz megszökni… Hehe.
Továbbra is átkarolva terelgetem a bejárat felé, majd kinyitva az ajtót tessékelem beljebb. Kíváncsian pillantgat körbe az új környezetben. Lerúgva cipőjét sétál be, és végignézegeti a falon függő képeimet. Tetszik? Nekem te jobban tetszel…
Mögé lépek és gyengéden átkarolom karcsú kis derekát, mire hátradőlve támasztja vállamnak fejét. Arcomat finom illatú hajába temetve lélegzek mélyet. Kellemes melegség árad szét testemben, ahol hozzám simul.
- Készítsek egy teát? – kérdi kedves hangon és kihámozza magát ölelésemből. Meg se várva a választ indul el, aztán kíváncsi tekintettel fordul vissza felém.
Karba téve kezem mosolygok rá.
- Sakura-chan, itt én vagyok a házigazda – teszek felé egy lépést és elkapva kis csuklóját penderítem vissza magamhoz. Kezeivel mellkasomnak támaszkodik és felpillant már állandósult mosolyomra.
Rosszallóan elmosolyodik, aranyosan félrehúzva kis orrát.
- Igen, kérek – bólint.
- Rendben – hintek puszit kis ajkaira, majd elengedve Őt sétálok ki kényelmesen a konyhába. Nem túl nagy, mondhatnám kicsi. De épp elég. Mire elkészülök már a kis asztal mellett térdel és továbbra is kíváncsi szemekkel tekinget körbe. Hát igen, nálam van nézelődni való.
Letérdelve mellé rakom elé a gőzölgő teát. Megköszöni és aranyosan iszogatni kezdi. Miután befejezzük, lerakja a kis csészét, akárcsak én. Nem bírom ki, hogy ne érjek hozzá… bár miért is kéne?
Átkarolva derekát húzom az ölembe, önként követi a mozdulatot. Mosolyogva figyelem, ahogy kényelmesen elfészkelődik. Megcirógatom selymes kis arcát, mint már oly sokszor. De nem tudok betelni a tapintásával, az illatával… és finom ízével. Lehajolok hozzá és egy futó csókot hintek rózsás kis ajkaira.
Karjait a nyakam köré fonja és kis ujjacskáival a hajamba túr. Kellemesen bizsereg utána a fejbőröm. Ajkaiba sóhajtva simítom végig hátát, gerince mentén. Nem is tudja, nekem is mennyire új ez a helyzet… De nem mutatom, a merészség előny ilyen téren. Egyébként is… ösztönösen cselekszem.
- Régóta ismerjük egymást… - mondja halkan a szemembe pillantva gyönyörű ékkő szemeivel. – Hogy-hogy most…? – kérdezi megsimogatva arcomat. Nem tudom, Sakura-chan.
- Talán mert tavasz van… - mosolyodom el sejtelmesen.
2008.10.26 23:42
Sakura:
Halványan rám mosolyodva néz rám.
- Tudtommal, a szabad nap egész napra szól – mosolyog egyre jobba, s megfogja kezem. Miért hoz ez zavarba?
- Igen ,de... – oké, megfogtál, igazad van.
- Nem töltöd velem ezt a kis időt? – kérdi kedvesen, mire vér szökik arcomba. Nem értem. Mellette, olyan más vagyok.
- Hát... izé... – mondanék valamit, de nem megy. Halkan felnevet, megragadja derekam, és közel von magához. ösztönösen, én is átölelem.
- Hát akkor? – kéri, miközben két ujja közé vonja állam, és úgy mozdítja arcom, hogy szemébe nézzek. Egyre közelebb hajol, érzem megszűnik a távolság, és ajkai gyengéden kényeztetni kezdik enyémet, mire én jólesőt sóhajtva hunyom le a szemeimet. Kutakodó nyelve számba siklik, s hagyom, hogy ízleljen, ahogy neki tetszik. Cikáznak bennem a jobbnál jobb, bizsergető, ellazító érzések, s szinte már azt sem tudom hol vagyok, úgy felejtkezem bele ebbe a csókba. Ajka lassan elválik enyémtől, s szaporán, levegő után kapkodva nyitom fel ismét szemhéjam, hogy fekete íriszeibe nézve merenghessek el.
- Ébresztő, Sakura-chan... – kelteget arcom piszkálva, s édes mosollyal néz le rám. Hol is vagyok?
Észhez térve eszembe jut, hogy még egy kérdésre vár választ. Azt hiszem.
- Rendben, maradok – válaszolom kedvesen, de arcom még mindig piros közelségétől. Nem hiszem el, hogy ilyen kis csendes vagyok. Pedig nem szokásom.
- Jól van – mosolyog rám még mindig, s oldalra lépve, de még mindig engem tartva lépünk az ajtó elé, majd kitárja, és előre enged. Nocsak. Azt hiszem a lakásában még nem jártam, így amint belépek, ide oda kapom fejem, hogy feltérképezzem. Egész rendezett. Egy fiúhoz képest. Bezzeg Naruto. Nála csoda, ha nincs disznóól. Bár manapság mi tagadás, ő is egyre többször takarít. Amint beljebb lépek, leveszem cipőmet, és úgy haladok tovább. Épp az egyik képet nézem a falon, valószínű, hogy azt is ő festette, mikor hátulról, két ölelő kart érzek derekamra kulcsolódni. Jóleső borzongás tölt el, és fejem kissé hátra hajtom, hogy vállán pihentethessem. Rég nem volt velem senki ilyen gyengéd. Olyan jól esik mindez. Bár kissé még mindig zavarba vagyok. Lehet, hogy mindez szép és jó, de olyan szokatlan.
- Készítsek egy teát? – kérdem kedvesen, és kibontakozom karjaiból. Pár lépést teszek a véleményem szerint konyha felé, de még mindig nem hallom válaszát, így megfordulok tengelyem körül, és mosolyogva nézek vele szembe, nem messze, csak pár lépésre tőle, válaszra várva.
2008.10.26 22:38
Sai:
Megnyugodva sóhajt nagyot, és kedves kifejezést varázsol szép arcára.
- Menjünk – indul el. Mellé lépve haladok vele együtt. Oldalra pillantva gyönyörködöm szép arcában. Elgondolkodom rajta, hogy megfogjam-e a kezét… De így is mintha zavarban lenne. Pár perc némaság után szólal meg újra.
- Még egyszer köszönöm a képet. Bekereteztem és feltettem a falra. Nagyon szép.
Örülök, hogy tetszik Sakura-chan… Holott sehol sincs a te szépségedhez képest. Kedvesen mosolygok el rá. És, mivel nem válaszolok… tovább ballagunk csendben. Megérzem, hogy engem fürkész és cseppet sem palástolva tekintetem fordulok újból felé, mire kissé elpirulva kapja el a tekintetét. Hehe, úgy tudtam nem vagy te ilyen kis szégyenlős.
Lassacskán megérkezünk a lakásomhoz. Az ajtóhoz lépek, azonban kis kísérőm lemarad pár lépést.
- Úgy látom már jól vagy, semmi bajod – jelenti ki. Felé fordulok. Csak nem akarsz elmenni, Sakura-chan? – Ha nem bánod, én visszamegyek a kórházba – fejezi be végül. Nem mész te sehova! Ha rajtam múlik semmiképp… és ez alkalommal rajtam múlik, elhiheted.
Eléállok, halványan mosolyogva. Édesen ártatlan szemekkel pislog fel rám.
- Tudtommal, a szabadnap egész napra szól – mondom mosolyogva, megfogva kis kezét.
- Igen, de… - kezdene bele, de nem tud kifogást találni.
- Nem töltöd velem ezt a kis időt? – szegezem neki mosolyogva a kérdést, mire édesen elpirul. Aranyos vagy Sakura-chan.
- Hát… izé… - hebegje-habogja. Halkan felnevetek, és átkarolva derekát húzom magamhoz. Megadóan ölel át.
- Nem érzed velem jól magad? – teszem fel a költői kérdést.
- De… - mondja, kicsit lesütve szemeit.
- Hát akkor? – fogom meg gyengéden állát, ismét magam felé fordítva halvány pírban játszó arcát. Lehajolok hozzá, és lágyan megcsókolom. De finom puhák az ajkai… Halkan belesóhajt a csókba. Most, vagy soha… Óvatosan mélyítem el a csókot, nyelvem besiklik kis ajkai közé. Feltérképezem szájának minden édes kis zugát. Finom…
Kicsit elhúzom tőle a fejem, pihegve pillant fel rám, enyhén elhomályosult szemecskéivel.
- Ébresztő, Sakura-chan… - csipkedem meg játékosan az arcát, bujkáló mosollyal ajkaimon
2008.10.25 13:32
Sakura:
Mire újra felhajtom fejem, s felkészülök arra, hogy szétválasszam őket, Sai arcán egy kis mosolyt látok. Már megint mire készül?
- Te, Naruto... – kezdi halkan, majd füléhez hajol. Sutyorog valamit, amit nem hallok. Mikor befejezi, Naruto lángoló arcát látom.
- Mi?! – kiabálva rántja el fejét. Mit mondhatott neki már megint? Kezeimet kicsit ökölbe szorítom, hogy vissza fogjam magam.
- Te... te... te... – próbálna valamivel visszavágni Naruto, de hirtelen azt érzem, hogy Sai átkarol. Kissé meglepődöm, hisz... az utca kellős közepén vagyunk! Pecsétet formál.
- Viszlát, Naruto-chan – köszön el mosolyogva, s valami húzó, vákuum szerű érzés fog el. Kissé megijedek, a tüdőmet nyomó érzéstől. De amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan is tűnt el. Levegő után kapkodva nézek szét. Nem mentünk messzire, csak párszáz métert. Úgy érzem kissé kiment az erő a lábamból, s ha Sai nem tartana, lehet hogy térdre esnék. Pár mély levegő, s már jobban is vagyok. Kibújok ölelő karjaiból, s szembe állok vele.
- Mit mondtál neki? – kérdem megrovón, mert biztos nem valami kedveset. Rám néz jól ismert szokásos mosolyával, s megint rosszra gondolok, ami kissé feldühít – Inkább nem akarom tudni... – mondom végül. Nem lenne jó ötlet feldühíteni magam, hisz csak most jött ki a kórházból, és érdekes lenne, ha most rögtön vissza is kéne mennie, hasonló sérülésekkel.Lenyugszom, s újra régi formámban, kedvesen nézek fel rá.
- Menjünk – mondom egy sóhaj keretében, s elindulok. Mellém lép, s haladunk tovább.
Ahogy sétálunk, néha kézfejünk összeér, de nem igazán zavartatom magam. Az emberek nem néznek meg az utcán, hisz már megszokták, hogy ő a csapattársam, s nem egyszer sétáltunk már, de még is olyan érzésem volna, mintha engem figyelnének. De valószínűleg csak beképzelem magamnak. Kínos ez a csönd.
- Még egyszer köszönöm a képet. Bekereteztem és feltettem a falra. Nagyon szép.
Nem válaszol, csak kedvesen rám mosolyog, de ez más mosoly. Nem az amit Naruto felé mutatott... Ez olyan, amit a kórházban is láttam. Érzelem dús. Tovább haladunk csendben, egymás mellett sétálva, s kissé hiányérzetem van. Mintha nem lenne elég, hogy csak mellette megyek. Fél szemmel rá sandítok, és végig nézek rajta. Látszólag már jól van, könnyen mozog, sétál, semmi fájdalomra utaló jel. Ő is rám néz, és halvány pírral arcomon kapom előre fejem, hogy az útra figyeljek.
Lassan meg is érkezünk a szállásához. Ő már az ajtóhoz megy, de én két lépéssel mögötte megállok.
- Úgy látom, már jól vagy, semmi bajod – erre a mondatra, megint felém fordul, és rám figyel – Ha nem bánod, én visszamennék a kórházba – bököm ki végül a mondanivalómat halkan, mire ő szembe áll velem, s halványan elmosolyodva néz le rám, én pedig naivan csillogó szemekkel fel rá.
2008.10.25 13:01
Sai:
- Előbb meg kell írnunk egy elbocsátó papírt – kezd bele tárgyilagosan. – És Sai… - pillant fel rám.
- Hm? – nézek szép szemeibe.
- Én itt orvos vagyok, nem nővérke – javít ki és kicsit elhúzódik tőlem. Sakura-chan, nekem már csak nővérke maradsz... hehe.
Elérünk a nővérpulthoz és kiröppen a karjaim közül. Nemsokára kész az iromány, majd az egyik igazi nővérkéhez fordul.
