|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Darky | 2009. 06. 04. 13:07:06 | #549 |
Karakter: Akito
Fényes nappal jön a riasztás. Az ilyesmi ritka, de azért előfordul.
Bapattanok a kocsimba, és már száguldok is a többiekhez akik már az őrsön várnak egy alaprajz felé hajolva.
Egy iskola? - képedek el a felírt felirat alapján. A helyszíni megfigyelők ismertetik a helyzetet. Ámokfutó tizenéves fiú. Túszulejtette a társait, tanárait és most egyenként végzi ki őket.
Ökölbe szorul a kezem ahogy meghallom.
- Főbejáraton nem jutunk be, mert az ominózus tanterem ablakából pont odalát. - magyarázza az egyik férfi.
- Itt látok egy másik bejáratot. - mutatok a papírra, miközben éppen magamra öltöm a megszokott ninjacuccot. A golyóálló mellény úgy tapad rám, hogy a szokásosnál is izmosabbnak látszom tőle.
- Igen, az a konyha bejárata, ott viszik az ételeket a menzára.
- Ott bejuthatunk. - felelem, a többiek pedig bólintanak.
- Azt a parancsot kaptuk hogy öljük meg az ámokfutót. Annak a fiúnak elment az esze. Az most mellékes hogy kábítószer befolyása alatt áll vagy sem, de a főnök azt akarja hogy mentsük ki onnan a túlélőket. A szülők őrjöngenek. Szóval munkára.
A szekrényből mindeki kiveszi a fegyvereit, én is ellenőrzöm hogy ki van-e biztosítva a gépfegyverem, és bedugdosom hosszú hajamat a maszk alá.
Kocsiba ülünk és már száguldunk is a helyszín felé.
*********
Óvatosan vágok át a kiürült folyosón, társaim a nyomomban.
Megbíznak bennem, ahogy én is bennük. Egytől-egyig a legjobbak, akikre kivétel nélkül rábíznám az életemet.
Már messziről hallom az őrült ordítást, lövés hallatszik valami puffan.
Felgyorsítom a lépteimet, és a lehető legóvatosobban lököm be a kétszárnyú ajtót. Mázlimra a fiú éppen nekem háttal áll, és hangosan kacagva szegezi pisztolyát egy társa fejére.
Utálok ölni. Plána ilyen fiatalt. De muszáj megtennem.. mert különben ő öl meg egy védtelen fiút.
Ahogy meghúzom a ravaszt ő előrebukik a lövés erejétől.
A fejére célzok, remélve hogy ez rögtön megöli. Nem is tévedek. Azonnal meghal, a sebből vörös cseppekben spriccel a vére.
Körbenézek a teremben. Mindenhol halottak. Későn érkeztünk. Ha egy kicsit előbb jön a riasztás.. talán megmenthettük volna őket.
Már túltettem magam az olyan dolgokon mint a bűntudat, de valahogy akkor sem tudom ezt soha munkaként feldogni. A halálra rémült áldozatokat pedig ügyfélként.
Ez valahogy.. lehetetlen.
Odalépek a rettegő fiúhoz. Csupa vér a ruhája, arca, teste és a kezei. Bizonyára végigmászott a véres padlón mielőtt itt kötött ki. Menekülni próbált.
Mindannyian megpróbálják. A statisztika szerint csak a fele hal bele.
Hát, a statisztika most tévedett.
Odalépek hozzá, finom a karjaimba veszem, ő pedig úgy ölel, csimpaszkodik rám, mintha ez lenne az egyetlen kiút ebből az őrületből. Hallom hogy sír.. összeszorul a szívem ha arra gondolok hogy hány ilyen fiú vesztette életét egyetlen őrült miatt.
- Jól van, semmi baj. Most már biztonságban vagy... - próbálom nyugtatni, a hátát simogatva.
- Annyira... annyira féltem... - szipogja. Könnyei a nyakamba hullanak.. - ...azt...azt hittem meg fogok... meg fogok....
