– Nem… nem akarom… hogy el…elmenj… - néz rám könnytől homályos tekintettel. A fene, mindent hallott. Szorosan magamhoz húzom, mintha mentőöv lenne a fuldoklónak.
- Valahogy meg kell győznünk apát. – nézek rá Kazoura elszántan, ő azonban csak megrázza a fejét. Valószínűleg, már próbálta.
- Amíg nem nyugszik le az tudod, hogy lehetetlen.
Takie megmerevedik a karomban, majd kimászik ölemből. Értetlen pillantást vetek rá, fogalmam sincs, mire készül, szeméből pedig nem tudom kiolvasni.
- Ho… hol van, az irod…dája – kérdi szipogva, határozottan, bár könnyei még mindig arcát áztatják.
- Lent a nagy barna ajtónál – érkezik a válasz a meglepett Kazoutól. Na, neki is rögtön felelnie kell, ha kérdezik. Köszi bátyus, de én még kiszedtem volna szívecskémből, mire készül. Így azonban esélyem sincs rá, már fel is pattant és kiviharzott az ajtón.
- Takie! Mit akarsz? – kiabálok utána, és kezemre támaszkodva lökném magam ülő helyzetbe, de bal csuklómba fájdalom nyilall és káromkodva visszaesek. Remek, még a lábaim is elzsibbadtak.
- Anzai, jól vagy? – lép mellém Kazou, majd mielőtt elhúzhatnám, megfogja csuklómat. Túl jól ért a sérülésekhez, tekintve, hogy mindegyikünk harcművészetet tanul. – Tudod, öcsikém, most szívesen elintézném a másik kezedet is, hogy tanulj meg kicsit jobban vigyázni, de szerencsére nem törted el. Meg amúgy is – vigyorodik el. – Takie leszedné a fejem, ha bántanálak.
Morogva húzom vissza fájó kezem és kirázva a zsibbadást lábaimból, Takie után vetem magam. Már rég elérhette célját, így én is apához megyek, az ajtóban azonban megtorpanok.
Drága kincsem apám előtt térdel és leszegett fejjel kéri a maradásom.
- Miért ne küldjem el őket?... – kérdi apám éppen, tekintetét azonban rám szegezi. A kérdés félig nekem is szól. Takie viszont nem lát engem, így szép lassan elsuttog egy választ.
- A..Azért, mert…. Mert…sz…szeretem Anzait!
Nevemet már hangosabban mondja, én pedig tágra nyílt szemekkel, gyökeret verve nézek rá. Szép lassan felemeli buksiját, és apám pillantását követve felém fordul. És…igen! A piros ilyen árnyalatát is, csak ő tudja produkálni.
- A…Anzai? – nyekken kissé lesokkolva, én pedig legszívesebben örömtáncot járva vetném magam a nyakába. Ám egyrészt az nem szokásom, másrészt félek, hogy összetörném.
Így csak szép lassan oda lépek mellé, és felhúzva a földről, magamhoz ölelem. Úgy bújik, mint egy kiscica.
Szeret engem, tényleg szeret és nem akarja, hogy elmenjek. Esdeklő pillantást vetek apámra, aki halvány mosollyal figyel.
- Kazou, vidd ki egy kicsit Takiet, hagy beszéljek Anzaival. – fordul bátyám felé, aki engedelmesen bólint, és a kezét nyújtja kincsemnek.
Ő azonban erősen kapaszkodik belém, nem akar elengedni.
- Ne aggódj, Hiroya nincs itt, apa leküldte vidékre. Kazou meg úgy se hagyná, hogy bajod essen, mert el tudja képzelni mit kapna tőlem. – súgom a fülébe, mire halványan elmosolyodik és kicsi kezét Kazouéba csúsztatja. Miután elhagyták a szobát, kérdőn nézek apámra.
- Tudod, Anzai, dühös vagyok rád. – kezdi mélyen a szemembe nézve. – Hiroya ambiciózus, törtető, nem zavarják a piszkos trükkök, te viszont mindig is más voltál. Ezért lepett meg nagyon, hogy benne voltál ebben az ostoba előadásban, éveken keresztül.
Nem felelek, nem is vár magyarázatot, tudja miért tettük, de így se tetszik neki.
- Gondolod ez családi béke? – néz rám fedően. – Inkább piszkáltátok volna egymást nyíltan, minthogy tartogassátok, és mikor kitör, egy ártatlan igya meg a levét.
Összerezzenek, és dühösen megvillanó tekintetem, a földre szegezem. Takie…
- A fenébe is fiam, hét éve becsaptok, nem csak engem, magatokat is. Én meg azt hittem, hogy mikor nagyon elbeszélgettem veletek, a hét évvel ezelőtti, nagy verekedésetek után, megértettétek, amit mondani akartam. Erre mit kell ma látnom!
- Sajnálom. – mondom őszintén. – Megpróbáltuk, de Hiroya sosem fog elfogadni engem, én meg…
- Te meg nem fogod tűrni, hogy elnyomjon, semmibe vegyen, megtörjön. Tudom Anzai és neked van igazad. De szólnod kellett volna. Most mond meg, te mit tennél a helyemben?
Hallgatok. Hisz mit mondhatnék?
- Az lenne a legjobb megoldás, ha elküldenélek Amerikába, és persze Kazout is, hisz közelebb álltok egymáshoz, mint bárkihez.
Felkapom a fejem és tiltakoznék, de nem hagyja, kézfeltartással belém fojtja a szót.
- Talán ez lenne a legjobb megoldás, de nem a leghelyesebb. Esetleg ezt is tenném, ha…ha nem lenne Takie.
Döbbent pillantásomat látva, elmosolyodik.
- Az arcod teljes mértékben az édesanyádé. – néz rám gyengéd szomorúsággal. – Szeretném, ha neked több boldogságot hozna a szerelem, mint nekem. Emlékszem, hogy gyűlöltem az apádat, mikor nem vehettem el azt, akit akartam. Nem szeretném, ha te is így éreznél irántam.
- Nem küldesz el? – ébred bennem remény.
- Nem. – sóhajt fel. – Hogy tudnék ellent mondani, egy olyan könnyes szempárnak, mint a kis Takiedé.
- Köszönöm. – lépek mellé. És ölelem meg boldogan. Egy pillanatra magához szorít, majd elenged és mielőtt kilépnék az ajtón, utánam szól.
- Anzai, azért valamilyen megoldást még találnom kell, fogok is. – figyelmeztet kissé szigorúbban, majd megenyhül a hangja. – És fiam, vigyázz Rá, törékeny kincs, össze ne törd.
Komolyan bólintok, ezt én is tudom és eszemben sincs bántani, fájdalmat okozni neki. Elindulok a szobám felé, valószínűleg Kazou oda vitte.
Amint belépek, egy illatos kis test csapódik nekem, én pedig boldogan szorítom magamhoz.
- Anzai, úgy sajnáom, az anyukád…és a gyerekkorod…- jaj ne, megint sír.
- Mit mondtál neki? – nézek megrovóan bátyámra, aki megadóan feltartja a kezeit és vigyorogva terül el a kanapén.
- Sajnálom öcskös, de mindent kiszedett belőlem, igazi kis vallató. Elmondtam az egész családi históriát.
- Hé! – fordítom magam felé, a szép lassan megnyugodó kincsem pofiját. – Kérlek, többé ne sírj miattam.
- D…de…ha…elmész? – szipogja.
- Nem megyek. – csókolom meg mosolyogva puha ajkait, mire Kazou erős krákogásba kezd mögöttem és vigyorogva felpattan.
- Jobb lenne kezeltetni magadat, csúnyán köhögsz. – fordulok felé tettetett aggódással.
- Jaja, megyek venni egy forró fürdőt. – lép mellém, és mielőtt kilép a szobából, vidáman a hátamra csap. – Hát, jóéjszakát és örülök neki, hogy egyelőre még várat magára az Amerikai kiruccanás.
- Tényleg nem mész el? – néz rám Takie csillogó szemekkel.
- Tényleg. Igazán ügyesen meggyőzted apámat. – nevetek fel, és a kanapéhoz húzva, leültetem rá. – Amit mondtál…köszönöm. – ülök le mellé és gyönyörködök piruló arcocskájában. – Én is szeretlek.
Hallom amint kissé elakad a lélegzete, és még ráteszek egy lapáttal, mikor lecsapva nyitva felejtett kis szájára, mélyen megcsókolom. Hagyja magát, sőt, félénken viszonozza. Hihetetlenül finom, nem tudok betelni vele, azonban a levegőhiány nagy úr, sikerül elszakítania tőle.
Pipacspiros arccal, pihegve néz fel rám.
- Van egy ötletem. – pattanok fel hirtelen, és a szekrényemhez lépve, előkotrok három takarót, meg két pulóvert. Meglepetten figyeli tevékenységem és időközben visszanyeri egészséges színét is.
- Vedd fel.
- Hoztam én is. – néz le az ölében landolt pulcsira, miután odadobtam.
- Tudom. – vigyorgok rá. – De biztos nagyon édesen áll rajtad az enyém.
Ismételten piros szint kezd felvenni, és gyorsan magára kapja a jó pár számmal nagyobb ruhadarabot.
Nem tévedtem, tényleg ennivaló benne. Követem példáját, majd a takarókat hónom alá csapom.
Kezecskéit megfogva húzom magam után, a villa hátsórészébe, ahol a nappaliból egy hatalmas erkélyajtó nyílik az udvar felé.
- Hova megyünk? – kérdi kíváncsian.
- Majd meglátod. – nevetek rá, és kilépünk a teraszra. – Most pedig, csukd be a szemed.
- De ha én becsukom…
- Ne aggódj, foglak, nem fogsz elesni.
Megnyugodva tesz eleget kérésemnek, én pedig lassan magam mögött vezetve, lesétálok a park méretű kertbe.
Nem kell sokáig mennünk, elérjük célomat. Egy pillanatra eleresztem és leterítem az egyik takarót, majd mögé állva átkarolom.
- Kinyithatod.
Teste megfeszüléséből érzem, hogy megtette és körülnézett. Csillogó szemekkel fordult felém, én pedig elégedetten rámosolyogtam.
- Ez gyönyörű Anzai!
Egy pillanatra én is az előttünk elterülő tóra pillantok, ami ragyogva veri vissza a hold ezüstös fényét, halvány derengésbe vonva mindent maga körül.
Egyedül a hatalmas fák állnak néma, sötét árnyékként körben, mint megannyi eltökélt testőr.
- Ide jövök ki, ha gondolkodni szeretnék. – nézek bele elragadó szemecskéibe. – Most pedig, üljünk le, és itt az idő, hogy te is mesélj valamit magadról és a családodról.
Nem mozdul, nem kezd el kiabálni, csak megszeppent őzike szemekkel pislog.
- I…igazából… - kezdi, de valahogy nem jönnek a szavak a szájára. – é…én is… kedvellek…. – meglepetten kapom felé a fejemet és mintha őt is ledöbbentette volna kijelentése. - De nem …. Tudom… hova tenni… ezeket az érzelmeket…. Két fiú…öööö – fejecskéjét vakargatja egyik kezével, míg a másikkal a könnyeket maszatolja az arcán. – Nem rossz az,… ha két fiú….izé….
- Együtt járnak? – kérdem mosolyogva, kimondva a gondolatait.
- I..igen – dadogja zavartan.
- Szerintem nem rossz dolog, ha két fiú szereti egymást… - mondom halkan. - ..sosem vonzottak igazán a lányok…. De! – észbe kapva rápillantok és aggodalmasan kérdezem – Ugye most nem hiszed azt, hogy amit Hiroya mondott az igaz?…
- Mi?.. Nee..nem – kezd el csápolni, miután eszébe jut, mire gondolok. - sose hinném azt el, amit mondott. Te nem vagy rossz ember… tudom… és…
- Rendben – sóhajtok megkönnyebbülten. - Szóval akkor nem mész haza?
Kérdem tőle reménykedve.
- Ne…nem – fordul el, de így is képtelen elrejteni zavart arckifejezését. Pirosabb, mint valaha.
- Ennek örülök. – simogatom meg párnán nyugvó kezecskéjét, mire érezhetően megborzong. – Szerintem lassan mehetnénk fürödni, meg aludni. Későre jár már…
Már valóban elég késő van, ráadásul szerintem mindkettőnkre ráférne a gondolkodás.
- I..ige. – bólint zavartan, majd az ajtó felé indul.
- Elkísérlek. – állnék fel azonnal, de egy intéssel maradásra bír.
- Nem szükséges. Megtalálom a szobámat. Alig 3 szobával vagyok messze tőled. Mi bajom lehetne? – sután felnevet és pipacspirosan távozik. Nem kis erőfeszítésembe kerül a fenekem maradni. De végül is igaza van. Mi baja lehetne?
Elgondolkodva terülök el az ágyamon, a jól ismert plafont fixírozva. Tehát kedvel. Ez kimondhatatlanul boldoggá tesz.
Felpattanok és elindulok a fürdőm felé, de Kazou megjelenése meghiúsítja tervemet.
- Anzai, beszélned kéne apával. – néz rám rosszallóan. – Amit Hiroya művel, az már nem játék.
