- Ez a feltétel a suliban maradásért, tökfej.

Na persze, tudom, hogy nem csak ezért csinálod. Valahol biztos jól esik. Kétlem, hogy pont rád lehetne erõltetni valamit. Inkább megszakadsz, semhogy igába hajtsd a fejed. Butus, ennyire már ismerlek, és szeretnélek még jobban.

Mikor épp kizökkenteném valamivel, anyám nyit be a szobába egy tálcával.

-Ó, mosdóba mész? A folyosó végén! Hoztam a tanuláshoz sütiket meg egy kis teát. Finom jázmintea!

Jókor tudsz idõzíteni, anya, pedig már majdnem meg volt! Mindegy, akad még pár trükk a tarsolyomban. A kezembe nyomja a tálcát, majd kisétál. Kitöltöm a teákat, és bekapok egy sütit, hopp, Tuskó pedig már vissza is tért. Ahogy ott áll az ajtómban… olyan….

Lassan leül hozzám, és belekortyol az egyik csészébe. Úgy tûnik, ízlik neki. Helyes, minden pozitív élményt szeretnék biztosítani neki. Ha az csak egy csoki, vagy egy csésze finom tea, akkor is azt szeretném, hogy megkapja. Lássa csak, hogy bármi történjen, én törõdök vele.

- Jártál már Japánban? – bukik ki belõlem a kérdés.

Világjáró, tuti minden klassz helyen volt már.

- Persze. Elég sok helyen. Hiszen mindenütt majdnem csak egy hónapot maradunk - von vállat.

- Csak? – illetõdök meg.

Egy hónap, az nem valami sok…

- Hm.

- Mondd csak... Öhm... Szóval nagyon furcsa akcentussal beszélsz... Szóval... Te honnan jöttél? – kérdem félve.

- Nehéz lenne megmondani, mi? Olaszország talán. Nem tudom, nem igen emlékszek már rá. Minden nyelven beszélek, szóval...

- Tényleg? – azt a mindenit!

- Ha tanulni akartam, muszáj volt, nem?

- És gyerekkorodból semmire sem emlékszel, hogy nem tudod, honnan jöttél? Meg a személyiden nincs rajta, hogy hol a születési helyed?

- Ó, nem. Nagyon is emlékszem, és a személyimen szinte alig van igazi adat.

- Hogyhogy? – lepõdök meg.

- Bújkálunk. Ebben ez a lényeg, nem?

- Tisztára mint egy krimiben! – motyogom magam elé.

Borzalmas lehet így élni. Sehol sem köthet barátságokat, még csak nem is lehet szerelmes!

- Most meg mi van? - húzódik el.

- Ez olyan izgalmas!

- Hé, ez nem olyan, hogy felbukkan Pókember és megment ha jön Octavius.

- Tudom. De ettõl függetlenül... Elképzelve hogy hány helyen járhattál már... Hol volt a legjobb?

- Hát.. Egyforma - von vállat.

- Ne már! Csak volt egy hely ahol jó volt! – hajolok elõre kíváncsian.

- Akkor... Talán... Ázsiában, ahol egy fûszeresben dolgoztam.

- Haaa???  Ázsiában? Te dolgozol?

- Mindenütt jártam talán. És igen, dolgozok. Csak a költöztetést állják, a lakbért meg ilyeneket nem. Nehéz egy hónapra csupán állást találni, tudod.

- Kik? – pislogok rá, de mivel nem válaszol. - És... Mondd csak, most is dolgozol?

- Uhum  - bólint egy aprót.

- Hol?

 - Valami bárban csaposként. De voltam már könyves, könyvelõ, takarító, részmunkaidõs, temetõõr, buliszervezõ, pincér, kisegítõ, rakodó, szállító, szerelõ, meg ami kellett. Tulajdonképpen majdnem mindenhez értek.

- Wááóó!! Akkor te tényleg tudsz mindent!

Elképesztõ! Mennyi mindenhez ért!!

-Ó, ha mindent tudnék, többet keresnék...

Pajzán gondolatok egész sora férkõzik a fejembe. Úgy érzem, nem csak az álmaimban vetkõztetném le. Szívesen megkóstolnám az ajkait, vagy harapnék a nyakába. Izzadtan simulnék a testéhez, és markolnám meg fáradtan a mellkasát. Az összes sebére csókot hintenék, mintha ettõl begyógyulnának. Nagyon tudnám õt szeretni. Még elképzelése sincs róla, hogy mennyire.

- Tuskókám... – hajolok elõre. - Megengeded, hogy... Kicsit hozzád bújjak?

- Hö? –  pislog rám.

Nem érdekel, odakucorodok hozzá, persze óvatosan, nehogy fájjon neki.

- Mindjárt jobb - sóhajtok fel elégedetten, majd felpillantok rá - És kérnék még valamit.

- Ketrecet? Kényszerzubbony? – kérdezi, mire elmosolyodok.

Butuska, annál sokkal jobbat találtam ki. Óvatosan az arcához hajolok, és a szája szélére puszilok. Megtenném odébb is, de akkor garantált a pofon, és nem szeretném elhamarkodni.

- Csak ennyit – suttogom, ám a pillantásától megijedek. - Nem akarlak bántani! – emelem fel a kezeim.

- Akkor nincs nyúlkapiszka! Megmondtam - förmed rám. - Mennem kell – morogja, majd feláll.

Nem hagyom, a karjába kapaszkodok, és óvatosan magamhoz húzom.

- Ne menj még... Ígérem jó leszek... – pillantok fel rá kiskutya szemekkel.

- Mennem kell. A munka nem vár meg  - morogja.

Ó, a fene egye meg! Pedig… úgy hozzá akarnék bújni.

- Hát jó. Akkor... Majd hétfõn korrepen – mosolygok rá.

-Ch..

Integetve elbúcsúzok tõle, majd magamhoz ölelem a paplanom. Még mindig olyan illatú, mint õ. Ah, csodálatos!

***

Hétfõn újult erõvel indulok a suliba. Már alig várom, hogy láthassam Romerot. Egy megmagyarázhatatlan rajongást érzek iránta. Fura, mert kezdek kicsit összezavarodni vele kapcsolatban.

Vidáman lépdelek a szûk járdán, a kedvem pedig csak rózsásabb lesz, ahogy meglátom a földön ücsörögni Romerot.

-Hé, Tuskó! Már lógsz? – nevetek fel, majd megpillantom a vért.- Minden rendben? Vérzel! Fáj valahol? – rohanok oda hozzá.

Nem fest túl jól, alaposan elgyepálták. A francba, megint mibe keveredtél??

A számra teszi a kezét, hogy maradjak csendben. Nem, nem maradok, a fenébe is, hiszen vérzel! És megint az a kurva cigi! Ki is kapom a szájából. Nem egészséges, alig kap így is levegõt, erre rágyújt. Még hogy okos diák, sok eszed van, Tuskó!

Óvatosan letörölgetem az arcáról a vért. A szája a szemöldöke és a halántéka is sebes. Csak tudjam meg, ki volt az!! Szétverem a képét!

Míg én bosszút forralok, õ feltápászkodik és nyögve próbálja felügyeskedni a vállára a táskáját.

- Minden rendben? Nem akarod, hogy megnézessük egy orvossal? - kérdem félve.

Nehogy belsõ vérzésed legyen, vagy valami hasonló, hallod??

- Nem .

- Akkor menjünk legalább a mosdóba, hogy lemossam neked a sebeket, mert így elfertõzõdhetnek.

- Az anyám vagy? Ki bánja, ha nem mossák ki. Nem vagyok gyerek. Meg mindegy, szebb nem leszek.