- Csssss... - csitítom halkan és megindulok vele kifelé, hogy ne kelljen többé látnia a társai hulláját, és ezt a temérdek vért.
A helyszínelők már teszik a dolgukat, járőrkocsikkal, riporterekkel és mentősökkel van tele az egész környék.
Nem messze rendőrségi kordon zárja el az utat a bámészkodók elől, de úgy néz ki ezeket a keselyű tv-seket ez sem érdekli. Vakuk villognak az szemembe ahogy haladok át a tömegen.
- ...erre... ide hozd... a mentősök már itt vannak... - int felém az egyik társam én pedig fellélegezve adom át őt végre a szakavatott kezeknek.
Azaz csak adnám, mert nem enged el, hanem inkább még szorosabban ölel.
- Ne... ne eressz el... - sírja keservesen.
Édes istenem.. mennyi időbe fog telni mire ezt feldolgozza vajon?
- Semmi baj, csak megvizsgálnak a mentősök. - nyugtatom meg, ő pedig rámnéz, szemei félénken mélyednek az enyémekbe.
Milyen gyönyörű fiú. És szegény mennyit szenvedett.
Rövid, fekete haja, még így mocskosan is lágyan csillogó, bőre hófehér.. szürkéskék szemei most lehunyva. Olyan ártatlan arcocskája van, amilyet rikán látni.
A legtöbb erőszakos bűncselekmény áldozata ilyen arccal rendelkezik, de ő még rajtuk is túltesz.
- Maradj itt velem kérlek.. - kéri halk, alig hallható hangon.
Jól van, ha ez megnyugtat. De most már nem kell félned. Minden rendben van.
Egy pillanatra sem enged el, a mellényembe kapaszkodik, mintha én lennék az egyetlen biztos pont ebben az őrületben ami itt folyik.
Nos, bizonyos szempontból lehet.
A mentősorvos megpróbálja rávenni hogy elengedjen, de erre csak még hisztérikusabban szorongatja a ruhámat. A fejét rázza.
Beszélni kezdek hozzá. Hátha ez megnyugtatja.
- Hogy hívnak? - kérdezem halkan. Látom hogy rámpillant, kissé megnyugszik.
- Micuki. -feleli.
Milyen édes név. Pont ráillik.
Sajnálom hogy így alakult minden. Nem álthatja többé a barátait, sőt, lehet hogy az iskola gondolatától és páni félelem fogja eltölteni.
- Mitsuki.. - szólítom a nevén. - Fogadj szót a hölgynek. - jegyzem meg neki nyugodt hangomon azt sugallva hogy minden rendben lesz, mostmár nm történhet semmi baj.
Figyelem ahogy engem néz, tekintete tiszta és értetlen. Most még nem ért semmit, de pár nap múlva, mikor tudatosodik benne a dolog nagyon maga alatt lesz.
A mentősnő nyugtatót ad be neki, mire lassan álomba merül.
Figyelem ahogy leereszkedik a köd a szemeire, majd társaim hangjára leszek figyelmes, és otthagyom őt, a mentős gondjaira bízva.
A helyszínelők már dolgoznak, minket pedig elszólít egy másik riasztás. Az egyik civilruhás rendőr odaszól hogy holnap menjünk be mi is a kapitányságra jelentést tenni. Bólintok hogy megértettem és otthagyom őket.
Szegény fiú. Nehéz éjszakája lesz. Ha szerencsés alszik a nyugtatótól, de a rossz álmokat az sem tudja majd elűzni.
****
Egy rövid alvás után, mivel hajnalban érek haza a kapitánságra veszem az utamat.
Fekete, nyúlánk autóm szinte hangtalanul fékez le a kapu előtt, megvárom amíg felengedik a sorompót, majd behajtok és leparkolok a kocsival.
Ma nem vagyok szolgálatban, fehér ing van rajtam és egyszerű szürke farmer.