- És szeretném, ha valaki elkísérné – mondja. Naaa, ne már Sakura-chan… Meglepetésemre a megszólított nővérke szélesen elmosolyodik.
- Miért nem kíséri el maga, Sakura-san? – kérdi. Yes! Édes kis Sakura felháborodva vágna közbe, de nővér gyorsan folytatja. – Ma úgysincs sok munka, vegyen ki egy szabadnapot.
Fejezi be. Az én arcomon is már önelégült mosoly van. Nem tudom, hogy ez a kedves hölgy miből jött rá, hogy nekem Sakurácskám gyógyító közelségére van szükségem, de hálás vagyok. Majd megköszönöm. Hehe…
Kis Sakura megadóan beleegyezik. Hm, ennyire nem tetszett, hogy nővérkének hívtalak? Pedig hívtalak már rosszabbnak is… De az régen volt. Most semmi sértőt nem mondanék neked, kedves.
Egymás mellett indulunk el. Nem karolom át a drágát, pedig olyan jó lenne… Biztos zavarba jönne. Nemsokára azonban Narutoba botlunk bele.
- Szia Sakura-chan, épp hozzád indultam – mondja vigyorogva. Majd felém fordul. Kifejezéstelen arccal pillantok rá. – Ez meg mit keres itt? – szegezi rám mutatóujját, kérdőre vonva Sakurát.
Naruto, előbb vegyél nyelvtanleckéket, mielőtt ilyen hangnemben beszélsz… Nem „ez” hanem „ő”.
- Nem azt mondtad, hogy pár napig még pihennie kell?
- De igen – válaszol Sakura. – De már elég jól van ahhoz, hogy hazamenjen. De azért hazakísérem, hátha rosszul lehet még.
- Aha – morogja Naruto, majd összehúzott szemekkel áll elém. Vigyázz, a végén még megijedek. Halványan elmosolyodok, mire Naruto arcvonásai idegesebbé válnak. Ha nem lenne itt Sakura-chan, most olyan szépeket mondanék neked, hogy az arcod színét egy cékla is megirigyelné. De mivel nem így van…
- Te, Naruto… - hajolok közel hozzá, hogy a továbbiakat hölgy fül ne hallja. – Növessz magadnak férfiasságot, hátha akkor komolyan tudlak venni. Bár kétlem.
- Mi?! – rántja el fejét, paprikapiros arccal. Szinte látom, ahogy füstölnek a fülei. Fölényesen mosolyogva húzom ki magam, szemem sarkából látom Sakura rosszalló pillantását, de legalább most nem próbálja a fejembe verni a jó modort. Szó szerint.
- Te...te…te… - dadogja a szőke. Nincs kedvem megvárni, míg kinyögi mit akar, átkarolom a meglepett Sakurát és pecsétet formálok.
- Viszlát, Naruto-chan! – mondom mosolyogva, mielőtt eltűntetne minket a teleportáció. Fárasztó egy személyt szállítani teleportálás közben, ezért nem tűzöm ki messzire a célt. Pár utcával odébb tűnünk fel. Sakura meglepetten piheg. Úgy tűnik, még sose teleportált. Átkarolva tartom, nehogy elessen, holott engem is kifárasztott egy kicsit a fuvarozás. Főleg hogy épp a kórházból jöttünk. Nem mutatom jelét.
Mindketten összeszedjük magunkat, és Sakura-chan kihámozza magát ölelésemből.
- Mit mondtál neki? – kérdi rosszalló tekintettel, mire felveszem szokásos mosolyomat. Meghökkenve rázza meg a fejét. – Inkább nem akarom tudni…
2008.10.24 23:19
Sakura:
- Szívesen – válaszolok neki mosolyogva. Olyan jó a karjaiban lenni.
- Hová raktátok a felszerelésem? – kérdi, miközben megsimítja hajam, s ez rögtön kijózanít álmatag gondolataimból.
- Máris el akarsz menni? – kérdem naivan, mire Ő csak halkan felkuncog.
- Nem akartam beköltözni a kórházba – mondja végül mosolyogva, s leesik, hogy igaza van – Bár, úgy bármikor láthatnálak téged ... -amint ezt kimondta, finoman érinti ajkaimat, perzselőn simít rajta végig. Elhúzom arcom tőle, s unottan mutatok a szemközti szekrényke felé.
- Köszi – súgja égetőn érintve leheletével, majd az ágyból felkel, s könnyed mozdulatokkal lép a mutatott bútor felé. Most veszem észre csak, hogy alsó van csak rajta, így kis pírrel az arcomon fordulok el. Viszonylag hamar elkészül, s már teljes öltözetében lépdel elém. Kezét nyújtja, melyet elfogadok, s amint álló helyzetbe húzott, máris átkarol, amit lassacskán, de viszonzok.
- Szükségem lesz egy kísérő nővérkére – közli sejtelmesen, s nem értem mit mond. Hisz már jól van.
Maga mellé von, s elindulunk kiféle, jobban mondva engem is visz magával.
- Még fölléphetnek utólagos rosszul létek, nem igaz? – mosolyog rám, derekamat közelebb húzza, és az ajtó elé lépünk. Aha. Értem. Szóval rám gondoltál.
- Előbb meg kell írnunk, egy elbocsájtó papírt – közlöm az eljárást – és Sai... – folytatom, félbeszakítva a mondatot.
- Hm? – fordul felém kérdőn.
- Én itt orvos vagyok, nem nővérke – fejezem be, s kicsit távolabb tolom magam. Mire mindketten észbe kapunk, már a nővér pultnál vagyunk, s hirtelen kiröppenek öleléséből.
Arcpírom olyan gyorsan tűnt el, ahogy megjelent, s szólok az egyik nővérnek – aki hajnalban felkeltett – hogy írjon meg Sainak egy elbocsájtó papírt. El is készíti, majd folytatom kérésem.
- És szeretném, ha valaki elkísérné – félszemmel ránézek Saira, akinek kis csalódottságot olvasok arcáról.Ez után visszapillantok a nővérkére, aki szélesen elmosolyodik.
- Miért nem kíséri el maga Sakura-san? – kérdi vigyorogva. Közbe vágnék, de folytatja – ma úgy sincs sok munka, vegyen ki egy szabadnapot. – fejezi be végül, még mindig, azzal az idegesítő mosollyal, ami már csak számomra idegesítő. Most kissé az idegességtől pirosodik ki az arcom, majd lenyugtatom magam.Nem akarok botrányt. És ha veszekedni kezdenék, kiderülne amiről csak ez a nővérke tud. Egy álvigyorgással beleegyezek, és leveszem, majd odaadom neki a köpenyem, hogy tegye helyére. Sai felé fordulok, aki elégedetten, s szélesen mosolyodik rám.
- Menjünk – mondom végül, s egymás mellett haladva megyünk ki az épületből.
Alig teszünk meg száz métert, szembe megyünk Narutoval.
- Szia Sakura-chan. Épp hzooád indultam – néz rám vigyorogva, majd tekintete Saira siklik, és elkomorul. Jajj ne – Ez meg mit keres itt? – néz újra rám összeszűkült szemekkel, közben egy ujját a mellettem állóra szegezi – Nem azt mondtad, hogy pár napig még pihennie kell?
- De igen – mondom kissé egyhangún – De már elég jól volt ahhoz, hogy hazamenjen. De azért haza kísérem, hogy hátha rosszul lehet még.
- Aha – válaszol a szőke, majd közvetlen Sai elé állva vérmesen farkasszemet néz vele, aki állja a pillantást. Én csak fejemhez kapok.
Ezek már megint kezdik.
2008.10.24 21:32
Sai:
Miután lenyelem a falatot máris nyújtja a következőt. Mm… Ahogy átadja futólag ”véletlen” megnyalom karcsú ujjacskáit. Édes vagy Sakura-chan… Meglepetten pislog rám, majd ő is elmosolyodik.
- De mohó vagy – neveti halkan. Ha tudnád mennyire… Szívesen felfalnálak kicsi Sakura… De szerintem te és élveznéd.
Újabb falatot nyújt felém. Hát, ezt nem lehet kihagyni. Megfogom karcsú csuklóját és elforgatva kis kezét hintek puszit kézfejére.
- Ez finomabb… - duruzsolom bőrére, és felpillantva rá, látom, hogy elpirul. De édes…
Még átnyújtja az utolsó falatot, majd hagy, hogy magam egyek. Hm, kár… pedig de szívesen kóstolgattam volna tovább… Hehe.
Miután befejezem a reggelizést, mosolyogva érdeklődik hogylétem felől.
- Már sokkal jobban – válaszolom. Ilyen ápolásnak hála.
- Akkor megvizsgállak – rakja félre a tálcát, és következzék a tegnapi procedúra. Ahogy néha-néha hozzám ér kecses kis ujjaival, minta lágy selyemmel simogatnák a bőrömet. Hm…
Változtatva jutsuján utolsó simításokat végez sérülésemen. Mosolyogva pillant fel rám ismét. Tetszik ez a mosoly… Minden tetszik az én kis Sakurámon…
- Most már teljesen jól vagy – mondja kedves hangon. Hm, akkor már nem kell vigyáznom a mozdulataimmal… Átkarolva Őt húzom magamhoz, és szorosan magamhoz ölelem. Megízlelem finom puha kis ajkait. Hm… Óvatosan viszonozza. Édes vagy Sakura-chan… Minden értelemben…
Elhúzom kissé tőle a fejem és kába kis szemekkel pillant fel rám.
- Köszönöm – mosolygok le rá.
- Szívesen… - motyogja visszamosolyogva.
- Hova raktátok a felszerelésem? – kérdezem, megsimogatva selymes tincseit. Szeme rögtön éberebbé válik, meglepetten pislog rám.
- Máris el akarsz menni? – kérdezi. Halkan felnevetek.
- Nem akartam beköltözni a kórházba… - mondom mosolyogva. – Bár, úgy bármikor láthatnálak téged… - simítom végig ajkaimmal kis szájacskáját. Elhúzza arcát, és az egyik szekrényre mutat.
- Köszi… - lehelem ajkaira, majd felkelek az ágyból. Tényleg sokkal jobban vagyok. Nem fájnak a hirtelen mozdulatok sem. Sakura-chan aranyosan elfordítja a fejét, mikor látja, hogy egy szál alsónadrágban vagyok. Tekintettel rá, igyekszem az öltözködéssel… persze nem túlzom el… hehe…
Felöltözve lépek vissza mellé és félszegem pillant fel rám. Felsegítem és átkarolom vállait, mire szelíden hozzám simul. Ruhán keresztül és érzem bőre melegségét. Mm…
- Szükségem lesz egy kísérő nővérkére – mondom sejtelmesen, mire kíváncsian pillant fel rám. Elindulunk kifelé a szobából.
- Még fölléphetnek utólagos rosszullétek, nem igaz? – mosolygok rá, és szorosabban magamhoz vonom karcsú kis testét, jelezve, hogy már kiválasztottam a kísérőmet. Ha rajtam múlik, jó sokáig mellettem leszel Sakura-chan.
Lehajol hozzám, és puszit hint ajkaimra. Olyan gyengéd. Elválik tőlem, s mire kinyitom a szemem, csak azt látom és érzem, hogy arcát hajamba fúrja, és illatát kóstolgatja.
Látom kissé még nehezen mozog.
- Sai... – súgom halkan, mire vissza húzza fejét.
- Hm?
Szemébe nézve folytatom mondanivalóm.
- Pihenned kéne még... – közlöm halkan, mire elmosolyodik, és hátra dől. De még mindig fog, és húz magával. Eleget teszek, s mellé dőlök.
- Itt maradsz velem? – kérdi kedvesen, s megsimítja arcomat. Olyan bizsergető az érintése. Kipirul arcom, elmosolyodom kérésén. Ha ezt szeretnéd, legyen. Biccentek, jelezve, hogy maradok. Átkarolja derekam, s én ösztönösen kuporodok ölelésébe. Ez annyira jó és kellemes. Ráadásul egy puszit nyom a homlokomra, ami tetézi érzéseimet. Kellemes érzés tölt el, ami nem múlik, míg a karjaiban vagyok. Alig hogy lehunyta szemeit, pár perccel később látom, hogy már alszik. Közelségétől nyugodt leszek, s engem is elnyom az álom. Sokat dolgoztam ma, és elfáradtam.
Hajnalban arra ébredek, hogy valaki finoman lökdösi a vállamat. Pislogok kettőt mire látásom tisztul. Egy sötét hajú nővérke ébresztget széles mosollyal.
