A vacsora végeztével ismét búcsúzni akar, de nem tart sokáig meggyőznöm, hogy majd én hazaviszem. Sofőröm készségesen bólintva indul útnak velünk, amint meghallja a címet.
Nem lakik olyan messze házamtól, ami már a reggeli futásokból is kikövetkeztethető volt, úgyhogy hamar oda is érünk, én pedig udvarias, a sofőr fülének nem hallható búcsúra szállok ki vele együtt.
- Köszönöm a szép estét. – mondja lesütött szemmel majd tekintete a csokoládés dobozra téved. - … és a csokit… nagyon finom. – néz fel rám félszeg mosollyal, ami kissé szélesebb lesz, amint meglátja arcomon széles mosolyomat.
- Én is köszönöm a felejthetetlen zenei élményt. Élveztem a társaságodat. Remélem hamarosan részem lesz benne ismét. – mondom erre neki, és azonnal eszembe is jut valami. – Esetleg a hétvégén… az edzőtermemben? Tudom, azt mondta te csak futni szeretsz… de esetleg… hátha… futógépem is van. – mosolygok rá, remélhetőleg ellenállhatatlanul. A csoki evésnél már csak egy fantasztikusabb látvány lehet… őt látni… izzadtságtól nedvesen, futástól kimerülten pihegve… Hehe.
Először persze tiltakozik, de hamar megadja magát, átvesz tőlem egy kártyát amin a címem van, aztán ismét búcsúzkodni kezdene, s el is tűnne… ha hagynám. Ujjaira fonódnak ujjaim, nem hagyom, hogy elforduljon, s értetlenkedését látva csak még szélesebb lesz a mosolyom.
Hozzá hajolok, érzem a hajából áradó illatot, majd az utolsó pillanatban meggondolom magam, és mégsem csókolom meg, leheletem finoman súrolja ajkait, hogy aztán arcára gyengéd puszit hintsek.
Úriember… bah…! Nem ismerek magamra! Elképesztő...!
Zavartan, vörössé váló arcszínnel suttog búcsút nekem, majd olyan gyorsan eltűnik, mintha ott se lett volna.
Halk kacagás szakad fel belőlem, majd beülök, hogy a sofőr hazavigyen.
*-*
Szombat reggel, az edzést a szokásosnál előbb kezdem, s a lehető legtovább hajtom magam a futógépen, hogy nekem már ne legyen rá szükségem, s súlyzózás vagy egyéb gépek használata közben figyelhessem majd őt.
Épp átizzadt pólómat cserélem tisztára, amikor meghallom a csengőt, majd kisvártatva megpillantom őt.
Óvatos mosollyal, kezében egy kisebb táskával érkezik, egyszerű melegítőben és pólóban, akárcsak én.
Beljebb invitálom. Nagyra nőtt csodálkozó tekintettel lépked és megnéz mindent.
A lejátszóba egy újabb cd-t teszek, ami nem túl hangosan ám annál szebb zenével áraszt el minket, s én mosolyogva mutatom neki a futógépet, biztosítom, nyugodtan használhatja, én azzal már végeztem.
Szerkesztés Törlés
2009.03.12 17:38 Idézet Válasz Moderálás
timcsiikee
Ayumu:
Felhörpinti a kávéjának utolsó kortyát, majd ismét rám néz.
- Sajnálom, hogy nem élvezhetem tovább ezt a kellemes beszélgetést, de sajnos dolgoznom is kell. – Igaza van, nem lehetünk itt egész nap, nekem ma még tanítás is van. – Igazán örülök, hogy sikerült ilyen jól elbeszélgetnünk. Remélem, hamarosan találkozunk újra… - mosolyog rám kedvesen. Ezzel a sármos mosollyal, mindig zavarba hoz.
- Én is nagyon örültem… - nyögöm ki a szavakat, majd az első gondolat, ami eszembe jut, már megállíthatatlanul csúszik ki az ajkaimon. – Hát… holnap lesz egy hangversenyem… - Hoppá! Ejnye Ayumu, miért traktálod ilyenekkel? De amit ez után hallok, kisebb örömmel tölt el.
