|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Luka Crosszeria | 2011. 11. 09. 15:45:57 | #17665 |
 Karakter: Mikeladze Dornez
Megjegyzés: Romerómnak, a tuskónak~ Laurent (L)
- Bocs, én csak... Nem tudtam mi.. szóval... csend volt, és azt hittem baj van – makogom.
Teljesen elfelejtek beszélni, ahogy a mellkasára pillantok. Kedvem támad beleharapni, vagy ilyesmi. Nagyon szeretnék felsimítani rajta, de tudom, hogy elhúzódik. Úgyis elhúzódik…
- Hinni a templomban kell.
Köszi, megfogadom a tanácsod. De tényleg nem tudtam, merre keresselek. Ah, mindegy, megszoktam már, hogy minden szarért le akarja harapni a fejem. De ő pont ettől olyan édes. Most is zavarban van. Lehet, hogy az előző órákban történtek miatt? Mondjuk, nem csodálom. Jó volt látni, hogy annyira élvez valamit. Olyan volt, mint egy oroszlán, én pedig csak feküdtem alatta, mint egy…
- Haza kell mennem – fordul sarkon.
Nem, nem, NEM! Két kézzel kapok utána, nem hagyhat itt!
- Ne menj... Én... Bár mondhatnám, hogy sajnálom az előbbit, de nem fogom. Mert nem - motyogom. - Nem akarom, hogy elmenj... Úgyis egyedül vagyok otthon...
- Hé! - teszi a számra a kezét. - Hajlandó vagyok vacsorát főzni, ha ezt abbahagyod.
Vacsorát… Bár azért maradna, mert hozzám akar bújni, mert fontos vagyok a számára. De sajnos sosem fogom megtapasztalni, milyen, ha igazán szeret. Talán fél kimutatni az érzelmeit, pedig tudom, vágyik rám. Ha titkon is, de vágyik rám. Mindegy, nem fogom traktálni semmivel. Nem akarom elüldözni az elégedetlenségemmel.
- Nézd. Nem is. Nézz rám! – tárja szét a karjait. - Nem vagyok szép. Se kisportolt. Nem vagyok okos, ügyes, kreatív, nem zenélek, nincs normális életem, sőt, családom se, sőt, mondok jobbat, senkim sincs. Soha nem is volt. Egy nagy kalap szar vagyok, citromkarikával. Mondd, követelem, hogy mondd meg, miért vagy mégis ilyen!
- Milyen? – kérdem érdeklődve.
-Hát.. nyugodt. Állandóan jössz és fogdosol meg mosolyogsz és kedves vagy meg... az ég szerelmére, teát főzöl nekem! – ajaj, baj van. - Senki nem csinált nekem teát. Talán amikor még képtelen voltam rá... bár ha belegondolok, inkább hozzám vágtak aprót, hogy automatát raboljak. Nincs rajtam, bennem semmi vonzó. Kérlek, mondd, hogy nem vetted be reggel a gyógyszered, és elmentek otthonról.
Milyen édes. Bár kissé fáj, hogy ilyen hitetlen. De megértem, ilyen múlttal én sme lennék képes bízni senkiben. Egy kalap szarnak tartanám magam. De ő nem az… Ő… Ő a tökéletes férfi az életemben!
- Nem. Szó sincs ilyesmiről, te is tudod – felelem továbbra is nyugodtan.
Ez a legjobb fegyver vele szemben.
- De nem értem. Nem tudom felfogni! Én... Jó életbe is, az előbb én veled...
Megbánta? Hát ilyen gyorsan megbánta?? Pedig azt hittem… én… azt hiszem, túl naiv voltam.
- Ennyire rossz volt? – kérdem higgadtan, pedig szívesen elvonulnék a sarokba bőgni.
- Mike! Hozzám orvoson kívül más nem ért! Jó, az apám, amíg megvert! Melletted meg levetkőztem! Sőt! Én ezt nem így akartam. Én... azt sem tudom mi fán terem a család. Vagy a boldogság. Nálunk nincs karácsony se! Nem szoktam csak úgy kapni –a falhoz hátrál. - Rettegek, hogy ez csak egy álom. Hogy fel kell kelnem. Hogy ez megint véget ér. Vagy hogy az apám rajtad ver le mindent. Az én életem nem csak suliból meg sportkörből áll, Mike... – halkul el. - Az én életem menekülés, éhezés, nélkülözés, rettegés... Az érem másik oldala. Ez nekem sok...
Azt hiszem… azt hiszem megijedek, mikor a tenyereibe temeti az arcát. Nehogy elkezdj sírni nekem, mert az álcámnak annyi, együtt fogunk bőgni a nap végéig!
- Hé-héé... Cssss...
Odalépek hozzá, és finoman simogatni kezdem a kezeit. Látnom kell az arcát, meg kell nyugtatnom. El kell fogadtatnom vele, hogy nem szeretném bántani, nem akarom, hogy rossz legyen neki. Fel kell fognia, hogy talán én vagyok az egyetlen ember, aki nem akar neki ártani, rám bármikor számíthat. Nehéz feladat ez ugyan, de annál nemesebb. Lassan az arcára csókolok, majd a szemeibe nézek. Mélyen, áthatóan pillantok rá. Bele kell látnod a lelkembe, Romero. Látnod kell a tisztaságot, és a szerelmet, amit lángra gyújtottál bennem.
- Vegyél levegőt is! Nyugodj meg. Ebből nem fogsz felkelni, mert ez a valóság.
- Látod, most is te nyugtatsz meg. Nézd... Egy durva tenyér, és én se vagyok jobb. Fél kézzel bármikor eltörhetnélek, nemrégen még fojtogattalak, állandóan sértegetlek, képtelen vagyok viszonozni azt, amit nem értek... Egy állat vagyok, egy veszett állat. És itt vagy te. Millió meg egy másik ember nyakát törné hogy a helyemben legyen.
Ne, nem akarom hallani, ne mondd ezt!
- De most te vagy itt - suttogom.
- Igen. És úgy bánsz velem, mint egy babával. Sose tudom, mit fogsz tenni a következő pillanatban, és ezzel kiborítasz. Mindig váratlanul cselekszel. Persze, ha hideg fejjel végiggondolom, rájövök, mit teszel majd, de ha egy szobában vagy velem, nézd! – a szívére teszi a kezem, hevesen dobog. - Őrült vagyok. Aki bármikor elfeledkezik magáról és visszakézből üt agyon vagy vág meg. Veszélyes vagyok, hát még a gyógyszereim nélkül – lép el tőlem. - Nagyon nem kéne itt lennem.
- De! – lépek utána, de megriad, mint egy ijedt kis nyuszi. - Itt kell lenned. Velem. Könyörgöm ne menj el. Én tudom, hogy nem akarsz bántani. Ez elég kezdetnek. És ígérem, próbálok majd kitalálni valamit, hogy ezt kiküszöböljem, de képtelen vagyok elhinni, hogy itt vagy, és ezért folyton melletted akarok lenni, megbizonyosodni, hogy ez nem véletlen.
A csend úgy borul ránk, mint egy nehéz lepel. Megbabonázva figyelem az arcát. Olyan gyönyörű. Akár egy hős, aki egy filmből lépett elő. Még a hegeihez is vonzódok. Olyan csodásan állnak neki. De csak neki! Azt hiszem, ez kicsit beteges már… Elsimítok egy kósza tincset az arcából, közben finoman simogatom.
- Miért? - suttogja. - Rút vagyok. Ijesztő.
- Nekem nem - cirógatom meg a száját.
- Tele vagyok sebekkel, alig van rajtam sima felület.
- Nem érdekel.
Felsóhajt, majd eltol magától. Megfutamodik, visszavonul a magányba. Nem akar engem. Ez fáj, kimondhatatlanul fáj. De én vállalkoztam erre, az én feladatom, hogy előcsalogassam belőle a szeretetéhes énjét.
- Tea? – kérdi hirtelen.
Paff, ez felér egy pofonnal. Mindegy, lenyelem a békát és elindulok a szobám felé. Leültetem, majd a kezébe varázsolom a csészét. Kicsit kihűlt már, de úgy látom, ez nem zavarja. Mindegy, a legjobb lesz, ha nem szólok hozzá egy ideig. Szerencsétlen, borzalmasan érezheti magát. Hagyom, hogy lehiggadjon. Igen. Addig elvégzem a napi teendőimet. Pakolászok, tiszta ruhák után kutatok, bekészítek egy mosást stb.
- Ebédre van a hűtőben egy kis főzelék, de rendelhetünk is valamit – fordulok felé egy idő után.
- Szerintem meg haza kéne ugranom anyámnak üzenetet hagyni, és átöltözni - motyogja.
- Én is tudok neked farmert adni meg pólót –vonok vállat, irtózok a gondolattól, hogy haza menjen. - Nem azért, de nem szívesen engedlek haza. Legutóbb se volt jó ötlet.
- Lehet, de nem bujkálhatok itt örökre!
- Akkor tudod mit? Menjünk az utca végi kis kajáldába.
- Nem –vágja rá.
- Mert? – emelem fel a szemöldököm.
- A főzelék is megteszi.
- Ne akard, hogy kiszedjem belőled!
- Hé! Ne merészeld!
- Támadááás!! - kiáltom.
Eldobok mindent a kezemből, majd felé iramodok. Kitér az utamból, majd futásnak ered. Kiront a szobámból, majd leszalad a lépcsőn. Mit ne mondjak, elég gyors. Ez tetszik. Nevetve kergetem, majd befordulok a kanapénál, hogy elébe vághassak, de… Ááá! Elbotlok benne, és hatalmasat esek.
- Mike!
Alig fogom fel, mi történik. Először felkiált, aztán utánam vetődik. Úgy kap el, mintha… mintha egy iszonyú nagy zuhanástól akarna megóvni. Istenem, de jól esik, hogy engem szorít… engem! Mert meg akar védeni!
- Hé, összenyomsz... – motyogom, de nem akarom, hogy elengedjen.
- Minden oké? – kérdi.
Bólintok, majd pihegve lemászok róla, de azért a lábamat rajta hagyom. Hirtelen birtoklási vágyam támadt. Olyan jó vele, még ha néha egy szemét is. Nem tehet róla, így megbocsátom neki.
- Elmondod akkor? – suttogom.
- Nem akarok csupán kilépni a házból. Ennyi.
- Nem rég még haza akartál menni - vonok vállat.
- Mert vannak alapszükségleteim – morogja.
- Akkor rendeljünk pizzát. Mit szólsz? – kérdem mosolyogva.
- Jó, de vacsorát én főzök.
Mosolyogva bólintok, és finoman elhintek egy csókot a nyakán. Olyan jó illata van, bebújnék a nyakához. Szívesen figyelném, ahogy kirázza a hideg az érintésem nyomán. Hm.
***
Amíg megjön a pizza, körbevezetem. Simán el tudnám képzelni, hogy velem lakjon. Igen… elmennénk a világ végére, csak ő és én! Milyen csodálatos lenne! Minden reggel reggelit vinnék neki az ágyba, főznék rá, aztán mikor hazajön a munkából, már megterített asztal várná. Egész nap a nyakán lógnék, csókolgatnám, masszíroznám, ölelném, csakhogy érezze, egyáltalán nincs egyedül.
Főzök neki teát, majd teljesítem a feladatokat, amiket rám bíz. Ahj, de hát azt mondta, hogy ő főz!
- Hé, nem úgy volt, hogy te főzöl? – nyávogok fel.
- Hol van az megírva, hogy csak én? – mosolyodik el.
Áááácsi! Elmosolyodott?? Felé lépek, mert totál elsápad, és az arcához kap. Istenkém, valami baj van??
- Minden okés? – kérdem félve.
- Ja – nyögi.
Ej, nem kell szégyellni, hogy érzel. Sóhajtva engedem, hogy összekutyulja a hozzávalókat, amiket előzőleg előkészített. Bepakolja őket a sütőbe, majd hozzálát az öntet elkészítéséhez. Lejár az idő, így leveszem a tűzről a tésztát. Kést ragadok, hogy felvágjam a maradék hagymát, de mikor félbe szeretném szelni a fejet, a kés megszalad, és a tenyeremet szántom végig a zöldség helyett. Felszisszenve kapom el a kezem, naná, hogy pont a lábost csapom meg, így a forró víz a kezemre fröccsen.
- Aúúú... Ez forró... – visítom.
- Hé, nyugi, mutasd! – siet rögtön a segítségemre.
Milyen lovagias, elájulok tőle! Előkap a fagyasztóból egy halat, és a tenyeremre nyomja. Istenem, de jó! Mintha le akarna égni a kezem a helyéről, borzasztó!
- Hol az elsősegély láda? – kérdi határozottan.
- Nyugi, megmaradok... – nyöszörgöm.
- Hol? – kérdi újból.
Megadom magam, és elbökök a fejemmel abba az irányba, ahol megkeresheti. Nemsokára fertőtlenítőtől bűzlök, ráadásul csíp is! Aztán Romero végtelen óvatossággal beköti a kezem. Annyira…
- Honnan értesz ennyi mindenhez? – suttogom.
- Hiszen mondtam már hogy mindenütt dolgoztam már.
- Kössz – suttogom még mindig.
Én… most… nagyon szerelmes vagyok!
***
- Ez isteni volt... – nyújtózok a széken.
Hihetetlen, hogy ilyen jól főz! Most már tuti, hogy hozzámegyek. Ez a kaja valami mennyei volt!
- Elmosogatok, addig menj, készíts valami filmet.
- Oké! – pattanok fel, és elsietek.
Nagyon fáradt vagyok, legszívesebben aludnék, de hát… nem minden nap tudok odabújni hozzá. Ahj, érzem, hogy lassan lecsukódnak a szemeim. Na, jó, úgysem most fog végezni, addig becsukom őket. Aztán, ha jön, megnézzük a filmet. Igen, tökéletes terv.
Arra ébredek fel, hogy valaki hozzám nyúl. Romero? Nem tudom, túl nehéz a fejem, hogy megemeljem, így csak a szemeimet nyitom ki.
- Neh, még bírom – motyogom, dehogy bírom, aludni akarok!
Nem foglalkozik velem, az ölében felvisz, bármennyire is próbálkozok. Nem bánom, vigyél csak, addig megint becsukom a szemeimet.
Másnap reggel arra ébredek, hogy a Nap a szemembe süt. Mmmhh… ne mááár! Morogva söpröm ki a tincseimet a szememből, majd lassan felülök. Az ágy végében megpillantom Romerot, ahogy kócosan hortyog. Félig lerugdalta magáról a takarót, így láthatom az ujjatlana alól előbukkanó hasát. Milyen tökéletes. Szívesen a köldöke alá harapnék. Vagy még lejjebb is. De nem ébreszthetem fel, a-a.
Óvatosan odamászok mellé, és a mellkasához fúrom a fejem. Milyen eszméletlenül jó az illata! És… olyan meleg mindene. Megmerevedek, ahogy jobbjával átölel. Olyan gyengéd, olyan finom! Boldogan fordulok felé, már épp nyitnám a számat, mikor észreveszem, hogy még mindig alszik. A… fenébe, ez illúzióromboló volt. Bakker! De… várjunk csak. Ha álmában átölel, már az is valami! Kérdeznék tőle pár dolgot, azt mondják, ha valaki álmában válaszol, az mindig őszinte. De nem. Majd elmondja, ha akarja. Ha meg nem… hát… így jártam.
Egy órát fekszem mellette gondolkodva, mikor is szusszanva megmozdul. Még erősebben von magához, az én szívem pedig olyan hevesen kezd el dobogni, hogy kis híján kiüti a bordáimat. Kell neki fél perc, mire felfogja, mi újság, azonnal el is enged. Mosolyogva pillantok fel rá.
- Jó reggelt!
- Mit művelsz… ??
- Én? Te nem tudtál elengedni – kuncogok, majd felkönyökölök. – Megöleltél álmodban.
- Na persze! – húzódik el.
- Komolyan! Talán csak nem vonzódsz hozzám? – mászok utána.
Nem válaszol, kimászik az ágyból.
- A hallgatás beleegyezés! – nyávogom.
- Hazamegyek…
Villámcsapásként ér a kijelentés.
- Micsoda?? – kérdem ijedten, kipattanok az ágyból.
- Mondtam, hazamegyek.
- De hát, én… !! Azt mondtad, maradsz!
- Egy árva szóval sem mondtam, hogy maradok.
- De…
Azzal elindul kifelé. Akár egy macska, úgy ugrok ki az ágyból, és csapom be az ajtót. Riadtan hátraugrik, minden izma megfeszül. Lihegve dőlök az ajtónak, majd kulcsra zárom.
- Nem… !
- Mit művelsz?? – morog rám.
- Nem mehetsz el! Nélkülem… nem – rázom meg hevesen a fejem.
- Kellenek a gyógyszereim – morogja. – Tűnj onnan, vagy nem állok jót magamért!
- Ha feszült vagy… megoldhatjuk másképp is…
- Tessék? – hüledezik.
Őrült ötlettől vezérelve gombolom ki lassan az ingem legfelső gombját, majd szép lassan lefelé haladok. Mikor már minden gombot kiszabadítottam börtönéből, lassan széthúzom az ingem. Nem annyira, csak egy egész kicsikét, hogy felvillanjon a bőröm. Látom, a tekintetét máris a mellkasomra tapasztja. Azt hiszem, kezdi érteni, mire gondolok. Nem hagyom, hogy szóhoz jusson, hogy felemelje a hangját, lassan lesimítom a vállamról a szövetet, ami halk surranással leesik róla. Lepillantok a vállamra, gondolkodva végig is simítok rajta, majd felé pillantok. Egy pillanat alatt megbabonáztam. Lassan felhúzom a meztelen vállam, majd lesütöm a szemeim.
- A Tiéd vagyok, Romero… azt teszel velem, amit csak akarsz.
- Kh… - nem jut szóhoz még mindig.
- Ha kedved tartja, használj, mint egy eszközt… de ne hagyj itt – suttogom, majd szomorú szemekkel felpillantok rá.
Percekig meg sem szólal, csak ködös tekintettel bámul. Azt hiszem, tényleg szüksége lehet azokra a gyógyszerekre. Csakis a függősége miatt, igen. Nem nagyon válik be ez a tea. Sajnos…
- Romero – suttogom halkan, majd a mellkasára simítok.
Elkapja a karjaim és az ajtónak taszít nagy erővel. Azt hiszem, megzavarhattam, és megijedt. Pedig… én nem… A fejem nagyot koppan, fintorogva hunyom le a szemeimet. Ilyenkor kicsit tartok tőle, de nem hátrálok meg. Csak azért sem! Lassan kinyitom a szemeim, és eltökélten nézek az övéibe. Zavart látok bennük, félelmet és mérhetetlen szomorúságot. Ne nézz így, kérlek!
- Romero? – kérdem halkan.
- Mit művelsz velem… ? – suttog rekedt hangon.
- Ne haragudj, én csak… jót akartam.
Remegve néz rám, ha nem ismerném, azt hinném, hogy menten elsírja magát. A szívem hevesen kezd el kalapálni, annyira szeretném boldoggá tenni! Legszívesebben az ágyra dönteném, és össze-vissza csókolgatnám, hogy megnyugodjon. De nem tehetem, azzal végképp elmérgesíteném a helyzetet.
- Kérlek, nyugodj meg – hajolok oda lassan hozzá, és az orromat az arcához dörgölöm.
Feszült, eszméletlenül feszült. Talán megint meg kéne masszíroznom. Félek, ha jobban hozzáérnék, még kárt tenne bennem, mert fenyegetésnek veszi.
- Szükségem van… - kezd neki fojtott hangon a mondatnak, de nem hagyom, hogy befejezze.
- Rám! És én itt vagyok. Csak hagyd, hogy kicsit közelebb mehessek. Kérlek!
Zavartan néz az ablak felé, majd mintha kissé elernyedne. Engedelmesen simulok hozzá, és szívm magamba az illatát. Nagy levegőt vesz, érzem, ahogy megemelkedik a mellkasa. Fél, de nem értem, mitől. Sosem bántottam. A szíve hevesen ver, tisztán érzem, ahogy dübörög, mint egy túlhajtott gépezet. Finoman a mellkasára markolok, mintha masszíroznám, majd a nyakára csókolok. El akarom lazítani, így puha csókokkal borítom el. A karjait és végignyomkodom, szeretném, ha nem feszülne minden izma. Halványan mosolyogva figyelem, ahogy lassan átengedi magát nekem, és valamelyest ellazul. Persze, még mindig ugrásra készen áll. Csak tudnám, mitől fél. Tőlem? Sokkal nagyobb nálam, egy ütésétől eltörne az állkapcsom… Ráadásul… hát… én nem tudok verekedni. Tipikusan azok közé az emberek közé tartozok, akiket el szoktak agyabugyálni. Épp ezért vagyok jó futó. Szégyen ugyan, de hasznos.
- Na? Megnyugodtál kicsit? – hajolok el tőle, és felhúzom a vállamra az ingem.
A tekintete oda szegeződik, mintha valami lenne rajta. Csak figyelem, ahogy gondolkodva végignéz a vállamon. Lehet, hogy… hogy jobb lenne e nélkül? Kicsit tartok tőle, hogy lekever egy pofont, de tuti nem fogja mondani, hogy vetkőzzek le. Még ha baromira akarná, se mondaná!
- Így jobb? – suttogom, és lassan újból letolom az inget a vállamról.
A finom anyag szinte simogatja a bőröm, végigköveti a vonalaimat, ahogy lecsúszik rólam. Romerot újra sikerül megbabonáznom, félig nyitott ajkakkal nézi, ahogy lassan felsimítok a karomon, és a nyakamat végigszántva a hajamba túrok. Halványan mosolyogva figyelem, ahogy harcedzett ujjait lassan végigvezeti a vállamon. Finoman megemelem, és szűziesen oldalra pillantok. Mindeközben sunyin felfedezőútra indítom a kezem, így hamarosan Romero pólóján keresztül érezhetem a hasának domborulatait. Érzem, hogy ismét nőni kezd benne a feszültség, de ezúttal talán nem csak az irántam táplált harag az.
- Használj! – suttogom, majd a pólója alá simítok.
A hasfala rendre megfeszül, ahogy egyre feljebb haladok. Furcsamód nem lép el. Egy idegen erő tartja fogságban. Igen, tisztán látom a szemeiben. Rám akar támadni, fel akar falni. Gyere, Romero, csináld!
Egy kicsit rásegítek ugyan, de az ajkaink végre forró csókban egyesülnek. Érzem, ahogy egyre mohóbban marcangol, pofátlanul betör a számba. fékezhetetlenül tombol, minden indulatával nekem feszül. Hátulról az ajtó nyom, elölről pedig az ő lüktető húsa. Egyre vadabbul csókol, majd harapdál. Fénye nyálcsíkot hagy, ahogy végighalad az arcomon, majd a nyakamba mar. A hajába markolva nyögök fel, ennek biztosan nyoma marad! Szinte megszállottan csókolja, nyalogatja, szívogatja a bőröm. Durva harapásaival elborítja a vállam, majd a mellkasom is. Remegve markolom a haját, egyszerre több ponton is égni kezd a testem. Micsoda féktelen őserő!
Felsikoltok, ahogy előttem térdelve az ágyékomba harap. Hirtelen mintha kijózanodna. Eltűnik a vágytól ködös tekintet, szinte felnyársal! Morogva pattan fel, majd hátrál el tőlem. A mellkasomat bámulja, csupa lila meg fekete folt. Az ő műve, az ő remekműve! Olyan volt, mint egy megvadult festő, aki nem kímélve a rajzvásznát, megalkotta fő művét.
- Romero – sóhajtom, majd közelebb lépek hozzá.
Próbál valamit mondani, de nem értem. A szemei szikrákat szórnak, kihúztam volna a gyufát??
- Ugye… jól vagy? – nyújtom felé a karjaimat, majd elé lépek.
Olyan erővel taszít el magától, hogy még én is megijedek. Hát még ő… Az asztalomba kapaszkodok, hogy ne essek seggre, de mire feltápászkodok, neki már se híre, se hamva. Nyögve erőltetem állásba magam, majd rohanok le a lépcsőn.
- Romero! – kiáltok utána, de újfent csak azt látom, hogy a bejárati ajtó tárva-nyitva.
Ne! Rémülten rohanok ki az utcára, ám már csak azt látom, ahogy befordul a sarkon. Remegő kezekkel túrok a hajamba, az emberek totál hülyének néznek, akik elmennek a ház előtt. Mit tettem. Mi a francot műveltem már megint?!
Beszaladok a házba, becsapom magam mögött az ajtót, és veszettül hívni kezdem Őt. Kicseng, de nem veszi fel. Fenébe, gyerünk már! Újból hívom, semmi. Aztán megint, majd megint. Nem felel. Egyetlen hívásomra sem…
Felszaladok a szobámba, és magamra kapok egy farmert, pólót, meg egy türkiz pulcsit. A fürdőben emberi arcot varázsolok magamnak, megfésülködök, megmosakszom stb. Magamhoz veszem a legfontosabb holmijaimat, majd sietősen elhagyom a házat. Őrült keresésbe kezdek. Először a parkokat nézem át, majd a sikátorokat. De ki tudja, lehet, hogy mozgásban van! Lemegyek a metróhoz, pár aluljáróba. Semmi. Mintha a föld nyelte volna el. Aztán hirtelen szöget üt valami a fejembe. Nem szereti a társaságot. Tehát biztos, hogy olyan helyre ment, ahol egyedül van. Egy néptelen helyre. Egy csendes, néptelen helyre. Egy ismerős helyre, hát persze! Újból rohanni kezdek, ezúttal már pontosan tudom, hová. Vagy tíz percig vágtázok, mire végre lefékezek a házuk előtt. Lihegve támaszkodok a térdeimre, és fújom ki magam. A szívverésem megint bitang gyors. Ha így folytatom, előbb-utóbb a kórházban fogok kikötni. Az eső közben eleredt, így gyorsan behúzódok a lépcsőház bejáratának fedele alá. Dideregve nézem végig a kaputelefonok neveit. Igen, itt lakik Romero, ez tuti. Már csak be kéne jutnom valahogy. Hirtelen ragyogó ötletem támad, becsengetek a legfelső emberhez.
- Jó napot, szórólapot hoztam! – hajolok a beszélőnyíláshoz.
- És? – morog rám egy férfi.
- Ő… be tetszik engedni? – döntöm el a fejem.
- Talán…
Kis várakozás után kattan a zár. Győzelem! Boldogan nyitom ki az ajtót, majd suhanok fel az emeletre, mielőtt szemet szúrnék. Veszettül figyelem a névtáblákat, így valahol végül is kilyukadok. Nagy a csend, kicsit félek is. Megállok végül egy ajtó előtt. Résnyire nyitva, mi a fene?? Mintha… hanyagul lett volna becsukva, vagy nem tudom. Hangtalanul lököm be az ajtót, majd lépek be a lakásba. Pillanatokon belül megcsap Romero illata. Mennyire imádom! Szinte simogat, magához ölel. Csukott szemekkel ízlelgetem még a varázslatos illatot, majd macskaléptekkel haladok egyre beljebb. Halk motoszkálást hallok Romero szobája felől, remélem, ő lesz az, és nem az édesanyja fog halálra rémülni tőlem. Halkan az ajtóhoz sétálok, majd ledermedek. Romero a földön fekszik, és rázkódik. Valamit szorongat a kezében, egy papír, azt hiszem, innen nem látom. Istenem, fájdalom mar a szívembe. A bűntudattól legszívesebben hánynék, nagyon erősen érzem. Szédelegve döntöm a fejem a falnak, majd erőt veszek magamon, és a könnyeimet lenyelve húzom ki magam.
- Romero – suttogom.
Úgy ugrik fel, mint egy macska.
Remegve bámul rám kikerekedett szemekkel, mintha szellemet látott volna.
- Szerelmem… - suttogom továbbra is.
Erre mintha görcs állna belé, összerezzen. Aztán fenyegetően elindul felém. Düh szikrázik a szemeiben. Rémülten a legközelebbi falhoz hátrálok, és védekezően emelem magam elé a karjaimat. A fal hatalmasat koppan mellettem, ahogy ököllel belevág a fejem mellé.
- Hogy jutott eszedbe idejönni?? – kérdezi… vagy valami ilyesmit, alig értem, amit hörög.
Könnyek szöknek a szemeimbe, de gyorsan letörlöm őket. Nem sírhatok… nem…
- Kérlek, ne haragudj rám – nézek végig az arcán.
- Tűnj el! – sziszegi.