- Sakura-san. Fel kéne kelni – suttogja nagyon halkan. Szétnézek, és rá is jövök, hol vagyok. Paradicsom piros arccal mászok ki az ágyból, de olyan apró mozdulatokkal, hogy Sait ne ébresszem fel.
- Kérlek, ezt ne mondd el senkinek! – ígértetem meg vele, mire csak egyet biccent mosolyogva és kimegy. Huh. Egy utolsó pillantást veszek Saira, elmosolyodom, majd kimegyek.
Be megyek a nővéri öltöző zuhanyzó részére, s megtisztálkodom. Még jó hogy, itt is van sok holmim. Kijőve megszárítkozom, felöltözöm. Lassan nyolc óra. Viszek Sainak reggelit.
Bemegyek a kórterembe, de úgy látom, még alszik. A tálcával a kezemben állok meg ágya felett.
- Sai, ébredj – szólongatom halkan, mire lassan, de felnyitja szemeit, és mire kitisztul látása, elmosolyodik és felül. Látom már jobban van.Leülök az ágya szélére, a tálcát az ölembe téve. Meg fogok egy kisebb falatot, és az orra elé nyomom. Most megetetlek. Hihi.
Kissé lassan, de mosolyogva fogadja el az ételt. Amint megette, adom is a következőt. Kezébe adom a poharat, és iszik. A következő falat előtt, kicsit elmosolyodik, úgy látom tetszik neki. Szájába adom, de most megnyalintja ujjamat, amin meglepődök, de nem kapom el a kezemet, csak én is mosolygok.
- De mohó vagy – mondom nevetve, és nyújtok egy újabb falatot, de most megfogja csuklómat, elfordítja a kezem, és egy puszit hit kézfejemre, ami kellemes bizsergéssel tölt el, s kicsit elpirulok.
- Ez finomabb – közli mosolyogva, közben mélyen a szemembe nézve. Kicsit megint zavartan érzem magam, ez most meglepett. Még ezt a falatot oda adom neki, majd hagyom, hogy egyedül egyen. Mikor befejezi, elveszem a tálcát.
- Hogy érzed magad? – kérdem kedvesen mosolyogva.
- Már sokkal jobban.
- Akkor megvizsgállak – teszem le a tálcát, és egy kis pecsétet formálva halványkék fény árad kezemből, és végig barangolja felsőtestét. Néha néha ujjam hozzá és, ekkor egy sóhaj hagyja el. Mellkasa közepén érzem, hogy még nem a legjobb. Változtatok a jutsun, és most zöldes fénnyel gyógyítom be az utolsó sérülést. Most már egészséges. Befejezem a jutsut, majd felemelem fejem, és mosolyogva nézek szemébe.
- Most már teljesen jól vagy – közlöm kedvesen, de erre ő csak közelebb ránt magához, Szorosan megölel, majd megcsókol. Kábultan viszonzom. Elválnak ajkaink, és felnyitom szemhéjam.
- Köszönöm – mondja mosolyogva.
2008.10.23 18:43
Sai:
Kis kezei mellkasomra siklanak, mire nyomában jólesően bizsereg a bőröm. Lehunyt szemekkel élvezem ahogy puhán simogat. De jó ez az érzés…
Azonban meglepetésemre és csalódottságomra elhúzódik tőlem, félve pillant a szemembe. Mitől tartasz kicsi Sakura?
- Biztos vagy benne, hogy vonzódást érzel? – kérdezi. Oh, hát ez volna a baj. Halványan rámosolygok. Régen könyveket olvastam, mert nem tudtam, hogyan kell érezni. Az ANBU kiképzés alatt ezeket kiölték belőlem. Amíg nem találkoztam Narutoval és Sakurával…
Kibújva a takaró alól, nem törődve a mellkasomban égő sajgással ölük mellé az ágy szélére. Nyugtatóan megérintem, formás kis combján pihentetem kezem.
- Tudod milyen rég nem olvastam könyvet? – már nagyon rég… Látom érti. – Te magad mondtad, hogy az érzelmeket tapasztalni kell… - súgom továbbra is mosolyogva. Emlékszel rá? Most épp a tanácsodat követem kicsi Sakura… Pedig kevés emberét fogadom meg…
Felkapva fejét pillant rám kissé csodálkozó szemekkel.
- Tehát… - fog bele, de nyitva hagyja a mondatot.
- Igen – mondom halkan. Tudom, mit csinálok… Felragyogó arcát látva melegség tölti el a szívem. De furcsa… De semmiképp nem rossz.
Kezemmel combjáról áttérek kis hátára, hogy átkarolva vonhassam közelebb magamhoz. Olyan jó, hogy itt van a karjaimban. Rendkívül jól esik. Oldalra fordulva rakja formás lábait az ölembe. Amíg megtartom karcsú testét, mellkasomba hasít egy szúrásnyi fájdalom és meglepetésemben halkan felszisszenek. Pedig olyan kis könnyű… Ha nem sérültem volna meg, meg se érezném.
Átkarolva húzódik hozzám közelebb és fejét vállamra hajtja. Azt hiszem elmondhatom… még sosem éreztem magam ennyire boldognak. Gyengéden cirógatom, ahol csak érem… Sajnos ez egy elég kis rész gyönyörű testéből, mert meg kell tartanom.
Halkan felsóhajt és mellkasomba csókol. Ajkai nyomán mintha kellemesen meleg lángok simogatnák a bőrömet, hogy átmelengessék a szívem.
Ágyékomnál is bizsegést érzek, és rajtam lévő combjának köszönhetően ő is megérzi milyen tüzet szított fel bennem. Elpirulva pillant fel rám, arrébb húzódva, mint egy rémült kisnyuszi. Halványan mosolygok rá. Igen, az a te hatásod…
Lehajolva hozzá puszilom meg puha kis ajkait. Lehunyva gyönyörű szemeit élvezi. De szép az arca… Feljebb emelve fejemet temetem arcom selymes fürtjei közé és mélyet szippantok finom virág illatából. Mint a cseresznyevirág… Visszafogott mégis rendkívül kellemes illat…
- Sai… - sóhajtja halkan.
- Hm? – húzom el egy kicsit a fejem, de nem messzire. Felragyognak rám a gyönyörű zöld szemek.
- Pihened kell még… - mondja halkan. Eh, hogy minden nőben meg van ez az anyai ösztön… Na sebaj, igaza van. Elmosolyodom, majd elkezdek eldőlni az ágyon. Meglepett szemeket mereszt rám, mikor érzi, hogy nem engedem el, de hagyja, hogy magam mellé fektessem.
- Itt maradsz velem? – kérdezem, megcirógatva bársonyos arcát. Elpirulva, halvány mosollyal bólint. Átkarolva derekát húzom magamhoz, és kiscicaként vackolódik el az ölelésemben. Halvány puszit hintek homlokára, majd lehunyom a szemeim.
***
Halk szólongatásra ébredek.
- Sai, ébredj… - hallom a kellemes hangot és felpillantok. Kedvesen mosolygó, rózsaszín hajjal keretezett arc. Elmosolyodom, és felülök az ágyon. Nem tudom mikor ébredt fel, nem vettem észre mikor kelt fel mellőlem. Ez furcsa… Általában éberen alszom. ANBU-ként kötelező.
Minden esetre egy tálcával a kezében ül le az ágyam szélére. Odaadó gondoskodással nyújt felém egy falatot. Tudok én egyedül is enni, de ha már így felajánlja. Elmosolyodva fogadom el.
2008.10.23 10:10
Sakura:
Mire lehunyom a szemem, megértem kutakodó nyelvét ajkaim közt, majd a számban. Édes táncra hívja az enyémet, amit kellemesen viszonzok. Olyan jól esik most ez, bár még mindig nem tudom miért. Pihegve válik el ajkam az övétől, s kissé kába szemekkel nézek utána, amint vissza dől az ágyra.
- Miért...? – kérdem zavartan, mire ő csak pár ujjával megsimítja arcomat.
- Most kezdjek mesélni a vonzódásról? – kérdi kedvesen, és szinte mosolyogni tudnék saját balgaságomon. Pont én nem értem? Igaz még a végén valami könyvből mondana fel definíciót.
- Nem kell... – mosolygok rá kedvesen, s kicsit elpirulva fordítom tekintetem oldalra. Ujjai még mindig arcom érintik, ami kellemes melegséggel tölt el. Rá helyezem kezem az övére, s mint egy kiscica, jólesőn dörgölöm arcom tenyerébe. Olyan jól esik az érintése.
- Gyere ide...– mosolyog rám kedvesen, ami szintén meglep, de tetszik. Kezeimet fogva von gyengéden közelebb, s én szívesen ülök arrébb. Vállaim átkarolva simogatja ujjaival arcomat, amire engem lágy bizsergés tölt el. Kezem ösztönösen indul felfedező útra, s lágyan, hogy éppen hogy csak érintsem, simítok végig mellkasán felfelé haladva. Ez a kellemes érintés, a gyengédség. Mind olyan jó és szép. De különös is. Tetszik, de valami mégis zavar. Mi van ha megint egy olyan könyvet olvasott, amiket nem tudom honnan szed, s érzéseit összetévesztette a... vonzódással. Hisz ő Sai. Bármennyire is nehezemre esik, eltolom magam öleléséből kibontakozva, nézek szemébe. Ő csak lepetten vizslat végig, nem érti miért távolodtam el.
- Biztos vagy benne, hogy vonzódást érzel? – kérdem kedvesen, s ő csak kedvesen elmosolyodik. Vagy gúnyosan? Nem tudom megállapítani. Úgy látom jó erőben van, mert könnyű szerrel bontakozik ki a takaróból, s ül úgy közvetlen mellém, hogy lába lelóg, mint nekem. Karunk dörzsölné egymást, ha nem lenne rajtam a hosszú fehér ujjú kórházi köpeny. Hozzám közelebb lévő kezét a combomra teszi, és úgy néz s szemembe.
- Tudod milyen rég nem olvastam könyvet? – kérdi, mintha olvasna a gondolataimban, bár tudom költői kérdés, hisz biztos már rég. Ezzel engem is meglepett.
- Te magad mondtad, hogy az érzelmeket tapasztalni kell – mondja vissza szavaim, s emlékszem a pillanatra. Majd felkapom fejem.
- Tehát... – kezdenék bele, de nem fejezem be. Úgy is tudja mit akarok mondani.
- Igen – válaszol mindent tudón, s érzem melegség tölti el szívemet. Rég, nagyon rég nem vonzódott hozzám senki úgy, hogy ezt ilyen kedvesen tudja közölni. És ezt pont tőle nem vártam volna el, aki állítólag régen nem érzett érzelmeket. De most itt ül mellettem, s hiszek neki abban, hogy ezt őszintén érzi. Vonzódik hozzám, s bár magamnak sem merem igazán bevallani, de úgy látszik én is vonzódok hozzá. Hisz már a közelsége is olyan jól esik. Eddig combomon heverő kezét most a hátam mögé vezeti, s átkarolja a derekam, ezzel még közelebb tudva magához. Oldalra fordulok, s lábaimat felemelve teszem ölébe őket. Látom picit felszisszen, még nem gyógyult meg teljesen, de hagyja hogy így még közelebb kerüljek hozzá. Egyik karom háta mögött, másik a hasánál, s ujjaimat oldalánál kulcsolom össze. Fejem lehajtom vállára. Olyan jó érzés önt el, bár bizonytalan vagyok.
Derekamnál lévő keze gyengéd simogatásba kezd, míg másik keze ugyan ezt teszi oldalt a lábamon.
Jóleső sóhaj hagyja el ajkaimat, mely fedetlen felső testét cirógatják végig. Egy alig érezhető halvány mozgást érzem hozzá közelebb lévő combom alatt, mire kicsit kipirosodva, lepettem húzom arrébb magam onnan. Fejemet felkapva nézek fekete szemébe, s látom kissé elmosolyodott.
2008.10.23 00:17
Sai:
Leteszem a fejem a párnára és lehunyom a szemem. Jobb lesz ha erőt gyűjtök… Félig alvó, félig éber álomba merülök.
Megérzem a jelenlétét… felpattannak szemeim és látom, hogy épp készül távozni az ágyam mellől. Csak ne olyan sietősen! Gyorsan felülök az ágyon, és elkapva a vékonyka csuklóját húzom vissza. Meglepetésében lecsüccsen az ágyra és kerek szemekkel pislog rám. Rendezve meglepett vonásait mosolyodik el. Ez a mosoly… Vigyázz Sai, elfolysz…
- Azt hittem alszol! – mondja kedvesen, majd kicsit elpirulva hajtja le fejét.