Becsapom a kocsiajtót és az ajtónál posztoló portásnak intve sétálok beljebb. Hosszú szőke hajam a derekamat simogatja minden egyes lépéssel. Nem kötöttem össze ahogya bevetések alkalmával, legalább ilyenkor szabadnapopkon szabadjára engedem kicsit.
Egy újonc rendőrnő rögtön a nyomomba szegődik és papírokat lengetve kérdezi a véleményem az ügyekről amit átadtak neki tanulmányozmásra.
Elhesegetem, udvariasan és halkan, és a főnök felé veszem az irányt. A csaj észre sem veszi hogy átvitt értelmű szavaimmal tulajdonképpen elküldtem a fenébe, ezért jókedvűen mosolyogva sétálok tovább.
Szokatlanul sokan vannak ma bent, elhaladtamban egy kisebb csoportosulásba botlok az egyik üveg falú kihallgató terem mellett.
Nekem is jön az egyik másik újonc, aki láttamra szabadkozva kár bocsánatot.
Magasságomnak hála a fejük felett átnézve konstantálom hogy éppen kihallgatás folyik odabent. De a főnököm hátától nem látom a másik személyt.
Kettesben van vele, ami azt jelenti hogy nem gyanúsított hanem tanú. Ha gyanúsított lenne őriznék.
Nem bámészkodom elvégre nem az a dolgom, elvonulok a szolgálatban lévő társaim mellett és hátam a falnak döntve várakozom.
Nemsokára meg is érkezik a főnök, kicsit bosszús.
Mikor meglát rögtön hozzámsiet.
Első látásra senki sem gondolná erről a fazonról hogy rendőrfőnök, az embereknek inkább egy ügyvéd jutna eszébe ahogy ránéz.
Magas, szemüveges fickó, arcvonásai szigorúak, viszont úgy tud vigyorogni hogy attól a vagy a hideg futkos az idegesebb emberek hátán, vagy az eszüket eldobva bomlik utána mindkét nem.
Kiismerhetetlen és titokzatos, mégis mindeki a legapróbb dologban is engedelmeskedik neki.
Ami engem illet, én rendes fickónak tartom, aki érti a munkáját, és mellettem ő a város és talán megkockáztatnám hogy az ország másik legjobb harcművésze.
Szerencsétlenségére pozíciója miatt csak a irodában intézheti az ügyeket a többieket irányítva de éles bevetésekre ritkán megy.
Biccentéssel üdvözlöm ahogy rám köszön.
- Akito... segítenél egy percre? - fordul felém a fejét vakarva.
Helyére igazítja az orrára csúszott szemüvegét.
Rövid fekete haján megcsillan a beszűrődő napfény.
- Igazából csak jelentést tenni jöttem be Hide parancsnok. - döntöm oldalra a fejem és a válla fölött elnézve figyelem a fiút az üveg falak mögött.
Szerencsére egy magasak vagyunk, így nem kell lábujjhegyre állnom.
- Igen, igen tudom, de nem tudok egy szót sem kihúzni a fiúból.
Összevonom a szemöldököm ahogy megpillantom a tegnapi mészárlás túlélőjét, ahogy éppen átveszi remegő kezével a vizespoharat az egyik kollegától.
Ostoba, ha vizet itatsz vele attól nem fog kevésbé félni.
Sóhajtok.
- Nem lenne jobb békénhagyni egy ideig? Nem kis trauma érte.
- Nem lehet. A gyanúsított szülei tagadják a vádakat. Azt állítják mégha ujjlenyomatok bizonyítják is, az ő fiúk nem ölt meg senkit ezért nem hurcolhatjuk meg a gazdag családjuk nevét azzal hogy rávarrjuk a gyilkosságot.
Újabb sóhaj.
- Jól van. Megnézem mit tehetek.
Az üveghez sétálok, figyelem ahogy Micuki összetöri a poharat.
A bentlévő egyenruhás éppen leszidná.