- Gyere!

Azzal a mosdóba vezetem. A fenébe is, hogy lehetsz ilyen felelõtlen. Legszívesebben a fejéhez vágnám, de van elég baja így is, nem rontok a helyzetén.

- Gyere gyorsan, mielõtt meglátnak. A francba, menjünk be az egyik vécébe. A tanárok ellenõrzést szoktak tartani. Ha meglátják, hogy vérzel, biztos lehetsz benne, hogy mentõt hívnak – fordulok felé.

Vonakodva bár, de bearaszol az egyik fülkébe, én pedig egy vizes zsebkendõvel követem.

- Kik támadtak meg? – kérdem, miközben letörlöm az arcát.

- Nem mindegy? – mordul fel.

Ennyire zavarja a közelségem?

- Nem, szeretném tudni, kik voltak. Nyugi, nem leszek olyan gyerekes, hogy beköpöm õket.

Nem felel, így hunyorogva megfogom az arcát, és az állánál fogva megemelem a fejét.

- Tudni… akarom!

- Jó, jó, csak ne hisztizz! Iszonyú idegesítõ vagy.

- Tehát? – sürgetem.

- Az a nagydarab Godzilla az osztályodból. Meg pár haverja. De ne hidd, hogy leterítettek.

- Az arcodból ítélve õk többet kaptak – sóhajtok fel, majd óvatosan megsimogatom a pofiját. – Jobban kellene vigyáznod magadra.

- Kész vagyok már? Nincs idõm erre.

- Miért, hová futsz? – döntöm el a fejem.

Nekem tökéletes itt, ezen a szûk helyen. Most kényszerbõl vagyunk közel egymáshoz, és ez láthatóan igencsak bosszantja. Lemondóan sóhajtok, majd homlokon csókolom. Morogva taszít el magától, és áll fel.

- Ne siess már annyira, héh! – nyögöm, ahogy pofán vág a táskájával.

Persze nem direkt, de akkor is… nem szeretnék lila képpel megjelenni a közelgõ bálon. Várok, várok, de Tuskó meg sem moccan.

- Mi van már? – toporgok türelmetlenül.

- Beragadt – nyögi kétségbeesetten.

- Hogy… mit csinált? – kérdezek vissza hüledezve.

- Mondom, beragadt!

- Ne szórakozz, az elõbb még jó volt! – furakodok mellé.

- Hidd már el! – rúg bele az ajtóba, ám az meg sem moccan.

- Mutasd! – próbálom elhúzni a kis kart, de az meg sem moccan.

Becsengetnek mindeközben. Remek, jobbkor nem is jöhetett volna!

- Ahj, nem lesz ez így jó, most mit csináljunk? – pillantok kétségbeesetten Romerora, mire õ egy hatalmas rúgással majdnem kiszakítja szálfástul az ajtót.

- Hülye vagy, Tuskó?! – kiáltok rá. – Rongálásért kicsaphatnak!

- Teszek rá – emeli fel újból a lábát, de az ajtó elé állok teljesen.

- Felejtsd el! Nem kaphatok fegyelmit, különben apám nem fog elengedni a bálra!

- És ez hol érdekel engem?

- Jó lenne, ha érdekelne, ugyanis velem jössz – bólintok határozottan.

- Álmodik a nyomor, tökfej.

- Komolyan mondtam. Szeretném, ha eljönnél. Vaaaagy.. netán félsz? – vigyorodok el sunyin.

- Hogyne, félek a leégéstõl, ami rám vár, ha megjelenek veled – veti oda nekem.

- Ez nagyon nem volt szép – teszem csípõre a kezeimet. – De nem érdekel. Tényleg szeretném, ha ott lennél. Nem kell táncolnod se… vagy ilyesmi. Csak légy ott!

- Miért lennék egy bálon? – kérdi.

- Mert szeretném, ha jól éreznéd magad… velem – bólintok határozottan.

- Akkor érzem jól magam, ha a lehetõ legtávolabb vagy tõlem – morogja.

- Na, persze. Akkor most piszkosul boldogtalan lehetsz. Vigyázz, nehogy bedepizz – legyintek, majd megpróbálom finoman kinyitni a zárat.

A nagy koncentrálásban észre sem veszem, hogy egy hatalmas pók mászik a lábaim elõtt, csupán akkor ocsúdok fel, mikor vészesen közel merészkedett már a lábamhoz. Sikítva ugrok hátra. Igen, pontosan bele a karjaiba.

Érzem, ahogy próbál kipasszírozni onnan, de túl rémült vagyok ahhoz, hogy engedelmeskedjek. Fel sem fogom, hogy a fenekem lassan az ölét súrolja, nyögve hátrálok, pedig a dög már rég elmászott.

- Húzzál már el innen! – lök rajtam egyet morogva Tuskó, mire felugrok a vécékagyló szélére.

- De.. pókh! – nyögöm elfúló hangon, a sírás kerülget.

- Nem halsz bele – sziszegi. – Ch… legalább tudom mit kell a zsebemben hordanom, hogy távol tartsalak.

- Ne merészeld! – dobbantok idegesen.

Ha arra mersz vetemedni, hogy pókokkal keseríted meg az életem én… én… nem éled túl azt a napot, Tuskó!!

Az éjjel semmit sem aludtam. Képtelen voltam kiverni õt a fejembõl. Magam elõtt láttam felemás szemeit, telt ajkait, ahogy szitokra nyílnak. Sírás és semmibe tekintgetés váltotta fel egymást. Egyszer ez, egyszer az, ki gondolná, hogy ilyen periodikusan is mûködünk?

Hogy eltereljem a gondolataimat, lekúszok az emeletrõl, és kisurranok a kertbe. Egy alsónadrág és egy atléta van rajtam, semmi más. Mezítláb lépdelek a nedves fûben, miközben a holdat kémlelem. Milyen fényesen világít az éjszakában. Bár tanácsot kérhetnék tõle. Mit tegyek? Egy pillanatra sem tudok megfeledkezni Romeroról. Mintha egy átok lenne a mi ismerettségünk. A szertárban alváson kívül semmi jó nem sült még ki belõle. És sajnos ez az igazság, nincs mit szépíteni rajta.

***

Hétfõ van, és még mindig lázas vagyok. Azt hiszem, a kertben való sétafikálás megtette a hatását. Iszonyúan fáj mindenem, alig látok, a fejem zúg, mint egy tébolyult gõzmozdony. Pár percnél tovább nem is tudok fent maradni, igazság szerint, nem is akarok. Úgyis csak a történteken rágnám magam. Ma lenne korrep. Még jó, hogy beteg vagyok, nem kell elmennem, hogy lássam õt. Vagy esetleg beverje a képem. Szeretném a lehetõ legtovább elodázni a találkozást. Nem hiányzik egy kék folt a szemem alá. Ilyen állapotban végképp nem.

Azt hiszem, elaludhattam, anyám fülsiketítõ hangjára ébredek. A fenébe is, már megint! Nem igaz, hogy nem tud békén hagyni legalább, mikor beteg vagyok! Mh, nincs erõm felállni, majd feljön, aki akar valamit. Lehunyom a szemeimet, s csak akkor nyitom ki, mikor hallom kinyílni a szobám ajtaját. Ekkor a vér is meghûl bennem.

- Ha szóltak volna, nem vártalak volna. Tökfej, elhoztam a fizikát. A füzet végén vannak feladatok, azokat csináld meg. Majd reggel megyek az irodára, ha nem jössz, akkor újra eljövök. Tanulj, mert kérdezni is foglak.