- Nem. Csak téged vártalak – válaszolok halkan. Csak nem hoz zavarba, hogy fogom a kezed? Nem baj, én el nem eresztem… Lerakom ölembe kis kezét, de lehet, hogy nem volt jó ötlet… végigbizsereg egész testem.
- Sai – motyogja halkan, szemembe pillantva. Igen? Mit szeretnél, kedves?
Lehajtva fejét sóhajt fel. Rózsás fürtjei arcába hullnak. Oh, a francba… Lehet, hogy valahova máshova kéne áttennem a kezét…
Újra felpillant rám, szinte naivnak mondható tekintettel. Pedig tudom hogy nem az...
- Mié… - fogna bele, de nem tudom megállni. Beléfojtva a szót hajolok ajkaira, kevésbé fogva vissza magam, határozottan csókolom meg. Meglepetésében halkan felsóhajt, édes ajkait résnyire nyitja. Ezt nem lehet kihagyni… Nyelvem szájába siklik, és lassan feltérképezem kis zugait, kiélvezve lágy forróságát. Ah, de finom…
Óvatosan simogat vissza nyelvével, mire elégedetten belemosolygok a csókba. Csak a levegőhiány vet véget neki. Édes Sakura pihegve, kicsit homályos szemekkel pillant utánam, ahogy hátrébb húzom a fejem.
- Miért…? – motyogja. De édes. Megsimogatom csodás arcát, ujjhegyeim bizseregnek, ahogy hamvas bőrét érintem.
- Most kezdjek mesélni a vonzódásról? – kérdezem mosolyogva, mire kicsit kitisztulnak a szemei. Látom, hogy érti mire gondolok, de nem igazán tud rá mit válaszolni. Meglepetten néz a szemeimbe. Ezek a gyönyörű smaragd íriszek…
- Nem kell… - mosolyodik el lágyan, elpirulva fordítva el tekintetét. Egyik kis kezével arcát érintő ujjaimhoz nyúl, és megtámasztva azokat simítja arcát tenyerembe. Ah, anyám…
Ezt vehetem elfogadásnak… de semmiképp nem tiltakozás, ami jó… nagyon jó…
- Gyere ide… - mosolygok rá kedvesen, és kezeim közé kaparintva kis kacsóit csalogatom közelebb. Ellenkezés nélkül ül mellém. Átkarolva vállait cirógatom ujjaimmal arcát. Olyan jó érinteni…
2008.10.22 23:16
Sakura:
Kicsit feljebb emelkedik az ágyról, majd ajkaival mint egy pillangó érinti enyéimet, és hirtelen egy forrón bizsergető érzés fut át rajtam. Én csak kábultan ülök, csuklóm még mindig kezében, kezem mellkasán. Elvörösödök, mikor tudatosul bennem ,mi is történt, elkerekednek szemeim. Ujjammal érintem szám, ahol az előbb ő tette ajkával, és még mindig nem vagyok képes felfogni, hogy mit tett.
az ajtó egy hatalmas csattanással vágódik ki, és én riadtan állok fel az ágyról, majd az ajtó felé szegezem tekintetem. Naruto. Gondolatban épp a fejemre csaptam.
- Sakura-chaaan! – kiált vigyorogva, nem zavartatva magát.
- Naruto, mit keresel itt? – nézek rá érdeklődőn. Hogy talált meg itt? Mert, hogy nem Saihoz jött, az biztos.
- Csak jöttelek meglátogatni, Sakura-chan – vigyorog még mindig, de csak rám figyel.
Összeszűkült szemekkel a mellettem lévő ágyra pillant, és a rajta fekvőre.
- He? Sai, te mit keresel itt?
Hihetetlen mekkora baka.
- Na mégis mit csinál a kórházban egy ember? – vág vissza Sai. Na ez az akit én ismerek.
Naruto arcát látva, jobb ha közbe vágok, mielőtt itt helyben megfojtják egymást.
- Sai megsérült, és most pihennie kell – remélem ennyi elég volt.
Naruto duzzogva fordul el, majd ismét rám vigyorog, mintha mi sem történt volna.
- Sakura-chan, van egy sérülésem, ellátnád nekem? – kérdi édes szemekkel.
Válaszolnék, de a mögöttem fekvő Sai közbevág.
- Olyat nem tud vissza növeszteni, ami sosem volt – néz szokásos mosolyával Narutora.
Én már a fejem fogom, hogy ezek megint kezdik.
- Heh? Ezzel meg mire célzol? – kérdi idegesen.
- Egy férfinek nem illik egy hölgyet zaklatni a nemi problémáival – erre kicsit elmosolyodom, akaratlanul is. Legalább most kicsit szebben fogalmazott a jelenlétemben. Biztos megtanulta, hogy még ilyen állapotban is megütném. Naruto már támadásba lendülne, de kilökdösöm, és bezárom magam után az ajtót.
Akartam még Saival beszélni, főleg ez után, de előbb Narutoval foglalkozom. Majd délután benézek.
Egész nap sürögtem forogtam, kicsit el is fáradtam. Késő délután szembe jut, hogy Saival akartam beszélni. Hogy szerezte azokat a sebeket? És a másik, újonnan felkerült kérdés. Miért tette azt reggel? Meg akart csókolni? Csendben nyitom ki az ajtót, és halkan lépek be. Fekszik, be van takarva, és szeme lehunyva. Közelebb megyek, de úgy látom alszik. Majd vissza jövök később. Épp az ágytól fordulnék el, mikor egy kéz megragadja csuklómat, és az ágyra huppanok. Megszeppenve nézek újra az ágyra, és a mosolygó Sait látom, aki kicsit feltápászkodott az ágyon. Máris ilyen erőben van?
- Azt hittem alszol! – mondom kedvesen mosolyogva, majd picit elpirulok, mikor látom, hogy még mindig fogja kezem.
- Nem. Csak téged vártalak – válaszol, de nem engedi el csuklóm, csak az övével együtt leteszi az ölébe. Máris pörög az agyam.
- Sai – kezdem halkan szemébe nézve, de megint elbizonytalanodom. Megint az a nézés, ami teljesen zavarba hoz. Lesütöm a szemem, hogy erőt gyűjtsek. Egy sóhaj, majd belekezdek:
- Mié... – kérdezném, újra ránézve, de elkerekednek szemeim, mikor észreveszem, hogy közvetlen közel van arca, és számat most sokkal erősebben érinti, mint reggel. Szeme lehunyva, s érzéki csókra csalogat. Annyira meglepődtem. hogy hirtelen azt sem tudom mit tegyek, hol vagyok.
Elbambulok, s résnyire nyitom ajkaimat, szememet nagyon lassan kezdem lehunyni.
2008.10.22 21:56
Sai:
A takaró szélébe markolva takarna be ismét, de óvatosan elkapom törékeny kis csuklóját. Édesen elkerekedett szemekkel pillant rám, meglepetten.
- Sai – susogja halkan a nevemet. Elmosolyodom, nem akarom elijeszteni. Tétován pillant rám, ajkai megmozdulnak, mintha mondani akarna valamit. De szép… Mélyen gyönyörű szemeibe nézve terelem kezét ismét mellkasom fölé. Lepillantva követi útját. Olyan jó a tapintása… Szívem fölé helyezem aprócska tenyerét. Érzed, hogy majd’ kiugrik a helyéről?
Lassan felhajolok hozzá, és ismét a szemembe pillant. Egész ajkához hajolok és óvatosan cirógatom meg sajátjaimmal. De finom puha…
Kicsit visszább húzom fejem. Arcán szégyenlős kis pír szalad szét, nagy, meglepett szemekkel figyel. Ajkaihoz érinti kis ujjait. De édes. Elmosolyodva várom, hogy magához térjen.
Hirtelen bevágódik a kórterem ajtaja, na és kit látnak szemeim? Naruto áll a küszöbön. Sakura rémülten pattan fel az ágyról, mintha parázsra ült volna.
- Sakura-chaaan! – köszön vigyorogva a szőke srác, észre se véve a helyzetet. Hát igen, nem a megfigyelő készségéről híres.
- Naruto, mit keresel itt? – néz Sakura értetlenül a fiúra, összevont szemöldökkel.
- Csak jöttelek meglátogatni, Sakura-chan – vigyorogja a szőke, csípőre vágott kezekkel. Hmm… nem tűnt fel, hogy rosszkor zavarsz?
Egyszer csak észreveszi, hogy én is itt vagyok.
- He? Sai, te mit keresel itt? – pislog rám értetlenül.
- Na mégis mit csinál egy kórházban az ember? – kérdezek vissza semleges arckifejezéssel.
- Sai megsérült és most pihennie kell – közli Narutoval Sakura, elejét véve a szócsatának. Úgy is én nyernék és Naruto majd megpukkadna a méregtől ahogy lenni szokott. Na sebaj. Naruto orrát felhúzva fordul el tőlem, majd vigyorogva pillant Sakurára.
- Sakura-chan, van egy sérülésem, ellátnád nekem? – mereszt rá kiskutya szemeket.
- Olyat nem tud visszanöveszteni ami sose volt – mosolygok fölényesen a fiúra, mire értetlenül kapja felém a tekintetét.
- Heh? Ezzel meg mire célzol? – szinte látom, hogy lüktet egy ér a fején.
- Egy férfinak nem illik egy hölgyet zaklatni a nemi problémáival… - szélesedik ki mosolyom. Heh, szinte füstöl a feje, megértve a célzást. Mielőtt dühtől elvakultan rám vetné magát, hogy szakszerűen megfojthasson Sakura elkapja és kitessékeli a kórteremből. Ennyit megérdemelt a szőke srác, miután félbeszakított… és megvolt a napi jócselekedetem is. Legnagyobb sajnálatomra azonban Sakura is követi ki a szobából, majd halkan beteszi az ajtót.
Sakura:
Elhessegetek minden nővérkét az ágy körül, hogy levegőt kapjon. Meghallgatom az eddigi vizsgálat eredményét. Rengeteg borda törés, belső vérzések. Szörnyű. Hogyan szerezhette ezeket? Pecséteket formálok, kezemből halvány zöldes fény árad, és először súlyosabb belső sérüléseit látom el. Még van annyi erő bennem, hogy pár bordáját is ellássam, de egy idő után kimerülök.
Pihegve ülök le egy székre.
- Túl van az életveszélyen – közlöm a többiekkel. Hagyom, hogy rendbe szedjék, és pedig megyek kicsit pihenni. Kis irodámban alszom el, s legközelebb reggel kapok észbe. Első gondolatom, hogy meglátogatom Sait, hogy jobban van e. Egy frissítő kávé után be is megyek a kórtermébe, ahol egyedül fekszik. Ahogy belépek, látom már ébren van. Rendben, tehát jól van.
- Szia Sakura – hallom rekedtes hangját.
- Sai, hogy érzed magad? – kérdem aggodalmaskodva, ágya mellett állva.
- Most már jobban, hogy itt vagy.
Hümm. Ez meglepett. Érzem, hogy arcomba vér szökik.
- Azért megvizsgállak – jelentem ki lesütött szemekkel, és leülök az ágy szélére. Lehajtom róla a takarót, és feltárul előttem csupasz felső teste. Hmm. Eddig mindig csak a hasát láttam a ruhája „jóvoltából”. Kezemből kékes fény árad, a bebarangolja egész felső testét. Nyugtázom, hogy már tényleg jól van. Felsóhajtok, és leeresztem kezem.
- Most már tényleg sokkal jobban vagy, mint mikor ide kerültél. De még egy jó pár napig pihenned kell, és nem szabad megerőltetned magad – figyelmeztetem anyai aggodalommal.
Végig hallgatja monológomat, közben fürkészőn néz végig rajtam. Zavarba hoz. Furcsa. Ha általában megnéznek az utcán, nem pirulok el így. Megint megfogom a takarót, hogy vissza takarjam, de közben megragadja csuklómat. Kissé lepődötten figyelek fel, s mélyen a szemébe nézek.
- Sai – súgom magam elé, ő erre kedvesen elmosolyodik. Rákérdeznék arra, amire kíváncsi vagyok, de nem jutok szóhoz. Elvesztem a fekete tengerekben. Lassan, finoman ráhelyezi kezemet mellkasára, hogy éppen hogy, de érintsem. Egy pillantást vetek a kezemre, mely érzékeli testének melegét. És valami „különöset”. Hevesen ver a szíve?
Újra a szemébe nézek, és azon kapom magam, hogy egyre közelebb van arcunk egymáshoz. Mi ütött belém?