Összekapcsolódik a tekintetünk ahogy segélykérő pillantással néz körül.
Milyen édes.
Kinyitom a hangszigetelt helység ajtaját, és besétálok.
- Hagyd, Zaku, majd feltakarítják. Hagyj minket magunkra.
- Akito-san, de a főnök azt kérte... - kezdi de leintem.
Pillantásom amivel ránézek kedves, mégis olyan szigor árad belőle amitől elharapja a mondat végét és inkább kihátrál. Becsukja maga után az ajtót.
Az asztalhoz sétálok és a lapjára támaszkodva veszem szemügyre az ijedt fiút.
- Szia Micuki.. - köszönök halkan. Hangom nyugodt és egyáltalán nem követelődző.
Figyelem ahogy az arcomat vizsgálgatja, bizonyára az emlékeiben kutat hogy hol látott már.
Azaz mondhatnánk sehol mert az arcomat legutóbb fekete maszk takarta el.
Aztán felcsillannak a szemei.
- Te... - mutat rám, majd visszahúzza a kezeit mikor rájön hogy ez illetlenség. - Te voltál ott...
- Igen, találkoztunk már. De amint látom a már sokkal jobban vagy. - mosolyodom el.
Hagyom hogy megnézzen magának, fejem búbjától addig a pontig amíg még lát belőlem valamit. Még így is fel kell néznie pedig támaszkodom és nem állok.
Megrázza a fejét.
- Nem akarok beszélni róla. - feleli összeborzongva. - Nem, mert akkor megint látom magam előtt azt a sok... - elharapja a mondat végét és látom hogy mindjárt sírva fakad vagy valami.
Lehajolok hozzá, egészen közelről nézve a szemébe, elkapom az asztalon idegesen matató kezét, amivel újjabb poharat készül kivágezni.
Összerezzen az érintésemre.
- Tudom hogy nehéz. De ha nem mondod el az igazat akkor a barátaid szülei sosem tudják meg. A gyilkos hiába halt meg, szülei makacsul védik a bennük kialakult képet miszerint ő egy ártatlan bárány volt. Ha bíróság igazat ad nekik - mégpedig azt fog ha nem mondod el mi történt - akkor őt nem könyvelik el gyilkosként, a barátaid szülei pedig bizonytalanságban örlődhetnek, hiszen a gyilkosságot senkire sem sikerül majd rábizonyítani. Ez már felesleges, tudom hogy te is érzed... de ilyen szempontból szükséges.
Könnyet látok megcsillanni azokban a kék szemekben.
- Nem... én.. tudom hogy... - dadogja. - .... nem... nem tudok beszélni róla... - nyögi a kezébe temetve az arcát.
Látom hogy integetnek nekem az üvegen túlról hogy tempósabban.. biztosan kell másra a terem.
Aztán hirtelen támad egy ötletem.
- Micuki.. - fordulok felé, és elhúzom kis kezét az arcától. - Gyere igyunk meg együtt egy kévát vagy egy forró csokit. - nyújtom fel a kezem.
Csodálkozva pillant rám.
- Nem kell itt maradnod, hiszen te nem követtél el semmit. Odakint biztosan nyugodtabban tudunk majd beszélgetni ha nem vesznek körbe ezek a nyomasztó falak. - mosolygok rá, és az üveg túloldalán várakozó kollegáimra pillantok.
Bólint, és a tenyerembe csúsztatja kis kezét.
Kivonulunk, és a többiek számonkérő tekintetével mit sem törődve vezetem az ebédlőbe ahol most a korai időpontnak hála alig lézeng pár kávézgató rendőr.
Rendelek magamnak egy kávét, neki pedig egy forró csokit sok habbal, ahogy kéri.
Már ittam egyet otthon mielőtt eljöttem, de jót fog tenni mégegy.