- Örömmel hallgatnám újra a csodálatos hegedűszólamokat. Ha időm engedi, mindenképpen ott leszek – meséli, én csak iszom szavait. Boldoggá tenne, ha ott lenne, de gondolataim már nem tudom szavakba önteni, mert feláll, és rendezi a számlát, majd rám mosolyogva köszön el, és otthagy. Csak pár perccel később esik le, hogy meghívott egy reggelire. Egy közös reggeli… Megrázom fejem, hogy kirázzam a kusza gondolatokat, ejd én is hazamegyek, aztán irány az egyetem.
~*~
Másnap este a szokásosnál izgatottabban lépek be a színházba, remélve, hogy Ő is itt lesz. Belépek az öltözőmbe, és rögtön, ami szemet üt, az egy doboz, tetején egy pici borítékkal. Leteszem a hegedűtokot, és felveszem kezembe a tárgyakat, a borítékból egy cetlit.
„Sok sikert, Dai…”
Szívem dobban egy nagyot, ahogy nevét olvasom, de Mayu pont ebben a pillanatban nyit be, és én ijedtemben ugrok majdnem egy métert, reflexből hátam mögé rejtem a dobozt és a kis kártyát.
- Mit rejtegetsz Ayumu? – lépdel felém mosolyogva, s én megadóan sóhajtva mutatom meg a bonbonos dobozt.
Kerek szemekkel kérdezi, hogy honnan van, és elmesélem, hogy még az állófogadáson megismert férfi.
Szomorú szemekkel néz maga elé, de én felvidítom, ekkor szólnak is, hogy mindjárt én következem.
Még csak a színpadra sétálok ki, de már csendes taps a fogadtatásom. Ilyen érzés, ha kicsit ismert az ember.
Lassan kezdek el játszani, majd ahogy jön a dallam, fejemben a kotta, és elárasztanak az érzések, úgy lendülök bele, szeretek szenvedélyesen játszani, így öntöm ki érzéseimet is. Én így fejezem ki magam.
Lassan halkul el az akkord vége fokozatosan, a pár pillanatnyi nyugodt néma csönd az egyik legbizsergetőbb pontja számomra a kaotikus tapsvihar és ováció előtt, majd hegedűm leeresztve kezdődik is az elismerő és felállással történő tapsok sokasága.
Pár meghajolással köszönöm meg figyelmüket, és tetszésüket, majd visszavonulok az öltözőmbe. A székre leülve szemezek egy ideig a finom csokival, majd nagy nehezen ráveszem magam, hogy megkóstoljam.
Mmm… Ez isteni.
Pihenek még egy kicsit, gondolatban lubickolok a sikerben, majd összepakolva indulok haza. Remélem, hogy Dai-nak is tetszett. Biztos bent ül még.
A színház elé kilépve intek taxi után, majd hirtelen valaki megragadja a csuklóm. Ijedten felsikkantva fordulok meg, de mikor meglátom azt a lágy szempárt, szívem más miatt kezd hevesen verni.
- Nyugalom Ayumu, csak én vagyok – mosolyog rám, és én persze rögtön el is pirulok.
- Jó estét Dai – mondom félénken, szemem lesütve, s ekkor veszem észre, hogy még mindig fogja csuklómat, ennek hatására, pedig még jobban égni kezd az arcom.
- Gyönyörű előadás volt, bár már meg sem lepődöm. – Engedi el lassan kezem, és karom magam mellé csapódik.
- Köszönöm – csalok arcomra mosolyt, de még mindig zavarban vagyok.
- Esetleg meghívhatom a művészt egy vacsorára? – simítja végig egyik kezét felkaromon, amitől megborzongok, bár…
- Inkább maradjunk az Ayumunál… - kérem felnézve rá, mire kissé meglepődik. – De nagyon is örülnék a társaságnak. – mosolyodom el, bár egyre nagyobb zavarban érzem magam, még fogalmazni sem tudok rendesen.