- Nem akarok újra balhékat. – morranok rá fáradtan.
Válaszolna, de nem hagyom neki.
- Ne foglalkozz ezzel! Csak segíts őt távol tartani Takietől.
Fejcsóválva bólint, majd együtt indulunk törülközőt vinni a kis védencemnek. Az ajtaja elé érve, földbe gyökerezik a lábam. Bentről hangok szűrődnek ki, melyek mérhetetlenül feldühítenek. Takie sírása és Hiroya száraz utasításai.
Kazou csak egy pillantást vet rám és elviharzik, míg én berobbanok a szobába és azonnal, a helyzetet fel sem mérve, lerántom bátyámat Takiemről.
Hiroya elterül a földön én pedig kétségbe esetten nézek rá összetört kincsemre, aki zokogva húzza össze magát, fogalma sincs, mi folyik körülötte. Nem merek hozzáérni, hagyom, hogy inkább Kazouval megjelenő nevelőanyám vegye a karjaiba.
- Te rohadék! – ordítok rá feltápászkodó bátyámra és akkorát húzok be neki, hogy ismételten elterül. Én pedig a mellkasára ülve, ingénél fogva magamhoz húzom az arcát. – Megmondtam! Ha csak egy haja szála is görbül, azt sosem bocsátom meg.
- Anzai…- nyekken mögöttem Kazou, de teljesen tehetetlen. Hiroya azonban annál beszédesebb, és szorosan megragadva csuklómat, az arcomba sziszeg.
- Csak magadat hibáztasd! – nevet fel gunyorosan. – Te hoztad ide, nem? Pedig én is mondtam neked valamit. Tönkre teszlek! Nem érdekel, mibe kerül!
A végén már szinte ordít, és olyan erővel rántja félre eddig is vasmarokkal tartott csuklóm, hogy szinte hallom a csont reccsenését. Basszus, ez lehet, hogy eltört.
Azonban a dühöm nagy erőt ad, képtelen lelökni magáról, és szabad kezemmel ismételten neki esek.
Szája felreped és a vért megérezve, minden erejét összeszedve megszabadul súlyomtól. Mindketten felpattanunk, és már esnénk egymásnak, de ekkor apám dörgő hangját halljuk meg.
- ELÉG!
Felkapom a fejem és apám értetlen, dühös arcát látva, fogalmam sincs mit mondhatnék. Legszívesebben még mindig Hiroya fejét szedném le, de apám jelenlétében ez nem lenne szerencsés.
- A pokolba is fiúk! Mit műveltek?
Tekintete a remegő Takiere siklik, akit még mindig ráz a zokogás, majd Hiroyára és rám. Nem kell sokat agyalnia, hogy mi történhetett.
- Hiroya, Kazou, velem jöttök! Anzai, nyugtasd meg a fiút, aztán gyere te is! – osztja az utasításokat, ellentmondást nem tűrve, majd kivonul a szobából.
Ha nem aggódnék veszettül Takieért, valószínűleg újra bátyámnak esnék, aki mellettem elhaladva gyűlölködő pillantást vet rám, folytatást ígérve, majd elhagyja a szobát.
Kazou aggódva figyel, de türelmetlen intésemre inkább távozik.
Oda lépek az ágyhoz és megállok nevelőanyám előtt. Nem merek Takiehez érni, hátha csak még inkább megijesztem. Végül Ő az, aki kimászva Fumiko öléből, hozzám bújik.
Meglepetten szorítom magamhoz, majd ölembe veszem és átviszem a szobámba. Nem hiszem, hogy túl jó emlékek kötik ahhoz a helyhez. A szobámban leteszem az ágyra, és arcom a puha tincsei közé fúrom, még mindig remegek a dühtől, míg Ő az átélt dolgoktól reszket.
Kissé eltolom magamtól, hogy megvizsgáljam.
- A rohadék, megölöm! – morranok fel haragosan, mikor nyakán meglátom a lila foltot. Nem olyan vészes mint az enyém, de fehér bőrén szinte világít. Megriadva kirohanásomtól, arcocskáját újra pólómba temeti.
- Sajnálom. Tényleg szörnyen sajnálom, az egész az én hibám. Tudnom kellet volna, hogy Hiroya nem adja fel egykönnyen. De nem gondoltam volna, hogy tőlem alig háromszobányira is rád támad. Ha csak kicsit később érkezem….
Szorosabban bújik hozzám és újra zokogni kezd. Basszus. Gyorsan elhallgatok, csupán ökölbe szorítom épp kezem. A másik szörnyen sajog, de magasról teszek rá, csak még inkább magamhoz húzom kincsemet.
Nem fél tőlem, még ezek után sem? Szívből örülök, de igazat adok Hiroyának. Ha én nem hozom ide…..Ha nem szerettem volna belé……
Szelíden homlokon csókolom, majd lefektetem az ágyra és betakargatom.
- Ilyen állapotban nem vihetlek haza, anyukád sokkot kapna. De holnap rögtön indulhatunk amint felébredtél.
Nem felel, szemecskéi már le is csukódnak. Elfáradt. Felállnék, hogy ne zavarjam, de hirtelen kezem után kap.
- Ne menj el. – kéri elcsukló hangon és amint visszaülök az ágyra, az ölembe fészkeli magát. – Ne hagyj egyedül… - leheli, majd elnyomja az álom, legalább is gondolom, mert légzése végre egyenletes, nyugodt.
Nem moccanok, nehogy felébresszem. Mikor kábé egy óra múlva Kazou halkan benyit, még mindig ugyan úgy ücsörgök, csupán bal csuklómat helyeztem kevésbé fájó pozícióba.
- Mi van vele? Bántotta? – kérdezi suttogva.
- Testileg nem vészes. – felelem némiképp higgadtabban. – De lelkileg…..Nem tudom mit fog ezután gondolni rólam.
- Rólad? – ül le a kanapéra. – Ugyan Anzai. Gondolod, hogy ez befolyásolni fogja az érzéseit irántad?
- Remélem nem. – sóhajtok fel, és megsimogatom az ölemben pihenő buksit. – Mi van Vele? – szisszenek fel halkan.
- Elmondtam apának a történteket. – kezdi tétován, nem tudva hogyan reagálok. Rögtön tudja kire gondoltam. Mikor meg se nyikkanok, folytatja. – Persze Hiroya rögtön be akart feketíteni, hogy fiúkat fektetsz meg, de …- halkan felkunkog. - ..apa ugyebár, már tudott az érdeklődési körödről.
Így van, apámnak már évekkel ezelőtt bevallottam, hogy nem a lányokat szeretem és ő lassan ugyan, de elfogadta.
- Aztán mikor elmondtam mit tett Takievel, apa nagyon kibukott. Ordítozott egy sort és lehordta Hiroyát a sárga földig. Huhh, ha láttad volna….Kedves bátyánk meg se tudott nyikkanni. Végül apa leküldte a nyaralóba lehiggadni.
Ennek őszintén örülök. Ha a közeljövőben összefutottam volna vele, vér folyt volna, dögivel.
- Apa azt akarta, hogy veled is beszélhessen azonnal, de lebeszéltem róla.
- Köszönöm. – sóhajtok fel fáradtan.
- Viszont… - kezd bele tétován, és a hangjából sütő keserűségre felkapom a fejem.
- Mi az? – kérdem gyanakodva.
- Apa nagyon ki van bukva. Gondolom leesett neki, hogy az elmúlt évek testvéri szeretete kabaré volt. Félti a testi épségünk, főleg a tiédet meg Hiroyáét, így azon gondolkodik, hogy valahogy elkülönít minket.
- Elkülönít? – nem tudom hogyan értelmezzem a dolgot.
- Azon gondolkodik, hogy elküld téged meg engem tanulni máshová.
- Nem sírnék, nem izgat különösebben a jog.
- Nem érted, Anzai? Külföldre! Amerikába! Nem küldheti Hiroyát, pedig szerintem szívesebben tenné, de ő az örökös.
- Tessék!? – leesett állal bámulok bátyámra, de látom rajta, hogy nem viccel.
- N…ne…ne..az ..o..o..olyan.. messze.. van. – hallom meg hirtelen Takie szipogását.
Ám a lépések elhaladnak az ajtó előtt, így újra bátyám felé fordulok, és dühtől remegő hangon folytatom.
-Ha Takienek csak egy haja szála is meggörbül, azt sosem bocsátom meg neked.
-Ó, hát tényleg ennyire fontos neked? – kérdezi gunyorosan, én meg legszívesebben a fejemet verném a falba. Hogy lehettem ilyen hülye? Ezek után, már biztos nem hagyja békén.
-Tudod, Anzai…- folytatja színtelen hangon. - …az ilyen naiv kisfiúkat, könnyű megijeszteni néhány mesével. Fogadni mernék, hogy már fele annyira sem bízik benned, mint te azt hiszed.
-Szemét! Mit mondtál neki? – hördülök fel, és újabb kísérletet teszek az orra betörésére. Azonban a kendohoz mégis csak eszköz kell, míg a karatéhoz, amit ő csinál, elég a puszta keze. Ráadásul túl ideges vagyok, hogy rendesen figyeljek.
Ütésre emelt karomat lefogja, míg másik kezével elkapja a nyakam. Francba! Még sosem voltam ilyen kiszolgáltatott helyzetben vele szemben. Ezt ő is nagyon jól tudja, látom az elégedettséget hidegen csillogó, kék szemében.
Ebben a pillanatban nyílik az ajtó, és oda se kell néznem – hozzá teszem nem is tudnék – nagyon jól tudom ki dermedt oda a küszöbre. A jó büdös életbe, hogy így kell látnia, ráadásul a levegőm is kezd fogyni.
- E… Elég! – kiált fel Takie kétségbeesetten, mire bátyám kegyeskedik elengedni a nyakam. Térdre esek és levegő után kapkodva mordulnék rá ismét, ám valaki megelőz.
- Hi… Hiroya…. Menj el…. MENJ!- kiáltja Takie megint, minden bátorságát összeszedve, és rá nézve látom, hogy még a szemét is szorosan lehunyta a nagy koncentrálásban.
- Ezzel még nincs vége Anzai – sziszegi Hiroya kifele menet, de nincs hangom a válasz adáshoz. Amint becsukódik mögötte az ajtó, Takie szemei kipattannak és odasiet hozzám.
- Jól vagy? –fogja meg kezeimet, saját remegő kezecskéivel, és kibuggyannak első könnycseppjei is.
- Igen… persze –motyogom, rátalálva a hangomra és megfogdosom sajgó nyakam.
- Úgy megijedtem…. Miért csinálta ezt? Mi… miért bántott téged?- borul zokogva a nyakamba.
- Mert rájöttem, hogy ellenem akar fordítani… - válaszolom halkan, és szorosan magamhoz ölelem - Mondtam, hogy nagyon vigyázz vele. Mondott valamit rólam?
- I… igen… - szipogja. – Hogy olyan kisfiúkat rontasz… meg… mint én vagyok…
- Az a rohadék… - morranok fel, majd arcomat puha hajába fúróm,ha lehet még inkább magamhoz húzom, így próbálok lecsillapodni. – De most már nincs semmi baj. Itt vagyok. – simítom meg végül a hátát, de nem tudom, leginkább melyikünk megnyugtatására.
Hirtelen az édesanyja jelenik meg, és addig kérdezősködik, míg végül egy tea mellett, mindent elmondunk neki. Megértően viselkedik, és hamarosan újra Takie szobájában, az ágyán ücsörgünk.
Veszett lelkiismeret furdalásom van, hogy keresztül kellett ezen mennie. Végül tartva ugyan a választól, felteszem neki, az engem leginkább foglalkoztató kérdést, de nem merek kisírt szemeibe nézni.
- Szóval amúgy… Még mindig szeretnél eljönni hozzánk?
- I…igen. – feleli némi gondolkodás után és felnézve halovány mosolyával találom szemben magam. – Szeretnék..
Szívem nagyot dobban és szemeim elkerekednek, de hamar rendezem vonásaim, és mosolyogva simogatom meg selymes pofiját. Ha tudná, ezzel mennyire boldoggá tett…
- Jól van… - ölelem magamhoz – Akkor pakoljuk össze a holmidat a hétvégére.
Elengedem, és ő vidáman kezdi pakolni a cuccait, közben a mai napját ecseteli, gondosan kerülve a Hiroyát érintő részleteket.
Mikor mindent összepakolt, én kint várom, míg elbúcsúzik családjától. Ahogy kilép a kapun és meglátja a motort, ami mellett szobrozok, elkerekednek a szemecskéi.
-Te tudsz motort vezetni? É..és most ezzel megyünk?
-Persze, van jogsim motorhoz meg kocsihoz is. – lépek mellé és átveszem a csomagjait. – Ha félsz hívhatok neked taxit is.
Látom rajta, hogy komolyan átgondolja a dolgot, majd minden bátorságát összeszedve oda lép a járgányhoz.
-Menjünk motorral. – néz rám elszántan. – Bízok benned, hogy nem lesz baj.
Boldogan elmosolyodok utolsó mondatát halva, majd mindketten felülünk, fejébe nyomok egy bukósisakot, és mikor érzem, hogy szorosan fog, beletaposok a gázba.