- Tudom hogy nem akarod felidzni magadban a történteket. - jegyzem meg halkan, kanalammal az időközben megkérkezett kávémat kevergetve. Sok cukorral iszom, amit megmosolyog.
Nocsak..sokkal jobban áll a mosoly. Igen.
- Azt hittem könnyíthetek a dolgodon, majd én elmondom mi történt szerintem, neked pedig csak bólintanod kell. Ha valami pedig nem.. akkor majd együtt kitaláljuk. Rendben?
Bólintás.
Remek.
Megy ez... mint az ágyba vizelés.
Mindig utáltam tanúkat vallatni, pláne gyilkossági tanút.
Újra feltépni a sebeiket, főleg ha olyanokat veszítettek el aki fontos nekik. Szadista dolog. De muszáj. A szükséges rossz...
Mint egy védőoltás... fáj.. de hasznos..
Na jó, akkor kezdjük...
****
Nyugodt, halk szavakkal vázolom fel neki az én verziómat, ő pedig meg-meg remegve hallgatja.
Majdnem minden stimmel, szokásos őrült mészárló. Tettei összefüggéstelenek, és minden logikától mentesek.
Hogy miért ő maradt utolsónak, rejtély. Csak a szerencséje mentette meg. Egyedül az.
- Egy egyszerű matekóra lett volna... - sóhajtja hirtelen kezébe temetve az arcát. - Ha belegondolok hogy...
- Nem kell hogy belegondolj. - hajolok hozzá, kezemmel tompítva kezének remegését, ő pedig leteszi a csészét mielőtt eltörné. - Csak annyi kell hogy rábólints.
Kiteszem elé a lelőtt gyilkos fiú képét.
- Ő itt Takimoto Shizu. Ő volt az?
Persze hogy ő volt. Én is láttam. De a bíráknak az vallomása kell majd.
Bólint.
- Jól van. - mosolyodom el gyorsan eltüntetem előle a képet mielőtt sírásban törne ki.
Megsimogatom a kezét, és arra bíztatom hogy kóstolja meg a forró csokit, mert nagyon finom.
- Fánkot is adnak? - kérdezi kicsit később, körbenézve az ebédlőben.
Elmosolyodom.
- Igen. Mint a filmekben, ezek a rendőrök is esznek néha fánkot. Na nem szolgálatban. De azon kívül igen. - teszem hozzá kedvesen mosolyogva.
Kicsit megnyugtattam úgy látom.
- Egyébként ha megengedsz egy megjegyzést.. észrevettem hogy rendkívül kordinált a mozgásod. Láttam miközben ide sétáltunk. Talán sportolsz valamit? - kérdezem másik mederbe terelve a beszélgetést, hagy beszéljen végre valami kellemesről is.
Lesüti a szemét.
- Táncolok. - feleli halkan. - Jazzbalettezem.
- Értem. Szóval akkor ez az a kecsesség ami még a lépteiden is meglátszik. - mosolygok rá. - Ritka hobbi ez a korodbeli fiúknál. - teszem hozzá, magamban elgondolkozva azon hogyha nem volna az ami, bizonyára én is megnézném egy-egy edzés közben.
Kár hogy pont az esetem. És kár hogy pont így kellett összetalákoznunk.
De hát..eltalában senkinek sem hozok szerencsét. Így van ez már ez régóta.
Nem bocsátkozom hosszútávú kapcsolatokba, mert túl kockázatos volna. Természetesen nem rám nézve, de ez már mellékes.
Magam választottam a magányt, de akaratlanul is kísértésbe esek ha olyat látok mint ő. Egy ilyen édes fiút.
Kevesen tudják rólam ezt. Megmaradok abban a homályban ami a rólam kialakult képet fedi. A jótékony homályban.
Szinte késztetést érzek hogy megszerezzem magamnak, de le kell gyűrnöm. Nem akarok neki még több szenvedést okozni. Nem édemelné meg. Úgysem bírná ki mellettem. Senki sem bírja.
Nincs olyan.
Nem is volt.