- Akkor ezt megbeszéltük – szélesedik mosolya, majd hivatja nagy fekete autóját… Hűha…
Az étterem, ahová megyünk, nagyon is elegáns hely, és kezdek kicsit aggódni, hogy én nagyon nem fogok ide illeni. Leülök egy szép, gyertyafényes asztalhoz, s italt rendelünk, én persze csak narancslevet.
Folytatjuk a tegnapi beszélgetést, ugyan olyan hangnemben, így sokkal jobb, mert nem szeretem azt a művészi magázódást. Tőle nem akarok ilyet hallani, sokkal jobb, ha tegez. Már ételt is rendeltünk, próbálok megfelelően viselkedni, igaz kicsit feszélyezve érzem magam, de megnyugtat. Desszertnek én Creme bulte-t kérek, ő pedig csokis Brownie-t, mellé egy kávét. Elmeséli, hogy milyen helyek is vannak még tulajdonában azon az elegáns éttermen kívül, ahol múltkor voltunk.
- És gyakran jársz azokra a szórakoztató helyekre? – kérdem kíváncsian, lenyalintva kanalamról a finom karamellás-vaníliás édességet, és mikor rájövök, hogy letegeztem, mályen elpirulok. Halkan felkacag mosolyogva, amitől szintén zavarba jövök.
- Á dehogy… Miért, olyannak nézek ki?
Hangját hallva és arcát látva én is elmosolyodom, válaszként megrázom a fejem.
- Én sem szeretem az olyan helyeket – kapok be egy újabb finom falatot, és lehunyva szemem élvezem az ízét. Megint halkan felnevet, szemeim kipattannak, és ekkor veszem észre, hogy a kanalat fogva a számban felejtettem. Kínosan elmosolyodva veszem ki, hogy újra kanalazza. Olyan bamba vagyok ma…
Fizet, és távozunk, leint, felajánlja, hogy hazavisz, amit szívesen fogadok el. Beszállunk, és megadom a pontos címet.
Hamar haza is érünk, és ő kiszáll velem.
Azt hiszem, hogy most itt az ideje a rendes búcsúzkodásnak.
- Köszönöm a szép estét – mondom szemlesütve, és tekintetem a kezemben lévő dobozra téved -, és a csokit… nagyon finom… - nézek fel rá lassan, és majd’ elolvadok tekintete és mosolya egyvelegétől.
Szerkesztés Törlés
2009.03.10 11:27 Idézet Válasz Moderálás
Hippolyta
Dai:
Két karját megfogva teszem ismét a földre lábait. Haját repíti a reggeli szél, arcának halvány bőrére halvány pír költözött.
- Jó reggelt Ayumu. Legközelebb azért inkább az utat figyeld. – mosolygok rá szélesen, mire fejét lehajtva kezd játszani ujjaival.
Ejnye… hát nem harapok én… még. Hehe.
- Jó reggelt, és köszönöm… öhöm… Dai-san… - Pillant félénken rám, fél szemmel.
- Hívj csak nyugodtan Dai-nak. – mosolyom, mintha le sem akarna hervadni arcomról. Hátára teszem egyik kezem, a közeli padhoz terelgetem. – Gyere, üljünk le. Lenyugodhatsz és kifújhatod magad.
- Rendben. – feleli s közben elréved tekintete, a vizet nézi. Leülök mellé, fél kézzel a pad támlájára támaszkodom, épp a háta mögött.
- Tudod Ayumu… - kezdek bele, továbbra is kedvesen mosolyogva – Furcsállom egy kicsit, hogy egy olyan tehetséges zenész, mint te még sportol is.
- Oh… én csak kocogni szoktam. – válaszolja halkan, de arcán látszik ez az újabb bók ismét meglepte kicsit, csak fél szemmel néz rám, egyébként továbbra is a folyót figyeli.
- Minden reggel erre jársz? – folytatom tovább az érdeklődést.
- Ühüm… - ereszt meg egy bátortalan biccentést. – Ezért is furcsállom, hogy nem futottunk össze előbb. – aztán még egy félénk mosolyt is küld felém.
Nahát, bámulatos.
- Ez egyszerű… Én csak ritkán futok itt kint… Általában futógépet használok. – magyarázom neki.