- Romero – ölelem át a nyakát.
Dühösen próbál lefejteni magáról, mintha fájna neki, hogy megérintem. Nem, nem hagyom, hogy lerázzon magáról. Most már szabadjára engedem az engem fojtogató könnyeket, sírva szorítom magamhoz. Ha most elengedem, azzal mindennek vége.
- Nem mozdulok mellőled! – sírok fel.
- Eressz! – nyögi.
- Nem! Soha! Romero!
Még viaskodunk pár percig, majd úgy érzem, feladja. Fáradtan húzom el a fejem, de csak annyira, hogy a szemeibe nézhessek. Remegve harapom be a szám, és figyelem, ahogy a falat fixírozza. Látom rajta, hogy végtelenül nyugtalan, hogy fél, hogy a föld alá bújna kínjában.
- Nyugodj meg, kérlek. Mi történt??
Egy szót sem szól, csak mered a semmibe. Lassan az arcára simítok, majd magam felé fordítom.
- Csak pár szót, és békén hagylak. Kérlek!
Lassan rám emeli a tekintetét, majd a kezembe nyomja, amit eddig is szorongatott. Elengedem a nyakát, majd elveszem tőle a papírt. Egy kék képeslap az. A város nevezetességeit ábrázolja. Hm, szép, szép, de nem értem. Aztán megfordítom, és… kemény, határozott betűkkel írtak rá egyetlen szót. Azaz nevet. Mikeladze.
|
| Laurent | 2011. 11. 01. 22:09:34 | #17538 |
 Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: ~Tökfejemnek~ (L) Lukának
A konyhában találok rá, ahogy mozdulatlanul áll. Talán vár valamire. Halványan megborzong, én meg úgy lépkedek mögé, akár egy árnyék. Igazság szerint sosem szoktam ilyen közel lenni senkihez, de egyszerűen ő az egyetlen most itt akire számíthatok, és aki segíthet. Meg persze, akit fojtogathatok, amikor átkattanok. Nagyon remélem, ez nem fog bekövetkezni, és azt is, hogy gyorsan előrukkol azzal a teával, mert megőrülök. Nem, ahogy egyre közelítek hozzá, az őrület új értelmet nyer, és kezdem egyre jobban elveszteni az eszem. A karcsú alakja, amit egy kézzel is simán átkarolok, hajlékony teste, ami nemrég még nekem feszült, és megcsapja orrom az illata, ami csak még közelebb csalogat hozzá... Szinte úgy érzem magam, mint egy vámpír. Nevetséges.
-Mike? -szólítom meg halkan, de akkorát ugrik, hogy a frászt hozza rám.
-Romero? -sápadtan méreget, mintha rájött volna a vámpíros gondolatomra.
-Ennyire azért nem vagyok ijesztő... -fésülöm hajam hátra a kezemmel.
-Nem, tudom, csak... nem figyeltem. -hát azt észrevettem.- Ne haragudj! -most ő lép hozzám, mintha a rémek elől hozzám futna, és simogat, nekem dől, én meg hagyom... mert az illata...
-Említettél valamit... -tereljünk, mert kezdek megőrülni.
-Micsodát? - a tekintete, azok a nyuszikaszemek....
-Azt a... teát.
Túl nagy a csend, hogy csináljak valamit, hát a hajamba túrok. Tökfej meg szó nélkül mosolyint rám, és egy szekrényhez lépve máris a tettek mezejére lép, ami kifejezetten megnyugtat... -na, ha, de sajnos a várakozás csak még feszültebbé tesz. A végén még valamit a falhoz fogok vágni.
-Mindjárt kész.
Szólal meg a kis tökfej, és kutyulgat, amiről megint csak ezernyi hülyeség jut eszembe. Az ajtóra pillantok, hiszen nem ígértem neki hogy maradok, akár el is mehetek, vagy inkább arra kenjem, hogy hallok valamit? Igen... Ha akarom, hallok bármit. Akár a tenger zúgását is. Néha nagyon szórakoztató dolog, de rohadtul nem ilyenkor. Érzem, hogy a kis tökfej már megint engem figyel, tényleg nincs jobb dolga, sőt, hozzám is lép. Mégis ahogy hozzámér, összerezzenek, mert még mindig szokatlan nekem, hogy csak így, magától, és teljesen szivesen fogdos. Érthetetlen...
-Héh, nyugi. -simogatva nyugtat, és forró száját a nyakamra nyomja, amitől kiráz a hideg is. -Tudom már, mi kell Neked!
Szemeimet vizslatja, nekem meg rossz előérzetem támad. Nyitnám a szám, hogy közöljem vele, hogy nem a babázó társa vagyok, és nem fogok ugrani minden parancsára, pláne nem ha ilyen elvetemült képet vág, amikor egy kéz kúszik az enyémbe, és húzni kezd maga után. Legalább a szobájába visz és nem a pincébe. Ez is valami. De ahogy az ajtót ilyen körülményesen becsukja utánam... utánunk! Ágyra int engem, én meg tétován leülök. Mit akarhat már megint ez a kis spekuláns macska?
-A-a, feküdj!
-Miért? -ha már feküdni kell hozzá, régen rossz!
-Nyugi, van egy nagyon jó módszerem.
Mutassam a hátam neki? Biztosan jó ötlet ez? Alapszabály a vadonban: sose mutasd a hasad senkinek, az a legsebezhetőbb pont rajtad... És még az ujjait is ropogtatja, akár egy művész... Lassan végül elfekszek, de ő csak nevetve sétál hozzám.
-Nem így gondoltam, csacsi. A hasadra. - morogva fordulok meg, de igazából megkönnyebbülök. -Ne ijedj meg, semmi hátsó szándékom sincs!
Felvont szemöldökkel nézem őt a vállam felett, méregetve őt, főleg ahogy ráül aaz ülepemre. Túl intim helyen van, belém mászik... zavaró...
-Oké, most lazíts. -mintha egy tevét kérne hogy repüljön. - Hééé, bízz már egy kicsit bennem. Tudhatnád, hogy nem akarok rosszat Neked.
Miért pont én fogtam ki egy hozzá hasonló kaliberűt? Vagy miért pont ő az aki folyton birizgál? Tétovázok, de csak leteszem a fejem, addig úgyse hagyna békén. Lassanként a keze a hátamra kúszik, mintha nem is lenyugtatni akarna, hanem még jobban hergelni. Gyűlölöm hogy valaki tapogat, még ha csak rám is néznek, már az eleve milyen rémisztő... ő meg rajtam ül meg... És nem is ellazít. Le merem fogadni, hogy inkább taperol! Ahogy mindenütt bejár... Érzékeny pontok után kutat, és a hideg kiráz ahogy odatéved.
-Oké, most kicsit erősebben fogom csinálni.
És nem nézné ki belőle az ember, de tényleg. A finom, simogató mozdulatok után jön a nyers erő, fizikai dögönyözés, és bizony engem még soha senki nem masszírozott meg, így apránként ellazulok. Hogy is ne, mikor ki tudja mikori görcsöket passzíroz ki belőlem, ki ne tudna? És az illata mindent körbeleng, az a furcsa feszítő érzés eltűnik a felső testemből, de valami érthetetlen oknál fogva egyre lejjebb kúszik. Lassan lehunyom a szemem, és elengedem magam.
-Na? Jobb már?
A fülembe súgja, gonoszul, forró lehellete lecsapódik rajt, és megint kiráz a hideg. Hajam közé fúrja magát, és cuppant.
-Gyere, talán már nem olyan forró a teád.
Ezt nem lehetett volna a nappaliban? Végigsimít a hátamon, és tudom, hogyha most megmozdulok, elveszek. Nem szabad. Csak menjen ki, és én addig lehiggadok. Szívem a fülemben kalimpál újra, és izmaim most egész más miatt feszülnek meg. Lemászik rólam, és közelebb jön. Látom őt a lelki szemeim előtt, holott nem is nézem őt! A tincsei kissé kócosan, szertelenül, mégis úgy állnak, hogy megint bele akarok túrni, ha csak addig, hogy összeborzoljam. Tekintete túl közel csillog, arról lopva pillantok le a szájára. Kis húsos csodák, amikkel oly forrón tud csókolni!
-Inkább felhozzam? Úgy jobb?
Újra ránézek, és már akkor tudom hogy hiba volt. Gyerünk, össze kéne szedni magam, hogy helyeseljünk, hiszen ezt akartam, nem? Hogy kimenjen. Érzem, hogy elég egy mozdulat, és nem leszek önmagam. Mike, mit tettél a reggelimbe, mondd?!
-Romero?
Óvatosan simít végig az arcomon, és bár tudom valahol, hogy csak azért, mert figyelmes és tudja, hogy nem szeretem a hirtelenkedéseit, mégis lényem egy része másképp fogja fel. Csak ő lebeg arcom előtt, az aggodalomtól kissé csücsörítő szája, nyakán az a végtelenül puha, sima, finom bőr, ami csak arra vár hogy elcsúfítsam... megszűnik egy pillanatra a józan ész, lassan ülök fel, közelítve felé, ugyanakkor kinyúlva érte, és az ölembe ültetve, hogy közelebb legyen, és végre elveszem ami kell nekem. Azok az ajkak, amikre ráhajolok, megint elérik a teljes ürességet, azt a békét, amit soha, sehol... magamhoz szorítom, felnyög, sóhajt, és élvezi, teste hajlékonyan táncol... Fenébe a gondolatokkal!
Ledöntöm, hogy hozzáférjek, de nem engedem, még ígyis függök tőle. Vágytól égő ágyékom az övének dörgölöm, ő a hajamba túr, a pólóm tépi... Én meg végre megkóstolhatom a nyakát. Akárha valami krémest harapnék, ő meg még el is fordítja a fejét hogy odaférjek... végighúzom nyelvem hegyét a nyakán, hogy aztán ezen az úton haladva végigmarcangoljam, és kedvtelve nézem a vörös csíkot, amit húztam. Még! Nem elég! Két kezem oldalán siklik le, és türelmetlenül váltanak vissza, ahogy a pólója végét elérik, megfosztva tőle. Még! Hófehér bőrére rajzolni akarok, belerondítani, megszentségteleníteni, a szűz fehérséget megtörni, meggyalázni!
-Romero!
Ahogy húzom le a felsőm, hangja úgy állít meg. Talán vissza kéne húzni... tele van mindenem sebekkel, varrás nyomaival, foltokkal, és vágásnyomokkal, akár egy Terminátor... és ő mégis mosolyogva simít rajtuk végig, újjáépítve azt.
-Abba ne hagyd.
Súgja fátyolos szemmel, és szemeim koboldhoz méltó huncutsággal csillan meg, talán még jól is mulatok ezen. A szépség, aki beleszeretett a szörnyetegbe. Majd én megmutatom, milyen veszélyei is vannak ennek. Felhúz magához egy csókra, én pedig újra elmerülök az ösztönök között. Mikor már a nadrág is lent van rólunk, akkor egy kéz kúszik felém, és ujjaim valami forró és nedves veszi körbe. Lehunyt szeme is élvezetről tanúskodik, és egy fél másodpercre eszembe jut, nem is tudom, hogy jó-e ez így neki, hogy mit is akar... Ez nem... így... De hát a szempillái árnyékot vetnek arcára, és ahogy felsandít rám, a levegő is belém szorul. Tekintetében lobog a tűz, amit én is érzek. Pernyeként sodródom csupán. Aztán finoman irányíva húzza le kezem, és magamra hagy. Ha a józan eszemnél lennék, ordítva futnék ki. Még nővel sem voltam, nem hogy...
De a vágy nagy úr, és minden akadályt olyan simán ugor át, mintha nem is lennének. Most az egyszer kicsit odafigyelve rá, lassan tolom belé az ujjaim egymás után, és hogy kicsit elvonjam a figyelmét, na meg a sajátomat arról, hogy mit csinálok, folytatom gyönyörű bőrének kínzását. Fantasztikus bőre van. Azt hiszem, ha nyáron jöttem volna ide, és lenge ruhákban kezd el közeledni hozzám, nem is kellett volna eddig várni.
-Romero!
-Mike? -azt hiszem ez kérdés is lehetett, örülök hogy meg tudok szólalni.
-Akarom...
Leheli a számra egy csók keretében, és nem kell kétszer mondania. Ahogy beléhatolok egy mozdulattal, körbeölel a gyűrűkkel, forró... szűk... És legszivesebben féktelenül folytatnám tovább, de megakadok, mert látom, hogy fintorba fut az arca. Mosolyra húzza a száját, és ennél fogva már nem bírom. Lassan kezdek el mozogni, finom, rekedtes, és szexi hálószobahangja meg az őrületbe kerget. Nem kell sok, hogy még magam is az őrületbe kergessem, felnyögök, alattam meg megrázkódik a karcsú test. Imádom. Ahogy körbeölel, alattam van, lábai rajtam, hajamban, illata körbeleng, szinte fojtogat, hangja simogat, belülről ráz végig, és szinte szivacsossá válnak a csontjaim tőle, végigrohan rajtam valami forró, hogy a hideg levegő aztán libabőrössé tegyen... és... valami robban bennem. Minden tagom összerándul, fülem zúg, szemei hiába nyitom ki, ígyis csak az apró csillagokat látom. Nem tudom hogy hogy és mikor kerülök le, csak a száját érzem mindenütt, és ezt a furcsa zsongást a tagjaimban. Próbálok felkelni, vagy megmozdulni, de olyan végtelenül bizsereg mindenem, hogy képtelen vagyok. Legszivesebben csak magamra húznám a takarót, és aludnék.
-Csak nyugi, hozom a teádat.
Elkapom még a mosolyát, mielőtt kisuhan a szobából, és mindent magával visz. Hosszú időre körbeölel a csend, és ahogy lassan előmerészkedik a jobbik eszem is, úgy borul rám mázsás súllyal az, amit tettem. Hogy tehettem? Miért engedtem? Hogy fajultunk ideáig? Sóhajtva gyűröm meg az arcom, de dühösen csapok le a paplanra, mert még a kezem is Mike illatú. Valami fura virág vagy nem is tudom... Forróság önt el újra, és rettegek, mi lesz, ha ő visszajön. Úristen! Én... Én az előbb! Teljesen elvörösödök, haragtól vagy szégyentől, mindegy, de ki tudja honnan nyert erővel ugrok fel. Nem. Ez az állapot tovább tarthatatlan. Új valamit kell kitalálnom, hogy levezessem a feszültségemet, hogy lehiggadjak, mert így képtelen leszek nem csak hogy ránézni, de egy szoba levegőjét is szívni vele. Mint egy őrült, úgy vágtatok a zuhanyzóba, persze a ruháimmal, mert meztelenül még a saját lakásomban sem szoktam rohangálni, és azonnali hatállyal beállok a hideg víz alá. Felhevült bőrömnek nagyon kellemetlen a víz, de ennél józanítóbbat elképzelni sem tudnék. Meglelem tökfej egyik tusfürdőjét, legalábbis eléggé hasonló illata van... És dühösen csapom vissza a polcra ahogy rájövök, hogy itt állok, megint álló farokkal, és szagolgatom a... A fenébe már!
Tíz perc múlva víztől csöpögve állok valami tükör előtt, és nézem magam. Felemás tekintetem most jól látszik, hiszen a vizes tincsek hátra vannak nyalva. Tekintetemben értetlenség, zavar, és tulajdonképpen teljes káosz. Végignézek magamon, de nem látom, hogy szárnyam nőtt volna, nincs aranyból a fogam, nem sírok gyöngyöt, sőt, semmi extra képességem nincs, csupán a nagy paranoiám. Mi az isten nyila az, ami neki ennyire tetszik bennem? Nadrágot rántok, és a pólót már az ajtóban kapom fel, de nem jutok el oda, hogy fel is húzzam, mert nekiütközök valakinek.
-Bocs, én csak... Nem tudtam mi.. szóval... csend volt, és azt hittem baj van. -habogja Mike a mellkasomon legeltetve szemem.
-Hinni a templomban kell.
Rántom magamra a pólót, és fordulok el tőle, gyűlölöm, ha néznek, ha látják tökéletlenségemet... ennyit a zuhany hűsítő hatásáról. Végiggyűröm az arcomat, hiszen fura csend ereszkedik ránk. Aggódott értem, én meg rámorranok. Megrázom a fejem, hogy a hajam visszarázzam a szemembe, és visszafordulok. És mégsem megbántottság ül a szemében, hanem végtelen türelem. Honnan jött ez a fiú? Számra harapok, mielőtt bármit mondanék, és felsóhajtok.
-Haza kell mennem. -fordulok sarkon, és már csörtetnék is a vakvilágnak, de két kéz ejt rabul.
-Ne menj... Én... Bár mondhatnám hogy sajnálom az előbbit, de nem fogom. Mert nem. - lepillantok rá megrökönyödve. - Nem akarom hogy elmenj... Úgyis egyedül vagyok otthon...
-Hé!- tapasztom a szájára a kezem enyhe rémülettel szavai miatt- hajlandó vagyok vacsorát főzni, ha ezt abbahagyod.
Szemein látom a sok kimondatlan gondolatot, és hogy ne kelljen róla tudomást vennem, behunyom a szemem. Egy vízcsepp a pólóm alá hullik, és a hátamon rohan végig józanítóan, mégis kiráz a hideg tőle. Észre sem vettem, hogy vállaim felemelkedtek, csupán ahogy lassan leengedem őket. Talán ezért is nem mozdult. Nem jó ez így. Olyan, mintha félne tőlem. Pedig tudom hogy nem, de mégis, megvárja míg lecsillapodom, és már az előtt tudja, mit tegyen, hogy én tudnám, mit fogok reagálni. Vagy csak én látom így? Újra felsóhajtok, és ép szememnél beletúrok a hajamba.
-Nézd. Nem is. Nézz rám! -tárom szét a két kezem elengedve őt és ellépve tőle.- Nem vagyok szép. Se kisportolt. Nem vagyok okos, ügyes, kreatív, nem zenélek, nincs normális életem, sőt, családom se, sőt, mondok jobbat, senkim sincs. Soha nem is volt. Egy nagy kalap szar vagyok, citromkarikával. Mondd, követelem, hogy mondd meg, miért vagy mégis ilyen!
-Milyen? -kérdezi halkan, de nem félve, inkább csak figyelve. Esküszöm, akár egy pszichológus.
-Hát.. -hajamba túrok és a kezem ottmarad. - nyugodt. Állandóan jössz és fogdosol meg mosolyogsz és kedves vagy meg... az ég szerelmére, teát főzöl nekem! -azt hiszem kicsit kiakadtam. - Senki nem csinált nekem teát. Talán amikor még képtelen voltam rá... bár ha belegondolok, inkább hozzámvágtak aprót, hogy automatát raboljak. Nincs rajtam, bennem semmi vonzó. Kérlek, mondd, hogy nem vetted be reggel a gyógyszered, és elmentek otthonról.
-Nem. Szó sincs ilyesmiről, te is tudod. - hangja végtelenül nyugodt, csupán a szemében villog valami más.
-De nem értem. Nem tudom felfogni! Én... Jó életbe is, az előbb én veled...
-Ennyire rossz volt? -szenvtelen arc, de engem nem vág át. Tudom, hogy belül most ő is épp olyan, mint én.
-Mike! Hozzám orvoson kívül más nem ért! Jó, az apám, amíg megvert! Melletted meg levetkőztem! Sőt! Én ezt nem így akartam. Én... azt sem tudom mi fán terem a család. Vagy a boldogság. Nálunk nincs karácsony se! Nem szoktam csak úgy kapni. -nekihátrálok egy falnak. - Rettegek, hogy ez csak egy álom. Hogy fel kell kelnem. Hogy ez megint véget ér. Vagy hogy az apám rajtad ver le mindent. Az én életem nem csak suliból meg sport körből áll, Mike... -halkul el a hangom. -Az én életem menekülés, éhezés, nélkülözés, rettegés... Az érem másik oldala. Ez nekem sok... -temetem kezembe az arcom.
-Hé-héé... Cssss...
Máris mellettem terem, két kezével addig bűvöl, míg levarázsolja kezeim, és ő fogja arcom a két puha kezébe. Puszit nyom rá, mintha ezzel meg lehetne gyógyítani, és meleg tekintettel néz a szemembe. Az első ami eszembe jut, egy forró nyári napon egy hűsítő zápor.
-Vegyél levegőt is. Nyugodj meg. Ebből nem fogsz felkelni, mert ez a valóság.
-Látod, most is te nyugtatsz meg. Nézd... -kezembe fogom az övét, és végigsimítok a tenyeremen. -Egy durva tenyér, és én se vagyok jobb. Fél kézzel bármikor eltörhetnélek, nemrégen még fojtogattalak, állandóan sértegetlek, képtelen vagyok viszonozni azt, amit nem értek... Egy állat vagyok, egy veszett állat. És itt vagy te. Millió meg egy másik ember nyakát törné hogy a helyemben legyen.
-De most te vagy itt. -suttogja.
-Igen. És úgy bánsz velem, mint egy babával. Sose tudom, mit fogsz tenni a következő pillanatban, és ezzel kiborítasz. Mindig váratlanul cselekszel. Persze, ha hideg fejjel végiggondolom, rájövök, mit teszel majd, de ha egy szobában vagy velem, nézd! -kezét megfogva a hevesen verdeső szivem felé rántom. - Őrült vagyok. Aki bármikor elfeledkezik magáról és visszakézből üt agyon vagy vág meg. Veszélyes vagyok, hát még a gyógyszereim nélkül. - pillantok le remegő kezemre, és lassan ellépek tőle. - Nagyon nem kéne itt lennem.
-De! - lép utánam hirtelen, én meg ettől megrezzenve ugrok el.- Itt kell lenned. Velem. Könyörgöm ne menj el. Én tudom, hogy nem akarsz bántani. Ez elég kezdetnek. És ígérem, próbálok majd kitalálni valamit, hogy ezt kiküszöböljem, de képtelen vagyok elhinni, hogy itt vagy, és ezért folyton melletted akarok lenni, megbizonyosodni, hogy ez nem véletlen.
Hosszú csend ereszkedik ránk, én remegek, olykor a kijárat felé pillantok, és legszivesebben levezetném a feszültséget magamban, de megint emeli fel a kezét, és csitító mosollyal simítja puha tenyerét arcomra, hogy minden kusza tincset kisimítson onnan. Lilás-vöröses szemem miatt lehajtanám a fejem, de nem hagyja.
-Miért? -súgom, hiszen közel van. - Rút vagyok. Ijesztő.
-Nekem nem. -cirógatja végig a szám, bizsergést hagyva maga mögött.
-Tele vagyok sebekkel, alig van rajtam sima felület.
-Nem érdekel.
Olyan nyíltan és őszintén néz rám, olyan hihetetlenül melegen, hogy a szívem sajog bele. Mégis akkor mit vár tőlem? Lemondóan sóhajtok, és a kezét eltolva húzom vissza a hajam a szemembe. Nem, ennyire még nem tudom magam elengedni.
-Hé, bízz bennem. -válaszolnék, de végül teljesen mást mondok, mint terveztem.
-Tea?
Megrebben a szeme, de beletörődik, hogy ez csak így nem megy. Biccent, és a szobája felé indul, én még egy gyors sóhajjal végzek, és trappolok utána. Ő nyíltan bevallotta tegnap, hogy a fiúkhoz vonzódik. De nálam ez más... én sosem gondolkoztam ilyenen, mert sose hittem hogy valakinek ígyis kellenék. A sorsizében meg nem hiszek...
Pár perc múlva már a teát iszogatva, és lényegesen nyugodtabban gubbasztok az ágy mellett, nekidőlve, olykor a fejem hátraejtve a puha matracra. Mike a szobában mászkál, és a ruhákat pakolja el, táskáját pakolja ki, olykor kitáncol az ajtón, és ez a kivételesen hétköznapi légkör segít ellazulni. Épp kintről lép be, telefont lóbálva, és úgy tűnik nekem fog beszélni, így kissé lelassult érzékszerveim meg észlelőim rá összpontosítom.
-Ebédre van a hűtőben egy kis főzelék, de rendelhetünk is valamit.
-Szerintem meg haza kéne ugranom anyámnak üzenetet hagyni, és átöltözni. - motyogom ki a gondolataimat.
-Én is tudok neked farmert adni meg pólót. -von vállat.- Nem azért, de nem szivesen engedlek haza. Legutóbb se volt jó ötlet. - megborzongok ahogy az a kis szó eszembe jut.
-Lehet, de nem bújkálhatok itt örökre!
-Akkor tudod mit? Menjünk az utca végi kis kajáldába. -csillan fel a szeme.
-Nem. -vágom rá.
-Mert? -szalad fel a szemöldöke, én meg a tarkóm vakarom.
-A főzelék is megteszi. -térek ki a válasz elől, de ő csak összehúzott szemmel méreget, és közelebb lép.
-Ne akard, hogy kiszedjem belőled!
-Hé! -meresztem ki a szemem .- Ne merészeld!
-Támadááás!!
Azzal kezéből eldobva mindent vetődik felém, én meg a szerencsére üres bögrét lecsapva elgurulok előle, és kiszaladok a szobából. Valahol nagyon jól szórakozom, de ugyanakkor ahogy sarkonfordulok, elismerem magamban, hogy nem akarok vele összetűzésbe keveredni. A konyha felé futunk, és körbekerget engem a fél lakáson, de persze elég könnyen kifulladok, így sietve vetődöm egy kanapé mögé, hogy levegőhöz jussak, de azzal nem számolok, hogy ő is erre fut, és elbotlik bennem.
-Mike!
Szakad ki belőlem, és most én vetődöm hogy elkapjam. Többé-kevésbé sikerült felfogni a zuhanását, mégis úgy szorítom magamhoz, mintha a feneketlen szakadékban zuhannánk.
-Hé, összenyomsz... -tiltakozik, én meg nehezen elengedem.
-Minden oké?
Bólogatva néz fel rám, és lihegve mászik lejjebb rólam, de azért csak annyira, hogy félig rajtam legyen. Lábát átveti az enyémeimen, feje a vállamon, és a fél oldalamon fekszik.
-Elmondod akkor? -súgja a fülembe, ha már eléri.
-Nem akarok csupán kilépni a házból. Ennyi.
-Nem rég még haza akartál menni. -von vállat, de ezzel csak a mellkasom simítja végig.
-Mert vannak alapszükségleteim. -morgom vissza neki.
-Akkor rendeljünk pizzát. Mit szólsz?
-Jó, de vacsorát én főzök. -sóhajtom.
Válaszul csupán boldogan rámmosolyog, és rácuppantva a nyakamra felkel, hogy megkeresse a telefont, amit a kergetőzés elején elhajított a szobában. A gondolatra furán fájni kezd az arcom, és ahogy szórakozottan végigsimítok rajta, ledermedek. Elmosolyodtam...
~*~
Amíg a pizzánk elkészült, addig terepszemlét tartottunk a konyhában, és körbevezetett, akár egy hadnagy, hogy mit hol találunk. Gondolatban már össze is raktam a menüt, de hiába faggatott, nem árultam el neki. Csupán annyit kérdeztem, van-e valami allergiája, vagy finnyáskodás, és onnantól tartottam a szám, nem engedve akkor sem, ha durcázott, akkor se ha cicamód bújt hozzám. Mulatságos volt látni, ahogy a pizzásdoboz felett is méregetett, mintha sebezhető pontot keresett volna. Miután a két nagy pizzát eltüntettük, illetve én megettem a javát, eltekintve, hogy erőst a délutánt tapostuk már, én nekiláttam a hozzávalókat elkészíteni, míg vele egy teát főzettem, mert előre sejtem, hogy egész idő alatt itt fog nyüzsögni. Amíg meg a teát iszogatom, addig meg osztogatom neki a parancsokat.
-Hé, nem úgy volt, hogy te főzöl? -méltatlankodik, míg egy lábasba tésztát tesz oda főni.
-Hol van az megírva, hogy csak én?
Arcom hirtelen elsápad, főleg mert az előbb megint megrándult az arcom. Két kézzel kapok a szám felé, Mike is tesz egy tétova lépést felém. Egy darabig döbbenten, szórakozottan játszadozok a bőrömön, majd fejem megrázva állok fel.
-Minden okés?
-Ja.
Nyögöm, és megragadom a sajtot, hogy lereszeljem, a reszelt répához adok egy kis mustárt, zabpelyhet, fűszereket, és foghagymát, összetapicskolom, és kis gombóckákba gyűrve őket pakolom a tepsibe, amit Mike a sütőbe tol. A tésztához sajtos öntetet készítek még, egy kis fűszeres vajjal megbolondítva, és voila. Arra kapom csak fel a fejem a nagy kutyulásban, hogy Mike felszisszen. Aztán sietve lép a csaphoz és megengedi a vizet.