2008.10.21 22:55
Sai:
Túlerőben vannak. A fenébe. Hihetetlen gyorsasággal vetek papírra egy falka szörnyet, amik azonnal életre kelve vetik magukat ellenségeimre. De nem sokáig tartják vissza őket, egyikük már előttem állva döf felém egy kunai késsel. Kivédem rövid katanámmal és kicsavarva kezéből fegyverét suhintok egyet, mellkasán halálos sebet hagyva. Összeesik, de társa szinte azonnal egy jutsuval támad. Egy hatalmas chakrakéz vág egy fához, erősen hozzápréselve. Csontjaim megroppannak… Ha nem szabadulok időben, itt fog porrá zúzni… Kiszabadítom kezem és jutsut formálok. Az utolsó pillanatban sikerül a teleportáció, még érzem hogy a puha avarba zuhanok valahol másutt. Remélem sikerült elég messzire jutnom… Elhomályosodik körülöttem a világ, majd teljes sötétség takar be mindent…
***
Felnyitom szemeim. Hol vagyok? Körülpillantva fehér falakat látok. Kórházban… Az jó… Legalább nem a föld alatt, minden esetre. Mélyet sóhajtanék, de éles fájdalom hasít mellkasomba. Súlyos belső sérüléseim lehettek. De ha már felébredtem, már biztos nem vagyok életveszélyben.
Kinyílik az ajtó és egy felcsillanó, smaragdzöld szempár pillant rám, ahogy arra felé fordítom a fejem.
- Szia Sakura – köszönök, kicsit rekedten. Azonnal az ágyamhoz siet.
- Sai, hogy érzed magad? – kérdezi aggódó arckifejezéssel.
- Most már jobban, hogy itt vagy – mosolyodok el, mire elpirul.
- Azért megvizsgállak… - motyogja halkan lesütött szemekkel. Óvatosan lehajtja mellkasomról a takarót és kéken fénylő tenyerét fölé emeli. Kis melegség áramlik bőrömre, amerre elhalad kezével. Felsóhajtva engedi le kezét, majd mosolyogva pillant rám.
- Most már tényleg sokkal jobban vagy, mint mikor idekerültél – mondja megnyugodva. – De még egy jó pár napig pihenned kell, és nem szabad megerőltetned magad – figyelmeztet határozottan. Ha ilyen szép látványban lehet részem, bármikor bent fekszem, akár hetekig is…
2008.10.21 20:52
Sakura:
Arcvonásain látom, hogy kitalált valamit. Ecsetét festékbe mártva újra csinál valamit a képpel. Nocsak. Gyorsan végez, majd kitépi a lapot, és átnyújtja nekem. Elveszem, és megpillantom a kép sarkában vörös betűkkel:
„Sakurának”
Elkerekednek szemeim.
- Nekem adod? – kérdezem hitetlenkedve, és hol arcát, hol a szép festményt nézem.
- Ha elfogadod – válaszol kedvesen, amin meglepődök. Arcán is ismeretlen mosoly ül, ilyet még nem láttam tőle.
- Köszönöm – súgom mosolyogva, és közelebb hajolok, nagyon tetszik ez a kép, boldog vagyok. Egy puszit hintek arcára, és újra – most már – a festményemet csodálom.
feláll, és kezét nyújtja segítségéként.
- Szívesen – mosolyog rám, és zavarba jövök, ahogy rám néz. Elfogadom segítségét, és felállok. Még mindig fürkészőn néz, arcom egyre pirosabb lesz.
- Nekem most... mennem kell – makogom zavartan, majd mosolyt varázsolva arcomra intek felé egyet, és gyors léptekkel megyek ki a parkból, a képet szorongatva. Amint kiérek, lépteim lassúbbak lesznek. Kissé lenyugodom, hogy most nincs a közelemben. Miért dobogott gyorsabban a szívem, amikor olyan... olyan más szemekkel nézett rám. Mintha érzelmeket láttam volna a szemében. Furcsa. Amióta ismerem, sosem volt ilyen a szeme. De így jobban tetszik. Egy nagyon sóhajtva vetem még egy pillantást a képemre, és hazafelé megyek.
Másnap úgy gondoltam veszek a képnek egy keretet és kiakasztom. Megérdemli, csodálatos. Ki is akasztom a falamra. Ahogy az ágyon ülve nézem, eszembe jut, hogy valamit kéne adnom cserébe. De ma még a kórházban kell dolgoznom. Majd holnap elhívom, mondjuk ebédelni, vagy egy piknikre. De most én eszem, mert éhes vagyok, és délutános vagyok a kórházban.
Beérve, átveszem a ruhámat, pár papírt, és munkához látok. Délután vége felé, egy nővérke siet hozzám, hogy egy fiút eszméletlenül hoztak be, súlyos az állapota, és Tsunade megkért, hogy én siessek oda. Félbe hagyok mindent, és rohanok a nővérke után. Az ajtóban állva legyökereznek lábaim.
- Sai – szűröm idegesen és aggódón fogaim között, majd az ágy mellé sietek.
2008.10.21 20:21
Sai:
Meglepetten habog, végül beleegyezik.
- Mit csináljak? – kérdezi felvidulva.
- Csak ülj le oda – bökök egy fa tövéhez. Nincs messze, így nagyon részletesen meg tudom majd figyelni szép arcát. És ez a szép mosoly…
- Rendben – biccent és elhelyezkedik. Újult vehemenciával folytatom művemet. Igen, tökéletes… Sakura izgatottan mocorog, de ez még belefér. Néha a kelleténél kicsit tovább időzik tekintetem rajta. Gyönyörű, ahogy körbeszállingózzák a rózsaszín és fehér szirmok. És ez a szempár. Elbűvölő. Néha megszólal, de megkérem, hogy igyekezzen mozdulatlan maradni.
Ez az. Már csak pár vonás…
- Most már megnézheted – szólok neki, mire azonnal feláll és hozzám siet. Elámulva figyeli.
- Ez… gyönyörű – mondja halkan. Rápillantok. A rajz korántsem tükrözi vissza szépségét, de a szemei igazán jól sikerültek.
- Örülök, hogy tetszik – mosolygok fel rá. Lehuppan mellém, és a füzetért nyúlva átadom neki. Kis csodálattal és érdeklődéssel arcán tanulmányozza.
- Ennek se adsz címet? – kérdezi végül, visszanyújtva a rajzot. Nem szoktam címet adni a műveimnek. Azonban eszembe jut valami, és a tűzpiros festékbe mártva ecsetemet írok fel egy szót a lap sarkára. „Sakurának”. Nyom nélkül szedem ki a lapot és átnyújtom neki. Elolvassa a kis szót és szemei döbbenten kerekednek el. Mosolyogva figyelem reakcióját.
- Nekem adod? – kérdezi döbbenten, néha rám, néha a festményre pillantva. Bólintok.
- Ha elfogadod – mondom kedvesen. Gyönyörű mosoly ragyog fel arcán.
- Köszönöm – mondja halkan és hozzám hajol. Döbbenten kerekednek el szemeim, ahogy egy puszit nyom az arcomra. Pedig nem szokásom meglepődni. Ahol ajkai hozzámértek kellemes érzés simogat a bőröm alatt.
Rendezve arcvonásaimat állok fel és felsegítem.
- Szívesen – mondom mosolyogva. Zavartalanul gyönyörködöm tovább szép arcában. Elpirul a tekintetemtől. De aranyos…
- Nekem most… mennem kell – dadogja, majd mosolyogva int és elsiet. Utána pillantok és addig követem tekintetemmel míg el nem tűnik. Ha eddig ráértél, mitől lett hirtelen olyan sietős? Heh…
Felveszem a táskámat a földről és a hátamra penderítve indulok haza felé. Pihenek egy kicsit, holnap ANBU küldetésem lesz.
2008.10.21 01:01
Sakura:
Épp a Hokage irodájában vagyok, mesteremmel konzultálok. Épp befejezzük, és távozni készülök. Látom, hogy ő is indul.
- Megy valahova Tsunade-sama?
- Igen Sakura, az akadémián van egy kis elintéznivalóm. Elkísérsz?
Nincs jobb dolgom. A kórházban szabadnapos vagyok, küldetés nincs.
- Persze – válaszolok kedvesen, és mellé szegődve indulok.
Mikor oda érünk, meglátom Sait, amit kilép egy tanteremből.
- Szia Sai – köszönök felé mosolyogva. Már egy ideje nem találkoztam vele.
- Szia Sakura – viszonozza köszönésem, majd Tsunadet is üdvözli, aki a köszönés sorozat után megy dolgára, addig és ott maradok Saival.
- Hova indultál? – kérdezem kedvesen. Ha nem zavarja, vele tartanék. Rég beszéltem vele.
- Csak a parkba – válaszol unottan, és már indul is. Mellé lépek. Eszembe jut a tavasz.
- Virágoznak a cseresznyefák – jelentem ki, és mellette haladok.
- Igen, tudom.
Mire válaszol , már az utcán vagyunk. Mesélek neki hogy az elmúlt pár nap mi volt a kórházban, de nem nagyon figyel. Beérünk a parkba, és ő a cseresznye fák között valahol leül a fűre, és előveszi a füzetét és pár ecsetet.
Szóval ezért jöttél. Tudom, hogy szeret festeni, sok rajzát láttam már. Válla fölött kukucskálva figyelem mit alkot. Nagyon ügyes. Leülök mellé, s kérdezek párat rajzolása közben, nem sokat, nehogy nagyon megzavarjam. A papír már tele van, de még mindig hint rá valamit. Most a füzet és a fa között cikázik tekintete. Min gondolkodik? Egyszer csak felém fordul.
- Sakura... Lefesthetlek? – kérdezi egy mosollyal az arcán.
Na most teljesen meglepett.
- Ööö... – kerekednem el kicsit szemeim – persze – válaszolom végül zavartan – Mit csináljak? – kérdezem kedvesen. Nem értek még ehhez sem. Szép. :\
- Csak ülj oda – mutat ecsetével, a legközelebbi cseresznyefa tövére, ami alig van 1-2 méterre.
- Rendben – állok fel, és oda ülök. Elkezd újra festeni. Kicsit izgatott vagyok. Most nem látom, hogy mit csinál. Csak nem egy gúnyos képet fest egy olyan szép rajzra. Ében tekintete a füzet, és én, a kíváncsian csillogó szemem között cikáznak. Fura érzés tölt el, minden egyes alkalommal, amikor rám néz. Nem éreztem még ilyet.Társalognék vele közben, de mindig rám szól, hogy ne beszéljek, vagy hogy ne nézzek máshová.
Nem kell sokáig várnom, más az utolsó ecsetvonásoknál járva, szól, hogy megnézhetem. Izgatottan felállok, megigazítom ruhámat, majd oda sietek mögé. Elkerekedett szemekkel nézem a művét.
- Ez... Gyönyörű – makogom, s csak ámulni tudok. A csodásan szép szirmukat hullajtó cseresznye fák hátterében, ott az én arcom. Nem találok szavakat. Az arcom kicsit másnak tűnik. A rajzon olyan, mintha sokkal szebb lenne, mint az életben.A hangsúly a szememen van. Kicsit kivirít a képről, kiemelve az egészet.
- Örülök, hogy tetszik – néz rám szokásos mosolyával. Leülök mellé, és elveszem a füzetet. Jobban megszemlélem.
- Ennek se adsz címet? – kérdezem érdeklődve. Vissza veszi a füzetét, és elgondolkodik.
Az akadémia felé sétálok kényelmes tempóban. Iruka megkért, hogy mihamarabb hozzak el neki egy jelentést. Ha ilyen sürgős, akkor itt is nyugodtan zavarhatom vele. A közelben virágoznak a cseresznyefák, a tavasz illatával telítve a levegőt. Megcsodálva a hatalmas, öreg óriást állok meg egy pillanatra. Jó lenne lefesteni. Gyönyörű…
Pár pillanatig még hezitálok, de a kötelességtudatom győz. Továbbmegyek az akadémia felé.
Miután átadom a jelentést Irukának, nyomban elindulok visszafele, azonban ahogy kilépek a tanterem ajtaján valaki megszólít.
- Szia Sai – köszön egy csilingelő hang, és az irányéba fordulok. Kedves mosollyal találom magam szemben és két művészien szép, csillogó smaragd árnyalatú szempárral.
- Szia Sakura – biccentek. Vele van Tsunade is. Biztos bejöttek az akadémiára előadást tartani a medi-jutsukról.
- Tsunade-sama – hajolok meg kicsit a Hokage előtt. Ő is köszön, majd egy intéssel további dolgára siet. Hát igen, sok dolga van a falu vezetőjének. Sakura még mindig mellettem áll is kíváncsian fordulok felé.