Egyre inkább hozzám bújik, és miután megállok a birtokunkon, még sokáig el se enged, csak összeszorított szemecskékkel felsőmbe fúrja a buksiját.
-Hé, Takie, megjöttünk. Íme az otthonom.
Szép lassan előbújik és ahogy meglátja az épületet, leesett állal, csillogó szemecskékkel bámulja. Hát..igen. A ház nem kicsi….hatalmas. Jelképezi a Hatekada név, nemesi mivoltát.
Hatalmas, kétemeletes épület, ahova széles lépcsősor vezet fel, két oldalánál tujákkal övezve. A körülötte elterülő parkot, már sötétség övezi, csak az épülethez közeli részt világítja meg, az ablakokból ömlő meleg fény.
-Gyere! – húzom magam után, döbbent kis Takiemet. Oldalra pillantva még észre veszem Hiroya kocsiját. Tehát itthon van. Dühösen szorítom ökölbe szabad kezem, ám Takie kérdő tekintetét látva, halványan elmosolyodok.
Belépve a kétszárnyú faajtón, gyorsan felhúzom a pulcsimat nyakig, hogy eltakarjam Hiroya tettének bizonyítékát. Épp időben, mert a következő pillanatban, már nevelőanyám lép elénk, akit sms-ben értesítettem vendégünk érkezéséről.
-Biztos te vagy Takie! Örülök, hogy megismerhetlek Hatekada Fumiko vagyok, Anzai nevelőanyja.
Szélesen ránk mosolyog, majd szól, hogy megvártak a vacsorával, pakoljunk le a vendég szobában és jöjjünk enni. Hálásan bólintok, majd felvezetem Takiet az emeletre. A szobámtól pár ajtónyira lévő szobában rakjuk le a cuccait.
-Miért nem mondtad el a nevelőanyádnak a történteket? – néz rám rosszalló pillantással. Hát nem édes?
-Később majd elmagyarázom. Most csak figyeld a komédiát, amit minden családi programnál eljátszunk Hiroyával, és ne mond el senkinek mit csinált nem rég.
-Rendben. – sóhajt fel megadóan, majd mikor hálásan megsimogatom a buksiját, mélyen elpirul.
Mielőtt lemennénk az ebédlőbe, még beugrom a szobámba és egy divat kendőt a nyakam köré tekerve jövök vissza, Még se lehetek állig zárt pulcsiban itthon.
Már mindenki az ebédlőben van, belépésünkkor apámnak is bemutatom Takiet, majd leültetem Kazou és közém.
Mint mindig, Hiroya most is velem szemben ül, a hatalmas étkezőasztalnál, és arcán műmosollyal köszönt minket, mintha mi sem történt volna.
Ahogy elkezdődik a vacsora, kezdetét veszi a Hiroya és köztem játszódó előadás is, melyet szüleink megtévesztésére találtunk ki, még évekkel ezelőtt. Nemes egyszerűséggel eljátsszuk a szerető testvérpárt, akik sose voltunk.
Udvariasan és kedvesen társalgunk, és egész eddig, Kazou volt az egyetlen, aki tisztában volt a valós érzéseinkkel.
A vacsora végeztével, sietősen távozok, magam után húzva Takiet is, majd a szobámba érve, megkönnyebbülten csapom be az ajtóm.
-Mi a baj? – néz rám aggódó szemecskékkel, én pedig nem állom meg, egy halovány mosoly nélkül.
-Nem bírtam tovább a bátyám mellett maradni. Habár ezt a színjátékot a szüleink előtt, főleg apám előtt, már évek óta játsszuk, a családi béke miatt, még sohasem volt ilyen nehéz türtőztetnem magam.
-Sajnálom. – motyogja halkan, mire összerezzenek, és meglepetten nézek könnytől nedves szemébe.
-Ugyan mit? – nyomom le szelíden a kanapémra és egy sebtében előkotort zsepivel megtörlöm arcocskáját. – Ez egyáltalán nem a te hibád. Mi már kiskorunk óta foly…
Mielőtt befejezhetném a mondatot, valaki halkan kopogtat az ajtón, majd meg sem várva a választ, Kazou ront be, és azzal a lendülettel nekem esik és az ágyra dönt. Lerántja rólam a kendőt, és sebemet meglátva diadalmasan felkiált.
-Áhá, tudtam én, hogy valami súlyos dolog is történt köztetek. Nem mint ha máskor puszipajtások lennétek, de ha szemmel ölni lehetne, ez után a vacsi után mindketten vérbe fagyva fetrengenétek. Mi történt?
-Idióta! – morranok rá és megpróbálom lelökni magamról, ám magasabb nálam, így hirtelenjében nem sikerül. – Mi lenne, ha máskor egyszerűen megkérdeznéd, és előtte nem tepernél le.
Elvigyorodik és választ várva lenéz rám, azonban mástól kapja meg amit szeretne.
-Az én hibám…- halljuk meg hátunk mögül Takie halk szipogását. – Minden…miattam történt. Csak mert béna voltam…és..ő ..elkapott.. hazakísért…és aztán megjelentél..és fojtogatott..és…
Kazou lehuppan mellém az ágyra, mivel előző trónszéke kissé kényelmetlenné vált számára, megállásnélküli mocorgásomtól. Felállok és odasétálok a hebegő-habogó fiú elé, akinek már patakban folynak a könnyei. Kétlem, hogy Kazou sokat értett a szóáradatból, de jelenleg nem is igazán izgat.
Leülök a kanapéra zokogó kincsem mellé, majd szelíden magamhoz húzom.
-Hé, ne sírj. Egyáltalán nem a te hibád, már mondtam.
-Így van! – kottyant közbe bátyám. – Hiroya megismerkedésük másnapja óta, a pokolba kívánja Anzait. Na meg…
Dühös pillantásom beléfojtja a szómenést, és bölcsen, inkább a távozás mellett dönt. Az ajtóból még rám vigyorog és mellém dob egy csomag zsebkendőt.
-Takie,…- fordítom magam felé a könnyező pofit. – Kazou egy idióta, zéro kifejező készséggel, de igazat mondott. Hiroya régen se szeretett és a jövőben se fog. Ami délután történt, már régen esedékes volt, habár kissé talán elvetettük a sulykot.
-De…h..hát..a testvéred..és..most..
-Azt hittem ezt már megbeszéltük. – sóhajtok fel fáradtan. – Sose fog rám testvérként nézni. Én csak egy fattyú vagyok a szemében.
A könnyek ismét a szemébe tolulnak, én pedig kezdek kétségbe esni, így szélsőséges megoldáshoz folyamodom.
Állacskáját megfogva magamhoz fordítom, majd számat az övéihez tapasztom. Hirtelen merevedik meg és hagyja abba a sírást. Ajkai résnyire nyílnak, amit én ki is használok, és nyelvemmel befurakszom az édes résbe.
Legnagyobb meglepetésemre, nem ellenkezik, csak halkan felnyög és visszacsókol. Pár másodperc után visszahúzódom, és bűnbánóan nézek égő pofijára. Ajkainak édes aromáját, még mindig érzem.
-Sajnálom. – mondom halkan. – De azt hiszem megkedveltelek, NAGYON megkedveltelek. Megértem, ha most el akarsz menni….
Amint meglátom, elmosolyodok. Ő viszonozza, majd nagy integetések közepette rohanni kezd felém. És..igen..
Ahogy átrohan a bicikli úton, kis híján elütik, és ha nem kapom el, bizonyára a földön landol.
-Hé hülye gyerek! Figyelj oda legközelebb! – kiált vissza a biciklis, ám én csak Takiera figyelek, aki fájdalmas sziszegésekkel szorítja a karját.
-Aucs…au…hszzzz
-Mondtam, hogy vigyázz magadra nem? – nézek le rá szemöldök ráncolva. – Hol ütött meg a biciklis? – kérdezem aggódva, mire szégyenkezve hozzám bújik, pofiját mélyen a pulcsimba fúrva. Hát nem édes? Mint egy félénk, fekete kiscica.
- Hé-hé! Nincs semmi baj! –szelíden simogatni kezdem a buksiját, míg végül kissé megnyugszik és elhúzódva mellkasomtól, könnyező nagy boci szemekkel pillantok fel rám, s szipog még egypárat. – Szóval…. Fáj valamid? – kérdem mosolyogva.
- A vállam… egy kicsit…. de nem vészes… - motyogja szemét törölgetve
- Biztos? – kérdem rosszallóan.
- Ühüm…- motyogja szemeit szárazra törölve. Rám mosolyog, de nem túl hitelesen. Nem szólok semmit, ha nem akarja elmondani nem erőltetem.
- Jut eszembe… - csillannak meg szemecskéi, és előkap valamit a zsebéből. Pislantok párat, mire felismerem a tegnapi kendőt a kezében. Illatosan és tisztán nyomja a kezembe. – ezt tegnap a zsebemben találtam.
Kicsit elpirulva őszintébb mosoly terül szét, csinos pofiján. – Kimostam és visszahoztam neked.
Halkan felnevetek és a megborzolom sötét tincseit.
-Ez igazán kedves volt tőled, nem kellett volna ki is mosni.
-De a tiéd…é..és miattam véres lett. – hebegi pirulva, mire vigyorom még szélesebb lesz.
-Nem az enyém, hanem Kazoué, de most már vissza se adom neki. Túl jó az illata.
Hoppá! Arca ismét érett paradicsom színt vesz fel, melyet még jobban kiemel halványzöld fölsője. Olyan édes, mikor így pirul.
További zavarba hozásától, az iskola csengője menti meg. Még küldök felé egy lehengerlő mosolyt, majd elindulok az egyetem felé.
Látom, hogy többen is a szívükhöz kapnak, majd amint távozom, körbe veszik Takiet és faggatni kezdik. Hehe, szórakoztató hatást tudok elérni, ha akarok.
***
Az elkövetkező pár napban, minden reggel megvárom a sulinál, majd utána hazakísérem. Nem győzöm újra és újra megmenteni az orra bukásoktól, kisebb-nagyobb baleseteitől.
Következő héten, csütörtökön délelőtt, mikor épp nincs óránk, Kazouval a szobánkban üldögélünk és ezt a témát taglalom neki. Egy kis idő után, nevetve fordul felém, eltolva maga elől, az amúgy is elhanyagolt figyelemnek örvendő tankönyvet.
-Arra még nem gondoltál, hogy ennek te vagy az oka?
-Mi van???
-Tudod, amikor néha én is ott voltam, azt vettem észre, hogy a kissé ballábassága, melletted a sokszorosára nő, annyira zavarban van.
-Azt akarod mondani, hogy nem kéne a közelébe mennem? – kérdezem fintorogva.
-Isten ments! – dobja ölembe a tankönyvem vigyorogva és visszafordul sajátjához. – Azzal asszem összetörnéd a szívecskéjét.
***
Másnap, szokásomhoz híven, az iskola előtt várom, ám nem tudom kiverni a fejemből, bátyám szavait. Már több mint egy hete ismerem, és annyi baleset érte majdnem, mint mást egész életében. Mivel eddig is kihúzta valahogy, gondolom a múltjában ennél jóval kevesebb baj érte. Ergo, én vagyok a balszerencse forrása. Nem túl bíztató gondolat.
-Anzai! Jó reggelt! – hallom meg hirtelen hangocskáját és már ott is áll előttem. Annyira a gondolataimba merültem, hogy észre se vettem, mikor érkezett. Aggódva nézek végig rajta, ám nem fedezek fel újabb sebet.
-Úgy nézem, ma sikerült baleset nélkül beérned. – mosolygok rá halványan, majd megborzolva puha tincseit, már bucsuzok is el. – Amúgy délután rögtön suli után haza megyek Kazouval, ne várj rám. Jó hétvégét és vigyázz magadra!
Látom rajta, hogy meglepődött. Máskor hosszan elbeszélgetünk, pontosabban türelmesen meghallgatom előző délutáni kalandjait, egy-egy hatalmas rovarral, majd röviden elmesélem a kendo edzésemet.
De a gondolat, hogy miattam sérül meg, el vette a kedvem a mai csevejtől.
***
-Milyen hetetek volt? – üdvözöl minket nevelőanyám mosolyogva, amint Kazouval belépünk az ajtón.
-Remek!...- kezdi bátyám a beszámolót és pedig egy halk köszönés után, felvonulok a szobámba.
Akkor sincs rózsásabb kedvem, amikor késő délután vacsorához ülünk.
-Hol van Hiroya? – néz Kazou az üres székre.- Nem jellemző rá, hogy késik a családi vacsoráról.
-Ó, nem mondtam? – emeli fel édesapám a fejét, megszakítva az újságolvasást. – Bátyátok azt mondta, hogy még dolga van az iskolában, majd esetleg holnap csatlakozik.
Ez se megszokott tőle, nagyon nem. Kazouval egymásra nézünk, és ugyan az jut eszünkbe.
Takie.
-Bocsássatok meg, most jut eszembe, hogy valami nagyon fontosat a kollégiumban felejtettem. Muszáj érte elmennem.