Õh… várjunk csak… egy egész kicsikét. Aki bejött az ajtón az… Romero? Nem, tuti képzelõdök csak. Mit keresne itt? Hiszen faképnél hagyott. Elküldhette volna a feladatokat mással. Bárkivel, akárkivel!

-Tu...Tuskó? – pislogok rá értetlenül.

- Nem, a Télapu. Hoho... – morgja.

- Csak ezért jöttél? – kérdem erõtlenül.

Még mindig nem hiszem el, hogy õ az. Nem lehet õ!

- Legközelebb hozok bonbont is.

- Nem, én... Azt hittem ,hogy haragszol rám... – suttogom.

Milyen megalázó…

- Ettõl még korrepetálnom kell. Mindegy, mit gondolok.

Tehát haragszol. Sejtettem.

- Nekem nem. Te is azt mondtad, hogy semmi sem mindegy.

- Rendben. Akkor csak nem akarom elmondani.

- Miért? Miért nem akarod, hogy egy kicsit közelebb kerüljek hozzád? – kérdem.

 - Nem lehet. Ideiglenesen vagyunk itt. Amolyan menekültek – vágja zsebre a kezeit.

- Szóval igaz... Leülsz egy kicsit? Kérsz inni valamit?

Válasz nélkül leül a székemre. Nem néz rám, jajj, de idegesít, hogy nem néz rám! Ennyire gyûlölsz, hogy már arra sem méltatsz, hogy rám nézz?!

- Miért kell folyton menekülnöd? Hallottam, hogy az apád miatt – próbálok szóba elegyedni vele. - Õ volt az, aki... Ezt tette veled? – nagy sokára bólint. - És ezért nem szereted, ha valaki hozzád ér, igaz? – újból bólint.  - Sajnálom. Többször is figyelmeztettél, én meg...

Nem mond semmit. Csak bámul. Szenvtelen, mintha sosem lett volna érzõ lény. Ez kellõképp megijeszt. Mi van, ha az emberi mivolta csupán egy álca? Ha az apjának sikerült a legapróbb érzelem írmagját is kiirtani belõle? Nem. Láttam már dühösnek, láttam már döbbentnek. Vannak érzelmei. Csak túl mélyen tartja õket a fagyos felszín alatt. Nem érdekel, ha bele halok is, de leások odáig, és bevackolom magam oda.

- Engedd meg nekem, hogy amíg itt vagy, legalább addig... Melletted legyek. És... Ha túllövök a célon, akkor szólj, és megállok. Én meg akarlak ismerni, mert annyira érdekelsz, olyan kíváncsi vagyok...

Meglepõdik. Õszinte meglepettséget vélek felfedezni az arcán. Talán még sosem mondtak neki hasonlót. Azt hiszi, át akarom vágni, hogy aztán nevethessek rajta?

Lassan feláll. Levegõt venni alig merek, pedig menten megfulladok. Csak bámuljuk egymást. Talán keresi a szavakat, vagy a megfelelõ ütés szögét, mellyel az örök vadászmezõkre küldhetne. Nem mozdul, tekintetét az arcomra tapasztotta. A fenébe is, megõrülök, ha nem mondasz valamit!

Lassan ülésbe erõltetem magam. Nagyon fáj, a bõröm ég, ahogy a paplan hozzá ér. Nem baj, nem árt, ha mozgok egy kicsikét.

- Nem akarok a terhedre lenni, én tényleg segíteni szeretnék. A barátod lenni.

Erre sem felel, csak bámul. Olyan… idegesítõ! Én is csak nézem õt, észre sem veszem, hogy a takaróm sarka lelóg a földre. Ebben a helyzetben örülök, ha állni tudok, így kis híján elesek, mikor megcsúszik a talpam a ropogós ágynemûn. Szerencsére Romero nem kövült meg teljesen, elkap, mielõtt a földre zuhannék. Felszisszen, azt hiszem, a fájós karjával kapott utánam. De ez most mind mellékes. Elkapott. ELKAPOTT! Úgy kiüvölteném az utcára, hogy végre nem bántott, hanem segített rajtam!

Lassan odalépek hozzá, és szelíd mosollyal a képemen teszem a kezeimet a mellkasára. Úgy viselkedek vele, akár egy riadt nyuszival. Nem akarom megijeszteni, így nagyon lassan közeledek felé. Tekintete gyûlöletet áraszt, de azt hiszem, ez nem ellenem irányul. Inkább az emlékeit gyûlöli, ami miatt nem képes elviselni mások érintését.

- Látod, nem akarlak bántani. Csak megismerni.

 - Miért? – nyög fel.

Istenem, szegénykém. Tényleg nem akarja elhinni.

- Mondtam már. Mert érdekelsz..

- Nem! – csattan fel, és ellök magától. - Semmi jó nincs bennem, vagy mögöttem. Nem vagyok jó, gyönyörû, érdekes vagy menõ. Mit tegyek, hogy ezt elhidd? Én...

Elcsuklik a hangja, mire ismét elé érek. Újabb érzelmeket mutat, azt hiszem, kicsit olvad a felszín.

 - De. Te nem akarsz engem bántani, tudom. És nem érdekel mások véleménye. Engem érdekelsz... – újból a mellkasára teszem a kezeim, és lábujjhegyre állok, hogy oda hajolhassak hozzá.

 - Eddig is elvoltam egyedül, miért kéne most egy tökfej a nyakamba? – kérdi.

- Mert mindenkinek van egy társa, akivel valahol és valamikor találkozik. Azt hiszem, a Te társad én vagyok – szuszogom.

- Ez baromság – rázza meg a fejét.

A hangja inkább tûnik zavartnak, mint dühösnek.

- Nem az. Nekem… tetszel – sóhajtom, érzem, ahogy szédülni kezdek, ezért a homlokomat a mellkasának döntöm.

- Micsoda? – ráncolja a homlokát.

- Ühm, mondtam. Gyönyörû vagy. A szád, az orrod, a szemeid – emelem fel a fejemet.

Azt hiszem, ha magamnál lennék, nem mondanék ekkora baromságokat, de a szavak önkéntelenül törnek ki belõlem. Az arcom perzsel, a szemeim csillognak.

- Be vagy nyomva, tökfej, feküdj le – morogja, és eltol magától.

Ezúttal nem lépek vissza hozzá, a ruhájába kapaszkodok, hogy el ne dõljek.

- Nagy kérés lenne, hogy vezess vissza az ágyamig? Semmi kedvem négykézláb kúszni – sóhajtom.

- Van más választásom? – nyögi, majd a ruhámnál fogva visszacibál az ágyhoz.

Mosolyogva mászik be a paplanom alá, majd felpillantok rá. Még mindig az ágyam mellett ácsorog.

- Tuskó? – hunyorgok rá.

- Mit akarsz? – kérdi.

Lassan az ernyedten lógó karjához hajolok, és egy puszit nyomok a kézfejére. Elrántja a kezét, ahogy az ajkaim a bõréhez érnek, én mégis bambán mosolyogva dõlök vissza a párnámra.

- Ez mi volt? – csattan fel.

- Gyógy puszi – kuncogok.

- Aahhrr... – morran szem forgatva, majd elindul kifelé. – Ajánlom, hogy gyakorolj!

- Hát persze – suttogom, és a szemeimet lehunyva döntöm oldalra a fejem.

A szemeimet is alig bírom nyitva hagyni, nem hinném, hogy a fizika lesz az elsõ, amint felébredek. Érzem, hogy nagyon kell pisilnem, de még arra sincs erõm, hogy ezért felkeljek. Nem tudom, Tuskó mikor hagyta el a szobámat, mert szinte azonnal álomba merültem.