- Hova indultál? – kérdezi mosolyogva. Hm, miért érdekel?
- Csak a parkba – válaszolom és el is indulok.
- Virágoznak a cseresznyefák – szegődik a nyomomba.
- Igen, tudom – biccentek és már az utcán sétálunk. Mesélni kezd, hogy mi történt vele az elmúlt napokban. Folyamatosan beszél, de valamiért most nem zavar. A parkba érve leülök a fűre előszedve táskámból ecseteimet, vázlatfüzetemet. Kíváncsian kandikál át vállam fölött, figyelve ahogy festek. Csendesen leül mellém. Pár szót váltunk csupán a továbbiakban, miközben festek. Gyönyörűek a fáról hulló szirmok… Már majdnem elkészültem a képpel, de még hiányzik valami…
- Sakura… - fordulok felé. – Lefesthetlek? – kérdezem mosolyt varázsolva az arcomra.
2008.08.06 21:30
Kakashi:
Finoman megcsókolom, de nem viszonozza. Mi az? Nézem csodaszép arcát, amelyen a gondolatok sötét felhőkként cikáznak keresztül...
- Iruka... - susogom, de nem hallja, nem figyel. Kicsusszan alólam, és az ágytámlához simul. Remeg csodaszép teste, és kakaószín szemeiben félelem és kétely.
Nézem őt, és a lelkiismeret furdalás teljes súlyával a vállaimra nehezedik. Letámadtam ezt az ártatlan fiút... Visszaéltem kiszolgáltatottságával, és érzéseivel... Annyira kell nekem, vágyok rá... sóvárgó testem szinte feljajdul...
Nem bízik bennem.
- Bocsáss meg... - sóhajtom, és az ágy végében lévő köntösömet felé nyújtom. Kikapja a kezemből, és maga elé rántja.
- Nem akartalak letámadni. Annyira sajnálom... - lehajtom a fejem, és felkelek az ágyból, magamra kapok egy másik köntöst. - Többé nem teszem. - teszem hozzá halkan.
Tisztességes távolságból nézek rá gyengéden, és szívem belesajdul a tekintetében lévő fájdalomba.
Csönd telepszik ránk. Kínosan hosszú csönd.
- Nem vagy éhes? - töröm meg a hallgatást. - Készítsek neked valamit? Vagy...
2008.08.03 20:11
Iruka:
Látni Kakashi szemében az őrült lángokat. Úgy söpörnek rajtam keresztül, mint egy fájó, ám gyönyörbe taszító, mindent elsöprő tűzvihar.
Még ottvan bennem a félsz, de már tudom nem sokáig. S mikor megszólal azon a bársonyos, mély tónusú hangján, kiráz a hideg a gyönyörűségtől.
A szavakat követik a tettek is. Először azok az izgató érintések, aztán a szavak, majd a csókok. Ah, ez nem igaz! Olyan jó, hogy mindjárt elélvezek.
Hirtelen arra eszmélek hogy a nadrágom összegyűrve pihen a padlón.
A fenevad fölém került. Végigpillantok azon az izmos, kívánatos testem. Hirtelen, tekintetem, felderítőútja közepénegy ANBU tetoválásra téved a karján. Bevallom ez nagyon meglepett. De most pillanatnyilag nem alkalmas az idő effajta problémák megtárgyalására.
Amint végigpörgettem magamban a közelmúlt eseményeit, heves pír fogott el, amit az arcom tájékán érzett, nem várt forróság pecsételt meg.
Tényleg megtörtént. És én tényleg visszanéztem. Pedig megmondták, hogy ne nézzek hátra, csupán előre. A jövőbe.
Feltámadt bennem a kétely. Olyan erővel csapott le rám, amilyennel még soha. És sajnos most én kerültem padlóra, nem az érzés.
"Mi lesz, ha még sem szeret? Vagy mi lesz, ha fájni fog? Mi lesz, ha utána elhagy engem?ˇ
Ezernyi ehhez hasonló kérdés vette hatalmába a testem. Könnyedén kicsusszantam Kakashi alól és az ágytámlának ütköztem. Jó alaposan bevertem a könyököm.
Félek.
2008.07.25 09:46
Kakashi:
Hozzám bújik, és behunyt szemekkel felsóhajtok. Legalább nem fél annyira... ez is valami.
- Félreérted... - hallam édes kis remegő hangját, és meglepetten nézek rá. Istenem, ahogy rám néz...
- Ezek örömkönnyek Kakashi. Még soha senki sem volt hozzám ennyire kedves és még soha senkivel seméreztem magam ilyen biztonságban, mint veled. Kérlek, ne lökj el magadtól, érezni akarlak, ahogy még senkit sem éreztem. Nem félek tőled, tudom, hogy sosem okoznál fájdalmat.
Ezt Ő mondta? Hihetetlen... a legcsodásabb vágyálmom vált valóra ebben a pillanatban...
Vadul megcsókol engem, ahogy eddig még soha senki... szinte már kétségbeesetten. Fejem felett összecsapnak a hullámok, már képtelen vagyok megállni, vagy türtőztetni magam...
- Iruka... - sóhajtom, és egy hirtelen mozdulattal magam alá teperem, majd ránehezedek. - ...kicsim... - susogom, miközben ajkait falom mint egy éhező. Egy könnyed de határozott mozdulattal letépem róla az ingét, és a felszabaduló mellkast és lapos hasat megsimogatom a kezeimmel, majd csodáló pillantásaimmal is.
- Gyönyörű vagy... amikor megláttalak, abban a pillanatban megbabonáztál... - végignyalom a mellkasát, és megszívom az egyik mellbimbóját. Kéjjesen felnyögve túrnak kis kezei a hajamba, és beleborzongok, annyira jó...
- Olyan a bőröd, mint a fahéj... - susogom, miközben végigcsókolom mellkasát, és a hasát.
Halk sóhajjal kibontom a nadrágját, és lerántom róla a maradék ruhadarabokat is. Amikor már teljesen meztelen, felállok, az ágy mellé, és lenézek rá. Ő kinyújtja felém a kezét, leírhatatlan szép arckifejezéssel.
Lassan kigombolom az ingemet, és levegőért kapkodva nézem, ahogy figyel engem. Vágyakozva... Óh istenem...
Elkerekednek a szemei, amikor meglátja az ANBU tetoválásomat, de ebben a pillanatban nem érdekel az sem, hogy megtudta ezt a sötét titkot. Ő már az enyém... és nem árulna el, tudom.
Teljesen meztelenül mászok vissza fölé...
2008.07.25 09:27
Iruka:
Óvatosan az ágyra fektet és és fölém magasodik. Kinyitom a szemem és ránézek, látni akarom a szeméből sugárzó vágyat, a mindent elsöprő szenvedélyt. Valami baj van. Megváltozott a tekintete, felindultság helyett most aggodalmat látok rajta. Lassan kibontakozik az ölelésemből és megsimogatja az arcom.
-Ne sírj, bocsáss meg- suttogja, majd mellém fekszik és átölel.- Többé nem zaklatlak... nem gondoltam, hogy ennyire... ennyire... félsz tőlem- suttogja megtört hangon.
Hogy mi? Félresöpröm az arcomba lógó hajtincset és közben valami nedveset érzek. Döbbenten nézek a tenyerembe. Azt hittem, csak egy- két könnycseppet hullattam, de többről van szó. Gyorsan hozzá bújok, magam felé fordítom arcát és apró csókokkal halmozom el.
-Félreérted- hangom még mindig remeg az előbb átélt érzelmi túlcsordulástól, de gyorsan folytatom. - Ezek örömkönnyek Kakashi. Még soha senki sem volt hozzám ennyire kedves és még soha senkivel sem éreztem magam ilyen biztonságban, mint veled. Kérlek, ne lökj el magadtól, érezni akarlak, ahogy még senkit sem éreztem. Nem félek tőled, tudom, hogy sosem okoznál fájdalmat.
Látom a tekintetén, hogy továbbra is tétovázik, ezért kétségbeesésemben megcsókolom, olyan erősen és intenzíven, mintha ez lenne életem utolsó csókja. Nem veszíthetem el ezt a frissen szerzett boldogságot!
2008.07.24 21:42
Kakashi:
Lefektetem a puha ágyra, és a fekete selyem csodálatosan körbeöleli szépségét, elképesztően szemet gyönyörködtető kontrasztot alkotva fahéj színű bőrével. Ránehezedem, hogy érezzem testének melegségét, puhaságát, és lenézek szép arcára.
De... mi ez? Könnycseppek ragyognak halványbarna szemeiben, és kicsordulv szikráznak fel az ablakon beszűrődő napfényben.
Ennyire megijesztettem volna? Vagy fájdalmat okoztam neki?
Gyengéden lefejtem a belém csimpaszkodó karokat, és puhán megsimogatom az arcát.
- Ne... ne sírj...bocsáss meg... - susogom gyengéden, és megcsókolom, majd óvatosan lemászom róla, mellé fekszem és magamhoz ölelem. Vígasztalóan, kedvesen simogatom a hátát. Itt hagyni nem akarom, nem lenne szép. - Többé nem zaklatlak... nem gondoltam, hogy ennyire... ennyire... - nyelek egyet. - ...félsz tőlem.
2008.07.24 18:20
Iruka:
Mohón csókolom, szinte már fuldokolva. Úgy látszik ez bejön neki, mivel elégedetten belemormog a számba. Kezei lassan lecsúsznak a hátamon és a fenekembe markol, még jobban magához szorítva ezzel. Csípőjét vadul előre löki, így betonkemény férfiassága már teljesen a hasamhoz préselődik. Istenem, lehet ez még ennél is jobb?! Lehet. Abbahagyja a csókot és a nyakam veszi célba. Finoman puszilgatja, nyalogatja, majd megharap. A gerincem mentén lassan felkúszik valami döbbenetesen intenzív, eddig sosem tapasztalt érzés, aminek következtében minden erő kimegy a lábamból. Hálisten észreveszi és mielőtt összeesnék ölbe kap. Mélyen a szemembe néz és elindul velem az ágy felé. Tudom, hogy mire készül és talán aggódnom kellene, de semmi másra nem tudok gondolni, csak az erős testre ami fogva tart. Behunyom a szemem és fejem a vállára hajtom. Beszívom férfiasan kesernyés illatát, és tiszta erőből a nyakába csimpaszkodok. Annyira régóta vártam már ezt a biztonságot nyújtó ölelést, hogy hirtelen megrohannak az érzelmek és bár boldog vagyok, a könnyeim kibuggyannak és végigfolynak az arcomon...
2008.07.24 15:49
Kakashi:
Édes kis nyögése teljesen feltüzel... Testemen végigcikázik a forróság, szinte lángol a testem. Szorosabban magamhoz húzom, és döbbenten nyögök fel a boldogságtól, amikor szenvedélyesen, bár kissé ügyetlenül viszonozza a csókomat. Óh istenem...
Kezem végigsiklik a hátán, és lecsusszan formás kis fenekére. Milyen gömbölyű és kemény... Pont ahogy elképzeltem. Belemarkolok, és csípőjét az enyémhez préselem, fájóan lüktető, sóvárgó férfiasságomhoz.
Csodálatos jázmin illata betölti az oroomat. Érezni akarom bőrének ízét... Elszakítom tőle az ajkaimat, és haját félresöpörve az útból, a nyakának bársonyos bőrére tapadnak ajkaim. Végigsiklik nyelvem a hevesen lüktető nyaki erén, és ő kéjjesen nyögdécselni kezd.
Finom ugye? Tudom én...
Lágyan megharapdálom, és érzem ahogy elnehezül kis teste a karjaimban. Nehezen állsz a lábadon? Ezen könnyen segíthetünk... A térdei alá nyúlok a másik kezemmel, és ölbe kapom, majd az ágyhoz lépek vele... Közben tekintetemet az ő gyönyörű, kábán csillogó szemeibe fúrom.