Meg sem várom a választ, kiviharzok az ajtón, és Kazou utólagos engedélyével, kölcsönveszem a motorját. Még jó, hogy nekem is van jogsim, csak sajnos a járgányom épp szerelőnél van.
Takieék háza előtt, kétségbe esetten fedezem fel, Hiroya kocsiját. Szinte nekizuhanok a csengőnek és türelmetlenül várom, hogy valaki ajtót nyisson.
Végül egy 5 év körüli kislány tárja nagyra előttem, mire akaratlanul is elmosolyodok, Milyen pici, és hogy hasonlít Takiere…
-Karin, drágám, ki az? – jelenik meg egy fiatal asszony, majd meglátva elmosolyodik. – Csak nem Anzai, vagy? Menj fel nyugodtan, Takie a szobájában van.
Udvariasan biccentek, majd követve az előttem totyogó kislányt, elérek Takie szobájához. Kopogás nélkül benyitok, a legrosszabbra is felkészülve.
Legnagyobb megkönnyebbülésemre, bátyám csupán az íróasztalnak támaszkodva, hallgatja a paprikapiros fejű Takiet, akinek engem meglátva, menten felvidul a pofija.
Bátyám azonban jéghideg pillantást vet rám, és nem titkolt dühvel kérdezi.
-Anzai! Mit csinálsz te itt?
-Én…- jó kérdés, mit is? Mit mondjak, hogy ne ijesszem meg Takiet? Hisz Hiroya eddig még láthatóan nem tett vele semmit. – Azért jöttem, hogy meghívjam Takiet hozzánk. Hiányoltak téged otthon, így gondoltam megkereslek. És miért ne jöhetne Takie is?
-Ha van kedved, menj kérdezd meg, hogy jöhetsz e. – fordulok mosolyogva, a még mindig döbbent fiúhoz. Fogalmam sincs, bátyám mit mondott neki, hogy beengedte. Tudom, hogy kitűnő színész, könnyen elhiteti mással, hogy kedves. És akárhogy is nézem, drága Takiem kissé naiv.
-Lenne kedvem. – leheli pirulva, majd az ajtót becsukva maga után, elsiet elkéredzkedni.
-Mit keresel itt? – mordulok rá azonnal bátyámra, és a választ meg sem várva, ütésre lendítem az öklöm, Hisz a válasz egyértelmű.
Ő azonban elkapja a kezem, és kicsavarásával térdre kényszerít. Ő az egyetlen, aki képes ilyen mértékben kiállni ellenem. Ha nem lennék ilyen ideges, nem lenne könnyű dolga.
-Már mondtam, nem? – sziszegi a fülembe. – Nem érdekel, kin kell átgázolnom, de tönkre teszlek. Megmutatom hol a helyed.
-Miért ő? Hisz bomlanak utánad, mind a pasik, mind a nők.
-Azért, mert szereted. – nevet fel gúnyosan és végre elenged. Szeretem? Talán...igaza...van.
Talpra ugrok, és már esnék neki, de a közeledő léptek megtorpanásra késztetnek.
-Ta…Ta…Ta…Ta…Takie…Shu…Shu…Shungyosai. – mutatkozik be bátyámnak, olyan dadogás közepette, hogy nyelve épségét csodának ítélem meg.
-Örvendek. Most pedig lássuk ezt a fránya sebet. – kezdi Kazou vizsgálgatni a sérülést. Amint Takie szabad rálátást kap véres lábára, elsápadva, arcát takarva hanyatlik a párnáim közé. Hát nem édes? Nem bírja a vért.
Kazou nekiáll előkeríteni az elsősegély dobozt, én pedig leülök az ágyra. Kezét elveszi a szeme elől. Sápadtságát, egészen más árnyalat váltja fel. Nocsak, ez a pirulás nekem szólna?
-Nem aggódj, a bátyám, mindjárt ellát, aztán már kutya bajod sem lesz. – simogatom meg a buksiját. Szemecskéit lehunyja, és ha lehet, még pirosabb lesz.
Kíváncsi lennék, mi járhat ilyenkor a fejecskéjében.
***
Kábé 20 perc múlva, Kazou befejezi a kötözést, én pedig kezemet Takie hátára téve, szelíden faggatom.
Fel áll és mélyen meghajol, sötét fürtjei az arcába hullnak, de még így is világít paprikapiros pofija.
-Ugyan, semmiség. – legyint bátyám mosolyogva, én pedig felállok és Kazouhoz fordulok először.
-A táskámat itt hagyom, őt pedig most hazakísérem. – majd ránézek a meglepett fiúra. – Mehetünk?
-De… de… én… egyedül is haza tudok menni…- motyogja fejét leszegve, pillantásom kerülve.
-Na erről nem nyitok vitát. Csak nem képzeled, hogy a történtek után, csak úgy hagylak egyedül hazamenni?! – fogom meg az állát, és kényszerítem, hogy a szemembe nézzen. - Hazakísérlek és kész! – jelentem ki határozottan.
-O…ok…oké.
Na azért. Kikapom kezéből a táskáját, amit épp most fogott meg, majd a következő pillanatban, már az ajtóból nyújtom felé a kezem.
-Gyere! Menjünk!
Némi tétovázás után, elfogadja felé nyújtott jobbom és kis kezét az enyémbe csúsztatva, hagyja, hogy vezessem.
-Tudod, jobban is vigyázhatnál magadra. Talán már említettem, de van egy olyan érzésem, hogy nem árt elmondani neked többször is. Amúgy hova jársz suliba?
-Ide. – érkezik a meglepő válasz. Kíváncsian ránézek. Még nem láttam eddig, habár nem sokszor találkozom a középsulisokkal.
-Akkor még biztos összefutunk. – mosolygok rá, és legnagyobb örömömre, viszonozza.
-Remélem. – leheli halkan, fülig pirulva. Milyen jól áll neki ez a szín.
Mielőtt kiérnénk a kollégiumból, nem várt személybe ütközünk. A következő folyosón majdnem nekimegyek idősebb bátyámnak. Olyan hirtelen torpanok meg, hogy Takie egyenesen nekem sétál, majd sűrű bocsánatkérések közepette előbújik mögülem.
-Ó, Anzai. Micsoda kellemetlen meglepetés. – néz rám hidegen, kék szemeivel, drága testvérem. Hát nem humoros? Kazounak zöld szem, szőkés barna haj, Hiroyának kék szem és fekete haj, míg nekem fekete tekintet,barna haj. Hát nem hasonlítunk, mint 3 tojás, az biztos.
Hirtelen megpillantja a mellettem toporgó Takiet és leplezetlenül végigméri, tekintetében érdeklődés csillan. Ösztönösen a fiú elé állok, testemmel takarva. Ismerem a bátyám. Gátlástalan és érzéketlen. Márpedig egyáltalán nem akarom, hogy megbántsa, vagy megsebezze Takiet.
-Már be sem mutatsz a barátodnak, Anzai? – néz rám gunyorosan, én pedig kelletlenül, dühösen arrébb állok.
-Takie, ő itt az idősebb bátyám, Hatekada Hiroya. Hiroya, ő itt egy új barátom, Shungyosai Takie. És most ha megbocsátasz, mennünk kell.
Azzal elviharzok mellette, magam után húzva, a megdöbbent fiút. Az épület előtt észbe kapok, és aggódva nézek le rá.
-Ne haragudj! Nem kellet volna úgy sietnem. Jól van a lábad?
-I..igen jól. – néz rám megszeppenve. – De Anzai…a bátyád…
-Figyelj rám jól Takie!. –vágok a szavába. – Vigyázz nagyon Hiroyával. Nem olyan, mint Kazou.
-Ő is a bátyád, nem?
-Az. – válaszolom morogva. – De ő sose tekintett testvérének. Nem azonos az anyánk.
Nem tudom miért mondtam ezt el neki. Általában titokban tartjuk mindenki előtt. A beszélgetést lezártnak tekintem és mellé lépve megkérem, hogy mutassa az utat. Látszik rajta, hogy még kérdezne, de tudja jól, most nem kapna választ.
Elkísérem hazáig és bucsuzásképp, újra óvva intem idősebb bátyámmal és saját magával szemben, majd visszatérek a kollégiumba.
***
Dühösen vágom be magam mögött a szoba ajtaját, újabb szívrohamot ajándékozva ezzel Kazounak.
-Összefutottam Hiroyával. – sziszegem a fogaim között, mire érdeklődve kihúzza magát. – Attól tartok, érdeklődik Takie iránt.
Nem válaszol, csak fáradtan az ágyra veti magát. Mindketten tudjuk, hogy ez főként azért van, mert velem látta.
-Jobb lesz, ha vigyázol a fiúra. – töri meg végül a csendet. – Mert gondolom nem akarod kerülni, Hiroya miatt.
-Nem. – morgom ökölbe szorított kezekkel. – Takie aranyos srác. Tetszik nekem és én nem fogom hagyni, hogy drága bátyám, egy újabb kapcsolatomat tegye tönkre.
-Ez a beszéd öcsikém. – nevet rám Kazou, oldva bennem a feszültséget.
***
Másnap nincs első órám, így a középiskola előtt várakozok, nem kevés, kíváncsi és csodáló pillantást vonzva. De én csak egy személyt keresek, remélve, hogy nem történik baj vele az úton.
Elengedi kezemet és indulnék, mikor ismételten utánam szól. Pontosabban eljut a nevem feléig, ám végét fájdalmas nyögés váltja fel.
- A..Anzz….Aúúúú.- vékony kis hangját puffanás követi, és megfordulva látom, hogy a földön ülve vérző térdét fogja.
Visszalépek mellé, mire felnéz rám, de tekintetét kerülve, leguggolok hozzá. Bokájánál fogva közelebb húzom és megvizsgálom a térdét. Nem tűnik mélynek, azonban bepiszkolódott, félő hogy elfertőződik. Ha ezt is azok a barmok csinálták, utánuk megyek és akkorát kapnak, hogy új irányítószámra lesz szükségük.
- Ezt is ők csinálták? – nézek rá szúrós szemmel.
- N..Nem! – kezd el hadonászni lendületesen. El ne repülj angyalom! – E..ezt én csináltam.
Felsóhajtok magamban. Erre a kölyökre nem árt vigyázni, még kárt tesz magában. Megint.
- Lehet be kellene menni a kórházba…. – vetem fel, de halk nyikkanással közbe vág.
- Mi??? Ne..nem! Annyira azért nem vészes…Látod? Fel tudok állni…
Megpróbál talpra kecmeregni, azonban fájdalmas arca, nem egyezik szavaival. Csuklóját megfogva húzom vissza a földre.
- Akkor meg ha nem akarsz kórházba menni, kitisztítom neked valamennyire.
Leülve mellé, előkotrom táskámból a vizemet és Kazou zsepijét. Remélem nem fog neki hiányozni. Elvileg csak megőrzésként van nálam. Bha…kit izgat?
Bevizezem az anyagot és igyekszem gyengéden lemosni a sebet, de úgy tűnik nem túl nagy sikerrel, mert szemecskéit összehúzva, halkan felszisszen.
Elhúzom a kezem és aggódva felsóhajtok.
- Tudod mit? Ezt inkább hozzáértőbb személyre hagynám.
- De…én nem akarok…korházba menni. – biggyeszti le alsóajkát. Huhh, ennivaló!
Moderálom magam, és nem esek neki, csak felállok és őt is felhúzom, majd ölbe kapom, táskáinkat a vállara vetve. Piros arcocskával kezdene tiltakozni, ám én belé fojtom a szót.
- Ne aggódj, nem megyünk korházba. Elviszlek a bátyámhoz, ő jobban ért az ilyesmikhez. Engem is ő szokott ellátni. – mosolygok rá, és elindulok a kollégium felé. Nagyon remélem, hogy Kazou már ott van. Takie ruhámba rejti piros kis buksiját, én pedig kis híján felnevetek.
Kazouval közös szobánk elé érve, más mód nem lévén, lábbal rúgom be az ajtót, mire kedves bátyám ijedtében a földön landol, egy nyekkenés kíséretében. Épp az ágyon hevert és könyvét olvasta mikor rátörtem.
- Banyek, Anzai! Meg vagy veszve? Már egy cso….- benne reked a folytatás, mikor a hozzám bújó Takiere esik a pillantása. Szőkés barna hajába túrva, rám emeli rosszallástól csillogó, zöld szemét.
- Öcskös! Végül csal emberrablásra vetemedtél? Már megmondtam, hogy nem lehet mindenki a tiéd, akit csak akarsz.
- Fogd be! – morgok rá, majd a remegő fiút az ágyamra teszem. – Csak nézd meg, és lásd el a sebét, aztán hazakísérem.
Meglepetten néz rá a sebesülésre, majd vidáman rámosolyog a megszeppent Takiere.
- Á, szóval mégsem vagy az öcsém túsza. – Takie arcát látva, halkan felnevet. – Ne aggódj, csak viccelek. Nem rossz fiú ő, csak annak látszik. Amúgy a kisebbik bátyja vagyok, Hatekada Kazou.
Bátyám semmit sem reagál, így megunva a szelíd ébresztgetést, nemes egyszerűséggel lelököm az ágyáról.