És nem is lesz.
- Ugye tudod hogy még hátravan egy tárgyalás. Ott is rá kell bólintanod majd ha megkérdezik hogy valóban ő tette-e. - teszem fel az utolsó kérdést.
Kissé elsápad a gondolatra.
- És te...
- Én is ott leszek. Nekem is vallomást kell tennem... mert... mert tudod. - nézek rá komoran.
Bólint.
Ez kissé megnyugtatja.
Hide áll az ajtóban, fejét csóválva. Intek neki hogy mindjárt.
- Nagyon aranyos fiú. - suttogja nekem hogy csak én halljam miközben ő a kollegáknak beiktálja a nevét és a címét.
- Küldünk érted egy egyenruhást hogy vigyen el a tárgyalásra. - magyarázza neki az egyikük. - Nem gondoljuk hogy bárki rosszat akarna neked, de jobb az óvatosság, a fiú családja nagyon befolyásos és hát... nah mindegy.. .szóval megy érted majd valaki. Egy hét múlva körülbelül. Kapni fogsz egy idézést.
Figyelem ahogy megfordul és rámpillant. Hide halkan kuncogni kezd.
Ne röhögj főnök! - gondolom magamban.
- Majd én elmegyek érte. - ajánlom fel kedvesen, kitalálva a gondolatát. - Úgyis nekem is be kell mennem.
- De te kommandós vagy nem testőr. - néz hátra az egyenruhás kollega a tollal a kezében.
Megrántom a vállamat.
Csörögni kezdenek a telefonok. Vagy egyszerre hat hét.
Egy diszpécser szalad hozzánk.
Baj van.
- Mennem kell. - mosolygok rá sajnálkodzva és Hide-hez fordulok. - Főnök, légy olyan kedves és vidd haza, vagy hívj neki egy taxit. - felelem miközben a felém siető gyakornoktól átveszem a befutó riasztás papírját és az övembe tűzöm a pisztolyt. Nincs idő az átöltözésre.
Társaimhoz fordulok.
- Nah akkor... versenyfutás az idővel. Bomba a bevásárlóközpontban, három vásárló odabent, és egy őrült. Ennyit a szabadnapomról. Gyerünk emeljétek fel a seggeteket. - dörrenek a nyaralgató üldögélő társaimra. Kelletlenül tápázkodnak fel, és már rohannak is a fegyverekért.
Újabb bevetés...
... újabb életek...
.. és én újból szembenézek a halállal..
.. kitudja már hányadszor...
...de nem számít...
... már nem....
|
| Levi-sama | 2009. 06. 04. 13:05:50 | #548 |
Karakter: Micuki
- És most te jössz! - ordítja, és én torkomban dobogó szívvel, halottsápadtan pillantok fel rá. Fogalmam sincs ki ez a fiú, de nem is számít... a földön ülve hátrálok előle, kezeim meg-megcsusszannak a vértől síkos linóleumon. Osztálytársaim tetemeibe ütközöm lépten nyomon... könnyeimtől alig látok... teljesen véres vagyok a többiektől...
- Ne... kérlek ne... - suttogom. Megszállott vigyorát, és kezében a géppisztolyt figyelem...
Meg fogok halni...
Annyira... annyira félek...
Homlokomnak szegezi a fegyver csövét...
Valami halkan pukkan, és szinte lassítva látom ahogy szemei csodálkozva kikerekednek, és lassan a földre rogy, majd eldől. Bal halántékán egy aprócska seb, amiből lüktetve spriccel vére. Mi ez? Mi történik?
Számra szorítom véres kezemet, úgy sikoltom ki magamból a rettegést...
Szorosan behunyom szemeimet, de képtelen vagyok kitörölni agyamból a látványt... a sok vért és hullát... A látványt, ahogy sorra esnek össze holtan az osztálytársaim, barátaim... mintha valami burleszket látnék, és ők csak játékbabák, rongybabák lennének, de nem azok. Ez a valóság...