***

Egy teljes hetet töltöttem otthon. Sms záporok zúdultak rám, a barátaim aggodalmas kérdései a szívemig hatoltak. Az osztályomtól kaptam egy plüssmackót és egy képeslapot, amit mindenki aláírt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen aranyosak is tudnak lenni. Azt hiszem, egy szatyor csokit viszek majd hálám jeléül, amit majd szétosztok. Szerencsére már jobban vagyok, csupán hõemelkedésem van. Nagy szerencse, hogy nem lett komolyabb bajom, különben még kórházba is kerültem volna. Azt hiszem, a közeljövõben mellõzni fogom a kertben való mászkálást. Semmi kedvem újabb hetet itthon tölteni. anyám rikoltozása az õrületbe kergetett, de nem is ez volt a fõbb probléma. Lázálmaimban Romero szerepelt… legtöbbször ruha nélkül. Furcsa, mert nem tudnám felidézni, mit is láthattam pontosan, arra viszont kristálytisztán emlékszem, hogy nem volt rajta semmi.

Épp koncentrálok, hogy elcsípjek egy kis részletet a legutóbbi álmomból, mikor kinyílik a szobám ajtaja, és maga a fõhõs lépdel be rajta. A haja kócos, azt hiszem, a szél jól összetúrta neki. Elvigyorodok, nagyon mulatságos látványt nyújt.

- Mit vigyorogsz? – kérdi a szokásos, mogorva stílusában.

- Szia – köszöntöm. – Csak a hajad. Nagyon trendi.

Morogva nyúl fel a hajkoronájához, és túrja össze elfogadhatóra.

- Gyakoroltál? – kérdi.

- szerinted? – húzom fel a vállaimat.

- Sejtettem. Épp ezért ma nem is hoztam semmit. A múltkori feladatlapokat fogjuk átbeszélni.

- Igen? Köszönöm, egyébként jól vagyok – teszem csípõre a kezeimet.

Nem foglalkozik velem, tétován ácsorog az ajtóban. Lemondóan sóhajtok, majd az éjjelimrõl a kezembe veszem a feladatlapokat.

- Gyere, ülj ide – intem magam mellé.

Kelletlenül mellém telepszik, de még mindig tartja a távolságot.

- Gyerünk, láss hozzá! – utasít, én pedig azt teszem, amit mond.

Rendre megoldom a feladatokat, igaz, akad pár hibám is, de a végeredménnyel elégedett vagyok. Újból bebizonyítottam, hogy nem vagyok teljesen hülye. Tuskó nem szól semmit, csak feláll, amint végeztünk.

- Jövõ héten már jössz? – kérdi érdektelen hangon.

- Igen, azt hiszem – bólintok, és magam is felállok.

- Remek, semmi kedvem lejárni a lábam miattad – jelenti ki, majd int, és sarkon fordul.

- Tuskó?

- Mi az? – kérdi, de meg sem fordul.

Lassan átölelem a derekánál és a hátának döntöm a fejem. A teste megkövül, izmai összerándulnak. Pontosan ugyanúgy ölelem, mint mikor a szertárban elaludtunk.

- Köszönöm.

Nem felel, talán nem találja a megfelelõ szavakat.

- De legközelebb ne fáradj ennyit – állok lábujjhegyre, majd egy cuppanós puszit nyomok a tarkójára.

Mielõtt feleszmélne, és lendülne a keze, gyorsan az ágyam védelmébe vetem magam. vigyorogva figyelem, ahogy lassan erõt vesz magán, majd a kilincsre markol. Vajon le mered üvölteni a fejem haza terepen is?

Rohangálok, mint egy mérgezett egér. Mindenhol õt keresem. Bár megpillantanám a kócos hajat, vagy a görnyedt hátat. Muszáj sietnem, szólnom kell neki!

Szerencsémre nem kell messzire mennem, megpillantom a széles hátat. Legszívesebben ráugranék, és a hajánál fogva kapaszkodnék bele, hogy távol tartsam az igazgatói irodától. Fel sem tudom fogni, mi történik vele, ha Fischer papa karmai közé kerül. Ah, Tuskó!!

- Hé! Várj már! Az irodában Ben apja van – lépek oda mögé pihegve.

- Tudom – jelenti ki váll vonva még mindig háttal nekem.

- Ki is rúghatnak a suliból, elég befolyásos. Tudod, ez egy elit suli...

- Kit érdekel? Nem én akartam ide járni. És segget sem fogok nyalni. Nem érdekell

Hogy lehetsz ilyen nemtörõdöm? Hogy tudsz ilyen szinten beleszarni a világba??

-De... Így semmire sem viszed... – motyogom.

Az egy dolog, hogy én leszarom, mi van körülöttem, de Neked nem szabadna!

- Vihetném? – nevet fel. Keserûség cseng a hangjában. - Majd ha megnõsz, megérted. Menj vissza játszani, és majd találkozunk korrepen.

Azzal megfordul, és faképnél hagy. Utána kiáltanék, elkapnám a karját, és messzire rángatnám innen. Annyira féltem, de miért? Furcsa érzésem támad, ha rá gondolok. Elkap az inger, hogy hozzá érjek, hogy megsimogassam az arcát, becézgessem. Még sosem éreztem hasonlót, hiszen minderre én tartottam igényt. Most viszont szívesen bújnék az ölébe, és cirógatnám az arcát, hogy megnyugodjon. Ahj, vajon mi lehet vele? Még órára se megyek be, hiszen elsõként akarom tudni, mi történik odafent. Idegesen rágom a körmeimet, már rég becsengettek. A francba, mégis mi tarthat ennyi ideig? Elevenen megnyúzzák? Nem, akkor hallanám az üvöltését. Lehet, hogy fojtogatják? Vagy már meg is halt?? A fenébe is, gyere már ki onnan!!

Szinte varázsütésre tárul fel az igazgatói iroda ajtaja, s sétál ki rajta Tuskó. Az arca érzelemmentes, telibe szarja, hányan szólnak be neki. Azta, sosem tudnám utána csinálni. Hallom, ahogy a körülötte állok elégedetlenül felcsattannak. Ezek szerint elkerülte a büntetést. De miért? Mit mondhatott??

- Igaz? Igaz hogy nem rúgnak ki? – lépek mögé csillogó szemekkel.

- Ugyan, tökfej. Nem szabadulsz a korreprõl. Egy darabig még sanyargatjuk egymást, de nyugi, teszek róla, hogy ne sokáig.

- Mi? – hirtelen indokolatlan dühöt érzek. - Most vesszük a legnehezebb anyagot fizikából, és te meg itt hagysz, és nem is magyarázod el? Nem is jegyzeteltem órán, mert azt hittem majd elmagyarázod!

- Megható mese.

A fenébe, mindjárt felképellek, te idióta! Ráadásul megint magamra akar hagyni. Na, abból nem eszel! Elszántan követni kezdem. A nép ritkul körülöttünk, és bevallom, kicsit tartok Tuskótól, de nem hagyom, hogy lerázzon. Most az egyszer nem! Megmutatom neki, hogy én aztán nem félek tõle! Vagyis… higgye csak azt, hogy nem félek.

A gondnok szertáránál le is fékez, majd rágyújt. Micsoda függõ, hány szálat szívhat el egy nap? Sosem értettem, mi jó a cigarettában de… valami lehet benne, ha az emberek 70%-a szívja.

- Tuskókám... -  Miért nem szereted, ha hozzád érnek?

- Nemsokára megtudod – pillant fel rám. - A diri rendelte el.

- De én nem a diritõl akarom tudni a féligazságot, vagy a kegyes hazugságot – hajolok oda hozzá.

- Nyugodj meg! Én írtam, mit mondjon. Idegesítõ vagy, tökfej. Húzz órára!