- Mi a ….hol….ki…? – pattan fel kába fejjel. Szép lassan felismer és szőkés barna hajába túrva, dühös pillantást vet rám.
- Eszednél vagy, Anzai? A nyakam is kitörhettem volna!
- Ha fel tudnál kelni időben, akkor nem folyamodnék drasztikus lépésekhez.
- Bagoly mondja verébnek….
- Hé! Én nehezen, de legalább felkelek.
Ki tudja meddig folytatjuk szócsatánkat, ha nevelőanyám nem szól be a szobába.
- Á, Kazou is felkelt végre? Akkor lassan ideje lenne indulnotok. Most nem a kollégiumból mentek, így hosszabb az út.
Egyszerre bólintunk, majd végig pesztrálom bátyám készülődését, ugyanis hajlamos visszadőlni, és ott folytatni az alvást, ahol megzavarták.
Végül 15 perc múlva, már az indulásra kész Hiroyát köszöntjük, aki nem egészen önszántából, türelmetlenül vár minket. Idősebb testvérem motyog valamit, majd elindulunk az egyetem felé.
Habár kollégisták vagyunk, a hétvégét mindig otthon töltjük és hétfőn onnan megyünk iskolába. Ilyenkor gyakori, hogy elkésünk, ugyanis nehéz az indulás, nehezebb, mint a koleszből.
Az egyetem kapujába érve, Hiroya búcsú nélkül távozik, mint általában. Eggyel felettünk jár, így napközben sem sűrűn futunk össze. Kazou csak pár hónappal idősebb nálam, így ugyan arra az évfolyamra járunk és legtöbb óránk együtt van.
***
Egy újabb semleges, vagy még inkább, unalmas nap. Ugyan az a séma, újra és újra. Visító lányok, koslató fiúk, mindegyik kitartó és értetlen. Rég nem keltette fel a figyelmem senki se, különösebben. Nem vonz jelenleg senki, talán csak egy-egy éjszakára.
Sóhajtok egyet, és az eget kezdem bámulni. Utolsó előadáson ülök, és nagyban irigylem Kazout, aki pár közös óra után, elmehetett. Fejemet az ablaknak döntöm, és ha nem szólal meg a csöngő, helyben elalszom. Így azonban feltápászkodom, és az ajtó felé indulok.
Kint már kellemes tavaszi idő van, jólesően nyújtózkodom és beletúrok félhosszú, barna hajamba. Hoppá. Három orrvérzés és egy ájulás kíséri tettem. Nem is rossz.
Utam a folyóparton visz. Egy pillanatra megállok, és gyönyörködve nézem a rügyező fák alatt futó, széles víz szalagot. A folyó hullámzó tükrén, ragyogóan csillan meg, a délutáni nap meleg fénye. Nem vagyok érzelgős típus, de ez valahol engem is megfogott
.
Lesétálok a partra, és egy cseresznyefa tövébe ülve, előveszem aktuális könyvem. Már éppen belemélyednék, amikor zavaró hangok ütik meg fülem.
Mérgesen keresem a forrását. Szemem egy kisebb társaságon akad meg, akik a híd tövében csoportosulnak. Négy, kb. 19-20 éves srác áll körbe, egy kisebb alakot, termetéből ítélve lányt.
Morogva indulok feléjük. Nehogy már a szemem előtt molesztáljanak egy nőt. Ám közelebb érve, meglepetten állapítom meg, hogy az áldozat egy elbűvölő fiúcska.
Zavartan, kissé félve húzza össze magát, míg zaklatói meg-megsimítják halovány arcocskáját, béna szövegekkel próbálva elcsábítani őt.
Egyértelmű, hogy nem fogadnak el nemleges választ.
Megköszörülöm a torkom, mire négy dühös és egy reménykedő szempár fordul felém.
- Megtennétek, hogy nem zaklatjátok őt? – kérdezem szelíd, mégis kihívó hangnemben. Gúnyosan felröhögnek, majd egyikük elém lép.
- Nocsak, neked aztán van bátorságod. Nem gondolod, hogy túlerőben vagyunk. Mentőcsapatnak elég kevés vagy. – vigyorodik el, majd egyik tincsemet kezébe véve, szinte suttogva folytatja. – Vagy… esetleg csatlakozni kívánsz. A kisfiúk az eseteim, de veled kivételt tennék. Úgyse vagy magasabb, vagy nézel ki idősebnek, mint én.
Hirtelen kapom el és csavarom ki a kezét, a földre kényszerítve. Fájdalmas nyögéssel térdre esik, én pedig a füléhez hajolok és belesziszegek.
- Ó, igen? Csak, hogy tudd, arcomat édesanyámnak köszönhetem, személyiségem….. viszont… az ördögé.
Egy másik esne nekem, én azonban felrántom a térdeplőt és nekilököm. Ketten vágódnak el, fájdalmas nyögéssel. Majd kiütöm a harmadikat is. Végül dühösen morogva kereket oldanak.
Kezemet nyújtom az időközben fenékre huppant fiúnak, aki vacillálás nélkül elfogadja.
Milyen puhák a kezei, és ez az arcocska….. Barna őzikeszemek, pisze orr, rózsaszín ajkak…..De megkóstolnám őket….
Ám nem akarom megijeszteni, így arcom végig kifejezéstelen marad.
- Jól vagy?- kérdezem szelíd hangon.
- I…I…Igen. Köszönöm. – dadogja zavartan, majd lesüti szemecskéit. Álla alá nyúlva, felemelem fejét, így kénytelen a szemembe nézni.
- Hogy hívnak? – kérdezem egy halvány mosollyal megajándékozva. Ez nem gyakori, remélem, megtisztelve érzi magát.
-Takie. Shungyosai Takie. – feleli pirulva. Hát nem édes…..
- Nos, Takie-kun, vigyázz jobban magadra.
Kezemet visszahúzva biccentek, majd vállamra vetem táskámat és elindulok. Egyenlőre ennyi elég. Ám később….. Ez a kölyök kell nekem….. És ha akarok valamit, azt meg is szerzem… Azonban mielőtt távozhatnék, megragadja csuklómat, és nagy szemekkel rám néz.
- És…te? M..mi a te …neved? – kérdi fülig pirulva. Nem is tudtam, hogy ilyen erős piros is létezik.
- Anzai. – mosolygok rá. – Ne aggódj, még találkozunk.
Másnap már alig várom, hogy eljöjjön értem, mert igaz csak tegnap jöttem el tőle, de hiányzik már a jelenléte. Rég éreztem ilyet egy ember közelében, de pont ilyet, igazából még soha…
Viszont jól érzem magam… mellette… kedves hozzám, figyelmes velem, és… olyannal ajándékozott meg, mint eddig soha senki…
Csengetnek… már rohanok is le, hisz tudom ő jött értem…
Viszont mikor leérek a lépcsőn, csalódnom kell… Egy sofőr áll az épület előtt, fekete autóval.
- Ayumu-sama? – kérdi mosolyogva, én pedig félénken biccentek – Dai-sama küldött magárét… Kicsit elhúzódik a tárgyalása, de ígéri igyekezni fog.
Csalódottan, mégis elmosolyodom. Megértem, hisz ez a munkája, miattam csak úgy nem hagyhatja félbe. Viszont egy sétának vele… nagyon örültem volna…
Majd legközelebb…
Lelépkedek a lépcsőn, majd beszállok a nyitott ajtajú kocsiba, kényelmesen elhelyezkedem, és már indulunk is.
~*~
Mikor megérkezünk a cukrászdához, kiszállok a kocsiból, és végignézek az üzleten. Milyen nagy és szép, olyan díszes minden. Belépek az üvegajtón, és azonnal fogad valaki, egy fehér köpenyben, úgy kezel, mintha már ismerne, a nevemen szólít, kedves mosollyal arcán terel engem egy hátul lévő, kissé rejtett asztalhoz.
A széken egy tábla csokoládé vár, semmi más, kíváncsian emelem fel, hogy leülhessek, majd felcsillanó szemekkel olvasom, hogy ez az üzlet különleges helyi csokoládéja… Ez.. ez az enyém? Feleszmélni sincs időm, mert elém raknak egy nagy adag fagylaltkelyhet minden jóval, s újra elmondják amit tudok, hogy Dai-san később érkezik… Bár kissé szomorú vagyok, de megértem.
- Köszönöm – biccentek egy mosollyal, kezembe veszem a kanalat, és hirtelen azt sem tudom, hogy hol kezdjem az evést. Vajon ezzel a sárgával? Vagy ezzel a rózsaszínnel… Ez a tarja is jól néz ki… Lassan már folyik rajta a hab, így eldöntöm, és lassan enni kezdem. Amint számba ér a hideg édesség, azonnal olvadni kezd, szétáradva nyelvemen, kiélvezve minden pillanatot eszegetek tovább. Nagyon finom minden szín, némelyiket ki sem tudom találni, hogy vajon milyen ízű lehet. Néha kitekintek az ablakon, ahol nem látok mást, csak fák koronáját és az alig felhős eget, mégis olyan érdekes, olykor elbambulva nézek rájuk. Már ülök itt egy ideje, de én még mindig fagylaltommal küzdök. Lassan eszem, nem szeretnék torokgyulladást sem kapni, vagy megfázni.
Újabb kis adagot kanyarintok a lapos kanálba, majd fokozatosan, élvezve az ízeket nyalogatom le a desszertet a kanálról, de időközben lépteket hallok, irányukba fordítom tekintetem, és találkozok Dai-san szemeivel.
Jaj Istenem, meglátott… Arcomba azonnal vér szökik… most biztos gyerekesnek hisz, hogy eljátszadozom itt az étellel… Nagyon zavarba jöttem.
- Bocsánat, hogy késtem – mondja kedvesen, miközben leül mellém, de megrázom fejem.
- Semmiség… megértem – lassan megeszem a fagyi adagot, majd beszélgetni kezdünk, munkájáról is érdeklődöm, közben sorra fogyasztunk egyre finomabb süteményeket. Általában már ilyenkor megunom az édességet, de olyan finomak, hogy nem lehet betelni velük.
Egy következő falatnál, kissé sok krémet vettem fel a villára, és ahogy igyekszem óvatosan megenni, mégis jut a szám szélére is egy kis fehér cukros krém, észbe sem kapok, Dai-san azonnal magához húz, ölébe ültet, hogy ajkaim csókkal lepje meg, lenyalintva rólam a habot.
Felnyögök ahogy szorosan karol át, izmos testét igyekszem átölelni, de hirtelen még azt sem tudom hol vagyok, mélyíti a csókot, én pedig élvezettel igyekszem viszonozni.
Úgy hiányzott már a közelsége…
Felsóhajtok ahogy elválik tőlem, kis kezeim mellkasának van támasztva, fülig belepirulok a helyzetbe.
- Dai-san… - suttogom zavartam – bárki megláthat…
Mondatomra csak halkan felkuncog, és újabb puszival hinti ajkam.
- Nem fognak, ne félj… - nyugtat meg.
- És ha meg szeretted volna kóstolni a süteményt miért nem szóltál? Adtam volna – még jobban vörösödik az arcom, lassan ott járok, hogy tenyerem mögé fogok bújni. Mély simogató hangján megint felnevet, mosolygó arcát látva egyszerre nyugszom meg és vagyok zavarban.
- A különbség a tálalásban van… A szádról sokkal finomabb a krém, mint a villáról… - tekintetét egy pillanatra vezeti le a tányérjára, villájára egy kis habot kanyarint, majd szám közepére keni. Meglepetten pislogva figyelem mit csinál, majd egy gyengéd mozdulattal csókolja le rólam, belebizsereg minden porcikám az érintésébe – Próbáld ki… - ajánlja fel még mindig apró mosollyal arcán, most saját szájára ken egy kis krémet, mélyen a szemembe néz, de én csak félve, akadozva hajolok közelebb. Most tényleg? Tényleg róla kéne lenyalnom a krémet?
Na jó... megpróbálom…
Óvatosan, résnyire nyitom ajkaimat, előző mozdulatait lemásolva próbálom majdnem egyszerre lecsókolni a krémet róla, lehunyt szemekkel koncentrálok. Mikor majdnem végzek, érzem hogy nyelve kandikál ki, ő is résnyire nyitja ajkait, közelebb hajol hogy egy lassú csókot adhasson, szájával és nyelvével cirógat, figyelmesen másolom még mindig mozdulatait, hirtelen szörnyen melegem lesz, pedig nemrég egy hatalmas adag fagyit nyomtam le a torkomon, de olyan mintha az már forrna bennem. Pihegve válok el tőle, szerintem még mindig pironkodok.
- Na? – kérdezi kedvesen, rá nézek, sötét szemeiben lágy csillogást, és megannyi ködöt, homályt. Vajon én is így tekintek rá minden csók után, mikor ellágyul testem és valami kellemestől remeg minden porcikám?
- Igazad van… - mosolyodom el félénken, mellkasának feszítve ujjaimat. Tényleg sokkal jobb és kellemesebb volt minthogy kanállal vagy villával egyem az édességet.