Tágra nyílnak a szemeim, és az ajtó felé pillantok. A feketeruhás, maszkos alak még mindig a halott ámokfutóra szegezi füstölgő csövű géppisztolyát, majd körbenéz, mint egy kommandós filmben. Némán int, és mögötte besiet még több másik fegyveres is, fekete mellényükön police-felirattal.
Körül pillantok újra... én maradtam életben egyedül.
Felém lép aki lelőtte a fiút, és lehajol hozzám. Ahogy ölbe vesz, azonnal rácsimpaszkodom, és nyakába fúrva arcomat sírok tovább, mint egy kisgyerek. Élek... élek... el sem hiszem...
- Jól van, semmi baj. Most már biztonságban vagy... - hallom hihetetlenül mély, megnyugtató hangját.
- Annyira... annyira féltem... - sírom a nyakába. - ...azt...azt hittem meg fogok... meg fogok....
- Csssss.... - csitít, és szorosabban magához ölel.
Érzem lépteinek ringatózását, és halkan sírdogálva bújok bele ölelésébe. Biztonságot sugárzó erős karjai és testének melege lassan lecsillapít.
- Az egyetlen túlélő... - hallom a beszédfoszlányokat a háttérből, és fényképezőgépek kattognak.
- ...hátrébb... ne fényképezzenek...
- ...erre... ide hozd... a mentősök már itt vannak...
- ...borzalmas...
Érzem ahogy lazít a szorításán, és le akar tenni, de csak erősebben csimpaszkodom a nyakába.
- Ne... ne eressz el... - sírdogálom.
- Semmi baj, csak megvizsgálnak a mentősök - válaszolja, és megnyugtat megint a hangja. Felemelem fejemet a nyakából, és könnyes szemekkel nézek a maszkból sugárzó acélkékségű szemekbe. Gyengéden néz le rám.
- Maradj itt velem kérlek... - suttogom, mert már annyira gyenge vagyok, hogy nincs erőm beszélni sem. Biccent, és én vonakodva elengedem és körülpillantok, de egyik kezemmel még mindig golyóálló mellényébe kapaszkodom, mintha attól tartanék, hogy megszökik.
Egy mentőautó belsejében vagyok, a hordágyon fekszem, és egy piros mellényes nő hajol fölém. Nedves kendővel letörli arcomról, nyakamról és kezemről a vért... barátaim és társaim vérét. Némán, könnyezve figyelem a pirosló kendőket...
Megmentőm mellényébe kapaszkodó kezemet finoman megérinti.
- Ereszd el az urat... le szeretném törölni azt a kezedet is...
Megrázom a fejem mint egy dacos kisgyerek.
- Hogy hívnak? - hallom ismét a hihetetlenül mély baritont, és újra a kék szemekbe nézek.
- Mitsuki - válaszolom halkan.
- Mitsuki - ismétli meg - fogadj szót a hölgynek - mondja nyugodtan. Nyugalma átszáll rám is, és én biccentek, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy vadidegennek engedelmeskedjem. Jelen pillanatban, még a gondolkozás is nehezemre esik... az egyetlen biztos pont ebben az őrületben, zűrzavarban és káoszban Ő.
Elengedem Őt, de szemeibe nézek, nem érdekel semmi... csak a biztonság, ami belőle árad.
- Ettől majd megnyugszol... - hallom a nő hangját, és tűszúrást érzek a karomon. Néhány másodperc múlva felsóhajtva süppedek a fehér ködbe, de szemeimet még mindig megmentőmön tartom.
Halványan, kábán rámosolygok.
- Ugye nem mész el? - suttogom, remegő kis kezemet felé nyújtva. Megfogja és finoman megszorítja.
Válaszol mély hangján, de már nem értem szavait.
Jótékony, bársonyos, meleg öntudatlanság..............
Szerkesztve Darky által @ 2009. 06. 04. 13:06:09
|
|