-Aúúú... Ez forró... -nyivákol.
-Hé, nyugi, mutasd!
Fintorogva mutatja a tenyerét, amit alaposan végigszántott, szerencsére nem mélyen, de mivel utána még le is forrázta... A fagyasztóhoz lépve kikapom az első dolgot- egy halat azt hiszem- ami a kezembe akad, és rányomom a tenyerére. Azt hiszem mesébe illő az a megkönnyebbült, átszellemült arc, amit vág. Amíg élvezkedik, lehalkítok mindent a sütőnél, mielőtt még odaégnének, és megfogva a fiút egy fürdőbe robogok.
-Hol az elsősegély láda?
-Nyugi, megmaradok... -nyöszörgi.
-Hol?
Úgy nézek rá, mintha csak nem értettem volna, mit mondott, ő meg a fejével elbök egy irányba. Hamarosan lefertőtlenítve és lekenve a sebét bekötöm, mindezt megint a pókerarccal.
-Honnan értesz ennyi mindenhez? -suttogja ámultan a kötését bámulva.
-Hiszen mondtam már hogy mindenütt dolgoztam már. -vonok vállat, és elpakolva indulok a konyhába.
-Kössz.
Hallom még mögülem, de mintha nem hallottam volna, úgy lépek vissza a tűzhelyhez.
~*~
-Ez isteni volt... -nyújtózik a székén Mike.
-Elmosogatok, addig menj, készíts valami filmet.
-Oké!
Az előbbi fáradtság eltűnik róla, és felpattanva siet ki a napaliba, én meg két kezembe támasztom arcom. Megőrültem. Nem mehetek tovább. Holnap haza kell mennem. Várnak a munkában. Meg... Jó ez így? Ahogy figyelem Miket, néha annyira gyermeteg, olykor meg annyira felnőtt... Nem ismerem ki rajta magam. Feltápászkodom, és fáradtságom elűzendő nyújtózok párat, de fintorba szalad a szám, hiszen itt-ott fáj. Megrázom magam és lassan elmosogatok, újra elpakolok, és már csak a tányérnyi kaja mutatja, hogy mi is volt a mai menünk. Kimászok a nappaliba, és átkozom magam, hogy miért nem aludni küldtem inkább, hiszen már semmi erőm egy órán át, vagy még tovább nyitva tartani a szemem, de ahogy belépek, fejcsóválva dőlök az ajtófélfának. Elaludt. Olyan békés, nyugodt, és mégis a haja most is szertelenül szanaszét-áll... Macskamódra lopakodom be, kapcsolom ki a tévét, leoltogatom a villanyokat és ölbe veszem. Nyammog félálomban nekem valamit arról, hogy ő nem álmos, és hogy ő még bírja, meg valamit meg akar nézni, és még valamit, amit nem értek, de csak fejcsóválva viszem őt fel, hogy ott ágyba dugjam. Tétovázva állok meg, hiszen le kéne venni róla pár ruhát, de ha felkel, félreérti... De hát láttam már őt akkor is, amikor elláttam a sebeit. Nem? Na!
Végül csak a zokniját húzom le, és én is csak addig jutok, hogy egy ujjatlan pólót húzok magamra, meg egy hosszú nadrágot, és úgy bújok az ágy másik végébe. Nem akarok hozzábújni, nem akarok... a terhére lenni. Végül nem tudom mikor alszom el, mert folyamatosan takargattam a tökfejt, én meg hánykolódtam. Hát, ebből se lesz holnap korán kelés. Nem tudom, mikor zuhanok végül álomba, de abban teljesen biztos vagyok, hogy ezen az éjszakán nem fogok fázni. Hogy miért? Mert... Mert nem alszok egyedül.
|
| Luka Crosszeria | 2011. 11. 01. 15:34:23 | #17524 |
Karakter: Mikeladze Dornez
Megjegyzés: Romerómnak, a tuskónak~ Laurent (L)
- Odaég a tojás – fordul el.
Csalódott vagyok, sajnos többet akartam kicsikarni belőle. Vártam, hogy legalább egy halovány igent nyögjön ki, de nem. Sajnos túl sokat várok el tőle. Túlságosan akarom őt, és beleesek abba a hibába, hogy másmilyennek képzelem, mint ami.
Az asztalhoz telepszik, én megterítek. Akár a férj és feleség. Istenek, miken jár az agyam! Tudom, hogy sosem lesz teljesen az enyém. Hogy nem fog rám úgy tekinteni, mint támaszára, vagy társára, aki segít a bajban… de… olyan jó lenne! Persze, így is feltétel nélkül mellette állok, csak… nem tudom elképzelni, hogy valaha is szeretni fog. És ez fáj. De nem hibáztatom érte, a sors így is eléggé meggyötörte, én biztosan nem fogom ilyen apróságokkal.
- Nem értem, miért jó neked, ha én maradok veled, de legyen. Azt hiszem tényleg jobb. ha nem maradok most egyedül... – szólal meg hirtelen.
A szívem egyszeriben olyan hevesen kezd el kalapálni, hogy majd belepusztulok. Itt marad? Velem?? Tényleg?! Legszívesebben sírnék. Igen, akkor talán le tudnám vezetni a feszültséget. Hirtelen felindulásból egy puszit nyomok az arcára, de hátrahőköl. Aj, már megint! Egyszerűen nem tudom visszafogni magam, pedig neki arra lenne szüksége. Biztosan zavarják ezek a hirtelen mozdulatok. Én pedig azt szeretném a legkevésbé, hogy rosszul érezze magát mellettem.
Befejezi a reggelit, majd nekiáll mosogatni. Fura, nem gondoltam volna, hogy ilyenre is képes. Még nagyobbá vált a szememben.
- Sose hittem volna, hogy a suli által rettegett fiú ennyire házias – kuncogok.
- Látom, üres a szád. Mekkora csend volt eddig.
- Naaaa...- nyávogom, ez nem volt szép. - Mit csinálunk ez után?
- Gyorsan túltetted magad – pillant felém. - Amit kell. Vagy amit akarsz.
- De hát te vagy a vendég – döntöm el a fejem.
Ahogy ott áll, olyan érzésem van, hogyha nem kapom meg rögtön, akkor megőrülök. Akarom őt. A francba is, de még hogy!
- Akkor fizikázni fogunk, ha én döntök. Szóval amíg felmegyek és homo sapiens külsőt kreálok, lepj meg... és lehetőleg a vetkőző showokat mellőzd, mert itt hagylak.
Mmmiiii?? Nemáár!! Mondjuk… ez a vetkőzős rész egész tetszetős. Vigyorogva figyelem, ahogy felmegy az emeletre. Ahj, nem merem megkockáztatni, hogy meztelenül várom, mert félő, hogy minden félelme ellenére itt hagy. Pedig úgy szeretném, hogy nekem essen. Úgy, de úgy!!
Mindegy, felcaplatok a szobámba, ha közvetlen nem is, de tehetek valamit az együttlétünk érdekében. Kiveszek egy pakli kártyát a fiókomból, majd az ágyamra telepedve kezdek el játszani a lapokkal. Hol a fenében van már ennyi ideig? Több ideig tollászkodik, mint én…
Aztán varázsütésre megjelenik. Milyen lazának próbál tűnni, pedig látom rajta, hogy feszült. Nagyon, nagyon feszült. Nem tudom, miattam-e, vagy a fennálló helyzet teszi ezt vele. Sajnálom, hogy nem tudja elengedni magát, pedig sokkal könnyebb lenne neki.
- Mit találtál ki tökfej? – kérdi.
- Tudsz kártyázni? – felelek kérdéssel a kérdésre.
- Méghozzá elég jól.
- Akkor játsszunk. De nem csak úgy. Legyen tétje is a dolognak.
- Miféle? Pénzben utazol? – emeli fel a szemöldökét kérdőn.
- Neeeem... - mosolyodok el sunyin. - Ruhákban.
- Ruhákban? Nem, ezt te sem gondolhatod komolyan, tökfej. Ha nyerek, megtanulod a fizikát, ha meg te, akkor meg kérhetsz valamit.
- Kezdésnek nem rossz. De ez csak egy kör. És bármit kérhetek? – kérdezem megjátszott ártatlansággal.
- A józan ész határain belül – vágja rá.
A francba, pedig…
- Nos, rendben. Hány fordulós legyen? – kérdem, miközben keverni kezdem a paklit.
- Legyen addig, míg valaki 3 pontot el nem ér.
- Rendben- vonok vállat, és mosolyodok el a lapjaimat nézve.
Bingó, nyerő sorozat, kizárt, hogy lealázzon. Elszántan pillantok rá, de ő fagyosan szemlél. Tökéletes póker arc. Nem lep meg, mindig így szemlél. Nem tudom, hogy csinálja, de ez ijesztő. Tudom, hogy vannak érzései, vannak belső gondolatai, talán álmai is… de… innen úgy tűnik, mintha egy gép lenne. Félelmetes, még sosem találkoztam ilyen emberrel. Pedig vagy száz pókerversenyen voltam már!
Az első kört megnyerem, csodálom is, milyen könnyen, aztán úgy ejt pofára, hogy szinte fizikai fájdalmat érzek. Lehetetlen, hogy tud így hazavágni??
- Nem ér csalni! – szólok rá.
- Nem szokásom. Csalni azok szoktak, akik félnek, vagy nem akarnak veszteni. Márpedig az utóbbi is benne van a pakliban.
Halkan morgok, mint egy kiskutya, akitől elvették a kedvenc, sípolós labdáját. Nem veszíthetek! Semmi kedvem fizikázni, mikor… mikor… ilyen állapotban van!
Már épp kezdenék valami kifogást keresni, hogy halasszuk el a mérkőzést, mikor észre veszem, hogy bizony ezt a kört én nyertem!
- HA! – csapom a kártyáim az ágyra.
Vigyorogva pillantok fel rá, aztán… aztán az arcomra fagy. Látom, hogy minden izma megfeszül, görcsösen szorongatja a lapokat. A fenébe is, Romero, mi történik Veled??
- Romero? – kérdem félve.
Nem nyitja ki a szemeit, csak ül ott. Ijesztő, mert nem tudom, mi lelte hirtelen. Mintha megszállta volna valami. Óvatosan az ujjaira csúsztatom az enyémet. Lassan, nehogy megijedjen. Kinyitom őket, majd kiveszem a lapokat a kezei közül, és az ágyra dobom a többi mellé. A keze jéghideg, mintha a vér elfelejtett volna ellátogatni ezekbe a formás tapogatókba.
Várok, amíg lenyugszik, majd lassan odakúszok hozzá. Félek, nyugtalan állapotban eltaszítana magától. Felsimítok a karján egészen a hajáig, finoman hátratúrom azt. Imádom a barna tincseit, elfogdosnám egész nap. Annyira jól áll neki, hogy ilyen kócos a frizurája. Kiemeli a gyönyörű szemeit, a tökéletes alakú orrát, az íves száját, markáns arcélét. Nem találok benne hibát, és ez aggaszt. Ha már most ennyire belé habarodtam, mi lesz velem később??
A homlokára csókolok, majd a kártyák felé sandítok. Valamit el kéne intéznünk, nem?
- Folytathatjuk? Vagy inkább meneküljek? – mosolyodok el halványan.
Valamit krákog, nem értem, mit. A kezébe veszi a paklit és keverni kezdi. Hm, elszánt.
- Később is folytathatjuk. Még a végén azt fogod mondani, hogy kihasználtam ezt a figyelmetlenséget – öltök nyelvet.
Fejet ráz, majd oszt. Kezdetét veszi a mindent eldöntő játszma. Annyira félek, nem akarok fizikázni! Meg… olyan furán viselkedik, aggódok érte. De tényleg! Így már nem is érdekel annyira, hogy nyerek-e, vagy vesztek. Csak nyugodjon meg, és piszkáljon. Akkor tudom, hogy minden a legnagyobb rendben. Fura, de a szerencse az én pártomra áll, mosolyogva pakolom le a lapjaimat. Nevetve pillantanék fel Romeróra, de látom, hogy elmélyülten bámulja a lapjait. Nem itt jár, ez tiszta sor. Ennyire… rossz lehet függőnek lenni? Mert az, ez egyértelmű. Túl sokat kértem tőle, mikor azt mondtam, álljon le a gyógyszerrel. De én csak jót akartam!
Feltűnik neki, hogy a partinak vége, így lerakja a lapjait, majd kinyújtózik. Elcsigázottan szemléli a terepet, majd vonakodva megszólal.
- Nyertél. Mit kérsz? Gondolom nem fizika korrepetálást.
Egyáltalán nem. Annál sokkal édesebb gondolataim támadtak. Lassan, finoman a kezeire simítok, majd fel a karján, és újból a hajába túrok. Sosem elég. Lassan felemelem a fejét, és mélyen a szemeibe nézek. Akarom őt. Minden perccel egyre jobban. Finoman az ajkaira hajolok, és megcsókolom. A tagjaim úgy bizseregnek, hogy menten megőrülök. Még sosem éreztem ilyen vágyat senki iránt. Ez őrjítő!
Hirtelen átölel, majd az ágyra dönt. Meglepve nyögök fel, még a hasam is belesajdul. Atya ég, mi ez a hirtelen jött vadság?? Honnan ez a színtiszta őserő?? Nem tudom, nem értem, de nagyon tetszik! Ilyennek akarom őt… mindig! Nem akarom, hogy eleresszen. Akkor megszűnne a varázs. Megszűnne ez a csodás, pulzáló érzés a mellkasomban. Úgy kapok utána, mintha elszállna, ha nem fognám. Ő is szorosan ölel, én is ezt teszem. A lábaimmal a combjára simítok, így vonom közelebb magamhoz. Szinte megremegek, ahogy az ölünk összeér, ő pedig a csókba szusszan. Istenem, nem tudom elhinni, hogy az velem történik! A hajamba túr, érzem, ahogy egyre növekvő vággyal tépi. Nem bírom ki, a körmeimet a hátába mélyeszteném, de a pólója miatt nem tudom. Nem akarom, hogy megbánja. Még így is… csak az érdekel, hogy ne távolodjon el tőlem. Hirtelen fordítok magunkon, magam alá kényszerítem. Most nekem kell irányítanom. Nem történhet meg így. Próbálom apró csókokkal, simogatásokkal csitítani. Amolyan száraz szex volt, ami történt, most jön az utójáték. Még mindig görcsösen szorít, talán ez lenne a legjobb feszültség levezetés számára. Az állát csókolgatom, búcsút veszek a testétől, majd egy lágy puszit hintek a szájára, és lemászok róla. A fürdőbe menekülök, érzem, hogy a nadrágom igen szűk nekem. A csempének dőlök, és csukott szemekkel igyekszem visszanyerni az eszméletem. A nyomorba döntöm magam ezzel. Talán túl óvatos vagyok, engednem kéne, hogy a féktelen szenvedély elsodorjon bennünket. De mi lesz, ha rosszul végződik? Ha emiatt nem akar majd többet látni? Abba belehalnék. Inkább sanyargatom magam, mintsem ártsak neki. Viszont… ha ő is akarja? Ha jobban érezné magát tőle? Túl sok a kérdés, és egyikre sem tudok válaszolni. Megőrülök!
Lassan lesétálok a konyhába, hogy igyak valamit. Még mindig érzem Romero nyelvét a számban, az ajkai nyomását az enyéimen. Olyan hihetetlen, mint egy tündérmese, libabőrösen ölelem át magam, ahogy visszagondolok, mi történt odafent. Szinte érzem a leheletét a nyakamon. Még most is.
- Mike? – hallom meg a hangját közvetlen a füle mögül.
Akkorát ugrok, hogy egy magasugró is megirigyelhetné. Tényleg ott állt mögöttem! Rémülten fordulok meg, és fúrom a tekintetem az övéibe. Te jó ég, határozottnak kéne látszanom, de… nem tudok! Elbizonytalanodtam…
- Romero? – nyögöm végre.
A szívem még mindig hevesen kalimpál, mindjárt kiszakad a mellkasom nyújtotta biztonságból. Nagyon megijedtem.
- Azért ennyire nem vagyok ijesztő – túr a hajába.
- Nem, tudom, csak… nem figyeltem – rázom meg a fejem. – Ne haragudj! – lépek oda hozzá.
Lassan a mellkasára simítok. Még mindig bizseregnek az ujjbegyeim, ahogy hozzáérek. Hagyja, hogy kedvemre simogassam, majd hogy a vállára döntsem a fejem. Mélyen magamba szívom az illatát, nagyon szeretem. Annyira finom.
- Említettél valamit… - fordítja oldalra a fejét.
- Micsodát? – pillantok fel rá gyengéden.
- Azt a… teát – túr a hajába.
Zavarban van, vagy ideges, akkor túr azok közé a gyönyörű, barna tincsek közé. Ennyire már kiismertem, ez talán jelent valamit. Lágyan mosolygok rá, majd bólintok, és anyám bioszekrényéhez lépek. Kihalászok egy zöld dobozkát, abból pedig pár tea filtert. Rakok fel vizet, addig a pultnak dőlve figyelem Romerót. Látom, hogy rágja a száját, és a lábát is mozgatja. Ilyen borzasztó? Nem tudom beleképzelni magam a helyébe.
- Mindjárt kész – kevergetem meg a sötét italt a lábosban, majd felé pillantok.
Egyre feszültebb, az ajtót bámulja. Talán hallott valamit? Egészen biztos, az én fülem már megszokta az otthon zajait, de ő idegenkedhet tőlük. Fenébe, valamivel el kell vonnom a figyelmét. Leoltom a gázt, majd odalépek hozzá. Tartom a tisztes távolságot, nem akarom megijeszteni. Lassan nyúlok felé, de még így is összerezzen, mikor a mellkasához érek.
- Héh, nyugi – suttogom, és felsimítok a vállaira, majd a nyakába csókolok.
Libabőrös lesz, megmosolyogtat. Szeretem, mikor a teste reagál az érintéseimre. Lehunyt szemekkel csókolgatom a bőrét, majd hirtelen elhajolok tőle.
- Tudom már, mi kell Neked! – nézem felváltva a szemeit.
Kissé rémülten bámul rám, így mosolyogva az ujjai közé csúsztatom a kezem, és felhúzom magam után a szobámba. Gondosan becsukom az ajtót, majd az ágyamra parancsolom. Engedelmesen leül, mire csóválni kezdem a fejem.
- A-a, feküdj – mutatom, hogy helyezze csak magát vízszintesbe.
- Miért?? – kérdi gyanakodva.
- Nyugi, van egy nagyon jó módszerem – ropogtatom meg az ujjaimat.
Kelletlenül ugyan, de a hátára fekszik. Halkan felnevetek, majd odasétálok hozzá.
- Nem így gondoltam, csacsi. A hasadra – mutatom, hogy forduljon meg.
Bosszúsan a hasára gördül, gondolom, nem tetszik neki, hogy ugráltatom. De a nyugi érdekében mindent!
- Ne ijedj meg, semmi hátsó szándékom sincs! – emelem fel a kezeimet, és mászok lassan fölé.
Értetlenül bámul hátra a válla fölött, majd résnyire húzza a szemeit, ahogy helyet foglalok a fenekén.
- Oké, most lazíts – simítok fel mosolyogva a hátán.
Nemigen megy neki, még mindig gyanakvóan méreget. Ah, fenébe is!
- Hééé, bízz már egy kicsit bennem. Tudhatnád, hogy nem akarok rosszat Neked.
Mintha erre gondolkodóba esne, az ajtó felé pillant, majd lassan leteszi a fejét. Így, ni! Helyes! És most kezdődjék a kúra! Először lassú simításokkal igyekszem ellazítani. A tenyeremmel bebarangolom a hátát, a karjait, a vállait, a nyakát. A ruhán át is érzem, milyen formás a teste. Mosolyogva cirógatom meg a füle alatt, mire kirázza a hideg. Eszméletlenül édes!
- Oké, most kicsit erősebben fogom csinálni – szólok neki, nehogy váratlanul érje a dolog.
Finoman morzsolgatni kezdem a nyakát, egyre lejjebb haladok a válla felé. Azt hiszem, jól esik neki, még nem kaptam pofont, amiért „fojtogatom”. Sikerül teljesen ellazítanom, már nem markolja görcsösen a párnám sarkát. Ennek szívből örülök.
- Na? Jobb már? – suttogom a fülébe.
Megborzong, pedig most hozzá sem értem. Mosolyogva túrok az orrommal a hajába, majd nyomok pár apró csókot a fejére.
- Gyere, talán már nem olyan forró a teád – simítok végig a hátán, majd lemászok róla.
Nem mozdul, csak fekszik, és meredten bámul előre. Először nagyon megijedek, hogy valami történt, aztán lépek csak oda hozzá.
- Inkább felhozzam? Úgy jobb? – ráncolom a homlokom.
Lassan rám emeli a tekintetét. Iszonyú ködös. Mintha be lenne szívva, még a pupillái is kitágultak. Anyám, ez ijesztő!
- Romero? – simítok végig az arcán.
Ekkor aztán olyan dolog történik, amire egyáltalán nem számítottam. Lassan felül, majd kihasználva a közelségem, magához húz. Felvont szemöldökkel figyelem, ahogy lassan az ölébe ültet, majd… majd az ajkaimra hajol, és megcsókol. Hihetetlen boldogság járja át a testem. A csókba nyögök, ahogy az öléhez szorít. Tisztán érzem, hogy merevedése van. Anyám! Olyan vörös vagyok, mint egy… egy… nem tudom, mi! Sóhajtozva tűröm, ahogy egyre jobban magához szorít. Érzem, hogy a vágy tüze felemészti a józan eszét. Aztán nekem esik.
Az ágyra dönt, de még így is szorít magához. Egy centi távolságot sem enged magunk közé. Az ölével ritmikus mozgásba kezd, a nadrágjaink halkan surrognak, ahogy egymáshoz dörzsölődnek. A hátára simítok, majd a pólóját kezdem tépni, ahogy megérzem a fogait a nyakamnak feszülni. Nyögve hajtom oldalra a fejem, ráadást követelek. Ahogy múlnak a percek, egyre inkább kezdi a benne lapuló, birtokló oroszlán felszegni a fejét. A mozdulatai egyre bátrabbak, egyre követelőzőbbek. Azon veszem észre magam, hogy libabőrösen bújok ki az ingemből. Úgy csap le rám, mint egy súlyom, hófehér fogaival rendre harapdálja a mellkasom, az oldalam. Csillogó szemekkel bámulom a plafont, miközben a hajába túrok. Egy álom lenne? Nem, ahhoz túl valóságos!
- Romero! – sóhajtom, mikor látom, hogy kibújik a pólójából.
Megtorpan, talán azt hiszi, rosszat csinált. Mosolyogva simítok fel a felsőtestén. Ez annyira… csodálatos!
- Abba ne hagyd – sutyorgom magamon kívül.
Mintha mosolyogna, de lehet, csak a szemem káprázik. Finoman a nyakára simítok, majd lehúzom magamhoz, és megcsókolom. Színtiszta szenvedélyt érzek, ami úgy tetszik, soha nem akar kialudni. Ennyire intenzív élményben még sosem volt részem.
Lassan a nadrágjaink is lekerülnek rólunk, ám ekkor megállítom. Nem szeretném azért, hogy vadul nekem jöjjön. Finoman végigsimítok a kezén, majd két ujját a számba veszem. Csukott szemekkel kezdem el mozgatni a fejem, mintha csak a férfiasságával játszanék. Hunyorogva felpillantok rá, látom, hogy a látvány letaglózza. Résnyire nyitott szájjal bámulja, ahogy nedves ujjai lassan ki-be csúsznak az ajkaim között. Elmosolyodok, majd óvatosan kiengedem magamból, hogy újra belém hatolhasson. Lassan a bejáratomhoz vezetem a kezét, és hagyom, hogy a saját akarata szerint vezesse belém az első ujját. Halkan nyögve düllesztem ki a mellkasom, ahogy megérzem magamban. Libabőrös leszek, még az ujjaim végén is érzem, ahogy végigcikázik rajtam a jóleső érzés. A párnám után kapok, igyekszem oldalvást belefúrni az arcom. Erősen érzem a belőle áradó illatot. Igen, Romeróé. Nem tart soká, hogy megszokjam a közelségét, ezért a másik ujjával is belém hatol. Ez már jóval fájdalmasabb, régen voltam már együtt valakivel. Ezúttal hosszabb ideig időzik el a felkészítésemmel. Miközben lassan mozgatni kezdi a kezét, lágyan az oldalamat csókolgatja. Olyan mesterien csinálja, pedig ahogy sejtem, még szűz. Halkan sóhajtozok, ahogy nedves ajkai a bőrömhöz érnek. Egyszerre három helyen összpontosul a vágyam, és ez rohadtmód kikészít. Úgy érzem, ha nem hatol belém ténylegesen, akkor megőrülök!
- Romero! – nyögök fel.
Lassan elhúzza a fejét, és csillogó szemekkel pillant rám.
- Mike? – szólít a nevemen.
Istenem, a nevemen!
- Akarom – lehelem az ajkaira, majd egy lágy csókot hintek rájuk hálám jeléül.
A hajába túrva nyögök fel, ahogy teljesen a magáévá tesz. Kissé durvára sikerült a mozdulat, de ennyi fájdalom még belefér. Sőt! Érte sokkal több is. Látom rajt, hogy tétovázik, de egy halvány mosollyal jelzem, hogy minden rendben. Óvatosan mozogni kezd, én pedig nem bírom megállni, hogy ne nyögjek fel minden csípőmozdulatánál. Olyan vagyok, mint egy olcsó szajha, aki megjátszott örömmel igyekszik a mennyekbe juttatni ügyfelét, azonban az én boldogságom teljesen valódi. Úgy érzem, a fellegekben szállok.
Libabőrös leszek, ahogy vágytól fűtött, rekedtes hangon felnyög. Erősebben szorítom a haját, ő pedig vadabbul mar a combomba. A fájdalom már teljesen megszűnt, egyre mohóbban kívánom magamba. Az aktus nem tart soká, hogy is tartana. De nem bánom. Hamar megérzem, hogy forró magja elhagyja remegő testét. Még tesz pár elkeseredett mozdulatot, aztán megáll. Lihegve hajtja le a fejét, és bámul rám. A tekintete megint üveges, azt hiszem, elfáradt. Mosolyogva hajolok az arcához, és csókolom meg, hogy visszarántsam a valóságba. Lassan fölé kerekedek, majd lágy csókokkal borítom el az arcát, a nyakát, a vállait. Mosolyogva figyelem, ahogy próbálja mozgatni ernyedt végtagjait, de nem sikerül neki.
- Csak nyugi, hozom a teádat – mosolygok rá, majd a takarómat magam köré csavarva vonulok ki a szobából.
Az első utam először a fürdőbe vezet. Még mindig érzem azt a jóleső, feszítő érzést, így könnyen juttatom el magamat is a csúcsra. Egyáltalán nem bánom, hogy nem élvezhettem el vele együtt. Elsőre sokkal jobb volt, mint amilyet vártam. És az első még most is az, hogy neki jó volt. Mert ugye jó volt??
Lesétálok a konyhába, miután némileg rendbe szedtem magam, és kitöltöm egy sötétkék bögrébe az adagját. Már a tea illata is bódító, ezért nem is szaglászom túl sokat. Lekapcsolom a villanyokat, és engedelmesen felmasírozok a szobámba. Olyan vagyok így, mint egy jó háziasszony, vagy… feleség. Aj, már megint egy boldog család képe, miért?!
- Meghoztam a teát, kedves ur… - megtorpanok.
Romero sehol. A ruhái sehol. Mimimimi? Ijedten teszem le a poharat az asztalomra, és rontok ki a szobából. Egy villany se ég, nem értem, hová mehetett! Végigszaladok a folyosón, akkor hallom csak meg, hogy a fürdőszobában folyik a víz. Teringettét, hát persze, fent is van fürdő. Biztosan bevonult, hogy rendbe szedje magát. Mosolyogva dőlök a falnak, és nézek egyenest a sötétbe. Az elmúlt fél nap eseményeit pörgetem vissza magamban. Annyi idő után, végre boldognak érzem magam. Nem csak azért, mert szerelmes vagyok, hanem mert biztosan tudom, hogy valakinek sikerül örömet okoznom ezzel. Még ha magának nem is akarja bevallani.
|
| Laurent | 2011. 10. 24. 20:19:25 | #17412 |
Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: ~Lukámnak az én Tökfejemnek~
-Rám bármikor, bármiben számíthatsz.