Felmorranva ránt magához még egy mohó és gyorsabb csókra, kissé felnyögök hirtelen, még mindig rajta támaszkodom. Észre sem veszem, hogy más kisebb terpeszben ülök az ölében, Könnyebben tud magához húzni, így az én karjaim is nyaka köré fonódnak, nyöszörgök kezei alatt, mikor oldalam simítja végig, majd ingem alá is becsúszik. Hűvös ujjai forró bőrömhöz érnek lágyan, libabőrös leszek, de mégsem fázom, sőt még jobban hevít fel az érintése.
- Dai-san… - sóhajtom halkan, kissé már kábán… - Félek hogy meglát valaki… - már csak suttogni tudok, karjai tartására hagyatkozva.
- Ne félj, senki nincs a közelben… - suttog vissza, mélyen a szemembe nézve, majd megint visszaránt magához, de most nyakamba hajol, s bőröm hinti csókokkal…
Olyan könnyedék kap fel karjai közé, hogy pille könnyűnek érzem magam, pedig biztos nem vagyok az. Alig pár lépéssel máris a szoba másik felében terem velem együtt, majd hallom és látom is ahogy minden egyes holmit ami csak ott van lesöpri kisebb nagyobb zajjal, és felültet az erős asztalra. Közelebb áll hozzám, én pedig automatikusan teszem széjjelebb lábaim, hogy elég közel férhessen hozzám, izmos alkata.
Kis kezem feljebb téved, hogy kiengedjem illatos haját. Annyira szép fényes és selymes, vétek ilyen copfba fogni. Amit elveszem gátját, fátyolként hullik előre, nagyon szép.
Ajkaim résnyire nyílnak, miközben felé hajolok fejem alig hátra vetve, hogy felnézhessek rá.
Éhesen csókolva tapad ajkaimra, amit félénken bár de mégis élvezettel viszonzom, annyira finom és jól esik.
Észre sem veszem, máris nyakamnál járnak a nedves forró ajkak, ízlelgetésükkel felhevítve minden porcikámat. Lassan kezei is cirógatásomba kezd, és ennek segítségével egyre jobban teríti szét rajtam felsőmet.
- Akartál mondani valamit…? – kérdi halkan fülembe suttogva, ujjával mellkasom egyik legérzékenyebb pontján köröz, és azonnal elveszítem kontrollom testem felett, válláról felkarjaira csúszik kezem erőtlenül. Szavakat nem tudok ajkaimmal formálni, csak a résen szalad ki be a levegő gyorsan, nyöszörgéssel társulva.
Lesegíti pólómat, és máris tudom mi következik. Vágyom arra az érzésre, ezért remeg és sóvárog egész testem. Érezni akarom újra azt a csodálatos forró varázslatot, amit tegnap. Amint kezem kiszabadul pólóm ujjából, azonnal nadrágjához kapok, hogy kioldhassam, de annyira remeg kezem az izgalomtól, hogy nem jutok sokra, így segédkezet nyújtva pattintja ki egyetlen mozdulattal, hogy a ruha halk susogással hulljon le. Ujjaimmal felfelé simítok izmos testén, felfedezve, minden kockát hasán, minden feszülő izmot mellkasán. Érzem ahogy ujjai rajta maradt ruhám alá csusszan, fenekembe enyhén markol miközben csókkal hinti vállam érzékeny bőrét. A gombok kicsúsztatása a kis résekből könnyebben megy mint bonyolult csatjának kioldása, lassan sikerül az utolsót is kioldani.
Lecsúsztatom róla ingét, ő pedig leveszi nadrágom, és megadón segítek neki eltávolítani.
Egyre lejjebb halad nyelvével kis köröket rajzolva bőrömre, és ahogy érzékien végighúzza, ajkait, ujjait combomon, feltörnek belőlem a mély sóhajok és kis sikolyok. Csiklandoz mégis olyan kellemes és ez a kettősség kezd megőrjíteni. Nem bírom tovább már hátam sem tartani, óvatosan terülök hátra a kemény falapú asztalon. csak egy kicsi józan észre kapok.
Úr isten mi lesz ha meghall valaki? Az nagy szégyen lenne!
Azonnal számra tapasztom kezeim, hogy gátját álljam a ki-kiszökő hangoknak.
Erős kezeket érzek meg csuklóimon, amik arra kényszerítenek, hogy karjaim magam mellé tegyem és egy csókot kapok. Olyan zavarban vagyok. Miért csinálja ezt?
- Meghallják – mondom halkan, miközben egyik ujjam körül haját pörgetem.
- Csak hallják… - válaszol sejtelmes mosollyal, majd ajkaim egy nyalintással megízlelve kúszik vissza egyenesen lábaim közé. Ajkai közé veszi kincsem, és felsikkantok az érzéstől, szenvedélyesen kényeztet, már alig érzékelek bármit magam körül, csak ez a tomboló kitörni akaró érzés marad bennem.
Szaporán veszek levegőt, hogy ezzel is csillapítsam hangomat. Enyhe feszítést érzek, de ez nem is olyan kellemetlen mint gondoltam, most alig érzem meg, és nem is kell sok hogy el is tűnjön zavaró bizsergése.
Hirtelen felém hajol, majd kínzó lassúsággal mégis olyan gyengédséggel hatol belém, annyira figyelmes, közben csókért hajol le arcomhoz.
Lassan mozogni kezd, és üteméhez igazodva kezdek ellentétes mozdulatokba, hogy megadjam sóvár testemnek azt, amire vágyik. Érezni akarom, már nagyon. Ajkimba nyög, ahogy én is az övéibe. Csodálatos érzés, szavakkal le sem lehet írni.
- Dai… saaan… - fullad sikolyba mindenem, megfeszül testem, ahogy robban bennem a feszültség, a forróság és szétfolyik ereimben mint a bizsergő láva. Nem sokkal ez után a távolból hallom csak meg mély nyögését, ahogy forró nedvesség kerül belém lüktető érzést hagyva áramlása közben. Izzadt teste enyémre borul, vadul lihegni kezd, bőrömön érzem szívének szapora verését. Átölelem, ujjbegyeimmel hátát cirógatok, lábaim kissé erőtlenül kulcsolják át csípőjénél.
- Jó reggelt – mondja szinte suttogva majd csókot ad, és nem értem, hogy mire fel is mondja már ezt. Újra lejjebb halad de csak kicsit, és puszikkal hinti izzadt bőrfelületem sok-sok pontját – Remélem jól aludtál… Éhes vagy? … Éppen reggelizni indultam – hátam alá nyúl, majd ülőhelyzetbe ránt ahogy ő is egyenesedik ki.
- Ühm… kicsit… - pislogok rá, majd szemeimmel a ruháim kezdem el kutatni. Halkan felkuncog, majd lehajol, és odaadja ruháimat. Pironkodva lassan felveszem őket, közben félszemmel testén kalandozok el. Ahogy lehajol, hogy nadrágját felvegye, közben fenekének minden izma utána mozdul. Még pirosabb lesz arcom gondolatomra, és nagyon zavarban érzem magam, hogy ilyenekre gondolni merek. Hamarabb felöltözik mint én, és mikor utolsó ruhadarabom is felkaptam épp állnék fel, de azonnal karjai közé kap.
- Akkor irány az étkező… - közli mosolyogva, majd el is indul velem. Mellkasához simulok, még mindig hallom szívdobogását.
Olyan csodával ajándékozott az előbb, amivel még soha senki. Annyira… Jól érzem magam.
De lassan ideje lenne haza is mennem. Mi lesz ha szüleim keresnek és nem veszem fel a telefont? Aggódni fognak.
Nehéz lesz ezt Dai-sannak elmondanom, olyan kedves volt eddig velem.
Levisz az étkezőbe, ahol már a minden jóval megterített asztal vár minket. Felcsillannak szemeim, ahogy végignézek a sok-sok finomságon. Hűha… Ilyet sem láttam még élőben, egy sima házban. Óvatosan letesz egy székre, majd ő is helyet foglal mellettem. Pironkodva kapom ide-oda tekintetem, mert nem tudok választani.
- Csak nyugodtan… ehetsz bármit… - mondja kedvesen, majd maga elé vesz valamit és enni kezd. Meglátok egy Croassonhoz hasonló süteményt, és félénken veszem magam elé, majd mosolyogva fogadom, amint teát töltenek nekem.
Megérzem a kávé jellegzetes illatát, amit épp Dai-san kortyolgat. Kimennek a cselédek, és ekkor látom a megfelelő alkalmat, hogy elmondjam neki.
- D-Dai-san – dadogom ujjaim forgatva az asztal alatt.
- Mondd… - néz rám miközben kortyol egyet italából.
- Izé… Köszönöm hogy ennyire kedves velem, meg minden… De sajnos lassan haza kéne jutnom… A szüleim már biztos keresnek és lehet aggódnak is, hogy nem veszem fel a telefont. – nyögöm a szavakat, alig jönnek a számra. Nem akarom, hogy megbántódjon.
- Jaj… semmi baj Ayumu… ha kell, menj csak haza, akaratod ellenére nem aralak itt tartani.
- Csak azért… mert mondta milyen magányos néha a házban… és azt nem szeretném… - kedvesen elmosolyodik, egyik kezét arcomra simítja, és felé tereli, hogy egyenesen a szemébe nézzek. Belepirulok érintésébe.
- Tényleg nem baj… majd találkozunk még… de a lábaddal nem lesz gond? Ha kell hazaviszlek… - ajánlja fel.
- Jól vagyok… hazudtam – mutató ujjam ajkamra biggyesztem, és lesütöm szemeim, kezét ismét maga mellé teszi. Fülig pirulok, annyira hogy már kezd is melegem lenni.
- Biztos ne vigyelek haza? csak hogy tudjam biztonságban hazaértél. Nem szeretném, ha az úton tényleg valami bajod esne – kérdezi, majd leteszi az üres csészét.
- Hát… Jó… nem bánom… - felelem kedvesen. Lassan felállok a székről, és megigazítom magamon a ruhát, de rájövök, hogy ez nem is az én holmim… - jaj… mindjárt átöltözöm, és utána mehetünk is.
- Hagyd csak – legyint, majd ő is feláll – Megtarthatod nyugodtan…
- Köszönöm… majd kimosva visszahozom inkább – hajolok meg.
Szól a szolgálóinak, hogy hozzák az eltett holmijaim és táskám, és a kocsit is a ház elé hívatja.
Beszállunk a kocsiba, és hajtunk a megadott címem felé. Mellettem ül, végig nagyon közel. Érzem testének melegét, de csak zavartan az ablakon vagyok képes kinézni.
Megérkezünk, és magához ránt, egyenesen az ölébe majd egy csókot lop ajkaimról. Mosollyal ajkain egyenesít vissza, mikor már megint vöröslő arccal ülök mellette.
- Köszönök mindent! – biccentek.
- Igazán nincs mit… - még nem szállok ki a kocsiból, látom szeretne mondani valamit – Ma még van egy fontos tárgyalásom… de holnap… ha ráérsz persze… örülnék, ha elmehetnénk mondjuk egy cukrászdába… - ajánlja fel kedvesen.
- Persze… örömmel elfogadom…
- Akkor holnap… érted jövök – kacsint rám, és pedig lesütöm szemeim egy pillanatra. Gondolkodok még egy kicsit, majd végleg elköszönök tőle mára.
- Viszlát! – Hadarom gyorsan, majd egy puszit hintve szájára pattanok ki a kocsiból, és szaladok fel a lépcsőn, meg sem fordulok, amíg az autó el nem hajt, csak utána nézek a messzibe, a kocsi formája után. Sóhajtok egyet, majd még egyet és mély levegőt veszek.
Mit mondjak majd a szüleimnek? És róla mit fogok majd mondani? Olyan zavarban is vagyok…
De holnap újra láthatom, ezt tudom, mégis… úgy érzem, hogy máris hiányzik a jelenléte… erős karjai…
Megrázom fejem, és bemegyek a lakásomba. Azt hiszem a mai napot csak pihenéssel töltöm.
Teste önként simul az enyémhez. Most mintha a fájdalom sem számítana…
Halk sóhajjal engedi, hogy nyelvem bebarangolja szájának minden zugát, érzem, hogy teste reszket…
Nyelvem cirógatja az övét, kezem a derekán, egyre szorosabb… húzom magamhoz… egyre közelebb és közelebb… nem akarom elengedni…
Belenyög számba… s nem tudnám eldönteni… a megadás… vagy még mindig a félelem keltette pirulás az oka.
Sóhajom, morgásnak tűnik, ahogy kényszerítem magam arra, hogy elszakadjak tőle.
Legszívesebben pedig… itt… azonnal…
- Ayumu… - sóhajtom, kezem még mindig a derekán.
- Dai… Dai-san… - fészkelődik az ölemben, egyik kezével az íróasztalba kapaszkodva.
Arcom centiméterekre az övétől, illata teljesen elborítja minden érzékemet…
- Az… az ebéd… - suttogja olyan halkan, hogy még én is alig hallom, pedig aligha lehetne közelebb ennél…
Jajj, dehogynem lehetne… jut eszembe azonnal…
Ebéd?... Éppen most tálaltad nekem…
Arcom nyakához nyomom, haja keveredik az enyémmel.
Francba… Hogy nem bírtam parancsolni magamnak…
Basszus… de hiszen… most is… alig tudok…
- Ayumu… én… sajnálom. – mondom végül önuralmamat visszanyerve.