Ejjj… pedig ha tudtam volna… akkor nyílván már sokkal hamarabb jövök. Hehe.
- Hűűű… - csúszik ki a száján, és szinte magáról megfeledkezve néz fel rám.
Hát, ez… igazán… aranyos.
- De ne rólam beszélgessünk, én most rád vagyok kíváncsi.Mi lenne, ha tovább beszélgetnénk egy reggeli mellett? – vetem fel a lehetőséget, de még mielőtt válaszolni tudna korgó gyomra adja meg helyette az igent.
- Hát… na jó… - mondja zavartan mosolyogva.
Egy kis folyóparti hely kerthelyiségébe ülünk be, és én örvendve veszem tudomásul, hogy a terített asztal és a gőzölgő kávé mellett megered a nyelve.
Szóval egyetemista… és rendszeresen vannak fellépései is.
Most már hogy feloldódott, öröm vele beszélgetni.
Kár, hogy nem tehetem túl sokáig, mert ugye a munka az nekem is munka… Pedig, hát sokkal jobb és kellemesebb dolgokat is el tudnék képzelni annál, hogy elhagyom most a társaságát.
- Sajnálom, hogy nem élvezhetem tovább ezt a kellemes beszélgetést, de sajnos dolgoznom is kell. Igazán örülök, hogy sikerült ilyen jól elbeszélgetnünk. Remélem, hamarosan találkozunk újra… - mosolygok rá szélesen, amikor az utolsó korty kávém is elfogyott, és a tányérom is üres lett.
- Én is nagyon örültem… - mosolyog rám. – Hát… holnap lesz egy hangversenyem… - szólja el magát halkan, pirulva.
Oh, ez igazán… csábító gondolat…
- Örömmel hallgatnám újra a csodálatos hegedűszólamokat. Ha időm engedi, mindenképpen ott leszek. – valaki kijön a pult mögül, rendezem a számlát és felállva ragyogtatok rá még búcsúzóul egy mosolyt.
Szóval holnap este… Mivel a magam ura vagyok, az időm biztosan engedni fogja. Hehe.
*-*
Mielőtt elindulnék a hangversenyre, gondoskodok neki egy kis meglepetésről. Küldetek az öltözőjébe egy doboz különleges tejkrémes-gyümölcsös bon-bont, mellette egy kártyával… Sok sikert, Dai…
Majd néhány órával később, a zenétől és persze tőle elbűvölve ülök a nézőtéren. Lila felsőt és fekete nadrágot visel, haja száll szerteszéjjel, ahogy hangszeréből előcsalja a hangokat, szeme csak időnként vetül a közönségre, lehunyt szemekkel adja át magát teljesen a zenének…
Felhasználó tiltása Szerkesztés Törlés
2009.03.08 17:34 Idézet Válasz Moderálás
timcsiikee
Ayumu:
Szokásomhoz híven korán ébredek, és kávé helyett a szokásos pezsdítő futáshoz öltözöm. Majd ha hazajöttem, akkor zuhanyozom, és el is kezdek készülődni az estére. Mivel nem szeretem a gépzenét, így inkább anélkül futok általában, és helyette az ébredező tájban, valamint a madarak csicsergésében gyönyörködöm.
Szeretem a pirkadatot, s szerencsére közel lakom a folyóhoz is, így a mellette fekvő sétányon kényelmesen kocoghatok és csodálhatom a napfelkeltét.
Le is érek egyhamar oda, s a tájat kémlelem idő közben, de csak az utolsó előtti pillanatban veszem észre, hogy valaki szembe jön velem, még szerencse, hogy nem futunk egymásnak. Az illető egy széles és sármos mosollyal jutalmaz, én pedig hirtelen jött zavaromban viszonozni is alig vagyok képes, de mégis sikerül… Azt hiszem…
Nagyon helyes és markáns férfi, különös, hogy még nem láttam erre, pedig én majd’ minden nap, azaz reggelente erre futok. Azt hiszem jobb lesz, ha most már hazafelé indulok.