Elhúzódik tõlem, de nem hagyom, hogy növelje a távolságot köztünk. Megint érzem azt a fura érzést. Birtokba akarom venni a testét. Ha csak egy érintéssel is, de kapcsolatot akarok teremteni. Egy belsõséges kapcsolatot.

- Már az óra fele eltelt. Mindegy már, nem? – kérdezem.

- Semmi sem mindegy – suttogja.

Fáradtnak tûnik, mintha nem tudná nyitva tartani a szemeit.  Nagyon nem néz ki egészségesen. Egy ennyi idõs embernél nem szabadna ilyen mértékû fáradtságnak jelentkeznie, hacsak napok óta nem aludt. Ráadásul a keze…

- Jól vagy? – kérdem félve.

- Amint elmész, pompásan leszek.

Nem pont ezt a választ vártam, fõleg, mert nem sokan kérdezhetik meg ezt tõle. De mit tudok én róla. Pontosan, semmit. És változtatni szeretnék ezen.

Csendben maradok, mosolyogva figyelem a nyugodt arcot. Így közelrõl nézve igen karakteres. Szép, ívelt szemöldökök, hosszú szempillák, formás orr és vastag száj. Hiába a sebek, szinte nem is látom õket. Ha észreveszem is valamelyiket, mintha csak arról tanúskodnának, milyen hõsies ember is ül elõttem. Egy bátor, kitartó ember, aki nem fél élni, és a szörnyûségek ellenére sem adja fel. Több hozzá hasonló személynek kéne errefelé élnie, és máris jobb lenne a világ. A Ben-féle mocskokat mind el kéne takarítani, már ezzel a lépéssel is sokat nyernénk.

Hirtelen a kezem magától mozdul, elsimítom a homlokába lógó, vékony tincseket. Milyen szép az arca, ahogy nyugodtan szedi a levegõt. Ez egészen addig van így, míg meg nem érzi, hogy a szálacskák végei csiklandozzák az arcát. Ekkor idegesen összerándul. Azt hiszem, az érintés minden formája ilyen hatást vált ki belõle. No, ezen gyorsan változtatnunk kell!

Kinyitja a szemeit, és azt hiszem, kissé elvörösödik. Nagy önuralomról tesz tanúbizonyságot, mikor kezét arrébb húzva megállja, hogy megüssön. Hehe, nocsak, tudsz ilyen is lenni? Lassan végigsimítok az arcán. És mégsem. Nem érek hozzá, csupán követem a vonalait.

- Gyere, ne itt aludj. Menjünk be a szertárba.

Igen, itt túl kényelmetlen, és a smacizó párocskák megzavarhatnak. Oda viszont nem jár senki. Senki sem fog zavarni minket, bármit is csinálunk. Megragadom a kabátujját, majd felhúzom. Nehézkesen mozog, biztosan holt fáradt. Nem baj, ott majd aludhat kedvére. És nem más fog vigyázni az álmára, mint jómagam!

Elvonszolom a szertárig, majd lefektetem. Szinte azonnal bekábul, és elalszik az öreg matracokon. Milyen szívet melengetõ látvány. A zord, harcias Tuskó olyan édesen csicsikál, mint egy kisgyerek. Jajj, úgy megölelném. Csak egy egész kicsit, hogy milyen érzés lehet.

Lassan mellé telepszek, és átölelem a derekánál. Összerezzen, de nem ébred fel. Mosolyogva fúrom a hátához a fejem. Milyen megnyugtató, hogy biztonságban tudom. Én nem hagyom, hogy bárki rajta köszörülje a nyelvét. Nem, megvédelek bárkitõl. Tudom, kicsi vagyok, és sírok, ha megütnek, de mégis azt érzem, hogy segítenem kell Neked, Rómeó. Sõt mi több, a Júliád szeretnék lenni.

***

Az ajtó halk kattanására riadok fel. Tuskó eltûnt mellõlem, csupán az illatát hagyta hátra nekem. Ne, kérlek, ne menj el! Õrült sebességgel pattanok fel, és vágtatok ki utána.

- Romero! – kiáltom, legnagyobb meglepetésemre csupán pár méterre áll elõttem.

Megilletõdve megfordul, majd az arca átcsap… valami igazán sötétbe.

- Mit akarsz? – mordul rám.

Ajaj, talán nem díjazza, hogy vele aludtam? Nem így terveztem, az illatától elbódulva zuhantam álomba. Nem tehetek róla.

- Ugye nem haragszol?? – bukik ki belõlem a kérdés.

Nem felel, mintha gondolkodna, mit mondjon, vagy rám borítson valamit. Nem is baj, majd én irányítom a beszélgetés menetét.

- Tudod, rég nem láttam olyan embert, mint Te. Vagy talán sosem. Figyelemfelkeltõ vagy.

- Mibõl gondolod, hogy mindez érdekel engem? – kérdi fintorogva.

- Nem érdekel, hogy… érdekel-e – jelentem ki, és közelebb lépek hozzá. – Azt akarom, hogy tudd, mit gondolok!

- Menj órára, tökfej – halászik elõ egy cigit a zsebébõl, mire elkapom a karját.

Összerezzen, és szinte rögtön leráz magáról, a szemei dühtõl csillognak.

- Lehetsz bármekkora seggfej, én átlátok rajtad! – dobbantok. – Látom a fájdalmat a szemeidben! Tudom, hogy mennyire fájhat. Hidd el, én segí…

- Nem szorulok senki sajnálatára – morogja, majd faképnél hagy.

- Nem, nem sajnálatról beszélek! Áh, fenébe is! Állj már meg!!

Miért is tenne eleget a kérésemnek? Csörtet elõre, mint egy dúvad. Azt hiszem, sikerült kellõképpen felzaklatnom. A fenébe is!

- Kérlek, állj meg! – kérlelem.

Nem teszi, így újból a karja után kapok. A jutalmam egy kiadós pofon. Hatalmasat csattan a tenyere az arcomon, s hogy végképp lefegyverezzen, a mellkasomnál fogva a falhoz nyom. A szemeim megtelnek könnyel, de nem a fájdalom miatt. Rettentõen megijesztett, el sem tudja képzelni, mennyire. Mintha egy védõfalat húzna fel, és ez a fal lenne az agresszív viselkedése. Bárhányszor közeledni próbálok hozzá, ez a válasza. Nem, most nem teheted ezt velem!

- Miért? – suttogom.

- Mert idegesítõen kotnyeles vagy – sziszegi. – Miért nem húzol el végre játszani?

- Mert érdekelsz. Te gyönyörû vagy, Romero és cseppet sem átlagos!

A szemei mintha nagyobbra nyílnának, talán meglepõdött. Vastag ajkai is elválnak egymástól, felemás szemeivel az arcomat vizslatja. Milyen… szívdobogtató látvány. Fura bizsergést érzek az ujjaimban, ami lassan az egész testemre kiterjed. Nyelek egy aprót, majd hirtelen ötlettõl vezérelve az ajkai után kapok. Világ életemben merész voltam, szükségem van rá a túléléshez. Nála azonban… talán ez okozza a vesztemet.

Még célba sem érek, hatalmasat taszít rajtam. A földre kerülök, és ijedten kapom a fejem felé. Várom, ahogy lendül a lába, és az arcom közelebbrõl is megismerheti a cipõje talpát, ám a fájdalmas találkozás elmarad. Dühösen elviharzik, a folyosó ajtaja pedig hatalmasat csattan mögötte. A francba, mit tettem??