Különös az arckifejezése… mintha…
Pedig úgy értettem… nem akartam letámadni…
Egyik keze nyakamnál babrálja egy hajtincsemet.
- Ha Dai- san sajnálja… akkor én… igazán… - feleli halkan, arcán még mindig értetlenkedéssel.
Amit tettem?... Ugyan már… maximum azt… hogy… még mindig ilyen… sok ruha van rajtad…
Mosolyogva közelítem arcom ismét az övéhez, egyenként nyalom végig ajkait, döbbent nyögéssel bukkan elő rózsaszín nyelve ajkai mögül, s mint a villámcsapás száguld át rajtam, ahogy megérzem az enyémhez érni…
Egyik lábát fél kézzel teszem át a másik oldalamra, hogy végre kényelmesen ülhessen… szám egy másodpercre sem szakad el az övétől, pólója alá mégis könnyedén betalál kezem…
Ahogy végigsimítok hasán, sóhaj tör fel belőle, halk nyögdécselésbe fulladva…
Oh… istenem…
Aztán ahogy az előbb is, villámcsapásszerűen világosodik meg bennem… Nem… akarhatom… hogy az első alkalom neki… egy dolgozószoba… íróasztalán essen meg…
- Igazad van… menjünk ebédelni… - mondom suttogva, mert attól félek, ha ennél hangosabban beszélnék, nem bírná a görcsösen megszerzett önuralmam.
*-*
Villák és kések zörgése a tányéron. Édes vörösbor, amiből rövid idő alatt két nagy pohárral fogyasztottam el, hogy vissza tudjam nyerni szokásos hidegvéremet.
Mi a fene ütött belém? Miért álltam meg? Tálcán kínálta magát… én mégis nemet mondtam. Ki a nyavalyát érdekli az az íróasztal… bahhh!
Látom, hogy a kertet nézi az ablakon keresztül. Ő sem szól egy szót sem. Ha azt mondom sajnálom, akkor megint félreérti.
Mi járhat most a fejében? Azt találgatja… beszabadult a farkas ketrecébe és most azon gondolkodik hogyan juthatna ki… avagy… voltam rá akkora hatással… hogy jobban vonzza a helyzet, mint taszítja…?
Az utolsó falatok is eltűnnek a tányérról és magamtól roppant szokatlanul a desszertet csak piszkálom, csak nézem ahogy ő eszik.
A süteményhez neki is töltök egy kis vörösbort, amit vonakodva bár, de aztán égis elfogad.
- Kimehetnénk… megmutatnád a kertet… ha szabad? – kérdezi félénken mosolyogva, amikor befejezte az evést.
- Igazán nagyon szívesen… de bírni fogja a lábad? Mehetnünk máskor is… - udvariaskodok szokásosan, ám fura mosolya eloszlatja a kételyeket.
Karomra támaszkodva indulunk útnak a kert felé, aztán fokozatosan áll a saját lábára és kint már sétál egyedül.
Amikor hátra érünk a medencéhez, felcsillannak a szemei.
Mosolyogva nézem, nem állom meg szó nélkül.
- Csak nyugodtan, igazán… hatalmas a kert… nem lát meg senki… - bíztatom vigyorogva, hogy nyugodtan ugorjon fejest a vízbe, noha tudom, hogy… akkor majdnem biztosan nem fogom tudni nehezen megszerzett önuralmamat sokáig megtartani.
Kis, rövidnadrágszerű cucc marad csak rajta, amikor besétál a medencébe, s én le nem hervadó mosollyal követem…
Felhasználó tiltása Szerkesztés Törlés
2009.04.18 22:40 Idézet Válasz Moderálás
timcsiikee
Ayumu:
Megfogja lábam, és visszahelyezi a kanapéra, nagyon óvatosan. Olyan figyelmes velem, meg sem érdemlem. Hosszú sötét hajától nem látom arcát, s zavaromat leplezve próbálom szemhéjaim lesütni, mikor erős ujjakat érzek állam köré fonódni, és arcom az övére irányítja, hogy szemkontaktust létesítsen velem. Ezek a szemek... Rabul ejtenek... Ajkai enyémet cirógatják meg és testemen egy különös meleg bizsergés fut át, minden porcikámat eléri. Mi volt ez? És nem hagyja abba ennyinél, tovább folytatja mélyítve a csókot, és én megadóan nyitom résnyire szám, hogy ajkaim közé férkőzhessen, teljesen átadom magam az érzésnek, de ő megszakítja ezt a varázslatos idillt, és fel is pattan arcán furcsa kifejezés, amit alig értek.
Dai megcsókolt... És... és jó volt... Talán tényleg tetszem neki? Vagy ez csak hirtelen felindulás volt? Gondolkodásom közepette észre sem veszem, hogy alsó ajkam rágcsálom, végül mégis egy félénk mosoly félével nézek fel rá, hogy megnyugtassam nem történt semmi baj, de mielőtt megszólalnék, egy szolgáló hívja sürgős telefonhoz.
Hosszú percekig csak ülök a kanapén, és nem történik semmi, csak egyetlen egy szolgált láttam átsuhanni a nappalin. Ez olyan unalmas, valamit tennem kell, nem ülhetek itt tétlenül.
A fájdalomcsillapító és a pihentetés azt hiszem jó volt, mert már alig érzem, de mégis érzékeny még a bokám sajnos. Kibicegek a konyháig, ahol javában készítik az ebédet, de amint segíteni szeretnék, azonnal elhessegetnek mosolyogva, és visszaültetnek. De nem unatkozom, beszélgetek velük, és mikor kész az étel, én szólhatok Dai-nak végre.
Bekopogok, majd benyitok otthoni irodája ajtaján.
- Hatott a fájdalomcsillapító, nem fáj… -közlöm - csak egy kicsit – teszem még hozzá, de nem szól semmit, ami csak még nagyobb zavarba hoz engem, mint amiben eddig is voltam – Én... – kezdek egy új mondatba, de érzem, hogy nem fogom tudni egyhuzamban elmondani - Akartam egy kicsit segíteni, hogy ne érezzem tehernek magam… De nem engedtek semmit csinálni… csak azért jöttem… kész az ebéd…
Megint arcát nézem, amin egy mosoly virít, és nem sokkal később halkan fel is nevet. Talán… valami vicceset mondtam ezzel? Nem értem!
Fejét a szék támlájának dönti, majd int, hogy menjek hozzá közelebb, és én engedelmesen bicegek oda, még mindig sajgó lábbal.
Amint mellé érek átöleli derekam, érzem hogy ujjai hajamat babrálják, de én egyensúlyom vesztem, és megint az ölébe huppanok. Nyekkenek kicsit, de ő mit sem törődve a dologgal hajol ajkaimra, és az előzőnél is egy finomabb csókot hint számra, érzékien cirógatja, majd bebocsátást kér, és én egy kába sóhajjal meg is adom neki, amit kér. Amint megérzem nyelvét belenyögök a csókba, derekamon lévő karja erősít a szorításon, szinte hozzá préselődöm. Belenyögök a csókba, de nem is törődik vele. Halkan felmorranva válik el tőlem.
- Ayumu... –sóhajtja rekedtesen, és beleborzongok mély hangjába. Megtámaszkodom fél kézzel az íróasztalon, nehogy még az öléből is leessek, bár amilyen erősen tart képtelenség lenne leesni innen.
- Dai... Dai-san… - fészkelődöm ölében, arca most is vészesen közel, de ez még jobban ingerel, mintha csókolna. Ez a kínos közelség – Az... Az ebéd... – próbálom kinyögni, de hangom elhal, még én is alig hallom.
Szerkesztés Törlés
2009.04.17 17:21 Idézet Válasz Moderálás
Hippolyta
Dai:
- Sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam…
Mosolyogva konstatálom, hogy folyton elpirul. Kellemetlenség? Hmmm… végül is csak nézőpont kérdése. Ha arra gondolok, hogy milyen nehéz azt az oldalamat mutatnom, amit ő lát… jobban mondva ő csak ezt látja… akkor… nos, súrolja a kellemetlenség határát valóban. Azonban… ha arra gondolok, hogy most itt van, és jól láthatóan nem is tud elmenni innen… nos, ez igazán ígéretesen hangzik.
- Semmi gond, a lényeg, hogy nem esett nagyobb bajod… - mondom ki végül hangosan.
Kicsit közelebb húzódom, kezem óvatosan hozzáér felkarjához, tekintete az enyémbe mélyed, s ahogy mosolyom szétterül arcomon, úgy lesz megint pirosabb, még az előbbinél is.
- Azt hiszem jobb lesz, ha hazamegyek. – mondja gyorsan, és próbál is két lábra állni, ám azonnal vissza is esik, pont az ölembe. Nem mer rám nézni, mereven nézi fájó bokáját, amiről a borogatás szép lassan csúszik lefelé. Mély sóhaj kezd feltörni belőlem.
- A legjobb az lesz, ha itt maradsz, míg helyre nem jön a lábad. – sóhajtom és visszaültetem magam mellé. – Bőven van hely neked is, nem kell aggódnod.
- Nem is tudom… - töpreng hangosan, mutatóujját ajka elé teszi, én pedig nem tudom megállni, csak nézem mereven.
- Úgyis kell egy kis társaság ebben az üres házban. – vetem be legutolsó érvként, mire végre egy apró mosoly kíséretében egyez bele.
Tekintetem keresi az övét, ha nem lenne kezemben a bokája, amire a borogatás kell, jobbára szinte bárhova feltekerném neki, annyira nem figyelem, csak az arcát közben.
Fél mosollyal a szája szegletében figyel, de csak amikor nem látja, hogy nézem, hosszú hajam pedig jótékonyan eltakarja fürkésző tekintetemet.
Felteszem a kanapéra az immár vizes ruhával ismét betekert bokáját, de kezem még ott marad felette, a kanapé támláján. Pirulva akarja újfent lesütni szemeit, amit ezúttal már nem hagyok neki.
Gyengéd erőszakkal emelem fel fejét és kissé közelebb hajolok, úgy hogy közben csak a szemembe tudjon nézni, miközben én nyugodtan láthatom egész arcát… zavart arckifejezését, hullámzó hajzuhatagát… Ajkaim finoman érintik az övét, mire valami halvány hangot akarna kiadni, de mivel nem igazi tiltakozás inkább csak a meglepődöttségének jele… így még mielőtt eltávolodnék újra kicsit elmélyítem a csókot, majd amikor megérzem nyelvét, inkább azonnal visszahúzódom, mert félő nem tudnék parancsolni magamnak.
Felállok a kanapéról, még távolabb is lépek egy kicsit, onnan figyelem reakcióját. Zavartságot látok. Elfordítja a fejét alsó ajkát rágcsálja… De meg sem próbál felállni. Ezek szerint nem vesztette szem elöl, hogy miért van itt. Mosolygok magamban, de éppen felém fordítja a fejét, és az eddigieknél is bátortalanabb, de mintha halvány mosolyféle bujkálna szája szélén.
Ekkor azonban bejön a szolgáló és értesít, hogy sürgős telefonhívás vár a dolgozószobában. Nem várhat.
*-*
A tárgyalás telefonon keresztül még unalmasabb, mint személyesen.
A dolgozószobában ragadok, órákra, teljesen időérzékemet vesztve halmoznak el munkával fax, e-mail, telefon…
Délutánra járhat az idő, amikor felnézek végre. Kikapcsolom a számítógépet, hátradőlök a székben, behunyom a szemem.
Halk kopogás. Hmmm.
Kissé bicegve Ayumu lépked óvatosan befelé.
Biztos furcsán nézhettem, mert megszólal:
- Hatott a fájdalomcsillapító, nem fáj… csak egy kicsit. – megáll az asztal előtt.
Kifürkészhetetlen tekintettel nézem, nem szólok egy szót sem.
- Én… - hebegi.
Oh, szóval máris… ezért jöttél…
- Akartam egy kicsit segíteni, hogy ne érezzem tehernek magam… De nem engedtek semmit csinálni… csak azért jöttem… kész az ebéd…
Igyekszem halkra fogni, de nem bírom megállni, hogy ne buggyanjon ki nevetés belőlem.
Fejem egy pillanatra a szék támlájára ejtem, oldalra fordítva, még mindig mosolyogva figyelem… fél kézzel intek neki, hogy jöjjön nyugodtan közelebb.
Kartávolságon belül van, és én ismét nem tudom megállni… Átölelem derekát… ujjaim elvesznek hajtengerében, ajkai most is olyan puhák, hívogatóak…
Felhasználó tiltása Szerkesztés Törlés
2009.04.10 22:53 Idézet Válasz Moderálás
timcsiikee
Ayumu:
Felém hajol és hosszú haja lágyan omlik arcomba, érzem illatát. Kellemes.