~*~
Eljött végre az este, s kissé izgatottan indulok arra a számomra különleges állófogadásra, ahova művészként vagyok, úgymond meghívva.
Egy új elegáns étterem megnyitójára rendezett fogadáson veszek részt, mint tudom meg, hisz nekem eddig semmi más konkrétumot nem mondtak. Nagyon is jó helynek néz ki, s a számunkra nyújtott szoba is csodálatos. Hangulatos, és minden van, ami kéne. Mikor szólítanak minket, hogy nyissuk meg az estét, Mayuval izgatottan és büszkén lépünk az összegyűlt tömeg elé. Nem véletlenül kértek fel minket.
Állítólag mind a ketten nagy tehetségek vagyunk, és kiválóan dolgozunk össze.
Egy kiválasztott varázsos dallamsorozattal bűvöljük el a közönséget, a szólómat lendületesen és élvezettel húzom el, s a végén lassan halkulunk el, ezzel finoman lezárva az előadásunk végét.
A megszokott tapsvihar persze nem marad el, de nem tart olyan sokáig, mint egy hangversenyen, de nekem ez bőven elég. Míg a tömeg átvonul egy másik terembe, addig egy pincér lesi szavaink, valamint az igazgató jön kedves szavakkal dicsérni.
Hirtelen egy alak lép még közénk, és ahogy meglátom mosolygó arcát, rögtön elakad a szavam is. Ez az a férfi reggelről… Milyen kicsi a világ…
Az igazgató elismerő szavakkal fordul felé, és talán a főnök szót is hallom, ami biztos azt jelenti…, hogy ő lenne a hely tulajdonosa? Ez igen… Biztos sokat dolgozhatott, hogy idáig jusson,
- A dicséret azokat illeti, akik ezt a káprázatos produkciót játszották nekünk. – Zökkent ki egy bársonyos mély hang. – Igazán nagyon élveztem – mosolyog felénk szélesen, én rögtön bele is pirulok, úgy érzem, mert ég az arcom. Barátságosan nyújtja felém karját egy kézfogásra, amit én félénken viszonzok újra arcára nézve. Ezután vállamra téve karját vezet minket a forgatagba.
- Ayumu Takuma – mutatkozom be végül, mert hát mégis csak illik, s így kellemesebb beszélgetésbe kezdünk.
-Örülök a szerencsének, én Dai Moriel vagyok. Hegedűjátékod egészen elbűvölő volt. Remélem lesz alkalmam még máskor is hallani – áraszt el kedves szavaival, de ahogy közben arcát nézem, teljesen zavarba jövök, s szemlesütve fordulok el. Megszoktam én már a temérdeknyi dicséretet, de nem egy ilyen jóképű férfitől. Hihetetlen, hogy mennyire zavarba tud hozni, már a közelsége is. Még pár szót tudunk váltani, de hamar elszólítja őt pár idősebb alak, így a mi beszélgetésünknek vége szakad.
~*~
A reggeli futás persze ma sem marad el, kényelmes tempóban haladok, ráérek, hisz ma csak délre kell bemennem órára. Szokásomhoz híven megint nem az utat nézem, így persze hogy az utolsó pillanatban veszek észre egy szembe jövőt, ijedtemben megcsúszok egy lábam alá került kavicson, de a kemény kövek helyett két erős karba huppanok lihegve, talán kisé felsikkantva.
Felnézek megmentőmre, és szembe találom magam egy ismerősen csábos szempárral, valamint mosollyal.
- Jó reggelt Ayumu. – Emel ismét álló helyzetbe. – Legközelebb azért inkább az utat figyeld! – Szélesedik mosolya, én pedig újra egyre jobban zavarba jövök, már csak azt veszem észre, hogy az ujjaimmal babrálok.
- Jó reggelt, és köszönöm… öhöm… - keresem a szavakat. – Dai-san… - nyöszörgöm ki végül. Nem a nevén gondolkodtam, csak azon, hogy talán mi is lenne a megfelelő megszólítás.