Erõt vesz rajtam a zokogás. Most döntöttem romba mindent, amit eddig felépítettem. Vagy mindez csupán ábránd volt? Egy illúzió? Rózsaszín felhõk úsztak a szemeim elõtt, ezért akar majd most Romero kibelezni? Nem, nem akarok erre gondolni. Nem akarom látni az arcátmagam elõtt. El akarom felejteni! Miért kellett felébrednem??

Alig tudok hazamenni. A lábaimat mintha ólomcsizmák tartanák fogságban. Olyan… nehéznek érzem a testem. Feldagadt szemekkel vágom le a táskám a sarokba, mikor végre belépek a szobám ajtaján. Sírtam, rengeteget sírtam. Ha a könnyeim egy cseppje is el tudná törölni az utolsó pár percet…

- Mike! – hallom anyám hangját a konyhából.

Nem, nem érdekel. Cseppet sem. Aludni szeretnék. Aludni mélyen, háborítatlanul az idõk végezetéig.

Mike, Mike, Mike! Atya ég, már hányingerem van a saját nevemtõl. Gyûlölöm, mikor anyám ébreszt. Katonai táborokba importálhatnák ébresztõórának. Garantálom, többé senki le sem feküdne, nehogy ezt a rikácsolást kelljen hallgatnia. Ráadásul milyen égõ már, hogy a saját anyám ébreszt. Nagyfiú vagyok már, bár a párom ébresztene. Igen… egy erõs, védelmezõ férfi. Olyan õrülten vágyok már az érintésre, becézésre, lágy simogatásokra. Szeretném, ha valaki rajongana értem, virágot hozna, és énekelne az ablakom alatt! Igen, nagyon is!

Unottan kászálódok ki az ágyból, majd megnézem magam a tükörben.

- Nocsak, Mike, milyen nyugodt az arcod. Pedig tegnap írtál egy nulla pontos fizikadolgozatot. Emlékszel? Semmit sem írtál a lapra, te trehány disznó! – szidom a tükörképem.

Valóban, komolyan gondolom, hogy rontanom kell. Ha beszedek pár egyest, talán Tuskó heti három órára növeli a korrepek számát. Ki tudja, talán még ide is eljönne, ha szépen néznék. Nem akarok rámenõs lenni, megelégszem azzal is, ha szép lassan hódítom meg. Nem érdekel, mibe kerül, de meg akarom ismerni! Gyötör a titokzatossága. El sem tudja képzelni, mennyire. Bár, lehet, el tudja, csak tökéletesen hidegen hagyja. Lényegtelen. Akarom õt!

Reggel a suliba érvén szokatlan látvány fogad. Ben, a suli kalóza… a földön? Na, ne! Ki tette ezt? Azonnal kezet fogok vele! Épp a zúgolódó közönség felé indulok, mikor megpillantom Tuskót, amint épp megszökni készül a kíváncsi szemek elõl. A francba, ha így folytatod, tuti kicsapnak. Nem tûrik meg errefelé az erõszakos diákokat. Ben is csak azért maradhatott itt, mert az apjáé a Fischer szállodalánc. Azt gyanítom, Tuskó nem rendelkezik olyan háttérrel, mint például én, így nehéz lenne felvenni a kesztyût a dühös Fischer papa ellen. Mindegy, remélem, egyelõre csak az igazgatóval kerül szembe, és nem az éhes dögevõk közé veti õt a sors.

Megunom a bámészkodást, és inkább elhúzok órára. Láss csodát, az elsõk közt kapom ki a fizikadolgozatom. Egy üres lap, csupán a nevem sötétlik a sarokban. Még a feladatokat sem írtam fel, gondoljanak a tanárok lustának, s ne butának. Csak tuskó elõtt kell annak tûnnöm.

Telik az idõ, már javában az utolsó órára készülõdök, mikor meghallom, hogy a hátsó padsorokban sutyorognak. Két lány az, de olyan jelentéktelenek, hogy a nevüket sem tudom.

- Hallottad? Bennek majdnem eltört a térde.

- Hallottam, de ki merne hozzá érni?

- Hát az az új gyerek… tudod, amelyiknek össze van kaszabolva az arca…

- Naná, a diri totál ki van akadva. Ráadásul apuci is dühös. Ebbõl jó nagy botrány lesz.

- Az tuti. Emlékszel, mikor tavaly bepancsolt neki az egyik felsõbb éves. A rendõrök vitték el a srácot.

- Igen, emlékszem. El is költöztek innen, olyan szégyenben maradtak.

Nem bírom tovább hallgatni õket, kimegyek az osztály elé. Basszus, a tavalyi esetre én is élénken emlékszem. Mi a francért nem tudott elülni a valagán?? Miért kell állandóan botrányt csapnia?? Csak kerüljön a kezeim közé!

Az utolsó óra iszonyú lassan megy el. Kínomban már firkálok, nem tudok mit kezdeni magammal. Tri óra, semmi érdekes nincs benne. Ha tanulnék, és tudnék felelni a tanár kérdéseire, tán még élvezném is. De így… aah. Csengessenek már ki!

Hamarosan megszólal a csengõ, én pedig hangosan felsóhajtok. Vééégre! A találkahely felé igyekszem, majd beülök a terembe. Morogva kaparom a pad szélét, mire hamarosan benyit Tuskó. A düh olyan erõvel lobban fel bennem, hogy legszívesebben felrúgnám a padot, aminek kicsinosítottam a szélét.

- El is törhetted volna a térdét, seggfej! – pattanok fel.

A fenébe is, remegnek a tagjaim, olyan ideges vagyok. Fogalmad sincs róla, kivel húztál ujjat, te szerencsétlen.

- Megnézzük ma a súrlódás nagyságát más-más közegekben – jelenti ki.  –  Ha nem jössz ide, nem fogod látni.   

Basszus, ilyen egy link alakot! Fúh, de… kivágnálak az ablakon! Mindegy, odamegyek hozzá, nehogy az én térdemnek is nekiessen. Ki tudja, mi jár most a fejében.

Nagyban magyaráz, én pedig bambán figyelek. Jajj, olyan unalmas! Bár az életérõl mesélne, vagy a sebeirõl. Vajon hol szerezhette õket? Egy balesetben? Vagy valaki megverte? Nem, kizárt, hiszen profin verekszik. Bár, mi van, ha kiskora óta megvannak neki? Szegény, biztos borzalmas lehet ezekkel a sebekkel élni. Tuti mindenki megbámulja õt. Talán még pletykálnak is róla. Engem nem zavar, természetes, ha valakivel rossz dolgok történnek, és ezeknek nyoma is marad. Sosem gúnyolnék ki senkit emiatt.

Nem nagyon figyelek, még arra is úgy kell felhívni a figyelmem, hogy jegyzeteljek. Fenébe, teljesen elkalandoztam. De semmi kedvem most ehhez. Úgy beszélgetnék vele. Vagy megérinteném. Talán ha… egy mondvacsinált ürüggyel hozzáérhetnék… érezhetném, hogy õ is ember.

- És ez a kis kallantyú mire jó? – kérdem, mintha figyelnék, s megfogom a vállát.

Abban a pillanatban lendül a keze, és csak igen nagy önuralommal tudja megállni, hogy ne vágjon szájon. A szívem hevesen verni kezd, ahogy a hátszél megcsapja az arcom. A francba, tuti kiverte volna a fogaimat!

Át is megy a szerkezet másik oldalára, a lehetõ legnagyobb távolságot igyekszik tartani tõlem. Fene, fene, fene! Még mindig úgy meg vagyok ijedve, remegnek a lábaim. Miért ilyen agresszív? Miért? Jó lenne, ha igyekezne fékezni az indulatait, mert ebbõl a viselkedésbõl jó nem fog kisülni, azt garantálom.