Azonnal felnyalábol, meg is lepődöm, hogy ilyen könnyen elbír, nagyon erős lehet, bát ahogy izmait nézem, annyira nem is hihetetlen. A nappali helyiségben egy hatalmas kanapéra fektet, a személyzettel hozat minden félét ami kell, de ő az aki igazán foglalkozik vele, ő látja el bokámat. Kapok fájdalomcsillapítót, majd egy nagy pohár üdítőt, amit a gyógyszer lenyelése után kényelmesen kortyolgatok. Poharam üvegén keresztül figyelem szép metszésű arcát, amit a szögletes üveg alig torzít el. Bárhogy nézem, nagyon is jóképű férfi, nem lehet tagadni.
Leeresztem az üres poharat, majd visszaadom a szobalánynak, aki mosolyogva elviharzik mihelyt látja, hogy jobban vagyok így Dai-val már csak ketten maradunk a szobában.
- Sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam... – sütöm le tekintetem ,valahogy mindig elfog a pirulhatnék, ha csak rá nézek.
- Semmi gond, a lényeg, hogy nem esett nagyobb bajod... – simítja egyik kezét a felkaromra, és felrebbennek ismét szemeim arcára, amin egy lágy mosoly terül el. Már megint olyan zavarban vagyok.
- Azt hiszem jobb lesz, ha haza megyek – megtámaszkodom a kanapé szélén, és próbálok lábra állni, de azonnal összecsuklok, fájón szisszenek fel, és visszarogyok a kanapéra, egyenesen Dai ölébe. Jaj. Arcom azonnal piros színt ölt fel, és a bokámat kezdem nézni, amiről lassan lecsúszik a vizes ruha.
- A legjobb az lesz, ha itt maradsz míg teljesen helyre nem jön a lábad... – ültet vissza maga mellé, majd felsóhajt – Bőven van neked is hely, nem kell aggódnod...
- Nem is tudom... – emelem ujjam zavartan ajkamra, és mélyen elgondolkodom. Nem illene a nyakán lennem, de mégis hogy mehetnék el ha így marasztal? Segítség nélkül úgysem juték haza, és ha már ilyen kedves, akkor nem utasíthatom vissza.
- Úgy is kell egy kis társaság ebben az üres házban... – marasztal továbbra is kedves szavakkal, és egy félénk mosollyal, de végül belemegyek.
- Rendben – válaszolom halkan, majd visszafekszem a kanapéra de mikor a leesett vizet borogatásért nyúlnék nem érem el, de Dai segít, és gyengéden visszatekeri a bokámra, ahol ujjai bőröm érintik, lágy bizsergés jár át, különös érzést hagyva maga után. Vajon mikor gyógyul meg a lábam?
Szerkesztés Törlés
2009.04.09 20:18 Idézet Válasz Moderálás
Hippolyta
Dai:
Nagyra nőtt, csodálkozó szemekkel néz körbe, minden egyes gépet a helyiségben.
Pár percig hagyom nézelődni, majd odavezetem a futógéphez, megmutatom neki a különböző gombok használatát.
- Nyugodtan használhatod, én már végeztem vele. – fejezem be a mondókámat.
- Köszönöm. – feleli zavartan, s ahogy végigsimítok karján enyhén meg is remeg.
Távolabb vonulok a ferdepadhoz, felülések közepette figyelem.
Figyelem ahogy néz, majd pirulva fordul el, lekapja a pulóvert, és feláll a gépre, a haját az eddig csuklóján lévő hajgumival köti össze, majd lassan futni kezd.
A felülések után a súlyzókat emelgetem, de mindig olyan szögben állva, hogy láthassam mit csinál. Ahogy egyre gyorsabban kapkodja lábait… ahogy haja libben minden mozdulatra mögötte…
Jesszus…
Behunyt szemekkel koncentrálok a légzésemre. Nem lesz ez így jó… neki az udvarias, kedves oldalamat mutattam, ha most… odamegyek lekapom arról a futógépről és… Annak egészen biztosan nem lesz jó vége.
Mikor kinyitom a szemem, éppen megbotlik és leesik a működő gépről, fenékre huppan, a bokáját szorongatja.
Két lépéssel termek mellette.
Enyhén könnybe lábadó szemmel néz fel rám.
Kikapcsolom a gépet, lehajolok hozzá, hajam az arcába hullik. Felemelem, átviszem a nappaliba, ahol a hatalmas kanapéra teszem, majd szólok, hozzanak, hideg vizes ruhát és kötszert.
Nem engedem, hogy hozzányúljanak, saját kezűleg akarom ellátni.
Mire beborogatom, a szobalány üdítőt hoz neki és egy szem fájdalomcsillapítót.
Pohara oltalma mögül szemlél engem.
Most itt kell maradjon, nálam… elvégre ilyen bokával úgysem tudna sehova menni… Mosolyodom el magam…
Felhasználó tiltása Szerkesztés Törlés
2009.04.03 18:07 Idézet Válasz Moderálás
timcsiikee
Ayumu:
Kedves mosoly ül arcára, ami engem is felvidít.
- Én is köszönöm a felejthetetlen zenei élményt. Élveztem a társaságodat. Remélem hamarosan részem lesz benne ismét. – Bókjai csak szaporítják arcpíromat. – Esetleg a hétvégén… - kezd egy másik mondatba -, … az edzőtermemben? – kérdi halkan. – Tudom, azt mondtad, te csak futni szeretsz… de esetleg… hátha… futógépem is van – teszi hozzá lehengerlő mosollyal.
- Nem… köszönöm… én…
- Kérlek…
- Na jó – adom meg magam, és elfoglalom a kis kártyát a címével együtt, aztán búcsút rebegve is?????? , de visszaránt magához, a következő pillanatban már vészesen közel suhan el ajkaim előtt, teljes borzongásra késztetve testemet, végül lágy csókot az arcomra hinti. Kipirult arcom szinte süt, és a levegőt is csak kapkodom, akár a fulladó ember.
- Oyasumi – suttogom szinte érthetetlenül, majd szélsebesen sietek be a lakásomba.
Dai majdnem megcsókolt…
~*~
Szombat reggel veszem a bátorságot, és a megadott címre igyekszem korán, persze most csak sétálva, egy kisebb pakkot vállamon cipelve. Már kívülről is csodálom a házat, de ahogy becsengetek, és egy szolgáló hátra kísér, ámulatom csak bővül. Gyönyörű lakása van. Belépek az edzőterembe, ahol ő már javában, edz, tekintetem minden egyes gépen hosszú pillanatig megakad.
A futógéphez terel, és mutatja is a gombok használatát.
- Nyugodtan használhatod, én már végeztem vele.
- Köszönöm – mosolygok rá félénken, majd beleborzongok érintésébe, ahogy végigsimít felkaromon. Utána nézek még, csodálom kidolgozott testét, és ráfeszülő pólót. Ezek látványa valami különös érintést kelt bennem. Mikor válla felett visszapillant, lesütöm szemeim, majd a pulóvert lekapva állok a futógépre. Eddig csuklómon pihenő hajgumival összefogom a hajam. Hogy is mutatta? Beindítom a gépet, majd kellemes tempóban futni kezdek. Ahogy jobban lendülök bele, úgy állítom a sebességet, viszont egyszer félre lépek, és megbotolva esek ki a gépből, fenekemre huppanva kapok a bokámhoz, és fájlalni kezdem. Dai rögtön ide is siet.
Szerkesztés Törlés
2009.03.20 15:32 Idézet Válasz Moderálás
Hippolyta
Dai:
Sötétvörös öltöny, rozsdabarna ing remekül kiemeli az amúgy sem elhanyagolható külsőmet. A magam részéről nem fordítanék ekkora figyelmet rá, valószínűleg… de most… neki ez jár… és így talán még jobban felkelthetem az érdeklődését… és a pirulást, természetesen. Hehe. Jól áll neki az a szín, kifejezetten.
Még a hangversenyre indulás előtt foglaltok egy privát asztalt az egyik éttermembe, ahol majd úgy bánnak velünk, mint a legfontosabb személyekkel, és nem fogják éreztetni, hogy a tulajdonossal van dolguk. Tudják mit várok el tőlük, és tudják, hogy nem hibázhatnak. Tökéletes lesz.
Mostanra biztosan megkapta a bon-bont is. Ejjj, de megnézném, ahogy elmélyülten belekóstol… hogy aztán…
Eh… nyugalom, türelem. Bőven lesz rá idő… mindenre. Hehe.
A zene elhallgat, hogy aztán a másodpercekre beállt döbbent csendet hangos üdvrivalgás váltsa fel, a tere, nagy része állva tapsol.
Mily szép is ez… jó látni, hogy még ennyien vannak, akik tudják értékelni ezt a fajta élvezetet.
Megvárom, hogy kiürüljön a terem, lassan sétálok a kijárat felé, megtalálom, úgysem tévesztem el.
Na és ha már az előbb az élvezetre gondoltam… a zene után… most itt van egy egészen másfajta.
Nem vesz észre, s én egyelőre csak követem egy kis távolságról, nézem alakját, haját ahogy repíti a szél…
Majd észreveszem, hogy leint egy taxit. Nahát… azt hiszed, ilyen könnyen elmehetsz, netalán megszökhetsz? Ejnye. Húzódik mosolyra szám, és egy hirtelen mozdulattal el is kapom a csuklóját.
Megvagy!
Halkan sikkantva fordul felém, majd ahogy meglát azonnal felenged, félénk mosolyt ereszt meg felém.
- Nyugalom Ayumu, csak én vagyok. – mosolygok rá szokásosan, lefegyverzően.
- Jó estét Dai. – köszön halkan, felnéz rám, majd félszegen lesüti szemeit, ahogy megpillantja kezem a csuklóján.
Hmm… az udvariasság úgy követelné, hogy engedjem el végre, hiszen már elértem a célom vele, a taxi elment. De… áh… nem… lesz még lehetőség arra… hogy tartsam… érezzem…
- Gyönyörű előadás volt, bár már meg sem lepődöm. – folytatom le nem hervadó mosollyal.
- Köszönöm. – feleli nekem erre, és ismét feltűnik arcán valami halvány mosoly féle, azonban még mindig látom, mennyire ideges, zavarban van.
Ejnye… pedig mellettem nem kéne.
- Esetleg meghívhatom a művészt vacsorára? – úgy érdeklődöm, mintha elfogadnék bármely más reakciót a tőle már-már megszokottnak mondható félénk bólogatáson kívül. Mert az úgysem lehetséges… Hehe… Vigyorgok magamban.
Ártatlan simítás felkarján, a ruha selymes anyagán keresztül érzem bőrének puhaságát, majd látom, mintha kissé megborzongna. Oh… ez… olyan… aranyos… Lesz ez még sokkal jobb is… csak idő kérdése.
- Inkább maradjunk az Ayumu-nál. – néz fel pillanatra a szemembe, egyenesen, hogy láthassam az a végtelennek tűnő kékséget, amit tekintete eszembe idéz. Remek, látod, megy ez neked. – De, nagyon is örülnék a társaságnak. – biccent, és megint rózsapír lepi el arcát.
- Akkor ezt megbeszéltük. – konstatálom szélesen mosolyogva, s már intem is le a kocsimat, az ajtót kinyitva tessékelem beljebb, hogy aztán hangtalanul tova is gördüljünk azonnal. A sofőr tudja hova vigyen bennünket.
*-*
Az étterembe érve egy kissé félreeső asztalhoz vezetnek bennünket, s ahogy meglátom, hogy még gyertyákat is tettek ki alig bírom mosoly mögé rejteni nevethetnékemet.
Stílusos, elegáns, ez illik hozzá, természetesen.
Egymás után hozzák ki nekünk a választott ételeket, és közben egyre könnyebben megy a beszélgetés is.
Hallgatom hangját, és válaszolok minden kérdésére, ami csak eszébe jut… és fel is meri tenni. Biztos vagyok benne, hogy lenne olyan, amit meg sem meg kérdezni… már csak magamból kiindulva is, mert én tudnék ilyet, az fix.
Cserébe persze mesél nekem a zenéhez fűződő kapcsolatáról, olyan egészen átszellemülten és belemélyedve, hogy szerintem valószínűleg emberről nem is tudna ilyen hévvel, odaadással és szenvedéllyel beszélni. Most még… ugyebár. Mosolyodom el magamban, miközben hallgatom.
Érdekli, milyen helyek tulajdonosa vagyok, s én igyekszem szórakozottan visszafogott választ adni, nem valami olyasmit, ami bizonyára úgy hangozna… igazából az összeset fel se tudnám sorolni, mert fejből én sem emlékszem az összesre.
- És gyakran jársz azokra a szórakoztató helyekre? – kérdezi meg immár a desszert közben, kék szemeit rám függesztve, kíváncsi félmosollyal nyalja le a desszertes kanalát, majd azonnal mélyen belepirul, amikor észreveszi a kérdés közvetlen fogalmazását. Halkan feltör belőlem a nevetés, amitől csak még jobban zavarba jön.
Tiltakozásomat hallva ismét mosolyogni próbál, s rázza a fejét.
- Én sem szeretem azokat a helyeket. – biztosít róla azonnal, s közben egy újabb falatot kanalaz be, lehunyt szemmel élvezi az édességet, de szórakozott, s bent felejti a kanalat a szájában, ami megint nevetést csal elő belőlem, arcszíne most ha lehet még az előbbinél is pirosabb.
Szerkesztve Levi-sama által @ 2009. 06. 04. 21:07:03