Hallom a halk hangját a sötétben, de nem válaszolok. Félek, hogy nem találnám a hangom, vagy felismerhetetlen lenne. Mégis ez a pár szó olyan fura, bizsergető érzéssel tölt el, hogy szemeim újra szúrni kezdenek. Senki sem mondott nekem soha semmi ilyet. Még hasonlót sem. Olyan új és más vele minden! Légvételei lassan lelassulnak, ellazul, és nem sokára teljesen elcsendesül. Nem aludtam még senkivel sem. Anyámmal se. Nagyon sokáig felvagyok, figyelve az éjszakai neszeit, és vigyázva a saját paranoiám miatt mindenre, az álom pedig messze elkerül. És bár már nem remegek, meg nem is rettegek, nem tudok elaludni, mert agyam legelrejtettebb zugában ott motoszkál egy nagyon zavaró dolog. Azt hittem hogy apámon kívül soha semmi nem fogja így megmozgatni az én agyamat, és mégis, a karjaimban szuszogó alak... felborított mindent, és ezernyi új kérdést vetett fel, amikre ez az éjszaka túl rövid, hogy megválaszolhassam, vagy átgondolhassam. Vajon hol van az a pont, amikor majd ő is fogja magát, és undorodni fog tőlem, vagy elpártol?? Lassan világosodni kezd, mire elnehezül mindenem, és fáradtságom ólomsúlyokkal ránt az álmok világába.
~*~*~
Fázom. Hiányérzet bizserget az álomvilágban, és megmozgat, ujjaim a semmit markolásszák, és a szívem valamiért ideges kalimpálásba kezd. Hangokat hallok. Ösztönszerűen élesebb a hallásom, és egy idegen férfi hang összerántja izmaim, így felülök az ágyban. Ő! Nem, nem lehet, nem ilyen a hangja, és... Hallom Tökfejt is lent. NINCS ITT! Kiugrok, és lezúgok a lépcsőn, nem tudom, hogy a fizika törvényei nem kéne hogy meggátoljanak ilyen gyors mozgásban... vagy csak kezdek megőrülni, nem tudom. Valami idegen ül ott. Zúg a fülem, és úgy markolom a korlátot, hogy félő eltöröm.
-Öhm, Romero,.. -áll fel Tökfej, és közelít.- Ő itt Michael. Apám legjobb barátja. -hosszú idő, mire felfogom, hogy kinek és miről beszélnek.
-Mit akar? -súgom, mert a hangom még csak a szoba küszöbén vánszorog, hogy utólérhessen.
-Apát kereste csak... nyugi.
-De mennem kell.-ugrásra készen merevedek meg, ahogy a fickó feláll.- Add át üdvözletem apádnak, ha hazaért.
- Rendben.
Tökfej kikíséri az alakot, én meg ott fülelek, amíg vissza nem tér.
-Azt hittem leléptél..
Vallom be, hajamba túrva idegesen, csak hogy a gumicsőként lógó kezeimmel kezdjek valamit. Figyelem ahogy elémlépve simít kezemre és húz magához közelebb, én meg tétovázva hagyom magam. Olyan kiszámíthatatlannak tűnik, és ez zavar, folyton ugrásra késznek kell lennem. Valahogy nem tudok ellazulni, tiltakozik ellene mindenem, mégis ahogy hozzámér már régen eldőlt a csata és magával sodor, rábízom magam mielőtt észrevenném.
-Ne félj már...
Mosolyra húzza a száját, és még mindig vonakodva nézem. Soha senki nem mosolygott rám. Nem is volt miért. Vagy minek. Meleg keze elindul a mellkasomon felfelé, én meg a szemeit fürkészem, és a hangomat keresem, de semmi. Tudom, hogy le kéne állítanom, és mégsem tudom, mert valami megakadályoz benne. Kuncog. Nem tudom hogy rajtam vagy valami máson, vagy csak valami hibbant jókedvből, de hozzámhajol, és ajkait az enyémre nyomja. Megint készenlétbe állok, startra készen, meg arra hogy eltoljam és elrohanjak. Fejemben azt latolgatom, hogy ha a táskám még mindig kint van, akkor... Ekkor eltávolodik tőlem, és besétál a konyhába.
-Gyere, csinálok reggelit. Mit szeretsz?- az ajtót nézem, most még elfuthatok, de ugyan hová? Odajön hozzám, de teret hagyva nekem, amiért most hálás vagyok. -Romero?
-Nekem mindegy.
Morranok, és bemászok a konyhába. Nem tudom, hova üljek le, vagy mit kéne csinálnom, de mielőtt még eltöprengenék azon, hogy miért, és eszembe jutna a válasz: hogy mert soha senkinél nem jártam, megérzem, ahogy mögöttem áll, és csak ennek köszönheti, hogy amikor megölel, nem lököm el. De az izmaim akkor is összerándulnak, és mozdulatra készek. Túl sok a felesleges energiám. Lassan simogat, monoton mozdulatokkal, így megnyugszom, és a tetejébe még egy forró puszit is kapok a nyakamra. Oda, ahová eddig csak azért fonódtak ujjak, hogy fojtogassanak. Kiráz a hideg is tőle, és mégis... valahol kellemes érzés.
-Ugye nem felejtetted el, hogy rám számíthatsz?
Súgja a fülembe, lehelete forró, bizsergeti a bőröm, forróság cikázik át rajtam, és mégis elernyednek az izmaim. Már megint... Eldöntöm a fejem, mintha még kérnék, és a vállaim felhúzom, de csak egy piciny puszit kapok, majd elémúszik az arca. Mosolyogva simít végig arcomon, és a szemeim nézi, talán választ vár. Az ajtóra pillantok, megint túl csábító a gondolat, hogy kifussak rajta. Annyira néz... még jó hogy a hajam kissé a lilás szemembe lóg.
-Még mindig a Tiéd a legszebb arc, amit valaha láttam.-Hitetlenkedve pillantok le rá.
-Még mindig baj van a fejeddel, tökfej – motyogom, mert nem vagyok eléggé meggyőzve már semmiről sem.
- Ugyan, nincs azzal semmi baj. Bár… ha csak hozzám érsz, elveszítem a fejem.
Ez.... Ez valami vallomásféle. Pislogok, és megint zavar hogy nem tudok erre mit lépni. Mintha egy fókát dobtak volna fel, hogy ,,na, repülj”. Megint mosolyog. Közel hajol, de most rám hagyja a döntést, pedig tudhatná, hogy ezzel végképp megfogott. Vajon elbűvöltél, tökfej, hogy így a varázsod alá kerülök? Mit műveltél velem? Érzem az illatát, behátolhatatlan, fűszeres, csábító és izgató, mint valami afrodiziákum, amit csak nekem kevertek vajákos boszorkányok és titokzatos banyák. Akár egy szirén, úgy néz a szemembe, én pedig el vagyok veszve. Mintha egy fuldoklónak dobnának mentőövet, és csak a büszkesége nem engedné, hogy megfogja azt... de hát az ösztön mindenekfelett. Kissé éhesen vetem magam a szájára, ő pedig átkarolja a nyakam, és húz valamerre. Követem, nem tehetek mást, vonz, követel magának, s ugyanakkor én úgy érzem mégis többet marok el tőle. Érzem hogy dőlni kezd, és húz maga után, lábait is rámkulcsolva, hogy ne menekülhessek- mintha most akarnék. Vérem felpezsdül, és úgy száguldozik bennem, mintha bespeedeztem volna. Érzem nála a meleget, és simulok hozzá, két kezemen támaszkodva feje mellett, hogy ne nyomjam agyon, és vadul marcangolva puha húsát, duzzadtra csókolva pillanatok alatt. A vörös köd ellep egy kicsit, én meg nem is küzdök, ösztönösen nyomom hozzá csípőm, és ahogy megmoccan alattam, felsóhajtok, de sikerül észbe kapnom és elnyelnem a végét. Hozzámdörgölőzik, táncol és bolondít, egy félnótásnak érezném magam, ha nem lennék a bűvkörében. Elhúzódok tőle, hogy levegőért kapjak, a hűvös lég pedig kissé lecsillapít. Szent szüzek, én itt őt majdnem... Gyanakodva nézek rá.
-Tökf...
-Mike. -kottyantja közbe.
-Mike... mit csinálsz? -sóhajtom, mert nem szeretem ha közbevágnak, és a nevén nevezni... bár járunk, nem?
-Semmi olyasmit, amit te nem szeretnél.
Mosolya szinte simogat, közben karcsú ujjai a hajamba bújnak, fejbőröm becézve... Soha senki a fodrászon kívül nem ért a hajamhoz, ezért is elég nagy gyengém. Persze annyira még eszemnél vagyok hogy ne mutassam ki, pedig ahogy ujjai között morzsolja a szálakat, mint hívő nyanyák a rózsafüzért... Csillogó szemekkel néz, mint gyerek a Télapót, én pedig feléhajolok, de a kérdő tekintete megállít. Ujjai újra felfutnak tarkómon, érzékeny pontra hibázva újra, és megint kiráz a hideg tőle, mégha olyan forró is a levegő ha hozzámér.
-Gyere, ne félj...
Halkan leheli, leheletét érzem a számon, és bizsergek legbelül. A gyomrom összefacsarodik ahogy újra ráhajolok, kezeim ökölbe szorulnak titkon, hogy fékezzem magam. És ő mégis elégedetten bújik hozzám, a lehető legközelebb, nyelvével kacérkodik, és csalogány módjára újra magával ránt valahová... eltévedtem. Nem undorodik tőlem, nem fél, nem mutogat, nem bámul... legalábbis nem úgy mint mások. Kinyitom a szemem és megdermedek. Mit művelek? Az önzés teteje hogy ezt a helyzetet végleg kihasználom. Menekülök, gyógyszert se vettem még be, fogyóban is van nem mellőzve azt, hogy nincsenek is itt! Amilyen hirtelen jött az egész, úgy el is rebben. Amíg a tökfejű kislisszol alólam addig lehajtom a fejem, és megrázom alaposan, majd beletúrva fésülöm ujjaimmal hátra, és leülve függesztem rá a tekintetem. Nem értem őt. Kész rejtély, hogy hogy tud egyik pillanatban csábítani, másikban meg teljesen másra koncentrálva...
-Mi az? -szalad ki a számon a kíváncsiság, miután elvörösödik... talán megégette magát.
-Micsoda?
-Az arcod...
Pislogva néz egy lábasra, és még jobban elvörösödik, én meg kissé összevonom a szemöldököm. Lehet hogy a hülyéje megégette magát? Amilyen ügyes dolgokban... Még a végén a kórházba kötünk ki. Vagy megint ápolgathatom. Tétován sütögeti a tojást, és végül megszólal.
-Ugye nem szeretnél itt hagyni engem? -hangja miatt is, de valami más miatt felhúzom a szemöldököm, de mielőtt rákérdezhetnék a furcsa mondatra, már folytatja is.- Mármint... a napokba.
-Nem tudom. -rázom a fejem, hiszen haza kéne mennem, és...
-Tudod, hogy itt maradhatsz- hajol hozzám. -Bármikor szívesen látlak.
-De a gyógyszereim...
-Este kitaláltam valamit. -gyermeteg mosollyal néz rám. -Van itthon nyugtatótea... meg aztán olyan sok behatás itt nem érhet. Mit szólnál, ha egy napra nem szednéd őket? Csak engem kell kibírnod, senki mást. Kérlek!
A kérlelő szemeit nézve először menekülés után nézek, de miközben azon agyalok, hogy milyen kifogással jöjjek elő, bizony magam is rájövök, hogy ez inkább megfutamodásnak tűnik, semmint... meg hát... valami van köztünk vagy mi a fene... Számat rágva nézek rá, mintha azt lesném szemében, milyen csapdát rejt nekem, vagy mivel akar majd rámtörni, de igazán nem tudom mit is keresek bennük.
-Odaég a tojás.
Fordulok el végül, válasz nélkül hagyva, de ugyanakkor nem ellenkezve. Amíg ő sietve kavarni kezd, lehunyom kicsit a szemem. Hová mehetnék amúgy is? Haza nem nagyon, csak pánikolnék ott, mert hát ha képeslap megtalált, akkor ő is megfog, és bármikor rámtámadhat... Munkahelyen se nehéz meglelni, nincs is itt olyan sok munkalehetőség. Sóhajtva ülök le végül egy székre, és hamarosan elém kerül a pohár meg a tányér is, kenyér, harci eszközök, és mellém telepszik le tökfej is.
-Nem értem, miért jó neked, ha én maradok veled, de legyen. Azt hiszem tényleg jobb ha nem maradok most egyedül...
Szólalok meg halkan, és nem nézve rá összpontosítok a reggelimre, persze nem tudom figyelmen kívül hagyni az oldalamról érkező örömhullámokat, amik majd' ledöntenek a székemről. A kanalamba fojtom a mosolyomat, nem szokásom ilyeneket produkálni, nem is tudok a gúnyos vagy gonosz vigyoron kívül mást produkálni. De amikor reccsen a széke és hirtelen puszit nyom az arcomra, hátrahőkölök. Nem nézek rá, tudom hogy milyen szemeket meresztene rám amúgy is, és én jól akarok lakni. Szinte érzelemmentesen sózom meg a tojást, és jóízűen, kissé éhesen is elpusztítok mindent. Azt hiszem kezdem megszokni ezeket a hirtelen érzelemkitöréseit. Fél szemmel pillantok fel rá, és ő meg még az utolsó falatokat üldözi a tányérjában, de nem nagyon sikerül őket elkapni. Megcsóválom a fejem, érthetetlen, mi olyan nehéz abban hogy a kanálra űzze a tojást... Kiveszem a kezéből, és a meglepett pillantásokkal övezve, akár egy gyereknek, a kenyerére pakolom a tojást, és akár egy vajaskenyeret, elé tolom. Aztán amíg nyammog, elmosogatok.
-Sose hittem volna, hogy a suli által rettegett fiú ennyire házias.-kuncog.
-Látom, üres a szád. Mekkora csend volt eddig.- piszkálódok vele még az utolsó tányért leöblítve.
-Naaaa...-duzzog, én meg jókedvűen csóválom a fejem. -Mit csinálunk ez után?
-Gyorsan túltetted magad. -dőlök a pultnak, hogy ránézhessek a könyökölő tökfejre. - Amit kell. Vagy amit akarsz.
-De hát te vagy a vendég. -pillog rám, bár van egy olyan érzésem, hogy inkább sütiként méreget.
-Akkor fizikázni fogunk, ha én döntök. -vonok vállat. -Szóval amíg felmegyek és homo sapiens külsőt kreálok, lepj meg... és lehetőleg a vetkőző showokat mellőzd, mert itthagylak.
A fizika szóra elfancsalodik, de a továbbiakra egyre nagyobb mosoly jelenik meg arcán, kissé félő hogy a pofija fog szétrepedni. De tényleg. Ha nekiáll most engem ágybacsábítani vagy nem is tudom, akkor tényleg nem maradok. És mivel nem is ígértem neki semmit, meg nem is mondtam azzal kapcsolatban, hogy megyek-e, így még a szavam se köt ide. Felmászok, és a fürdőben átkapom a ruhám, megmosakszom, és vizes kézzel a hajamba is beletúrok, szemembe fésülve alaposan a tincseket, és hátul meg lelapítva a UPC antennákat, amivel még netet is tudnék fogni ha fémből lenne... Kezdem magam úgy érezni, mintha nem csak el-, hanem ki is készülnék valaminek. Lebattyogok a nappaliba, de sehol senki, így a szoba felé veszem az irányt. Nem tudom miért, de a szívem össze-vissza kalimpál ahogy lenyomom a kilincset, de a megszokott unott képet nem nehéz megtartanom, úgy csukom be magam után aztán az ajtót, mintha csak telefon miatt hívtak volna ki. Hajam a szememben, kezeim a zsebemben, és mivel nem úgy néz ki, hogy rámugrik valaki, hát beljebb megyek.
-Mit találtál ki tökfej? -dünnyögöm.
-Tudsz kártyázni? -érkezik az ágy felől a kérdés, ahová le is ülök rövid időn belül Mike mellé.
-Méghozzá elég jól.
-Akkor játsszunk. De nem csak úgy. Legyen tétje is a dolognak.
-Miféle? Pénzben utazol? -emelem meg a szemöldököm, ahogy a szép szemeibe nézek.
-Neeeem...- olyan mosolyra húzza a száját, hogy megint rossz érzés fog el. -Ruhákban. -villantja rám gonosz kis tekintetét.
-Ruhákban? -most már felszalad a szemöldököm.- Nem, ezt te sem gondolhatod komolyan, tökfej. Ha nyerek, megtanulod a fizikát, ha meg te, akkor meg kérhetsz valamit.
-Kezdésnek nem rossz. De ez csak egy kör. És bármit kérhetek? -miért van olyan érzésem, mintha gondolatban úgy fogyasztana el engem, mint egy sütit?
-A józan ész határain belül. -vágom rá azonnal, és nem mulasztom el az átsuhanó csalódást sem a képén.
-Nos, rendben. Hány fordulós legyen? -kérdezi a lapokat keverve.
-Legyen addig, míg valaki 3 pontot el nem ér. -emelem fel a lapjaim, de nem nézek rájuk, az ő arcát figyelem, abból már összerakhatom a fél pakliját.
-Rendben. -nyammog, és elégedetten nézi a lapjait.
Libabőrös leszek attól az elszánt tekintettől, amit vág játék közben. Valamit nagyon akarhat, ha így teper érte, és az első kört hagyom is neki megnyerni. Úgy lesem a mozdulatait, mint egy pók, aki az áldozatát várja a hálóba gabalyodni, és végre lecsaphat majd rá. Ahogy időnként felpillant rám dacosan, pedig igazán úgy tűnik hogy nem lesz könnyű préda. A következő két kört simán lekeverem, olyan gyorsan, hogy alig bír osztani a drága.
-Nem ér csalni! -ráncolja az orrát édesen, láthatóan nem akar fizikázni.
-Nem szokásom. Csalni azok szoktak, akik félnek, vagy nem akarnak veszteni. Márpedig az utóbbi is benne van a pakliban.
Vonok vállat, majd a lapjaimra pillantok. Siralmas leosztás. De hála a kegyetlenül jó pókerarcomnak kifejezéstelen maradok, pedig érzem, hogy nagyon figyel engem. És sokkal óvatosabb is lett. Az arca kipirul, ettől olyan lesz, akár egy eper, és... jesszus, mik nem jutnak már eszembe. Ki tudja mit tett a reggelimbe. És míg ezen jár az eszem, remegni kezd a kezem. Ilyenkor már vagy négy adagon túl vagyok. Drága fehér gyógyszereim... kicsiny kerek, imádnivaló...
-HA!
Összerezzenek ahogy a kártyáit lecsapja diadalmasan az ágyra, de képtelen vagyok most ilyenre reagálni. Érzem, hogy a szívem kalimpál, csoda hogy még nem vette észre, a kezemben lévő kártyákra pedig rászorulnak az ujjaim. Csak csendben, nyugalomban, Romero. Gondolj arra, hogy nem szabad rá gondolni. Hopp, az agy nem fogja fel a ,,nem” szót – nem jött be. Furcsa csend lesz, még az n füleim is zavarja a nagy csend, lassúat pislogva és erőltetetten lassú légzéssel próbálok higgadt maradni.
-Romero?
Érkezik belehasítva a csendbe a hang, libabőrös leszek ettől a hirtelen ingertől. Szemeim is csukva maradnak, és izmaim megfeszülnek, ahogy egy tétova érintéssel hozzámér Mike. Ujjai lassan siklanak végig az enyéimen, finom erőszakkal lefeszegetve engem a lapokról, hogy a helyükbe saját forró kezét csúsztassa. Milyen meleg a keze! Lassan felnyitom a szemem, de sejtem, hogy abban, amelyiket látja, nem sok jó lehet leírva, mert közelebb kúszva lassan leül elém. Mélyen értékelem, hogy nem jön közelebb. Végtelen lassan simogat, és nem beszél. Hiába lesem a mozdulatait, a szemeit, a száját, őt magát, nem mozdul, hanem vár, azt hiszem rám, vagy valamire, amit nem tudhatok. Én is várok. Talán most úgy festhetünk, mint két egymást vizslató vad, akik azt lesik, ki moccan előbb, mert az lesz a vesztes. Megint fülsüketítő csend ül a szobára, én meg lassan engedni kezdek. Tekintetem, melyben eddig a lapuló félelem és az összeesküvést leleplező gyanú kavargott most megenyhül, ujjaim a keze alatt felmelegednek, és talán a légzés is könnyebb. Mikor nagyot sóhajtanék, akkor veszem észre, hogy alsó ajkamra haraptam az előbb, főleg mert fémes íz terjeng a számban. Király.
Vállaim nagy lassan leereszkednek, szinte nem is látszik maga a folyamat, de a végén Mike is megereszt egy bátortalan mosolyt, és közelebb fészkelődik, egyik kezét karomon felsimítva a nyakamon keresztül a hajamba, hátrafésülve szinte a másik szemembe lógó tincseket, én pedig abban a pillanatban elfordítom a fejem, inkább keze alá simulva, álcázva a zavart mozdulatot. Lassan a homlokomra nyom egy puszit, és ezzel végképp kikerget minden gondolatot a fejemből.
-Folytathatjuk? Vagy inkább meneküljek? -kucorodik mosoly a szájára.
Üngetve helyeselnék, hogy majd osztok én, de annyira berekedtem, hogy csak valami károgásra futja, így torokköszörülve hátrálok el, hajam az arcomba rázva, és a lapokat újra felveszem, hogy megkeverve kiosszam őket.
-Később is folytathatjuk. Még a végén azt fogod mondani, hogy kihasználtam ezt a figyelmetlenséget. -nyújtja felém a nyelvét.
Megcsóválom a fejem, és nagy levegőt veszek. Vagy kimegyek, felkutatom a bárt, leiszom magam, és alszok egy jót, vagy a gyógyszeres dobozt kutatom fel, mindent beszedek, és utánam a vízözön. Ezt latolgatva pakolom a kártyákat egymás után szórakozottan, hol a kezeim nézve, hol az ajtót, hol meg az aggodalamasan fürkésző szemeit. Érzem, hogy a feszültség egyre nő ahogy fogynak a lapok, és ahogy egyre a vége felé közelítünk, és ezzel együtt nő az igényem valamire, ami elvonja a figyelmem. Egy erős függő nem áll csak így le, az is csoda, hogy eddig bírtam. Hirtelen pillantok fel, amikor épp a kártyákat pakolom le a kezemből, és meglepetten veszem észre, hogy neki már régen üres a keze. Szemeiben valami huncutság is csillog valami mellett, amit nem akarok azonosítani, ebből tudom, hogy győzelme tudatában most kérhet tőlem valamit. Vagy csak annak örül így a feje, hogy nem kell fizikázni. Nem tudom. Elgörnyedt testem megnyújtom kicsit, akár egy nyújtózó macska, majd törökülésbe ülve fel az ágyra oldalra billentem a fejem.
-Nyertél.- közlöm hosszú hallgatás után a tényt.- Mit kérsz? Gondolom nem fizika korrepetálást.
Kezeimmel a paplant piszkálom, és a zavar mellett elvonási tüneteimmel is küzdök. Alig várom hogy elmondja, mire van szüksége, és aztán megyek beállni a hideg zuhany alá, hátha az segít valamennyire. Nem nézek fel, az a megmondhatója hogy mi fog még ebből kisülni. Félek olyat tennék vagy mondanék, amit nem szándékozom, és nem tudnám magam kimagyarázni. Megváltásként ér a finom érintés, forró és puha, lepillantok, keze az enyémre csúszva indul el felfelé, végig a karomon, újra a hajamba, a bizsergető érzést már ismerősként köszöntöm. Felemeli a fejem, és belenéz a szemeimbe, én pedig elveszek a kékségekben. Megfognak, hipnotizálnak, és ahogy egyre közelít, mintha szuggerálna. Különös láng ég bennük ami megigéz, arcom felforrósodik, de nem érek rá okát kutatni, mert ajka úgy simul az enyémre, mintha oda teremtették volna, én pedig hirtelen zárom karjaim ketrecébe karcsú testét, hanyattdöntve az ágyon, és mohón betörve a szájába ahogy a meglepetéstől felnyög. Azt hiszem megleltem a másik elfoglaltságot, ami eltereli a figyelmem a gyógy... már megint. Alápréselem kezeim és úgy szorítom magamhoz, még ő két kezét körémfonja, én pedig ráfekszek majdnem egész súlyommal, ami nem sok, de az övénél lényegesen több. Fogaimmal finoman tépem húsát, a nagy hévben fogaink néha összekoccannak, a forró lángok körbeölelnek, szinte csoda hogy nem kapott lángra a szoba. Szája hihetetlenül édes, mintha mannát szopogatott volna ezelőtt, végtelenül puha és forró, szinte sikolt a folytatásért. Úgy esünk egymásnak, mintha az életünk múlna rajta, lábával a combomon simít végig, ölét nekemnyomja, én meg beleszusszanok a csókba. Bódult leszek ettől, szabad kezemmel a hajába túrok, puha selymes tincsei közé és kissé megcibálom őket, de meg sem nyekken, sőt, kezeit érzem a hátamon, ahogy a felsőn keresztül karmolásznak. Képtelen vagyok megállni, pedig belül már két oldalról marnak a gondolatok, úgy érzem magam mint aki az eszét vesztette.
Ekkor szakítja meg a csókot, és ugyanazzal a lendülettel gördít rajtunk egyet, így én a hátamra, ő meg rám kerül lovaglóülésben. Tovább szorítom magamhoz, szinte görcsösen, mintha a megnyugvást várnám tőle, ő pedig vörösen, szuszogva, kifulladva simul hozzám elterülve rajtam, és becézgető, csitító puszikat szórva ide-oda rám. Én csak behunyt szemmel élvezem, szorítva őt magamhoz, és amikor túl hirtelen cuppan, ujjaim megszorulnak rajta. Olyan kis ördögi lényt tartok kezeim között, hogy hihetetlen! Megigézett, vagy csak olyan mélységeket érint, amikről fogalmam sem volt, és így, miután kiszabadítja őket, egyszerre nyomulnak ki az ajtón a napvilágra. Félek túl vad vagyok, túl hirtelen, és nem különben ijesztő is, így felnyitom szemeim. Mike épp teljesen mással van elfoglalva, épp az állam vonalát követi ajkaival, simogatva szinte, forró lehelete kicsapódik a bőrömön, és mégis az utána hirtelen beálló hideg józanítóbb talán mint bármi más. Engedek a kezeimen, hagyom hogy lecsusszanjon rólam, és egy kis puszi után kisurranjon az ajtón. Felállva tántorgok előre, és amint valami hideg akad utamba, hozzányomom az arcom.
Percekkel később teljesen lehiggadva ülök vissza az ágyra, amit megigazítottam és a kártyákat is összepakoltam, magamban pedig megint csak hálaimát rebegek. Több mint szerencse, hogy Mike ilyen. Mintha tudná hogy mikor mit kell csinálnia, mivel tud a legjobban megnyugtatni és a végletekig felizgatni. Hogy csinálod, mondd? És vajon hova mehetett? Hátradőlök az ágyon, és az elmúlt óráknak tűnő perceket pergetem végig fejemben, mert olyan élethűen belémégett minden mozdulat, mintha filmen láttam volna, és még most is beleborzongok. Istenem, a gyógyszerek hiánya miatt... vagy mert tényleg komolyan gondolom? Esetleg... talán azért lenne ez, mert valami olyan van benne, amivel eddig még nem találkoztam? Utána kellene talán menni... Feltápászkodom hát, hogy elinduljak őt megkeresni, mert említett valami teát vagy mit a reggeli folyamán... Most jól jönne egy vödörrel...
|
| Luka Crosszeria | 2011. 10. 16. 16:13:55 | #17308 |
Karakter: Mikeladze Dornez
Megjegyzés: Romerómnak, a tuskónak~ Laurent (L)
Döbbenten mered rám. Talán nem hiszi el, amit mondtam. Pedig szóról szóra igaz. A szívem olyan hevesen kalapál, hogy majd kiugrik a helyéről. Csak érted dobog, Romero. Senki másért.