Felnézek az arcára, mire kérdõn rám pillant. Hupsz, azt hiszem, nem hallottam, mit beszél.

- Bocs – motyogom.

- Figyelj, Barbie hercegnõ. Itt nincs nyúlkapiszka, világos?

Persze, mint a Nap. Nem szeretnék azért egy maflást kapni, mert túl kíváncsi vagyok. Hagyom, hadd tegye meg õ az elsõ lépést, és érjen hozzám. Bár… kétlem, hogy valaha erre sor kerül.

- Bizonyítsd be a kísérletet. Mindjárt jövök.

Azzal felkapja a cuccait, és elhúz. Hogy… mi? Tuti itt hagyott. Én pedig órákig várhatnám, mire leesne, hogy eltûnt. Idegesen elpakolom a jegyzeteimet, majd felcuccolok, és utána iramodok. Elég fura fejet vágott, mielõtt lelépett.  Talán eszébe juthatott valami? Vagy felzaklatta az érintésem?

A lépcsõn lefelé menet kétszer is majdnem elhasalok. A cipõm is vagy háromszor kikötõdik. Mintha a sors azt akarná, hogy toljam vissza a képem a terembe, és számoljak szorgalmasan. A jó életbe, nem! Nekem ott a helyem kint… mellette. Bárhol is legyen, így senki sem hagyhat magamra!

Hamarosan meg is találom, nem vesz észre. Azt hiszem, épp próbál megnyugodni. A karja kék-zöld, mint egy maszatos festõpaletta. Hirtelen fájdalmat érzek a mellkasomban. Azt hiszem, sajnálom õt. Nem lehet arany élete, és még itt is bántják. Mivel érdemelhette ki ezt a sorsot? Kétlem, hogy ember tölt volna, bár zord ábrázata azt sugallja, fagyos figurával van dolgom. Mintha õ lenne az élõ Oroszország a hóviharaival és a medvéivel.

- Valami baj van? – lépek hozzá, bár inkább hangzik kijelentésnek a kérdésem.

- Mi a francot keresel itt, tökfej? – kapja felém a fejét.

A hangja ingerült, a ruhája ujját is azonnal letûri. Mintha eddig nem láttam volna, milyen is a karja…

- Leginkább téged. Miért mentél el? Feldúltnak látszottál.

- Remek megfigyelõ vagy – morog rám.

Nem válaszolt a kérdésemre. Hm, nem hagyom annyiban.

- Miattam jöttél ki? Mert hozzád értem?

- Most hagy abba! – dörren a hangja.

Nem, nem hagyom!

- Mi történt Veled? Miért reagálsz így, ha hozzád érek?

- Azt mondtam, elég! – pattan fel.

- Megütheted a bokád, én csak segíteni szeretnék!

- Kurvára nincs szükségem a segítségedre – lök odébb, majd elviharzik.

Azt hiszem, felidegesítettem. Pedig nem akartam. Utána mennék, de azt hiszem, egy tasli lenne a jutalmam, így ezúttal futni hagyom. Mélyet sóhajtva cihelõdök fel, majd hazafelé veszem az irányt. Egész úton Tuskó jár a fejemben. Olyan dühös lett. Tuti ingoványos talajra léptünk. Ha innen nézzük a dolgot, szerencse, hogy nem ütött meg. Rohadt nagy szerencse!

Otthon megfürdök, majd leülök tévézni. Hiába, nem tudom kiverni a fejembõl azokat a tüzes szemeket. Mindegy, legalább érzelmeket csaltam ki belõle, és nem a közöny förtelmes érzését kell éreznem, akárhányszor csak ránézek. Vacsi után rögtön ágyba bújok. Nincs kedvem most semmihez. Csak teljen már el ez a rohadt nap, hadd láthassam újból. Talán még bocsánatot is kérnék tõle… talán.

Másnap reggel szinte mellbe vág a hír, miszerint Ben apja a suliban van. Az igazgatónál!

- Most tuti elintézik azt a nagypofájú Rómeót. Jobb Júlia után kutatna, mint pénzeszsákokat ver – nevet fel mögöttem az egyik tejfelesszájú bájgúnár.

Úgy, de úgy pofán vágnálak!! Hogy mersz bárkit is a szádra venni?

- Rómeó Rossi, kérjük, fáradjon az igazgatói irodába – csendül fel a hangosbemondó.

A fenébe, mintha kivégzésre készülnének! Meg kell találnom Tuskót, és figyelmeztetnem kell õt, mielõtt valami sokkal rosszabb történne vele, mint amire egyáltalán számítana.

A napom átlagosan indul. Felkelek, megmosakszom, megreggelizek, aztán fogmosás, egy puszi anyutól, és indulás az iskolába. Herótom van a szürke hétköznapok monoton egyhangúságától. Néha azt érzem, jobb lenne megszökni, messzire utazni, majd miután mindenki halálra aggódta magát, hirtelen visszatérni. Akkor újdonságnak számítanék, talán minden más lenne. Persze, ezt nem tehetem meg. Iskolába járok, barátaim vannak. Lehet, megoldás lenne a problémámra, ha felcserélném a reggelit a mosakodással. Ch, szép gondolatok.

Iskolába menet összefutok azzal az idegesítõ lánnyal. Hogy is hívják? Nem tudom, de mindig utánam koslat, és ez bosszantó. Már vagy ezerszer elmondtam neki, hogy nem, nem vagyok kíváncsi az arcára, mégis minduntalan csak jön, és jön. Hahó! Kíváncsi egyáltalán valaki arra, amit ÉN szeretnék? Anyáméknál már megszoktam, hogy nem. Apám elvárja, hogy elit iskolába járjak, a legjobb ruhákat hordjam, és felsõbb osztálybeliekkel haverkodjak. Persze, mintha az olyan könnyû lenne. Bevallom, az anyagiak terén nem lehet panaszom, mégsem vagyok tipikus sznob. Nekem sosem a legújabb van bármibõl, így hamar kiesek a pikszisbõl. Biztos mindenki látott már olyat, mikor azért röhögik szembe az embert, mert nem a legújabb modellt birtokolja a csilli-villi telefonokból, hanem a két héttel régebbit. Pech, de nem fogok senki fia kedvéért sem megváltozni. Ahhoz én túl összetett vagyok. Mintha egy meglévõ vár talapzatát rántanám ki az építmény alól. Elég egy pici kocka, és az építmény már össze is dõlt. Kell ez nekem? Ó, dehogy…

A suliba érve megrohamoznak a barátaim. Azt mondják, új fazon jött a suliba. Tele sebhellyel, az arca gonosz, a szeme felemás. Nocsak, a Notre Dame-ból szalajtották az ipsét? Tényleg él ott egy harangozó? Esküszöm, röhögni fogok, ha még púpos is az illetõ.

Becsengetnek, mindenki a helyére vánszorog. Megkezdõdik az unalmas földrajz óra. GDP, középhõmérséklet, fakitermelés. Bla, bla bla. Kit érdekel? Engem nem. A fejemet támasztva kibámulok az ablakon. Szinte hívogatnak a hófehér felhõk. Úgy ráülnék az egyikre. Nevetve ugrálnék rajta, majd beledörgölném az arcom. Talán boldog is lennék pár pillanatra. Eszembe jut Pierre, az angoltanár, akibe annyira bele voltam zúgva. Két éve még róla álmodoztam volna, mára azonban egy fekete lyuk maradt a belsõmben. Semmi kedvem rá gondolni, hisz csak mardosna a bûntudat. Olyan csodás volt vele, mégis balul sült el a kis afférunk. Vége, õ elment, itt hagyott.  Miattam kellett tovább állnia, ráadásul majdnem rendõrségi ügy is lett belõle. Miattam. Csak és kizárólag miattam…

Csengetnek. Hamar elrepült az óra, észre sem vettem, mennyi mindent engedtem el a fülem mellett. Többet közt a közelgõ dolgozat idõpontját. No, fene, mindegy, úgy sem tanulnék rá. Semmi kedvem. Hirtelen egy fura fazon áll meg az ajtóban.