- Hívj csak nyugodtan Dai-nak. – Teszi hátamra a kezét, és finoman terelgetni kezd egy közeli pad felé. – Gyere… Üljünk le. Lenyugodhatsz és kifújhatod magad…
- Rendben… - makogom válaszként, majd kiülünk a padra, és a folyó felé tekintve gyönyörködünk a napfelkeltében. Olyan szép. Sosem álltam még meg, hogy rendesen megnézhessem, de most itt az alkalom… Gyönyörű…
- Tudod Ayumu… - Zökkent ki, és ráfigyelek, csak ekkor veszem észre, hogy egyik karja mögöttem támaszkodik végig a pad háttámláján. – Furcsállom egy kicsit, hogy egy olyan tehetséges zenész, mint te még sportol is – mosolyog rám, ami folytonos pirulásra késztet engem, és még a lágy szemkontaktust sem vagyok képes megtartani.
- Ó… én csak kocogni szoktam. – Fordítom tekintetem a csobogó – zúgó folyó felé mosolyogva, félénken.
- Minden reggel erre jársz? – kérdi tőlem kedvesen.
- Ühüm… - biccentek, és felbátorodva nézek újra rá. – Ezért is furcsállom, hogy nem futottunk össze előbb – mondom, majd megeresztek egy kis mosoly félét, már ami telik tőlem…
- Ez egyszerű… Én csak ritkán futok itt kint, általában futógépet használok…
- Hű… - csúszik ki ajkaim közül, s csak iszom szavait.
- De ne rólam beszélgessünk, én most rád vagyok kíváncsi – erre a kifejezésre még nagyobb zavar költözik belém. – Mi lenne, ha tovább beszélgetnénk egy reggeli mellett? – Ajánlja fel, és még mielőtt bármit is mondhatnék, megkordul a hasam, így mind a kettőnk mosolya kiszélesedik.
- Hát… na jó… - egyezem bele, majd a futást elfeledve indulunk el sétálva egymás mellett.
Egy közeli barátságos kis helyen leülünk kint, és én kissé felszabadultabban válaszolok kérdéseire, elmesélem, hogy hol tanulok, és hogy eddig miket értem el.
Nagyon kedves és kellemes társaság, csak a végén el ne felejtsem, hogy nekem ma még órám is van.
Szerkesztés Törlés
2009.03.06 19:00 Idézet Válasz Moderálás
Hippolyta
Dai:
Félhomályosra megvilágított hangversenyterem. Saját páholyom még teljesen sötét. A sofőröm perceken belül benyit, hogy közölje előállt a kocsival.
Azt hiszem rossz partnert választottam… fejét vállamnak döntve aludt el. Mihez kezdjek én valakivel, aki annyira sótlan, hogy még a zenét sem szereti. Hiába a csinos pofi, az ígéretesnek tűnő formás test… ezek után kétlem, hogy kíváncsi vagyok… máshol hogyan teljesít.
Más szórakozás után kell nézzek, azt hiszem. Vagyis… valaki más után.
Másnap kora reggel a szokásos edzés után, levezetésnek nem a futógépet választom, hanem ezúttal a szabadlevegőt. Még csend van, senki sincs a közelben… a folyópartra megyek futni.
A rohanó víz mégis lágy hangjai, ahogy a felkelő nap aranysárgája halványan megcsillan a hullámokon… ah, szeretek reggel futni.
Egy idő után szembe jön velem valaki.
Nocsak… ilyen korán…? Egy másik futó? Még nem láttam senkit erre… ilyenkor.
Karcsú, nem is túl alacsony, hosszú, lobogó sötétbarna hajú fiú, futás közben ide-oda nézelődik.
Elfutunk egymás mellett, széles mosollyal üdvözlöm, apró fél mosolyt kapok válaszképp, egészen felderül tőle az arca. Helyes srác, szimpatikusnak tűnik. Mosolygok magamban.
*-*
Még ugyanaznap, este. Állófogadás egy újabb étterem megnyitásának alkalmából. Hívtak zenészeket, akik néhány komolyzenei darabot fognak előadni a közönség tiszteletére. Egy elit hely megnyitójához ez illik elvégre, nem valami elcsépelt mai borzalom.