A vállaiba kapaszkodva meredek rá. Még pislogni sem pislogok. Magamba akarom inni mindenét. Látni akarom a legapróbb reakcióját is! Hátrébb lép, hogy növelje köztünk a távolságot, ám úgy hullik a földre, mint egy ósdi rongybaba. Engem pedig ránt magával. Segítség!
- Romero, neeeehh!! – sikoltom, de késő.
Nem reagál, a földre zuhanunk mindketten. Hangosan koppan a könyököm a padlón, valamennyire sikerül felfogni az esést. Romero csak bámul a semmibe, azt hiszem, sokkot kapott. Mint egy szörnyet halt hulla, kb úgy néz ki. Ábrázatra és arcszínre mindenképp.
Kimászik alólam, majd a pohara után nyúl. Iszik egyet.
- Tu... Romero..? – érintem meg a vállát.
- Figyelj, tökmag.. - sóhajtja. - Fogalmad sincs, mi az, amit te kérsz. Helyesbítek. Fogalmam sincs... Ez olyan mintha a számítógéped kérnéd ilyesmire...
- Nem igaz. Tudom, hogy nem –rázom meg a fejem. - A mosdóban igenis láttam, hogy nem vagy gép. Minden ott van benned, amit én akarok. Nem azt várom, hogy randira járjunk és hozz nekem bonbont. Csak... Engedd meg, hogy korrepen kívül is veled lehessek.
- Furcsa vagy... – pillant rám. - Miután annyit bántottalak, és annyiszor... Te miért akarsz... – nyökögi.
Nem találja a helyes szavakat. Szegénykém.
- Nem számít. Ez megtörtént. Tudom, hogy odabent más vagy, mint akit kintre mutatsz. Hogy akármiért is lettél ilyen, nem ezt érdemled. Nos... mit mondasz? – nézek fel rá félve.
Rettegek, hogy elhajít, rettegek, hogy a képembe röhög. Rettegek, hogy elhagy.
- Hát... Én ilyenekhez nem értek. Fogalmam sincs, mit kéne mondani vagy tenni... Hogy ilyenkor mit kell érezni...
- Hadd mutassam meg... – suttogom.
Lehunyom a szemeimet, és odahajolok hozzá. Azt akarom, hogy megcsókoljon. Érezni szeretném a benne fokozódó vágyat, hogy uralhasson, birtokolhasson engem. Imádom az olyan férfiakat, akik testükkel, gesztusaikkal tudatják velem, hogy ki az úr a háznál.
- Ne félj. Én csak vigyázni akarok rád... – suttogom.
Annyira közel van, és mégis olyan kibaszottul távolinak érzem. Az a szörnyű tudat lüktet a fejemben, hogy sosem lesz az enyém. Ettől pedig sírhatnékom támad. akarom őt. Szeretem, kívánom, nem lehet ilyen kegyetlen az élet, hogy nem kaphatom meg!
A hajába túrok, és finoman megcsókolom. Nem teszek semmiféle hirtelen mozdulatot, hiszen csak elijeszteném vele. Na, meg az egyáltalán nem romantikus. Ez a pillanat viszont az. A hősszerelmes kiskölyök, aki meg akarja szelídíteni az oroszlánt. Hatalmas munka, és még annál is nagyobb felelősség, de vállalom. Érte bármit megtennék.
A csók lassan megszakad, hunyorogva mered rám. Annyira édes így.
- Látod, nem kell félni – búgom.
- De olyan ez így, mintha én kapnék, de te nem. Mert nem ígérhetek semmit, ugye tudod? Lehet, eltűnök egyik napról a másikra – feleli.
- Akkor utánad megyek – vágom rá. - Gyere. Ha már itt vagy, nézzünk valamit. Persze ha te is akarsz.
Nem akarom hallani, hogy nem akar, hogy nem vagyok fontos a számára. Leültetem a kanapéra, és a kezébe nyomom a dvd-s tokot. Egész kis gyűjteményem van a filmekből, nagyon is büszke vagyok rájuk, mivel igen nagy munka árán válogattam össze őket.
Kimegyek a konyhába, és a pultra borulok. A szívem olyan hevesen kalapál, hogy alig bírom tartani magam. Én… én szerelmes vagyok! Érzem, ahogy könnyek szöknek a szemeimbe. Valahogy muszáj leadnom a feszültséget, erre pedig a sírás az egyik legjobb módszer.
Nem időzhetek el sokáig, így visszasétálok hozzá. Már az illatától is elbódulok, pláne, ha hozzám is ér. Olyankor a mennyországban érzem magam. Mosolyogva foglalok helyet a kanapén, és húzom szorosan magam mellé. A karfára készített takaróval takarom be magunkat, majd finoman az oldalához fészkelem magam. Érzem a zavarát, de nem érdekel. Tudom, hogy ez csak a kezdetekben van így.
- Ömm... Tökfej... – dünnyögi.
- Hívj a nevemen – nézek fel rá. - Mike. Mondd ki!
- Mike – mondja olyan tisztasággal, hogy libabőrös leszek tőle.. - Nem ülsz túl közel?
- Dehogyis – mosolyodok el. - Ha nem baj, neked dőlök. Jó?
Nem érdekel a válasza, még közelebb húzódok hozzá. Annyira jó érzés hozzáérni. A szívem hevesebben kalapál, mikor érezhetem a bőre forróságát. Ez… ez hihetetlen!
Csendben nézzük a filmet, néha mocorog, aztán… aztán lassan eldől, így még jobban odabújhatok hozzá. A számat beharapva hajtom a vállára a fejem. Istenem, mindjárt infarktust kapok!
- Mindjárt jövök – morogja, majd feláll, és kisétál.
Megöli a pillanatot. Ijedten bámulok rá, mi van, ha elmegy? Ha gyűlöl, és elege van belőlem? Jaj, Romero, kérlek, ne menj el, olyan boldog vagyok Veled! Az ajkaimba harapva igyekszem nyugalomra inteni magam, de ez nagyon nehéz. A hideg őrült gyorsasággal cikázik végig a testemen, fogalmam sincs, mitévő legyek. Talán… utána kéne mennem? Könyörögni, hogy maradjon? Nem… azt mondta, mindjárt jön. Hinnem kell neki.
- Baj van? – kérdi a nappaliba lépve.
Hatalmas kő zuhan le a szívemről.
- Nem, csak... – hajtom le a fejem. - Azt hittem elmész.
- Hinni a templomban kell, kölyök – sóhajtja színpadiasan, majd visszaül mellém.
- Kérdezhetek valamit? – szólalok meg nagysokára. - Miért kell az a sok gyógyszer neked?
- Nos, ha már így... Akit azóta vernek, hogy megfogant, aki naponta retteg attól, hogy hol fog elaludni... Aki fél bármitől, ami rajta kívül létezik, és akitől mindenki más fél... Az képtelen tisztán végigvinni a napot.
- Azt mondod, most be vagy tépve? – kerekednek el a szemeim.
- Hát a fájdalomcsillapítóból, nyugtatóból meg ilyenekből egyet kéne hetente szednem. Ehhez képest naponta szedni kell, mert megőrülök. A nagy zajok, hirtelen mozdulatok, az érintések, sőt, ha már néznek.. Ezek mind apróságok, amik engem végtelenül ki tudnak készíteni. De a mostani állapotom nem azt jelenti, hogy nem tudom, mi történik. Csak... A közérzetemen kell javítani.
- Tehát... – kezdem megfogalmazni a legnagyobb félelmemet.- Nem érzed jól magad velem? Vagy nem szeretsz velem lenni?
- Azt próbálom neked itt eldumálni, hogy eddig még a saját anyám is csak akkor ért hozzám, ha nagyon kellett. És nem mert nem szerettem. Hanem mert rettegett tőlem.
Döbbenten hőkölök hátra. Ez… nem…
- Az anyukád? – suttogom döbbenten.
- Igen. Ezért homályos még mindig előttem, hogy vajon te csak más bolygóról jöttél, vagy szimplán ennyire beverték a fejed.
- Én nem... – kezdeném felháborodva, mikor… mikor… megpillantok egy mosolyfélét az arcán.
A szívem hatalmasat dobban, halvány pír ül az arcomra. Milyen veszettül jóképű… így is! És… és mosolyog. Végre mosolyog. Itt! nálam!
Szívesen megcsókolnám, megölelném, de félek, ezzel elriasztanám. Nagynehezen legyűröm az ingert, és óvatosan, lassan simulok hozzá, mikor a tévé felé pillant. Aj, Romero, Veled olyan más! Nem könnyű, de valahogy örömömet lelem benne, hogy így kell, vigyázzalak. Nemes feladatnak érzem, hogy támaszt nyújthatok Neked. Szívesen megmondanám, rám bármikor számíthatsz, de nem szeretném elrontani a szórakozásod.
***
- Tényleg haza kell menned? – kérdem szomorúan már az ajtóban állva.
- Igen..
- De egyedül vagyok, és a házban vannak pókok is. Meg jöhetnek betörők. Te tényleg magamra hagynál? – igyekszek őzikeszemekkel meredni rá.
- Ja. Otthon meg senki sincs. Csak a kupi. Mielőtt anyám jön, jó lenne eltüntetni a nyomokat. Majd max suliban találkozunk.
- De hétfőtől szünet van, és csak szerdán kell suliba menni – biggyesztem ki durcásan az alsóajkam.
- Hát akkor kitartás.
- Várj... Csak így elmész? – kérdem letörten.
- Ami azt illeti, nem. A kérésedre... Amit még a konyhában mondtál... Azt hiszem, igent mondok.
- Tényleg? – lépek hozzá közelebb boldogan.
- Igen. De ez nem azt jelenti, hogy akármikor a nyakamba ugrasz, mert továbbra is áll, ha hirtelen jössz, váratlanul kapod a taslit.
- Rendben. Hé, Romero... Holnap meglátogathatlak?
- Majd meglátom. Szia.
- Szia! Szia Romero!
Boldogan araszolok vissza a lakásba, miután már nem látom őt. Szerelmes sóhajjal vetem magam a kanapéra, és bámulok a semmibe. Hirtelen megcsapja az orrom az illata, mosolyogva ölelem magamhoz a párnát, amin feküdt. A takarót egészen az orromig húzom, abból is árad ez a finom, édeskés illat. Elképzelem, ahogy hátulról átölel, és egy nedves csókot nyom a nyakamba. A hideg is végigfut rajtam, te jó ég, milyen lehet? Leszünk mi valaha olyanok, mint egy pár? Vagy… belém szeret egyáltalán?
Ezekkel a gondolatokkal a fejemben bódulok el, majd hunyom le a szemeimet. Romero… Romero… bárcsak boldoggá tehetnélek!
***
Folyamatos csengőszóra ébredek. Mh, ne már, anyáék jöttek meg? Nem, ők tuti nem csengettek volna. De akkor? Ah, semmi kedvem felkelni… bár… ha fontos?
Mélyet sóhajtva mászok ki a jó meleg takaró alól, majd ballagok az ajtóhoz. Mikor kinyitom, mintha villámcsapás érne. Ez nem lehet! Romero áll előttem, de… de úgy, mint aki most szökött a diliházból. A száját rágja, és úgy liheg, mint aki most futotta a maratont. Istenem, mi a szar történt? Kizárt, hogy annyira hiányoztam neki, hogy idáig fusson!
- Romero? – ragadom meg a karját, és behúzom a házba, majd gondosan bezárom az ajtót. - Minden rendben? Gyere. Mi a baj? Itt ülj le. Tessék egy pohár víz...
A kezébe nyomok egy pohárral, amit remegő kacsókkal dönt magába. Istenem, mi a franc történhetett, hogy így kikészült?? Idegesen rángatja ide-oda a szemeit, hol az ablakokat kémleli, hol az ajtót. Nem figyel rám, bármennyire is próbálom, így lassan az arcára simítok mindkét kezemmel. Vigyázok, nehogy hirtelen mozdulatot tegyek, csak finoman, mintha egy kismacskát akarnék megsimogatni.
-Jól van. Nyugodj meg. Ez itt a polgármester háza, ide még az atyaúristen se törne be. Gyere, menjünk fel a szobába, adok neked pizsamát.
Hagyja magát felhúzni, követ mindenhová. Jobbnak látom, ha csinálok neki egy kis kakaót. Legalább felmelegszik, és megnyugszik tőle. Miután megissza, a fürdőbe vezetem, és kikotrok neki egy pizsamát, ami nekem túl nagy. A szobámba vezetem ezután, majd finoman az ágyamra nyomom, és leülök vele szemben. Olyan rémült, mint egy őzike. Borzasztóan fáj, hogy így kell látnom. Egy pillanatra sem tudom magára hagyni.
- Romero.. – hiába szólítom, nem rám figyel. - Nézz rám! Ne, ide nézz. Mondd el, mi történt.
- Sajnálom... – leheli erőtlenül.
- Bocs, de ezt nem értettem – mosolyodok el zavartan.
- Sajnálom. Hogy csak így rád törtem. Csak bepánikoltam. Itt van, és tudja, hogy hol vagyok...
- Jól van. Semmi baj. Itt kizárt hogy megtalál. Te mondtad, eddig senki sem akaszkodott így rád, tehát inkább keres majd munkahelyen vagy ilyesmi. Itt biztonságban vagy. Gyere, leoltjuk a lámpát is.
Óvatosan felállok, és leoltom a villanyt. Talán így majd nem fogja a nyílászárókat figyelni, és teljesen meg tudom nyugtatni. Visszamászok az ágyra, és a keze után nyúlok, de rémülten ugrik az ágy másik végébe. Ó, istenkém, ne félj tőlem!
- Csss... Gyere, feküdj ide. Ma este én vigyázok rád. Gyere. Itt senki sem bánthat.
Újból utána nyúlok, ezúttal sokkal lassabban, finomabban. Hagyja, hogy hozzáérjek, így az ágyra nyomom, és óvatosan betakargatom. Átölelem, a testem minden porcikájával igyekszem hozzápréselődni, hogy érezze, rám számíthat, az életem árán is megvédem. Érzem, ahogy a remegése lassan, de alábbhagy. Kezd megnyugodni, a légzése is inkább normális. Mosolyogva figyelem, ahogy erős karjait rajtam pihenteti. A helyzet súlyossága ellenére… ez… egy idilli pillanat.
Bátorságot érzek hozzá, hogy bevessem a végső fegyverem, így a nyaka melegétől megválva, lassan felemelem a fejem. Odahajolok hozzá, és végtelen szeretettel megcsókolom. Mohón csókol vissza, mintha bennem érezné az utolsó reményt. Ez boldoggá tesz. Bármikor számíthatsz rám! Erősen szorít magához, mikor lassan a hasára fekszem. Olyan hévvel csókol, hogy a szívem kis híján megszűnik dobogni. Félőrülten hajszoljuk egymást, még többet akarunk a másikból. Persze csak csók szinten!
A tempó lassan csillapodik, ezzel arányosan Romero is megnyugszik. Ennek szívből örülök. Pihegve húzom el a fejem tőle, majd csókolok a szája szélére.
- Rám bármikor, bármiben számíthatsz – suttogom.
Választ nem kapok, talán túlságosan kimerült. Mindegy, nem is várok semmit, csak szeretném, ha ez belevésődne a tudatába. Ha más nem is, történjen bármi, én mellette állok.
***
Másnap reggel előbb ébredek, mint ő. Nem tudom, hogy képes aludni, talán egész idáig csak bámult a sötétbe, és mostanra nyomta el a fáradtság. Mindegy, alszik, és ennek örülök. Óvatosan kimászok mellőle, majd leszaladok a konyhába, és felhívom apám legjobb barátját. Ő magánnyomozó. Szeretnék minél többet tudni Romero apjáról, így szükségem van egy állandó informátorra. Persze, erről Romeronak nem kell tudnia. Talán fel is képelne.
Michael negyed órán belül megáll a házunk előtt, a lehető leghalkabban engedem be, és ültetem le a konyhába.
- Szükségem van a segítségedre – sóhajtom.
- Hallgatlak – bólint határozottan.
- Lenne itt egy… férfi. Egy nagyon… nagyon elvetemült férfi.
Tétovázok, ám mégis beavatom a részletekbe. Nem akarom, hogy Romero tudomást szerezzen erről, hiszen azzal eljátszanám a bizalmát. De kellenek az információk a férfiről, hogy kellően fel tudjak készülni ellene.
- Tehát ennyi a történet – sóhajtok fel.
- Értem. Hm, nem sok információ, de elég lesz a kezdetekhez – bólint, majd elteszi a noteszét.
- A lehető legnagyobb titoktartást kérem Tőled! – nézek rá kétségbeesetten.
- Nyugi, hallgatok, mint a sír – mosolyog rám, és megsimogatja a hajam. – Apádék hogy vannak?
- Nem tudom, elmentek már jó ideje.
Hamarosan dobogást hallok, majd Romero rémült képpel áll meg a lépcső alján. Ijedten bámulja Michaelt, tán nem tudja mire vélni, mit keres ott egy idegen.
- Öhm, Romero – állok fel a földről, és araszolok hozzá. – Ő itt Michael. Apám legjobb barátja.
- Mit akar? – suttogja vádlón.
- Apát kereste csak… nyugi – csitítom.
- De mennem kell – áll fel hirtelen Michael. – Add át üdvözletem apádnak, ha hazaért.
- Rendben – bólintok, majd kikísérem a férfit.
Miután elment, gondosan bezárom az ajtót, és visszasétálok Romerohoz.
- Azt hittem, leléptél – morogja, és a hajába túr.
Mosolyogva simítok lassan a kezére, és húzom magamhoz. Vonakodva lép hozzám, ráncolt homlokkal néz a szemeimbe.
- Ne félj már – mosolygok rá, miközben lassan felsimítok a mellkasán.
Felváltva nézi a szemeimet, talán keresi a szavakat, amikkel le tud beszélni a tettemről, de nem nagyon találja őket. Halkan kuncogva hajolok hozzá, és finoman megcsókolom. Érzem, ahogy megmerevedik, minden izma görcsbe rándul, épp ezért nem is időzök ott sokáig. Halk cuppanással húzom el a fejem, és indulok a konyhába.
- Gyere, csinálok reggelit. Mit szeretnél?
Nem válaszol, csak mereven bámul előre, majd az ajtóra. Mélyet sóhajtva sétálok vissza hozzá, de tisztes távolságban megállok, hogyha ütni készülne, még elhajolhassak.
- Romero?
- Nekem mindegy – morogja, és elsétál mellettem.
A számat rágva bámulok utána. Most miért ilyen? Mert kimásztam mellőle? Ahj… fenébe már.
Lassan mögé lépdelek, és hátulról megölelem. Megint megfeszül mindene, de nem érdekel. Kitartóan simogatom, míg el nem ernyed teljesen. Finoman a nyakára csókolok, libabőrös lesz mindene. Ezen elmosolyodok.
- Ugye nem felejtetted el, hogy rám számíthatsz? – suttogom a fülébe.
Enyhén eldönti a fejét, és felhúzza a vállát. Mosolyogva hintek oda is egy csókot, majd szembefordulok vele. Meleg mosollyal a képemen próbálom meggyőzni arról, még mindig semmi oka az aggodalomra. Lassan végigsimítok az arcán, mindeközben a szemeit figyelem.
- Még mindig a Tiéd a legszebb arc, amit valaha láttam – duruzsolom neki.
Meghökkenve emeli rám a tekintetét, eddig az ajtót fixírozta.
- Még mindig baj van a fejeddel, tökfej – motyogja.
- Ugyan, nincs azzal semmi baj. Bár… ha csak hozzám érsz, elveszítem a fejem.
Látom rajt, hogy kezd zavarba jönni, így széles mosollyal a képemen hajolok hozzá, és kínálom fel magam. Nem kell sokat várnom, önként kap az ajkaim után. Két kézzel ölelem át a nyakát, és adom át magam az élvezeteknek csukott szemekkel. Lassan a konyhaasztalhoz araszolok, és elfekszem rajt. A lábaimmal átkulcsolom Romero derekát, ezzel kényszerítem rá, hogy teljesen hozzám simuljon. Erős karjait a fejem mellett pihenteti, míg csípőjét egyre közelebb tolja az enyémhez. Lassan megmoccanok, elégedetten szusszan. Lassú, körkörös mozdulatokkal dörzsölöm az ölem az övéhez, mire elhúzza a fejét, és fátyolos szemekkel néz rám.
- Tökf…
- Mike – javítom ki mosolyogva.
- Mike… mit csinálsz? – sóhajtja.
- Semmi olyasmit, amit Te nem szeretnél – mosolygok rá, és a hajába túrok.
Olyan gyönyörű haja van, egész nap fogdoznám. Tincsei azonban nem sokáig kötnek, le, hiszen azt veszem észre, hogy lassan felém hajol. Meglepetten húzom fel a szemöldökeimet, mire megáll. Mosolyogva cirógatok fel a tarkóján, újfent kirázza a hideg.
- Gyere, ne félj - suttogom.
Tétován a szemeimbe néz, majd lassan birtokba veszi az ajkaimat. Mosolyogva préselődök hozzá, szinte szárnyalok a boldogságtól. Még ha csak a félelem miatt is ragaszkodik hozzám ennyire… nekem ez is elég. Nem is kell, hogy szeressen… csak… csak hadd legyek vele, hadd lássam boldognak!
A nyelvünk lassú táncot jár, cirógatjuk, becézgetjük egymást. Mindez egy röpke pillanat, amint megszakad a csók, Romero mintha egy másik dimenzióba csöppenne, amit úgy hívnak, valóság.
Ilyenkor nem erőlködök, engedelmesen siklok ki alóla, és indulok a hűtőhöz. Feltörök pár tojást, és finom reggelit készítek kettőnknek. Fura, ettől olyan érzésem támad, mintha egy háztartásban élnénk már mióta. Hm, belepirulok a gondolatba, ha eszembe jut, hogy lehetnénk egymás párja.
- Mi az? – kérdi hirtelen, én pedig meglepve pillantok fel rá.
- Micsoda? – pislogok.
- Az arcod…
Belenézek az egyik fám lábos oldalába, és akkor látom, hogy valóban elpirultam. Ettől cska még jobban zavarba jövök. Hogy mondhatnám meg neki? Hiszen… ő teljesen máshogy tervezi az életét. Gondolom, nélkülem.
- Ugye nem szeretnél itt hagyni engem? – kérdezem szomorúan.
Látom, nemigen érti, mire célzok. Nem kérdezhetem meg tőle. Még nem, és főleg így nem! Biztosan azt válaszolná, hogy menekülnie kell, és egy ilyen jelentéktelen kis tökfejnek nincs helye az életében. Pedig… olyan boldogok lehetnénk!
- Mármint… a napokban – magyarázom ki magam gyorsan.
- Nem tudom – rázza meg a fejét.
- Tudod, hogy itt maradhatsz – hajolok oda hozzá. – Bármikor szívesen látlak.
- De a gyógyszereim…
- Este kitaláltam rá valamit! – vágok közbe boldog mosollyal az arcomon. – Van itthon nyugtatótea… meg aztán olyan sok behatás itt nem érhet. Mit szólnál, ha egy napra nem szednéd őket? Csak engem kell kibírnod, senki mást. Kérlek!
Kiskutyaszemekkel bámulok rá, próbálom rávenni, hogy maradjon. Így végre biztonságban tudnám, és ki tudja… lehet, hogy sikerülne eltöltenünk egy egész jó kis napot. Háborítatlanul… kettesben.
|
| Laurent | 2011. 09. 12. 12:18:55 | #16651 |
Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: ~Tökfejnek~ Luka (L)
- Köszönöm, megy egyedül is. -bólint mosolyogva.
Felkecmereg és az ölébe pakolom máris a tányért. Elégedett vagyok, hogy a csudába ne, hiszen eszik, és ráadásul nem nekem kell etetni. Iszonyú nagy megkönnyebbülés. Nem sokat eszik, szinte a felét se, amikorra már tolja is el a tányért.
-Ennyi elég. -néz rám a madárkabelű.
-Nem valami sok.
-Bocsáss meg, nem bírok többet.- fogadok ha etetnélek,többet ennél... felállok és megyek ki.
-Várj...
-Mi az? -nézek rá a kétségbeesett pofijára.
-Őm... kell... pisilnem...
Jézusom, akár egy óvodás... Szemforgatva sóhajtok. Szerintem ez a kis szar lesz a végzetem. Igen. Biztosan infarktus lesz a vége.
~*~*~
-Kész vagy már? -toporgok.
-Mindjárt! -szűrődik a hangja, és hiába, pár perc múlva már megint kopognom kell.
-Megvagy már??? -zörgetek, mert nem létezik ilyen sokáig tollászkodni!
-Mhhpffeee.... -na ez meg megint mi?
Hát, ezt igennek veszem. Szóval határozottan benyitok, erre denevérfrekvenciák dőlnek rám, úgy visít, és céklavörös fejjel mered rám paprikásan maga elé rántva a törölközőt.
-Azt mondtad, kész vagy! -kiáltok rá meglepetten.
-Én azt mondtam, hogy nem vagyok kész!
Jézusom, miért kellett nekem ide behozni?! Itt tollászkodik akár egy dáma! A falat nézem helyette, nem vagyok hajlandó nézni, még a végén azt fogja majd rám, hogy stírölöm.
-Kifáradnál végre?
Szemeibe pillantva szépen fordulok, és kimegyek a konyhába felhörpintve egy pohár vizet. Bár elgondolkozok azon, hogy én őt szépen és komótosan belefojtom... nem is rossz ötlet! Végre kicammog, akár egy csigával keresztezett lajhárféle, és sóhajt.
-Mehetünk.
Szótlanul fordulok ki a lakásból, becsukva utána, és aztán úgy megyek mellette, mintha csak valami véletlen folytán kerültem volna oda. Mert így is van. Csak ne kéne folyton megállni! Legszivesebben leadnám, akár egy csomagot, és aztán fütyülnék rá.Miért is ne lehetne? Végülis ki ő nekem? Kezdek szomjas lenni, meg éhes meg minden, igazán hagyhatna már... Még jó hogy melóba nem várnak... De most hogy ilyen elveszett kiskutayaként pillant rám...
-Sajnálom, hogy a terhedre voltam.
-Sajnálhatod is... -vakarózok, mert másképp nem tudom zavarom elrejteni.
-Gyere be, igyál valamit. -Na,ez jó ötlet, így követem őt a csendes lakásba. -Hahóó!!
Semmi válasz. Talán dolgoznak az ősök, vagy franc tudja. Megölték őket... Megborzongok,mert hozzám ugyan nem jön! A konyhába megyünk, ahol egy kis papírkát néz hosszasan, majd bosszúsan tölt inni.
-Anyám azthiszi, hogy ilyenkor hozom fel a lányokat...mikor elutaznak. -pillant rám, én meg elveszem a nekem nyújtott poharat.
Elutaztak. És? Most akkor mit kéne csinálni? Hívjak bébicsőszt? Meg mi közöm ahhoz, mit csinál ha elmennek a szülők. Mindenkinek van magánélete, nem?
-Fogalma sincs róla, hogy meleg vagyok. -azt hiszem ezt félrenyeltem, így most percekig csak köhécselek a kapott kendőbe, több mint meglepetten. -Csak apám tud róla. Fura, de nem haragszik érte.- Ez okés, de miért mondja el nekem? - Egyszer iszonyú szerelmes lettem a tanáromba. Olyan gyönyörű férfit még sosem láttam. Addig próbálkoztam nála, míg végül beadta a derekát. Járni kezdtünk, le is feküdtünk. Annyira jó volt vele lenni. -asszem ha tovább meresztem, így a szemem, ki fognak esni. - Még ha csak napi egy órát, az is sokat jelentett nekem. Aztán kiderült az egész, és majdnem lecsukták pedofília gyanújával. Ekkor avattam be apámat. Ő segített neki megúszni a börtönt. Ezután meglépett. Azóta sem láttam. -jó, most ez esti mese, vagy meg kell itt hatódni? - Tudod, azóta nem éreztem olyat. A lángolást. A bizsergést, mikor hozzáérek. Hogy pillangók repkednek a gyomromban, mikor csak ránézek.-na jó, unom a banánt, mert kezd olyan érzésem lenni, mintha bizonygatni akarna valamit vagy bizonyítani. -Egészen mostanáig. -szemem sarkából pillantok rá, mert egyre közelít- Kis híján belehalok, ha hozzád érek.
Azt hiszem fontolóra kell vennem valamit. Hogy a szemész mennyiért teszi vissza a szemem ha most elgurul a helyéről. Mert az említett szerv éppen annyira meredezik, hogy csoda hogy még a helyén van. Az állam meg szabályszerűen elvált a fejemtől és a padlón kötött ki. Asszem a fülorvost is ideje meglátogatni.