2008.07.24 15:30
Iruka:
Már épp lehunynám a szemem, mikor egyik kezével elenged és lehúzza az arcát takaró maszkot és a fejpántot. Milyen irónikus. Kábé ezerszer hallgattam végig a lányok csacsogását arról, hogy Kakashi sosem veszi le a maszkját, még "akkor sem" és kábé ezerszer nevettem ki őket, amiért túlmisztifikálják egy dupla Y kromoszómás jounin hóbortját, aminek célja nyilvánvalóan a figyelemfelkeltés. Milyen hülye voltam! A látvány egyszerűen leírhatatlan, hatására szemeim kipattannak és ezerrel szívják magukba Kakashi arcának minden apró részletét. "Nagyon jóképű!" gondolom. Aztán jön a következő gondolat, hogy én nem is szoktam ilyen szemmel nézni a férfiakat, igaz, nem is láttam még Kakashihoz hasonlót. Vonásai olyan szabályosak, mintha művész faragta volna, fekete és saringanos szemének kontrasztja letaglózó, és az arcán végigfutó heg fájdalmasan tökéletessé teszi az összhatást. Hirtelen kínzó vágy kerít hatalmába, meg kell hogy érintsem ezt az arcot! Kakashi, mintha olvasna gondolataimban, magához húzza a kezem és miközben félve megérintem, elmosolyodik. Hirtelen elér a tudatomig hogy mit is művelünk, de mielőtt bármit tehetnék, előrehajol és megcsókol. Kész, ennyi! Ahogy ajkai az ajkaimhoz érnek és ahogy nyelve finoman végigsiklik rajtuk, minden realitásérzékemet elvesztem. Még sosem csókolóztam, de ő mintha ezt is tudná átölel, újra a hajamba túr és szorosan magához von. Felnyögök, ő pedig kihasználja ezt és nyelve határozottan furakodik a számba. Nem igazán tudom, mit kell ilyenkor csinálni, de ekkor megérzem, hogy valami kemény nyomódik a hasamhoz ahogy a karjában tart. Valami nagy és kemény, ráadásul mintha lüktetne! Hirtelen ráébredek mit is érzek és a testem szinte azonnal reagál. Még szorosabban hozzá simulok és tőlem szokatlan hevességgel csókolok vissza. Mozdulatomra az a valami megvonaglik, halk nyögéseket csalva elő torkom mélyéről. Ez annyira jó! Belekapok a ruhájába és csak szorítom és szorítom, nehogy véget érjen a pillanat...
2008.07.24 14:43
Kakashi:
Arcán leírhatatlan szép kifejezéssel, kábán figyel engem, és én már képtelen vagyok uralkodni magamon. Duzzadt ajkai csábítóan csillognak... nem bírom ki... muszáj...csak egy kicsit... Ahogy csökken arcunk között a távolság, úgy kínoz egyre hevesebben a vad szenvedély, amelyet azóta a pillanat óta érzek, amióta megpillantottam Őt...
Egy könnyed mozdulattal letépem magamról a maszkomat és a fejpántomat, mert látni és érezni akarom Őt...
Félig lehunyt szemei elkerekednek a meglepetéstől, és szemeivel szinte magába issza a látványomat. Még senki sem látott engem maszk nélkül, ő az első. De neki hagyom, mert... csak.
Ajkaimon halvány mosollyal figyelem, ahogy arca egyre pirosabb színt vesz fel. Megfogom a kezét, és az arcomra simítom, majd csábítóan érzéki mosollyal hajolok hozzá közelebb. Most már nem állíthat meg semmi...
Számmal puhán végigsimítok érzéki kis ajkain, majd nyelvem gyengéd cirógatásával kéreckedek be finoman. Egyik kezem a hajába túr finoman, másik karom pedig karcsú derekára siklik, és magamhoz húzom. Szorosan hozzásimulok... Megérzi a hasán a merevedésemet, és hevesen remegni kezd. Teljesen bevadít... Ahh Iruka....
Felsóhajt, én pedig elmélyítem a csókot abban a pillanatban. Becsusszanó nyelvemmel érzékelem szájának puha forróságát, és felnyögök. Istenem de jó...
Feltérképezem Őt, majd elcsábítom félénk kis nyelvét. Finoman, gynegéden csókolózunk, és boldogan hallgatom apró sóhajait, és érzékelem, ahogy megkapaszkodik kis kezeivel az ingemben.
2008.07.24 14:29
Iruka:
-Ne félj tőlem- csak nagy nehezen érzékelem amit mond, mintha víz alatt beszélne. Minden lelassult és elhalkult körülöttem, ahogy Kakashi szinte lebegve közeledik felém. Miért is kellene félnem, hiszen semmi olyat nem tehet velem, hiszen férfi. Akkor miért érzem úgy, hogy a gyomromban ébredező meleg bizsergés lassan átjárja az egész testem és mozdulatlanságra kárhoztatja minden porcikám. Csak állok és nézem, ahogy egyre közelebb ér, majd karját kinyújtva egyik ujjával végigsimítja az arcom. Bőröm az érintése nyomán fellángol, fejemben egy hang üvölti hogy rohanjak a francba, de én szótlanul tűröm ahogy az arcomat cirógatja, remélve, hogy beéri ennyivel. Én kis naív. Most két kézzel nyúl felém, finoman beletúr a hajamba és kiszabadítja fürtjeimet. Tekintetének sötét mélysége szinte magába szív és ahogy arca egyre csak közeledik, úgy érzem, lassan feloldódok szembogarának misztikus univerzumában. Már érzem a lehelletét az arcomon, mintha valami bódító keleti fűszert lélegeznék be. Akaratlanul felnyögök, nagyon halkan, de ő persze meghallja és pupillája hirtelen összeszűkül. Érzem, ahogy a szorítása fokozódik a tarkómon és képtelen vagyok nyitva tartani a szemem. Lecsukódó pilláim függönyén át még látom, ahogy ajkai egyre közelebb és közelebb kerülnek hozzám, lélegzete már vad zihálás és már nem tehetek semmit, megadóan várom az elkerülhetetlent...
2008.07.24 13:11
Kakashi:
Francba, sikeresen halálra rémítettem... Hah, pedig ilyenkor általában a lányok már a karjaimba omlanak, de ő más. Igen, ő különleges.
Felé lépek, és összerezzen. Édes kis ártatlan Irukám...
- Ne félj tőlem. - mondom halkan, és gyengéden megsimogatom szép arcát. Milyen bársonyos a bőre... és a színe... mint a fahéj. Gyönyörű...
Óvatosan kibontom a haját, és lágyan beletúrok. Csendben nézem , ahogy selymesen csillogva aláomlik a vállaira, keretbe foglalva szépségét. Ó ezek a halványbarna szemek... mint a kakaó... Édes és álomszép...
2008.07.24 11:00
Iruka:
-Nem lesz rá szükség- szólal meg végre. Aztán összecsapja a könyvét, könnyedén hátára dobja a bazi nehéz zsákot és az ajtóhoz lép, egyértelműen kifejezve indulási szándékát.
-Nem kell a zsákommal bajlódnia sensei, elbírom- sietek utána, de nem tűnök túl meggyőzőnek.
-Fölösleges cipelned, tartogasd csak az erődet, mert még szükség lesz rá- hangzik az elég kétértelmű válasz.
Anyááám, ezzel meg mire célzott? Már így is úgy érzem magam, mint egy újdonsült feleség, aki épp átcuccol az urához. OK Iruka, ez már beteges. Mindketten férfiak vagytok. Na jó, fiú és férfi. Tanítvány és mester. Kisfiú és tanárbácsi… ELMENT AZ ESZEM!!! Az arcomban zubogó vér forrósága visszaránt a valóságba és lopva Kakashira pillantok. Rám néz, erre gyorsan elkapom a tekintetem, remélem nem olvas a gondolataimban! Hálisten közben megérkezünk, figyelmem teljesen elvonja a pompás park közepén terpeszkedő hatalmas épület. A homlokzaton a Hatake Klán szimbóluma hirdeti büszkén a tulajdonos származását. Ha jól tudom, ő a család utolsó élő tagja, épp mint én… A házba lépve kicsit eltűnődik 2 ajtó között, majd a baloldalihoz lép és benyit. Mi van, ennyi vendégszobája van? Követem, és egy akkora szobában találom magam, mint az egész lakásom. A berendezés már- már spártai, ugyanakkor visszafogottan elegáns. Ledobja a zsákom és tovább indul, én meg automatikusan követem. Végigjárjuk a házat és megmutat mindent: konyha, nappali, fürdő, jakuzzi, meditációs kert, könyvtárszoba, aztán megint egy vendégszoba. Nem, ez nem az. Nincs szekrény, csak egy hatalmas ágy és egy pici éjjeliszekrény, tele narancsszín borítású könyvekkel, mint amilyet ma is olvasott. Várjunk csak, ez a hálószobája! Mit keresünk itt?! A zár kattanása mennydörgésként robban a fejemben, megpördülök és még épp látom, ahogy kulcsra zárja az ajtót! Aztán felém fordul és most már komolyan megijedek! Az arcán (már ami látszik belőle) furcsa kifejezés, a tekintete szinte perzsel, van benne valami állatias. Testtartása merev és mintha valamiféle transzban lenne. Aztán felém lép….. Buddha, segíts!!!
2008.07.23 19:38
Kakashi:
Elindulunk a kijárat felé, én mögötte megyek, hogy gyönyörködhessem csábító csípőmozgásában... Hirtelen megtorpan, valószínűleg előre akar engedni. Megtehetném, hogy lefékezek, de nem akarok... Érezni akarom őt egy kicsit... csak egy kicsit... Szándékosan a hátának ütközöm, és szinte hozzásimulva megállok. Kissé előre hajolok, és mélyet szippantok fennséges illatából... mi ez? Jázmin? Csodálatos... Elpirult a kis édes.
Hátralépek, és előzékenyen előre engedem, közben vigyorgó jounin társaimra villantom fenyegetően a szemem. "Ha beszóltok neki, annyi nektek."-üzeni a tekintetem. Zavartan el is fordulnak. Helyes. Senki nem bánthatja az én kis Irukámat.
Elindulunk hozzá. Gondolom a chouninoknak fenntartott házak egyikében van a lakása, ezért arra indulok, és kedvenc kis perverz könyvemet olvasom tovább. Izgalmas résznél hagytam abba... Lábaim és beépített robotpilótám automatikusan mennek a megfelelő irányba, én pedig elmerülhetek az érzéki fantázia világában. Hmm... ez a jelenet tetszik, ezt ki fogom Vele próbálni. Hehe...
Női kacagásra és lányos vihogásra figyelek fel, és köszönnek nekem. Felnézek kis lány rajongóimra, és kedvesen duruzsolva köszöntöm őket. Már mindegyikkel volt "dolgom", de ez most mellékes. Aki a legjobban izgatja a fantáziámat, itt pironkodik mellettem a lányok szúrós tekintetének kereszttüzében. Igen, ez a fiú annyira szép, hogy még rajtuk is túltesz.
Megérkezünk a lakásába, és azt látom, amit vártam. Tisztaság és rend, akárcsak az én otthonomban. Csak nekem házam van, és ötször nagyobb... Visszamerülök az olvasásba, közben hallgatom, ahogy az én kis édesem bőszen pakolászik.
- Khm, sensei! - zökkent ki hangja az olvasásból? Igen édes, mit szeretnél? Felnézek...
- Vigyek magammal hálózsákot, vagy van Önnél vendégszoba? - most jobban örülnék, ha egy egy ágyas kis apartmanban élnék én is... Ahh de mennyire hogy örülnék!
Engem figyelnek a gyönyörű szemek, és elpirul a kis drága. Kaján vigyorral figyelem zavarát.
- Nem lesz rá szükség. - válaszolom végül, hosszas hallgatás után. Még jobban elpirul, és lesüti kakaóbarna szemeit. Megzabálom...
Elrakom a könyvemet, és lazán a vállamra dobom bucira tömött zsákját és a kijárat felé indulok. Ő persze azonnal szabadkozni kezd, és kéri vissza a zsákját, de nem adom. Én szinte meg sem érzem a súlyát...
- Fölösleges cipelned, tartogasd csak az erődet, mert még szükség lesz rá. - válaszolom kifejezéstelenül, ő pedig paradicsompiros arccal jön tovább mellettem. Óh, vajon mire gondoltál? Perverz vigyor terül szét az arcomon, és legszívesebben felnevetnék...
Elérünk a házamhoz, amelyen még a Hatake Klán régi szimbóluma van. Igen, klánunk utolsó élő példánya vagyok... És ez a hatalmas ház halálom után a földdel lesz egyenlővé téve...
Belépünk a házba, és a hálószobám felé veszem az irányt, de aztán észbe kapok, és inkább a mellette lévő vendégszobába viszem a zsákot. Miután leteszem, őt körbevezetem. Megmutatok neki mindent... és utoljára hagyom a hálószobámat. Nem mondom meg mi az, egyszerűen csak bevezetem, és becsukom magunk után az ajtót. Meglátja a hatalmas ágyat, és fülig pirulva, rémülten elkerekedő szemekkel felém pördül...
Elsötétülő tekintettel figyelem szép arcát, és ráfordítom a kulcsot a zárra. A halk kattanástól úgy összerezzen, mintha ágyú dörrent volna.