Na és persze így legalább én is eljöttem, mert a zene az érdekel.
Folynak az előkészületek, hangolják a hangszereket, lassan a helyükre kerülnek a hidegtálak és egyéb kellékek. A zenészeknek külön szoba, frissítőkkel, virággal, kertre néző ablakkal. Ilyen dolgokban nem szeretek kicsinyes lenni… a művészek kapjanak csak meg mindent, amiről úgy gondolják a sikerükhöz elengedhetetlen.
A tömegben igyekszem minél hátrébb állni, nem szükséges látnom… a zenét hallani éppen elég nekem.
Általában a zongora játéka jobban le szokott nyűgözni, de ez a hegedűszóló ez most valami egészen kivételes.
Vajon ki ez? Legközelebb is őt fogjuk hívni.
A zongora utolsó hangjai egyszerre halkulnak el a hegedű akkordjaival, s aztán a másodpercnyi csendet zajos, hosszú percekig tartó tapsvihar váltja fel.
A tömeg ezután lassan oszlani kezd, a másik teremben megterített svédasztalokhoz. Beszélgetős kis csoport marad a hangszerek mellett, gondolom a két zenész, mellettük az étterem vezetője és egy pincér tálcával a kezében.
- Nahát főnök, ez egészen rendkívülien fantasztikusan sikerült! – lép oda hozzám az étterem vezetője ragyogóan széles mosollyal az arcán. – Neked mindig sikerül… micsoda érzék…!
Jesszus, nem talpnyalásra alkalmazom, hanem étterem vezetésre. Remélhetőleg ahhoz is ilyen jó érzéke van, mert ha nem… akkor gyászos véget fog érni ezen minőségében, rövid időn belül.
Nem szólok, biccentéssel nyugtázom, kénytelen elhallgatni, mert inkább a zenészekhez fordulok.
- A dicséret azokat illeti, akik ezt a káprázatos produkciót játszották nekünk. Igazán nagyon élveztem. – szemet gyönyörködtető mosolyt villantok rájuk. A hölgy egyből viszonozza is, halk sóhajt vélek felfedezni tőle, ám a fiú az oldalán csak szemlesütve mosolyog, enyhén el is pirul.
Figyelemre méltó jelenség pedig. Megvan! Tudom már honnan tűnik ismerősnek, őt láttam futni ma kora reggel.
Sport és zene… nahát… érdekes.
A hölgynek persze jár az udvarias kézcsók, aztán kezet nyújtok neki, mire végre felnéz, egyenesen a szemembe.
Elképesztően sötétkék szemek csillognak rám, az enyhe pír mögül porcelánfehér bőr tűnik elő, haja kiengedve omlik vállaira, sötét árnyalata kiemeli bőrének ragyogó halványságát.
Óvatosan, vállaikra téve kezeimet vezetem a két kis művészt a szomszéd helyiségbe, hogy végre ők is tudjanak falatozni valamit. Közben halk beszélgetés kezdődik, távolságtartó udvarias módon, ami alig elég többre a bemutatkozásnál.
- Ayumu Takuma – mondja nekem mosolyogva, amikor már kicsit felengedett.
- Örülök a szerencsének, én Dai Moriel vagyok. Hegedűjátékod egészen elbűvölő volt, remélem lesz alkalmam még máskor is hallani. – szemlesütve fordítja el arcát tőlem. Ejnye… pedig azok a sötétkék szemek, legalább annyira elbűvölőek.
Mosolyt küldök felé, a beszélgetés lassan tovább folytatódik.
*-*
Néhány nappal később, ismét kora reggeli futásnak eredek a folyóparton.
Most sem számítok senkire, így ismét kicsit meglepődve konstatálom, de aztán eszembe jut, hogy ez csak ő lehet. A bájos kis Ayumu.
Ide-oda nézelődik, aztán ahogy mellém ér… megcsúszik egy kavicson… az utolsó pillanatban tudom elkapni, mielőtt elesne. Zavartan, mosolyogva veti rám kék szemeit, mosolyom felragyog arcomon…