-Sosem rajongtam az említett tanár iránt annyira, mint érted. Sosem akartam mindig a kedvében járni. Még a lábtörlőd is lennék, csakhogy foglalkozz velem. Még ha belém rúgsz is felállok, hogy újból megtehesd!
Na jó... Kezd előttem világos lenni! Megverték, agyrázkódása lett, agy súlyos agybaja, és most félrebeszél. Vajon lázas? Végülis csillog a szeme... Eddig jutok, mert itt rámarkol a mellkasomra, és én leplezetlen rémülettel nézek rá. Jézusom... Anyám... Minden feljebbvalóm és rokonom! Ez most... Isten ha létezel! Ugye ez nem sorozatgyilkos? Olyan elvetemülten néz rám!
Szeretnélek szeretni, Romero... -azt hiszem el kéne ájulni... vagy ez nem szappanopera?
Szeretnélek szeretni, Romero... A fejem mintha egy hatalmas üres terem lenne, úgy visszhangzik, és fogalmam sincs, milyen arcot vághatok. Túl közel van hozzám ez a kis tökfejű, minden féle értelemben. Két keze a vállaimon pihen, szemei, azok a világos, minden érzelmet tükröző szemei pedig olyan kérőn néznek rám, mintha rajtam múlna az, hogy mit érezzen. Vagy ez tényleg így lenne? Szívem kissé zaklatottan kalimpál össze-vissza, tágra nyílt szemmel nézek rá, de ezen kívül gőzöm sincs, mit érzek. Boldognak kéne lennem? Bosszúsnak? Vagy haragudnom kéne rá? Kinyitom a szám, de nem tudom, mit mondhatnék. Máskor olyan egyértelmű lenne egy ilyen helyzetre a válasz... Most csak egyre az zakatol a fejemben: ,,mi a fasz?”. Azt kéne mondani, hogy ,,Nagyon beverhetted a fejed, feküdj le. “... De a szemeiben látom, hogy ez nem egy hirtelen gondolat, és mivel nincs hányingere meg nem szédül, nem is agyrázkódás. Végül úgy döntök, utánam a vízözön. Azt hiszem ülnöm kellett, mert ahogy hátrálnék, dőlni kezdünk, és mivel ő kapaszkodik belém, zuhan utánam, azt hiszem kiált is valamit. De én csak csendes döbbenettel nézem lassú felvételként, ahogy hátraesünk, és próbálom a szemeim a gödrükben tartani, mielőtt még a döbbenettől kiesnének. Fekszik rajtam, és a távolból hallom ahogy kérdezget, jól vagyok-e, de én csak felülök még mindig kicsit kábán, végig őt nézve, bár nem látva mégsem. Kikászálódok alóla, és megkeresem a poharam, hogy igyak belőle. Ez csak valami rémálom lehet. Igen. Apám megvert, és kórházban fekszem kómában.
-Tu... Romero..? -finom érintés a vállamon, kicsit aggódó.
-Figyelj, tökmag.. -sóhajtom elgyötörten, de nem nézve rá.- Fogalmad sincs, mi az, amit te kérsz. Helyesbítek. Fogalmam sincs... Ez olyan mintha a számítógéped kérnéd ilyesmire...
-Nem igaz. Tudom hogy nem. -húzza a vállam, de nem nézek rá.- A mosdóban igenis láttam, hogy nem vagy gép. Minden ott van benned, amit én akarok. Nem azt várom hogy randira járjunk és hozz nekem bonbont. Csak... Engedd meg, hogy korrepen kívül is veled lehessek.
-Furcsa vagy... -pillantok rá, fürkészve- Miután annyit bántottalak, és annyiszor... Te miért akarsz... -csak küszködök a szavakkal, fogalmam sincs, hogy mit kell kérdezni, de érzem hogy valami nem jó, a részemről.
-Nem számít. Ez megtörtént. Tudom hogy odabent más vagy, mint akit kintre mutatsz. Hogy akármiért is lettél ilyen, nem ezt érdemled. -kis szünetet tart.- Nos... mit mondasz? -félve néz rám.
-Hát... Én ilyenekhez nem értek. Fogalmam sincs, mit kéne mondani vagy tenni... -mondom tétován a válla felett elnézve- Hogy ilyenkor mit kell érezni...
-Had mutassam meg...
Vonakodva pillantok rá, és megborzongok a tekintetétől. Csillogó, csábító, szinte mosolygó... Felemeli a fejét, teljesen felém fordulva, majd újra a vállaimra támaszkodik, és amíg én bizalmatlanul nézem mire készül, ajkait felém nyújtja. Szája és lecsukódó szeme között cikázik tekintetem, és nem tudom, mire vár..
Ó, dehogynem tudom, már az elején tudtam, csak nem akarom magamnak bevallani. Érzem, hogy az érzelmeim közt dúló harc lassan eldőlni látszik, és a félelem győztesként foglalja el arcomat. Nem rettegek, nem remegek, nem is merevedek meg, csupán a szívem lódul meg, és szemeim tágra nyílnak. Félek. Hogy mit akar ő tőlem, hogy ez mivel jár, és mit kellesz tennem... Hogy akármilyen választ adok, elbukom. Lehet itt veszíteni? Vagy ez egy nagy csapda? Soha életemben nem voltam még így, tanácstalanságomban pedig egyre inkább hajazok arra az ámokfutó gondolatra, hogy én kiugrok az ablakon- mindegy melyiken, akármelyiken... Bármelyiken! - és elfutok úgy, hogy többet ne lásson senki ember fia. Ekkor nyílnak ki lassan a türkiz szemek, rámcsodálkozva, majd szelíd mosollyal emeli el rólam egyik kezét, végtelen óvatossággal nyúlva arcomhoz, és végigsimítva rajta beletúr a hajamba. Mindezt olyan féltő óvatossággal, mintha összetörnék vagy eltűnnék ha hirtelen mozdulna. Talán tényleg így van. Ha most hirtelen megmozdul, én elugrok. Megijeszt. Megrémít az, amit ő mond nekem, amit ő állítólag érez. Irántam. És a sok kérdés, hogy nekem erre mit is kéne tennem. Cirógat, morzsolja a tincseimet, míg lassan lábujjhegyre áll.
-Ne félj. Én csak vigyázni akarok rád...
Súgja, nem is... leheli szinte, forró lehelete olyan érzést kelt bennem, mintha szavai melegítenének fel... Akár egy kicsi szellő, úgy simul a számra, szemeimbe nézve, végül újra lehunyja övéit, és babusgatva csókol tovább. Olyan érzés, akárha végtelenül megnyugtatóan suttogna hozzám, és eldugna valahova, ahol sosem találnak meg. Akaratomon kívül lassan megnyugszom, és miután már aprócska puszikkal végigdíszítette a szám, talán azért, hogy aztán befejezze, lassan sóhajtok egy mélyet, majd megborzongva hunyom le szemeim, a felemás, megannyi szenvedést látott ablakokat, hogy aztán két kezem lassan köré fonjam, bár igazság szerint mindig készen állva arra, hogy az ölelésből védekezés legyen, és ellökhessem. Egy idő után már elbódultan állok vele szemben, egyre lejjebb hajolva hozzá, hogy elérjen és ne kelljen ágaskodnia, és félve, vonakodva visszacsókolom. Érzem ahogy kezeim között megborzong, és hozzámsimul, forró testével engem melegítve, én pedig közelebb húzódok ehhez. Mint a kályhából áradó meleghez. Végtelenül lassan szorítom magamhoz, összeszorítva a szemeim, és elképzelve egy olyan világot, ahol csak mi ketten létezünk... azt hiszem a magam módján kicsit boldog vagyok. Vállaim is leengedem, simogató keze alá bújok, és ahogy megszakad a csók, kómásan nézek arcára, mintha egy álomból kellett volna felkelnem, és elbűvölten nézem a kipirult arcát, csillogó szemeit, a halovány mosolyát...
-Látod, nem kell félni. - búgja rekedtesen.
-De olyan ez így, mintha én kapnék, de te nem. -próbálom szavakba önteni őrült gondolataimat.- Mert nem ígérhetek semmit, ugye tudod? Lehet eltűnök egyik napról a másikra.
-Akkor utánad megyek. -Vágja rá átgondolatlanul, én pedig eltűnődöm, tényleg ilyen könnyű lenne-e. - Gyere. Ha már itt vagy, nézzünk valamit. Persze ha te is akarsz.
Zúgó fejjel hagyom hogy kézen fogjon, és miután leültet, kezembe nyom egy nagy tokot, hogy válasszak valamit, addig ő kimegy és csinál kukoricát meg innivalót. Találomra nyitom ki valahol a tokot, és valami vígjátékszerűre bökök, majd felpillantok, hogy belessek a konyhába. Ott áll, lehunyt szemmel, egyik keze a száján, és haloványan remeg. Már ugranék fel, hogy ugyan mi baja lehet, amikor elemeli a kezét a szájától, és meglátom a mosolyát. Nem vette észre hogy meglestem, így visszafordulok, és kiveszem a CD-t, hogy betegyem, és amíg ő helyet nem foglal, nem nézek hátra. Azt hiszem kellett volna. Ott ül várakozón a kanapén, ahol az előbb ültem, láthatóan arra várva, hogy én mellé ülök, de én elsőre megtorpanok a gondolatra. Rámmosolyog, és ahogy tétovázva lépek közelebb, megfogja a kezem, és leültet maga mellé, valahonnan takarót is varázsol elő, és mellém vackolva magát betakar minket, ölébe veszi a tálcát, majd a képernyőre pillant.
-Ömm... Tökfej... -dünnyögöm neki, hogy felhomályosítsam, nekem ez mennyire fura, de felnéz.
-Hívj a nevemen. -kér, szinte áhítozva, hipnotizálva sajátjaival az én szemem. - Mike. Mondd ki.
-Mike. -tisztán, és érthetően ejtem ki, mostanra már letisztult akcentussal is, és mivel ilyen közel van, érzem ahogy végigborzong. -Nem ülsz túl közel? -húzom fel egyik szemöldököm.
-Dehogyis. -mosolyodik el szélesen. -Ha nem baj, neked dőlök. Jó?
Választ sem várva fészkeli magát mellém, és pont úgy, hogy én csak akkor üljek kényelmesen, ha a kezem, ami alatt átbújva gubbaszt, a vállára teszem. Így olyan, mintha átkarolnám filmezés közben. És kicsit zavar. De mielőtt szóvá tehetném, kezdődik a film, és ő kukoricát nyújt felém, amit kivéve a kezéből kapok be. Azt hiszem a furcsálló fejrázás azt jelenti nála, hogy valami nem tetszik neki, de mivel néma gyereknek anyja sem érti a szavát... A képernyőre függesztem a tekintetem, és úgy teszek, mintha nézném a filmet, de igazság szerint semmit sem látok belőle. Szerencsére már láttam egyszer, így ha visszakérdez, nem lesz gond. Szórakozottan tömöm a fejem, és iszok, időnként én is mocorgok a kanapén, és a végén azt veszem észre, hogy félig fekszek, Mike pedig a vállamon pihentetve a fejét nézi a TV-t. A tálcát fél kézzel veszem ki öléből, mielőtt magára döntené, majd körbepillantok. Azt hiszem ha most bevenném a gyógyszerem, abból nem lenne baj. Főképp ezt a helyzetet nézve.
-Mindjárt jövök.
Morgom neki, és meglepett pillantására nem válaszolva kislisszolok a táskámért, majd bekapkodok pár aprócska golyót, és a hajamba túrok. Talán a legjobb az lenne, ha most kisétálnék az ajtón, és többet nem találkoznánk. Számos dolgot teszek a mérlegre, és alaposan mérlegelem a dolgot, de valamiért csak amellett döntök, hogy visszamegyek a szobába. Tökfej már ül a kanapén, és amikor belépek, megkönnyebbült arcot vágva néz fel rám.
-Baj van? -kérdezem tőle, talán pókot látott.
-Nem, csak... -zavartan piszkálja a takarót- Azt hittem elmész. -szíven üt a hangja, olyan magányos.
-Hinni a templomban kell, kölyök. -sóhajtok, míg lezuttyanok mellé, és elnyújtózom újra a kanapén.
-Kérdezhetek valamit? -töri meg a csendet kis idő múlva. - Miért kell az a sok gyógyszer neked?
Igen, sejtettem hogy egyszer ez is terítékre kerül. Beletúrok a hajamba, és a tévéről rápillantok, így találkozom a kíváncsi szemeivel. Azt hiszem elkerülhetetlen a válasz.
-Nos, ha már így... -sóhaj szakítja félbe a mondatot.- Akit azóta vernek, hogy megfogant, aki naponta retteg attól hogy hol fog elaludni... Aki fél bármitől, ami rajta kívül létezik, és akitől mindenki más fél... Az képtelen tisztán végigvinni a napot.
-Azt mondod, most be vagy tépve? -mereszti rám a szemét.
-Hát a fájdalomcsillapítóból, nyugtatóból meg ilyenekből egyet kéne hetente szednem. Ehhez képest naponta szedni kell, mert megőrülök. A nagy zajok, hirtelen mozdulatok, az érintések, sőt, ha már néznek.. Ezek mind apróságok, amik engem végtelenül ki tudnak készíteni. De a mostani állapotom nem azt jelenti, hogy nem tudom, mi történik. Csak... A közérzetemen kell javítani.
-Tehát... -ráncolja homlokát- Nem érzed jól magad velem? Vagy nem szeretsz velem lenni?
-Azt próbálom neked itt eldumálni, hogy eddig még a saját anyám is csak akkor ért hozzám, ha nagyon kellett. És nem mert nem szerettem. Hanem mert rettegett tőlem. -magyarázom szokatlan türelemmel.
-Az anyukád? -suttogja.
-Igen. Ezért homályos még mindig előttem, hogy vajon te csak más bolygóról jöttél, vagy szimplán ennyire beverték a fejed.
-Én nem...
Kezdene kissé felháborodottan tiltakozni, hogy ő igenis jól van, és Földi teremtmény, amikor észreveszi a szám sarkában ülő aprócska görbét, amire akár rá is lehetne fogni, hogy mosoly. De igazából a szemeim néznek le rá vidáman, szurkálódva. Sose volt senki, akivel így, ilyen kötetlenül tudtam volna beszélgetni... Elgondolkozóvá válik arcom ahogy nézem őt, és nem tudom megérteni. Ez az egész olyan fura nekem... Azt hiszem örülnöm kéne, hogy nem támad le egyből. Kedvem lenne megkérdezni, hogy ő mennyire gondolta ezt komolyan, és hogy meddig menne el, de nem teszem, mert tartok tőle, a válasz nem fog tetszeni. Főleg ha még szemlélteti is... Visszapillantok a filmre, hátradőlök, és amint hozzámbújik, újra csend ül a szobára, csak az töri meg időnként a csendet, ahogy Mike nevetgél a poénokon. És azon kapom magam, hogy magamban jókat derülök én is, holott sose láttam értelmét ennek a műfajnak... Egészen mostanáig.
~*~
-Tényleg haza kell menned? -nyafog nekem az ajtóban.
-Igen. -válaszolom tömören.
-De egyedül vagyok, és a házban vannak pókok is. Meg jöhetnek betörők. Te tényleg magamra hagynál? -ereszt meg a végére egy igen jól kifejlesztett könyörgő pillantást.
-Ja. Otthon meg senki sincs. Csak a kupi. Mielőtt anyám jön, jó lenne eltüntetni a nyomokat. Majd max suliban találkozunk.
-De hétfőtől szünet van, és csak szerdán kell suliba menni. -duzzog.
-Hát akkor kitartás. -intek neki, és már lépnék ki az ajtón.
-Várj... Csak így elmész? -megtorpanva sóhajtok, és lassan nézek rá.
-Ami azt illeti, nem. A kérésedre... Amit még a konyhában mondtál... Azt hiszem igent mondok.
-Tényleg? -ragyog fel az arca, közelebb lépve.
-Igen. De ez nem azt jelenti, hogy akármikor a nyakamba ugrasz, mert továbbra is áll, ha hirtelen jössz, váratlanul kapod a taslit.
-Rendben. -bólongat.- Hé, Romero... Holnap meglátogathatlak?
-Majd meglátom. Szia.
-Szia. - vár, és amikor már majdnem az utcára érek.. -Szia Romero!
Csak intek neki, és eltűnök a kanyarban. Amikor már nem lát, a laza, nemtörődöm, hideg stílus leolvad rólam, és őrjöngő futásba kezdek. Mivel futni mindig nagyon jól tudtam, viszonylag túl hamar érek haza, és fel-alá trappolok a házban. A zárban felejtem a kulcsot, a csapot majdnem elfelejtem elzárni, és a postáért is kicsi híjján alsóban battyogtam le. Mint akinek teljesen elmentek otthonról vagy totál megzápult az agya. Így caplatok fel, kezemben a sok postával, ezernyi képeslappal meg mivel, és már a szobámban vagyok, amikor megmerevedek. Az írás olyan ismerős, pedig még el sem olvastam, mit ír, mert a betűk táncolnak előttem. Képtelen vagyok magam arra kényszeríteni, hogy kicsit megálljak és elolvassam, fizikai fájdalmat okoz már maga a látvány. Honnan tudja a címet?
Vagy tíz perces rosszullét után, miután túltettem magam a gyomoridegen, benyugtatózva vettem kézbe a képeslepot. Nincs rajta semmi feladó vagy semmi, csak a cím, és a szövegrésznél egy szó: Figyellek! És ez többet mond minden szónál. Az első gondolatom az, hogy felvágom az ereim, és kész, vége. De túl hosszú és fájdalmas, így akasztani készülök. A kötél már megvan, csupán megfelelő helyet nem találok. Rohangálok fel-alá, és kétségbeesésemben mindenhez odakapok, aminek a vége természetesen eredménytelen fejvesztettség. Tudja, hogy itt vagyok. Tehát akármikor itt lehet. Megborzongok, érzem ahogy libabőrös vagyok, és minden kis pihécske égnek áll, szinte látom ahogy a hajam is mesemódra égnekáll. Tükör előtt megállva bámulom a kísértetem. Sápadt kis szörnyike, olyan, mint akit a Mikulás Krampusza üldöz, mert rossz volt egész évben. És megszületik az első használható gondolat a fejemben. Tíz perc múlva már úgy ahogy vagyok, farmerben, négy pólóban, kezemben a lakáskulccsal lélekszakadva rohanok az utcákon át, minden árnyat kerülve, vakon. Nem kifejezés, hogy milyen idegesen csengetek be végre annál a tökfejűnél, és amikor ajtót nyit, álmoskásan, meglepetten néz rám.
-Romero? -aggódó lesz arca, és máris behúz engem, mert szóhoz nem jutok a lihegéstől. -Minden rendben? Gyere. Mi a baj? Itt ülj le. Tessék egy pohár víz...
Remegő kezekkel iszok bele a vízbe, majd körbepillantok. A szék legszélén ülök, jár a lábam, és innen is menekülnék, de nem tudom, hogy hova tovább lehetne. Az ablakot, ajtót kémlelem szüntelen, vagy a nagy fényt a szobában. Túl sok itt az ablak... Persze, ez egy konyha, de akkor is. Két kéz kúszik az arcomra, és olyan finoman, annyira józanítóan nyugodtan, hogy képtelen vagyok nem reagálni rá. A két szempár, amivel találkozom, túl nyugodt. Valahogy átragad rám is, és bár továbbra is pillogok a kijáratok felé, jóval józanabbul és higgadtabban vagyok képes gondolkodni.
-Jól van. Nyugodj meg. Ez itt a polgármester háza, ide még az atyaúristen se törne be. Gyere, menjünk fel a szobába, adok neked pizsamát.
Hagyom magam, és gépiesen húzom fel a fürdőben a nekem kiutalt ruhákat is. Kilépve máris felkarol, és annyira furcsa hogy nem hagy magamra egy pillanatra sem, végig itt van, és lám, még kakaót is csinált, majd miután belémdiktálta, lenyom az ágyra, és velem szemben elfészkelve magát, finoman megsimogat. Egészen óvatosan ér hozzám, törődő mozdulatai szokatlanok számomra...
-Romero.. -rápillantok, majd vissza az ablakra, lámpára, ajtóra.- Nézz rám. - ránézek, ajtóra, ...- Ne, ide nézz. Mondd el, mi történt.
-Sajnálom... -lehelem.
-Bocs, de ezt nem értettem. - mosolyodik el, és ez az apróság olyan megdöbbentően nem ideillő, hogy elcsodálkozva nézek rá.
-Sajnálom. Hogy csak így rádtörtem. Csak bepánikoltam. -tekintetem lassan a távolba réved. - Itt van, és tudja, hogy hol vagyok...
-Jól van. Semmi baj. Itt kizárt hogy megtalál. Te mondtad, eddig senki sem akaszkodott így rád, tehát inkább keres majd munkahelyen vagy ilyesmi. Itt biztonságban vagy. Gyere, leoltjuk a lámpát is.
Feláll, majd lekattintja a villanyt. Hirtelen olyan érzésem lesz, mintha egyedül lennék. Végtelenül egyedül. Mégis nyekken az ágy, lassan tapogatózik felém egy kéz, és bár az ágy másik végébe ugrok attól hogy megfogja a kezem, mégis...
-Csss... Gyere, feküdj ide. Ma este én vigyázok rád. Gyere. Itt senki sem bánthat.
Halkan suttog nekem a sötétben, így amikor újra kezembe csúsztatja övét és húzni kezd, nem ellenkezek. Puha keze nem olyan mint a másik, erőszakos vagy durva, és a hangja is más. Egész lényemben remegve hagyom hogy gyengéd erőszakkal lefektessen, és gondoskodva betakarjon. Ha fél is most, nem mutatja, talán tényleg nem fél, talán csak én vagyok paranoiás. Finoman rámfekszik, oldalamhoz bújva, végtagjait meg átpakolva rajtam keresztül, ezzel magával is betakarva engem, ölelve, és nyugtatóan duruzsolva nekem tovább. Reszketve sóhajtok fel, míg két kézzel görcsösen ölelem át, arcom a hajába fúrva, és lehunyva a szemem. Reszketek, mint aki fázik, de érzem ahogy lassan csillapodok. Pedig a gyógyszereim most elég messze vannak. Helyettük itt van a keze, ami lágyan simogat, a sötétben is selymes hangja, ami annyira megnyugtatóan zümmög nekem, az illata, ami belefúrja magát az orromba és feledtetni kezdi aggodalmam forrását. Mégis ahogy elzúg egy autó újra megmerevedek az ágyban, ahogy hallok egy kaput csikordulni a közelben belémfagy a levegő.
Nem tudom, hogy Mike mikor emelkedett fel rólam, de arra eszmélek, hogy érzem őt a nyakamnál szuszogni, majd egyre feljebb lélegzeteit bőrömön, végül szája finoman az enyémre talál, és újra felkínálja magát. Mint aki víz alá merült, úgy érzem magam, füleim szinte bedugulnak, elfelejtem hogy hol vagyok és miért, belekapaszkodok a felém nyújtott szalmaszálba és visszacsókolom mohón, kétségbeesetten. Érzem ahogy egy forró könnycsepp megszökik, két kézzel ölelem magamhoz szorosan az amúgy is belém csimpaszkodó karcsú alakot, de nem hengeredem felé. Nem érzek elég erőt ehhez, és ő amúgy is lassan a hasamra hemperedik, úgy faljuk egymást tovább. Gerince mentén felsiklik kezem, tarkóján át a sötét tincsek közé, míg kíváncsi nyelvét a sajátommal hessentem el, és magam megyek édes kakaó ízű szájába betörni, a kopogtatást mellőzve. Félőrülten szorítom magamhoz, csókolom mintha az életem múlna rajta. De csillapodik remegésem, erőt veszek magamon, és ahogy kezdek végleg lehiggadni, úgy csendesedek el én is. Mintha csak a nagy csata kifárasztott volna, vagy belefáradtam volna a folytonos reszketésbe, ólomsúlyú tagokkal ölelem magamhoz. Nem akarom elengedni. Már csak azért sem, mert ebben a világban, ahol ketten vagyunk, csend van, és nyugalom. Most pedig égető szükségem van mindenre.
|
| Luka Crosszeria | 2011. 09. 08. 17:55:30 | #16601 |
Karakter: Mikeladze Dornez
Megjegyzés: Romerómnak, a tuskónak~ Laurent (L)
Felébredek. A tudat, hogy ismét magamnál vagyok, elborzaszt. Mintha álomföldre menekültem volna a zord valóság elől. Fogalmam sincs, mit kellene tennem. Összevertek, ha jól emlékszem. Miatta. Mert kiálltam érte. Mert szeretem. Igen, az ajtajában állva fogalmazódott meg bennem a gondolat. Őrülten szeretem őt. Bár nem ismerem, nyers modora, vad mozdulatai, megviselt alakja elkápráztat. Akár egy vadló, egy féktelen csődör, aki arra vár, hogy végre betörje valaki. A csókja egy világot fordított meg bennem. Nem érdekel azóta más, csak ő. Nem érdekelnek a barátaim, a szüleim, a luxus… semmi. Csak az, hogy a kedvében járjak. Ha esik, ha fúj, örömet akarok neki szerezni. Talán ez az őrült megfelelési vágy csapott át egy másik- végtelen birtoklási vágyba. Bárhonnan is nézzük, hagytam, hogy felmossák velem a padlót. És hihetetlenül büszke is vagyok magamra emiatt. Nem futottam el, mint egy gyáva féreg.
Arra emlékszem, hogy utoljára Romero karjai közt omlottam össze. És most itt vagyok. De hol is van pontosan az az itt? Felemelem a fejem, és körbenézek. Valaki alszik mellettem. Erős, férfias a teste, és tele van hegekkel. Csakis ő lehet. De… akkor… ez az ágya??
A meghatottság lassan folyó vízként önti el a szívem. A bőrömet borító katyvaszból ítélve, ellátott. Nem is akárhogy! Gondoskodott rólam, mintha fontos lennék neki. Talán aggódott is értem, ki tudja?
Lassan felkúszok hozzá, és a baljára dőlök. Magamba szívom az illatát. Annyira finom, és annyira megnyugtató. Tudom, itt nem eshet bántódásom, mert vigyáz rám. Bárkitől megóv azokkal az erős, harcedzett karokkal.
- Hé, tökfej? Mi a fasz? – nyög fel, ahogy lepillant rám.
- Tuskó... – kezdenék a magyarázatnak, ám a torkom túl száraz.
Jó rég ihattam utoljára, de csak most veszem észre. Borzalmas, fém íze van a számnak. Talán megalvadt a vér a számban. Tud olyat egyáltalán?
Zavartan kimászik alólam, mondván, hogy hoz nekem innivalót. Kedves, figyelmes, szokatlan tőle. Talán csak menekül. Ennyire zavaró a közelségem?
Lefő a tea, ő pedig az ablakban áll, és fújja a csészémben. Milyen édes, úgy törődik velem, akár az anya a fiával. Hihi, vicces hasonlat, mivel inkább hasonlít egy félistenre, mint egy családanyára. Még jó! Behozza a teát, majd felém nyújtja. El akarom venni, de a tagjaimat mintha ólomsúlyok húznék le. Döbbenten próbálok felülni, de a mellkasomban erős fájást érzek. Ajajj, azt hiszem, ezt nem kell erőltetni. Kétségbeesetten nézek fel a sötét lovagra, aki szemforgatva belekortyol a teába, majd a számhoz hajol. Mii.. aa??
Annyira puhák az ajkai. Úgy megcsókolnám, de arra is képtelen vagyok, hogy normálisan nyitva tudjam tartani a szemeimet. Pirultan nézek végig rajta, miután végzett. Zavarom csak fokozódik, mikor levetkőztet, és megvizsgál. Amíg eszméletlen voltam, biztos hozzám ért… mindenhol! Letörli a testemről a kencét, amivel leápolt, majd betakar. Megpróbálok az ablak felé nézni, ekkor veszem észre, hogy esik. Hatalmasakat villámlik, dörög. Romero láthatóan ideges. Az ajtó felé kapkodja a fejét, mintha arra számítana, hogy van ott valaki. Biztos látott egy béna horrort, és be van tojva. Jobb lesz, ha rajta tartom a szemem.