- Ez a harmadik? – kérdi.

Jujj, milyen furán beszél. Tuti õ az új gyerek. Vágások? Stimmt. Felemás szemek? Stimmt. Púpja ugyan nincsen, de az akcentusa miatt is épp elég fura. Biztos, hogy külföldi, bár nem tudom behatárolni, honnan is jöhetett.

Pár lány beijed tõle, így helyeselve bólogatni kezdenek.

 -Mikeladze? Fizika terem... 3-kor.  

Azzal elmegy. Mii? Mit akar tõlem? Hiszen… négyes vagyok fizikából, miért kellene nekem korepre járnom? Nem, ez tuti valami félreértés!

Felpattanok, és barátaimat hátrahagyva, utána sietek. Ott van, nincs messze! Megszaporázom a lépteimet, majd hirtelen a válla után kapok. Már épp nyitnám a számat, hogy megkérdezzem, mi az, barátocskám, vicces kedvedben vagy, mikor egy pofonnal köszönt. Durr! Kínos csend telepedik a folyosóra, mindenki engem bámul, vajon elsírom-e magam. Pf, egy pofon miatt? Ezt benéztétek!

Az arcomat dörzsölve nézek rajta végig. Úgy, de úgy tökön rúgnám!

- Hé!! Minek találkozzak én veled? – ripakodok rá.

- Fizika korrepetálás, tökfej.

Hogy mi? Hogy mer engem tökfejnek nevezni? És… várjunk csak. Hiszen a korep miatt kerestem fel!

-A miii? – kérdezek vissza.

- Kor-re-pe-tá-lás. Betûzzem is?

 - Ki mondta ezt neked? – kérdem türelmetlenül.

- A diri. Na, menjél játszani! 3-kor. Ne késs!

Azzal ott hagy a folyosón. Az arcom még mindig csíp, páran pedig felröhögnek a népes közönségbõl. Basszus, így beégetni!

Morogva caplatok vissza az osztályba, dühösen levágom magam az egyik székre. Frankó, pont mikor úgy terveztem, elmegyünk biliárdozni a srácokkal. Kurva életbe!

Az órák csigalassan telnek el. A hetedik utolsó percében már a hajam tépem, csengessenek ki, hadd menjek arra az átkozott korrepetálásra, aztán hadd húzzak haza! Kicsengetnek, én pedig elsietek ebédelni. A párolt zöldség ízletes, a hús is nagyon finom, de valahogy nem tudnak érdekelni. A sebhelyes fószer körül keringenek a gondolataim. Nem figyelek a barátaimra sem, a 3 órára koncentrálok.

A kaja végeztével felkapom a cuccom, és felsietek a fizikaterembe. Mikor benyitok, már ott találom, egy szerkezet mögül kémlel engem. Frankó, még felkészülni sincs idõm.

- Járhatunk ide minden héten kétszer, vagy levélben letudjuk az egészet, és nem kell látnunk hozzá egymás képét. Válassz, melyik kell!

Semmi szia, vagy örülök, hogy eljöttél. Ej, úgy tûnik, neki sosem volt etika órája. Mindenesetre fontolóra veszem az ajánlatát. Lássuk csak. Heti kétszer kibírok vele pár órát. Talán megint megüt, ha rosszul csinálok valamit, vagy elszidja anyámat, esetleg hozzám vág egy galvánelemet. Hm, nemigen szeretném. A levelezõvel viszont az a baj, hogy akkor otthon is kell foglalkoznom vele, és még több idõt vesz el az életembõl. Basszus, egyik sem jó, de a két rossz közül inkább a kisebbiket kell választanom.

- A heti kettõ megfelel – jelentem ki szárazon, majd levágom a táskám az egyik padra. – Nekikezdhetnénk? Nincs idõm a piszmogásra.

Gúnyos nevetést hallat. Ch, rohadék.

- Mégis mi dolga lehet egy ilyen taknyosnak? – kérdi könnyedén.

Az ajkamba kell, harapjak, hogy megálljam a belõlem feltörõ szidalmak hangoztatását.  Nem szólok semmit, megvárom, míg leül mellém. Anyám, milyen jó illata van. Szinte fejbe ver, ahogy mellém telepszik.

- Kezdhetjük végre? – kérdem színtelen hangon.

Halk morgással felel, majd nekiáll magyarázni. Lerágott csont, az órán ugyanezek hangzanak el. Nem tehetek róla, hogy lusta vagyok megtanulni a fogalmakat. Amíg õ magyaráz, próbálom szemügyre venni az arcát. A vágásai nagyon csúnyák, biztos sokat bánthatták. De ki? Talán a szülei? Vagy az iskolatársai? Ezért jöhetett ide? Kizárt, hogy mostaniak lennének a sérülései, hisz ezek nem sebek, hanem hegek. Biztos, hogy fiatalabb korában történt valami. Talán autóbaleset. Nem tudom, nem is kérdezem meg. A szemei is fura. Úgy tûnik, a szivárványhártyája megsérülhetett, hiszen teljesen áttetszõ. Durva, mint az albínóknál, ezért lehet piros a szeme.

Azt hiszem, feltûnt neki, hogy õt bámulom, mivel abbahagyta a magyarázást, engem figyel. Kegyetlenül bámul, mintha rögtön be akarná törni a képem.

- Mit bámulsz? – sziszegi.

- Szamarat – fordulok a példasor felé. – Tehát? Mennyi is a súrlódási együttható?

Kelletlenül válaszol. Igyekszem nem elkalandozni, képzelem, milyen rossz is az, mikor mindenki téged bámul, összesúgnak a hátad mögött. Talán ezért ilyen tuskó.

Fél ötig ülünk a teremben. Õ lázasan magyaráz, én gépiesen bólogatok. Menjünk már! Olyan unalmas. Az a fajta ember vagyok, aki öt percnél tovább nem bír a fenekén ülni, így elég megterhelõ ez az egész korrepetálás. Végre összecsukja a füzetét, és belesüllyeszti a táskájába. Ez az! Nyomás haza! Felpattanok, és összepakolok magam is. Nem szólunk egymáshoz, csak mikor kilépnék a terem ajtaján, akkor vakkant utánam.

- Csütörtökön találkozunk. Ugyanitt. Háromkor. El ne felejtsd, tökfej!

Megállok, majd gúnyos mosollyal felé fordulok.

- A világ minden kincséért sem hagynám ki. Itt leszek, tuskó – azzal sarkon fordulok, és elsétálok.

Hazafelé Egyre többször jut eszembe az új fiú. Magam sem tudom, miért, de égetõ szükségét érzem, hogy a közelébe férkõzzek. Meg akarom ismerni. Tudni akarom, miért lett ilyen. Ápolni akarom, támaszt nyújtani neki!  Még este is azon jár az eszem, miként tudnék közelebb kerülni hozzá, Semmi értelmes ötlet nem jut eszembe, csupán a fizika korrepet tekintem lehetséges megoldásnak. Igen, muszáj rontanom, hogy a közelében maradhassak, és megismerhessem õt. Elsõ lépésként elmegyek fürdeni, aztán bekapcsolom a gépet, és leülök játszani valamit. Igen, mindent a cél érdekében!