Szívem vadul kalapál a mellkasomban, vérem dübörög a fülemben... bizsereg az egész testem, a birtoklási vágyam teljesen elborít. Akarom őt. Most.
2008.07.23 10:45
Iruka:
Szóval most rögtön át kell költöznöm. Elindulunk a kijárat felé, keze továbbra is a vállamon, az ajtóban viszont hirtelen megtorpanok, mire hátulról belém ütközik. Azt gondoltam a protokol megköveteli, hogy a chounin előreengedje a jounint, de úgy látszik ő másként vélekedik. Csak áll, szorosan mögöttem, a nyakamban érzem forró lehelletét, amitől a tarkómon minden kis szőrszáll égnek áll. Zavaromban moccanni sem tudok, csak állok és érzem, a vér az arcomba tódul szokás szerint. Hálisten ő megmozdul és előzékenyen előre enged. Végre sikerül elindulnom, szemem sarkából látom, ahogy néhány jounin a háttérben vigyorog. Hazafelé ballagunk, hálisten most nem rángat maga után, de rendesen szednem kell a lábam, hogy tartsam az iramot. Néha lopva rápillantok, de teljesen belemerült egy könyvbe, amit az előbb halászott elő valahonnan. Nem is értem, hogyan képes olvasás közben közlekedni. A sarkon belefutunk egy csapat lányba, akik először széles mosollyal köszöntik Kakashit, majd gyilkos pillantásokkal illetnek engem! Mi az isten bajuk van?! Végre hazaértünk, gyorsan hellyel kínálom a nappaliban, aztán elrohanok pakolni. Szépen összecsomagolom a ruháimat, a tisztálkodószereimet, aztán rémülten konstatálom, hogy a sok cucc nem fér bele a zsákomba! Mindent kidobálok az ágyra, szelektálok ezerrel, aztán vissza az egész. Hááát, határeset, a zsák iszonyat nehéz, alig bírom levonszolni az emeletről. Kakashi továbbra is olvas, még a zsák hangos puffanására sem néz fel abból a könyvből. Vajon mi lehet olyan érdekes benne? Na mindegy. Teátrálisan nyögve az egyik fotelbe zuhanok, hátha sikerül felkeltenem a figyelmét, de úgy látszik semmi sem tudja kizökkenteni. Hirtelen eszembe jut valami:
-Khm, sensei! Kérdezhetek valamit?- ez most bejött, legalábbis rámnézett. - Vigyek magammal hálózsákot, vagy van Önnél vendégszoba?
Nézek rá válaszra várva, ő is néz de nem szól, ettől újra pirulni kezdek. Bár a szeme továbbra is kifejezéstelen és a maszktól jóformán semmit sem látok az arcából, fogadni mernék, hogy vigyorog!
Kakashi:
A Hokage mondandója engem is meglepett. Ez új... eddig ez nem volt... Nem kellett összeköltözni a saját chouninunkkal... De nem baj, ez csak az én malmomra hajtja a vizet.
Az ő édes kis felháborodása engem is mosolyra késztet, és legszívesebben... na jó ezt hagyjuk.
A többiek békésen kivonulnak ő pedig tétován áll mellettem, kissé leforrázva. Letörten fordl az ajtó felé, de én a vállára teszem a kezem, hogy vissza tartsam. Kérdően pillantanak rám a kakaószín szemek, és én olvadozni kezdek. De persze ez mind nem látszik rajtam, közömbös külsőm a hosszú évek gyakorlatának köszönhető. Nem akarom megijeszteni, ezért bíztatóan megszorítom a vállát.
- Hazakísérlek. - mondom mély hangomon. - Összepakolsz szépen, és mától nálam laksz.
Igen, minél hamarabb, annál jobb. Persze ráérne a jövő héten is, de nem érdekel... Már alig bírok magammal.
2008.07.22 18:31
Iruka:
-Igen, ő egész nyáron velem lesz. -végre elengedi a kezem, így sikerül kissé mögé bújnom és gyorsan lehajtom a fejem, hátha nem látja mindenki az arcom, ami már a lemenő nap színével vetekszik, de erre riadtan felpillantok. "Mi az hogy vele leszek egész nyáron?!" A Hokagére nézek, aki bátorítgóan rám mosolyog:
-Ezért hívattalak Iruka. Mint minden chounin, te is egy jounin mellé kerülsz a nyárra, ez egyfajta extra kiképzés. Mivel nyári szünet van, teljes 2 hónapig tanulhatsz a legjobbtól, javaslom használd ki a lehetőséget!- ezzel a többiek felé fordulva összecsapta a kezét: -Remek! Most, hogy mindenki megtalálta a párját, a chouninok menjenek haza és pakoljanak össze mindent, amire szükségük lesz, míg a jouninoknál fognak lakni!
-Micsoda?!-bukik ki belőlem, majd gyorsan a szám elé kapom a kezem, de már késő, többen felnevetnek.
-Így van Iruka,- fordul felém a kage ismét, de már nem mosolyog- a chounin a jouninnál lakik a kiképzés alatt, mi több, a kiképzés minden percét együtt töltik. Egyéb kérdés?
Megint lehajtom a fejem és csak halkan sóhajtok. A többiek cseverészve a kijárat felé indulnak, de én csak állok, nem tudom mit tegyek. Régóta egyedül élek, és most össze kell bútoroznom egy pasival, aki ráadásul Hatake Kakashi! Megadóan az ajtó felé indulok, mikor újdonsült mesterem a vállamra teszi a kezét. Kérdőn nézek rá, de nem szól, csak néz azzal az átható tekintettel, miközben óvatosan megszorítja a vállam...
2008.07.22 17:53
Kakashi:
- Izé, tudok menni egyedül is... - próbál erőtlenül ellenkezni kellemes kis hangján, de nem érdekel.Végül megadóan követ engem, ésjócskán elkésve, de berontunk a nagyterembe.
_ Megjöttünk. - jelentem ki mély hangomon.
Minden szem felénk fordul, deengem ez nem zavar. Megszoktam már, hogy az emberek alaposan megbámulnak, hiszen magasságom és megjelenésem általában vonzza a tekinteteket. Most speciel azt bámulja a sok ninja és a Hokage, hogy én egy chounin fiúcska kezét szorongatom. Nem izgat különösebben...
- Áh Kakashi-sensei... - néz rám a Hokage mosolyogva. - Látom már választott is magának egy chounint, jól van... Épp azon tanakodtam kit tegyek maga mellé.
Lenézek Iruka-ra. Hű, te aztán jó piros vagy... Elengedem a kezét, majd ismét a kage-ra nézek.
- Igen, ő egész nyáron velem lesz. - jelentem ki határozottan. A Hokage kissé elkomorul, de bólint. Helyes... tudja, hogy nem örülnék az ellentmondásnak. Ez is egy olyan kiváltság, amiben csak én részesülhetek... A többi jouninnak két hetente kell váltania a chounin társát.
De én őt nem adom senkinek.
Az enyém.
2008.07.22 15:12
Iruka:
Lobogok a szélben, mint egy elcsapott mókus a lökhárítón, ahogy Kakashi húz maga után. Épp a nagyterembe tartunk ha jól értettem, bár még nem igazán sikerült összeszednem magam a "koccanás" óta.
-Izé, tudok menni egyedül is- motyogom, de vagy süket, vagy rám sem hederít, gyanítom az utóbbi. Elég hülyén festhetünk kéz a kézben, de a jounin nagyon határozottan lépked, így nincs más hátra, próbálom tartani az iramot. Meg sem próbálom kiszabadítani a kezem, esélyem sem lenne, teljesen eltűnt Kakashi hatalmas markában. Nem igazán ismerem Őt, pedig a többi jouninnal egész jó viszonyban vagyok.Kakashi viszont más. Titokzatos, és nem csak az arcát majdnem teljesen elrejtő masz miatt. Mindig egyedül van, legalábbis még sosem láttam senkivel beszélgetni, vagy társaságban. Kicsit aggódtam, mikor kiderült, ő kapta meg Narutoék csapatát, de a kölyök egyfolytában áradozik saringanosszuperkakashisenseiistenkirályzsírról, szóval nem lehet olyan rossz. Mondjuk erős,ezt most személyesen tapasztalom, ahogy szorongatja a kezem.
-Megjöttünk- zökkent ki az elmélkedésből és határozottan belöki a nagyterem nehéz ajtaját. Odabent minden szempár ránk szegeződik, ez persze csak fokozza amúgy sem kis zavaromat. Reméltem, hogy Kakashi végre elengedi a kezem, de ő csak áll teljes lelki nyugalommal a tekintetek kereszttüzében és továbbra is fogva tart. Érzem, ahogy ég az arcom...
2008.07.22 14:26
Kakashi:
Elindulok a szokásos délutáni tájékoztatásra a Hokage irodájába, és persze megint késésben vagyok, de nem érdekel. Hiszen már mindenki hozzászokott.
Bosszúsan felsóhajtok... Vége a tanításnak, ami azt jelenti, hogy az akadémián tanító okostojás chouninok felszabadulnak, és beosztják őket mellénk a küldetésekre. Minden jounin kap egy chounint. Plusz teher nekünk, hiszen vigyázni kell rájuk. Feh...
Belépek a Hokage irodájának épületébe, amikor eszembe jut, hogy nem is itt lesz ma a tájékoztatás, hanem a másik nagyteremben, ezért kilépek az ajtón.
Bumm...
Valami kicsi és puha csapódik a mellkasomnak, és meglepetten nézek le a földön fekvő kis chounin-ra. Egy kakaóbarna szempár néz fel rám meglepett rémülettel... Hosszú, selymesen csillogó barna haj felcopfozva, formás test, fahéj színű bőr... Gyönyörű...
- Kakashi-sensei... - suttogja zavartan, és feltápászkodik. Pirulva porolja le magát, és szabadkozni kezd. - Én, izé...nem vettem észre...
Újra rám néz ez a csábító egyed, és én végre szóhoz jutok. Ismer engem, de én nem emlékszem rá, hogy találkoztunk volna.
- Hogy hívnak? - hajolok hozzá közelebb, hogy jobban szemügyre vehessem. Épphogy a vállamig ér ez a karcsú kis szépség.
- Iruka... én tanítottam az ön tanítványait az akadémián. - mondja elpirulva.
Jé, tényleg... Sokat hallottam már róla, és talán egyszer régen, mintha találkoztunk volna... Nem is tudom mi üthetett belém akkor, hogy nem figyeltem fel rá.
Szemeim újra végigfuttatom rajta, és elvigyorodom. Érdekes nyaram lesz azt hiszem.
- A tájékoztató nem itt lesz, hanem a másik nagyteremben. - mondom mély hangomon, és megfogom törékeny kis kezét, és magam után húzva nagy léptekkel haladok a cél felé.
Iruka...
Gyenge kis chounin... de majd én vigyázni fogok rád, mert te leszel nyáron a csapattársam, azt garantálom. És több is...
2008.07.22 09:41
Iruka:
-Gyerekek, a tanításnak vége, mindenkinek kellemes szünidőt kívánok!
-Viszont kívánjuk, Iruka sensei!- kiabálják kórusban a kicsik, ahogy egymást taposva rohannak a kijárat felé. Mosolyogva nézem tanítványaimat, majd nekifogok a terem rendbetételének. Letörlöm a táblát, összerakom az asztalokat és szélesre tárom a helyiség ablakait. A könnyű nyári szél finom virágillatát beszívva újra elmosolyodom és szemeimet lehunyva kihajolok az ablakon. Szeretem a tanítást, de örülök, hogy 2 hónapig felnőttek társaságában lehetek, még ha ninják is az illetők. Ninják... "Elkéstem!!!" Már kb negyed órája a központban kellene lennem, ezért gyorsan összekapkodom a holmimat és kiviharzok a teremből. Az épületből kiérve átvágtatok a sulit övező parkon és a központ felé veszem az irányt. Kirobbanva a sűrű sövényből már épp elérem a célkoordinátákat, mikor teljes erőből a főépületből kilépő alakba rohanok. Az ütközés hanyatt dönt és kapálózva elterülök a földön.
-Mi az isten... -felpillantva meglátom a férfit, aki mozdulatlanul áll fölöttem, laza terpeszben.
-Kakashi sensei- suttogom, miközben zavartan felállok és porolgatni kezdem magam- Én, izé... nem vettem észre...-mutatok rá a nyilvánvaló tényre. Újra a férfire nézek, aki továbbra is szótlanul áll, átható tekintetével engem pásztázva.