Az akciót meg is kezdem, rendíthetetlenül bámulom őt. Nem figyel rám, elrendezgeti a takarót körülöttem, majd hatalmasat ugrik, ahogy mennydörög. Újból az ajtót nézi. Aggódom érte. Ez biztos, hogy nem egy szar horror utóhatása. Valami más lehet. Ami sokkal rosszabb. Aggodalmas képpel bököm meg, s mivel beszélni nem tudok, kérdőn eldöntöm a fejem. Nem válaszol, csupán bebújik mellém a takaró alá. Ráncolt homlokkal emelem fel a fejem. Az egyszerű mozdulatsor elvégzése közben is pokoli kínokat élek át. Mintha tüzes vassal égetnék a belsőmet.
Lassú, óvatos mozdulatokkal furakszik mellém. Mosolyogva figyelem, ahogy megfogja a kezem, és felpillant rám. A szemeim csillognak a boldogságtól, halvány pír kúszik végig az arcomon. Érzem, ahogy egyre közelebb araszol hozzám. Testhője a bőrömre sugárzik, levegője lágyan csiklandozza a tagjaim, ahogy rám fújja. A lába hozzámér, felé kapom a tekintetem. Hezitál, talán el akar menekülni. Erőt vesz magán, és átölel, szorosan magához von. Ez annyira… majd elolvadok a karjai közt. Védelmez, mint egy hatalmas oroszlán. Ilyen férfira van szükségem. Igazi egzotikum!
Finoman megfordulok, és az arcára nyomok egy hálás puszit. Riadtan néz fel rám, ám én csak mosolygok, majd leteszem a fejem, és igyekszem álomba merülni. Az illata elbódít, hamar elcsendesül körülöttem minden.
***
Másnap madárcsicsergésre ébredek. A viharnak nyoma sincs, legalábbis az ágyról nézve. Mély levegőt veszek, kellemes illat csapja meg az orrom. Ó, tényleg, hisz nem vagyok egyedül. Romero még alszik. És milyen édesen! Sosem hittem volna, hogy megérem ezt. Háborítatlanul alszik, mint akármelyik átlagember.
Furcsamód olyan érzésem támad, mintha az éjszaka vadul szeretkeztünk volna, és most egymás karjaiban ébredünk. Csodás lenne, nem tagadom, de nem szeretnék rányomulni… annyira.
Ébredezik. Szemeit összeszorítva mocorog, majd rám emeli a tekintetét.
- Jó reggelt... – köszöntöm, miközben kinyújtózik.
- Hmhf...
Szép, köszönöm, én is jól aludtam. Épp nyitnám a számat, mikor feláll, és a homlokomhoz érinti a kezét. A lázam méri, mégis olyan… ijesztően komoly. Meg is rémülök, hogy mi történhetett. Valami rosszat szóltam? De hát… mióta itt vagyok, talán két mondatot, ha kinyögtem!
Próbálok mozogni, ő kimegy. Pedig megkértem volna, hogy kísérjen el a mosdóba, mert nagyon kell pisilnem. Mindegy, majd utána. Reggelivel tér vissza, meg is áll előttem.
- Felültesselek, vagy megy egyedül? – kérdi.
Istenkém, annyira édes. Nem tudok betelni vele. Annak ellenére, hogy antiszociális, remekül kijövünk. Eddig legalábbis.
Mosolyogva bólintok.
- Köszönöm, megy egyedül is – sóhajtom.
Nyöszörögve felülök, és hátradőlök. Az ölembe rak egy tányért, majd leül mellém. A mozdulataimat figyeli, elégedetten felsóhajt, mikor enni kezdek. Nem bírok sokat legyűrni a torkomon, így pár perc falatozás után eltolom magamtól az ételt.
- Ennyi elég – nézek fel Tuskóra.
- Nem valami sok – jegyzi meg.
- Bocsáss meg, nem bírok többet – szabadkozom.
Szó nélkül feláll, és elveszi tőlem az ételt, majd elindul kifelé, de megállítom.
- Várj! – nyúlok utána.
- Mi az? – fordul meg.
- Őm… kell… pisilnem – ütöm össze az ujjaim.
Fura kifejezés ül ki az arcára. Mintha… óú, igen, gáz lenne. De muszáj! Sajnálom…
***
- Kész vagy már? – kérdi türelmetlenül.
- Mindjárt! – szólok ki.
A fürdő közepén állok, és megpróbálom megtörölni magam. Épp most fürödtem, hazafelé készülődök. A horzsolásaim még mindig szörnyen fájnak, így nagyon lassan tudok csak készülődni.
- Megvagy már?? – dörömböl be.
- Neeem! – nyávogom.
Erre benyit. Mii aa francért nyitsz be?! Sikítva kapom magam elé a törölközőt, ő pedig döbbenten bámul rám.
- Azt mondtad, kész vagy!! – kiált rám.
- Én azt mondtam, hogy nem vagyok kész! – vágok vissza.
El vagy tévedve, szépségem! Basszus, de ciki! Látom, ő is zavarba jött. Próbálja elkendőzni, de nem tudja. Ilyen sem történik velem minden nap. Nem vagyok én modell, hogy mutogassam magam!
- Kifáradnál végre? – ripakodok rá vörösen.
A szemeimbe néz, merthogy eddig egészen máshová pillantgatott, majd elhagyja a helyiséget. Atya ég, még mindig égnek a füleim! Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Úgy visítottam, mint egy kislány. Sajnos még nem tanultam meg olyan profi módon kezelni a váratlan helyzeteket, mint apám. Hány pókerbajnokságot megnyert már… Szeretnék olyan lenni, mint ő. Talán túlságosan is. Ahogy hallottam, volt már férfivel afférja. Még jóval anyám előtt, Vegasban. Nehezen tudom elhinni, pedig igaz, ezt ő is elismerte. Akkor tudtam meg, mikor közöltem vele, hogy meleg vagyok. anyám a mai napig nem tudja, apám titokban tartotta előtte. Talán jobb is. Az viszont nem, hogy ezt Romero nem tudja. Gondolom lejött neki, de talán jobb lenne nyíltan kimondani, lássa csak, hogy megbízom benne.
Felöltözök, majd a földet bámulva kiballagok a fürdőből.
- Mehetünk – sóhajtom.
Csendben hagyjuk el a lakást. Egyikőnk sem szól a másikhoz, csupán néha pillantgatunk egymásra. Amúgy a földet fixírozzuk. Sokáig sétálunk egymás mellett. Párszor meg kell állnunk, hogy kifújjam magam, még nem vagyok teljesen jól. Végül fél óra gyaloglás után… megállunk a házunk előtt. Szomorúan pillantok Romerora.
- Sajnálom, hogy a terhedre voltam.
- Sajnálhatod is – vakarja meg az orrát.
- Gyere be, igyál valamit!
Bólint, majd utánam sétál. Ő is kiszáradhatott, mint én, nem csodálom. Azt viszont igen, hogy egy árva lélek sincs a házban.
- Hahó! – emelem fel a hangom.
Semmi. A konyhában egy cetlit találok. Anyám írta.
„Drága Mike!
Apáddal elutaztunk Sindy nénédékhez. Hatalmas party lesz, a világért sem hagynánk ki. Hagytunk pénzt az asztalon, vigyázz magadra!
Csók: Anya”
Hát ezért nem keresett egyik sem. Ezért szarják le, hogy élek-e még. Szomorúan leteszem a cédulát, majd töltök inni Tuskónak. Észre sem veszem, de gyanakvóan méreget.
- Anyám azt hiszi, hogy ilyenkor hozom fel a lányokat… mikor elutaznak – pillantok fel Romerora.
Visszateszem az üdítős dobozt a hűtőbe, majd leültetem Tuskót, és a kezébe nyomom a poharat.
- Fogalma sincs róla, hogy meleg vagyok.
Tuskó torkán ekkor megakad a korty. Köhögve ütögeti a mellkasát, mire egy zsebkendőt nyújtok neki, amivel megtörli a száját. Talán meglepte az őszinteségem.
- Csak apám tud róla. Fura, de nem haragszik érte.
Nem szól semmit, így folytatom.
- Egyszer iszonyú szerelmes lettem a tanáromba. Olyan gyönyörű férfit még sosem láttam. Addig próbálkoztam nála, míg végül beadta a derekát. Járni kezdtünk, le is feküdtünk. Annyira jó volt vele lenni. Még ha csak napi egy órát, az is sokat jelentett nekem. Aztán kiderült az egész, és majdnem lecsukták pedofília gyanújával. Ekkor avattam be apámat. Ő segített neki megúszni a börtönt. Ezután meglépett. Azóta sem láttam – sóhajtok.
Hallgat, azt hiszem, most emészti a hallottakat.
- Tudod, azóta nem éreztem olyat. A lángolást. A bizsergést, mikor hozzáérek. Hogy pillangók repkednek a gyomromban, mikor csak ránézek.
Unottan bámul rám, majd oldalra fordítja a fejét.
- Egészen mostanáig – lépdelek közel hozzá. – Kis híján belehalok, ha hozzád érek.
Azt hiszem, itt esett le az álla.
- Sosem rajongtam az említett tanár iránt annyira, mint érted. Sosem akartam mindig a kedvében járni. Még a lábtörlőd is lennék, csakhogy foglalkozz velem. Még ha belém rúgsz is felállok, hogy újból megtehesd!
Észre sem veszem, a mellkasára markolok. Rémülten bámul rám. Talán túl elszánt vagyok. Esetlek megrögzött őrültnek, egy ostoba fanatikusnak tarthat.
- Szeretnélek szeretni, Romero.
|
| Laurent | 2011. 09. 02. 21:58:48 | #16490 |
Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: ~Tökfejnek, a kis betegnek~
Romero:
Az elmúlt napokban betelefonáltattam anyámmal, hogy beteg vagyok, és egyszerűen kerültem az iskola egész környékét. A bárba és vissza pedig nem túl hosszú az út, és elég sokat sikerült ahhoz dolgoznom, hogy végre nagyobb fizetést kapjak szinte pár óra melóért. Persze főleg azért, mert engem nem tudnak átvágni, és mivel nincs ismerősöm, nem adok ingyen senkinek sem inni, így rajtam csak kerestek eddig, ahogy elnézem, meg semmilyen sikkasztást sem csináltam, szóval mindenki hálás lehet. És amikor végre ágyhoz jutok, akkor is álmatlanul forgolódok, mert ha el találok aludni, és még arra is vetemedek, hogy álmodjak, akkor meg csak az a kis porbafingó takony járkál álmaimban, és nevetgél, meg riszálja magát... Lehet ilyen álmok után kipihenten ébredni?
Szóval rászoktam az altatóra ideiglenesen, hogy legalább a melóban ne valami mosott szarnak nézzek ki, mert elviselhetetlen lenne a tudat, hogy még azért is kinéznek. Gyűlölöm amúgy is az oktatásügyi intézményeket. Klikkek, meg bandák, és menő meg trendi emberek, és vannak a lúzerek meg... ah, én ehhez soha nem értettem. Nem azért kellene oda menni hogy tanuljunk? És ha az ember netalán tényleg tanul és érdekli amit mondanak, rásütik hogy kocka meg stréber. Csupán azért, mert más nem képes egyesek IQ szintjéhez felnőni.. Hihetetlen... Szóval nem hiányzik. A levelezős korrepeseket megtalálom a neten, és szépen elküldöm nekik a beszkennelt dolgokat, mert mire jó ugye a melóhely, hiszen ingyé még géphez is jutok...
Harmadik nap már a bárból követnek engem, és látom, hogy nem nagyon mennek el a ház elől, nem tud izgatni. Azok csak izomagyúak, nem sűrűn zavarnak, amíg nem kerülnek a szemem elé, vagy persze fordítva. Tudom, csak azért nem jönnek be, mert elég nagyhangú vénasszony a házinéni, és akármilyen kemény legények, azért a rendőrökkel nem szivesen randiznának. Így csak lassanként elpakolok, összedobok magamnak egy szendvicset, és megnézem a postát, hátha jött valami érdekes is. Megérkezett a kedvenc füstölőm, ami nyugtató hatású mégis kicsit talán kábító is, így tökéletes szokott lenni elalvás előtt. Összepakolok a szobámban is, mert a három nap alatt nem jutottam el oda, hogy takarítsak is, és végül bezúgok a nagy duplaágyamba, ami telis tele van párnákkal, kicsikkel meg nagyokkal, puhákkal, mintással, szinessel, állatossal, formással, és amilyennel csak el lehet képzelni, és elégedetten nyújtózok ki amennyire csak tudok a sajgó tagjaim végett, azzal a gondolattal, hogy na, most majd tuti alszok egy jót, és ha felkelek, lehet még suliba is elmegyek.
Ekkor valaki rátenyerel a csengőre, és aztán hosszú csend. Jaj, ne már! Ugye csak a nénike, vagy valami rossz vicc! Pont most dőltem az ágyba, és aludni akarok! Várok egy kicsit, hátha csak a fülem zúgott, de abból, ahogy a tagjaim bizseregnek a mozdulat előtt, már tudom, hogy én fel fogok kelni, és kimászok az ajtóhoz, hogy gorombán elküldjem a halál hímtagjára az illetőt, aki ilyenkor rá merte emelni kezét a kicsi de annál hangosabb jelzőgombra. Hát köszönöm, Emese...
Sóhajtva kelek fel, és kitámolygok, majd kicsit megrázva magam életet lehelek még magamba, és kinyitom az ajtót.
Hát azt hiszem amit itt látok, minden várakozást felülmúl. Ha kevésbé lennék meglepődve talán bosszúság ül ki képemre, de így csak szemeim kerekednek el, mert azt hiszem hiába voltam szemorvosnál, mégiscsak van itt valami hiba. Az első és legnagyobb, hogy ez a tökfej itt mit keres. A következő, hogy hogy néz ki. És az utolsó, hogy miért mosolyog rám, amikor így néz ki? Mintha valami romantikus mesében lennék! Sáros, véres, a képe elég felismerhetetlenné lett cibálva, és ahogy kinéz... Fájhat a gyomra, talán megrugdosták, és a keze is furán lóg, eléggé oldalasan áll, gondolom a lába se úszta meg... Hogy hol a redvában... ki és miért, az talán rejtély marad örökre. De mi a faszt keres itt ez?
-Tuskó.. -töri meg a csendet, szinte rebegve nevem, mint aki valami szentet lát.
-Tökfej?! Hogy nézel ki?! -nézek rajta újra végig, és elhatározom, hogy elküldöm kórházba.
-Tuskó, én.. -lép hozzám, esetlenül belémmarkolva, én pedig előbbi elhatározásom újrafontolom.- Nagyon jól csókolsz...
Bukik előre a feje, azzal lassan kezd elernyedni, és ha nem lennének isteni reflexeim, ez itt csúszna össze a lépcsőházban. Teljes három másodpercig állok ott némán és megrökönyödve az ajtóban, karomban ezzel a tökfejűvel, kimeredt szemmel, és próbálva elindítani a gondolkodást, vagy legalább agyműködést mutatni, de hiába. Azt hiszem valami nagyon nincs rendbe velem. Azt képzelem, hogy a korrepes takony a karomban van, és csókomról ódázva ájult oda. He? Aztán megcsörren egy zárban a kulcs, így sietve hátrálok a szobába, és vágom be az ajtót alaposan belakatolva.
Pánikszerűen kezdem el szólongatni ezt a szarfejűt, hogy keljen már fel, mert én ugyan taperolni nem fogom, erről tegyen le. De mivel a finom rázásra sem ébred fel, pedig eléggé jól tudok rázni, tudatosul bennem, hogy ez kaput. De hová rejtem a hullát? Na várjunk, ez még meleg, nem? Zuhanyt? Hideget, vagy gyógyszert? Varrni kell?
Meditációs gyakorlatoknak hála élem túl ezt a kérdésekkel teli hatvan -negyed másodpercet. Aztán a szobámba viszem, és az ágyamra pakolom, a fürdőből törülközőket is hozok, majd leveszem a felsőjét a legnagyobb óvatossággal, majd ujjamat végigfuttatva rajta végzek gyors ellenőrzést, meg potyamosdatást, lévén csupa víz, sár, vér. Szines foltok, egy zúzódás, semmi komoly. Hasánál egy kis fura folt, erre pakolok majd hideget. Tovább: keze eléggé bedagadt, ahogy elnézem csak kiugrott, el nem tört, hála az égnek. Fején szép daganatok és kis horzsolások, itt-ott szivárog a vér... és végül a nadrágját is tétovázás nélkül veszem le hogy átnézzem. Sehol semmi gond. Valamiért hatalmas kő zuhan le szívemről, talán csak azért, mert... Nem gondolok ebbe bele. A lábát óvatosan lekezelem egy kis kenőcskével, kínai kis recept, saját gyártású és elég erős, így bekötöm, majd egy saját nadrágot húzok rá, egy rövidet, azt is hogy ne zavarja majd a kötést, és hogy mégis legyen rajta valami, mert félpucéran azért... Főleg a mosdó után... Elhessintem a gondolatot, és a felsőtestére térve minden érzelem nélkül ápolom őt. Langyos törölközővel mosdatom végig, majd hideggel a problémás részeket, és úgy kenegetem vagy kötözöm be. Nem kímélek egy kis horzsolást sem, alaposan lefertőtlenítem, és mivel nem kel fel rá, azt hiszem nem egy órája gyepálták meg ilyen alaposan. Végül egy kockás inget húzok rá, és rátérek az arcára. Előbb a haját mosom át finoman, majd ha felkel megmosakszik alaposan, aztán kisimítom arcából, és megmosom azt is. Apróra veszem, mert mégiscsak a finom kis képén meglátszik minden, így egy aprócska tégelyből egy csípős szagú kis masszával kenem be, fülpiszkálóval a sebeket rajta, a duzzanatokat meg egy zsebkendőbe pakolt jeges borogatással látom el, mielőtt még az egész képe egy nagy kelt tésztára kezdene hasonlítani. Már villanyt kell gyújtanom, mire befejezem, majd akkor vizezem be a száját, és ügyeskedve így elérem hogy igyon, meg eligazítom az ágyamon, ami még jó hogy duplaágy, és betakarom, meg ablakot is becsukom, mert még vizes fejjel megfázik...
Fáradtan túrok a hajamba, majd kimegyek és a sok koszos cuccot kilötykölve pakolom mosásba, hívok melóba hogy rendkívüli kirándulásra mentem, majd jelentkezek, és teát iszok. Az a maki ott alszik a szobámba. Én meg végigtaperoltam és még jól ki is éltem doktoros énemet. De hát... mennyiszer kellett saját magam még összevarrni is! Onnan a sok krém meg zselé, amik különböző sebekre valók, a gyors eredmény végett. Fáradtan térek vissza a szobába. A tökfej láza felszökött, így a homlokára is kap hideg vizes borogatást, és miután már kezd egy múmiához hasonlítani, inkább elnyúlok az ágy másik végében, elfordulva tőle és a párnák közé fúrva fejem lehunyom a szemem. Érdekes módon azonnal elnyom az álomtalan álom.
~*~
Nem tudom igazából, hogy mire keltem fel. Egyszer csak tudatosult bennem, hogy fent vagyok. Tudtam, nem anyám az, mert ő csak délután ér haza, egy barátnőjénél alszik akivel átvesz valami fontosat... amire most perpill nem emlékszem. Állatom nincs, hangos szomszédok se, így arra sem kelhettem. Mozdulatlanul veszem számba. Tegnap... hát tegnap szerda volt. Vagy kedd. Ma meló. De nem is, mert rémlik hogy tegnap lemondtam valamiért. Ekkor, mintha csak álmodnék, egy egészen aprócska mozgást érzékelek a balomon, mintha valami nagy cucc nehezedne egész oldalamra. Most hogy így belegondolok, melegem is van, és olyan nagyon fura, rossz közérzetem is, mintha valami nagyon nagyot felejtettem volna el, amiről nem szabadna, és persze mindezek ellenére, -csakhogy ne tudjak normálisan gondolkozni- ritka érzés kerít hatalmába. Nyugalom. Majd lassan bekúszik az álmos gondolat a fejembe, hogy nem vagyok egyedül ezen a biztosan nagyon ratyi napon, mert még a redva nap sem süt, esik, sőt zuhog az eső. Mit zuhog! Kitépi az ablakot! Felpattannak a szemeim ahogy villám cikázik az át égen hevesen felmorranva, első pillanatban valahogy apám jutott róla eszembe, amikor rámtört a pincében, és kegyetlenül elvert... Aztán a szívem attól áll meg egy pillanatra, hogy valaki hozzámbújik, és pislog felfelé rám, piheg akár egy kis nyuszi...
-Hö...
Nyögöm, de elfelejtem, mit akartam mondani, mert újra dörren az ég, és akaratlanul az ajtó felé pillantok megint. És vissza. Kék szemek pislognak rám, csillogva, piroskás arc, és kissé dimbes-dombos meg furi szagú, majd beugrik a tegnapi este. Valami nagyot csattan kint az utcán, én pedig végigborzongok, felállnék, de nem tudok. Egy kéz tekeredik körém, fej nehezedik vállamra, egy láb csimpaszkodik a derekamba, és rá kell jönnöm, ezért olyan nehéz a balom. Mert valaki fekszik rajta.
-Hé, tökfej? Mi a fasz? -nyögöm elszörnyedve a sokktól.
-Tuskó...
Nyüsszögi, inkább hörgi, eléggé szárazon, és úgy döntök hogy szomjas, így ki kell mennem teát csinálni. Motyogva valami nyugtatónak szánt dolgot neki kisiklok alóla, és a konyhába támolygok. Izé... Az ott... az én ágyamban egy tökfej? Megmosom a képem hideg vízzel, majd főzök teát, és kellően lehűlve mind a ketten visszamasírozunk a szobába. A borzas fej ott kukucskál kifelé a nagy paplan alól, én meg felé nyújtom a teát, de nem bír felkelni érte. Töprengve nézek rá egy darabig, majd belekortyolok a teába, és feléhajolok, érzelemmentesen tapasztva szám övére, és így apró kortyonként adagolva neki a teát hosszú percekig. És közben lassan elgondolkozom azon, amit akkor mondott amikor bezuhant az ajtón. Összeverten az ember nem tud hazudni egy veréstől független embernek. Tapasztalatból tudom, nálam jobban senki, soha nem volt megverve, és mivel már lassan mestere leszek ennek, én már csak tudom. De bár ne tudnám!
Leteszem a félig üres bögrét, és megfogom a fiú homlokát minden fesztelenség nélkül, elvégre aki inni nem tud felkelni az nem is támadhat le. Hőemelkedés sincs, gondolom már csak a tagjai sajognak mint rendesen, ha valakit alaposan leápolnak. Megkeresem a kendőt, amit elalvás előtt a homlokára tettem, és azzal még az elkenődött kenőcsöket is letörölgetem. Majd lehúzom róla a takarót is, és nem zavartatva magam megnézem a felsőtestét, végül a karját. Majd visszadugom a paplan alá, és hiába látom ahogy néz engem, hogy szuggerál, én most Rómeóként nézem őt, aki tényleg emberbarát, és aki érdekből akár szerenádot is ad ha kell. De ahogy betakarom, Romero újra előtűnik belül, mert újra dörren egy nagyot az ég, én meg nagyot ugorva fordulok az ajtó felé. Remegve nézek az ajtó felé, de csend van odakint. Egy aprócska érintésre rándulok még össze, ahogy aggódó szemű tökfejem megbök, hogy ugyan mi bajom lehet, de mivel úgyis zuhog, suliba úgyse megyek mert ez itt van és valakinek vigyázni kell rá, és persze azért is, mert egy kinyúlt hosszúújjúban meg egy melegítőben még mindig fázok, bemászok a másik oldalon a paplan alá, magam alá gyűrve a párnákat, és beszívom a füstölős illatukat. Valahogy kicsit kijózanít, és segít lehiggadni, így amikor újabb villám cikázik végig az égen, már fel sem veszem. Nagyon hosszú, békés csend után egy kéz matat felém a félhomályban, majd rámtalálva megnyugszik rajtam, nagyon lassan megmarkolva a felsőm. A túloldalt fekvő törpicsek fáradtan, kérlelve néz rám, szótlanul, hiszen ekkora viharban úgyse hallanám ha szólna. Magam sem tudom miért, de pár perc múlva már a paplan alatt fészkelődök mellé, a kezét fogva, nagyot szusszanva, és fáradtan nézek a szemébe. Igen. Szellemileg vagyok fáradt, hiszen nem aludtam rendesen. És mivel fázok, nemsokára még közelebb kukacolok hozzá, és ahogy a lábam az övéhez ér, összevillan a tekintetünk. Elsőre az jut eszembe, hogy menekülni kéne, de ahogy tudatosul bennem, hogy békahideg, nagy levegőt veszek, végül lehunyva a szemem húzom magamhoz teljesen közel, jól betakarva, és nem nézve rá. Ezért nem is tűnik fel, hogy halványan mocorog, csak amikor egy puha, óvatos, forró puszit kapok, akkor pattannak fel szemeim, és még éppen látom az elégedett, boldog mosolyt a képén elterülni, ahogy ellazul, és lehunyva szemeit szépen újra elszundít... Én pedig hosszú percek után vagyok csak képes elaludni, miután kellően lehiggadtam az ilyesmihez... Hát... Neked is szép álmokat, izé... tökfej.
~*~
A tudatra kelek, hogy nem egyedül alszom. Tudom már, mi volt, ami előzőleg felkeltett, mégpedig hogy világéletemben ha felkeltem, egyedül voltam. Anyám sosem aludt velem, mert ha nem is mondta, állandó rémálmok gyötörték, ha velem aludt el, főképpen talán a kinézetem miatt. A vihar elült, a hozzámkucorodó alak pedig megint engem les. Pedig semmi érdekes nincs rajtam.
-Jó reggelt... -súgja, míg én lassan visszahúzom kezeim meg lábaim tőle, hogy kinyújtózzak.
-Hmhf... -hümmögök vissza, majd felkelek, és rápillantva fogom meg újra a fejét.
Mivelhogy nincs láza, és ő olyan megilletődötten néz rám, talán mert túl komoly képet vághatok ilyenkor, hiszen amikor ápolok valamit vagy valakit, akkor még a mogorva és kemény kifejezés is száműzve van, de mivel felállok az ágyról pont emiatt, újra visszavedlek csak saját magammá. Hallom hogy ő is elkezd mozgolódni, talán próbálgatja hogy mit tud megmozdítani, én pedig hogy ne sértsem fiúi büszkeségét ha netán nyivákolna, kimegyek a szobából. Előbb rendbe teszem magam, majd reggelit csinálok, és úgy mászok hozzá vissza. Ahogy vigyorog rajtam, sejtem én hogy borzas vagyok meg minden, de szemet hunyok most efelett, és lepakolok.
-Felültesselek, vagy megy egyedül?
Kérdezem tőle, szándékosan nem kérdezve, hogy etessem-e, mert még képes kihasználni a helyzetet a végén. Persze ha nem tud mozdulni, az lesz a vége, de... valamiért elnézve az élénk csillogást a szemében szeretném elkerülni ezt. De hogy is van az a frappáns mondás? A remény hal meg utoljára, igaz?
|
| Luka Crosszeria | 2011. 09. 01. 20:01:03 | #16475 |
Karakter: Mikeladze Dornez
Megjegyzés: Romerómnak, a tuskónak~ Laurent
Benyitnak. Egyszerre leszek boldog és szomorú. Nem szeretek szűk helyeken lenni, és a vécé szagát sem kedvelem, viszont… Romero közelsége minden kínt feledtet velem. Csak az illatára és a mozdulataira vagyok hajlandó összpontosítani. Annyira… csodás egyén. Szívesen tennék vele ezt-azt.
- Mikeeee!!? – hallom az egyik osztálytársam hangját. - Hol a fenében lehetsz? Biztos megint a tanári előtt ácsingózik. Vagy azt a hígagyú bunkót kergeti.
A fenébe, a fenébe! Nem kiabálhatok ki, hogy itt vagyok, hisz…. oda lenne a varázs. Nem, nem, megvárom csendben, míg elmegy az illető, majd utólag magyarázkodok.
- Miért nem szóltál? – mordul rám.
- Mégis mit szólnak majd, ha itt találnak? Kettesben! – vágok vissza, mire elfordul.
Azt hiszem, kissé zavarba jött. Nem csodálom, bódítóan hat rám a tudat, hogy édes kettesben vagyunk bezárva ide. Fura bizsergést érzek a nadrágomban, amióta csak betértünk ide.
Csendben lapulunk, mint a rókák, míg végül az utolsó diák is elhagyja a helyiséget. Romero fülelve emeli fel a fejét, majd kotorászni kezd a táskájában. Furcsábbnál furcsább dolgok kerülnek elő belőle. Csak ámulok a sok kacaton. Akár egy lány táskája… fiú kiadásban. Nem értem, minek tart magánál drótot. Megfojtani készül valakit?
- Minek ez mind a táskádba? – kérdem a gyógyszereit szemlélve.
- Ehhez tényleg semmi közöd – mordul fel.
Ajaj, mir-mur, mindig harapsz.
- Te tényleg mindenre fel vagy készülve... – dőlök a vécé falának.
Babrál a zárral jó ideig, majd azt veszem észre, hogy a vállai és a karjai remegni kezdenek. Mi a szösz, rohamod van?
- Jól vagy? – kérdem aggódva.
- Pofa be!
Mélyet sóhajtok, nem bírom tétlenül nézni a szenvedését. Lassan a vállaira simítok, majd masszírozni kezdem. Izmai megfeszülnek, ám ujjaim finom nyomására enyhülni kezd a feszültség. Lassan lehajtja a fejét, átengedi magát nekem. Jól csinálhatom, a tagjai teljesen ellazulnak.
- Látod, nincs semmi baj. Itt vagyok. Lazíts… – suttogom.
Teljesen elgyengül, még ellenkezni sincs ereje, én pedig kihasználom az alkalmat. Lassan a mellkasa köré fonom a karjaimat. Érzem, hogy a szíve hevesen ver, azt hiszem, felzaklattam. Nem tudom, minek a jele lehet ez. Fél, vagy netán dühös, de a lényeg, hogy nem ellenkezik.
Lassan odabújok hozzá, az orrommal a hajába túrok. Olyan bódító az illata, szinte észre sem veszem, hogy hozzámér. Az arcom az övének döntöm, mire megfordul, és fenyegetően a falhoz présel. Rémülten bámulok az arcába, már várom, hogy felpofozzon. Nem történik azonban semmi, visszatér a zár bütyköléséhez. Csendben várom, míg végül megmoccan a zár. A szemeim felragyognak, ezzel együtt viszont elszomorodok. Nem akarom, hogy elmenjen. Azt akarom, hogy újból megölelhessem!
Észrevétlenül a táskájába nyúlok, és kihalászom belőle az egyik levél gyógyszert. Nem tudom, miféle orvosságokat rejtegethet, de otthon kiderítem. Csak ne vegye észre, hogy elloptam!
- Add vissza – nyújtja felém a tenyerét.
Na, bumm!
- Mit? – kérdem ártatlanul.
- Amit elvettél. Nem a tiéd, szóval add vissza!
- De nincs nálam.
- Nem fogom még egyszer elmondani, mert ha nekem kell tőled elvennem, estig itt fogsz hüppögni, és utána még le is húzlak a klotyón, hogy express hazamehess – dörren a hangja.
Vissza akarod kapni? Hm. Valamit valamiért.
- Akkor kérek érte valamit – mosolygok rá.
- Esetleg ultimátumot hogy ne verjelek péppé? – tárja szét dühösen a karjait.
- Ölelj meg! – mosolygok rá.
Tekintetében gonosz fény villan, s mire feleszmélhetnék, ujjai a nyakam köré kulcsolódnak. Rémülten kapkodok levegő után, azt hittem, megfojt. Néha engedi, hogy levegőhöz jussak, de az arcszínem lassan megváltozik. Próbálom kiköhögni, hogy engedjen el, de nem teszi. Érzem, ahogy bizseregni, és fájni kezd a fejem.
- Azt mondod, visszaadod? Csak nem nálad van? – kérdi maró gúnnyal a hangjában.
A zsebembe nyúlok, és előhúzom a gyógyszert. Elteszi az orvosságot, majd elenged. Fuldokolva köhögök, a torkomat fogom.
- Normális vagy? Megfojthattál volna – hörgöm elcsukló hangon.
- És lehet meg is tettem volna – feleli.
- Ezért több jár, mint hogy kicsapnak! – csattanok fel idegesen.
Az ujjai helye szinte éget.
- Ugyan. Sokan megússzák minden nélkül. Nyisd ki a szemed –von vállat.
- Nem hagyhatsz itt! Az előbb.. te meg akartál ölni! – vágom a fejéhez kétségbeesetten.
Közel hajol hozzám, és a testemhez simul. Gyönyörű szemeivel engem néz, zavarba jövök. Remegve bámulom csak megigézve a felemás szempárt. Olyan… csodás, bizsergető érzés.
- Tudom, mit akarsz. De más világból vagy, értsd meg. Nem tudsz megérteni. Mit tudhat egy magadfajta? Gúnyolódni és fenyegetni. Én más világból jöttem. Ahol az igazi büntetés a halállal kezdődik. A pokol legmélyebb bugyraiból, ahol sosincs fény. Ahol mindenki egyenlő, nyüszítő, vergődő kis takony. Azt hiszed, hogy egy pók ijesztő? Ugyan... El sem tudod képzelni, mi a félelem.
A fülemre harap. Megrémítenek a szavai. Ennyire borzalmas lenne a helyzete?
- Tényleg... Igazad van, lehet, hogy nem tudom. Csak azt, hogy segíteni szeretnék neked, hogy könnyebb legyen. Melletted lenni, és tudni rólad mindent... – szipogom.
- Nem félsz attól, hogy mi lesz, ha minden rád zúdul? Ha a mélybe rántalak magammal? Hogy mi lesz akkor, ha te is belekeveredsz valamibe, és sehogy sem fogsz tudni kiszállni? – kérdi.
Nem érdekel!
- Veled akarok lenni – súgom.
A szívem hevesen verni kezd, minden erőmmel azon vagyok, hogy elfojtsam a könnyeimet, melyek kitörni készülnek belőlem a sokk hatására. Nem tudok rá haragudni. Még ha az előbb meg is akart fojtani… én… nem tudok rá haragudni!
Átölelem a nyakát, és finoman a hajába túrok, miközben egyre közelebb hajolok hozzá. Ajkaim lassan az övéhez érnek. Megrémül, megpróbál elhúzódni, de nem hagyom. Akarom őt! Belé csimpaszkodva csókolom kitartóan, míg végül viszonozza a gesztust. Vadul, hevesen marcangolja az ajkaimat. Próbálom lassabbra fogni a tempót, de a nyelve erőszakosan furakodik a számba. Megveszek! Érzem, ahogy a nadrágom szorítani kezd, bizsergető fájás veszi birtokba az ölem. A gyomrom dió méretűre szűkül, minden porcikámmal őt kívánom. Épp elhúznám a fejem, hogy a nyakának essek, mikor hatalmas lendülettel kiszakítja magát a karjaimból, és kicsörtet a mosdóból. Fel sem fogom, mi történik körülöttem, az ajkaim lüktetnek a kéjérzettől.
- Romeroh? – lehelem elfúló hangon.
Senki sincs már a helyiségben, üresen kong a csend a mosdóban. Nem bírok magammal, magamra zárom az ajtót, és az ölemre markolok.
- Romero! – nyögöm halkan, miközben ujjaimat a nadrágomba csúsztatom.
A szám még mindig ég a forró csóktól. Érzem az ujjaim közt a hajszálai csiklandozását. Mintha még mindig perzselne a lehelete. Borzasztóan felizgatott, az alsóm szinte szétreped. A tagom zsibbasztóan fáj, mikor hozzáérek. Alig tudom elfojtani a belőlem feltörő nyögéseket, míg az ölemben lezajló, permanens pulzálás meg nem szűnik. A kezem ragacsos, én pedig izzadtságban úszva bámulom a plafont.
- Romero – suttogom újból, majd kitámolygok a fülkéből.
Megmosom a kezem, és kicsit rendbe szedem magam. Letörlöm az arcomról a verítéket, a ruhámat is elrendezem. Romero csókjától még mindig vadul száguldozik a vér az ereimben. Nincs mit tenni, azt hiszem, belezúgtam. ezek után már biztosan. De hová tűnhetett? Miért sietett el? Azt hiszi, hogy rosszat tett? De hát én akartam. Sőt, mi több, még többet akarok!
***
Délután nem jön korrepre. Ennyire megriasztottam volna? Túl erőszakosan bántam vele? De hát viszonozta a csókot és… vad volt, biztosan tetszett neki! Akkor hát… hol a fenében van? Már fél órája várok rá, nem lehet igaz!
***
A harmadik napja nem jön iskolába. Kezdek tényleg aggódni. Beteg lehet? Nem, azt nem hiszem. Kerülne engem? Nem, ő annál büszkébb… azt hiszem. Arra gondolni sem merek, hogy az ütlegelések miatt belső vérzése volt, és most holtan fekszik a szobájában. NEM! Meg kell látogatnom, igen, ez az! Elkérem az iskolatitkártól a címét. Pooontosan! Majd kitalálok valamit. Házit viszek neki, bármi, majd improzok.
Boci szemekkel nézek az iskolatitkárra, aki kiköpi Nekem a címet. Hiába, meggyőzőerőm hatásos, akár a… mindegy. Szorongva indulok Romero lakása felé. Mi lesz, ha holtan találom? Vagy rám pofozza az ajtót, mert látni sem akar? Fene, fene, olyan hülyeségeken tudok gondolkodni! Nem lesz semmi baj. Odasétálok, bekopogok, aztán….
BUMM! Lendületből nekivágódok egy… valaminek. Sötét, nagy, széles és egy kócos fejben végződik. Ajaj, ez Romero osztálytársa. Méghozzá a nagydarab! Szeretnék eliszkolni, de hátulról lefog két erős kéz.
- Nézz az orrod elé… ááá, Te vagy az?
- Ki ez, főnök?
- Valami kis taknyos, aki marhára hajt arra a félnótás vágott képűre.
Hogy mered… így nevezni őt?!
- Jaaah, a Dornez gyerek? Szevasz, kisapám! – rhög fel Mr. Bilincs.
- Az hát! – mordul a kócos gorilla előttem. – Mi a faszt akarsz Te attól a suttyótól?
- Nem mindegy az Neked? – morgok rá.
- Úúúú, figyeld már! – kacag fel Mr. Bilincs.
Francba, nem lesz jó vége ennek.
Elkapja az arcom, és megszorítja az állkapcsom.
- Mit pattogsz? Nem engedtem meg, hogy így beszélj velem – sziszegi.
- Szarok rá, nem beszélhetsz így róla!! – kiáltok rá.
Durr, egy Tuskótól megszokott pofon a jutalmam. Fura, ez kétszer annyira fáj. Nyögve rándulok össze, mint egy kisgyerek, majd tüzes tekintettel meredek támadómra.
- Hogy mondod? – markol a hajamba, és rángatja meg a fejem.
Elszántan szorítom össze a szemeimet, akkor sem fogom kimutatni, mennyire fáj!
- Azt mondtam… NEM beszélhetsz így Romeroról, megértetted?!
Durr, újabb pofon, majd még egy, és jön a következő. A végén már elvesztettem a fonalat, csupán arra eszméltem, hogy az eső esni kezd. Még egy rúgás a gyomorszájamra, és el is tűnnek. Olyan lassúnak hat minden. Az elhaladó autók, a gyalogosok, akik meg sem állnak, hogy segítsenek. Én pedig a földön fekszem. A ruhám lassan átázik, vérrel keveredett, sáros esővíz gyűlik alattam. Minden olyan homályos, és mégis olyan tiszta. Magam előtt látom Romerot. Tényleg, hisz hozzá indultam.
Lassan feltápászkodok. Fogalmam sincs, hogy nézhetek ki. Sárosan, annyi szent. Az ujjam rettentően fáj, lehet, hogy eltört? Nem tudom mozgatni.
Fogalmam sincs, hogy, de eljutok Romero házáig. A lábaim már remegnek, mikor végre megállok a bejárati ajtó előtt. Kérlek, add, hogy itthon legyen! Becsengetek, kopogni nem tudnék, túlságosan sajog a kezem. Várok, várok, majd lassan feltárul a vaskos ajtó. Ő áll ott alvós ruhában. Gondolom... délutáni pihenő. Döbbenten néz rám, mire fáradtan elmosolyodok.
- Tuskó – lehelem elhaló hangon.
- Tökfej?! Hogy nézel ki?! – néz végig rajtam dermedten.
- Tuskó… én… - lépek oda hozzá, és erőtlenül megmarkolom a mellkasán a ruhát. – Nagyon jól csókolsz – ejtem a homlokom a vállára, azzal minden elsötétedik, s csak távolról hallom romero hívogatását.
Aztán minden elcsendesül.
|
| Laurent | 2011. 08. 31. 11:42:41 | #16443 |
Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: ~Tökfejnek~LUKA
-Gyere gyorsan, mielőtt meglátnak. A francba, menjünk be az egyik vécébe. A tanárok ellenőrzést szoktak tartani. Ha meglátják, hogy vérzel, biztos lehetsz benne, hogy mentőt hívnak.- felém fordul én meg észrevétlen megborzongok, és kelletlen bemászok a fülkébe, megvárva őt. -Kik támadtak meg? -kérdi törölgetve, míg én igyekszem nem belegondolni a helyzetbe.
-Nem mindegy? -morranok fel, mert kissé fájnak a tagjaim, ez a legkisebb gondom.
-Nem, szeretném tudni, kik voltak. Nyugi, nem leszek olyan gyerekes, hogy beköpöm őket.-összeszorítom a szám, de csak az államnál megfogva maga felé fordít, szemembe nézve, - Tudni... akarom!
-Jó, jó, csak ne hisztizz! Iszonyú idegesítő vagy.-forgatom a szemem.
-Tehát?
-Az a nagydarab Godzilla az osztályodból. Meg pár haverja. De ne hidd, hogy leterítettek.
-Az arcodból ítélve ők többet kaptak – sóhajtva simogat meg, én meg nem vagyok benne biztos, hogy ez is az elsősegélyhez tartozik... – Jobban kellene vigyáznod magadra.
-Kész vagyok már? Nincs időm erre.
-Miért, hová futsz? -tőled el, szépségem...
Frusztrált vagyok ettől, hogy ilyen kicsi helyen ennyire össze vagyunk zárva, legszivesebben már rég elmentem volna. Sóhajt, és a homlokomra nyom egy újabb forró, bizsergető puszit, én meg ösztönösen védekezve ezek ellen a fura micsodák ellen ellököm és felállok a vécéről, amire eddig guggoltam.
-Ne siess már annyira, héh! -nyögi ahogy megfordulok, és nekilátok a szabadulásomnak, egyelőre eredménytelenül- Mi van már? - türelmetlenkedik.
-Beragadt... -nyögöm, mert egyáltalán nem jó ötlet hogy itt maradunk évekig összezárva.
-Hogy... mit csinált?
-Mondom, beragadt! -tagolom neki egyre nagyobb indulattal.
-Ne szórakozz, az előbb még jó volt! – furakszik mellém
-Hidd már el! –nyomom talpam az ajtónak, de semmi.
-Mutasd! -na ugye hogy nem megy, tökfej! És még ki is csöngetnek!
-Ahj, nem lesz ez így jó, most mit csináljunk?-nekem mondod? Egy nagy rúgással szeretnék kiszabadulni, de a fiú sápítozásán kívül mást sajnos nem érek el ezzel.
-Hülye vagy, Tuskó? Rongálásért kicsaphatnak!
-Teszek rá. -rúgnék újat, de elémáll... vajon mekkorát kéne rúgni hogy mindkettő eltűnjön az utamból?
- Felejtsd el! Nem kaphatok fegyelmit, különben apám nem fog elengedni a bálra!
- És ez hol érdekel engem?
- Jó lenne, ha érdekelne, ugyanis velem jössz.
- Álmodik a nyomor, tökfej.-na persze, én leszek hamucipike?
- Komolyan mondtam. Szeretném, ha eljönnél. Vaaaagy.. netán félsz? – vigyorog, de ez nálam nem jön be, tökfej.
- Hogyne, félek a leégéstől, ami rám vár, ha megjelenek veled.
- Ez nagyon nem volt szép – vágja kezeit csípőre akár egy menyecske– De nem érdekel. Tényleg szeretném, ha ott lennél. Nem kell táncolnod se… vagy ilyesmi. Csak légy ott!
- Miért lennék egy bálon?
- Mert szeretném, ha jól éreznéd magad… velem – azt hiszem kiesnek a szemeim a csodálkozástól.
- Akkor érzem jól magam, ha a lehető legtávolabb vagy tőlem.
- Na, persze. Akkor most piszkosul boldogtalan lehetsz. Vigyázz, nehogy bedepizz.-legyint, és újra az ajtó felé fordul, ám hirtelen sikítva ugrik a kezeim közé.
Próbálom innen kituszkolni, hogy ugyan hagyjon már békén, de nem megy. Azt hiszem valamitől félnie kell, mert kizárt hogy egy újabb kiadós atyai nevelőpofont kockáztatna csak úgy. Hozzámdörgölőzik, kapálózik, nyög és jajgat, én meg úgy érzem, ha nem fejezi be, akkor a beleivel fojtom meg... vagy talán rámászok, bár ez kevésbé valószínű.
-Húzzál már el innen. -lököm el, de csak a kagylóra pattan fel rémülten.
-De.. pókh... -nyüszíti nekem.
-Nem halsz bele... -sziszegem, hogy lenyugodhassak. -Ch… legalább tudom mit kell a zsebemben hordanom, hogy távol tartsalak.
- Ne merészeld!
Dobbant, de a dühe hirtelen múlik el, ahogy szünet lévén a folyosók megélénkülnek, és benyitnak ide is. Elfordulok tőle az ajtót kémlelve, hátrálva kicsit. Örülök hogy a kagylón van, így ha valaki benéz, csak az én lábam láthatja.
-Mikeeee!!? -ordít be valaki, és hallom ahogy végigsétál.- Hol a fenében lehetsz? Biztos megint a tanári előtt ácsingózik. Vagy azt a hígagyú bunkót kergeti.
Magában dörmögve megy ki, és nem értem, miért nem szól a fiú neki, hogy itt van, beragadva. Értetlenül nézek fel rá, de ő csak lapít, mint szar a fűben, és pislog, nehogy észrevegye őt bárki is.
-Miért nem szóltál? -fújok rá.
-Mégis mit szólnak majd ha itt találnak? Kettesben! -pillant rám, én meg elfordulok, remélve hogy nem látja vörös képem.
Sokáig szótlanul lapulunk, míg végül újra elcsendesedik lassan a hely, és én megmasszírozom orrnyergem, -ezzel felszakítva pár friss sebet- és hajamba túrva sóhajtok. Leteszem a táskám, és kinyitva benyúlok az egyetlen ott lapuló füzet mellé. Kiszedek pár vacakot, drótok, bicska, pár levél gyógyszer, inhalátor, elsősegélyláda, némi apró, és végre megtalálom a kis csavarhúzó készletem.
-Minek ez mind a táskádba? -támaszkodik rám hogy megnézze a gyógyszereim, de felállok, így visszahuppan.
-Ehhez tényleg semmi közöd. -vetem oda.
-Te tényleg mindenre fel vagy készülve... -álmélkodik.
Nem szólok, csak nekiállok a zárat leszerelni, hogy aztán megnézzem, miért is ragadt be. Fürgén mozognak ujjaim amíg a vállam azt nem mondja, hogy pihennem kell, mert úgy kezd el remegni a megerőltetéstől a kezem, hogy még a csavart sem találom el.
-Jól vagy?
-Pofa be.
Rámorranok, és fejem a hideg ajtónak támasztom, hogy kissé lehiggadjak. Puhán matató kezeit megérzem vállaimon, én pedig összerezzenve húzódnék el, de legnagyobb meglepetésemre finoman masszírozni kezd. Lehajtom fejem, talán hogy ne lássa meglepett arcom,vagy csak azért hogy jobban elérje a nyakam, nem tudom... Érzem ahogy félrecirógatja a tincseimet, hogy a tarkóm is megmasszírozza, én pedig lélegezni is hullacsendben... A masszírozásból észrevétlen kerül a simogatásba, én pedig csak akkor rezzenek meg ha fájó részhez ér. Valahogy... bizsergetően kellemes ez az érzés, és annyira megnyugtató ugyanakkor felkorbácsoló, hogy ettől a kettősségtől megzavarodom.
-Látod, nincs semmi baj. Itt vagyok. -susogja, én meg visszavágnék, hogy elég nagy baj, de nyelvem eltűnt. -Lazíts..
Hihetetlen, de vállaim nagyon lassan elkezdenek leereszkedni, megfeszült izmaim ellazulni, pedig tisztán érzem hogy egyre közelebb van hozzám, hiszen a nem létező szőrök felállnak tőle a hátamon. Lassú mozdulatokkal simul hozzám, szinte átölelve, én pedig továbbra is lapítok, mintha ezzel meg nem történtté tudnám tenni a dolgokat. Tudom, hogy keze a szívemen pihen, és érzi milyen gyorsan kalapál, rémülten, mintha el akarna futni. Beleszuszog a nyakamba, orrával a hajamba túr, és még mindig nem mozdulok, csupán lehunyom a szemem. Arcát dugja az enyémhez, és én csak lassan nyúlok az ő kezéhez, hogy jelezzem neki, már tényleg fejezze be. Sajnos nem érti vagy nem akarja érteni, hátizsákként kúszik rám, én pedig nem tudok szólalni, mert tudom hogy rekedt lennék... Hirtelen fordulok a kezében, hogy még reagálni sincs ideje ezen a kicsi helyen, és a fülke falához préselve őt két kezem támasztom meg vállai felett, hogy ne menekülhessen. Szigorúan pillantok rá, hogy most már tényleg elég, ő meg eléggé rémülten pillog rám. Nem törődve vele fordulok vissza, és seperc alatt leszerelem a zárat. Ahha... Tele van kosszal. Egy kis kötszerfélét veszek elő, és azzal kitisztogatom, majd megpróbálom kinyitni. Megmoccan. Innentől könnyű lesz. Felsóhajtva szöszölök vele, és elkezdem visszapakolászni, szerencsére összerakni könnyebb. Kezeim a sötét nadrágomba törlöm, és elpakolok a táskámba, de összevont szemöldökkel fordulok a fiú felé, aki nagy szemekkel bámul rám.
-Add vissza.- nyújtom a tenyerem.
-Mit? -nekem adhatod a hülyét, de nem vagyok az.
-Amit elvettél. Nem a tiéd, szóval add vissza.
-De nincs nálam.
-Nem fogom mégegyszer elmondani, mert ha nekem kell tőled elvennem, estig itt fogsz hüppögni, és utána még le is húzlak a klotyón, hogy express hazamehess.- fújok rá dühösen, de a szemében fura fény csillan.
-Akkor kérek érte valamit. -mosolyog... megfojtom...
-Esetleg ultimátumot hogy ne verjelek péppé? -zúgolódok.
-Ölelj meg...
Szemeim összeszűkülnek, és nem gyűlölet, inkább gúny és némi gonosz öröm villan beléjük.. Ó, ha csak ez kell, örömmel ölelem át ujjaimmal a nyakát. Nem mondta, mit és hogyan, nemigaz? Pillanatok alatt szorítom a falnak, és ő tágra nyílt szemekkel néz engem. Időnként hagyom levegőhöz jutni és folytatom a fojtogatását, hiszen tudom jól hogy ez sokkal rosszabb mintha verném. Én ne tudnám? Nyekereg valamit, én meg enyhítek a szorításon.
-Azt mondod, visszaadod? Csak nem nálad van?
Hörög, és a zsebe felé nyúl, én azonban ellökve a kezét nyúlok a zsebébe és némi túrás után a gyógyszerem visszaveszem. Tudom, hogy csak utána akar járni, miért van ez a sok izé itt, de ha nem akarom elmondani, nem is fogom. Eleresztem, és dolgom végeztével elpakolok.
-Normális vagy? -hörgi nekem. -Megfojthattál volna.
-És lehet meg is tettem volna. -nézek rá.
-Ezért több jár, mint hogy kicsapnak! -ripakodik rám.
-Ugyan. Sokan megússzák minden nélkül. Nyisd ki a szemed. -vonok vállat keserűen, és távozni készülök.
-Nem hagyhatsz itt! Az előbb.. te meg akartál ölni!
Most én simulok hozzá, közel hajolva arcához, belefúrva tekintetem az övébe, foglyul ejtve, megbűvölve, és elkábítva.
-Tudom, mit akarsz. De más világból vagy, értsd meg. Nem tudsz megérteni. Mit tudhat egy magadfajta? Gúnyolódni és fenyegetni. Én más világból jöttem. Ahol az igazi büntetés a halállal kezdődik. A pokol legmélyebb bugyraiból, ahol sosincs fény. Ahol mindenki egyenlő, nyüszítő, vergődő kis takony. Azt hiszed, hogy egy pók ijesztő? Ugyan... El sem tudod képzelni, mi a félelem.
Hajolok egyre közelebb a füléhez, egyre halkítva a hangom, belelehelve a kicsi kagylóba a szavakat, majd finoman ráharapok, és újra a szemébe nézek. Remeg, és rettegve néz rám. Igen. Ilyen oldalam is van. Anyám ezért jár éjjel dolgozni. Fél attól, ami vagyok, és ennek ellenére a szemembe hazudik. Még ez a kis minden lében kanál sem akarna velem élni, vagy egyáltalán megismerni ha fél tőlem... Ám ekkor hirtelen kullancsként tekeri körém karjait és szorosan ölel magához, szipogva, arcát előbb elrejtve, majd újra felém fordul.
-Tényleg... Igazad van, lehet hogy nem tudom. Csak azt, hogy segíteni szeretnék neked, hogy könnyebb legyen. Melletted lenni, és tudni rólad mindent... -szipogja nekem.
-Nem félsz attól, hogy mi lesz ha minden rádzúdul? Ha a mélybe rántalak magammal? Hogy mi lesz akkor, ha te is belekeveredsz valamibe, és sehogy sem fogsz tudni kiszállni?
-Veled akarok lenni. -súgja, és nem tudom, hogy válaszként, vagy csak tovább mondva mantráját.
Szelíden nézve szemeimbe hajol közelebb, és ha szeretnék se hátrálhatnék, mert rámakaszkodik. Belebújnak ujjai a hajamba, és ajkai némi tétovázással enyémhez érnek. Megremegek, lehunyom a szemem hogy nekikezdjek lenyugtatni magam, de erre szabályszerűen letámadnak. Rásimul a számra, gyengéd erőszakkal szelídítve engem, én pedig vonakodok, de ő kérlelhetetlenül jön utánam, így menekülnék, és jön... Elvesztem. Akadozva mozdulok a hívására, és mintha forró zuhanyt kaptam volna, úgy csókolom vissza, mohón, a falhoz préselve, akár egy vad aki a zsákmányát cincálja darabokra. Hajába túrok hogy irányíthassam, fogaimmal harapdálom csóktól duzzadt ajkait, szorítom... Felnyög, sóhajtok... Szenvedély... Pattognak a szikrák, csoda hogy nem gyúl be valami tőlünk. Fékezhetetlenül marom száját, és ahányszor irányítani akar, duzzadt vággyal teszem magamévá száját, tombolva benne és nyelvemmel az övét kergetve... Nyög valamit...
Végül pedig kiszakítva magam karjaiból kitörök a fülkéből, és félőrülten távozom. Zúg a fülem, csillagokat látok magamelőtt, mintha víz alatt lennék és nem lenne levegőm. Mit tett velem?! Kitántorgok, és a friss levegő orvul csap képen, a szám vérzik még a reggeli affértól, szórakozottan törlöm meg. Esik. Nem nagyon, éppen csak szemerkél az eső, de az elég nekem ahhoz, hogy az ég felé fordítva arcom lassan lecsillapodjak, és újra józanul gondolkodhassak. Azt hiszem most egy kicsit... szünetre vágyom. A táskám feljebb rántva görnyedek össze újra, lehajtom a fejem, és a kapucnim felhúzva fejemre eltűnök az utcákon, és rágyújtva keresek pár gyógyszert, hátha lecsillapodik a heves légzésem is.
A bárban kötök ki. Beállok a pult mögé, és segítek, ugyan nincsenek sokan, de kedvem nincs most visszamenni az iskolába. Ha nem veszem figyelembe akkor talán nem lesz igaz. Ha nem beszélek róla, elfelejtődik. Lassan és igen nehezen süllyedek vissza újra a közöny mocsarába, szinte igazi megváltás amikor végre újra magamként emelem fel a fejem és adom a visszajárót valakinek. Ez volt életem első csókja... Sóhajtva hessentem el a gondolatot, és azt is, hogy ma egyáltalán nem lesz korrep. Múltkor én vártam, most várjon rám ő. Gyakoroljon egyedül...
|
|
